Kiadó:
Steamhammer Record

Honlap:
www.virgin-steele.com

Pár héttel ezelőtt merült fel blogunk hozzászólásaiban, mennyi értelme van a streaming-korszakban a kritikáknak, egyáltalán, olvasnak a mai fiatalok ilyet, és mégis, miért írogatunk itt majdnem tucatnyi-soros ismertetőket akkor, amikor a közösségi média felületén egyre kevesebb a betű, és egyre több a video.

Saját részről könnyű helyzetben vagyok a kérdés megválaszolását illetően: igazából a magam szórakoztatásából vetem véleményem a blogra, és már csak hab a tortán, ha azt el is olvassák, az pedig "non plus ultra", ha még egyet is értenek velem, netán egy-két köszönő szóval illetik öncélú hobbimat.

Régi motoros vagyok a magam 50 plusz évével, aki még abban a korban szocializálódott, amikor a külföldi – és hazai – metal lemezekről csak a Metal Hammer – tudom, most már más a nevük, de nekem mégis csak így maradnak  – ismertetői adtak némi fogalmat: szavakkal jellemezni egy alapvetően a hallgatásra termett műfajt majdnem ugyanolyan nehéz, mint vaknak elmagyarázni a színeket. De hol is tartottam? Ja, megvan! Igazából még ma is ezért veszem az újságot, próbálom felidézni a húsz-harminc évvel ezelőtti nyálcsorgatást idéző lelkiállapotot, mikoris annyira irigyeltem a lap kritikusait, akik hallhatták azt, amit én csak elképzelni tudtam.

S mindez hogy jön ide? Az új Virgin Steele lemezt a csapat – illetve David DeFeis – kreatív és hangbeli lejtmeneténél fogva úgy engedtem volna el, mint az egyszeri diktátor az ellenzéki médiát, ám a dicsérő mondatok hatására rászántam magam, hogy meghallgassam a "The Passion of Dionysus"-t (Erre blogunk neve is kötelezett, hiszen melyik társ-weblap dicsekedhet el vele, hogy egy egész lemezt komponált róluk egy valamikori szebb napokat látott zenész?).

Ennek ellenére már az elején rossz érzés fogott el: a 10 szerzeményből 6 kúszott 8 perc fölé, a trónuson pedig egy 12 percet is meghaladó dalfolyam foglal helyet: ismerve a mester dagályra való hajlamát, ez bizony nem jelent túl sok jót. Mindegy, hessegettem el a az előítélet vörös ördögét, hátha olyasmi történt Daviddel, amit csak ilyen hosszban tud elmesélni; rajta hát neki, indítsuk a lejátszót!

Ami rögtön szemet – illetve fület – szúrt, a hangzás nem lett annyira ótvar, mint amit a Virgin Steele-től megszokhattunk: egy mai jobb demót majdnem elért a színvonala, DeFeis hangja pedig – legalábbis az első pár szerzeményben – határozott javulást mutatott, ami biztosan nem valami szoftver eredménye, hiszen a modern technikát úgy kerüli hősünk, mint Bayer Zsolt a szofisztikált fogalmazást.

A "Savatage találkozik a Manowarral" érzést is sikerült elkapni a negyedik, leghosszabb dalig, innen aztán teljes a lejtmenet. David szinte szerelmes a magas hangok kicsiholásába, ami egy idő után úgy hat, mint egy rossz prostituált élvezetet mímelő nyögdécselése, komolyan mondom, megfájdul tőle a hallgató feje. Az aránytévesztés pedig példa nélküli, felesleges, önismétlő betétek, ráadásul a gitárszólók ignorálásával – David, jól tudjuk, egy ideje már nem zongorával, hanem zongorára komponál, úgy gondolván, hogy a "barbár romantika" – igen, így jellemzi saját zenéjét – legkifejeződőbb aspektusa, ha Richard Claydermant bőrbe öltözöttnek imitálva próbáljuk meggyőzni a nagyérdeműt, hogy ez igazán művészet, és nem egy rakás… – no, majdnem sarokba vágtam az illemet, elnézést is kérek ezért. A lemez egyébként zavaros koncepció mentén próbálja megváltani a világot – lásd a borítót –, remélem Tartuffe kolléga tart majd nekem egy rövid szemináriumot, hogy helyes-e, ha földbe döngölök egy magát váteszi szerepbe képzelő zenészt.

Az utolsó négy szerzemény aztán már csak tényleg azoknak való, akik szeretnek örömérzés során szenvedni, mert DeFeis hol sikongatva, hol suttogva önti ki a világnak érzéseit, és hát azokból jó sok van, csak nem zenére kívánkoznak, inkább egy terápiára, ahol versenyezhetnek a jelenlévők, ki tudja több szóval kifejezni a semmit.

Kár a dologért, mert ígéretesen indult a lemez, és ha lett volna egy olyan producer, aki kordába tudja tartani Davidet, talán még valami jó is kisülhetett volna az egészből. Így viszont sajnos konstatálnom kell, hogy sokszor olvasni jobb egy a lemezről, mint hallgatni. Hát ezért fogom továbbra is venni a "Hammert".

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Nehéz nem párhuzamot látni Neal Morse és Andrew Lloyd Webber között azok után, hogy Morse, Webberhöz hasonlóan, egy Jézus Krisztusról szóló rockopera mellett földolgozta az ószövetségi József pátriárka történetét is. Webber a "József és a színes, szélesvásznú álomkabát" (1968) után megírta a "Superstar"-t (1970), s bár Morse fordított sorrendben dolgozott, nehéz lenne nem belelátni a dologba némi szándékosságot. Vajon Morse webberi babérokra törne? Tudatosan nem hiszem. Az viszont biztos, hogy míg a teológiai értelemben enyhén szólva pontatlan (ha nem botrányos) "Superstar" zeneileg a mai napig, generációkon átívelően letaszíthatatlan a trónjáról, Morse 2019-ben kiadott "Jesus Christ The Exorcist"-ja szórványosan előforduló tetszetős pillanatai ellenére is elég középszerű lett.

Ahogy akkoriban leírtam, valahogy nem lett túl ihletett az "Ördögűző". Ezt a véleményemet az elmúlt néhány év teljesen igazolta - bevallom: azóta max. egyszer került elő nálam az album. Lehetséges, hogy ez azért történt, mert csak abban az évben Morse speciel kb. 4 órányi zenét dobott piacra; egy bazi hosszú, nem túl erős lemezt is a The Neal Morse Banddel. Szerintem az enyhe ellaposodást az örökmozgó Mike Portnoy is érezte, hiszen azóta lezárta a Transatlantic történetet, úgy tűnik, a Flying Colors is földbe állt (bár az elsősorban alighanem az azóta a Deep Purple soraiból távozott Steve Morse miatt), valamint abban sem vagyok biztos, hogy a The Neal Morse Band jövője szilárd alapokon áll (legalábbis az eddigi összetételében).

Mindegy is, itt van nekünk a "zenei grafomániában" szenvedő Neal Morse újabb vallásos rock operája, melynek "librettóját" Mózes első, azaz a Teremtés könyvének jelentős részét kitevő József-történet szolgáltatja (Ter 37-50). Ennek megfelelően az "Ördögűző"-höz hasonlóan most is egy többszereplős rock operával van dolgunk, ahol természetesen Neal Morse "énekli" a fő karaktert, de megjelenik Ted Leonard (Enchant, Spock's Beard, Thought Chamber, Affector, Pattern-Seeking Animals), Jake Livgren (Proto-Kaw), Matt Smith (Theocracy) és mások is.

Annak nem föltétlen örülök, hogy megint Eric Gilette dobolta föl a lemezt (akármilyen ügyes, azért mégsem egy Portnoy kategória - hangzásban sem), de legalább gitározott is egy kicsit (ehhez ugyanis lényegesen jobban ért), csakúgy, mint - nagy meglepetésre - az aktív zenéléstől visszavonult Steve Morse is. Ez utóbbi azért eltölt némi reménnyel. Szerencsére a "Józsefet" nem terheli az egészen műanyag, ál-szimfonikus hangzás, mint elődjét, sőt bizonyos értelemben még közelebb is sikerült vele kerülni az ős-eredeti Spock's Beard soundhoz (főleg az elején: The Dreamer Overture, Burns Like A Wheel stb.).

Hozzám továbbra is közelebb áll a zeneileg egységesebb, progresszívabb képet mutató korai Morse lemezek világa, sosem voltam igazán musical rajongó, de nem lehet nem elismerni, hogy Morse ehhez is piszkosul ért, ráadásul határozottan az a benyomásom, hogy a Mester most ihletettebb hangulatban komponált. Ráadásul nincs is a türelmünk megpróbálva egy két óra fölötti anyaggal, hiszen ez még csak az első rész. Morse vitathatatlanul ésszerű döntést hozott azzal, hogy a sztorit "elfelezte" - a második etap állítólag jövőre várható.

Szerintem továbbra sem lehet kétséges, hogy Neal Morse korunk egyik legjobb - phú, de utálom ezt a kifejezést! - "könnyűzenei" komponistája. Néha ugyan úgy érzem, hogy a kevesebb olykor több lenne, de az eredmények magukért beszélnek, még úgy is, hogy szerintem kevesebb arcbamászó biblicizmussal, keresztény jámborsággal többre vihetné - úgy értem, szélesebb lenne a hallgatóság és valamivel kevesebb a "dagály"...

Tartuffe

Kiadó:
Music Theories/Mascot

Honlapok:
www.edwardreekers.com
facebook.com/edward.reekers

Ha azt mondom Edward Reekers, ezzel valószínűleg nem mozgatom meg nagyon az átlag olvasó fantáziáját, pedig Reekers a holland prog rock nagy doyenje, a Kayak énekese, aki 15 év után jelentkezik új szólólemezzel. A holland prog rock szcéna nem jelentéktelen, a Kayakon kívül eszünkbe juthat még a tavaly recenzált Knight Area, vagy áttételesen a Sieges Even és a Subsignal, hiszen mindkét bandában a holland illetőségű Arno Menses énekel. Természetesen az igazi németalföldi nagyágyú Arjen Lucassen, aki az Ayreon, Star One, Guilt Machine, legújabban a Supersonic Revolution kereteiben igazi prog legendává nőtte ki magát, a stílus megkerülhetetlen, gigantikus oszlopává vált.

Reekers alighanem megirigyelte Lucassen hangos, nemzetközi sikereit, mert a The Liberty Project tematikájában, stílusában, zenei megközelítésében erősen közelít Lucassen különböző "inkarnációihoz". Itt is egy megahosszú, duplalemezes progresszív sci-fi rock operával van dolgunk, amelyben a változatosság és hatékonyabb teatralitás érdekében sok hangszeres és vokális szereplő kamatoztatja tehetségét. Már az alapzenészek között is komoly neveket találunk, pl. Mark Bogert gitározik (Knight Area), Joost van den Broek billentyűzik (Sphere Of Souls, Sun Caged, Star One) és Koen Herfst dobol (Vandenberg). Az igazi csemege mégis a vendégmuzsikusok listája, akik között olyan nevek szerepelnek, mint Arjen Lucassen (Ayreon), John 'Jaycee' Cuijpers (Praying Mantis), Steve Hackett (Genesis), Mark Lennon (Venice) és Damian Wilson (Threshold).

Edward Reekers pedigréje és a közreműködő zenészek névsora alapján minden jogunk megvan arra, hogy kellemes izgatottság vegyen rajtunk erőt. Ezek alapján simán várhattunk volna (én vártam is) egy újabb Ayreont vagy valami hasonlót. Sajnos a The Liberty Project nincs azonos színvonalon az Ayreonnal, mivel Reekers nincs azonos kategóriában Lucassennel. Ez egy stílusában csapongóbb, hangzásában lágyabb, dallamaiban kevésbé fogós, hangszeres szólókban szegényesebb munka. Természetesen a több mint két órás játékidő tartogat szép pillanatokat, Reekers dalszerzői képességei helyenként meg-meg villannak (pl. The Disease, We Live To Die, Onward and Forwards), de azt az összeszedettséget, stiláris letisztultságot, egységességet, amit Lucassennél már megszoktunk, itt nem fogjuk megtalálni.

Aki a progos, rock operás zsánerre bukik és nincsenek túl magas elvárásai, akár még kellemesen is szórakozhat, de nekem túl sok itt az üresjárat és a fantasztikus vendégmuzsikusok által képviselt komoly potenciál sincs kellően kihasználva. Mindazonáltal örülnék, ha csak fele annyi muzikalitás szorult volna belém, mint a jó öreg Reekersbe...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/kenthilli

Ez a lemez klasszikusan az a kategória, amiről kollégáim elmélkedtek a kommentekben nemrégiben. Én is teljes mellszélességgel támogatom egy olyan rovat beindítását, ahol nem nagyobb lélegzetvételű, 4-5 bekezdéses recenziókban nyilvánítjuk ki a véleményünket egy-egy megjelenésről. Ez persze nem új ötlet, hiszen kis hazánkban is van olyan honlap, ahol ez már évek óta gyakorlat. Mindenesetre vannak olyan kiadványok, főleg így a nyári uborkaszezon környékén, amelyekről teljesen elég lenne néhány alapmondatban megfogalmazni a véleményünket, vagy azért, mert maga a kiadvány nem túl bonyolult jelenség, vagy mert a mi véleményünk nem elég cizellált.

Ha éppen pang a piac, a Frontiersra mindig lehet számítani, ők a legkeményebb kánikulai melegben is adnak ki pár albumot. Még tavaly, az év elején írtam a szebb napokat is megélt Giant új lemezéről, amelyen már Kent Hilli énekelt a Perfect Planből. Akkor megjegyeztem, hogy Dann Huffot igen nagy feladat helyettesíteni, de a helyére szerződtetett Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét. Mintegy akkori mondandómat igazolandó Hilli "Nothing Left To Lose" címmel szólóalbumot jelentetett meg.

Nem állítom, hogy nem Frontiers tucattermékkel van dolgunk, de az ugyancsak ma posztolt új Art Nationnél sokkal autentikusabb AOR/hard rock kiadvánnyal van dolgunk. Nekem a jó öreg Hilli orgánuma is jobban tetszik a svéd fiatal, Alexander Strandell hangjánál, de ami lényegesebb, a zene amerikásabb, ízesebb, nincs lépten-nyomon euro-techno hanghatásokkal, ritmusokkal stb. nyakon öntve. A gitáros itt is elképesztően jó, bár a finn One Desire-ben muzsikáló Jimmy Westerlund stílusa más, mint svéd kollégájáé, viszont Fender Stratocasterjének tónusa sokkal közelebb áll a szívemhez.

Szóval Hilli most alaposan állva hagyta a nála sokkal fiatalabb skandinávokat. A "Nothing Left To Lose" nem lehengerlő, föltétlenül beszerzendő anyag, de a stílus szerelmeseinek egy könnyed és tartalmas, 50 perces szórakozást azért mindenképpen ígér. A "Does He Love Like Me" például, nem mellesleg a jó érzékkel elhelyezett szaxofon szóló miatt, tökéletesen hozza a '80-as évek amerikai rádióslágereinek hangulatát...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.artnationswe.com
facebook.com/artnationswe

A svéd dallamérzékeny, rádió orientált hard rock/AOR mezőny egyik üdvöskéje a főleg Alexander Strandell énekes és Christoffer Borg gitáros erős kettősére épülő Art Nation. Olyan, mintha csak egy pár éve törtek volna be a köztudatba, pedig az "Inception" valójában már a negyedik lemezük! Eddig kb. kétévenként adtak ki új albumot, de erre most négy évet kellett várni. Ennek oka szerintem nem is annyira a COVID-járvány lehetett, hanem inkább az a tény, hogy a Frontiers gépezete bedarálta a kétségkívül karizmatikus és tehetséges frontembert. Strandell ugyanis az utóbbi időben inkább a nápolyi kiadó által összeboronált kollektívával, a Crowne-nal készített lemezeket, ahol ex-Malmsteen, The Poodles, H.e.a.t és Dynazty stb. tagokkal együtt próbáltak rock diszkó slágereket gyártani.

Ezek után nem meglepő, hogy az Art Nation átkerült a Gaintől a Frontiers kiadóhoz, sem az, hogy Serafino Peruginonak sikerült rávennie őket egy újabb album megírására. A legutóbbi, 2019-es lemez kapcsán nagyon kikaptak tőlem. Na, nem az egyéni, vagy közösségi rossz teljesítmények miatt, hiszen Strandell nagyszerű énekes, Borg pedig kiváló gitáros, a Malmsteen-iskola eminens diákja... Nem, egyszerűen arról van szó, hogy tipikus illusztrációi annak a tartalmatlan, táncdalos tendenciának, ami - ha így folytatódik - föl fogja falni a rockzenét. Megint. Egy az egyben bemásolhatnám ide a '19-es cikkemet...

Pedig ez az album sokkal jobb, mint az előző, helyenként kifejezetten rockos, sőt metálos (hallga' csak a lemezt indító "Brutal & Beautiful"-t!). Pont ez a bosszantó az egészben. Az ember nem tudja eldönteni, hogy szeresse őket, vagy haragudjon rájuk. Örülünk neki, hogy behozzák a mainstreambe a gitárzenét, közben halálra idegesítenek a diszkóritmusok. A "Break Up" elején pl. az az egyre gyorsuló ritmusú, technós fölvezetés egyenesen okádék; az igazi rocker gyomra ennek hallatára ökölbe szorul....

Persze elképedünk azon (tessék megkérdezni Túrisast!), hogy Stockholmban egy utcafesztiválon ezek a muzsikák szólnak, nem a minimál-elektro antizene kopog a hangfalakból, nem is a ratyi, techno-alapú lakodalmas, hanem jó torkú énekesek, fölkészült hangszeresek, világszintű gitárosok szórakoztatják a svéd középosztálybeli családokat, kisgyerektől nagymamáig. Ilyenkor irigykedünk, mi is szeretnénk ilyet. De ha komolyan belegondolunk, a hangszerelésen kívül nem találunk olyan sok és lényegi különbséget a popzenével való összehasonlításban. Ráadásul megint fáziskésésben vagyunk, hiszen a fiatalok többsége már nem ezt a fajta "mulatós" popot hallgatja...

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlap:
https://ravenlunatics.com/

Régisulis metalosként azt hiszem, az én reszortom lenne megírni itt az új Girlschool, Fifth Angel, Tygers Of Pan Tang és Raven albumok ismertetőjét, melyek, mintha csak ki akarnának cseszni velem, szinte egy időben zúdultak ide, nyilván akkor, amikor nincsen túl sok időm nemhogy recenziót írni, de még csak zenét hallgatni sem. Nem is beszélve arról, hogy A7X témában is alighanem én vagyok a leginkább érdekelt, és lenne bizony elmélkedni való a kaliforniai rockerek új lemeze kapcsán is.

Nem tudom, ti is így vagytok-e ezzel, de ahogy öregszem, egyre kevesebb az időm - bármire. Mintha feszt rövidebbek lennének a napok. Pedig azt hittem-reméltem, hogy ebben a korban már újra unatkozni fogok, ahogy fiatalkoromban gyakran, amikor a nyári szünetben az olvasás-zenehallgatás monotóniáját maximum a kényszerű étkezések törték meg helyenként, és alig vártam, hogy valamelyik haver végre megjelenjen és felcsöngessen egy focilabdával a hóna alatt.

Be kellene vezetni talán egy villámértékelés rovatot, ahol egyetlen bővített mondatban lehetne ajánlani a műveket, esetleg egy pontszámmal kiegészítve. A lemezkritika funkciója úgyis egészen más ma már, mint anno, amikor jól meg kellett fontolni, vakon (pontosabban süketen) mire költjük a keservesen összespórolt zsebpénzünket. A mai fiatalok bármibe, bármikor belehallgathatnak ingyé’, úgyhogy ezen írások szerepe maximum a figyelemfelkeltés lehet: figyuzzá’, megjelent ez az izé, és elég jó szerintem, a rád zúduló zenecunamiból érdemes lehet kihalászni, és adni neki egy rendes esélyt. Nem az információ hiánya ma már a kulcsprobléma, hanem éppenséggel a bősége.

Na, de hagyjuk a nyavalygást másra, mi nézzünk fel a padlásra! Pontosabban a pincébe, mert a pokol elszabadulása talán inkább a mélyből prognosztizálható a kulturális szocializációnk fényében (micsoda képzavar…). Nos, a lemezcím ezúttal mégsem megmosolyogtató eufémia, mert ezek a vén hülyék tényleg ugyanolyan elánnal próbálják ránk szabadítani a tombolást és a káoszt, mintha még mindig huszonévesek lennének. Tudja a fene, hogyan tartják magukat ennyire fitten és dühösen (bár utóbbit tulajdonképpen elég könnyen el tudom képzeni), de tény, hogy ugyanazon a magas energiaszinten pörög a tempó, mint a nyolcvanas években.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy végül a Ravent választottam, mint amit megírok, mert a többi fent említett CD-ről van (vagy nagy valószínűséggel hamarosan lesz) országos ismertségű oldalon-oldalakon ismertető. A sztorijukat amúgy bitekbe véstem nemrég, nem is ragozom-ismétlem itt, fókuszálva az új megjelenésre: a ’23-as opusz jó lett, simán odatehető a klasszikusok mögé a sorba. Persze most is John hangja lehet a vízválasztó sokaknál, ha nem bírod ezt a hisztérikus vokalizálást, nem (most) fogod megszeretni őket. Mark riffjei, gitártémái viszont ezúttal is ülnek (helyesebben száguldoznak), az egyetlen nem eredeti tag, a dobos, pedig láthatóan felnőtt a legendákhoz és a feladathoz, amit a patinás múlt ró rá.

Szóval, ha egy bővített mondattal kellene jellemeznem: "Az athletic rock mesterei korukat meghazudtolóan vezetik elő a zenegyakorlatokat ezúttal is; régisulis speed-heavy metal a műfaj nagypapáitól ’at its best’, ahogy odahaza mondanák – 8/10."

Kotta

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

A lengyel csapatok Malmsteen klónja, Boguslaw barátunk ismét hírt adott magáról, pedig épp csak egy év telt el legutóbbi albumjának megjelenése óta, és hát ez rövid idő a kardinális változásokhoz, bár gyanítom, hogy a gitáros hosszabb idő alatt sem változtatna eddig jól bevált sémáin. Klasszikus, a nyolcvanas időket idéző arpeggiók és komolyzenei ihletésű dallamok: sajnos hangzás is a harminc-negyven évvel ezelőtti korszakot idézi, bár ez a kijelentés talán sértés néhány, akkoriban született etalon lemezre nézve.

A rosszat tehát kipipáltuk, most jöjjenek a dicséretre méltó aspektusok. Balcerak nemcsak kiváló gitáros, de remek dalszerző is, úgy képes slágereket írni, hogy azok még véletlenül se idézzék fel a hallgatóban a pop szócskát, ami, mint tudjuk, Metálországban a legfőbb ellenség egyik neve, még akkor is, ha egyes stílusok már rég "alkut kötöttek az ördöggel", és hatásosan integrálták magukba mindazt, amiért Duran Duran és társai annyira sikeresek lehettek.

A csapat sem sokat változott – Boguslaw mellett pusztán egy dobos árválkodik, ám a vendégül hívott énekesek úgy hathatnak az öreg, iszapszemű rájákra, mint a proletárforradalom hívása az egyszeri bolsevikra, hiszen Göran Edman, és Mark Boals még a példakép mellett is megfordultak, Rick Altzinak pedig most az egyszer nem sikerült belerondítani a produkcióba. Ami azonban nekem a legnagyobb meglepetést okozta, az Harry Conclin felbukkanása, akitől ez a stílus elég messze jár – ja, és a Jag Panzer énekeseként most adtak ki egy remek albumot is.

Bevallom, nem igazán tudom, hogy mit is írhatnék mást azon kívül, amit a gitáros eddigi munkáiról már megírtunk: rizsporos parókákban sört kortyolgató barokk zenészek kissé ittas produkciója, amihez már csak néhány, abroncs szoknyában magát kellető nagymellű kocsmárosné hiányzik – de ne legyünk közönségesek, mert Balczerak sem az, bár a hatásvadászatban tízpontosok tömegét lövi, mentségére legyen mondva, hogy az elpuffogtatott frázisok csak gyéren ismétlődnek. Lengyel kedvencünk tehát nem vette át a magyar Nemere István copy-paste-es alkotói módszereit, a dalok azok bizony „meg vannak komponálva”, annyi deja vut okozva Malmesteen szerelmeseinek, hogy azt már csak egy dologgal lehetne fokozni, mégpedig egy jól szóló Malmsteen koronggal.

Az album másik erénye, hogy egyenletes színvonalon kapjuk meg a talpalávalót – a stílus rühellői szerint a talp alá valót – talán csak a már említett Conclin produkciója lóg ki a sorból, aki a veretes neoklasszicista metálból is megpróbál keményvonalas amerikai powert faragni, pedig még egy orgona is próbálja megakadályozni ebben. Mindenesetre meghökkentő, ami az egészből kikeveredik, de bevallom, nekem tetszik, még ha Tartuffe barátunknak minden bizonnyal az ezelőtti album Tim Owens féle vicsorgást juttatja az eszébe, bár Harry hangja nem kopott annyit az évek alatt, mint a Judas Priest egykori énekeséé.

S ha már kopás: Edman és Boals is benne vannak a korban, ami hallatszik is, szinte látom a dudorodó ereket a nyakakon, ahogy megpróbálják azokat a fránya magasakat kiénekelni, amikből pedig akad bőven, hát ez bizony itt nem a punk énekesek könnyedebb terepe. Ezzel ellentétben maguk a dalok már első hallásra Alien módjára eszik bele magukat a hallgató fülébe, és ha nincs arpeggiók ellen beoltva a nagyérdemű, akkor minden bizonnyal permanens élvezetben lehet része.

Innentől fogva azonban csak a szavakat szaporítanám, ráadásul feleslegesen, így le is zárom az ismertetőt, aki többet akar olvasni az albumról, az lapozzon vissza blogunk hasábjain, és fussa át korábbi kritikáinkat a mester lemezeiről – nagyot nem fog tévedni, ha az azokban leírtakat veszi alapul jelen etap megismeréséhez. És ez Balceraknál talán így is van jól.

Garael

Kezdjük a lényeggel, a legtöbb büfében most is legalább fél órát kellett sorban állni egy sörért. Hogyan lehet az, hogy a csehek vagy a sógorok meg tudják oldani (lásd legutóbb a prágai Def Leppard - Mötley Crüe), hogy három percen belül hozzájutsz a hideg, hűsítő nedűhöz akkor is, ha a két zenekar között tízezer ember indul meg a sörsátrak és a budik felé egyszerre. Bocs, de nem tudok eltekinteni a szervezés orbitális hibáitól, akkor sem, ha ennek lényegtelennek kellene lennie, mert egy k. drága jegyért szerintem elvárhatná az ember fia, hogy megszervezzék normálisan a parkolási lehetőségeket, a flott bejutást, biztosítsák a tömegközlekedést a buli végén, a hozzáférést az italokhoz 37 fokos hőségben stb. Nálunk ez nemcsak a stadion koncerteken nem megy, de még egy Barba Negrában sem.

Még laikusként is feltűnt, hogy mennyire balf@sz minden, például a büfék előtt elvezetett bejutási útvonal – a biztonság kedvéért a vendéglátó egységek előtti részt még le is rövidítették, hogy jól összetömörüljön ott a nép, amin aztán a bejövőknek át kell verekedniük magukat; vagy az, hogy 2x jártuk körbe kívülről a stadiont, mire az x-edik bejáraton bejutottunk mindenféle ide-oda küldözgetések után, az überparaszt biztonsági őrökről/szabályokról nem is beszélve. A hazajutás lehetetlensége és a sörkérdés már csak (keserű) hab a tortán… Amúgy meg nem gondolom azt, hogy a magyar hülyébb lenne, mint mondjuk az osztrák, inkább azt, hogy a szervező beleszarik az egészbe. Amíg ezek a sutyerákok (mármint mi) 40-70 ezerért megveszik a jegyeket így is, addig minek erőltesse meg a kicsi agyát, hogy nekünk jobb legyen.

Phil Cambell – dicséretes, hogy költségspórolás miatt nem tettek be megint előzenekarnak egy olyan magyar bandát, akire a kutya se kíváncsi, mondjuk a Bastard Sonra se sokan. Főleg, hogy nem volt annyi eszük, hogy hanyagolják a saját számokat, és nyomjanak egy Motörhead hangsúlyos műsort, pedig az illett volna ide. De legalább hangosan, rockzenekarként dörrentek meg, ami annak fényében értékelődött fel később, hogy a Guns úgy kezdett, mintha egy délutáni babazsúron léptek volna fel, ahol nem lehet a szomszédokat zavarni túl nagy hangerővel. Hé, ember, ez egy rockkoncert lenne, vagy mi! Csavard már feljebb azokat a gombokat! – szólongattuk magunkban a hangmérnököt.

Aztán ugye Axl. Én tudtam, mire számítsak a legutóbbi bécsi buli után, szóval nem sokkolódtam, de voltak sokan, akik igen…, valahogy nem így szóltak azok a számok, amikre emlékeztek. A produkció legsúlyosabb hibája nem is az volt, hogy már nem tudja úgy hozni az énektémákat, mint lemezen, ez valahol természetes, hanem az, hogy elég sokszor sehogyan se hozza őket. Helyenként egész egyszerűen nem hallatszott az énekből semmi. Aztán meg kiszakadt egy magas sikoly, jó hangosan… Ha Rose hangja ilyen bizonytalan, ezt technikával, hangmérnöki munkával, jól elhelyezett vokális segítséggel talán lehetett volna ügyesebben kezelni. Lehet ezt persze arról az oldalról is nézni, hogy itt legalább nem volt playback, élőben ment minden, felvállalják, hogy most, ebben a korban, helyzetben ennyit tudnak. Ez egy erős érv, én vevő vagyok rá, de nem mindenki gondolja ezt így a környezetemben - ők (ennyi pénzért) szerették volna a számok többé-kevésbé rádió-hasonló verzióját hallani.

Nagyjából ekkortájt fogalmazódott meg bennem (a recenzió címével egyetemben), hogy ez lesz az utolsó nagy koncertem. Nem érdemes már egy kisebbfajta nyaralásra is elegendő zsetont kifizetni, hogy 65-75 éves énekesek nyűglődését-vergődését hallgassuk, a többi – fent részletezett – kellemetlenséggel együtt. Plusz sokszor már csak néhány eredeti tag van a bandában (ahogy itt is). Ez az egész nosztalgia-vonatosdi a hajdani dicsőség szánalmas meglovagolásáról és az utolsó bőrök lehúzásáról szól. Vince Neil természetesen sokat lökött ezen döntés meghozatalán, de félve mennék manapság Deep Purple, Scorpions, vagy bármely hasonló kaliberű, stadiont még megtöltő zenekar fellépésére is.

Aztán persze csak elkapott a hév, ahogy érkeztek a nagy slágerek. De az vessen rám követ, aki tud nem beindulni egy "Welcome To The Jungle" vagy a "Sweet Child o' Mine" hallatán. Sokat segített azért a ráhangolódásban Slash is, mert annak ellenére, hogy az egyik leginkább túlértékelt gitárosnak tartom (a mennyit tettem hozzá a rockgitározáshoz vs. mennyit kerestem vele hányadosban talán csak Kirk Hammet übereli – alulról), amikor előre jött és tekerte perceken át…, hát az libabőr. Ilyenkor tényleg rockbulin éreztem magamat, kábé ugyanúgy, mint azok, akiknek anno megadatott Hendrixet élőben megsasolni. És bizony nem spóroltak a szólókkal (Fortus egyébként technikailag jobb Slashnél, de igyekezett nem ellopni a show-t az öregtől).

És valljuk be, Axlre sem igazán lehetett haragudni, végigmozogta a több, mint három órát, kihozta magából, amit lehetett. Folyamatosan vigyorgott és pozitív energiákat sugárzott – olyan látványosan nem zavarta, hogy bizonyos regisztereket már egyáltalán nem tud kiénekelni, hogy egy idő után már minket sem érdekelt ez a kis apróság. A zenekar többi tagja pedig vérprofin tolta nyilván, talán a hangzás is javult az est második felére, szóval egyszer csak elkezdtem élvezni a produkciót. A monstre játékidő is kalapemelést érdemel, még akkor is, ha tudjuk, részben azért ilyen hosszú, mert a 400 oldalas szerződésben, amit ujjáalakuláskor kötöttek, mindenki beleíratta, hogy az ő ilyen-olyan projektjeitől és gumicicáiból mit nem lehet kihagyni – függetlenül attól, hogy a közönséget ezek piszkosul nem érdekelnék amúgy.

Szóval sanszos, hogy mégsem ez lesz az utolsó nagy bulim. A Metallicát például még egyszer, utoljára meg kellene nézni, mielőtt ők is vállalhatatlanok lesznek. Az azért esélyes, hogy Gunsra nem nevezek be többet, hacsak nem Bécsben vagy Prágában. Merthogy ide, evvel a szervezővel én biztosan nem megyek el újra.

Kotta

Kiadó:
Season Of Mist

Honlapok:
www.voyager-australia.com
www.voyager.bandcamp.com
facebook.com/voyageraustralia

Szögezzük le, hogy az Eurovíziós Dalfesztivál egy émelyítő, irritáló, hazug és hivalkodó pénzkidobás gyakorlatilag nulla zenei hozadékkal. Ez nem jelenti azt, hogy egy-két előadó, együttes éppen ezzel a tartalmatlan giccsparádéval ne kezdhetne el egy vadi új, vagy gyorsíthatna föl egy korábban döcögő, bicegő karriert. A beindulásra jó példa az olasz Måneskin (már akinek ez az ízlése), a fölgyorsulásra pedig - remélem - jó példa lesz az ausztrál Voyager. 2015 óta - egyébiránt fogalmam sincs, hogy miért - Ausztráliát is meghívják vendégszerepelni az Eurovíziós Dalfesztiválra. Az idén májusban a messze déli kontinens volt annyira dögös, hogy a Voyagert jelölje a fesztiválra.

Mi régóta figyelemmel kísérjük a karrierjüket, de magunk is meglepődtünk, hogy a tagadhatatlanul fülbemászó  "Promise" című dallal a zsűritől megkapták a 6., a közönségtől pedig a 20. helyet, így összességében a verseny 9. helyezését nyerték el. Nyilván jó lenne több ilyen előadót, több ilyen típusú zenét hallani a hasonló jellegű műsorokban, de a "Promise"-t és bizony az új lemez egyik-másik tételét (pl. Dreamer, Daydream) más kontextusban talán már nem találja annyira szimpatikusnak az ősrocker, hiszen konkrétan diszkóritmusú, elektronikus, '80-as éveket idéző szinti aláfestéssel készült popdalokról van szó (némi jelzés értékű gitárriffel).

A 2014-es "V" és a 2017-es "Ghost Mile" albumok nálam némi késéssel alaposan beütöttek, de a legutolsó "Colours In The Sun" (2019) szerintem meglehetősen egyenetlenre sikerült, és nagyjából felerészt elég kommersz hangvételű is. Az eurovíziós szereplés is végleg egyértelművé tette, hogy az ausztrál "utazóknál" ez most az új irány. Nem vádolom őket, hiszen biztosan sok új rajongót nyertek vele, de az tuti, hogy tőlem idegen ösvényre keveredtek.

A 11 számos, 44 perc játékidejű "Fearless In Love" szerintem nem éri el pl. a "Ghost Mile" színvonalát, viszont határozottan szimpatikusabb dalcsokor a közvetlen elődjénél. Érezhetően a régi és az új rajongóknak is akartak kedvezni. A rádióbarát és dalfesztivál-kompatibilis dalokon túl szerencsére vannak tartalmasabb, fémesebb nóták is, mint pl. Sean Harmanis (Make Them Suffer) hörgésével karcosra vett "Ultraviolet". Akadnak Janus-arcú szerzemények is, mint pl. a "Twisted", amelyik tényleg olyan mintha a Pet Shop Boys adná elő amfetamin-tripen.

Továbbra sem értem, hogy miért olyan ritka holló náluk a gitárszóló. Nyilvánvaló, hogy az egyébként két gitárossal kiálló zenekarból nem a hangszeres tehetség és tudás hiányzik. Elvétve el is eresztik a kezüket, és ezt olyan jó (lenne) hallgatni! A lemez messze legkirályabb dalában, a "Submarine"-ben (amit alighanem Devin Townsend "Ocean Machine"-je inspirált) két gitárszóló (!) közé beékelve még egy billentyűszólót is kapunk! Ilyet szeretnék sokkal többet, összetettebb ritmusokkal, mint pl. a lemezt záró címadóban. Ez kérem egy igényes, jó lemez, de oly kevés erőfeszítéssel lehetne még jobb is...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.scarsymmetryofficial.com
facebook.com/scarsymmetry

Semmilyen nyomás alatt nem merészelnék komoly, szakmai mély analízisbe kezdeni az új Scar Symmetry lemez megjelenése kapcsán. Egyrészt - hála Istennek! - nem vagyunk nyomás alatt, hiszen ezt a blogot jóformán a saját szórakoztatásunkra csinálgatjuk, másrészt nem érzem magam kompetensnek a műfajban. A Scar Symmetry nálam egyértelműen anomália, amennyiben messze kívül esik a zenei érdeklődésemen; lévén, hogy a hörgések és a blast beatek (amiből itt van jócskán) nem tartoznak a kedvenc stílusjegyeim közé. Ennek ellenére már nagyon vártam ezt a lemezt, ami nagy meglepetésemre közel sem vert akkora hullámokat a szakmában, mint ami szerintem indokolt lenne.

A Scar Symmetry még 2014-ben kezdte meg a "Singularity" című trilógiát, amelynek tematikája a reklámszövegek szerint a "futurisztikus transzhumanizmus" - bármit is jelentsen ez. Meglepetésemre a "Phase I" nekem nagyon bejött, még kritika is született róla. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy közel 10 évet kell majd a folytatásra várnunk. Per Nilsson gitáros/dalszerző szerint a lemez zenei alapjai már 2016-ra elkészültek, de azután elkezdett a Meshuggah-val és a Nocturnal Rites-szal játszani, az új anyagot tehát jegelni kellett egy ideig. Csak remélni tudjuk, hogy a trilógia lezáró epizódjára már nem kell újabb 10 évet várni.

Szóval ebben a műfajban elismerten nem vagyok kompetens, és általában minden elismerésem mellett ugratom az ilyen muzsikákat, de valamiért a Scar Symmetry kivételt képez. Ahogy azt korábban már megfogalmaztam: "két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom... Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is."

A "Phase II" - ha ez lehetséges egyáltalán - még az elődjénél is sűrűbb, ezt a benyomást csak erősíti, hogy ezúttal a negyvenegynéhány perc helyett közel egy óra a játékidő. Szerencsére a kemény zúzda mellett maradtak a hajmetál csúcskorszakát megidéző dallamos refrének és a nem kevésbé dallamos, technikás gitárszólók. Nem mondom, hogy olykor nem várom a nyugisabb, kevésbé sűrű pillanatokat, de a Scar Symmetry minden keménysége ellenére is egészen muzikális jelenség. Az első fázist - talán rövidsége okán - valamivel frissebbnek, változatosabbnak éreztem, de semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ez méltó folytatás - kedvencem jelenleg a címadó "Xenotaph" -, kár hogy a hangzás az én ízlésemnek egy kicsit tompa és halk.

Tartuffe