Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.avantasia.com
facebook.com/avantasia

Matekozzunk? Matekozzunk! Ha két zenei függvényből az egyik értelmezési tartománya a legelső és legutolsó Edguy, a másiké a legelső és a jelen ismertető tárgyául szolgáló Avantasia lemez, az értékkészleteket pedig ezek színvonalát jelölő egyestől a tízes érték jelenti, akkor az Edguy függvény egy 5-8 közötti értékkészlettel bíró, fordított parabola, aminek legmagasabb értéke 8, legalacsonyabb pedig 5, az Avantasia függvény pedig egy fordított exponenciális függvény, aminek legmagasabb értéke az első három-négy album esetében 10, jelen lemez esetében pedig 5. Ja és a két függvény az 5-ös értéknél metszi egymást. Oké, rendben, gondolom a kedves olvasó haja most áll égnek, a humán irányultságúaké azért, mert nem értik, mit zagyválok itt összevissza, a reál orientáltsággal bíróké pedig a pontatlan megfogalmazásért, de az biztosan kijelenthető, hogy az Edguy és Avantasia albumok 2025-re egymásba értek, mind színvonalban, mind a felhasznált eszközkészletben.

Nem véletlen, hogy Tobias már az ezt megelőző lemezen sem igen erőltette a valamikori Avatasia operák tartalmi és muzikális folytonosságát, valamint az arra épülő érzelmi-dramaturgiai ív stílust meghatározó jelenlétét. Kijelenthetjük, hogy ha az "A Paranormal Evening with the Moonflower Society" gyakori kacsingatásokkal idézte fel az Edguy valamikori euro-power alapú zenei világát, akkor jelen lemez kis túlzással felfogható egy szimfonikus háttérrel feltuningolt, többszereplős Edguy albumnak, ráadásul nem a legjobbnak, ahol a színvonalat a meghívott vendégek próbálják fenntartani, hol nagyobb, hol kisebb eredménnyel.

Ezek után talán érthető, hogy Sammet a "Here Be The Dragons"-t eredetileg szólóalbumnak szánta: a végeredményt tekintve végül az is lett, leszámítva a vendégeket, mert a lemez ott találkozik a rockoperára jellemző stílusbeli eszközök halmazával – na, már megint matek –, ahol a párhuzamosok – vagyis a végtelenben. Oké, lehet, hogy túloztam, mert szinte minden dalban van egy csipetnyi Avantasia, csak hát ezeket korábban már mindet hallottuk, és ha az ismerős, újrahasznosított elemek mindegyike hagymaként csípné a hallgatók szemét, a legutolsó dal végére olyan kollektív zokogásba törnének ki, amilyet az Avantasia sírgödrénél tapasztalnánk. Bár lehet, hogy ott is állnak.

Kezdésnek aztán a "Creepshow" rockos, bolondozós világa gondoskodik arról, hogy mondjuk a "King Of Fools" jusson a megveszekedett rajongó eszébe – a dal egyébként nem rossz, már ha a kissé bazári hatásvadászatot iróniának tudjuk be. Tobias remekül ért a "nagyepika" írásához, alkotásaiban mindig kiemelkedő szerep jut a gyakran nyolc percen is túlnyúló, többszereplős daloknak, melyekben tökéletesen tudja megidézni a meghívott vendégek zenei világát. Ezúttal azonban csak egy duettre futotta, ahol az énekestárs, Geoff Tate, amiből egyértelmű, hogy Sammet a Queensryche valamelyik korszakának stílusát hívta elő – sajnos azonban ezúttal az unalmasét. Nem mondom, hogy hallgathatatlan eredményt kaptunk, de a jól megcsípett hangulat önmagában nem képes végig fenntartani a figyelmet, Tate pedig az utóbbi időkben rá jellemző művészinek gondolt, ám igazából enervált stílusban lombozza le a kedélyeket.

Avantasia nem létezhet Michael Kiske nélkül, nem győzöm kihangsúlyozni, hogy az első album "Reach Out For The Light" duettje Kiske tulajdonképpeni coming out-ja volt, amivel a kurvalét nyomorúságát elfogadva ő maga is rájött, hogy neki bizony heavy metalt kell énekelnie. Ennek megfelelően az album címadó dala egy sztenderd euro-power dal, ami nem is lenne rossz, ha nem írta volna meg Tobias az elmúlt húsz évben már vagy egy tucatszor, nem győzve a hallgató fejébe döngölni: ebben a stílusban Kiske a király és punktum!

A "The Witch"-csel és Tommy Karevikkel érkezünk el végre a szokásos Avantasia minőséghez – a kissé filmzenei kezdés után berobbanó kórus és a sejtelmes, misztikus dallamtéma telitalálat, Karevik tehetségéről pedig úgy gondolom, nem kell vitát nyitni. Ronnie Atkins betegsége ellenére is vállalta feladatot, és bár hangján érződik némi fátyolosság, maga a "Phantasmagoria" talán a legjobb euro-power darab a lemezen, ahol a dallam úgy löki felfelé az adrenalinszintet, mint mikor nyolcadikos korodban matekból hívtak ki felelni, pedig neked éppen az járt a fejedben, hogyan menjél oda Pannihoz bevallani , mennyire is tetszik neked.

A szokásos Magnum adag Bob Catley-vel ezúttal azonban nem tudja hozni az elvárt szintet, az anyacsapatra jellemző karakteres világot Tobias – és maga Catley – tökéletesen kimaxolta a korábbi lemezeken, így ez most úgy süllyed bele a rutin mocsarába, ahogy néhány hazai országgyűlési képviselő zsigerből jövő szitkozódása középről onnan és innen.

Érdekes, hogy Tobias ismét képes volt thrash jellegű dalt írni, csak hát az "Unleash The Kraken" – amiben az énekes szólóban nyomja – stílusából eredően nehezen illeszthető bele a kórusos, refrénorientált világba. Ettől függetlenül a gitárszólók megmentik a dalt az unalomtól és hát van annyi pikantériája a dolognak, hogy ne érezzük azt hallgatás közben, mintha valaki drogot csempészett volna az italunkba és hirtelen egy porcelánboltban találjuk magunkat, ahol éppen elefántcsordák próbálnak balett táncot ejteni.

De nem is szaporítom tovább a szót, a "Phantasmagoria" mellett a lemez második legjobb darabja szintén egy Helloween parafrázis (ismét Edguy analógia), amiben a H.E.A.T énekes, Kenny Leckremo mutatja meg, hogy a számára kissé stílusidegen szerepben is tökéletesen helyt tud állni a speed-veterán Tobias mellett. A zárás aztán tökéletesen fogalja össze a "Here Be Dragons"-ról alkotott véleményt: hiába Roy Kahn, a se íze, se bűze zárszóból az derült ki, hogy mire Tobias idáig eljutott, már ő maga is unta az egészet.

S ezek után, mint fekete öves Avantasia rajongó, mit is írhatnék? Mester, úgy érzem, ideje a pihenésnek, mert az önismétlés nemcsak a hírnévnek árt, de a kreatív áramlatokat is képes úgy befolyásolni, hogy abból még a nosztalgia sem lesz képes élvezhető végeredményt produkálni. Kellemes pihenést és meditációt – persze a sárkánynak is! (Ja, de hova tűnt Jorn Lande?)

Garael

A Rockinform kért meg, hogy a 40.(!) évfordulóra írjak néhány méltató szót az első Malmsteen lemezről (ITT).

Nem szándékozom viszont nálunk közzétenni, ugyanis azt a cikkem írtam át, amit ide írtam, amikor 30 éves lett a lemez. A mai napon, amikor Kotta érdeklődött privátban, hogy a Rockinformban látott emlékezést miért nem teszem fel, meglepetten láttam, hogy már két kritika is megjelent a lemezről a blogon. Szinte kizárt, hogy van még olyan megjelenés, amiről ennyiszer írtunk volna vagy hivatkoztunk volna rá. De rendben is van ez. Ha nincs a "Rising Force", vélhetően nincs blog sem. 

Tíz éve írtam meg a (második) méltatást, amit a Rockinform felkérésére most aktualizáltam, itt-ott belejavítottam. Pl. döbbenten fedeztem fel, hogy legutóbb simán vállalhatónak gondoltam a következő mondatot; "Sokat viszont nem vártunk, mert a kis méretű fekete-fehér kép alapján azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…"  Brrrr! Utólag  is elnézést a meglehetősen faragatlan megjegyzésért.

Jó hír viszont, hogy a zenei tartalomra vonatkozó megállapításaim miatt nem kell elnézést kérnem, szépen öregedtek az elmúlt években, évtizedekben, ahogy mondani szokták. Yngwie szakmai megítélése meglehetősen egyértelmű. Korszakalkotó zseni,  aki mára ugyan elvesztette kapcsolatát a realitással és csak elefántcsont-tornyában önmegvalósít, szinte kizárólag önmaga szórakoztatására, de amit létrehozott, elindított, az EVH-hoz hasonlóan alapjaiban változtatta meg a gitárosok és az erre fogékony zeneszeretők világát,

Íme a két, saját blogunkon megjelent cikk:

ITT és ITT.

Túrisas

Tokyo Blade:  Time Is The Fire (2025)

"Öreg voltam, kellett a pénz…" – rebegik a rockerek a halálos ágyukon. Valahogy így alakul át a mém a metal közösségben, ha a '80-as évek bandáira terelődik a szó. Hát igen, nem hiszem, hogy ezeket a vén rájákat felveti a maximálnyugdíj, és mivel máshoz valszeg nem is igazán értenek a zenélésen kívül, mi mást tehetnének, mint hogy felülnek a nosztalgia-vonatra és tolják a bulikat, fesztiválokat, amíg még vannak néhányan, akik kíváncsiak rájuk. A korrektebbek köztük, hogy azért ne lógjon ki annyira az a lóláb – bár ebben a műfajban a patának van némi ázsiója –, rendszeres lemez megjelenéssekkel is megtámogatják az újabb kori karrierjüket. Persze ne tagadjuk el tőlük azt sem, hogy lehet, egyszerűen csak szeretnek muzsikálni és számokat írni, végül is ezt csinálták egész életükben.

A klasszikus felállással nyomuló angol csapat is odateszi magát, kb. kétévente kiad egy albumot, s ezek nem is rosszak amúgy, még ha a kutyát sem érdeklik. Az idei etap is teljesen rendben van, sőt jómagam a jobbak között jegyzem. Olyannyira, hogy megkockáztatom, talán a legtutibb az első két klasszikus óta, mert most sikerült leginkább elkapni azok hangulatát. Persze bele lehetne kötni a hangzásba, vagy egyes dalokba, de felesleges. Az is igaz, hogy sok a 14 nóta, elkelt volna egy producer, aki megrostálja kicsit a műsort, ha lenne még jelentősége ennek. De nincs, manapság már nem kell mérlegelni, hogy mire költse a hallgató a nehezen összespórolt pénzét, felmehet a Spotifyra minden ötlet, ki tudja, kinél melyik szám talál majd be és landol valamelyik playlisten. Így megy ez manapság.

Night Demon: Darkness Remains (2024)

Sokaknak a Queensryche koncert elő-zenekaraként kerülhetett képbe ez az amerikai csapat, én felfigyeltem ugyan rájuk már a "Curse Of The Damned" (2015) kapcsán, de aztán nyomukat vesztettem. Tíz éve leginkább a Diamond Head adta, stílusban és hangzásban is rájuk hajazott a kaliforniai trió, de nagyon. Volt azért olyan számuk is, ami tiszta Maiden, tulajdonképpen az Angel Witchtől a Tygers Of Pan Tangen át a Battleaxe-ig bárkit ide citálhatnék referenciának, megállná a helyét. Áttételesen a '70-es évek is megjelent a zenéjükben, Black Sabbath, UFO, korai Judas és Scorpions – naná, hiszen a NWOBHM bandái is ezeken nőttek fel.

Hozzáállásban nagy változás továbbra sincsen, most is a '80-as évek hagyatékét ápolják, de például a hangzásuk lényegesen jobb lett. Továbbá: letisztult a stílusuk és jóval kevésbé nyilvánvalóak a hatásaik ma – azaz fejlődtek, fejlődnek folyamatosan. Nem mondom, hogy egyik-másik riff nem ismerős valahonnan, de ettől még tökre működik a dolog. Hiteles és színvonalas az, ahogyan ezt a zenei világot prezentálják, engem legalábbis szórakoztat. Megértem, ha valaki úgy áll hozzájuk, hogy ha ilyesmire vágyik, akkor inkább az eredetiket dobja fel, de talán nem mindenki van ezzel így. Nekem legalábbis néha jólesik valami új, ami mégis ismerős. Üdvözlöm kedves szomszéd, csak nem megborotválkozott? Á, Harris úr, fodrásznál volt? Pesch asszony, de jól áll ez az új bőrnaci! Most mondjátok, hogy ez nem klafa!

Khirki: Κ​υ​κ​ε​ώ​ν​α​ς (2024)

Olvasói ajánlásra érkezett, mint olyan, ahol ügyesen keverik a folkot a metallal. Mit mondjak, hamar az egyik kedvencem lett így az év elején, megunhatatlan. OK, eleve van némi elfogultságom Görögországgal kapcsolatban, néhány évig éltem és dolgoztam ott, egészen misztikus, különleges hely az. De akkor, amikor ezt a cuccot dicsérem, nem a részrehajlás beszél belőlem.

Pedig nem kimondottan egyedi, amit ez a trió (!) csinál: egészen hasonló a koncepció, a zenei világ, mint amit pl. az Amorphis fénykorában elképzelt és képviselt. Ízlésesen, finoman, nem tolakodóan belecsempészni a népzenét és a helyi mitológiát a kemény rockba. A megvalósítás némileg más azért, mert a finnek a death metal felől érkeztek meg a kiteljesedésükhöz, a hellének viszont (az előző lemezük alapján) inkább amolyan punkos-metallicás post grunge (stoner) keverék lehettek. De mindegy is, mert duplán léptek vissza az időben: a kemény vonal a hagyományosabb metal felé billent, a folk elemek pedig megsokasodtak. A hasonlóságok sorát szaporítja, hogy az atmoszféra szintén kifejezetten északi, a görög mitológia témák ellenére (vagy inkább azok eredményeképpen?) nem kapott el a balkáni buli-hangulat. De ezt nem negatívumként említem, éppen hogy ellenkezőleg. Szóval ajánlott nagyon!

Kotta

Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Hosszú hónapok óta pillangókkal a gyomromban olvastam az újabb és újabb híradásokat a soron következő Karmakanic lemez fölvételeiről, stúdiómunkálatairól. Szinte a csontjaimban éreztem az izgatottságot: jön, most már tuti jön az új album! Közel 10 év eltelte után friss anyaggal rukkolnak elő! Számomra a Karmakanic testesíti meg az ideáltipikus prog-rock muzsikát; ha valamirevaló zenész lennék, nem kérdés, hogy ilyesvalami muzsikát játszanék. Imádom őket, s ezt bizonyítja, hogy hosszú évek óta a "Wheel Of Life" intrója a telefonom csengőhangja (barátaim nem hanyagolható mértékű frusztrációjára).

Kicsit azért lelohasztotta a lelkesedésemet, amikor meghallottam, hogy ezúttal nem Göran Edman lesz az énekes. Állítólag azért alakult ez így, mert Edman már nem nagyon akar turnézni, de szerintem ez átlátszó és bődületes mellébeszélés, hiszen a Karmakanic sosem volt egy turnézenekar. Sajnos mindössze egy számban kerül elő (Gotta Lose This Ball And Chain), s ott is jóformán csak vokálozik. Ezzel ki is derül gyorsan (legalábbis nekem), hogy itt azért ő az igazi "Jani"... Nálam ez a banda teljesen összenőtt az ő jellegzetes orgánumával, valójában itt, ebben a közegben volt ő igazán otthon, nem Yngwie mellett (bár ott sem teljesített rosszul, mint ahogy Richard Andersson mellett sem a Space Odyssey-ben). Mindezt úgy mondom, hogy utódja, John "a másik Jani" Mitchell (Arena, Kino, Frost*, Lonely Robot) kiváló énekes (is), ráadásul alapból nincs bajom a hangszínével. Leszögezem tehát: nekem minden mellébeszélés, aminek nem az a konklúziója, hogy ide (is) végig Edman kellett volna! Ez azért komoly hendikep...

A Karmakanic "agya", Jonas Reingold talán kompenzálni akart azzal, hogy még soha ennyi vendégmuzsikust nem hívott meg ebbe a projektbe. A régi harcostársak (Krister Jonsson gitáros és Lalle Larsson billentyűs) mellett szerepet kaptak: Andy Tillison, Tomas Bodin és Roger King billentyűsök; Simon Phillips, Craig Blundell és Nick D'Virgilio dobosok; valamint Luke Machin, Steve Hackett és Randy McStine gitárosok (a teljesség igénye nélkül).

Reingold a ráncfelvarrás részeként egy valamivel vastagabb hangzással látta el a "Transmutation"-t; az "öblösebb", rockosabb (néhol meg inkább popos) fogalmazás javarészt annak számlájára írható, hogy a keverőpulton lejjebb húzta a "jazz" föliratú tolópotmétert. Ennek elsősorban Lalle Larsson billentyűs látta kárát, aki jóformán epizódszereplővé lett - az én őszinte bánatomra.

Azt tehát egyértelműen leszögezhetjük, hogy nem nekem készült ez a lemez, Reingold nem az én preferenciáimat tartotta szem előtt. Emiatt - megmondom a frankót - mocskos mérges vagyok; elvégre is közel 10 évet vártam a folytatásra! Persze ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy fércmunkával lenne dolgunk, hiszen a kicsivel több mint egy órás lemezen 7 nóta kapott helyet, amelyek közül a lemezt záró címadó 23 perces! Bizony belement ebbe is Reingold minden muzikalitása, dalszerzői zsenialitása, kompozíciós aprólékossága, legapróbb részletekre kiterjedő figyelme, rajongók iránti tisztelete és művészi elszántsága.

Az már nézőpont (részemről pedig egyéni panasz) kérdése, hogy az egyébként sem habkönnyű rádióslágerekben gondolkodó Karmakanic még sohasem volt ennyire nehezen megközelíthető (kimondom: szerethető). Ez a korábbiakhoz képest egy karcosabb, darabosabb munka; az én megítélésem szerint nem sikerült a legjobban a "reinvenció" vagy "transzmutáció". Persze nagy ez a világ, és biztos akad majd olyan, akinek épp most, épp így, épp ezzel fognak "bejelentkezni" a karmikus autószerelők.

Tudom, most még egy kicsit meglepett és zabos vagyok. Talán hagyni kellett volna, hogy ülepedjen az anyag, de szerintem éppen ezért őszinte, ettől hiteles a recenzióm. Nyilván rengeteget fogom még hallgatni a lemezt; abban is biztos vagyok, hogy minden hallgatással közelebb fog hozzám kerülni - elvégre is elkötelezett, fanatikus rajongó vagyok. Ceterum censeo: úgyis rajta lesz az év végi toplistán!

Tartuffe

Honlapok:
www.marcelcoenen.com
soundcloud.com/marcelcoenen
facebook.com/MarcelCoenenOfficial

Sosem titkoltam, hogy Marcel Coenen az egyik kedvenc gitárosom. Sajnos nem túl termékeny, a korábbi bandáira (Lemur Voice, Sun Caged) sem volt jellemző a hiperaktivitás, de szólóban is komótos a tempó. A Sun Caged nevű formációval, a varázslatos teljesítményt nyújtó Paul Adrian Villarreal énekessel a mikrofonnál 2011-ben olyan lemezt készített (The Lotus Effect), amely megkérdőjelezhetetlenül beírta magát nálam az életre szóló Top 10-be; vagyis egyértelműen az ún. lakatlan szigetes törzsanyag része. Coenen mindig kapható egy kis session munkára (Ayreon, Carthagods, Hubi Meisel), de az utóbbi időben gyakorlatilag szoba- vagy pincegitáros lett belőle, mint Malmsteenból.

A legutóbbi, 2023-as "Resurrection" félig instru, félig énekes lemez volt, de olyan gányul szólt, és a szerzemények is olyan - hogy is fogalmazzak finoman? - átlagosak voltak, hogy nem ugrotta meg nálam az ingerküszöböt. Ezek után nyilván ki voltam éhezve valami finomságra, ezért nagy reményekkel vetettem rá magam a javarészt még tavaly rögzített új anyagra. Főleg azok után, hogy megtudtam: ez most végig énekes album lesz, ráadásul egy rakat vendég vokalistával. Ez egyébként jól is elsülhetett volna, de amikor végre megjelent a meghívott énekesek listája, igencsak elszontyolodtam. Ennél már az is jobb lett volna, sőt igazából az lett volna jó, ha visszajön Villareal a nyakatekert, csodálatosan őrült dallamaival.

A "Fejszét" most is úgy vette föl Coenen, hogy gyakorlatilag a dobokon kívül (ezeket Hans In T Zandt püföli) minden hangszeren ő játszott. Egy dalba (Don't Let The Freedom Fool Ya) belekalamolt Richard Ritterbeeks bőgős, valamint pár nótában segített Rene Kroon billentyűs. Egyébként szinte minden dalt más és más énekelt föl, de Kelly Sundown Carpenter nevén kívül alig találunk köztük ismerőst (Ollie Oldenburg, Pascal Remans, Colleen Gray, Gregoor van der Loo, Hans Reinders, Jos Severens, Sascha Burchardt, Esther Brouns és Dennis Schreurs).

A gitárszólók természetesen most is emlékezetesek, mi több, káprázatosak, de a hangzás sajna elég "házistúdiós", leaglábbis ami a dobokat illeti. Ennél azonban nagyobb baj, hogy nem mindegyik énekes való ebbe a ligába, sokkal inkább egy alsóbb osztályba, kivéve talán Gregoor van der Loot (An Unfairy Tale), aki ráadásul inkább billentyűs, mint énekes, és természetesen Carpentert (Old Ways). A gyorsabb dalok jellemzően direktebb hangvételűek, így nekem elsősorban a progosabb hatású lassú tételek jönnek be (Mirage, An Unfairy Tale, Endless Liberty), mert ezek emlékeztetnek leginkább a sajnos már régmúlt Sun Caged korszakra.

Fájdalom, de azt kell mondjam, hogy a "Fejsze" nem egy finom, precíziós műszer, inkább olyan, mint az a fa, amit vele faragnak... Ez bizony nem hozza a lótusz hatást...

Tartuffe

Eric Gillette: Sensory Overload (2024)

Honlapok:
www.ericgillettemusic.com
facebook.com/ericgillettemusic

Mike Portnoy és a Dream Theater újra összeborulásának egyik legnagyobb vesztese alighanem a The Neal Morse Band volt, amely gyakorlatilag megszűnt létezni, illetve meghatározhatatlan időre hibernálódott. Pedig a NMB-ben olyan fantasztikus zenészek kaptak lehetőséget kiállni a reflektorfénybe, mint az ismeretlenségből imígyen gitárfenoménné avanzsált Eric Gillette, aki valójában nemcsak gitáros, hanem - ahogy mondják - multiinstrumentalista (valamint énekes), és mint ilyen, kiválóan teljesít a billentyűknél, de a dobok mögött is. A 2016-os "The Great Unknown" című lemezről annak idején meglehetősen nagy lelkesedéssel számoltam be. A csak digitálisan elérhető "Sensory Overload" recenziójával azért csúsztam meg egy kicsit, mert nehéz volt földolgoznom és elfogadnom, hogy egy olyan egységes arcot mutató, énekes prog rock/metal album után, mint a "The Great Unknown", most egy teljesen instrumentális, eléggé szerteágazó anyaggal jelentkezett, amelyen minden egyes hangszert, szólamot ő játszott föl. Ennek az lett az eredménye, hogy egy szürkébb, stiláris csapongásai ellenére is egyneműbb lemez született, amely ugyan így is minden elemében professzionális, de a varázslat valahogy kimaradt belőle. Persze vannak rajta nagyszerű számok, mint például a lassú groove-os "Lightwave", a latinosan lüktető "Tesla Coil", vagy meglepően AOR-os "No Place Like Home".

The Ralph: Enter Escape (2017)

Honlapok:
facebook.com/theralphband
theralph.bandcamp.com

Ez nem éppen friss megjelenés, de szégyen lett volna szó nélkül elmenni mellette, főleg úgy, hogy azoknak, akik Dino Jelusić (Animal Drive, Michael Romeo, Dirty Shirley, Whom Gods Destroy, Jelusick) munkásságát legalább annyira becsülik, mint én, ez egy igazi gyöngyszem. Méghozzá abból a fajtából, ami az internet információs szemétdombjának emberi ésszel fölfoghatatlan tömege alatt, szinte érszrevétlenül rejtőzik. Érdekes, hogy a saját kiadásban megjelent anyagon voltaképp nem Jelusić a főszereplő, sőt, a ma is ímmel-ámmal aktív csapat újabban instrumentálisan nyomja, mégis azt kell mondjam, hogy ez a horvát progresszív metál formáció (Andreas Šala és Mario Tomašković gitárosok, Jovan Kosta Vučetić basszer és Patrik Sarađen dobos) azzal keltette föl az érdeklődésemet, hogy Jelusićnak a saját, egyéni hangját, a dallamosabb, visszafogottabb oldalát villantja föl; azt, amelyiket valamiért az utóbbi időben hanyagol, vagy a Coverdale-Jorn imitáció, vagy az indokolatlan rekesztés javára. Nem állítom, hogy a kispénzű produkció atom jól szól, a gyakori djentes motívumokkal sem lopták be magukat a szívembe, de annál azért sokkal jobb muzsika, mint hogy engedjem a feledés homályába merülni. Legalább a mi néhány tucat olvasónk tudjon róla! Egyébiránt az egész lemez meghallgatható a YouTube-on.

Fanalo: Fanalo (2024)

Kiadó:
Base Productions

Akármilyen hihetetlen is, a franciáknak is vannak instru gitárhőseik, például Patrick Rondat, akinek annak idején több instrumentális szólólemezét is begyűjtöttem, a mostanában sajnos már inkább csak szólóban jelentkező Stephan Forté, de jegyzik még Cyril Achardot is - ő viszont újabban szinte kizárólag jazzben utazik. A Bordeaux-i Fanalo nevű shreddert - bevallom - nem ismertem, pedig a Plug-in nevű formációval 2010-ben már adott ki egy lemezt (Hijack), amelyen olyan nagynevű muzsikusok is szerepeltek, mint Andy Timmons, Bumblefoot, Mattias Eklundh, Sylvain Coudret (Soilwork), vagy a fönt említett Patrick Rondat! Az album 10 tételéből érdekes módon csak három instrumentális (Tribes, Moon, Rebirth), a többit négy különböző dalnok énekelte föl, köztük a mindenütt (is) előforduló Jeff Scott Soto (Hate 4 Sale, New Found World, Die To Live). A dalok - akár énekesek, akár nem - hemzsegnek a pompázatos gitárszólóktól, az egyikben Bumblefoot is vendégeskedik (Why). A stílus nagyjából az izmosabb, de azért dallamos hard rock címkével határozható meg (néhol progosabb elemekkel díszítve), a hangmérnöki munka kifogástalan, és az anyag meglepő módon nemcsak streamingelve, azaz digitálisan elérhető, de fizikai valójában is (CD). Köszönjük beardfish olvasónknak a tippet!

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.facebook.com/the7thguild

Hogy ki a legjobb az új, szupercsapatnak kikiáltott olasz együttesben? Egyszerű a válasz, pedig a koncepció szerint mindegyik dalban három világszínvonalú énekes "versenyez" a címért – hát a gitáros! Nos, nem hiába hangoztatja Tartuffe a zenész felbukkanásakor minden alkalommal, hogy Simone Mularoni, a DGM és a Sunstorm kiválósága mekkora tehetség, ez pedig még az olyan inkompetens, a gitárosok világát éppen csak ismerő személy számára is egyértelmű, mint én, akinek a nagy hangszermárkák termékei, és az azokat reklámozó arcok inkább vizuális értéket jelentenek, mintsem művészit. (És most bátran vádolhatsz azzal, hogy mégis, hogyan merek zenei ismertetőket írni – maradjunk hát abban, hogy digitális lenyomataim tényleg csak jelek, semmiképpen sem kritikák, mert azok írásának szakmai kompetenciáját meghagyom blogunk többi publikálójának.)

Mularonit lehetne villámkezűnek is hívni – hiszen a lemezen tényleg füstölnek a keze alatt a húrok –, de a jelző, úgy érzem, az ő esetében degradáló lenne, hiszen játékában ott van a csodálatos érzelmi töltet és az a tempóérzék is, ami mondjuk a sportban az afroamerikaiakat avatta a kosárlabda csillagaivá. Hallgasd csak meg a "Glorious" szólóját, ami úgy tud egyszerre dallamos és virtuóz lenni, hogy a három, operaénekesi kvalitásokkal bíró vokalista a kiadó szándékának ellenére is "kénytelen" a háttérbe szorulni, rögtön hallani fogod – nemcsak érteni –, hogy miért is vagyok elájulva a Mularoni hangszeres akrobatikájától/művészetétől.

De ne legyünk igazságtalanok, mert Tomi Fooler, Giacomo Voli és Ivan Giannini – akik közül talán az új keletű és hajmeresztő színvonalbeli lejtmenetet produkáló Rhapsody Of Fire énekese, Voli a legismertebb – az európai szimfonikus power metal legszebb hagyományainak megfelelően – és az olasz operatikus dallamérzékenységet megtisztelve – tökéletes tenori adottságokkal áriázzák el a sztenderdbe hajló dalokat.

Nos, ha a hideg is kiráz a giccstől sem mentes stílustól, akkor ez nem a Te zenéd, mert mint ahogy az eddig leírtakból kiderült, itt mindenből sok van, sőt "sokkal sok": Malmsteen pedig elégedetten bólogathatna, már ha nem öntené el az epe attól a produkciós munkától, amit a Scarlet Records beleölt a lemezbe, mert itt minden dalra jut egy vagy két egységnyi komoly múlttal rendelkező aktív vagy session muzsikus: Michael Ehrè (Gamma Ray, The Unity), Francesco Ferraro (Freedom Call), Daniele Mazza (Ancient Bards) & Alessio Lucatti (Vision Divine, Deathless Legacy), aki csuklóból képes a stílus élvonalbeli, ismertebb zenészeinek szintjére emelkedni.

A stílus tehát adja magát, mégis, kezdésnek két olyan "wannabe" Helloween himnusz hívja elő a hét kulcs őrzőjét, ami miatt még a tökfejek is megvilágosulnak, pedig az ismerős gitárfutamokat jól elborítják a szimfo-maszlaggal, de én úgy érzem: így van ez jól. Folytatásként pedig szépen sorjáznak egymás után a zenei panelek, melyeket a vokális és hangszeres munka emel ki jócskán az átlagból, és ha a lemez címadó dalának szólóját hallván plágiumért kiáltanál, ne tedd, mert ilyen gitármunkára sem Weikath, sem Hansen nem volt képes. Elképesztő, mennyire profi teljesítményt nyújtanak a szereplők, illetve a háttérmunkások, mert ne gondolja senki, hogy a szerzeményeket nem egy komplett írói válogatott (ami lehet ugye egyszemélyes is) rakta össze, olyan precizitással, amire az AI még sokáig nem lesz képes: a "Guardians Of Eternity" pedig tökéletesen igazol ebben, ahogy az öt és fél percbe képesek voltak annyi epikát varázsolni, amennyit Victor Hugonak sikerült a Nyomorultakba és a Párizsi Notre-Dame-ba – összesen.

Nem is szaporítom tovább a szót – megtette azt az előbb említett Hugo, aki nem látván, hogy ismertségét 2025-re a Tik-Tok platform 1-5 perces feldolgozandó tartalma fogja halálra ítélni, képes volt 100 és 100 oldalt írni, holott a fiam középiskolás osztálytársainak nagy része szerint el lehetett volna az egészet intézni két Instagram poszttal.

A The 7th Guild tehát vissza tudott csempészni valamennyit az ezredforduló tájékán felfutó stílus reputációjából, és jóllehet az összkép (hangzat) túl profi ahhoz, hogy akár egy percre is elmerüljön a spontaneitás diszkrét bájában, bátran merem ajánlani azoknak is, akik szerint a szimfonikus európai power már önmaga definiálásában is fából vaskarika. De inkább vaskarika.

Garael

Kiadó:
Blue Elan Records

Honlapok:
www.ericjohnson.com
eric-johnson.bandcamp.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Súlyos elmaradást kell pótolnom, és erre a mostanában terítékre került G3 koncertlemez emlékeztetett. Az embert annyira el tudják varázsolni a hősei, hogy vagy azonnal világgá akarja kiáltani a velük kapcsolatos élményeit, vagy egyfajta bódulatba esik, s még arról is megfeledkezik, ami esetleg a kötelessége. Velem az utóbbi történt, miután szembesültem azzal, hogy Eric Johnson egyszerre két lemezt is kiadott (még valamikor 2022 nyarán). Ez persze nem meggyőző magyarázat a beszámoló több mint két éves csúszására.

A "The Book Of Making / Yesterday Meets Today" kettőse, mely érthetetlen okból nem egybecsomagolva, hanem külön-külön jelent meg (növelve ezzel a beszerzés költségeit), bizonyíték arra, hogy a COVID-szarságnak voltak azért pozitív hozadékai is. Például egy olyan világhírű és nem különösebben termékeny művész, mint Eric Johnson elkezd kutakodni az archívumában, és az ott talált elfekvő vagy félkész anyagokkal hosszú idő óta először van ideje foglalkozni, bíbelődni.

Erről "költőnk" így vall: "Elkezdtem előkotorni ezeket a fölvételeket a stúdióm fiókjaiból. Némelyik profin meg volt csinálva, volt, amelyik csak próbaszalagon, szinte mellékesen lett rögzítve, és volt, amelyik próbatermi fölvétel volt kazettán. Az anyag 25 évre visszamenőleg tartalmazott alkotásokat: zenei gondolataimat és ötleteimet, amelyek hosszú éveken keresztül befejezetlenek maradtak". A dalok némelyikében Johnson fölfedezett egy bizonyos személyes varázslatot, és úgy döntött, hogy meg kell maradniuk úgy, ahogyan eredetileg rögzítve lettek; más dalokat pedig kissé átgyúrt, újra fölvett, egy pár pedig teljesen új szerzemény.

A projekt természetéből következően a két album elég vegyes képet mutat (sajnos hangzásképileg is): tartalmaz mindenféle, olykor nem túlságosan egységes szemléletű és stílusú fölvételt, de szerencsére Johnson stílusa annyira egyedi, hogy a személyessége és védjegy-szerűsége mindegyiknek megvan. Természetesen, ahogy ezt már megszokhattuk, vegyesen előfordulnak instrumentális és énekes dalok. Van néhány személyes kedvencem. Ilyen pl. a '80-as évek hangulatát kísértetiesen hozó "Love Will Never Say Goodbye", az angyali hangú Arielle-lel közösen szerzett (és általa fölénekelt) jazzes "To Be Alive", a "Venus Isle" (1996) korszakát idéző "Another One Like You", vagy a ragadósan vidám, beszédes című "The Goodbye Pain".

Nyilván megnéznék egy Eric Johnsonos G3 koncertet, de leginkább arra vágyom - és most jön a sokszor ismételt tiráda -, hogy végre itt Pesten végignézhessek egy önálló, monstre Eric Johnson előadást! Persze ehelyett irigykedhetek az amerikaiakra, akik idén (március-áprilisban) könnyedén belefuthatnak egy nagyszabású Hendrix emlékműsorba, ahol Johnson mellett olyan "jelentéktelen" muzsikusok lépnek föl, mint Kenny Wayne Shepherd, Zakk Wylde, Christone "Kingfish" Ingram, Devon Allman (a két utóbbi név lecsekkolása minden olvasónak erősen ajánlott) és mások.

Tartuffe

Kiadó:
Timstone Records

Honlapok:
www.andytimmons.com
facebook.com/AndyTimmonsOfficial

Nem mindig van időm arra, hogy egy-egy kritika megírása előtt vagy arra való előkészületként visszaolvassam az összes releváns korábbi bejegyzésünket. Szerencsére most nem hagytam ki a méltán dicsért 2022-es Andy Timmons lemez (Electric Truth) recenziójával való újraismerkedést. Ez azért szerencse, mert épp arra készültem, hogy egy az egyben azt a kritikát írjam meg, de legalábbis ugyanazokat a gondolatokat, benyomásokat fogalmazzam meg közel ugyanazokkal a szavakkal. Ez a rövid története annak, hogy miként sikerült elkerülnöm a kínos önismétlést.

Andy Timmons nevét egy lapon kell(ene) emlegetni a shredder generáció legnagyobbjaival. Nem véletlen, hogy a nemrég új koncertlemezzel jelentkező G3-mal is állt már egy színpadon - pontosabban a G4-nek nevezett egyhetes gitártábornak volt résztvevője, meghívott tanára és előadója. Timmons kétségkívül kivételesen tehetséges gitáros és dalszerző, akinek kristálytiszta pengetése, erőteljes hangképzése és kifogástalan soundja bérelt helyet biztosít neki a gitáristenek panteonjában.

A "Recovery"-ra szerencsére nem kellett 6 évet várni, mint közvetlen elődjére. A 46 perces, 11 számos album egy rövid tisztelgéssel indít a 2023-ban elhunyt Jeff Beck előtt (Elegy For Jeff). Ebben Timmons megmutatja, hogy ő is "eltanulta" Becktől a tremolókarral szabályozott frekvenciapulzálást, azaz vibrátót. Akinek nincs meg a hangok ilyetén lebegtetéséhez a bal keze, jól teszi, ha tanulmányozza ezt a technikát, s akkor nem halnak meg kezei között a kipengetett hangok, de talán az ún. szúnyogvibrátó-jelenséget is el tudja kerülni, ami olykor még világhírű gitárosokat is kísért (bocsi, Slash, tudod, hogy egyébként nagyon csíplek!).

A "Recovery" valamivel rockosabb, húzósabb a 2022-es lemeznél, de persze innen sem hiányozhatnak a szívfacsaró, nagy lírák (pl. Why Must It Be So?, Arizona Sunset). Az "It Doesn't Mean Anything" akár Satriani dal is lehetne, az album egyetlen énekes tétele, a "Something Good's Gonna Come"-nak pedig határozott Red Hot Chilli Peppers hangulata van - már ha John Fruscicante shredder típusú gitáros lenne (de az ő géniusza más jellegű).

Timmons most is ugyanazokkal a muzsikusokkal vette föl az anyagot (Lemar Carter dobos, Travis Carlton basszer és Deron Johnson billentyűs), és a saját kiadójánál jelentette meg a lemezt. Ez utóbbit igen savallom, mert gyakorlatilag csak közvetlenül tőle lehet megrendelni a CD-it borsos áron, még borsosabb postaköltséggel, baksa meg nuku. Szomorúságomat csak tetézi, hogy a szó szerint tegnap indult európai turnénak csak olasz állomásai vannak (egyetlen osztrák kitérővel), így aztán nem is igazán lehet európai turnéról beszélni. Vajha láthatnánk őt mondjuk az Analog Musicban! Ki is fosztanám a merch pultot rendesen!

Tartuffe

Kiadó:
Bell Records

Az utóbbi időben igyekeztem új életet lehelni egy régi rovatunkba, amely a "retrospektív" címkét viseli. Némileg háttérbe szorult az "elfeledett jeles mesterremekek" sorozattal szemben, pedig van létjogosultsága, hiszen a múltban számos olyan album jelent meg, amit talán túlzás lenne mesterremekként emlegetni, mégis érdemes arra, hogy - amennyire ez tőlünk telik - megmentsük a feledés homályába veszéstől. Internetes portyázásaim (egyesek szerint kukázásaim) során találtam rá a Texas 1973-as lemezére. Őszintén szólva az a szinte banális körülmény bírt rá a "kattintásra", hogy az album egyidős velem. Jó dolgok (is) történtek 1973-ban, na!

A bandáról nem sok mindent lehet tudni, még wikipédia oldaluk sincs, a böngésző rendre egy skót alternatív rock bandára akar irányítani. Nagyjából azt tudtam róluk kideríteni, hogy gyökereik a texasi Fort Worthben keresendők, ahol Gary Osier dobos és Michael Maben gitáros (egyben a Texas producerei) szervezték meg a héttagú, két dobossal föllépő együttest. Egyetlen lemezük jelent meg, a Fort Worthből Los Angelesbe történt rövid átköltözésük sem hozta el az áttörést, sőt még szűk pátriájukban is csak kisebb klubokban, füstös csehókban léptek föl (amíg végleg bele nem untak a sikertelenségbe).

A zenéjük sokban emlékeztet Ronnie James Dio Rainbow előtti bandájára, az Elfre valamelyest markánsabb southern rock csavarral (lásd: The Allman Brothers Band, Lynyrd Skynyrd, The Marshall Tucker Band, Blackfoot). A hangszerelés (fúvósok, hatalmas, kidolgozott kórusok) és a jelzésértékű jazz funk hatások (pl. It's You My Love) a Lucifer's Friend 1974-es "Banquet" című lemezét juttatják eszembe, amelyről egy korábbi, 2019-es "retrospektív" bejegyzésben írtam lelkes ajánlót.

A mindössze 37 perces album csak bakeliten elérhető elszánt, minden anyagi áldozatra kész gyűjtőknek. Sajnos a banda minden erénye ellenére gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el a rocktörténelem süllyesztőjébe, ahol azért - valljuk be! - a sok szar mellett igazi kincseket is lelhetünk (csak legyen gusztusunk a nem éppen virágillatú masszában kalamolni és matatni). Ha valamilyen őrült kiadná CD-n (miért tenné?), én tuti lecsapnék rá mint a "Volt egyszer egy vadnyugat" zseniális nyitó jelenetének banditája a légyre! Szerencsére a streaming szolgáltatóknál elérhető az anyag, de a YouTube-on is meghallgatható az egész lemez. Igazi kincs...

Tartuffe