A Varázslatos Pite legutóbbi adagját (Fragments Of The Fifth Element) hat évvel ezelőtt szolgálták föl nekünk. Az ízlelőbimbóim azóta bizseregnek, ácsingóznak egy újabb szeletért; már vagy két éve rendszeresen figyelem a norvég "séfek" Facebook oldalát, hogy mik a legfrisseb hírek, mikor készül el végre az újabb édes, ragadós finomság. Az újabb etap hivatalosan május 16-án jön ki, de szerencsére pont egy hónappal korábban lehetőségem nyílt az előkóstolásra. Rögvest, még melegében rá is vetettem magam! Mazel tov! Jobb, mint a legprofibban elkészített flódni, pedig az is piszkos jó!
Egy ideje már mondom, hogy a skandináv neo-proggerek máig meghatározó, etalon értékű mesterműve a "The Suffering Joy" (2011). Már nem is várom, hogy ennek bűvös hangulata, sajátos melodikus érzékenysége visszatér, hiszen az alapvetően metálos Eirikur Hauksson énekessel - akit rendszeresen a "Perfect Strangers"-érás Ian Gillanhez hasonlítanak, pedig szerintem közelebb áll Bernie Shaw (Uriah Heep) vagy éppen Biff Byford (Saxon) stílusához és dallamvilágához - egy határozottan zúzósabb irányba indultak el, persze nem elveszítve a jellegzetesen brit/észak-európai neo-prog ismertetőjegyeket.
A küllemre erősen öreguras csapathoz csatlakozott egy "kölyökképű" új dobos, Martin Utby, aki egy nappal se néz ki többnek 55-60-nál! Az új lemezt Jacob Holm-Lupo keverte és az a Rich Mouser maszterelte, akit - minő meglepetés! - a Spock's Beard albumok környékéről ismerhetünk. Érdekes sztori és bődületesen katasztrofális/szerencsés körülmény, hogy Mouser három nappal azelőtt fejezte be az album munkálatait, hogy a kaliforniai tűzvészben elpusztult a stúdiója és az otthona is. Tragédia ez szegény Mousernek és családjának, de mázli nekünk, akik végre kezünkbe vehetjük a Magic Pie új anyagát!
Szerintem a Kim Stenberg gitárfenomén által vezényelt norvégok a "The Suffering Joy" óta nem voltak ilyen kirobbanó formában. Nyilván nem Journey vagy Foreigner típusú instant slágereket kell várnunk a "Maestro"-tól, bár akad rajta rövidebb, direktebb hangvételű rock nóta, mint pl. a klipes "Everyday Hero". Stenbergék azonban nem árulnak zsákbamacskát, mindjárt az elején helyreteszik a hallgatót egy 18 és fél perces, klasszikus zenekari intróval fölvezetett, tekervényes, néhol egyenesen fúziós opusszal (Opus Imperfectus Pt.1), ami a címével ellentétben gyakorlatilag tökéletes darab, csakúgy, mint az albumot záró kb. öt perces repríz (Opus Imperfectus Pt.2).
Ami engem illet, totálisan rá vagyok kattanva a Varázslatos Pitére, és már nagyon régóta. Be fogom szerezni a kiadványt fizikálisan is, bármibe kerül (elárulom: sokba fog fájni). Miközben a mai fiatalok már nem igazán nekem muzsikálnak, amíg ilyen kiadványok jelennek meg, nincs okom a kétségbeesésre. Egyelőre nincs riválisa az idei toplista éléért folytatott harcban, pedig ebbe beleszámítom a Mike Portnoy-jal fölturbózott Dream Theatert is.
Gyakoroljunk önkritikát! Nem, most nem a Rákosi-rendszer "közkedvelt" módszeréről akarok szót ejteni, amivel az egyént a rá legveszélyesebbnek tartott entitással, saját magával kényszerítették tanúvallomásra – inkább egyfajta önreflexióval akarom kritikám elején megmagyarázni azt, miért (is) nem lehetek objektív a hozzám érkező, véleményt kérő zenei anyagokkal szemben. Valószínű, hogy az egész életet meghatározó kamaszkori szerencsétlenkedéseimből adódóan –, mikor annyi kipróbált, mások által sikere vitt, akkoriban a tanulásnál sokkal fontosabbnak vélt tevékenységben (például a csajozás) buktam el újra és újra – képtelen vagyok ledorongolni, hibafeltáró "elöljáróként" fogadni azokat az együtteseket, előadókat, akik megtisztelnek azzal, hogy hozzám küldik el a kezdeti próbálkozások hibáival hemzsegő zenei anyagaikat – ezt a fajta gyarlóságot pedig a "szakma" nem nézi, nem nézheti jó szemmel, még szerencse, hogy nem ebből kell megélnem.
Egy ilyen kezdés, tudom, nem tesz jót az elkövetkező értékelésnek, de ezúttal nem kell kényszerűen átsiklanom a hibákon, mert Fygura nevű olvasónk meghallgatásra küldött kislemeze nem igényli a kritikai kozmetikázást, és ha vannak is hibái, arra inkább mutassanak rá a hallgatók. A "Let There Be" digitális felvételei ugyanis – annak ellenére, hogy tényleg szerzői anyag, mivel a hangszerek megszólaltatásától, az éneken a felvételen, keverésen keresztül minden a zenész egyszemélyes munkáját dicséri – meglepően kiforrott, egyéni látásmóddal rendelkező, és bár a hatások egyelőre néha még elnyomják a szubjektumot, mégis egyéni produktumot idéznek.
Az öt tételből álló kislemez (?) meglepő erővel képes egy olyan egységes hangulati világ leképezésére, amiben a csendes szemlélődés, és a fülbemászó, kissé elégikus dallamok alatt megbúvó kemény gitárhangzás ellentéte érdekesen felkavaró "suspense"-t teremt, amiben a kavargó érzések nem kitöréssel, hanem csendes ringatással vezetik el a feszültséget.
A dalok tehát elsősorban a lélek melankolikusabb részére hatnak – legalábbis nálam –, mégis egyfajta optimista látásmódot idéznek. A kezdő "Let There Be" reinkarnált formában, de érezhetően a valamikori Communicot idézi, bár nem annyira metalos kiállással, és ha valami hasonló "kapaszkodót" kellene még keresnem, akkor a While Heaven Weptet említeném, bár hozzájuk képest meg keményebb a hangvétel – a hangulatközpontúság vitathatatlan rokonságot mutat azokkal a modern metal stílusokkal is, ahol az érzelmi megközelítés dominanciája untermanná varázsolja a riffeket.
A négy dal tömör egység, mégis megkülönböztető árnyalatok választják el egymástól az érzelmi etapokat: hol az a capella előadásmód, hol egy finom, érzelmekkel teli gitárszóló teszi emlékezetessé és változtatja önálló karakterré a szerzeményekben rejlő zenei utazásokat. A "Let There Be" másik erőssége, hogy működik háttérzeneként is – ez a hangulatközpontú zenékre általában jellemző –, de az igazán értékes pillanatokat csak odafigyelve vesszük észre.
Fygura nem profi énekes – ez néha hallatszik is –, de magas fekvésű hangja remekül illeszkedik a hangulatközvetítéshez, és ha néha kissé bizonytalanná válik, az nem megy a minőség rovására. Az instrumentális részek azonban profi, vagy legalábbis régóta zenélő művészre mutatnak – a magabiztos gitár alatt dübörgő kétlábdob gépi jellege ugyan kissé megtöri az érzelmi egységet, de ezt egy igazi hangstúdióban könnyedén ki lehet javítani, ugyanúgy, mint az "egyszemélyi munkából" adódó "dramaturgiai" hibákat. A szövegek illenek a hangulatorientált dallamokhoz, elsősorban az egyén szubjektív világlátását, az örvénylő érzelmek kinyilatkoztatását közvetítik érzékeny, visszafogott módon.
A "Let There Be" több mint próbálkozás: érett, az egyszemélyi munkából a legtöbbet kihozó, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató zenei lenyomat – remélem, hogy lesz kibővített folytatása, és már nem csak a YouTube-on. Gratulálok hozzá!
Don Airey az elmúlt 50 évben kb. 300 albumon működött közre, és olyan legendákkal muzsikált együtt, mint Gary Moore, Black Sabbath, Ozzy, Whitesnake, Judas Priest, Jethro Tull, Saxon, UFO és Michael Schenker stb. - és persze 2001 óta a Deep Purple! Ő a hard rock "donja", és itt most nemcsak a keresztnevére utalok, hanem arra az angol szokásra is, hogy az oxfordi és cambridge-i egyetemek professzorait így emlegetik, de átvitt értelemben (gondolom, az olaszon keresztül): fejest, nagykutyát is értenek alatta.
Airey azonban nem egyszerűen "zenei napszámos", hanem önálló albumokat is ad ki, melyekről hébe-hóba mi is írtunk egy-egy cikket. Ezen az albumon Simon McBride gitározik, akit voltaképp Airey ajánlott a Deep Purple-nek, Carl Sentence (Krokus, Nazareth) énekel, valamint Jon Finnigan dobos és Dave Marks bőgős szolgáltatják az alapokat. Erős a csapat, csupán annyit jegyzek meg (ez viszont egyéni ízlés kérdése), hogy Sentence-nél nekem jobban tetszik a "Moon Rising" című dalban vendégszereplő Mitchel Emms (The Voice UK) hangja. Valahogy még a dallamai is mívesebbek (bár simán lehet, hogy itt mindent hangról-hangra Airey komponál).
Ami azonnal szembeötlő, sőt mellbevágó, hogy a "Pushed To The Edge" a legutóbbi Deep Purple albumnál (=1) határozottam dinamikusabb, rockosabb, és még jobban is szól! Egy ideig úgy véltem, hogy a Deep Purple tatásodásáért, illetve billentyűorientált instrumentális betéteiért elsősorban Airey a felelős - és ez lehet, hogy így is van. Itt viszont vérbeli és vérbő hard rockot kapunk kevés kivétellel. Egyedül a "Flame In The Water" és a "Girl From Highland Park" balladái jellemzően billentyűs által szerzett dalok, a többi kimondottan gitárorientált, s mint ilyen, inkább gitárosokra jellemző szerzemény, még az instrumentális záró tétel, a "Finnigan's Awake" is.
A lényeg, hogy egyes pillanataiban ez bizony jobbnak, ihletettebbnek tűnik, mint a Deep Purple, az olyan dalok, mint a lemezt indító "Tell Me", "Moon Rising", "Godz Of War" vagy a bluesos "Edge Of Reality" az anyabanda kreatívabb, "Perpendicular" és "Abandon" körüli formáját idézi. Meglepően kellemes hallgatnivaló, McBride pedig a lelkét is kigitározza rajta. Kezdem azt hinni, hogy a Deep Purple "belassítója" valójában Ian Gillan.
Nem tudom mikor és hogyan lett ez a svéd projekt zajos, punkos-motörheades garázsbandából ártalmatlan, Beatles-ihlette főiskolás garázsrockot nyomó zenekarrá transzponálva, de ez alighanem annak tudható be, hogy a harminc éves pályafutásukat meglehetősen szellősen követtem-ismerem. Mondjuk úgy, hogy az első két lemezt hallottam, meg ezt. Ha valaki nem tudná, az Entombed dobos Nicke Andersson és Dregen (Backyard Babies) oldalági projektje volt ez; a múlt idő azért, mert Dregen ezen az albumon speciel nem játszik. Volt mondjuk közel tíz év hiátus is a pályájukon, és több tagcsere, végül is nem csoda, hogy nem ugyanazt nyomják manapság, mint 1996-ban.
Negatív felütés ide, vagy oda, az "Overdriver" teljesen jó lett. Andersson úgy tűnik, elég ügyes dalszerző ahhoz, hogy ezt az alapvetően punci rockot (kábé bármelyik szám lehetne a "Jóbarátok" zenéje) kimaxolja, és talán még jobb is, hogy Dregen ezúttal nem pofázott bele a dolgokba. Tudja fene, mitől működik nálam a dolog (az ilyen IZÉK általában nem szoktak), de működik.
Grave Digger: Bone Collector (2025)
Sajnálom a mai fiatalokat, hogy a lemezgyűjteményem közepes darabjait is meghallgatom évente legalább 25x élménye nekik már nem adatott meg (és jelenkori magamat is persze). Én pl. a "Heavy Metal Breakdown"-t, rajta az ikonikus címadóval, na és persze a "Yesterday"-jel (azért a "We Wanna Rock You" sem rossz) minimum 150-szer pörgettem le (melynek a zöme 1984 és '88 közé esett ugyan), így nyilván nehéz elfogultság nélkül nyilatkoznom. Ugyan sosem voltak a kedvenceim listáján igazán előkelő helyen a tufa metaljukkal, és később sem az epikusabb lemezeikkel, de hogy Boltendahl igazhitű fémharcos, ahhoz kétség sem férhet.
Axel Ritt bő évtizednyi közös csatározás és mulatság után távozott, a törzsfőnök így az Orden Oganból igazolt egy utódot, akivel azért vett már részt hadjáraton (Steelhammer) korábban. Tobias Kersting jól beilleszkedett, olyannyira érzi ezt a miliőt, hogy a "Bone Collector" egyenesen egy nosztalgia album lett, amely elég rendesen megidézi az első kettő zenei világát az egyszerűségével, lényegre törő fogalmazás-módjával. Szóval olyan reboot jellege van. Mindenesetre annak, aki annyit hallgatta a klasszikus párost, mint jómagam, szerintem nem is kell többet mondjak. Aki pedig nem tudja, miről beszélek, kerülje el nagy ívben őket, mert úgysem fogja érteni, mi ebben a jó!
Infringement: Black Science and White Lies (2024)
Mivel már mindent és annak az ellenkezőjét is eljátszották ebben a műfajban, ennek a norvég prog csapatnak is biztosan megtalálnánk az előképeit, az eklektikusságuk ellenére is. Pl. a korai Marilliont (Fish) biztosan csípik, a Spock's Beard is befigyel néha, máshol kicsit olyan a hangulata, mint a Vanden Plasnak. De a komor, nyomasztó tematika és a színpadiasság okán akár a Falig (The Wall) is visszamehetnénk. Arról nem is beszélve, hogy amikor belecsapnak egy-egy hangszeres blokkba, egészen olyan érzésünk lehet, mintha a fénykorában lévő Deep Purple-t hallanánk jammelni valamelyik koncert lemezükön.
Sokat ezen pörögni azért nincsen értelme, mert összességében egy meglehetősen egyedi hangzású és zenei fölfogású csapat feltűnésének lehetünk tanúi, ha belehallgatunk a szóban forgó – már címében is provokáló – alkotásba. Az előretolt csattogó basszusgitár, a bátran, old school megközelítéssel használt billentyűsök, na és nem utolsó sorban az énekes hangja és stílusa ugyanis egyénivé teszi már a hangzásukat is. Hans Andreas Brandal orgánumára az első öt percben jómagam is rácsodálkoztam, aztán rájöttem, így jó ez, ettől (is) válik különlegessé a produkció. Végül abban maradtam saját magammal, hogy a következőképpen ajánlom majd nektek: vedd a szintén kitűnő A.c.t-et, mínusz jókedv. Kérd fel őket egy horror-színházi darab zenéjének megkomponálására, és akkor nagyjából megkapod a "Black Science…"-et.
Kiváló muzsika amúgy, kár, hogy nem esett be még tavaly hozzám, egészen biztosan megcsípett volna egy helyet az éves listám dobogóján.
Úgy látszik, hogy amerikai heavy metal lapok és együttesek szorgalmasan olvasgatták a Dionysos Risingon a kritikáimat, mert már 20 éve rájöttek arra, hogy mindenütt jó, de legjobb a Helloween!
Itt van hát ez az arénákat megtöltő, a mainsreambe bőven betört, a metalcore-ból akkoriban éppen a hard rockba felkapaszkodott banda, akik már két évtizede is olyan profi videoklipeket gyártottak, amitől az idősödő kritikus egyből felül a nyolcvanas évek MTV jelenlétét megtestesítő nosztalgiavonatra, hát még ha a "darabolós" verze után meghallgatja a berobbanó refrént: a Heelloween fan hallgatónak pedig rögtön széles mosolyra húzódik a szája, hiszen a felcsendülő "happy euro-power" dallamok a metal "head"-eket rögtön tökfejjé varázsolják, olyan módon, ami becsületére válhatna bármely német, sémákba merevedett együttesnek.
Persze azt nem állítom, hogy ezzel az egy dallal Észak-Amerikában is megtörtént a NWOGHM (New Wave Of German Heavy Metal), és mint ahogy az azóta eltelt idő mutatja, ez a dal sajnos csak egy fecske volt, ami ugye nem csinál nyarat, arra viszont mindenképpen elég, hogy egy jót röhögjünk az öntudatlan Helloween szeánszon. Blogunk mindenesetre folytatni fogja missziós tevékenységét, hátha sikerül az albán metal életet is kissé felpezsdíteni (a mai korszerű MI alapú fordítóprogrammal a magyar nyelv már nem lehet akadálya ennek.)
Az egykor nagy népszerűségnek örvendő brit neo-prog mozgalom ernyedt, aszott porhüvelyében már alig pislákol az élet mécsese. Kevesen vannak az egykori úttörők vagy fáklyahordozók közül, akik még ma is aktívak, és még kevesebben, akik érzékeny műszerek nélkül is kimutatható életjeleket adnak magukról. Ezek közé tartozik az IQ, akik 44 éves (!) történetük alatt 13 albumot adtak ki, magyarul: nem hiperaktívak, de éppen ezért minden megjelenésüknek jelentése és jelentősége, azaz súlya van!
A tökéletesen helytálló névre keresztelt IQ kimondottan intelligens zenét játszik; olyat, amelyiknek kicsi, de elkötelezett rajongótábora van. Nem ők voltak a brit neo-prog vonulat legismertebb, legsikeresebb képviselői, de Peter Nicholls varázslatosan egyedi hangjának köszönhetően markáns, karakteres jelenségnek számítanak a szakmában. Az alapító gitáros, Mike Holmes ugyan nem egy Shrapnel-istállós shredder, de utánozhatatlan a hangulatteremtésben és Neil Durant billentyűs "hangfüggönyei" is cizellált, színes hátteret biztosítanak a szerzeményeknek.
Holmes az interjúkban arról számolt be, hogy jóval több számot írtak annál, mint ami a lemezen hallható, de az alaposan megválogatott, kb. 53 perces album így lett tematikusan és zeneileg igazán egységes. A tematikát Dylan Thomas, híres, 20. századi, walesi költő és prózaíró szolgáltatta az "And Death Shall Have No Dominion" (És a halál többé nem uralkodik) című versével, melynek ITT több magyar fordítása is olvasható. A lemez üzenete tehát valami olyasmi, hogy ha az ember itt, a földön rendelkezésre álló idejét a lehető legjobban kihasználja, akkor a halál nem uralkodhat fölötte.
A lemezen mindössze 5 tétel szerepel, mindjárt az indító "The Unknown Door" 22 percen keresztül hömpölyög, veri a lassú, de erőteljes hullámokat a hallójáratainkban. Ezt egy üdítő, lazán folkos, akusztikus szám követi, majd az album klipes nótája, a Pink Floyd-hangulatú "No Dominion". Nem nyitok vitát arról, hogy a kb. 12 perces "Far From Here" nemcsak az album, de az együttes hosszú és becses karrierjének egyik legjobb dala. Erősen "ügyeletes kedvenc" gyanús. A lemezt záró "Never Land" pedig tanítani való progresszív nagyepika.
Nekem még mindig a 2014-es, dupla "The Road Of Bones" az etalon, de ez a kiadvány nem sokban marad el tőle. Nyilván kell hozzá hangulat és türelem, de ezt a műfajt most rajtuk kívül alig-alig műveli valaki ilyen magas szinten (ha egyáltalán).
Nem kérdés, hogy amíg Steve Lee élt és alkotott, a svájci Gotthard volt az öreg (riherongy) kontinensünk egyik legjobb hard rock bandája. Az Ausztráliából visszaimportált Nic Maeder ugyan jó képességű frontember, de nem egy Steve Lee kategória (és meggyőződésem, hogy ez nem csak nosztalgia), a vele készült albumok pedig hiába kapaszkodnak, nem érik el a klasszikusok (pl. Lipservice, Domino Effect, Need To Believe) színvonalát.
A legutóbbi lemez (#13) öt évvel ezelőtt jelent meg, így talán nem volt abszolút légből kapott abbéli reményem, hogy a megfelelő rápihenés után most talán bomba formát tudnak nekünk mutatni. Amit a lejátszás elindítása után az első tíz percben hallottam, óvatos mosolyt csalt az arcomra, de a mosoly azután szép lassan le is olvadt az ostoba, egyre ráncosabb pofázmányomról.
Egy karcos, ígéretes beköszönő után következik a lemez legjobb nótája, a "Thunder & Lighting". Már majdnem Steve Lee-minőség! A harmadikként érkező, erősen Bon Jovi ízű "Rusty Rose" is teljesen rendben van. Ezzel a kezdéssel azonban – mint kiderült – jól megvezettek minket (engem), mert a továbbiakban visszazökkenünk a Nic Maeder-éra sajnálatos középszerűségébe.
A Beatles "Drive My Car"-jának hard rock földolgozása tök jópofa, de egy kb. 40 perces albumra fölöslegesnek (értsd: indokolatlan tölteléknek) tűnik. A "Boom Boom"-ban ugyan van kraft (a rövidke Hammond-szóló külön tetszik), de elég sablonos a dal. A "Devil In The Moonlight" "clipped" vagy "muted" gitárriffje rendkívül tetszetős, de a katyperrysen "óóóóó"-zós refrén tönkre vágja az egészet. Az albumot záró, herflis "These Are The Days" pedig akkora Aerosmith nyúlás, mint atom.
A "Stereo Crush" kétségkívül sztereó, de "crush"-ról (zúzdáról) én nem mernék beszélni. Ha kizárólag a Lee halála óta elmúlt időszakot (kb. 15 évet) veszem alapul, ez a Gotthard jobbik lemezei közül való, ha pedig a teljes munkásságot nézem - nos, akkor valahol hátul kullog a sorrendben.
Hogy mi a jó abban, ha az ember betegen az ágyat nyomja, annyi erővel, hogy még éppen ki tudjon vánszorogni a WC-re? Hát az, hogy ki tud szakadni kicsit a munka-család körforgásból, és végre több időt tud szentelni az egyébként csak élete perifériáján létező tevékenységnek: így például a zenehallgatásnak, vagy ahogy itt, a DionysosRising blogon tréfásan elneveztük, kukaturkálásnak. (Ez utóbbi dolog gyermekkoromból is visszaköszön, mikor irigykedve bámultam a hatalmas szemeteskocsiról fel-leugró és az autó hátulján kapaszkodva utazó embereket, a kukák orromba csapódó bűze pedig frivol módon fonódott össze a szabadság érzésével.)
Korábban többször is kinyilvánítottam, számomra az írás egyrészt munkaköri kötelesség, amiben, ha sikerélményem van (és minden nagyképűség nélkül állíthatom, elegendő van), meg tudom találni az örömöt, másrészt a hobbiként funkcionáló kritikaírást is elsősorban saját magam szórakoztatásáért folytatom, a világmegváltást, a küldetéstudatot, a kultúrmissziót pedig – minden pejoratív mellékzönge nélkül - meghagyom kollegáimnak.
Itt van például ez a Dorothy Martin nevű, magyar származású, ám ízig-vérig amerikai zenét játszó énekesnő, aki – és itt nem a szokásos túlzásaimnak teret adó kijelentésről van szó – egész egyszerűen az általam hallott művésznők közül a legjobb a színtéren, ahol olyan királynők uralkodnak, mint Anneke van Giersbergen (The Gathering), Lizzy Hale (Halestorm), Maria Brink (In This Moment), Magaly Luyten (Beautiful Sin), Jennie-Ann Smith (Avatarium), Daísa Munhoz (Soulspell) és Beth Hart – a szimfonikus metal szcéna énekesnőit szándékoltan nem érintem, mert az egy más műfaj, más sztenderdekkel.
S hogy ez a sommásnak tűnő, a kritikai objektivitást és mértéktartást elutasító megállapításhoz elég volt puszta másfél perc, talán már-már mesébe illik, de ha meghallgatod az album nyitó számának (csatolt videó) hajlítgatásokkal teli, frenetikus hangterjedelmet demonstráló, egyszerre ösztönös és tanult hangszálakrobatikáját, talán Te sem fogsz nagyot legyinteni egy tényleg sommás, arcpirító jelző kíséretében.
A hölgy, aki bandáját egészséges önbizalomtól fűtötten magáról nevezte el, körülbelül 10 éve robbant be a tengerentúlon a köztudatba, bár akkor még a jól kipróbált Joplin-AC/DC-Sabbath trió kockázatmentes sémáit felhasználva, és az, hogy a hátrányokból nem akadályokat, hanem progresszív tapasztalatokat volt képes begyűjteni, egy valamit bizonyít: Dorothy, akár mint Pallasz Athéné, már megszületése pillanatában teljes vértben és fegyverzetben hívta ki párbajra azokat, akik szerint a másolás nem kíván különösebb tehetséget.
A zenei evolúciónak aztán nem kellett sok állomás: a következő két albumon sikerült összeállítani azt a sikert hozó rockzenei mixtúrát, amiben ott van a blues, az R’n’B (a bluesrokonra gondolok), az arénarock, a southern, western valamint a modern rock, illetve az R’n’B (itt viszont már a popzenei stílust próbálom a dobozba gyömöszölni), és amit aztán Dorothy hangja, továbbá a modern, szuperszonikus – bár kissé túlvezérelt, steril - hangzás robbant bombasztikussá és teszi azon generációk számára is befogadhatóvá, akiket a gyökerek (nem, itt nem a Dorothyt becsmérlő kritikusokra gondolok, hanem a stílus eredetére) már nem igazán tudnak megszólítani.
A "The Way"-en tehát már az az abszolút letisztult stílus az uralkodó, ami éppen a patikamérlegen adagolt komponensek miatt tűnhet kissé mesterkéltnek, ám akit ez nem zavar, az a korunkra jellemző harsánysággal elővezetett, tökéletesen szórakoztató percekre lelhet – az anyag ugyanakkor retrospektív is, már abban az értelemben, ahogy a végtelenségig kimunkált együtthatók a nyolcvanas évek tökéletességre törekvését idézik fel, amit hallván joggal kérdezhette a grunge-hoz forduló nemzedék: lehet ezekkel azonosulni?
A kezdő, címadó szerzemény ugyan még tartja magát az arénarock szabályaihoz, ám a "The Devil I Know" már túlmutat azokon és a modernebb vizekre evez, amiben ott van az In This Moment dekadens világlátása, vagy a harsányabb amerikai bandák zabolátlansága. Innentől aztán a csapat tényleg megszabadul minden kötöttségtől: a "Mud" elektronikába forduló, a pop R’n’B-t idéző fordulataival mutat fricskát a rockszíntérnek, hogy aztán egy olyan tradicionális műfajt, mint a western & country bújtasson szintén elektronikába, még éppen ideát az ízléstelenség határán – talán éppen a meghívott vendég, Slash szólójának köszönhetően.
Dorothy hangjában pedig tényleg ott van minden, ami a felvállalt zenei világhoz szükséges: ha kell, Maria Brink kabaré hangulatú hangján szólal meg, ha kell, Bett Hart vibratós érzékiségével ad többletjelentést a kő egyszerű zenei témáknak – ahol nem a gitárszólóké, hanem a groove-oké a főszerep –, de tud ő himnikus, Nickelback/ hangulatú nótát – "Superhuman" – is varázsolni, esetleg bensőséges hangulatú, Beth Hart utánérzéssel visszanyúlni az ősforráshoz (The Way).
Szerencsére a játékidőt az anyag kompakt jellegéhez igazították, vagyis éppen, hogy eléri a negyven percet, viszont az is igaz, hogy egyetlen tölteléknek szánt darabbal sem találkoztam. Dorothy Martinról pedig remélem, hogy egyszer kedve szottyan majd szülőhazáját is meglátogatni – a wikipédia szerint Budapesten született -, hogy a förtelmes magyar Dorothy nevű hazai csapat a rockon tett gyalázatát sikeresen moshassa le.
Bár sokan az amerikai power metalt – nomen est omen – tartják az extrém stílusok mellett leginkább az erő felkent zenei kifejezésmódjának, az északi csapatok a maguk különleges atmoszféra teremtésükkel és a kultúrájukból adódó, a zord természeti környezetből táplálkozó másfajta eszköztárral képesek a rendíthetetlen akaratot, a kompromisszummentességet hangjegyekbe oltani. Mindezt teszik úgy, hogy a gyakran panteisztikus világlátásból eredő enyhe melankólia különleges érzelmi dinamikával ruházza fel a gondosan kimunkált dallamokat, és szinte paradox módon képes a világot felfedező egykori hajósok miszticizmusát a többrétegű megoldások közé rejteni.
Ezen, kissé hosszúra nyúlt bevezetőm helyett – amiért H. Sanyi barátom lemondó legyintéssel adta át a "modorosság nagydíját" – igazából elég lett volna pusztán egyetlen zenekar nevét leírnom: a Pyramaze tökéletesen példázza mindazt, amit szavakkal próbáltam leírni, és ha hallottál tőlük akár egy albumot is, tökéletesen értheted, mivel is akartam megúszni egy hosszúra nyúló kritikát.
A norvég együttes lemeze Kotta kolléga ajánlásával jutott el hozzám, aki minden bizonnyal a blogunkra jellemző zenei kukázás megtisztelő tevékenysége során akadt erre a gyöngyszemre. Gyorsan utána is néztem a csapatnak és egyből megértettem, miért is lett kiemelve az egyébként egy unokatestvér-pár alkotta – kéttagú – zenekar egyik fele: Terje Harøy ugyanis a már említett Pyramaze-nek is a tagja, akik a legutóbbi három albumukkal úgy bájoltak el, mintha a költészet mézsöréből kortyoltam volna valamelyik királyi csarnok végtelen tivornyáján.
A rokonság tehát – mind az emberi, mind a zenei – le sem tagadható, és ha tetszett a "piramisok zenéje", akkor minden bizonnyal az "Alienized"-dal is hamar meg fogsz barátkozni, hiszen itt is megvan minden, ami az egykor Matt Barlow-t is soraiba tudó hordát jellemezte: monolitként magasló hegyek, üvöltő szél, a tenger hullámainak partot korbácsoló dübörgése, a dacoló emberi természet – mind-mind ott bújik a dallamok és riffek között, ahol a mindent legyűrő végtelen erőt nem a sebesség, hanem a groove-ok súlya adja.
Már az intróként szolgáló másfél percnek is megvan a maga szerepe – lelket facsaró dallammal vezet be a csapat által teremtett világba, hogy aztán a valóban első szerzemény úgy csapjon mellbe, mint valamelyik Jötnar (óriás), akinek nem tetszik, hogy megpróbálod féltve őrzött kincsét magadévá tenni. A folytatásban ezt követően hasonló hangulati séma vezeti a kezed, talán egy icipicit több hagyományos európai metal-ízzel, mint amit a Pyramaze-ben megszokhattunk: a refrének úgy égnek be az füledbe, hogy aztán este, elalvás előtt orvul bukkanjanak fel ismét, önkéntelen dúdolásra késztetve a párnák között, a feleséged megértő tekintete mellett.
A fiúk pedig nagyon értenek a dallamalkotáshoz, az album címadó szerzeménye – ami tempójával azon kevesek egyike, ami kilép a közepes poroszkából – képes arra a bravúrra, hogy egy teljesen más környezetben ténykedő nemzettárs – a TNT – jusson az eszedbe, de a Queentől kölcsönvett riffel indító "The Highest Mountan" is gyorsan el tudja feledtetni veled a kezdés lopkovári szagát, hiszen a kitárulkozó zenei téma teljesen más – vihar-korbácsolta – vizekre evez. Északi lemez pedig nem létezhet némi melankólia nélkül, az akusztikus indítású "The Light" valahol a legmélyén a Black Sabbath Tony Martin-féle időszakában született epikus művekkel rokon, persze Iommi letaglózó riffelése nélkül – mégis képes arra, hogy megérintse lelked alsó szegleteit is.
Hasonló érzelmi kifejtéssel ölel át a lemez másik hat percen is túlnyúló dala, a "Remember", ami pedig a Thresholdnál megfigyelhető módon – a refrénnek hitt dallam után jön csak a tényleges refrén – bontja ki a rózsasziromként egymást rétegesen fedő dallamokat, mégis úgy, hogy ne érezzük magunkat becsapva. Óriási, monumentális, muzikálisan és szövegileg megrendítő csúcspontja ez a lemeznek, ami után már könnyedebb, nem ennyire torokszorító darabok jönnek: a "Siren's Call" lehet az album legpopulárisabb "slágere", amiben némi játékosság tudatja velünk, hogy a fiúk ilyet is tudnak, az "A Stranger Stance" pedig elmehetne egy korai, fiókban felejtett Masterplan darabnak is.
A lemez talán egyetlen hibája a Pyramaze-re is jellemző nagyon tömör hangkép, amiben a dallamos gitárszólókat gyakran szinte elfedik az egymásra pakolt zenei rétegek, pedig Christer a Divided Multitude-ban többször is bizonyította, hogy a hangszer tökéletes ura. Kellemes meglepetés a lemez Norvégiából, ráadásul bátran felveszi a versenyt a legjobb Pyramaze albumokkal, s ha a progresszív jelzőt én nem is használnám velük kapcsolatban, a zenei gondolkodásban és az ötletek megvalósításában bizony ott bújik a haladás szelleme. Vagy inkább óriása.
Matekozzunk? Matekozzunk! Ha két zenei függvényből az egyik értelmezési tartománya a legelső és legutolsó Edguy, a másiké a legelső és a jelen ismertető tárgyául szolgáló Avantasia lemez, az értékkészleteket pedig ezek színvonalát jelölő egyestől a tízes érték jelenti, akkor az Edguy függvény egy 5-8 közötti értékkészlettel bíró, fordított parabola, aminek legmagasabb értéke 8, legalacsonyabb pedig 5, az Avantasia függvény pedig egy fordított exponenciális függvény, aminek legmagasabb értéke az első három-négy album esetében 10, jelen lemez esetében pedig 5. Ja és a két függvény az 5-ös értéknél metszi egymást. Oké, rendben, gondolom a kedves olvasó haja most áll égnek, a humán irányultságúaké azért, mert nem értik, mit zagyválok itt összevissza, a reál orientáltsággal bíróké pedig a pontatlan megfogalmazásért, de az biztosan kijelenthető, hogy az Edguy és Avantasia albumok 2025-re egymásba értek, mind színvonalban, mind a felhasznált eszközkészletben.
Nem véletlen, hogy Tobias már az ezt megelőző lemezen sem igen erőltette a valamikori Avatasia operák tartalmi és muzikális folytonosságát, valamint az arra épülő érzelmi-dramaturgiai ív stílust meghatározó jelenlétét. Kijelenthetjük, hogy ha az "A Paranormal Evening with the Moonflower Society" gyakori kacsingatásokkal idézte fel az Edguy valamikori euro-power alapú zenei világát, akkor jelen lemez kis túlzással felfogható egy szimfonikus háttérrel feltuningolt, többszereplős Edguy albumnak, ráadásul nem a legjobbnak, ahol a színvonalat a meghívott vendégek próbálják fenntartani, hol nagyobb, hol kisebb eredménnyel.
Ezek után talán érthető, hogy Sammet a "Here Be The Dragons"-t eredetileg szólóalbumnak szánta: a végeredményt tekintve végül az is lett, leszámítva a vendégeket, mert a lemez ott találkozik a rockoperára jellemző stílusbeli eszközök halmazával – na, már megint matek –, ahol a párhuzamosok – vagyis a végtelenben. Oké, lehet, hogy túloztam, mert szinte minden dalban van egy csipetnyi Avantasia, csak hát ezeket korábban már mindet hallottuk, és ha az ismerős, újrahasznosított elemek mindegyike hagymaként csípné a hallgatók szemét, a legutolsó dal végére olyan kollektív zokogásba törnének ki, amilyet az Avantasia sírgödrénél tapasztalnánk. Bár lehet, hogy ott is állnak.
Kezdésnek aztán a "Creepshow" rockos, bolondozós világa gondoskodik arról, hogy mondjuk a "King Of Fools" jusson a megveszekedett rajongó eszébe – a dal egyébként nem rossz, már ha a kissé bazári hatásvadászatot iróniának tudjuk be. Tobias remekül ért a "nagyepika" írásához, alkotásaiban mindig kiemelkedő szerep jut a gyakran nyolc percen is túlnyúló, többszereplős daloknak, melyekben tökéletesen tudja megidézni a meghívott vendégek zenei világát. Ezúttal azonban csak egy duettre futotta, ahol az énekestárs, Geoff Tate, amiből egyértelmű, hogy Sammet a Queensryche valamelyik korszakának stílusát hívta elő – sajnos azonban ezúttal az unalmasét. Nem mondom, hogy hallgathatatlan eredményt kaptunk, de a jól megcsípett hangulat önmagában nem képes végig fenntartani a figyelmet, Tate pedig az utóbbi időkben rá jellemző művészinek gondolt, ám igazából enervált stílusban lombozza le a kedélyeket.
Avantasia nem létezhet Michael Kiske nélkül, nem győzöm kihangsúlyozni, hogy az első album "Reach Out For The Light" duettje Kiske tulajdonképpeni coming out-ja volt, amivel a kurvalét nyomorúságát elfogadva ő maga is rájött, hogy neki bizony heavy metalt kell énekelnie. Ennek megfelelően az album címadó dala egy sztenderd euro-power dal, ami nem is lenne rossz, ha nem írta volna meg Tobias az elmúlt húsz évben már vagy egy tucatszor, nem győzve a hallgató fejébe döngölni: ebben a stílusban Kiske a király és punktum!
A "The Witch"-csel és Tommy Karevikkel érkezünk el végre a szokásos Avantasia minőséghez – a kissé filmzenei kezdés után berobbanó kórus és a sejtelmes, misztikus dallamtéma telitalálat, Karevik tehetségéről pedig úgy gondolom, nem kell vitát nyitni. Ronnie Atkins betegsége ellenére is vállalta feladatot, és bár hangján érződik némi fátyolosság, maga a "Phantasmagoria" talán a legjobb euro-power darab a lemezen, ahol a dallam úgy löki felfelé az adrenalinszintet, mint mikor nyolcadikos korodban matekból hívtak ki felelni, pedig neked éppen az járt a fejedben, hogyan menjél oda Pannihoz bevallani , mennyire is tetszik neked.
A szokásos Magnum adag Bob Catley-vel ezúttal azonban nem tudja hozni az elvárt szintet, az anyacsapatra jellemző karakteres világot Tobias – és maga Catley – tökéletesen kimaxolta a korábbi lemezeken, így ez most úgy süllyed bele a rutin mocsarába, ahogy néhány hazai országgyűlési képviselő zsigerből jövő szitkozódása középről onnan és innen.
Érdekes, hogy Tobias ismét képes volt thrash jellegű dalt írni, csak hát az "Unleash The Kraken" – amiben az énekes szólóban nyomja – stílusából eredően nehezen illeszthető bele a kórusos, refrénorientált világba. Ettől függetlenül a gitárszólók megmentik a dalt az unalomtól és hát van annyi pikantériája a dolognak, hogy ne érezzük azt hallgatás közben, mintha valaki drogot csempészett volna az italunkba és hirtelen egy porcelánboltban találjuk magunkat, ahol éppen elefántcsordák próbálnak balett táncot ejteni.
De nem is szaporítom tovább a szót, a "Phantasmagoria" mellett a lemez második legjobb darabja szintén egy Helloween parafrázis (ismét Edguy analógia), amiben a H.E.A.T énekes, Kenny Leckremo mutatja meg, hogy a számára kissé stílusidegen szerepben is tökéletesen helyt tud állni a speed-veterán Tobias mellett. A zárás aztán tökéletesen fogalja össze a "Here Be Dragons"-ról alkotott véleményt: hiába Roy Kahn, a se íze, se bűze zárszóból az derült ki, hogy mire Tobias idáig eljutott, már ő maga is unta az egészet.
S ezek után, mint fekete öves Avantasia rajongó, mit is írhatnék? Mester, úgy érzem, ideje a pihenésnek, mert az önismétlés nemcsak a hírnévnek árt, de a kreatív áramlatokat is képes úgy befolyásolni, hogy abból még a nosztalgia sem lesz képes élvezhető végeredményt produkálni. Kellemes pihenést és meditációt – persze a sárkánynak is! (Ja, de hova tűnt Jorn Lande?)
