Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha a talján metálról van szó, mindenki a nápolyi Frontiers kiadót emlegeti, pedig az olaszok északi "fővárosában", Milánóban régóta létezik egy másik kiadó Scarlet Records néven, akik nagyon komoly "lovakat" kötöttek már be versenyistállójukba. A teljeség igénye nélkül: DGM, Labyrinth, Kingcrow, Eldritch, Trick Or Treat, Vision Divine, Wuthering Heights, Shaman stb. A kiadó részéről az utóbbi idők egyik legjobb "szerzeménye" volt a Noveria, akik a DGM nyomdokain elindulva szeretnének az "olasz SymphonyX" címért ringbe szállni, sőt mindenki mást leelőzve a dobogó tetejére állni.

Szerintem éppen ez is az egyébiránt nagyon pofás és gyorsan fölfelé ívelő karrier hátulütője. Miközben 2014-óta egyre jobb lemezeket készítenek, folyamatosan az a kérdés motoszkál bennem, hogy nem kellene-e inkább járatlan utakat keresniük. Nem pontosan értem ugyanis, hogy ha van DGM-ünk, mi szükség van Noveriara? Ez így, első olvasásra biztosan szigorúan hangzik, de tartalmilag szerintem helytálló. Nemcsak egy és ugyanazon stílust képviselik, de a hangzásképük is azonos (hiszen a DGM főnöke, Simone Mularoni a producerük/hangmérnökük!). Francesco Mattei gitáros szólójátéka, dallamérzéke kísértetiesen közel áll Simone Mularoniéhoz, Francesco Corigliano pedig akármilyen jó torok, simán énekelhetne a DGM-ben, föl sem tűnne a csere senkinek. Még Julien Spreutels billentyű soundja is minimum elsőfokú rokon (ha nem DNS-azonos) azzal, amit Emanuele Casalitól hallunk a DGM-ben és az Astraban.

A Noveriaval önmagában nincs semmi probléma. Hogy is lehetne? Elképesztően fölkészült, rutinos zenészek, a dalok jók, a stílus minden csínja-binja a kisujjukban van. A gond csak az, hogy "teljesen olyan, mint..." Ha SymphonyX vagy DGM tribute banda lennének, nem is volna ezzel semmi baj. Így viszont, ha önálló entitásként akarnak bizonyítani, ha alanyi jogon akarnak maguknak tiszteletet, ha többek akarnak lenni tehetséges epigonoknál, akkor saját stílust és hangzást kell találniuk maguknak. Tekintve, hogy már négylemezes előadóval van dolgunk, erre vajmi kevés esélyt látok. Kár, mert ez a csapat a képességek szintjén robbanásveszélyes potenciált képvisel.

Tényleg nem akarom őket bántani, szeretem a műfajt, lenyűgöző muzsikusok, ráadásul ez a 65 perces dalcsokor talán az eddigi legjobbjuk. Nekem könnyen az agyamra megy a szuperszonikus sebesség és a túlságosan zsúfolt hangzás, de ezúttal sikerült elérniük egy kényes egyensúlyt azzal, hogy változatosabb, hosszabb tételekben gondolkodtak: a címadó például 12 perc fölött van. A "Descent"-ben Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine, Angra) is vendégszerepel, nekem egyelőre mégis a komótosabb ritmusú, közel-keleti ízekkel megspékelt "Ascent" jön be leginkább.

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlap:
facebook.com/warmen

A "Harcos emberek" vezérkari főnöke Janne Wirman, a Children Of Bodom billentyűse, aki az anyabanda 2019-es földbeállása után inkább befejezte az egyetemi tanulmányait az építészmérnöki karon, míg az énekes-gitáros Alexi Laiho próbálkozott a Bodom-örökség továbbvitelével Bodom After Midnight néven. Ebből sajnos nem lett semmi, mert Laiho 2020 decemberében tragikusan fiatalon, mindössze 41 évesen áldozatul esett csalfa és pusztító szerelmének, az alkoholnak. Végül talán éppen ez adta meg a löketet Wirmannak, hogy kilenc év után egy új "szóló" lemez elkészítésébe fogjon.

A legutóbbi Warmen lemez recenziójában ezt írtam: "Egy tipikus Wirman" - vagy Warmen - "lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal." Na, ez nem tipikus Warmen lemez, vagy legalábbis nagyobbrészt nem az. Egyrészt Laiho helyére érkezett Petri Lindroos az Ensiferumból, másrészt végig ő énekel (pontosítok: hörög) az albumon, azaz lőttek a jó kis skandináv power daloknak (ezt elsősorban a TunnelVision frontemberének, Marko Waaranak hiánya miatt panaszolom), mint ahogy búcsút inthetünk a neo-klasszikus ihletésű instrumentális szerzeményeknek is. Maradt ellenben a tipikus pop földolgozás a '80-as évekből, ezúttal az Ultravox "Dancing With Tears In My Eyes" című slágerére esett a választás - ami meglehetősen furcsán szól acsarkodó torokhangon.

Nincs mese, a Warmen Laiho halála után most bevállalta, hogy a Bodom-örökség gondnoka lesz. Ez a Bodom rajongóknak minden bizonnyal szívmelengető hír, nekem azonban, aki inkább a dallamos tételeket szerettem, fölér egy gyomrossal. Ettől függetlenül a vezérkari főnök testvére, Antti Wirman továbbra is nagyszerűen gitározik (nagyon működik a fivérek közötti kémia), az új dobos, Seppo Tarvainen pedig elképesztő energiákat hozott magával a csapatba.

Nem tudni, hogy a "Here For None" csak egyszeri föllángolás, amolyan Children Of Bodom tribute, vagy esetleg a Warmen stabil formációvá növi ki magát, amelyik innentől kezdve tudatosan fölkarolja a Laiho halála után megzakkant Bodom rajongókat. Én inkább az előbbire tippelek, hiszen az album még az Ultravox földolgozással sem éri el a 40 perces játékidőt. Mindenesetre nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: Ahogy a göteborgi In Flames gyakorlatilag újraalakította önmagát The Halo Effect néven, úgy most a Warmen fazonigazításával lényegében a Children Of Bodom született újra. Ha csak egy rövid időre is.

Tartuffe

Úgy tűnhet, mintha fogtam volna magam és kiugrottam volna erre a kétnapos minifesztiválra, vagy legalábbis úgy időzítettem volna az utam, hogy ez beleférjen, pedig a valóságtól mindez elég távol áll. Tény, hogy önszántamból mentem és a desztináció is tudatos volt (ja, elég ritkán téved el úgy az ember, hogy egyszer csak Stockholmban találja magát), de az igaz, hogy ezúttal elmaradt az előzetes netes mustra, hogy lesz-e valami rock-esemény a kint tartózkodásunk alatt. Ha nem marad el, akkor simán behúzom előző nap a H.E.A.T és Eclipse zenekarokat is…

Nem volt tehát semmi előzetes programvadászat azon kötelességen túl, hogy nyilván megnéztem a lakásunkhoz legközelebb lévő CD boltokat.  (Sok volt, rommá is turkáltam magam.)

Szokásunk szerint délelőtt családilag besétáltunk a szigetünkről a "legbelebb" belvárosba, amikor egy színpadra lettem figyelmes. Műfüves nagy tér az elég nagy színpad előtt, ahol az is kiderült gyorsan, hogy a Kungstradgardenben ingyenes rendezvény lesz délután. Gyermekes családok, teljesen konszolidált megjelenéssel, általános piknikhangulat, miért gyanakodtam volna, hogy itt valami nekem való készül? Persze, elég sok zenekaros pólós arc is volt, de ebben semmi különös nem volt, néhány nap után ezt már teljesen megszokja az ember Stockholm utcáin. Azonnal kiderül, hogy itt a rockzene általános elfogadottsága nem összehasonlítható a hazai helyzettel.

Mivel sehová nem siettem és szimpatikus volt a helyszín, eldöntöttem, hogy megvárok egy zenekart, hátha ügyesek lesznek, mégiscsak svédek… Ahogy ráérősen sétálgattam, hirtelen megjelent egy részletes program a kivetítőn.  "Jézus, Mária!"  Ezek ismert svéd metalbandák, sorban egymás után, este pedig Mike Tramp fog White Lion dalokkal fellépni. Telhetetlen az ember, az örömbe hirtelen egy kis keserűség is vegyült, hiszen elviekben nem lett volna akadálya, hogy előző nap ugyanitt megnézzem a H.E.A.T  és Eclipse műsorát is. Na, mindegy!

A Crashdiet kezdett. Tartuffe írt róluk két ízben is, eddig nekem ők kimaradtak. Kijöttek és hihetetlen feelinges bulit nyomtak. Annyira irreális volt közben, hogy itt a téren egy ingyenes bulin megjelenik kora délután egy kompromisszummentes rockbanda, tökéletes megszólalás mellett kiteszik a lelküket, a gyermekes családok pedig minderre vevők és együtt élnek a zenekarral, velük éneklik a dalokat. Igen, Kisgrófó országában ez egy értelmezhetetlen konstelláció. Azóta nálam szinte szüntelen Crashdiet mánia van, legutóbbi lemezük (Automaton) egy abszolút slágergyűjtemény, hibátlan dalokkal.

Az Electric Boys a hetvenes évek, groove-os hard rockját nyomta, jó fazonokkal, tulajdonképpen remekül, végig élvezhetően, de azért közben folyamatosan a Crashdiet-bulira gondoltam vissza.

A Smash Into Pieces hamisítatlan trendi, modern metal elektronikával, tehát nem igazán az én zeném. az átszerelés alatt belehallgattam az egyik lemezükbe, gondoltam is, hogy talán kerülni kellene egyet a White Lion dalokig, de azért csak kíváncsi voltam. Nem bántam meg. Az este legelsöprőbb buliját nyomták, élőben bármikor megnézném őket újra.  De nézzük, hogy látta mindezt a fiatalabb generáció, átadom a "tollat".

A Smash Into Pieces koncert véletlenszerűbben nem is jöhetett volna számomra, de állíthatom hogy kellemes volt a meglepetés. Nem azért, mert nem vártam tőlük, hogy egy jó koncertet adnának, hanem mert még tíz perccel azelőtt, hogy beálltam volna a közönség soraiba, nem is tudtam, hogy létezik a zenekar. Ott persze gyorsan rájöttem, hogy ezt kár lett volna kihagyni, a számok első hallásra (is) tetszettek, az énekesnek elképesztő jó hangja van, hál' égnek a hangosítás is kifogástalan volt, olyan műsort adtak, amit érdemes volt megnézni. Külön örülök, hogy utána személyesen is oda tudtam menni hozzájuk és 1-2 szóban ezt nekik is elmondhattam. Még azt gyorsan hozzátenném, hogy mennyire meglepett az ottani koncertkultúra. Eleve az, hogy egy teljesen ingyenes fesztiválról beszélünk, ráadásul neves előadókkal, nekem szokatlan volt, úgy, ahogy van, na a tömeg meg aztán pláne; először is az, hogy tényleg rengetegen voltak és minden korosztályból. Engem teljesen ledöbbentett a sok kisgyerek, de nagyon jó volt látni, hogy ők is egytől-egyig élvezik a koncertet. Összességében abszolút pozitív volt az élmény, örülnék, ha itthon is több ilyet láthatnánk. (Venkel)

Nemrég eléggé leszóltam itt Tramp lemezét, nem értve, hogy miért kellett újravenni a klasszikus dalokat, ráadásul Vito nélkül. Ezt most sem értem, de a dalokkal nyilván semmi baj nincs. Az volt, aminek lennie kellett. 100% nosztalgia, a legszebb időket megidézve. Elő is került a léggitár a folyamatos nagy mosolyom mellé.

Nem alázták meg a dalokat, pedig gitárfronton itt könnyebb elvérezni, mint nem. Marcus Nand korrektül helytállt, ennél nagyobb elvárásokat vele szemben igazságtalan lenne támasztani.  Őszintén szólva sikeresebben is idézte meg Vitót, mint Tramp a korai önmagát. A dalok legalább egy/másfél hanggal szólnak már mélyebben, a "When The Children Cry"-ban pedig még csúszkált is rendesen. "Ajándék ló" volt ez nekem azért mégiscsak, nem is lenne illő belekötni, ráadásul azok a DALOK tényleg működtek, hát hogy a francba ne működtek volna!

Másnap hazafelé sétálva éppen azon agyaltam, hogy mennyire más itt a zenekultúra (nem igaz, egész héten ezen gondolkodtam kint…), mennyivel jobb, hogy itt kimaradt a média részéről az össznépi dáridó folyamatos bőr alá fecskendezése. Milyen jó, hogy itt az ABBA és nem Lagzi Lajcsi volt a plebs "zenepedagógusa", de a skandináv zenei elit sem különbözteti meg itt a "komolyt" és "könnyűt". Itt a Queen vagy a Pink Floyd ugyanúgy klasszikus mára, mint bármelyik Strauss (apa vagy fia...) csuklóból, megrendelésre megírt ötszázadik keringője. Na, szóval ilyen dolgokon gondolkodtam éppen, amikor hirtelen ismerősbe botlottam. Kiko Loureiro és tündéri aranyos kislánya sétáltak éppen egyet, a másnapi Megadeth koncert előtt. Hát ilyen hely ez a Stockholm...

Túrisas

Kiadó:
Steamhammer Record

Honlap:
www.virgin-steele.com

Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, amikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.

Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és már csak hab a tortán, ha azt el is olvassák, az pedig "non plus ultra", ha még egyet is értenek velem, netán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbimat.

Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, amikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem mégis csak így maradnak  – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint vaknak elmagyarázni a színeket. De hol is tartottam? Ja, megvan! Igazából még ma is ezért veszem az újságot, próbálom felidézni a húsz-harminc évvel ezelőtti nyálcsorgatást idéző lelkiállapotot, mikoris annyira irigyeltem a lap kritikusait, akik hallhatták azt, amit én csak elképzelni tudtam.

S mindez hogy jön ide? Az új Virgin Steele lemezt a csapat – illetve David DeFeis – kreatív és hangbeli lejtmeneténél fogva úgy engedtem volna el, mint az egyszeri diktátor az ellenzéki médiát, ám a dicsérő mondatok hatására rászántam magam, hogy meghallgassam a "The Passion of Dionysus"-t (Erre blogunk neve is kötelezett, hiszen melyik társ-weblap dicsekedhet el vele, hogy egy egész lemezt komponált róluk egy valamikori szebb napokat látott zenész?).

Ennek ellenére már az elején rossz érzés fogott el: a 10 szerzeményből 6 kúszott 8 perc fölé, a trónuson pedig egy 12 percet is meghaladó dalfolyam foglal helyet: ismerve a mester dagályra való hajlamát, ez bizony nem jelent túl sok jót. Mindegy, hessegettem el a az előítélet vörös ördögét, hátha olyasmi történt Daviddel, amit csak ilyen hosszban tud elmesélni; rajta hát neki, indítsuk a lejátszót!

Ami rögtön szemet – illetve fület – szúrt, a hangzás nem lett annyira ótvar, mint amit a Virgin Steele-től megszokhattunk: egy mai jobb demót majdnem elért a színvonala, DeFeis hangja pedig – legalábbis az első pár szerzeményben – határozott javulást mutatott, ami biztosan nem valami szoftver eredménye, hiszen a modern technikát úgy kerüli hősünk, mint Bayer Zsolt a szofisztikált fogalmazást.

A "Savatage találkozik a Manowarral" érzést is sikerült elkapni a negyedik, leghosszabb dalig, innen aztán teljes a lejtmenet. David szinte szerelmes a magas hangok kicsiholásába, ami egy idő után úgy hat, mint egy rossz prostituált élvezetet mímelő nyögdécselése, komolyan mondom, megfájdul tőle a hallgató feje. Az aránytévesztés pedig példa nélküli, felesleges, önismétlő betétek, ráadásul a gitárszólók ignorálásával – David, jól tudjuk, egy ideje már nem zongorával, hanem zongorára komponál, úgy gondolván, hogy a "barbár romantika" – igen, így jellemzi saját zenéjét – legkifejeződőbb aspektusa, ha Richard Claydermant bőrbe öltözöttnek imitálva próbáljuk meggyőzni a nagyérdeműt, hogy ez igazán művészet, és nem egy rakás… – no, majdnem sarokba vágtam az illemet, elnézést is kérek ezért. A lemez egyébként zavaros koncepció mentén próbálja megváltani a világot – lásd a borítót –, remélem Tartuffe kolléga tart majd nekem egy rövid szemináriumot, hogy helyes-e, ha földbe döngölök egy magát váteszi szerepbe képzelő zenészt.

Az utolsó négy szerzemény aztán már csak tényleg azoknak való, akik szeretnek örömérzés során szenvedni, mert DeFeis hol sikongatva, hol suttogva önti ki a világnak érzéseit, és hát azokból jó sok van, csak nem zenére kívánkoznak, inkább egy terápiára, ahol versenyezhetnek a jelenlévők, ki tudja több szóval kifejezni a semmit.

Kár a dologért, mert ígéretesen indult a lemez, és ha lett volna egy olyan producer, aki kordába tudja tartani Davidet, talán még valami jó is kisülhetett volna az egészből. Így viszont sajnos konstatálnom kell, hogy sokszor olvasni jobb egy a lemezről, mint hallgatni. Hát ezért fogom továbbra is venni a "Hammert".

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Nehéz nem párhuzamot látni Neal Morse és Andrew Lloyd Webber között azok után, hogy Morse, Webberhöz hasonlóan, egy Jézus Krisztusról szóló rockopera mellett földolgozta az ószövetségi József pátriárka történetét is. Webber a "József és a színes, szélesvásznú álomkabát" (1968) után megírta a "Superstar"-t (1970), s bár Morse fordított sorrendben dolgozott, nehéz lenne nem belelátni a dologba némi szándékosságot. Vajon Morse webberi babérokra törne? Tudatosan nem hiszem. Az viszont biztos, hogy míg a teológiai értelemben enyhén szólva pontatlan (ha nem botrányos) "Superstar" zeneileg a mai napig, generációkon átívelően letaszíthatatlan a trónjáról, Morse 2019-ben kiadott "Jesus Christ The Exorcist"-ja szórványosan előforduló tetszetős pillanatai ellenére is elég középszerű lett.

Ahogy akkoriban leírtam, valahogy nem lett túl ihletett az "Ördögűző". Ezt a véleményemet az elmúlt néhány év teljesen igazolta - bevallom: azóta max. egyszer került elő nálam az album. Lehetséges, hogy ez azért történt, mert csak abban az évben Morse speciel kb. 4 órányi zenét dobott piacra; egy bazi hosszú, nem túl erős lemezt is a The Neal Morse Banddel. Szerintem az enyhe ellaposodást az örökmozgó Mike Portnoy is érezte, hiszen azóta lezárta a Transatlantic történetet, úgy tűnik, a Flying Colors is földbe állt (bár az elsősorban alighanem az azóta a Deep Purple soraiból távozott Steve Morse miatt), valamint abban sem vagyok biztos, hogy a The Neal Morse Band jövője szilárd alapokon áll (legalábbis az eddigi összetételében).

Mindegy is, itt van nekünk a "zenei grafomániában" szenvedő Neal Morse újabb vallásos rock operája, melynek "librettóját" Mózes első, azaz a Teremtés könyvének jelentős részét kitevő József-történet szolgáltatja (Ter 37-50). Ennek megfelelően az "Ördögűző"-höz hasonlóan most is egy többszereplős rock operával van dolgunk, ahol természetesen Neal Morse "énekli" a fő karaktert, de megjelenik Ted Leonard (Enchant, Spock's Beard, Thought Chamber, Affector, Pattern-Seeking Animals), Jake Livgren (Proto-Kaw), Matt Smith (Theocracy) és mások is.

Annak nem föltétlen örülök, hogy megint Eric Gilette dobolta föl a lemezt (akármilyen ügyes, azért mégsem egy Portnoy kategória - hangzásban sem), de legalább gitározott is egy kicsit (ehhez ugyanis lényegesen jobban ért), csakúgy, mint - nagy meglepetésre - az aktív zenéléstől visszavonult Steve Morse is. Ez utóbbi azért eltölt némi reménnyel. Szerencsére a "Józsefet" nem terheli az egészen műanyag, ál-szimfonikus hangzás, mint elődjét, sőt bizonyos értelemben még közelebb is sikerült vele kerülni az ős-eredeti Spock's Beard soundhoz (főleg az elején: The Dreamer Overture, Burns Like A Wheel stb.).

Hozzám továbbra is közelebb áll a zeneileg egységesebb, progresszívabb képet mutató korai Morse lemezek világa, sosem voltam igazán musical rajongó, de nem lehet nem elismerni, hogy Morse ehhez is piszkosul ért, ráadásul határozottan az a benyomásom, hogy a Mester most ihletettebb hangulatban komponált. Ráadásul nincs is a türelmünk megpróbálva egy két óra fölötti anyaggal, hiszen ez még csak az első rész. Morse vitathatatlanul ésszerű döntést hozott azzal, hogy a sztorit "elfelezte" - a második etap állítólag jövőre várható.

Szerintem továbbra sem lehet kétséges, hogy Neal Morse korunk egyik legjobb - phú, de utálom ezt a kifejezést! - "könnyűzenei" komponistája. Néha ugyan úgy érzem, hogy a kevesebb olykor több lenne, de az eredmények magukért beszélnek, még úgy is, hogy szerintem kevesebb arcbamászó biblicizmussal, keresztény jámborsággal többre vihetné - úgy értem, szélesebb lenne a hallgatóság és valamivel kevesebb a "dagály"...

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories/Mascot

Honlapok:
www.edwardreekers.com
facebook.com/edward.reekers

Ha azt mondom Edward Reekers, ezzel valószínűleg nem mozgatom meg nagyon az átlag olvasó fantáziáját, pedig Reekers a holland prog rock nagy doyenje, a Kayak énekese, aki 15 év után jelentkezik új szólólemezzel. A holland prog rock szcéna nem jelentéktelen, a Kayakon kívül eszünkbe juthat még a tavaly recenzált Knight Area, vagy áttételesen a Sieges Even és a Subsignal, hiszen mindkét bandában a holland illetőségű Arno Menses énekel. Természetesen az igazi németalföldi nagyágyú Arjen Lucassen, aki az Ayreon, Star One, Guilt Machine, legújabban a Supersonic Revolution kereteiben igazi prog legendává nőtte ki magát, a stílus megkerülhetetlen, gigantikus oszlopává vált.

Reekers alighanem megirigyelte Lucassen hangos, nemzetközi sikereit, mert a The Liberty Project tematikájában, stílusában, zenei megközelítésében erősen közelít Lucassen különböző "inkarnációihoz". Itt is egy megahosszú, duplalemezes progresszív sci-fi rock operával van dolgunk, amelyben a változatosság és hatékonyabb teatralitás érdekében sok hangszeres és vokális szereplő kamatoztatja tehetségét. Már az alapzenészek között is komoly neveket találunk, pl. Mark Bogert gitározik (Knight Area), Joost van den Broek billentyűzik (Sphere Of Souls, Sun Caged, Star One) és Koen Herfst dobol (Vandenberg). Az igazi csemege mégis a vendégmuzsikusok listája, akik között olyan nevek szerepelnek, mint Arjen Lucassen (Ayreon), John 'Jaycee' Cuijpers (Praying Mantis), Steve Hackett (Genesis), Mark Lennon (Venice) és Damian Wilson (Threshold).

Edward Reekers pedigréje és a közreműködő zenészek névsora alapján minden jogunk megvan arra, hogy kellemes izgatottság vegyen rajtunk erőt. Ezek alapján simán várhattunk volna (én vártam is) egy újabb Ayreont vagy valami hasonlót. Sajnos a The Liberty Project nincs azonos színvonalon az Ayreonnal, mivel Reekers nincs azonos kategóriában Lucassennel. Ez egy stílusában csapongóbb, hangzásában lágyabb, dallamaiban kevésbé fogós, hangszeres szólókban szegényesebb munka. Természetesen a több mint két órás játékidő tartogat szép pillanatokat, Reekers dalszerzői képességei helyenként meg-meg villannak (pl. The Disease, We Live To Die, Onward and Forwards), de azt az összeszedettséget, stiláris letisztultságot, egységességet, amit Lucassennél már megszoktunk, itt nem fogjuk megtalálni.

Aki a progos, rock operás zsánerre bukik és nincsenek túl magas elvárásai, akár még kellemesen is szórakozhat, de nekem túl sok itt az üresjárat és a fantasztikus vendégmuzsikusok által képviselt komoly potenciál sincs kellően kihasználva. Mindazonáltal örülnék, ha csak fele annyi muzikalitás szorult volna belém, mint a jó öreg Reekersbe...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/kenthilli

Ez a lemez klasszikusan az a kategória, amiről kollégáim elmélkedtek a kommentekben nemrégiben. Én is teljes mellszélességgel támogatom egy olyan rovat beindítását, ahol nem nagyobb lélegzetvételű, 4-5 bekezdéses recenziókban nyilvánítjuk ki a véleményünket egy-egy megjelenésről. Ez persze nem új ötlet, hiszen kis hazánkban is van olyan honlap, ahol ez már évek óta gyakorlat. Mindenesetre vannak olyan kiadványok, főleg így a nyári uborkaszezon környékén, amelyekről teljesen elég lenne néhány alapmondatban megfogalmazni a véleményünket, vagy azért, mert maga a kiadvány nem túl bonyolult jelenség, vagy mert a mi véleményünk nem elég cizellált.

Ha éppen pang a piac, a Frontiersra mindig lehet számítani, ők a legkeményebb kánikulai melegben is adnak ki pár albumot. Még tavaly, az év elején írtam a szebb napokat is megélt Giant új lemezéről, amelyen már Kent Hilli énekelt a Perfect Planből. Akkor megjegyeztem, hogy Dann Huffot igen nagy feladat helyettesíteni, de a helyére szerződtetett Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét. Mintegy akkori mondandómat igazolandó Hilli "Nothing Left To Lose" címmel szólóalbumot jelentetett meg.

Nem állítom, hogy nem Frontiers tucattermékkel van dolgunk, de az ugyancsak ma posztolt új Art Nationnél sokkal autentikusabb AOR/hard rock kiadvánnyal van dolgunk. Nekem a jó öreg Hilli orgánuma is jobban tetszik a svéd fiatal, Alexander Strandell hangjánál, de ami lényegesebb, a zene amerikásabb, ízesebb, nincs lépten-nyomon euro-techno hanghatásokkal, ritmusokkal stb. nyakon öntve. A gitáros itt is elképesztően jó, bár a finn One Desire-ben muzsikáló Jimmy Westerlund stílusa más, mint svéd kollégájáé, viszont Fender Stratocasterjének tónusa sokkal közelebb áll a szívemhez.

Szóval Hilli most alaposan állva hagyta a nála sokkal fiatalabb skandinávokat. A "Nothing Left To Lose" nem lehengerlő, föltétlenül beszerzendő anyag, de a stílus szerelmeseinek egy könnyed és tartalmas, 50 perces szórakozást azért mindenképpen ígér. A "Does He Love Like Me" például, nem mellesleg a jó érzékkel elhelyezett szaxofon szóló miatt, tökéletesen hozza a '80-as évek amerikai rádióslágereinek hangulatát...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.artnationswe.com
facebook.com/artnationswe

A svéd dallamérzékeny, rádió orientált hard rock/AOR mezőny egyik üdvöskéje a főleg Alexander Strandell énekes és Christoffer Borg gitáros erős kettősére épülő Art Nation. Olyan, mintha csak egy pár éve törtek volna be a köztudatba, pedig az "Inception" valójában már a negyedik lemezük! Eddig kb. kétévenként adtak ki új albumot, de erre most négy évet kellett várni. Ennek oka szerintem nem is annyira a COVID-járvány lehetett, hanem inkább az a tény, hogy a Frontiers gépezete bedarálta a kétségkívül karizmatikus és tehetséges frontembert. Strandell ugyanis az utóbbi időben inkább a nápolyi kiadó által összeboronált kollektívával, a Crowne-nal készített lemezeket, ahol ex-Malmsteen, The Poodles, H.e.a.t és Dynazty stb. tagokkal együtt próbáltak rock diszkó slágereket gyártani.

Ezek után nem meglepő, hogy az Art Nation átkerült a Gaintől a Frontiers kiadóhoz, sem az, hogy Serafino Peruginonak sikerült rávennie őket egy újabb album megírására. A legutóbbi, 2019-es lemez kapcsán nagyon kikaptak tőlem. Na, nem az egyéni, vagy közösségi rossz teljesítmények miatt, hiszen Strandell nagyszerű énekes, Borg pedig kiváló gitáros, a Malmsteen-iskola eminens diákja... Nem, egyszerűen arról van szó, hogy tipikus illusztrációi annak a tartalmatlan, táncdalos tendenciának, ami - ha így folytatódik - föl fogja falni a rockzenét. Megint. Egy az egyben bemásolhatnám ide a '19-es cikkemet...

Pedig ez az album sokkal jobb, mint az előző, helyenként kifejezetten rockos, sőt metálos (hallga' csak a lemezt indító "Brutal & Beautiful"-t!). Pont ez a bosszantó az egészben. Az ember nem tudja eldönteni, hogy szeresse őket, vagy haragudjon rájuk. Örülünk neki, hogy behozzák a mainstreambe a gitárzenét, közben halálra idegesítenek a diszkóritmusok. A "Break Up" elején pl. az az egyre gyorsuló ritmusú, technós fölvezetés egyenesen okádék; az igazi rocker gyomra ennek hallatára ökölbe szorul....

Persze elképedünk azon (tessék megkérdezni Túrisast!), hogy Stockholmban egy utcafesztiválon ezek a muzsikák szólnak, nem a minimál-elektro antizene kopog a hangfalakból, nem is a ratyi, techno-alapú lakodalmas, hanem jó torkú énekesek, fölkészült hangszeresek, világszintű gitárosok szórakoztatják a svéd középosztálybeli családokat, kisgyerektől nagymamáig. Ilyenkor irigykedünk, mi is szeretnénk ilyet. De ha komolyan belegondolunk, a hangszerelésen kívül nem találunk olyan sok és lényegi különbséget a popzenével való összehasonlításban. Ráadásul megint fáziskésésben vagyunk, hiszen a fiatalok többsége már nem ezt a fajta "mulatós" popot hallgatja...

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlap:
https://ravenlunatics.com/

Régisulis metalosként azt hiszem, az én reszortom lenne megírni itt az új Girlschool, Fifth Angel, Tygers Of Pan Tang és Raven albumok ismertetőjét, melyek, mintha csak ki akarnának cseszni velem, szinte egy időben zúdultak ide, nyilván akkor, amikor nincsen túl sok időm nemhogy recenziót írni, de még csak zenét hallgatni sem. Nem is beszélve arról, hogy A7X témában is alighanem én vagyok a leginkább érdekelt, és lenne bizony elmélkedni való a kaliforniai rockerek új lemeze kapcsán is.

Nem tudom, ti is így vagytok-e ezzel, de ahogy öregszem, egyre kevesebb az időm - bármire. Mintha feszt rövidebbek lennének a napok. Pedig azt hittem-reméltem, hogy ebben a korban már újra unatkozni fogok, ahogy fiatalkoromban gyakran, amikor a nyári szünetben az olvasás-zenehallgatás monotóniáját maximum a kényszerű étkezések törték meg helyenként, és alig vártam, hogy valamelyik haver végre megjelenjen és felcsöngessen egy focilabdával a hóna alatt.

Be kellene vezetni talán egy villámértékelés rovatot, ahol egyetlen bővített mondatban lehetne ajánlani a műveket, esetleg egy pontszámmal kiegészítve. A lemezkritika funkciója úgyis egészen más ma már, mint anno, amikor jól meg kellett fontolni, vakon (pontosabban süketen) mire költjük a keservesen összespórolt zsebpénzünket. A mai fiatalok bármibe, bármikor belehallgathatnak ingyé’, úgyhogy ezen írások szerepe maximum a figyelemfelkeltés lehet: figyuzzá’, megjelent ez az izé, és elég jó szerintem, a rád zúduló zenecunamiból érdemes lehet kihalászni, és adni neki egy rendes esélyt. Nem az információ hiánya ma már a kulcsprobléma, hanem éppenséggel a bősége.

Na, de hagyjuk a nyavalygást másra, mi nézzünk fel a padlásra! Pontosabban a pincébe, mert a pokol elszabadulása talán inkább a mélyből prognosztizálható a kulturális szocializációnk fényében (micsoda képzavar…). Nos, a lemezcím ezúttal mégsem megmosolyogtató eufémia, mert ezek a vén hülyék tényleg ugyanolyan elánnal próbálják ránk szabadítani a tombolást és a káoszt, mintha még mindig huszonévesek lennének. Tudja a fene, hogyan tartják magukat ennyire fitten és dühösen (bár utóbbit tulajdonképpen elég könnyen el tudom képzeni), de tény, hogy ugyanazon a magas energiaszinten pörög a tempó, mint a nyolcvanas években.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy végül a Ravent választottam, mint amit megírok, mert a többi fent említett CD-ről van (vagy nagy valószínűséggel hamarosan lesz) országos ismertségű oldalon-oldalakon ismertető. A sztorijukat amúgy bitekbe véstem nemrég, nem is ragozom-ismétlem itt, fókuszálva az új megjelenésre: a ’23-as opusz jó lett, simán odatehető a klasszikusok mögé a sorba. Persze most is John hangja lehet a vízválasztó sokaknál, ha nem bírod ezt a hisztérikus vokalizálást, nem (most) fogod megszeretni őket. Mark riffjei, gitártémái viszont ezúttal is ülnek (helyesebben száguldoznak), az egyetlen nem eredeti tag, a dobos, pedig láthatóan felnőtt a legendákhoz és a feladathoz, amit a patinás múlt ró rá.

Szóval, ha egy bővített mondattal kellene jellemeznem: "Az athletic rock mesterei korukat meghazudtolóan vezetik elő a zenegyakorlatokat ezúttal is; régisulis speed-heavy metal a műfaj nagypapáitól ’at its best’, ahogy odahaza mondanák – 8/10."

Kotta

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

A lengyel csapatok Malmsteen klónja, Boguslaw barátunk ismét hírt adott magáról, pedig épp csak egy év telt el legutóbbi albumjának megjelenése óta, és hát ez rövid idő a kardinális változásokhoz, bár gyanítom, hogy a gitáros hosszabb idő alatt sem változtatna eddig jól bevált sémáin. Klasszikus, a nyolcvanas időket idéző arpeggiók és komolyzenei ihletésű dallamok: sajnos hangzás is a harminc-negyven évvel ezelőtti korszakot idézi, bár ez a kijelentés talán sértés néhány, akkoriban született etalon lemezre nézve.

A rosszat tehát kipipáltuk, most jöjjenek a dicséretre méltó aspektusok. Balcerak nemcsak kiváló gitáros, de remek dalszerző is, úgy képes slágereket írni, hogy azok még véletlenül se idézzék fel a hallgatóban a pop szócskát, ami, mint tudjuk, Metálországban a legfőbb ellenség egyik neve, még akkor is, ha egyes stílusok már rég "alkut kötöttek az ördöggel", és hatásosan integrálták magukba mindazt, amiért Duran Duran és társai annyira sikeresek lehettek.

A csapat sem sokat változott – Boguslaw mellett pusztán egy dobos árválkodik, ám a vendégül hívott énekesek úgy hathatnak az öreg, iszapszemű rájákra, mint a proletárforradalom hívása az egyszeri bolsevikra, hiszen Göran Edman, és Mark Boals még a példakép mellett is megfordultak, Rick Altzinak pedig most az egyszer nem sikerült belerondítani a produkcióba. Ami azonban nekem a legnagyobb meglepetést okozta, az Harry Conclin felbukkanása, akitől ez a stílus elég messze jár – ja, és a Jag Panzer énekeseként most adtak ki egy remek albumot is.

Bevallom, nem igazán tudom, hogy mit is írhatnék mást azon kívül, amit a gitáros eddigi munkáiról már megírtunk: rizsporos parókákban sört kortyolgató barokk zenészek kissé ittas produkciója, amihez már csak néhány, abroncs szoknyában magát kellető nagymellű kocsmárosné hiányzik – de ne legyünk közönségesek, mert Balczerak sem az, bár a hatásvadászatban tízpontosok tömegét lövi, mentségére legyen mondva, hogy az elpuffogtatott frázisok csak gyéren ismétlődnek. Lengyel kedvencünk tehát nem vette át a magyar Nemere István copy-paste-es alkotói módszereit, a dalok azok bizony „meg vannak komponálva”, annyi deja vut okozva Malmesteen szerelmeseinek, hogy azt már csak egy dologgal lehetne fokozni, mégpedig egy jól szóló Malmsteen koronggal.

Az album másik erénye, hogy egyenletes színvonalon kapjuk meg a talpalávalót – a stílus rühellői szerint a talp alá valót – talán csak a már említett Conclin produkciója lóg ki a sorból, aki a veretes neoklasszicista metálból is megpróbál keményvonalas amerikai powert faragni, pedig még egy orgona is próbálja megakadályozni ebben. Mindenesetre meghökkentő, ami az egészből kikeveredik, de bevallom, nekem tetszik, még ha Tartuffe barátunknak minden bizonnyal az ezelőtti album Tim Owens féle vicsorgást juttatja az eszébe, bár Harry hangja nem kopott annyit az évek alatt, mint a Judas Priest egykori énekeséé.

S ha már kopás: Edman és Boals is benne vannak a korban, ami hallatszik is, szinte látom a dudorodó ereket a nyakakon, ahogy megpróbálják azokat a fránya magasakat kiénekelni, amikből pedig akad bőven, hát ez bizony itt nem a punk énekesek könnyedebb terepe. Ezzel ellentétben maguk a dalok már első hallásra Alien módjára eszik bele magukat a hallgató fülébe, és ha nincs arpeggiók ellen beoltva a nagyérdemű, akkor minden bizonnyal permanens élvezetben lehet része.

Innentől fogva azonban csak a szavakat szaporítanám, ráadásul feleslegesen, így le is zárom az ismertetőt, aki többet akar olvasni az albumról, az lapozzon vissza blogunk hasábjain, és fussa át korábbi kritikáinkat a mester lemezeiről – nagyot nem fog tévedni, ha az azokban leírtakat veszi alapul jelen etap megismeréséhez. És ez Balceraknál talán így is van jól.

Garael