Kezdjük a lényeggel, a legtöbb büfében most is legalább fél órát kellett sorban állni egy sörért. Hogyan lehet az, hogy a csehek vagy a sógorok meg tudják oldani (lásd legutóbb a prágai Def Leppard - Mötley Crüe), hogy három percen belül hozzájutsz a hideg, hűsítő nedűhöz akkor is, ha a két zenekar között tízezer ember indul meg a sörsátrak és a budik felé egyszerre. Bocs, de nem tudok eltekinteni a szervezés orbitális hibáitól, akkor sem, ha ennek lényegtelennek kellene lennie, mert egy k. drága jegyért szerintem elvárhatná az ember fia, hogy megszervezzék normálisan a parkolási lehetőségeket, a flott bejutást, biztosítsák a tömegközlekedést a buli végén, a hozzáférést az italokhoz 37 fokos hőségben stb. Nálunk ez nemcsak a stadion koncerteken nem megy, de még egy Barba Negrában sem.

Még laikusként is feltűnt, hogy mennyire balf@sz minden, például a büfék előtt elvezetett bejutási útvonal – a biztonság kedvéért a vendéglátó egységek előtti részt még le is rövidítették, hogy jól összetömörüljön ott a nép, amin aztán a bejövőknek át kell verekedniük magukat; vagy az, hogy 2x jártuk körbe kívülről a stadiont, mire az x-edik bejáraton bejutottunk mindenféle ide-oda küldözgetések után, az überparaszt biztonsági őrökről/szabályokról nem is beszélve. A hazajutás lehetetlensége és a sörkérdés már csak (keserű) hab a tortán… Amúgy meg nem gondolom azt, hogy a magyar hülyébb lenne, mint mondjuk az osztrák, inkább azt, hogy a szervező beleszarik az egészbe. Amíg ezek a sutyerákok (mármint mi) 40-70 ezerért megveszik a jegyeket így is, addig minek erőltesse meg a kicsi agyát, hogy nekünk jobb legyen.

Phil Cambell – dicséretes, hogy költségspórolás miatt nem tettek be megint előzenekarnak egy olyan magyar bandát, akire a kutya se kíváncsi, mondjuk a Bastard Sonra se sokan. Főleg, hogy nem volt annyi eszük, hogy hanyagolják a saját számokat, és nyomjanak egy Motörhead hangsúlyos műsort, pedig az illett volna ide. De legalább hangosan, rockzenekarként dörrentek meg, ami annak fényében értékelődött fel később, hogy a Guns úgy kezdett, mintha egy délutáni babazsúron léptek volna fel, ahol nem lehet a szomszédokat zavarni túl nagy hangerővel. Hé, ember, ez egy rockkoncert lenne, vagy mi! Csavard már feljebb azokat a gombokat! – szólongattuk magunkban a hangmérnököt.

Aztán ugye Axl. Én tudtam, mire számítsak a legutóbbi bécsi buli után, szóval nem sokkolódtam, de voltak sokan, akik igen…, valahogy nem így szóltak azok a számok, amikre emlékeztek. A produkció legsúlyosabb hibája nem is az volt, hogy már nem tudja úgy hozni az énektémákat, mint lemezen, ez valahol természetes, hanem az, hogy elég sokszor sehogyan se hozza őket. Helyenként egész egyszerűen nem hallatszott az énekből semmi. Aztán meg kiszakadt egy magas sikoly, jó hangosan… Ha Rose hangja ilyen bizonytalan, ezt technikával, hangmérnöki munkával, jól elhelyezett vokális segítséggel talán lehetett volna ügyesebben kezelni. Lehet ezt persze arról az oldalról is nézni, hogy itt legalább nem volt playback, élőben ment minden, felvállalják, hogy most, ebben a korban, helyzetben ennyit tudnak. Ez egy erős érv, én vevő vagyok rá, de nem mindenki gondolja ezt így a környezetemben - ők (ennyi pénzért) szerették volna a számok többé-kevésbé rádió-hasonló verzióját hallani.

Nagyjából ekkortájt fogalmazódott meg bennem (a recenzió címével egyetemben), hogy ez lesz az utolsó nagy koncertem. Nem érdemes már egy kisebbfajta nyaralásra is elegendő zsetont kifizetni, hogy 65-75 éves énekesek nyűglődését-vergődését hallgassuk, a többi – fent részletezett – kellemetlenséggel együtt. Plusz sokszor már csak néhány eredeti tag van a bandában (ahogy itt is). Ez az egész nosztalgia-vonatosdi a hajdani dicsőség szánalmas meglovagolásáról és az utolsó bőrök lehúzásáról szól. Vince Neil természetesen sokat lökött ezen döntés meghozatalán, de félve mennék manapság Deep Purple, Scorpions, vagy bármely hasonló kaliberű, stadiont még megtöltő zenekar fellépésére is.

Aztán persze csak elkapott a hév, ahogy érkeztek a nagy slágerek. De az vessen rám követ, aki tud nem beindulni egy "Welcome To The Jungle" vagy a "Sweet Child o' Mine" hallatán. Sokat segített azért a ráhangolódásban Slash is, mert annak ellenére, hogy az egyik leginkább túlértékelt gitárosnak tartom (a mennyit tettem hozzá a rockgitározáshoz vs. mennyit kerestem vele hányadosban talán csak Kirk Hammet übereli – alulról), amikor előre jött és tekerte perceken át…, hát az libabőr. Ilyenkor tényleg rockbulin éreztem magamat, kábé ugyanúgy, mint azok, akiknek anno megadatott Hendrixet élőben megsasolni. És bizony nem spóroltak a szólókkal (Fortus egyébként technikailag jobb Slashnél, de igyekezett nem ellopni a show-t az öregtől).

És valljuk be, Axlre sem igazán lehetett haragudni, végigmozogta a több, mint három órát, kihozta magából, amit lehetett. Folyamatosan vigyorgott és pozitív energiákat sugárzott – olyan látványosan nem zavarta, hogy bizonyos regisztereket már egyáltalán nem tud kiénekelni, hogy egy idő után már minket sem érdekelt ez a kis apróság. A zenekar többi tagja pedig vérprofin tolta nyilván, talán a hangzás is javult az est második felére, szóval egyszer csak elkezdtem élvezni a produkciót. A monstre játékidő is kalapemelést érdemel, még akkor is, ha tudjuk, részben azért ilyen hosszú, mert a 400 oldalas szerződésben, amit ujjáalakuláskor kötöttek, mindenki beleíratta, hogy az ő ilyen-olyan projektjeitől és gumicicáiból mit nem lehet kihagyni – függetlenül attól, hogy a közönséget ezek piszkosul nem érdekelnék amúgy.

Szóval sanszos, hogy mégsem ez lesz az utolsó nagy bulim. A Metallicát például még egyszer, utoljára meg kellene nézni, mielőtt ők is vállalhatatlanok lesznek. Az azért esélyes, hogy Gunsra nem nevezek be többet, hacsak nem Bécsben vagy Prágában. Merthogy ide, evvel a szervezővel én biztosan nem megyek el újra.

Kotta

Kiadó:
Season Of Mist

Honlapok:
www.voyager-australia.com
www.voyager.bandcamp.com
facebook.com/voyageraustralia

Szögezzük le, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál egy émelyítő, irritáló, hazug és hivalkodó pénzkidobás gyakorlatilag nulla zenei hozadékkal. Ez nem jelenti azt, hogy egy-két előadó, együttes éppen ezzel a tartalmatlan giccsparádéval ne kezdhetne el egy vadi új, vagy gyorsíthatna föl egy korábban döcögő, bicegő karriert. A beindulásra jó példa az olasz Måneskin (már akinek ez az ízlése), a fölgyorsulásra pedig - remélem - jó példa lesz az ausztrál Voyager. 2015 óta - egyébiránt fogalmam sincs, hogy miért - Ausztráliát is meghívják vendégszerepelni az Eurovíziós Dalfesztiválra. Az idén májusban a messze déli kontinens volt annyira dögös, hogy a Voyagert jelölje a fesztiválra.

Mi régóta figyelemmel kísérjük a karrierjüket, de magunk is meglepődtünk, hogy a tagadhatatlanul fülbemászó  "Promise" című dallal a zsűritől megkapták a 6., a közönségtől pedig a 20. helyet, így összességében a verseny 9. helyezését nyerték el. Nyilván jó lenne több ilyen előadót, több ilyen típusú zenét hallani a hasonló jellegű műsorokban, de a "Promise"-t és bizony az új lemez egyik-másik tételét (pl. Dreamer, Daydream) más kontextusban talán már nem találja annyira szimpatikusnak az ősrocker, hiszen konkrétan diszkóritmusú, elektronikus, '80-as éveket idéző szinti aláfestéssel készült popdalokról van szó (némi jelzés értékű gitárriffel).

A 2014-es "V" és a 2017-es "Ghost Mile" albumok nálam némi késéssel alaposan beütöttek, de a legutolsó "Colours In The Sun" (2019) szerintem meglehetősen egyenetlenre sikerült, és nagyjából felerészt elég kommersz hangvételű is. Az eurovíziós szereplés is végleg egyértelművé tette, hogy az ausztrál "utazóknál" ez most az új irány. Nem vádolom őket, hiszen biztosan sok új rajongót nyertek vele, de az tuti, hogy tőlem idegen ösvényre keveredtek.

A 11 számos, 44 perc játékidejű "Fearless In Love" szerintem nem éri el pl. a "Ghost Mile" színvonalát, viszont határozottan szimpatikusabb dalcsokor a közvetlen elődjénél. Érezhetően a régi és az új rajongóknak is akartak kedvezni. A rádióbarát és dalfesztivál-kompatibilis dalokon túl szerencsére vannak tartalmasabb, fémesebb nóták is, mint pl. Sean Harmanis (Make Them Suffer) hörgésével karcosra vett "Ultraviolet". Akadnak Janus-arcú szerzemények is, mint pl. a "Twisted", amelyik tényleg olyan mintha a Pet Shop Boys adná elő amfetamin-tripen.

Továbbra sem értem, hogy miért olyan ritka holló náluk a gitárszóló. Nyilvánvaló, hogy az egyébként két gitárossal kiálló zenekarból nem a hangszeres tehetség és tudás hiányzik. Elvétve el is eresztik a kezüket, és ezt olyan jó (lenne) hallgatni! A lemez messze legkirályabb dalában, a "Submarine"-ben (amit alighanem Devin Townsend "Ocean Machine"-je inspirált) két gitárszóló (!) közé beékelve még egy billentyűszólót is kapunk! Ilyet szeretnék sokkal többet, összetettebb ritmusokkal, mint pl. a lemezt záró címadóban. Ez kérem egy igényes, jó lemez, de oly kevés erőfeszítéssel lehetne még jobb is...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.scarsymmetryofficial.com
facebook.com/scarsymmetry

Semmilyen nyomás alatt nem merészelnék komoly, szakmai mély analízisbe kezdeni az új Scar Symmetry lemez megjelenése kapcsán. Egyrészt - hála Istennek! - nem vagyunk nyomás alatt, hiszen ezt a blogot jóformán a saját szórakoztatásunkra csinálgatjuk, másrészt nem érzem magam kompetensnek a műfajban. A Scar Symmetry nálam egyértelműen anomália, amennyiben messze kívül esik a zenei érdeklődésemen; lévén, hogy a hörgések és a blast beatek (amiből itt van jócskán) nem tartoznak a kedvenc stílusjegyeim közé. Ennek ellenére már nagyon vártam ezt a lemezt, ami nagy meglepetésemre közel sem vert akkora hullámokat a szakmában, mint ami szerintem indokolt lenne.

A Scar Symmetry még 2014-ben kezdte meg a "Singularity" című trilógiát, amelynek tematikája a reklámszövegek szerint a "futurisztikus transzhumanizmus" - bármit is jelentsen ez. Meglepetésemre a "Phase I" nekem nagyon bejött, még kritika is született róla. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy közel 10 évet kell majd a folytatásra várnunk. Per Nilsson gitáros/dalszerző szerint a lemez zenei alapjai már 2016-ra elkészültek, de azután elkezdett a Meshuggah-val és a Nocturnal Rites-szal játszani, az új anyagot tehát jegelni kellett egy ideig. Csak remélni tudjuk, hogy a trilógia lezáró epizódjára már nem kell újabb 10 évet várni.

Szóval ebben a műfajban elismerten nem vagyok kompetens, és általában minden elismerésem mellett ugratom az ilyen muzsikákat, de valamiért a Scar Symmetry kivételt képez. Ahogy azt korábban már megfogalmaztam: "két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom... Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is."

A "Phase II" - ha ez lehetséges egyáltalán - még az elődjénél is sűrűbb, ezt a benyomást csak erősíti, hogy ezúttal a negyvenegynéhány perc helyett közel egy óra a játékidő. Szerencsére a kemény zúzda mellett maradtak a hajmetál csúcskorszakát megidéző dallamos refrének és a nem kevésbé dallamos, technikás gitárszólók. Nem mondom, hogy olykor nem várom a nyugisabb, kevésbé sűrű pillanatokat, de a Scar Symmetry minden keménysége ellenére is egészen muzikális jelenség. Az első fázist - talán rövidsége okán - valamivel frissebbnek, változatosabbnak éreztem, de semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ez méltó folytatás - kedvencem jelenleg a címadó "Xenotaph" -, kár hogy a hangzás az én ízlésemnek egy kicsit tompa és halk.

Tartuffe

Kiadó:
Godsend/Cargo Records

Honlapok:
www.mitchmalloy.com
facebook.com/MitchMalloyMusic

Ilyenkor a nyári nagy melegben az élet lelassul, igaz ez a zeneiparra, de igaz ez az önjelölt rock zsurnalisztára is. Ebben a helyzetben szinte öngyilkosságnak tűnik egy új Mitch Malloy lemez kiértékelése. Két-három olvasón kívül úgysem lesz senki, aki rákattint a cikkre, s ők is legföljebb azért, mert elbódultak a kánikulai hőségben. Malloyt nagyon kevesen tudják hova tenni, különösen nálunk, Európában. Ez nem föltétlenül jogos, különösen annak fényében, hogy a csákó majdnem a Van Halen frontembere lett Sammy Hagar után. Aki egy kicsit bővebben is kíváncsi a történetre, nézzen bele a Malloy 1992-es, bemutatkozó albumáról írt recenziónkba.

Malloy egyébként nemcsak énekes, de multiinstrumentalista, megbecsült dalszerző és zenei producer is. Egy ideje már teljesen egyedül, a házi stúdiójában készíti szólólemezeit, és a saját kiadójánál is jelenteti meg őket. A "Last Song" Amerikában Malloy Godsend nevű kiadójának gondozásában jelent meg, nálunk, Európában viszont a Cargo Records terjeszti (megjegyzem: nem túl sok sikerrel). Mielőtt belefogunk a hallgatásba, jó tudatosítanunk magunkban, hogy a 62 évesen is metál-istenség kinézetű Malloy szó szerint egyedül készítette el a lemezt, azaz nemcsak ő énekelte föl, de az összes hangszeren ő játszott és a hangmérnöki feladatokat is ő látta el. Miközben ez egészen lenyűgöző teljesítmény, azért általában "súlyosbító" körülmény is: hiszen a külső kontroll teljes hiánya rendszerint visszafelé szokott elsülni. Elárulom: itt sem segített.

Malloy legutolsó szólólemeze 2016-ban jelent meg (Making Noise), vagyis hét éve. Ennyi idő még sosem telt el két albuma között. Ez valószínűleg annak számlájára írható, hogy Malloy a terhelt történelmű és az énekeseket mostanában zokniként váltogató Great White-ban énekelt 2018 és 2022 között, és nyilván a COVID-járvány sem támogatta a kreatív folyamatokat. A hét éves várakozás ellenére a lemez alig hosszabb 40 percnél, és bár akad rajta néhány kellemes, rádióbarát nóta (I'm Living In Paradise, I'll Find A Way, You're The Brightest Star), jobbára nem túl érdekfeszítő lírák sorjáznak rajta.

Úgy látom, hogy akármilyen tehetséges, sokhangszeres muzsikus Malloy, azért nem ártana ide egy külső fül, néhány külsős zeneszerző (a legelső lemezen pl. még Desmond Child is dolgozott!) és mondjuk egy igazán jó szólógitáros. Ki kell jelentenem, hogy miközben a debütációt leszámítva nem rajongok Malloy szóló munkásságáért, a Van Halen annak idején karrierje legrosszabb döntését hozta azzal, hogy lehetetlen helyzetbe hozta az énekest a David Lee Roth-tal közös föllépés után, s így kénytelen volt a jogosan vitatott "Van Halen III"-at Gary Cherone-nal elkészíteni. Malloy kinézetével, hangjával, dalszerzői vénájával Eddie-ék harmadik virágzásának motorja lehetett volna - mint ahogy Malloy is piszkos jól járt volna a Van Halen zseniális hangszereseivel a háttérben.

Tartuffe

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.savagegracemetal.com
savagegrace1.bandcamp.com

Nem könnyű egy lemezt beazonosítani, még manapság sem, ha csak annyira emlékszel, hogy egy amcsi motorosrendőr van a borítóján, meg valami csaj is talán. Néhány hete ugyanis éppen ezt a feladatot próbáltam abszolválni, és beletelt némi időbe, míg sikerült. (De azért végül megugrottam.) Mint az hamarosan kiderült: a Savage Grace "Master Of Disguise" (1985) c. debütjét hajkurásztam digitálisan.

Járt nálam anno bakeliten, kazettára másoltam alighanem, azok pedig nincsenek már meg. 2012 körül - amikor már nem csak több száz LP-m és közel ezer CD-m volt, de terrabájtnyi MP3 is üldögélt a házi szerveren - kukáztam ezeket ugyanis az éppen aktuális költözésnél. Kicsit segített túltennem magamat az érzelmi sokkon, amivel ez a művelet járt, hogy a költöztető cég egyik alkalmazottja fölpakolta magának az összeset, így végül is nem a szemétben végezték. Vannak még jó emberek, na.

Mi a rosseb érdekes ebben a sztoriban? Maximum az, hogy éppen akkor jutott eszembe újra előásni ezt a pre-thrash speed-power alapvetést, sok-sok év elteltével, úgy, hogy annak idején se nagyon hallgattam igazán, amikor - mint az a kutakodás során kiderült - 37 évnyi csöndet követően újfent lemezzel jelentkezett ez a kult brigád. Még mondja valaki, hogy nincsen telepátia és nem működnek a mágikus erők ebben az elcseszett világban!

Nem igazán tudtam, mit várjak tőlük így, évtizedekkel a korábban megjelent két album után, ennyi idő alatt megfordult néhányszor a rockzene kereke oda és vissza. Mondjuk éppen ezért nem is csalódtam. Már csak Chris Logue alapító tag és gitáros reprezentálja az eredeti felállást, ez is ébresztett kételyeket, de leginkább attól tartottam, hogy a saját ízlésem lépett már át a negyedvonalas, szarul megszólaló, Európát koppintó-bevadító amerikai undergroundon. Főleg, hogy már '86-ban sem fogtak meg olyan rettenetesen. Így is lett, meg nem is.

Így lett, mert sok újdonság nincsen itt zeneileg, szarul szólnak megint a jelenlegi elvárásokhoz képest legalábbis, és hát a gitárszólók… - enyhén szólva sem ütik meg a kor színvonalát. Lehet, hogy ez '85-ben elment, de ma már nem igazán szalonképes. Kicsit viszont nem lett így, mert nosztalgikus üzemmódba kapcsolva magamat, most is élvezni tudom az echte metalt, főleg ha egy olyan énekes tolja az énektémákat, aki időnként kísértetiesen idézi meg a fiatalkori Halfordot. Szerintem ő teszi élvezetessé, élvezhetővé a muzsikát.

Örömmel üdvözöltem azt is, hogy a tempós számok közé bőségesen ékelődtek be lazább, dallamosabb nóták. Egy ősfan valószínűleg éppen ettől kap majd agyf@szt, de nekem jól esett a változatosság és egy kis múltba fordulás. Nagyjából ennyi a konklúzió is: a nagyon true arcoknak fog egy kellemes háromnegyed órát okozni a "Sign Of The Cross", még ha a világnak annyi szüksége is volt rá, mint halnak esernyőre. Ad egy újabb lehetőséget a hozzám hasonló iszapszemű rájáknak elrágódni azon, mennyivel jobb volt minden a nyolcvanas években. Márpedig gondolni kell erre sokat, mert ha létezik a mágia (és létezik, lásd fent), akkor ezzel tudjuk visszahozni az aranykort!

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.pyramaze.com

Egyedül állok egy hatalmas sziklán, miközben orkán erejű szél kap bele ruhámba, az eső pedig megannyi apró szilánkként próbál sebet ejteni testem minden pontján. Ennek ellenére mégis jól érzem magam, élvezem a természet erejét, azt az élményt, amiért egykoron, a törzsfejlődés során az ember hangszert ragadott és zenélni kezdett. Nos, valahogy így érzem magam, mikor beindítom a Pyramaze új lemezét: a lassan védjeggyé váló hangzáskép kilépve a hangfalak fogságából, szinte meglobogtatja a hallgató haját – már ha nekünk, boomereknek van még belőle.

A dán-amerikai válogatott tehát nem változtatott a jól bevált recepten, ha nem vesszük annak az album keretét adó filmzenés törekvéseket, ami olyan helyeken tárja fel a tehetséget, aminek gyökereit már felfedezhettük a csapat korábbi lemezein a szimfonikus elemekben, de nem ennyire egyértelmű és céltudatos módon. A leírtak ellenére azonban nem vagyok benne biztos, hogy az együttes ősrajongóit meggyőzi az az irányvonal, amit a "Bloodlines"-on tapasztal. A korábbi lemezeken egyre fogyatkozó mértékben tapasztalható progresszió szinte teljesen eltűnt, hogy átadja helyét a szinte popba hajló dallamoknak, a gitárszólók pedig pedig csak jelzés értékűen kapják meg dallamtámogatási, vagy hangulatváltói szerepüket.

S hogy jól van ez így? Azoknak biztosan, akik szeretnek a slágertengerben elmerülni, különösebb, a megoldásokat némi rafinériával felruházó örvények nélkül, egységes, középtempós csapásokkal úszni a dallamok által keltett hullámok ide-oda csapdosó körforgásában.

A lemezt Terje Harøy énekes és Jacob Hansen multihangszeres viszik a vállukon, a dalszerzésért is ők a felelősek, ráadásul úgy, hogy ritka egység mutatkozik a kreatív munkában. Ez persze egyben hátránya is a "Bloodlines"-nak, hiszen a homogenitás egy idő után unalomba csaphat át, még szerencse, hogy a két zenész van olyan kiváló művelője a szakmának, hogy ez ne következzen be. Sok meglepetés persze így sem akad, de aki szereti az északi dallamok már-már poposan édes-mézes művelését, az minden bizonnyal megtalálja a számítását. A regresszió – és itt nem a színvonalra gondolok – miatt aztán hiába várunk a múlt lemezre jellemző "nagyeposzt", a közérthetőség mindent felülírt, sőt, talán már furcsának is tűnhet a digitális hanghordozókon felnőtt ifjúságnak a negyven percen alig túlmutató játékidő, ráadásul úgy, hogy – mint írtam – a kezdés és a befejezés egy-egy instrumentális, filmzenés szösszenet, amit nehéz önálló szerzeményekként értelmezni.

Ettől függetlenül hajlamos az ember a "bűnbocsánatra", mert ahogy az intrót követő "Taking What's Mine" berobban az éterbe Harøy sziklákat mozdító hangján, az tanítani való, a refrén pedig már itt fő szervező elemévé válik a hallottaknak. Az együttes korábban is tanújelet adta, hogy északi mivoltuk ellenére nem áll tőlük messze a játékosság: a "Broken Arrow" könnyed riffelgetésétől azonnal jókedve lesz az embernek, és ha a hangulat nem ilyen lenne, rögtön beugorhatna a búskomorságtól megfosztott, tempóba váltó "Draconian Times"-korabeli Paradise Lost.

A Melissa Bonny vendégszereplésével előadott "Alliance" aztán azt is megmutatja, hogy képesek a fiúk duettben is gondolkodni, ráadásul kiválóan kihasználják a két szólam adta lehetőséget, ami újfent bizonyítja, hogy a csapat tagjai képesek saját világukat másokra is kiterjeszteni, úgy integrálni a külső hatásokat, hogy a végeredmény egységet, és ne darabosságot közvetítsen.

A pozitív hangulatformálás szinte minden dalban megjelenik: a "The Midnight Sun" refrénjére nem csak Joker mosolyodik el, de így járhatunk a "The Mystery"-vel is – ritka, hogy az alapvetően északi jellegű dallamformálás ennyi optimizmussal és játékossággal ajándékozza meg a hallgatót, miközben dübörögnek a dobok, dohognak a gitárok, a billentyű pedig amolyan komplementerként ad az egésznek karaktert.

Lehet, hogy lesznek, akik a kezdeti időszak progresszióját kérik majd számon a zenekartól, esetleg a tovább lépés hiányát róják fel nekik, én azonban addig, amíg jelen világunk őrülete mellett képes leszek néhány metal dal miatt elfelejteni a negatívumokat, nem fogok visszasírni semmit. És ezt minden vidámságom ellenére, komolyan mondom.

Garael

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.metalchurchofficial.com
facebook.com/officialmetalchurch

Szinte borítékolható volt, hogy Mike Howe érthetetlen és tragikus halálát követően egy dühös, pesszimista hangvételű alkotás fog születni a kultikus csapat műhelyében. Az már csak (keserű) hab a tortán, hogy idén a műfaj egyik leges-legjobb ütősének számító Kirk Arrington is eltávozott közülünk. Ezzel együtt immár ötre rúg azon muzsikusok száma, akik játszottak ebben a bandában, és nincsenek az élők sorában (még David Wayne ismert közülük leginkább, Rick Condrin és Aaron Zimpel lemezen nem, csak demón szerepelt anno 1981-ben). Mintha valami átok ülne rajtuk…

Mivel az újonnan igazolt énekes, Marc Lopez (Meliah Rage) hangja meglehetősen karcos, akárcsak Wayne-é volt, adta magát a korai évekhez visszakanyarodás, mint marketing szöveg és koncepció, ezt Vanderhoof előzetesen rendszeresen el is sütögette. A végeredmény mégsem lett teljesen olyan, mint az első két album. A lemez első fele valóban szokatlanul agresszív, amely Lopez acsarkodó vokalizálásával inkább thrash már, mintsem US power, ezen a ponton inkább jutnak eszünkbe olyan bandák, mint az Overkill és az Annihilator, mintsem mondjuk az Armored Saint. A címadó speciel az év zúzdája szerintem, csodálkoznék, ha ennél feszesebb számot szállítana valaki 2023-ban.

Ha így folytatódna a muzsikálás tovább, le is csapnám gyorsan a korábban kifejtett metaforámat, és a képzeletbeli bokszmeccsen ekképp hirdetnék végeredményt: az Overkill és a Metallica nem bírt egymással, de jött a Metal Church a 'semmiből' (egy másik zsánerből), és egy-egy jól irányzott balegyenessel padlóra küldte mindkettőt. Hogy ez nem így lesz, annak oka a lemez második fele, ahol is visszafogottabb némileg a lendület. Ami önmagában nem lenne probléma, hiszen a rafinált, jellegzetesen zakatoló középtempós riffek legalább annyira részét képezik ennek a zenekarnak, mint az odacsapós nóták. A gond inkább az, hogy ezek a számok nem mindig hundred percent metálcsörcsösek, mondjuk egy felpörgött Accept is tolhatná némelyiket (de pl. a "Say A Prayer With 7 Bullets" egy faja kis Megadeth sláger) – mintha Vanderhoof keze alól ezúttal kevésbé egyedien hömpölyögnének elő a gitártémák.

Hozzáteszem, nem ez az első, és valószínűleg nem is az utolsó eset, amikor a Fémtemplom megfárad kicsit a későbbi menetekre… - ha már bokszmeccs, ugye. A másik kritika, amely esetlegesen megformálódhat egyesekben: Lopez hangja szerintem nagyon frankó, de kicsit túlénekli a számokat. Mintha szándékosan kapott volna nagyobb teret a bizonyításra; meglehetősen exponált, sokat szerepel, egy csipetnyivel talán többet, mint az ideális lenne. Engem ez kevésbé zavar, de ide a bökőt, hogy lesz olyan, akit igen. A hangzásba ezzel szemben nem lehet belekötni, tisztán és dögösen szól a CD, soha rosszabbat a másod (harmad?) vonalból.

Azért összességében combos alkotás ez, még ha el is távolodtak kissé a közelmúltbéli önmaguktól (jelenleg a Helstar/Sanctury vonallal több rokonságot érzek, mint a Howe érával); és a dühét, frusztrációját is tökéletesen érteni. Ennek kellett jönnie most, hogy a gyászt feldolgozzák. Ami egyúttal egy új korszak kezdete is lehet. Kicsit talán több szerencsével, mint eddig.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/JoelHoekstra13

A zeneipar tele van "árukapcsolásokkal". Egy lemez nemcsak zenét rejt, hanem - a szövegek miatt - lírikus mondanivalót, sőt a borító okán grafikus tartalmat is. Az utóbbi tekintetében a rock és metál műfajok sem panaszkodhatnak; az elmúlt évtizedekben jócskán jelent meg olyan lemezborító, amelyik ma már legendásnak számít és simán kiállítható modern művészeti galériákban. Ami a borítógrafikát illeti, Joel Hoekstra 2015-ben indult, 13 nevű projektje egyáltalán nem jeleskedik. A bemutatkozó album borítója is kriminális volt, de a most megjelent "Crash Of Life"-nak talán még azt is sikerült alulmúlnia.

Szerencsére a lényeg itt a belső, zenei tartalom, a dalszerzés és a hangszeres játék. Ebben a vonatkozásban pedig Joel Hoekstra - aki már megjárta a Night Rangert, a Trans-Siberian Orchestrát, a Whitesnake-et és a Revolution Saintset - eddig elkényeztetett bennünket. Nekem mind a "Dying To Live", mind a "Running Games" nagyon tetszett. Az első albumon Russell Allen és Jeff Scott Soto még fölváltva énekeltek, a másodikon már Allen volt a főszereplő és Soto csak vokálozott. Ehhez képest a "Crash Of Life" újítást hozott, hiszen az indiai Girish and the Chroniclesből megismert Girish Pradhan énekelte föl a dalokat (Soto a háttérvokálokért felelős). A fiatalkori, csúcsformában lévő Sebastian Bachot idéző tehetséggel megáldott Girish-sel a saját bandájában nekem az volt a bajom, hogy néha fölöslegesen és indokolatlanul rekeszt, szétordítja a számokat, itt viszont szépen idomult a visszafogottabb, lazább és dallamosabb zenei közeghez.

A közel egy órás lemez talán nem mutatja a végzetes fáradás jeleit, hiszen akadnak rajta kiváló nóták és a gitárszólók kivétel nélkül, egytől egyig káprázatosak, mindazonáltal az a benyomásom, hogy a három eddigi Hoekstra album közül eddig ez a leggyöngébb. A gyönge minősítés persze relatív, mert sokan eladnák egy ilyen dalcsokorért akár egyes, életműködéshez nem föltétlenül szükséges szerveiket is, ám a tapasztalat azt mutatja, hogy Hoekstra ennél jobbra is képes. Hogy ez a nem túl szerencsés fejlemény pontosan minek köszönhető, nem tudom. Talán a megkérdőjelezhetetlenül jó képességű Girish Pradhan a kevésbé passzentos, vagy talán az előző lemezhez képest túl gyorsan jelent meg az album (megjegyzem, az idén Hoekstrának már a Revolution Saints-szel is jelent meg anyaga).

Persze akadnak itt kimondottan jól sikerült, nagyszerű szerzemények, mint pl. a "Torn Into Lies", a himnikus "Far Too Deep", vagy a Led Zeppelines hangulatú "Find A Way" és "You're Right For Me". Kocsiba vezetés közben, bulikba fröccsözés közben éppen jó.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stardustaor.com
facebook.com/stardustaor

Iszonyatosan nehéz egy olyan lemezt követni, mint amivel a magyar AOR üstökös, a Stardust bemutatkozott 2020-ban. A "Highway To Heartbreak" egyrészt teljesen váratlanul ért bennünket, így meglepetésünk őszinte és a megdöbbenéssel határos volt (úgy gyorsult föl a 0-ról 100-ra, mint a Tesla Roadster: alig több, mint egy másodperc alatt), másrészt az a dalcsokor nemzetközi összehasonlításban is elképesztően jól sikerült; szinte minden egyes nóta potenciális rádiósláger volt - mármint, ha a rádiók játszanának még ilyen zenét. Persze "mucsai" hazánkban csak olyanok kapnak pl. Petőfi Zenei Díjat, akik - az egyébként tényleg epés és személyeskedő támadások ellenére - kormányrendezvényekre járnak szerepelni...

A lényeg, hogy annak idején a dallamos rock eddigi legjobb magyar formációja tényleg csillagporként, azaz váratlan égi áldásként hullott a fejünkre, és vastagon ránk telepedett, mert hosszú hetekig nem tudtunk kibújni a fülcsiklandozó dallamok varázsa alól. Azért ezt piszkos nehéz überelni! A zenészek - Horváth Ákos (Adam Stewart) ének, Marton Bence (Ben Martin) bőgő, Szabolcsi Bence (Facey) gitár, Hornyák Péter (Peter Horn) dobok, Nagy György (Dave Legrant) billentyűk - elképesztő nyomás alatt voltak tehát, hogy ne okozzanak csalódást sem a nekik 4 lemezes szerződést ajánló kiadónak, sem az elkényeztetett rajongóknak.

Többszöri hallgatás után is az a véleményem, hogy a "Kingdom Of Illusion" méltó folytatása a bravúrosan sikerült bemutatkozásnak, még akkor is, ha ez már nem nevezhető olyan veretes slágerparádénak. A dalok nagyon jók, a kidolgozás aprólékos, a hangzás letisztult, a hangszeres teljesítmény pazar, az egész valahogy mégis kevésbé fülbemászó, illetve karakteres. Nem láttam bele a dalszerzés és lemezkészítés folyamataiba, de van egy olyan érzésem, hogy ennek ahhoz is köze van, hogy míg az első album fölött Mark Spiro (Bad English, House of Lords, Giant) és Tommy Denander bábáskodott, most a Frontiers házi zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio segített bele a dalok megírásába, végső formába öntésébe. A mi jó öreg Sanyink pedig bizony kétélű kard...

A "Kingdom Of Illusion" becsületesen és példás fegyelemmel betartotta az AOR által diktált kereteket, jóllehet ezen az albumon - ahogy Horváth Ákos nyilatkozta - lendületesebb, húzósabb és riffesebb számok is helyet kaptak. A debütáció kapcsán azt a végkövetkeztetést vontam le, hogy: "A jövőben nem bánnék esetleg egy hangyányival több Toto-féle fineszt, Styx-féle progresszív élet, vagy Night Ranger-féle lendületet, de ezzel majd ráérnek a 3. vagy 4. nagylemezen, amikor már alaposan bebiztosították helyüket a Frontiers istállójában!" Azt kell mondjam, a lendületesség terén sikerült előre lépniük, de pl. a Toto-féle finesz nekem továbbra is kevés, egyedül a "Sarah" című szerzeményben érzem ezt az irányt - egyelőre ez is a kedvencem. A másik telitalálat nálam a Don Henleysen, "The Boys Of Summer" módjára lüktető "One First Kiss".

A bakelit lemezek játékidejére belőtt anyag hallgattatja magát, nekem talán még kicsit kurtának is tűnik, hiszen a kb. 47 perces játékidőből több mint 5 perc egy Cinderella földolgozás - "Don't Know What You Got (Till It's Gone)". Több külföldi oldal is kritizálta a választást, hiszen Ákos hangja annyira más, mint Tom Keiferé - engem ez speciel nem zavar, sohasem voltam Keifer-rajongó, viszont a dalt nem tartom túl erősnek; ennél sokkal jobb rock balladák vannak a modern zeneirodalomban!

Hangsúlyozom, a "Kingdom Of Illusion" abszolút méltó folytatása elődjének, csak kicsit több idő kell ahhoz, hogy a dalok beérjenek. A csillagpor ránk telepedése valamivel most tovább tart, de garantált...

Tartuffe

Kiadó:
Inside Out

Honlap:
facebook.com/RayAlderOfficial

Ha lehet hinni a nyilatkozatoknak, nem várható több Fates Warning lemez, a tagok ebben a fölállásban már nem kívánnak együtt dolgozni. A hír hallatára kétségkívül sok ezer keményvonalas FW rajongó szíve szakadt meg – én inkább azt mondom: soha ne mondd, hogy soha. Nyilván Ray Alder sem túl boldog a helyzettől, de szerencsére távol áll attól, hogy önsajnálatba süllyedve penészszagú kanapékrumplivá váljon. Nagyon rokonszenvesen kijelentette, hogy ő bizony nem áll le, hiszen pattanásos süldő kamaszgyerekkora óta ezt csinálja, nem is ért máshoz. Szerencsénkre olyan jól sikerült projektekben vesz részt, mint a tavalyi A-Z, de talán kijelenthető az is, hogy beindult a szólókarrierje, amelynek a beszédes című "II" már a második letéteménye.

A szólókarriert indító "What The Water Wants" sokaknak bejött, de engem nem vett le a lábamról, inkább csak érdekesnek, ígéretesnek találtam. Alder hangja annyira egyéni (ízes, hangulatos) és annyira a prog rock/metál kánon részévé vált, hogy egy magamfajta elvetemült akkor is fölkapná rá a fejét, ha pl. Willie Nelsonnal duettben énekelne country dalokat. Az első albummal alapvetően nem az volt a bajom, hogy a dalok direktebbre, lineárisabbra lettek fazonírozva, még az sem, hogy bizonyos szempontból meglehetősen gitárszegényre lett véve a figura (bár ez nyilván nem segített). Ezek után kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a folytatás. Abban biztos voltam, hogy Alder árnyalni fogja a képet, igazítani fog a kormányon.

A "II" hangzása valamivel feszesebb, keményebb; ez egy elődjénél kohezívebb, fókuszáltabb dalcsokor. Az albumot nyitó "This Hollow Shell" például (ennek a lemez végén megkapjuk az akusztikus változatát is) lehet, hogy épp olyan melankolikus, mint bármi Alder első szólóalbumán, de egyben kacifántosabb, rétegzettebb, ugyanakkor hatékonyabb, könnyebben hozzáférhető is. Sajnos a nyitó nóta színvonalát nem tudták végigvinni a lemezen, a közepe felé érezhetően behorpad az ív, megereszkedik a hangulat. Hál’ Istennek a végére (Those Words I Bled, Passengers, Changes) sikerül visszakapaszkodniuk.

Mindent egybevetve azt kell mondjam, tetszik a lemez, bár egyértelmű, hogy csak a sokadik hallgatás után lehet felelős véleménnyel előhozakodni. Egyetlen dolog fölött viszont nagyon nehezen tudok szemet hunyni: Craig Anderson dob soundja nagyon-nagyon nem jön be – ezt ángliusul úgy hívják: "overproduced" – vagyis rettenetesen túl lett tolva a digitális beavatkozás. Erre meg joggal mondhatná valaki, hogy itt egyértelműen Alder melankolikus hangja, introspektív dallamai játsszák a főszerepet, mindenki más csak mellékszereplő, még a spanyol shredder, Tony Hernando is.

Tartuffe