Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

"Le roi est mort, vive le roi (Meghalt a király, éljen a király!)" – most én vagyok a herold, aki (ha nem is háromszor, mint utoljára XVIII. Lajos halálakor) az éterbe kiáltja az uralkodóváltás tényét. A csavar a történetben, hogy a Myrath-ot nem egy másik zenekar váltotta (le vagy fel), hanem maga a Myrath. Ez így elég erős kezdésnek tűnik, de sajnos igaz: ez a Myrath már nem az a Myrath. Persze a váltás nem egyszerre, nem hirtelen történt, hanem fokozatosan, de a hatalmas csáprágóival mindent fölfaló zura hernyóból mára színes, magát kellető, könnyed lepke lett. Nem tudom, hogy összefüggésben van-e ezzel Elyes Bouchoucha billentyűs (az első lemezen még énekes is!) tavalyi távozása. Nekem mindenesetre nagyon hiányzik a csapat szürke eminenciása, mert ugyan Malek Ben Arbia gitáros a zenekarvezető és a fő dalszerző, de – állítólag – a klasszikusan képzett billentyűs (és hegedűs!) volt az, aki a keleti zenei motívumok metálba olvasztásáért felelt.

Akárhogy is, ha meghallgatjuk az együttes örökbecsű első albumáról (Hope, 2007) "Confession" vagy a "Last Breath" című tételeket, akkor egy kemény, karcos, SymphonyX-szerű progresszív metál zenekar "jön velünk szembe", akik úttörő módon szőtték bele muzsikájuk sötét szövetébe a keleti mintákat. Ezzel szemben a "Karma" (hogy kerül Tunéziába a hinduizmus?) egy színes, csili-vili popmetál album minimális orientalizmussal, ájronmédenes "óóóó"-zásokkal és olyan hard rock tételekkel, amelyek akár egy The Poodles vagy Eclipse lemezen is szerepelhetnének (pl. Let It Go). Mint mondottam, a váltás nem jött előzmények nélkül (a koncerteken magukat illegető hastáncos lányok és tűzköpő fiúk már jelezték a közönségszolgálat és az üzleti alapokra helyezés szándékát), de azért a "Karma" nekem még így is meglepetés volt. Zaher Zorgati, az énekes előzetesen már lenyilatkozta, hogy ez egy kommerszebb album lesz, amivel új, fiatalabb közönséget kívánnak megcélozni. Ő persze nem a kommersz, hanem a mainstream kifejezést használta, s közben önazonosságról is beszélt. Lelke rajta…

Azért mindenképp szeretném elkerülni a félreértéseket. Tényleg van valami folytonosság, önazonosság ebben a zenében. Erre garancia az a gigantikus talentum: hangszeres készség és dalszerzői képesség, ami messze kiemeli őket az átlagból. Nem lettek gyöngébb muzsikusok, a dallamérzékük sem fogyatkozott meg, egyszerűen csak szélesebb tömegekhez akarnak eljutni – a kereskedelmi megfontolásból született fazonigazítás erről szól. Az nyilván nem érdekli őket, hogy egy-két magamfajta őskövület, őket a kezdetektől fogva figyelemmel kísérő fan morog egy sort…

Objektíve ez egy marha jó album, Jacob Hansennek és Kevin Codfertnek köszönhetően (utóbbi játszotta föl a billentyű részeket) baromi jól is szól. Azt sem kétlem, hogy ezzel tényleg sok fiatalt magukhoz tudnak majd édesgetni, az pedig már tényleg egyéni szocproblémám, hogy én speciel nem vagyok édesszájú…

Tartuffe

Kiadó:
No Dust Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
facebook.com/AnubisGate‎

Jön nemsokára a Riverside és a Voyager is az új lemezét népszerűsíteni, úgyhogy belehallgattam az idei megjelenéseikbe. Jó muzsika mindkettő, de nem az enyém. Más már, mint amivel megszerettem őket. Tulajdonképpen az Anubis Gate-ről is elmondható, hogy a kezdetekhez képest sokat változtak, az "Andromeda Unchained” (2007) környékén akár a Royal Hunttal egy kalapba is kerülhettek volna, nem csak azért, mert dánok, de a steril hangzás okán is, bár valamivel progosabbak voltak Andersenéknél.

Aztán olyan szintű befelé fordulás, sötétedés indult el náluk, hogy ma már nem merném egy napon emlegetni ezt a két skandináv csapatot. Itt nálunk is kikerültek a fókuszból, 9 éve jelent meg róluk az utolsó írás az oldalon. Hasonló tehát a három újító-kísérletező prog-metal fogat "íve”: felfedezés és rácsodálkozás után szép lassan elengedtem-elengedtük őket, amikor már túlzottan elmentek egy más irányba az eredeti, izgalmas stílusuktól.

Kissé félve vettem kézbe ezek után az "Interference” CD-t, nem igazán vártam visszafordulást, megvilágosodást tőlük sem. Időközben egy kisebb kiadóhoz is kerültek, lehet amúgy, hogy éppen ez (és a mögötte okként megbúvó gyenge eladások) ébresztették rá őket, hogy nem feltétlenül járnak jó úton a rideg, elidegenítő fölfogásukkal. De lehet, más az oka, mondjuk személyes, mindazonáltal tény, hogy jóval emészthetőbb és kiegyensúlyozottabb album született ezúttal, amely a kísérletezés mellett azokat a jól bejáratott prog-power fordulatokat is hozza, melyekkel anno megszerettük őket.

Tehát a Riverside-dal és a Voyagerrel ellentétben ők visszataláltak ahhoz a formulához, amiben a metal, a progresszivitás és a régi-új megoldások (legyen az djent, túltolt elektronika, ambient vagy éppen pszichedelikus merengés) élvezhető, inspiráló elegyet képeznek. Ez a korong éppen olyan friss és élvezetes, mint az "Anno Domini High Definition”, vagy a "The Meaning Of I" volt egykoron. Nem könnyű hallgatmány, már csak sokrétűsége miatt sem, de Henrik Fevre basszeros-énekes bőven hoz annyi jó énekdallamot, hogy már elsőre élvezhető legyen, úgyhogy érdemes próbát tenni vele.

Szóval jön a Riverside és a Voyager hamarosan Budapestre. Egy hazai Anubis Gate koncertre ellenben zéró esély van (főleg egy kis kiadóval a hátuk mögött), annyira x-edik rangú ez a banda. Pedig 2023-ban a fent említett  izgalmas, modern prog-metal formációk közül ők vannak a legjobb formában, állítom!

Kotta

Kiadó:
Steamhammer / SPV

Honlapok:
www.unity-rocks.com
facebook.com/unityrocksofficial

A Gamma Ray talán kevésbé kreatív részéből csapatot alkotó The Unity úgy igazolta nevének jelentését, hogy tulajdonképpen tojtak az egész világra – vagy arra a pár százezer metal hívőre akik úgy gondolták: az erő most az egyszer a gyengébbik oldal mellé áll, és Hansen nélkül is meg tud születni az ősforrás ihlette, pre-grunge korszakot idéző alkotás, amivel sikerül visszarepülni az időben, a "Land Of The Free" mámoros pillanatokat okozó kilencvenes évekbeli aranykorába.

A kezdés óta aztán kijött három album, és ha nem is pofonnal, de tripla cirógatással térítették észhez a hallgatókat: itt bizony szó sincs euro-powerről, annál inkább a Pretty Maids által képviselt határvonalas egyvelegről, amiben ugyanúgy megvan a metal formagyakorlatainak néhány keményebb fogása, mint a hard rock dallamokat előtérbe helyező, ám vadóc stílusteremtése.

Mindezekből következően lehet, hogy vannak, akik már az első etap után úgy hajították félre a The Unity-t, mint az 1956-os forradalmat megért magyarok Putyin történelem-magyarázatát, én azonban, annak ellenére, hogy fekete öves euro-power rajongó vagyok, feltartott kézzel adtam meg magam az ötletes riffeknek, az instant dallamoknak, és az ügyes egyensúlyozásnak a műfajok vékony hangkötelén. S most, immáron a negyedik albummal mi a helyzet? – bátran jelenthetem az olvasóknak, hogy szegény Ronnie Atkins nem csak a Pretty Miadsszel hagy nyomot a világban, hanem azzal a hatással is, amivel a The Unity életre hívta saját magát.

Az új lemez különösebb hírverés nélkül szabadult a világra, és ha radikális változásról nem is számolhatok be, azért némi hangsúlyeltolódás tapasztalható, aminek a Gamma Ray szerelmesei minden bizonnyal úgy fognak örülni, mint fába szorult féreg a csapdanyitogatónak. Persze most senki se gondoljon arra, hogy a csapat átváltott régisulis euro-powerre, de a kétlábdobos sztenderd ütemeken kívül a dallamok néhány dalban igencsak emlékeztetnek a Helloween Kiske-fémjelezte retro-pillanataira.

Az intrót követő "Masterpiece" - nomen est omen - rögtön igazol engem, mivel olyan megoldások ütik le a szinkópát, amitől az egyszeri rocker rögtön tökfejjé változik. A folytatás aztán visszamutat a korábbi lemezekre, ami nem igazán baj, mert például az "Only The Good Die Young" a fénykorát élő Europe hangzásvilágával csal könnyet a generációm szemébe, a "The Hellish Joyride" pedig úgy teremt himnuszt, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos hatásvadászatot.  A csúcspont azonban véleményem szerint a hat perc fölé kúszó "Saints And Sinners”-szel érkezik, közepén egy furcsán megcsavart gitárszólóval, ami úgy vált neoklasszikus hangokra, hogy kedved lenne rizsporos parókát húzni a jelenlegi hosszú műrőzse helyett.

A lemez a hallgatáson kívül egyfajta játék is, mert kiváló perceket okoz azoknak, akik szeretnek apró utalásokat keresni a hallgatnivalóban: a "Golden Sun" kezdőriffje például a Tony Martin-féle Black Sabbath epikus világát juttatja eszünkbe, a "Stay The Fool” refrénje pedig a körítés metalos jellege ellenére a Sunset Strip nyolcvanas éveit idézi fel, mondanom sem kell, hogy ez nekünk, boomereknek, mennyit is jelent.

A lemez számos erénye közül az egyik legnagyobb, hogy nincsenek töltelékek, fiókba dugott dalok újrahasznosított, vagy leporolt változatai, és még az olyan csuklóból kirázott kapkodó stílusgyakorlatok sem hagynak kívánnivalót maguk után, mint a "Never Surrender". Nem véletlen hát a lemezborító "deja vu"-t okozó ökörködése: az általános optimista hangvétel mellett itt bizony többször is megidéződik a német tökfejesek attitűdje, még úgy is, hogy a billentyű azért megvéd a rideg kockavas ide-oda gurigatásától, vagy a német humorérzék zenei csapásaitól.

Remek, némileg különutas albummal rukkolt ki az együttes, ami egyformán szól több stílus szerelmeseihez, így azok sem maradnak hoppon, akik a dallamokat, vagy a hangszeres szólókat részesítik előnyben.

Garael

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.soenmusic.com
facebook.com/SoenMusic

Amint arra már korábban utaltam, a svéd Soen azon zenekarok közé tartozik, amelynek tagjai a metál brutálisabb alműfajai felől érkeztek (mint pl. a Nightingale és a Wolverine, sőt bizonyos értelemben az Opeth is), de idővel mintegy megszelídültek. Az ilyen zenekarok azért minden újdonsült dallamosság ellenére megőriznek valami érzelmi-tematikus súlyosságot, a nyersesség és indulat átalakul bennük egyfajta "nordikus" melankóliává. Olyat még nem láttam, hogy ilyen muzsikusok pl. Steel Panther-féle lelazult, vidámkodó (ha nem egyenesen bohóc) magamutogatásra adják a fejüket.

A Soen nálam a 2019-es "Lotus" albummal került a figyelem középpontjába. Az a lemez akkor nagyon eltalált (nyilván kellett hozzá egyfajta hangulat). A 2021-es folytatással (Imperial) sem lankadt a szimpátiám, jóllehet ezt nem tartottam olyan erősnek, mint az elődjét (az első találkozás varázsa, ugyebár?). Az immár szokásszerű két év elteltével kezünkbe vehetjük az újabb etapot, amely most is a bakelitekre jellemző negyvenegynéhány perces játékidőre szorítkozik (ebből szerintem egyszerre elég is ennyi) és 10 tömören fogalmazott 3-5 perces tételt tartalmaz.

Úgy érzem, a Soen motivációiban, zenei inspirációjában most nem annyira a melankólia dominál, mint inkább a frusztráció, a fölindultság és az elfojtott (de rosszul leplezett) harag. A dalok nyersebbek, húzósabbak, "dörgedelmesebbek", ami szerintem kifejezetten jót tett az albumnak. Természetesen a Soen most sem lépett ki abból a "komfortzónából" (önazonos, hiteles saját stílusból), amire az utóbbi években rátaláltak, ráadásul akadnak kifejezetten lírai pillanatok is az lemezen, mint az Elisával duettben énekelt "Hollowed" és az albumot záró "Vitals".

A "Memorial"-t már első hallgatásra is határozottan erős albumnak éreztem. Először úgy gondoltam, hogy talán csak épp jókor és a megfelelő hangulatban talált el, de a sokadik hallgatás után is igazolva érzem az első benyomást. Ezek után már csak egy kérdés zakatol a fejemben: Mégis hogy van az, hogy a 2023-as turnédátumok közül botrányos módon kimaradt Budapest, ráadásul úgy, hogy Prága és Bécs vastag betűkkel szerepel a listán? Vajon ki ezért a felelős? Bocs, ez már két kérdés...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A svéd megadallamos rockerek karrierjét gyakorlatilag a kezdetektől fogva közeli figyelemmel kísérem és akkurátusan dokumentálom, de a 2019-es "Paradigm" után eltört bennem valami, annyira kiszámíthatóvá vált a számok tempójában és diszkós ritmusában teljesen egyneművé vált recept, hogy inkább valami másra kezdtem vágyakozni. Amikor szokás szerint két évre rá megjelent a folytatás (Wired), már nem is én, hanem Kotta kolléga recenzálta az albumot - a tőle megszokott szellemességgel és tisztánlátással.

A "Megalomanium"-ot hallgatva csak azért hagyott el az érdektelenség, csak azért éreztem magamban elég motivációt az írásra, mert azon területeken, amelyekkel kapcsolatban panaszt emeltem, ha nem is határozott, de érezhető javulást tapasztaltam. Persze nincsenek illúzióim; az Eclipse ettől még a Martensson-Henriksson énekes-gitáros duó tudatosan előre megtervezett, jól kiszámított, 2 évente menetrendszerűen megjelenő, a Frontiers zsánerébe pihe-puhán illeszkedő - igen, nem félek leírni! - kommersz terméke. Kb. úgy viszonyul a műfaj zsigeri tehetségből fakadó, előremutató, időtálló példányaihoz, mint a tinik által kedvelt, cukrozott-fűszerezett Bumbu és Kraken "rumok" (hogy a Bacardít és a Captain Morgant már ne is említsem) a középkorú és őszbe hajló gurmanok által preferált, hosszú éveken keresztül érlelt Zacapához vagy Exquisitóhoz.

Ettől függetlenül Martensson dalszerzői képessége vagy Henriksson bravúros hangszerkezelése megkérdőjelezhetetlen, mint ahogy az is, hogy az Eclipse-féle rádióbarát, nők és családok által is emészthető, élvezhető pop-rock muzsikára szükség van. Inkább ez szóljon a rádiókban, fesztiválokon, utcabálokon (lásd Túrisas stockholmi beszámolóját!), mint a... Inkább most nem sértek meg senkit név szerint. Úgyis tudjuk, hogy kik a zeneipar, a rádiószerkesztők és a fesztiválszervezők stb. által preferált efemer előadók.

A lényeg, hogy a "Megalomanium" szerintem az utóbbi évek folyamatos ellaposodása ellenére kifejezetten élvezhető lemez lett. Fölfoghatatlan, hogy egy (vagy kettő?) embernek ennyi elsőre megjegyezhető, fogós dallam legyen a fejében. Az tuti, hogy Martensson valamiféle földönkívüli, hiszen itt még a verzék is refrén-értékűek... de tényleg, főleg, hogy már ezeket is javarészt kórusban éneklik. Szerencsére az általam csak pumpálósnak nevezett diszkóritmusok sem kizárólagosak, sőt a dalok tempója is változatosabb valamivel. Érdekes, hogy egy-két dalban (főleg a gitárhangzásnak köszönhetően) határozottan amerikai stílusjegyeket vélek fölfedezni...

A "Megalomanium" szerintem egyértelműen a jobban sikerült Eclipse albumok közé tartozik, ami azért vigasztaló, mert az utóbbi években már kezdtem lemondani a zenekarról. Mindenesetre nekem Túrisas cimbora helyében okozott volna néhány álmatlan éjszakát, hogy figyelmetlenségből kihagytam egy ingyenes Eclipse és H.e.a.t koncertet... :)

Tartuffe

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.vandenbergband.com
facebook.com/vandenbergband

Adrian Vandernbergnek (akit egyébként eredetileg Adriaan van den Berg néven anyakönyveztek még 1954-ben!) nyilvánvalóan van egy zsánere. Itt most nem arra gondolok, hogy milyen nőket: szőkét, barnát, ducit, karcsút szeret (ha lehet hinni a bulvárlapoknak, akkor éppen filigrán vöröset), hanem arra, hogy a Whitesnake óta olyan énekesek társaságát keresi, akiknek hangja - színeiben, manírokban - erősen hajaz David Coverdale orgánumára. Azért ez érthető, hiszen legnagyobb sikereit mégiscsak Coverdale mellett érte el, ha az együttműködés lehetett volna akár hosszabb és termékenyebb is... De ez már történelem. Ebből tudjuk, hogy sem a talentumokat, sem a sikereket nem igazságosan osztja a sors.

A Moonkings lemezek után hősünk újra egyszerűen csak Vandenberg néven alkot. A "2020" albumon a mostanában egész fölkapottnak számító, eredetileg chilei, de Madridban élő dalnok, Ronnie Romero énekelt, ám Vandenberg valamiért elérkezettnek látta az időt arra, hogy változtasson, jóllehet a "2020"-at rajtunk kívül még nagyon sok kritikus dicsérte. A gitáros/zeneszerző nem bízta a dolgot a véletlenre, hanem olyan embert talált, aki a skandináv hard rock/metál szcéna igazi legendája és már több tucatnyi sikeres albumon énekelt. Arról a Mats Levénről van szó, akivel Yngwie J. Malmsteen 1997-ben elkészítette a szerintem mai napig karrierje csúcsát jelentő "Facing The Animal" lemezt. Persze picit sem lepődünk meg azon, hogy Levén hangja és stílusa is sokban emlékeztet Coverdale apóéra.

Mats Levén tehát jól kiszámított, ésszerű választás volt, még úgy is, hogy a lassan 60 éves (!) énekes sem a régi már. Nem túl régen még a Sabbtail (2004) és az Amseffer (2008) soraiban is lenyűgöző volt, mostanra azonban már sokat koptak a magasak, és az alaptartományban is ráspolyosabb lett a hangja. Ettől még teljesen egyéni és simán élvezhető az orgánuma, sőt!

Amit a "Sin"-en hallunk, egyértelműen a "retro" jelzővel írható le legpontosabban, de úgy, hogy a "retro" itt most nem szitokszó, nem lekicsinylő, lesajnáló kijelentés. Vandenberg kitartóan ugyanazt tálalja nekünk, ismerősek az ízek, a '70-es és '80-as évek étlapjáról köszönnek vissza, s ez ad nekünk (ez alatt főleg az idősebb rocker generációt értem) egyfajta biztonságérzetet. Szerencsére a hangzás abszolút modern, sőt tanítani való: letisztult, dinamikus, arányos...

A legutóbbi kiadvány kapcsán azt írtam (helyeslően idézve egykori kollégánk, CsiGabiGa szavait), hogy "Vandenberg múltját tekintve kicsit meglepő, hogy néhol a lemezen majdnem hangsúlyosabb a Rainbow, mint a Whitesnake hatása". Ez most is áll, maga Vandenberg is elismerte, hogy gyakran merít ihletet a Rainbow változatos munkásságából, de főleg a Dios és Graham Bonnetes érából. Néha talán többet is merít ihletnél, egy-két riff, dallam bizony gyanúsan ismerős... Ettől ez a 40 percnyi muzsika még több mint korrekt, egyenesen fincsi, szinte berzenkedik is a hallgató, hogy miért nincs belőle több.

Tartuffe

Honlapok:
www.edufalaschi.com.br
facebook.com/edufalaschiofficialpage

Amikor 2021-ben kezembe vettem Edu Falaschi első szólólemezét, még nem sejtettem, hogy a koncept-album története (Brazília portugál gyarmatosításáról egy Jorge nevű csákó szemszögéből) folytatódni fog. Mi az, hogy folytatódni fog? Az ígéret szerint trilógia lesz belőle, melynek második része most "Eldorado" címen lett kiadva (hogy Brazília kolonizációjához mi köze Eldorádónak és a szövegekben is megjelenő majáknak, nem világos előttem).

Az anyag most először rendes kiadó és terjesztő nélkül, magánkiadványként jelent meg. Hát, nem tudom! Falaschi elég merész, mert ez így vajon hogy fog eljutni a nagyérdeműhöz? Ki fogja promotálni, reklámozni? Mindegy, rajtam ne múljék, én már most a hivatalos megjelenés után 10 nappal kijelentem, hogy ha nem lenne rajta annyi euro-power galopp (amitől sajna gyerekkorom óta ódzkodom), ez bizony rögvest az év lemezei között végezné. Tessék! Még mondja valaki, hogy nem vagyok jó promoter!

Tartok tőle, hogy ez a trilógia-ügy gyakorlatilag elásta legalább hat láb mélyre az Almah-t, Falaschi másik bandáját, ami valójában nem is másik banda, hiszen itt is ugyanazok a muzsikusok játszanak. Ezért igazán kár, hiszen a 2016-os "E.V.O." nálam a mai napig hatalmas kedvenc. Mindenesetre jól látszik, hogy Falaschinak nem hiányzik az Angra, sőr egyre magabiztosabban érzi magát a bőrében, zeneszerzőként is sokkal bátrabban próbálgatja a szárnyait. Ehhez abszolút biztonságérzetet teremt körülötte a brazil metálzenészek krémje, az őt körülvevő csapat ugyanis tényleg sztelláris! A két szólógitáros, Diogo Mafra és Roberto Barros teljesítménye hallatán az ember alig győzi kapkodni a levegőt, de az Aquiles Priester és Raphael Dafras által alkotott ritmusszekció is olyan betonkemény, hogy akár egy nukleáris támadásnak is ellenállna.

A Pablo Greg által formába öntött, erősen szimfonikus ihletésű keretbe foglalt zenei történet igen változatosra sikeredett. Az alaphangulatot nyilván a briliáns hangszeres szólókkal díszített, gyors tempójú euro-speed tételek adják meg, de akadnak lírai szerzemények is: az "Empty Shell" és a Tito Falaschi (igen, Edu tesója) hangszeres játékával kiegészített "Suddenly", illetve van egy eredeti maja nyelven énekelt közjáték is (Q'equ'm), melyet a bennszülött Sara Curruchich énekelt föl. Ha megszakítás nélkül a trappolást kellene hallgatni, biztosan hamar alábbhagyna a figyelmem, de így, lassabb tételekkel megtörve, illetve a hosszú tételekbe ritmusváltásokat iktatva teljesen élvezhető a dolog - még nekem is.

Ezt csak tetézi a címadó, 11 perces tétel epikus zsenialitása. Garantálom, hogy előbb, mint utóbb bekerül az ügyeletes kedvenc rovatba! Ha ilyen szerzeményekkel lenne teli az album, egy pillanatig nem haboznék, hanem azonnal kijelenteném, hogy az év lemezével van dolgunk! Azért így sem vagyok elégedetlen, hiszen - amint mondtam - a változatosság, a káprázatos akusztikus (flamenco-hatású) gitárszólók, a dél-amerikai ritmusok és törzsi hangszerek alkalmazása kellőképpen színesíti a gyorsan monotonná váló kalapálást, az olykor könyörtelen vágtát.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha a talján metálról van szó, mindenki a nápolyi Frontiers kiadót emlegeti, pedig az olaszok északi "fővárosában", Milánóban régóta létezik egy másik kiadó Scarlet Records néven, akik nagyon komoly "lovakat" kötöttek már be versenyistállójukba. A teljeség igénye nélkül: DGM, Labyrinth, Kingcrow, Eldritch, Trick Or Treat, Vision Divine, Wuthering Heights, Shaman stb. A kiadó részéről az utóbbi idők egyik legjobb "szerzeménye" volt a Noveria, akik a DGM nyomdokain elindulva szeretnének az "olasz SymphonyX" címért ringbe szállni, sőt mindenki mást leelőzve a dobogó tetejére állni.

Szerintem éppen ez is az egyébiránt nagyon pofás és gyorsan fölfelé ívelő karrier hátulütője. Miközben 2014-óta egyre jobb lemezeket készítenek, folyamatosan az a kérdés motoszkál bennem, hogy nem kellene-e inkább járatlan utakat keresniük. Nem pontosan értem ugyanis, hogy ha van DGM-ünk, mi szükség van Noveriara? Ez így, első olvasásra biztosan szigorúan hangzik, de tartalmilag szerintem helytálló. Nemcsak egy és ugyanazon stílust képviselik, de a hangzásképük is azonos (hiszen a DGM főnöke, Simone Mularoni a producerük/hangmérnökük!). Francesco Mattei gitáros szólójátéka, dallamérzéke kísértetiesen közel áll Simone Mularoniéhoz, Francesco Corigliano pedig akármilyen jó torok, simán énekelhetne a DGM-ben, föl sem tűnne a csere senkinek. Még Julien Spreutels billentyű soundja is minimum elsőfokú rokon (ha nem DNS-azonos) azzal, amit Emanuele Casalitól hallunk a DGM-ben és az Astraban.

A Noveriaval önmagában nincs semmi probléma. Hogy is lehetne? Elképesztően fölkészült, rutinos zenészek, a dalok jók, a stílus minden csínja-binja a kisujjukban van. A gond csak az, hogy "teljesen olyan, mint..." Ha SymphonyX vagy DGM tribute banda lennének, nem is volna ezzel semmi baj. Így viszont, ha önálló entitásként akarnak bizonyítani, ha alanyi jogon akarnak maguknak tiszteletet, ha többek akarnak lenni tehetséges epigonoknál, akkor saját stílust és hangzást kell találniuk maguknak. Tekintve, hogy már négylemezes előadóval van dolgunk, erre vajmi kevés esélyt látok. Kár, mert ez a csapat a képességek szintjén robbanásveszélyes potenciált képvisel.

Tényleg nem akarom őket bántani, szeretem a műfajt, lenyűgöző muzsikusok, ráadásul ez a 65 perces dalcsokor talán az eddigi legjobbjuk. Nekem könnyen az agyamra megy a szuperszonikus sebesség és a túlságosan zsúfolt hangzás, de ezúttal sikerült elérniük egy kényes egyensúlyt azzal, hogy változatosabb, hosszabb tételekben gondolkodtak: a címadó például 12 perc fölött van. A "Descent"-ben Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine, Angra) is vendégszerepel, nekem egyelőre mégis a komótosabb ritmusú, közel-keleti ízekkel megspékelt "Ascent" jön be leginkább.

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlap:
facebook.com/warmen

A "Harcos emberek" vezérkari főnöke Janne Wirman, a Children Of Bodom billentyűse, aki az anyabanda 2019-es földbeállása után inkább befejezte az egyetemi tanulmányait az építészmérnöki karon, míg az énekes-gitáros Alexi Laiho próbálkozott a Bodom-örökség továbbvitelével Bodom After Midnight néven. Ebből sajnos nem lett semmi, mert Laiho 2020 decemberében tragikusan fiatalon, mindössze 41 évesen áldozatul esett csalfa és pusztító szerelmének, az alkoholnak. Végül talán éppen ez adta meg a löketet Wirmannak, hogy kilenc év után egy új "szóló" lemez elkészítésébe fogjon.

A legutóbbi Warmen lemez recenziójában ezt írtam: "Egy tipikus Wirman" - vagy Warmen - "lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal." Na, ez nem tipikus Warmen lemez, vagy legalábbis nagyobbrészt nem az. Egyrészt Laiho helyére érkezett Petri Lindroos az Ensiferumból, másrészt végig ő énekel (pontosítok: hörög) az albumon, azaz lőttek a jó kis skandináv power daloknak (ezt elsősorban a TunnelVision frontemberének, Marko Waaranak hiánya miatt panaszolom), mint ahogy búcsút inthetünk a neo-klasszikus ihletésű instrumentális szerzeményeknek is. Maradt ellenben a tipikus pop földolgozás a '80-as évekből, ezúttal az Ultravox "Dancing With Tears In My Eyes" című slágerére esett a választás - ami meglehetősen furcsán szól acsarkodó torokhangon.

Nincs mese, a Warmen Laiho halála után most bevállalta, hogy a Bodom-örökség gondnoka lesz. Ez a Bodom rajongóknak minden bizonnyal szívmelengető hír, nekem azonban, aki inkább a dallamos tételeket szerettem, fölér egy gyomrossal. Ettől függetlenül a vezérkari főnök testvére, Antti Wirman továbbra is nagyszerűen gitározik (nagyon működik a fivérek közötti kémia), az új dobos, Seppo Tarvainen pedig elképesztő energiákat hozott magával a csapatba.

Nem tudni, hogy a "Here For None" csak egyszeri föllángolás, amolyan Children Of Bodom tribute, vagy esetleg a Warmen stabil formációvá növi ki magát, amelyik innentől kezdve tudatosan fölkarolja a Laiho halála után megzakkant Bodom rajongókat. Én inkább az előbbire tippelek, hiszen az album még az Ultravox földolgozással sem éri el a 40 perces játékidőt. Mindenesetre nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: Ahogy a göteborgi In Flames gyakorlatilag újraalakította önmagát The Halo Effect néven, úgy most a Warmen fazonigazításával lényegében a Children Of Bodom született újra. Ha csak egy rövid időre is.

Tartuffe

Úgy tűnhet, mintha fogtam volna magam és kiugrottam volna erre a kétnapos minifesztiválra, vagy legalábbis úgy időzítettem volna az utam, hogy ez beleférjen, pedig a valóságtól mindez elég távol áll. Tény, hogy önszántamból mentem és a desztináció is tudatos volt (ja, elég ritkán téved el úgy az ember, hogy egyszer csak Stockholmban találja magát), de az igaz, hogy ezúttal elmaradt az előzetes netes mustra, hogy lesz-e valami rock-esemény a kint tartózkodásunk alatt. Ha nem marad el, akkor simán behúzom előző nap a H.E.A.T és Eclipse zenekarokat is…

Nem volt tehát semmi előzetes programvadászat azon kötelességen túl, hogy nyilván megnéztem a lakásunkhoz legközelebb lévő CD boltokat.  (Sok volt, rommá is turkáltam magam.)

Szokásunk szerint délelőtt családilag besétáltunk a szigetünkről a "legbelebb" belvárosba, amikor egy színpadra lettem figyelmes. Műfüves nagy tér az elég nagy színpad előtt, ahol az is kiderült gyorsan, hogy a Kungstradgardenben ingyenes rendezvény lesz délután. Gyermekes családok, teljesen konszolidált megjelenéssel, általános piknikhangulat, miért gyanakodtam volna, hogy itt valami nekem való készül? Persze, elég sok zenekaros pólós arc is volt, de ebben semmi különös nem volt, néhány nap után ezt már teljesen megszokja az ember Stockholm utcáin. Azonnal kiderül, hogy itt a rockzene általános elfogadottsága nem összehasonlítható a hazai helyzettel.

Mivel sehová nem siettem és szimpatikus volt a helyszín, eldöntöttem, hogy megvárok egy zenekart, hátha ügyesek lesznek, mégiscsak svédek… Ahogy ráérősen sétálgattam, hirtelen megjelent egy részletes program a kivetítőn.  "Jézus, Mária!"  Ezek ismert svéd metalbandák, sorban egymás után, este pedig Mike Tramp fog White Lion dalokkal fellépni. Telhetetlen az ember, az örömbe hirtelen egy kis keserűség is vegyült, hiszen elviekben nem lett volna akadálya, hogy előző nap ugyanitt megnézzem a H.E.A.T  és Eclipse műsorát is. Na, mindegy!

A Crashdiet kezdett. Tartuffe írt róluk két ízben is, eddig nekem ők kimaradtak. Kijöttek és hihetetlen feelinges bulit nyomtak. Annyira irreális volt közben, hogy itt a téren egy ingyenes bulin megjelenik kora délután egy kompromisszummentes rockbanda, tökéletes megszólalás mellett kiteszik a lelküket, a gyermekes családok pedig minderre vevők és együtt élnek a zenekarral, velük éneklik a dalokat. Igen, Kisgrófó országában ez egy értelmezhetetlen konstelláció. Azóta nálam szinte szüntelen Crashdiet mánia van, legutóbbi lemezük (Automaton) egy abszolút slágergyűjtemény, hibátlan dalokkal.

Az Electric Boys a hetvenes évek, groove-os hard rockját nyomta, jó fazonokkal, tulajdonképpen remekül, végig élvezhetően, de azért közben folyamatosan a Crashdiet-bulira gondoltam vissza.

A Smash Into Pieces hamisítatlan trendi, modern metal elektronikával, tehát nem igazán az én zeném. az átszerelés alatt belehallgattam az egyik lemezükbe, gondoltam is, hogy talán kerülni kellene egyet a White Lion dalokig, de azért csak kíváncsi voltam. Nem bántam meg. Az este legelsöprőbb buliját nyomták, élőben bármikor megnézném őket újra.  De nézzük, hogy látta mindezt a fiatalabb generáció, átadom a "tollat".

A Smash Into Pieces koncert véletlenszerűbben nem is jöhetett volna számomra, de állíthatom hogy kellemes volt a meglepetés. Nem azért, mert nem vártam tőlük, hogy egy jó koncertet adnának, hanem mert még tíz perccel azelőtt, hogy beálltam volna a közönség soraiba, nem is tudtam, hogy létezik a zenekar. Ott persze gyorsan rájöttem, hogy ezt kár lett volna kihagyni, a számok első hallásra (is) tetszettek, az énekesnek elképesztő jó hangja van, hál' égnek a hangosítás is kifogástalan volt, olyan műsort adtak, amit érdemes volt megnézni. Külön örülök, hogy utána személyesen is oda tudtam menni hozzájuk és 1-2 szóban ezt nekik is elmondhattam. Még azt gyorsan hozzátenném, hogy mennyire meglepett az ottani koncertkultúra. Eleve az, hogy egy teljesen ingyenes fesztiválról beszélünk, ráadásul neves előadókkal, nekem szokatlan volt, úgy, ahogy van, na a tömeg meg aztán pláne; először is az, hogy tényleg rengetegen voltak és minden korosztályból. Engem teljesen ledöbbentett a sok kisgyerek, de nagyon jó volt látni, hogy ők is egytől-egyig élvezik a koncertet. Összességében abszolút pozitív volt az élmény, örülnék, ha itthon is több ilyet láthatnánk. (Venkel)

Nemrég eléggé leszóltam itt Tramp lemezét, nem értve, hogy miért kellett újravenni a klasszikus dalokat, ráadásul Vito nélkül. Ezt most sem értem, de a dalokkal nyilván semmi baj nincs. Az volt, aminek lennie kellett. 100% nosztalgia, a legszebb időket megidézve. Elő is került a léggitár a folyamatos nagy mosolyom mellé.

Nem alázták meg a dalokat, pedig gitárfronton itt könnyebb elvérezni, mint nem. Marcus Nand korrektül helytállt, ennél nagyobb elvárásokat vele szemben igazságtalan lenne támasztani.  Őszintén szólva sikeresebben is idézte meg Vitót, mint Tramp a korai önmagát. A dalok legalább egy/másfél hanggal szólnak már mélyebben, a "When The Children Cry"-ban pedig még csúszkált is rendesen. "Ajándék ló" volt ez nekem azért mégiscsak, nem is lenne illő belekötni, ráadásul azok a DALOK tényleg működtek, hát hogy a francba ne működtek volna!

Másnap hazafelé sétálva éppen azon agyaltam, hogy mennyire más itt a zenekultúra (nem igaz, egész héten ezen gondolkodtam kint…), mennyivel jobb, hogy itt kimaradt a média részéről az össznépi dáridó folyamatos bőr alá fecskendezése. Milyen jó, hogy itt az ABBA és nem Lagzi Lajcsi volt a plebs "zenepedagógusa", de a skandináv zenei elit sem különbözteti meg itt a "komolyt" és "könnyűt". Itt a Queen vagy a Pink Floyd ugyanúgy klasszikus mára, mint bármelyik Strauss (apa vagy fia...) csuklóból, megrendelésre megírt ötszázadik keringője. Na, szóval ilyen dolgokon gondolkodtam éppen, amikor hirtelen ismerősbe botlottam. Kiko Loureiro és tündéri aranyos kislánya sétáltak éppen egyet, a másnapi Megadeth koncert előtt. Hát ilyen hely ez a Stockholm...

Túrisas