Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.therion.se

Akár kezdhetném ezt a kritikát azzal az elcsépelt mondattal is – ami a lusták értékelési szempontjai között kitüntetett helyen áll –, hogy "bemásolhatnám ide az előző lemez értékelésének változatlan szövegét, és máris képet alkothat a hallgató, milyen is a Leviathan II." Legfeljebb nem lustának, hanem őszintének tartanám magam, de kénytelen vagyok megtisztelni az olvasót, ha már vette a fáradtságot, és némi információért meglátogatta oldalunkat. A poén az, hogy egy másik elcsépelt mondattal folytathatnám, amivel kedves Kotta barátom minden bizonnyal egyetért, mégpedig "a Therion esetében a demóktól kezdve erős visszaesés mutatkozik a színvonalat tekintve (és a demó szó helyére az együttes bármelyik alkotói korszaka helyettesíthető, lényeg az, hogy jó régi legyen)", de ez meg nem állja meg a helyét, még akkor sem, ha az igazi aranykoron már a többség szerint is túljutott a csapat.

Persze ha pontos akarok lenni, a csapat szót idézőjelbe kellene raknom, mert itt ugyanolyan diktatúra uralkodik, mint mondjuk a Megadeth esetében, mivel képtelen vagyok elhinni, hogy a folyton változó létszámú társulat – és nem véletlenül használtam ezt a szót – egyöntetű lelkesedéssel vetette magát bele egy maréknyi francia sanzon és pop szerzemény szimfonikus metalba öntésébe, egy olyan, eredetileg death metalt játszó együttesként, aminek a neve is a fenevadra utal: élénk képzelet kell ahhoz, hogy az apokalipszis Therionja apacs legények hódolata között, Edith Piaf búgó hangjára pusztítsa el a már úgyis pusztulófélben lévő Földet.

Kotta barátomat tehát kénytelen vagyok elszomorítani, mert a "Leviathan II" stílusát, dallamvilágát, instrumentális megoldásait tekintve semmiben nem különbözik elődjétől, egy olyan slágergyűjtemény dalba öntött parafrázisa, amihez a régi fanok minden bizonnyal úgy viszonyulnak, mint ördög a tömjénfüsthöz, ráadásul még emlékeztető mikroelemeket sem találok, melyek esetleg a kezdetekhez vezetnének vissza.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a vastag szimfonikus mázzal, kórusokkal nyakon öntött dallamorgia – ami a maga színpadiasságában ismét jó nagyot rúg a régi rajongókba – ne toborozna új híveket, bár ez szerintem kevés ahhoz, hogy szintet lépve kimásszanak az undergroundból. Ráadásul, ha képes vagy arra, hogy elvonatkoztass a körítéstől, kaphatsz egy csomó, power metal gyökerű, terjengős indulót, amilyennel a Manowar is próbálkozott a "Gods Of War" albumán, csak Johanssonék nem tömték tele a "Leviathan II"-t fenségesnek álcázott kamuval. (Tudom, a Manowarra tett lekicsinylő megjegyzést is az elcsépelt írói frázisok közé sorolhatjuk.)

Értem én, hogy nem kell mindenáron különbséget találni a kritikusnak az előző munkák és a jelenlegi között, izzadságszagú bitkoptatással gyötörve az olvasót, de azért annyit érdemes megjegyezni, hogy a második rész kissé lélegzőbb, talán szerteágazóbb és változatosabb lett, mint monolit elődje. S hogy végül többször említett Kotta barátomnak is igazat adjak: bármennyire is szuperszonikus produkciós szempontból a trilógia második (és első) darabja, azt a hátat borzongató misztikusságot, a bőr alá csúszó historikus érzetet a bombasztikusság teljesen agyonnyomja – ez pedig baj, főleg egy olyan csapatnál, amely így az eltűnő idő nyomában elvesztette lényegének fontos darabját.

Garael

Kiadó:
Mascot

Honlap:
joelynnturner.com

Zúzzunk, mondta Hulk. Zúzzunk, mondta Joe Lynn Turner. És lőn. Most persze meghökkenhet a kedves olvasó, hogy a széplelkű énekes haját, izé, parókáját vesztve ugrott be a tombolásba, ráadásul ilyen életkorban, de hát…Emlékszik valaki, hogy a széplelkűnek nem mondható Alice Cooper is megpróbálkozott egyszer keményebb vizekre evezni – használjon Calgont –, ami azonban csak az olyan elvetélt ízlésű hallgatóknak jött be, mint én vagyok. A "Brutal Planet" azóta is a kedvenc Alice lemezem, ahol hősünk a modern groove-ok, és indusztriális riffek között szórta el kesernyés humorbombáit. Az említett mű azonban sajnos bukta lett, és csupán annyit segített Cooper karrierjén, hogy újra visszatérhetett jól bevált, megszokott, hetvenes évekbeli hard rock hangzásához.

De most inkább térjünk vissza Turnerre, aki elképesztő életműve ellenére is tudott újdonsággal szolgálni, és bátran rátért egy olyan útra, ahová a csikóviháncos fiatalok szoktak: földig hangolt gitárok, dohogó riffek, egy világbajnoki bokszmérkőzés bevonuló zenéjéhez illő hangulat – minden megvan ahhoz, hogy elhűlve hallgassuk az énekestől tényleg szokatlan hangzásvilágot. Persze azért nem kell annyira megijedni, Turner még ilyen körülmények között is képes olyan dallamokat varázsolni, melyek a fémes köntös ellenére is örök érvényűek, és gyökereik a művész megszokott hangzásképéhez vezethetők vissza.

Mindez persze nem egyedül Turner vállát nyomja: Peter Tägtgren nevét minden bizonnyal ismerik a death metal szerelmesei  - én csak az internet tudásbázisa által -, de elismerem, remek munkát végzett, csakúgy, mint a metalos szólókért felelős, Love Magnusson, a Dynazty gitárosa, aki képes azokra a tekerős, őrült futamokra, melyektől könnybe lábad a hangszerfanatikusok mindkét szeme.

A próbálkozás persze nem volt kockázatmentes: a képviselt két hangzás-vonal akár úgy elszállhatott volna egymás mellett, mint Putyin felett a békegalamb, és vagy a keményebb stílusok hívei, vagy az ortodox Turner kedvelők érezhették volna úgy, hogy kakiba léptek, esetleg egy olyan szimbiózisnak a fültanúi, melyeknél a szórakoztatási faktor legfeljebb az alkotó elemek burleszkes tortadobálózását idézi, keménykalap és másfélszeres lejátszási sebesség nélkül.

Ez azonban nem történt meg: az acsarkodó instrumentális és a Rainbow, a Dio-szponzorálta Black Sabbath valamint a szinte végtelennek tűnő pálya egyéb megszokott fordulatainak elemei úgy fonódnak egymásba, hogy az ember hirtelen nem tudja, a fejét verje a falba a feltámadó agressziótól, vagy békedal-ihlette hangulatban énekelje az epikus, JLT megszokott világából kinövő dallamokat.

Hősünk – bár az albumon Magnusson is legalább annyit tesz a kialakult színvonalhoz, mint Turner -, hangján azért érezni az elmúlt hét évtizedet, de a reszelőssé formálódó korábbi, érzelmes, fátyolos, mégis erőteljes tónus átalakulása még tenni is tud az album "személyiségéhez", és ha most megijedtél, nyugodj meg, a változás csupán annyi, amennyit még a legkőszívűbb kritikus is tolerálni tud!

A bátorságon kívül, amit Joe tanúsít ezzel az újabb úttal, mégis azt értékelem legjobban, hogy a dalok ugyanannyira élvezetesek a keményebb, mint a lágyabb stílusok képviselői számára – legalábbis én így vagyok vele – és az egyetlen lassú dalt kivéve, ami furcsamód közepesnek bizonyult a lírák nagymesterétől, igazából nincsen töltelék: a lemez dalai páncélvonatként töfögve, robogva, zakatolva hajtanak át a hallgatón, hogy véres massza helyett elégedetten bólogató rajongó intsen viszlátot a távolodó lokomotívnak.

Alice Cooper után az önmagát felvállaló Turner is megpróbálta a power/modern metal riff és groove alapjaira ráültetni saját, hard rockból táplálkozó dallamvilágát, olyan hibridet eredményezve, ami a régi rajongókon kívül meg tudja szólítani a fiatalabbakat is, már, ha az előadó egy letűnőben lévő korszakot idéző neve mond valamit a hallgatói ifjúságnak.

Garael

Kiadó:
Face The Storm

Honlap:
facebook.com/AfterLapseOfficial

A Frontiers kiadónak nem kimondottan profilja a progresszív metál, de azért akad náluk néhány olyan csapat, akik ebben az egyre leharcoltabb (és lesajnáltabb) állapotban lévő műfajban alkotnak. Ha Signor' Serafino megjelentet egy ilyen jellegű kiadványt, az általában érdemes a figyelemre - ezt többek között olyan előadók igazolják, mint például a Circus Maximus, a Vanden Plas, a Paralydium és a sajnálatosan "hirtelen csecsemőhalált" halt Beyond The Bridge. Ezért hát, amikor láttam, hogy a Frontiers beállt egy új (de már nem fiatal) spanyol progos banda mögé, minden húzodozás nélkül kezdtem bele a hallgatásba, kiértékelésbe.

Manapság óvatosan kell bánni a progresszív címkével, egyrészt, ahogy említettem, a stílus már látott jobb napokat: az eszközkészlet elhasználódott, az új ötletek elfogytak, sok az epigon és még több az ambiciózus szobagitáros, akinek ugyan sebesek az ujjai, de semmi sem indokolja, hogy színpadra álljanak. Másrészt a kritikusok előszeretettel sütik minden csapatra a progresszív bélyeget, ha a muzsikában billentyűket, hangszeres szólókat, szokatlan ütemeket és összetett dalszerkezeteket hallanak. Ez pedig nem mindig indokolt, egyszerűen azért, mert amit egykor a nagy progos úttörők elkezdtek, ma már javarészt beépült a fősodratba (megtermékenyítve így a metal több más alműfaját is).

Szóval az After Lapse progresszív metálnak van elkönyvelve, hiszen a fönt fölsorolt jellemzőket, stílusjegyeket mind magán viseli, valójában azonban inkább egy igényesen hangszerelt, dallamos power anyag, amelyről azért kiérződik, hogy a muzsikusok nem egy világtól elzárt, bombabiztos óvóhelyen töltötték az elmúlt 20 évet. És igen, természetesen hatott rájuk a Dream Theater (hogy is ne hatott volna!), mint ahogy más hasonló formációk is...

Spanyolország nem éppen metál nagyhatalom, a mai napig az egyetlen hispán banda, akiket rendszeresen hallgatok, az Urbandux, akik persze nem otthon, hanem végül Svédországban futottak be, hogy azután a legjobb munkájuk megjelenése után kurtán-furcsán föloszlassák magukat. Az After Lapse-en nem érződik ez a helyzeti hátrány, a produkció simán megérett arra, hogy a nemzetközi színtéren is megméresse magát. Jorge Escudero gitáros egyáltalán nem tűnik elveszettnek ebben a stílusban (a "Facta Non Verba" középrészében még néhány neo-klasszikus futamot is kapunk tőle), egyedül az énekes, Rubén Miranda hangját találom kicsit jellegtelennek, de ez alighanem csak ízlés kérdése (az angol kiejtése sem zavaró).

Az After Lapse bemutatkozó albuma nem fergeteges, de kellemes meglepetés így az év végére, és a műfajnak egy olyan szegletét fedi le, ahol manapság nem túl nagy a tolongás. Ha kitartanak, érnek még kicsit, akár cserebogár is lehet belőlük...

Tartuffe

Kiadók:
MCA, Chrysalis, QMI, Melodic Rock Records

Ez rendhagyó és retrospektív bejegyzés lesz az év végére. Még valamikor a '80-as évek legvégén Túrisas cimborával valahogy (alighanem egy leárazás folytán) a kezünkbe került egy kazi. Fogalmunk sem volt, hogy ki a borítón szereplő, mundiál frizurás jenki, de rockernek tűnt, ezért megvettük az anyagot kicsi pénzért. Hátast ugyan nem dobtunk tőle, hiszen akkoriban nálunk már keményebb zenék mentek, de jók voltak a dalok, jók voltak a zenészek és idővel a dallamok is beágyazódtak az agytekervényeinkbe.

Az egész most azért jutott eszembe, mert a lemezt - már azt sem tudom, hol van az a kazi - remaszterelve kiadták az eredeti megjelenés (1987) 35. évfordulójára, és még egy iszonyú ritka élő koncertalbumot is hozzácsaptak "Live At The Bottom Line" címmel. A nosztalgia faktort csak fokozta, hogy ezzel egy időben fölfedeztem, Davisnek bizony egy másik albuma is megjelent 2017-ben "Going The Distance" címmel, amire rá is repültem, mint döglégy a harmadnapos pálpusztai sajtra.

Jellemző történet: az első album relatív sikere után a csapat addig szöszölt a stúdióban, míg a zeneiparban suhogó új szelek, az egymást sebesen váltogató új "kreatív" igazgatók, na és persze a "grunge" teljesen elkedvetlenítették és ellehetetlenítették Davist, aki fogta magát, az elkészült fölvételeket a fiók aljára hajította és hazaviharzott Memphisbe, hogy bleugrasst, meg ilyesmit játsszon kis klubokban, kocsmákban. A majd' 30 éve porosodó, feledésbe merült anyag végül mégis napvilágra került, és csak találgatni tudunk, hogy milyen fogadtatásra lelt volna, ha 1990 körül megjelenik.

Hát igen, Memphis, Tennessee. Ez a város a kulcsa Davis stílusának, hiszen a zenei életéről híres város amolyan "olvasztótégely", itt találkozik a blues, a country, a southern rock és még számtalan más műfaj, amely mind nyomot hagyott a helyi klubokban egy szál gitárral haknizó Davisen. Egy szerencsés találkozás összehozta őt a memphisi éjszakában jól ismert és ünnepelt gitárossal, Tommy Burroughs-zal, akinek kiváló képességeiről könnyen meggyőződhet az, aki a "Going The Distance" nyitódalát, az "Out Of Control"-t meghallgatja (elég a mellékelt videóra kattintani).

A "Kick The Wall" és a valamivel rockosabb "Going The Distance" alapvetően rádióbarát rock/AOR albumok az USA közép-nyugati régiójára jellemző ízlésvilággal és sok déli hatással. Ott kavarognak benne: Bryan Adams, John Mellencamp, a Survivor, a Foreigner, a Night Ranger, néha még a ZZ Top is. Sokszor jut róla eszembe például Bon Jovi "Blaze Of Glory" (1990) lemeze is, amit a "Young Guns II" című western filmhez írt.

Amikor ezeket az albumokat hallgatom, a nosztalgia érzése sebes szárnyakkal repít vissza "kölökkoromba" és beindít a fejemben egy soha nem volt filmet paraszt trikós, mundiál frizurás, szotyolahéjat köpködő, hatalmas benzintemetőkben száguldozó amerikai fiatalokról, akik mit sem tudtak még energiaválságról, világjárványról, testvérgyilkos szláv háborúkról, európai fővárosok utcáin lövöldöző muszlim terroristákról, szobordöntögető kultur-agresszióról, molotov koktélokat hajigáló antifa huligánokról stb. A nosztalgia faktor óriási... Az öregeknek bátran elkiabálom, a fiataloknak csak félszegen odasúgom, hogy nekem piszkosul bejön ez a zene.

Tartuffe

Kiadó:
Global Rock Records

Honlapok:
www.lillianaxe.com
facebook.com/lillianaxemusic

Általában még a fekete öves metalosok sem nagyon tudnak mit kezdeni evvel az amerikai bandával. A korai – nagykiadós – lemezeiket glamként próbálta ránk sózni a zeneipar, de nem igazán illettek bele a Warrant/Poison vonalba. Legalább annyi volt bennük a Queensryche már akkor is, mint a Ratt. Némi nyűglődés után '95-ben fel is oszlatták magukat, és csak 12 évvel később reaktiválódtak. (A '99-es korongjuk ne zavarjon össze senkit, az demók és korábban ki nem adott nóták gyűjteménye.)

A Derrick LeFevre-rel a kétezres években megjelent albumok már egy másik irányt képviseltek, melankolikusabb, mélyebb és némileg progresszívabb irányba indult el Steve Blaze csapata. Aztán énekes-cserék, előbb Ronny Munroe (Metal Church), majd Brian C. Jones kapta meg a mikrofont. Tíz év telt el az utóbbival megjelent "XI The Days Before Tomorrow" óta (Garael recenziója erről nagyon jól ragadja meg a lényegüket, sokszínűségüket), és egy akusztikus élőt leszámítva más anyaguk ezen időszak alatt nem jött ki. Ja, és ismét új pacsirta érkezett (Brent Graham) – a harmadvonalas, bekategorizálhatatlan bandák élete bizony nem habos torta odaát (sem).

Blaze (gitáros, dalszerző, zenekarvezető) nyilvánvalóan egy spirituális ember. Ezt a következtetést nem elsősorban a nyakában lógó keresztekből és amulettekből vontam le, hanem mert ez árad a zenéjéből és a szövegekből is. A mostani pedig a legszemélyesebb, legbensőségesebb korongja. Komoly szerepet kap a líra, a zongora és – főleg a dalcsokor második felében – a teatralitás, monumentalitás, egyfajta musicales megközelítés, szemlélet is. A tematika (az ember, születéstől a halálig) meg is követeli ezeket a szélsőségeket, érzelmi-hangulati hullámzásokat.

Egyrészt tehát vannak újdonságok, különlegességek itt, másrészt Steve zenei és dallamvilága olyannyira jellegzetes (és alapból drámai), hogy az ismerős megoldások és hangzás kellemesen komfortos érzése is - párhuzamosan - jelen lehet és van is végig a hallgatóban. A diszkográfiában így nem nehéz elhelyezni ezt az albumot: logikus és szerves következménye az előző négynek, még ha ekkora kihagyás után született is meg.

Érdekes, hogy nagyjából az új Thresholddal egy időben érkezett, mert nem túl nehéz párhuzamokat vonni a két zenekar jelenkori történetében. Mindketten igényes és nehezen tipizálható muzsikát játszanak, sokkal nagyobb sikert érdemelnének, mint amit kapnak, sajnos lefelé váltottak énekes tekintetében a közelmúltban, ennek ellenére az idei megjelenéseik most is szerethetőek, minőségiek. Vokál: az angolok esetén nem hiszem, hogy anyagi okok játszották a fő szerepet a cserében (inkább a rajongói elvárások), itt viszont a pénztelenség lehet az elsődleges mozgatórugója annak, hogy a legtehetségesebb zenészek nem ebben a zsánerben képzelik el a jövőjüket. Oké, mindketten eléneklik, amit kell, de szerintem egy Wilson (vagy egy Allen) szintű frontember szintlépést hozhatna (Threshold esetén hozott) a színvonalban.

Akárhogy is, karácsonyra szép ajándék lehet a fa alá a "From Womb to Tomb", főleg a szintén idén megjelent tripla válogatással kiegészítve (Psalms for Eternity), ami tematikusan vezet végig a zenekar eddigi munkásságán és korábbi kilenc sorlemezén. (Hogy mi ez a tematika, az maradjon meglepetés, nem spoilerezem el itt :D.) Szép ajándék lehet - legalábbis annak, aki tud mit kezdeni egy egyedi hangvételű bandával.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/avatariumofficial

Az Avatarium szövevényes történetében most már magam sem tudom, hová helyezzem az elméletileg krónikus fáradtságban, gyakorlatilag egy szupererővel bíró – ha már olyan népszerűek a Marvel hősök, nehogy már a kedvenc stílusunknak ne legyen beavatott szuperhőse – metal zenész rendületlenségével alkotó Leif Edlinget, de az biztos: a csapat lelkévé mára Jennie-Ann Smith énekesnő vált, aki egy stílusidegen világból érkezve mutatta meg a metal világának, hogy nem muszáj ahhoz bőrpólyában, elektromos gitár alakú csörgővel eltölteni a gyermekkort, hogy ikonikus alakjává váljunk a fémzenei undergroundnak.

A doom metalról ráadásul nem éppen a kedves jelző jut az ember eszébe, de Jennie képes gyönyörű hangjával némi földöntúli bájt vinni a cammogó-gyászos-depresszív riffek és dallamok közé. Több kritikus Dioval hasonlította össze az énekest – számomra azonban egy lágyabb, cirógatósabb és kissé elszállósabb attitűdöt valósít meg hősnőnk, aki még a legbánatosabb zokogások közt is képes reményt fakasztani a világ végét váró hívek között.

Az Avatarium – bár Leif gyermekeként indult – Jennie hatására és Edling visszavonulásának következtében többé vált, mint az epikus doom egyik zászlóvivője: hatásaiban ugyanúgy ott van némi pop – bár torz, formáját vesztett módon –, mint a beat vagy a pszichedelikus, esetleg a dark rock. Ezt az elegyet tartja össze az énekesnő és férje, a gitáros, Marcus Jidell, aki egyébként csellón és zongorán is játszik, kiteljesítve ezzel felesége éteri hangját – már a hangszerek ezen stílusidegen volta is jelzi: itt többről van szó, mint amit Edling megálmodott, és ha a nyitószám csellós nyüszítésére nem kezd el a kezeden a bőr összerándulni, akkor hagyd is az egészet, nem neked való a lemez.

Az album címadója pedig egy szerzeményben sűríti össze mindazt, amit eddig sekélyes szókincsemmel éreztetni próbáltam, egyértelműen húzónótaként mutatva az utat, ahová a csapat vezetni akarja a hallgatót, az egész úgy tud az égbe lökni és a mélybe taszítani, hogy nem érzed az ellentétet, a finom pszichedelia képes úgy simogatni a füledet, ahogy azt az énekes hangja teszi.

Természetesen az öreg, tradíciókba merevedett doom-hívőket sem akarom elriasztani: a "Stockholm" nyitó riffje hallatán minden bizonnyal megcsap a kinyíló kriptából áramló huzat, hogy aztán Jennie szinte folkos dallamai küldjenek örvénylő, színváltó zuhanásba, amit Jidell játéka tesz igazán méllyé; mindezt úgy, hogy ne a pokol, hanem valami más, szép és jó jusson az eszedbe, és amitől inkább ölelni, mintsem ölni támad kedved.

A "Psalm For The Living" úgy kezdődik, mintha Elvis "Falling In Love"-ját akarná a saját képére formálni a csapat, a "God Is Silent" azonban gyorsan kiábrándít: tipikus Edling riff robban a csendbe, majd ismét a dallamoké a főszerep, de még nincsen vége: progresszív módon változik a tempó, és Jidell pszichedelikus szólója taszítja az elvetélt refrént doomba.

A lemez számomra nagy meglepetése a "Nocturne" – ilyen idáig nem volt az Avatarium által nyújtott meglepetések között –, a szerzemény talán a legmetalosabb darab, tudod, olyan tradicionálisan heavy módon, csak a refrén lágy dallamai gátolnak meg abban, hogy ne a szöges csuklószorítóhoz kapjál a szekrény mélyébe, ahol ott fekszik a felvarrókkal díszített farmermellény, és a "veszkó"-csizma.

Érett, minden percében meglepetéseket tartogató lemez született az Avatarium műhelyében, amit a stílustól idegen, mégis csodálatosan integrált elemek tesznek igazán egyedivé. Kavalkád? Igen. Reménykeltő? Igen. Mégis doom album? Igen. És még a zsebkendőt sem kel elővenned, hogy élvezd.

Garael

Tamás jó és örömteli évet zár. Ennek több oka is van, melyek közül talán a második legörömtelibb, hogy elkészült a "magnum opus" befejező része. Évekkel ezelőtt (kb. nyolc éve) kezdett hozzá, hogy a négy évszakot a saját zenei látásmódján keresztül mutassa be nekünk. Az idén megérkezett a befejező rész is. Az évszámból úgy tűnhet, hogy aktuálisak vagyunk, de a valóság az merőben más. Majd' egy évet ültem a kritikán, hiszen februárban már elérhető volt az anyag. Kivételesen nem kizárólag a lustaság volt az ok. Hónapokat rágódtam, hogy miként fogjak hozzá, mit is írjak róla.  A négy évszakból hármat én írtam meg, és már a másodikban szabadkoztam, hogy az évszakok itt hallható zenei lenyomata nem igazán kínálja fel magát a kritikaírásra.

Mi ennek az oka? Gyenge képességű zenekritikus lennék? Igen, ez mindenképpen oka, de talán nem döntő oka. Az elsődleges okot abban látom, hogy Tamás a "Four Seasons" teljes alkotói folyamatában már nem dalokban gondolkodik, hanem az évszakokról egy-egy képet fest, ecset helyett hangszereket, elsősorban gitárt használva. Ezek a hangos képek számtalan színt, hangulatot, érzést rejtenek, végig nagyon magas színvonalon. Mindegyik évszaknak van saját - Tamás által megélt - hangulata, karaktere, ugyanakkor, ahogy egy El Greco vagy Van Gogh képet ezer közül is azonnal felismersz, Tamás "ecsetkezelése" is jellemző stílusjegyeket mutat. Nyögvenyelős belemagyarázást nem akarok, az egyes tételekbe belelátni olyat, ami nem létezik (pl. a héthúros gitárok itt egyértelműen a háztetőre nehezedő hótömeget jelenítik meg) szintén nem. Az igazság az, hogy csak ismételgetni tudnám magam a zenei sokszínűségről, hangulatgazdagságról, a kiváló hangszerkezelésről, a már megszokottan jó megszólalásról, hiszen a "Winter" is illeszkedik a sorba. A saját karakterrel együtt sem lóg ki azonban a többi évszak közül, ugyanazon a magas színvonalon jeleníti meg a "saját-tél élményét", ahogy a többi évszakot. Nekem ezzel együtt nem a Tél lett a kedvencem tőle, ami talán éppen az előbb említett "saját-tél élményből" adódik. Nekem a tél a leginkább várt évszakom, szeretem a hideget, a karácsonyi ünnepkört, de gyűlölöm a kánikulát, a hónaljszagú, tömegelő-vízbehugyozó strandszezont.

Mivel Tamás is "képet fest", a saját fegyverét hívom segítségül. Összeszedtem  gondos keresgélés után a négy tételnek megfelelő képet, aszerint, hogy a hallottak mit jelenítenek meg előttem. Én itt ezt a telet látom, a maga rideg, fagyos elidegenedett szépségével, számos mozgalmas történéssel a természetben és a városokban, de kevés meleg színnel (pl. esernyős alak) és hangulattal. A legutolsó tételben talán már érezni vélem az advent melegségét, ezért a városi kivilágított utcakép, de nem véletlen itt sem az árnyalat. A színek itt is a ködös, hideg tél számos árnyalataként jelennek meg.

A másik montázs az én telem. Itt is négy kép van, de ez nem a tételeknek megfelelő ellentétpár, bár akár így is értelmezhető. Az itt látható hangulatok nekem nem jelennek meg Tamás Tél-tételeiben, ami szubjektív élmény, ezáltal hangsúlyozottan nem jelent értékítéletet, vagy bármilyen minőségbeli különbséget a Tamás által láttatott képekhez képest. Ugyanazon évszak egy másik, hangulatokban szintén gazdag megjelenítése.

Nem tudom, hogy Tamásnak lesz-e újabb nyolc ráérős éve egy ekkora vállalkozáshoz, vagy valóban ez az általam megelőlegezett "Magnum Opus". Ez így is kerek egész lenne, bár Tamás fiatal, ezért életműről még nyilván nem beszélünk. Már csak azért sem, mert mostanában elérhető gitáros oktatóvideói (Szólómánia) is népszerűek és hasonlóan igényesek, kimunkáltak. Mára a Jónás Tamás név kötelez, egyet jelent a minőséggel .

Túrisas

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.tyr.fo
tyrband.bandcamp.com
facebook.com/tyrband

No, hogy is mondjam diplomatikusan... - nem biztos, hogy én vagyok a legmegfelelőbb ember, ha a folk metal stílus érdekében kell egy-két dicsérő szót szólni. Kezdetben (óvatosan gyanakvó) érdeklődéssel fordultam a folk metal csapatok irányába, hiába is tagadnám, Dionysos nem felejt, itt a blogon visszakereshető, hogy fenntartásaim ugyan voltak, de összességében - legyőzve a bennem lakozó zene-elitistát - bőkezűen szórtam a dicséreteket mind a Korpiklaani, Turisas (naná!), Dalriada kritikáimban. Utóbbi különösen emlékezetesre sikerült. Meggyújtottam a népi-urbánus vitabomba kanócát... Be is robbant rendesen, a linken lehet szórakozva emlékezni...

Aztán teltek múltak a napok, évek, évtized és teljesen elvesztettem az érdeklődésem a stílus iránt. Egyszerűen baromi unalmassá vált, hogy bármelyik náció is igyekezett velünk megosztani a folk-hagyatékát, ugyanaz a  rendkívül fárasztó és hervatag csujogatós-csürdöngölős kocsmahangulat köszönt mindenhonnan vissza. Hoppácska, Bali Dávidnak mégis lehet, hogy volt igazsága... Fontos megemlíteni ugyanakkor, hogy a "népi" mulatós metállal párhuzamosan folyamatosan jelen voltak a színtéren azok a csapatok, ahol a nemzeti folk nem csapott át pogány nosztalgiával kevert vásári komolytalanságba, ezekről mindig az elismerés hangján szóltunk és szólunk a mai napig (Amorphis, Kaipa, Falconer stb.).

A TYR valahol a két halmaz metszéspontjában lehet, nem is szóltam róluk soha rosszat. Már a 2006-ban megjelent "Ragnarok" kapcsán is leírtam a tutit: "A végeredmény ugyan kétség kívül heavy metal, hol súlyos, hol finomabb harmóniákat hozó gitárokkal és technikás szólókkal, de a szokatlan, különös dallamvezetésű éneknek és kórusoknak köszönhetően egyáltalán nem válik tucatprodukcióvá a 'Ragnarok'. Heri Joensen éneklése szép, ráadásul szakít azzal a sztereotip megközelítéssel, hogy a pogány időket visszasírni csak hörögve, károgva, acsarkodva lehet." Nem követtem ugyan naprakészen a feröeri srácok munkásságát, de mindig is bírták a szimpátiámat. Amit pedig most kiadtak a kezükből, arról tényleg csak az elismerés hangján lehet szólni. Egy igazi professzionális előadás, kórussal és szimfonikus zenekarral. A megvalósítás kapcsán pedig a Rage és Smolski jutott eszembe, ami azt jelenti, hogy nem megy el egymás mellett köszönés nélkül a rock és klasszikus zenei gondolkodás, hanem értő fülek ezt a két világot, egymást kiszolgálva és kiegészítve hozták össze. Óriásit szólnak a dalok a megerősítő kórusokkal, a hangszeresek játéka pedig itt is, ott is kiemelkedően jó.

Hab a tortán, hogy kicsit magyar is lett időközben a TYR. A Dalriada remek ex-ütőse, Rieckmann Tadeusz már évek óta náluk dobol, Hartmann Kristóf a turnémenedzserük, Havancsák Gyula pedig szokás szerint gyönyörű grafikát készített a borítóhoz. A bookletben pedig további magyar neveket is fel lehet fedezni, akik segítették a koncert létrejöttét és lebonyolítását. A DVD szépen fényképezett, jók a vágások, a kép kristálytiszta, bivalyul is szól, hűen átadja a hideg észak ezen estéjének forró hangulatát. Az alig ötvenezres feröeri populációnak továbbra is maradok tisztelettel nagy rajongója. Van miért. 

Túrisas

Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

Az idei bizonyos értelemben Vinnie Moore éve volt. Kezdjük ott, hogy egy viszonylag hosszú "lappangási időszak után" felpörögni látszik ez a - hogy is mondjam csak? - kompakt méretezésű, folyamatosan vibráló energiabomba. Május 9-én rövid idő alatt harmadjára adott koncertet fővárosunkban, amiről Túrisas kolléga annak rendje-módja szerint beszámolt, lelkesedését pedig teljes mértékben igazoltnak gondolom. Erre itt van egy új album, ami több szempontból is meglepetés: egyrészt fogalmam sem volt róla, hogy idén még várható tőle új anyag, szinte véletlenül találtam rá, másrészt életében először olyan lemezt adott ki, amelynek az első felén énekes dalok szerepelnek, és csak a "B oldalon" sorakoznak föl a tőle megszokott instrumentális szerzemények.

Az általam olvasott interjúk alapján az történt, hogy Vinnie a pandémia miatt 2020-ban otthon ragadt, és elhatározta, hogy az elmaradt koncertek helyett gyorsan összetákol egy 5-6 instrumentális dalból álló EP-t, amit csak digitálisan fog megosztani a közönséggel. Végül azon kapta magát, hogy a demóit hallgatva a zenével együtt énekdallamok is zsonganak a fejében. Fölhívta néhány énekes cimboráját, akik gyakorlatilag szövegfoszlányokat és főbb dallamvezetéseket kaptak tőle, valamint teljes szabadságot arra, hogy végső formába öntsék a nótákat. A "kollaboráns" énekesek a következők voltak: Keith Slack (Mother Road, Mudpie, Steelhouse Lane, MSG), Ed Terry (American Maffia), Mike DiMeo (Riot, Masterplan) és Brian Stephenson (Aggressor). Bár a DiMeoval készült Masterplan lemezt például nagyon kedvelem (MK II, 2007), azt kell mondjam, itt most Ed Terry viszi el a prímet. A számomra korábban ismeretlen énekes, dalszerző, producer eszméletlen jó adottságokkal rendelkezik, azóta egy nagy csomó videót néztem meg tőle...

Noha Vinnie Moore - az UFO-ban eltöltött közel 20 évet kivéve! - lényegében instrumentális előadó, és én is régi rajongója vagyok e műfajnak, most jobban megfogtak az énekes darabok, valami kis frissesség lengi be őket. Sokan talán vérbeli hard rock dalokat várnának, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az utóbbi időben, főleg az általam igen kedvelt, legutóbbi "Soul Shifter" (2019) albumon, Vinnie határozottan blues-funk (jelzésértékű jazz-fúziós) irányt vett. Az énekes dalok ennek megfelelően alakulnak, sőt erős southern rock hatásokat mutatnak (Vinnie ugyanis nagy Allman Brothers Band és Lynyrd Skynyrd rajongó).

A 12 számot fölsorakoztató "Double Exposure" meglehetősen furcsa dramaturgiával összeállított album. Az első felén találhatók az énekes dalok, majd - és itt a csavar! - ugyanezen szerzemények instrumentális változatai következnek. Az egészben az a döbbenetes, hogy ez az első néhány hallgatás alatt még csak föl sem tűnik, és nemcsak arról van szó, hogy minden nótának más a címe (így a cím alapján a párhuzamok nem nyilvánvalóak), hanem leginkább arról, hogy az instrumentális változatok annyira másmilyenek, Vinnie olyat tekert a nyakukon, hogy csak szép lassan derül ki a turpisság...

Az énekes változatok közül az Ed Terry által fölénekelt "Vertical Horizon" tetszik legjobban, a lemez instrumentális feléről pedig az "In Too Deep" jön be igazán. Nagyon érdekes ez a kiadvány, egyedi és megkapó kísérlet, hiszen arra mutat rá, hogy egy és ugyanazon szerzemény mennyire más irányt vehet, ha kicsit változik a koncepció, vagy esetleg belenyúlhat egy másik muzsikus is. Bravó Vinnie!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Music

Honlapok:
www.stryper.com
facebook.com/Stryper

Kissé csodálkoztam, mikor a csapat felkent szakértője, Tartuffe sommásan egy szóval, és hát nem a leghízelgőbbel jellemezte az új Stryper albumot: én addigra túl voltam jó pár meghallgatáson, és nem találtam semmivel sem gyengébbnek a végső csatát, mint az elsőt, amikor a csíkosba öltözött Isten-lovagjai először mértek csapást a gonosz seregeire – a kisebbség szerint meg a jó ízlésre – , de hát én igazából soha nem találtam akkora különbséget a csíkosok albumai között, mint az a szakavatottaknak sikerült, akik két, három, esetleg még több korszakra tudják tagolni az együttes munkásságát.

Nézze hát el a kedves hallgató, ha esetleg kevésbé lennék szakszerű ezen kritika megírásában, de hát mit csináljak, ha a lemezt kezdő orbitális sikoly úgy billentett fenéken, hogy egyből a nyolcvanas években találtam magam, és mi lehet a kedvesebb a korosodó férfiúnak, mint ifjúsága felidézése? Hát még több Styper.

Tartuffe kolléga azonban nem szokott a levegőbe beszélni, így aztán talán a szokásosnál "élesebb" fülekkel próbáltam azokat a hibákat megtalálni, melyek ítész barátomat az emberi végtermék említésére ragadta, de mindhiába: vannak ugyan visszatérő motívumok, melyek nem éppen a progresszió csúcsát verdesik, és hát a hatásvadászatot sem felejtették el a fiúk, de mit csináljak, ha több mint tizedszeri hallgatás után sem találok olyan erodáló aspektust, ami akár a zeneszerzői vagy hangszeres játékban, esetleg a hangzásban megnyilvánulva zuhanna akkorát, mintha egy zsiráf pottyantotta volna le a földre – bár a zsiráfok foltosak és nem csíkosak.

Abban talán igazat adok, hogy nincsenek kiugróan jó szerzemények, de egyik sem veri le a patinát az öreg hangszerekről – a fiúk úgy tudják a színvonalat tartani, hogy az ne essen egy bizonyos szint alá, és az is igaz, hogy a lemez második fele talán kissé erősebb, mint az első, köszönhetően a retroszaftban tocsogó riffeknek. A dallamok íve persze most is képes az érzékenyebb hallgatókat halk ciccegésre késztetni, de ez mindig is a csapat sajátja volt, és azt, aki ebben némi giccset talál, nem akarom meggyőzni, mint ahogy az édes – érted, sweet – íz élvezetességéről a csoki-ellenségeket.

A banda fő hajtóereje persze most is Michael Sweet, aki nem képes leállni, és idén már aktív közreműködője volt az "Iconic" szupercsapat debütjének – no, látjátok, az viszont nem tudott annyira elkapni, mint jelen alkotás, pedig az egy főre eső zsenialitás minden bizonnyal magasabb a projekt esetében, de mit csináljak, ha még erőltetve sem tudott közel férkőzni hozzám az a lemez, pedig én aztán két pofára tudom zabálni a tortát – de ezen írás most nem annak a lemeznek a helye.

Mégis, mivel tudnám legegyszerűbben jellemezni a "The Final Battle"-t? Hát olyan Styperes – és mint tudjuk, a mással össze nem téveszthető hangzásvilág általában jót szokott metalbirodalomban jelenteni, ahol még a penetránsan trágya megszólalásnak is megvannak a maga követői. S hogy miben tér el jelen album a többitől? Talán abban, hogy néha, a csata hevületében fel-felüti fejét a játékosság, ami ilyen morc hadfiktól általában szokatlan.

Nem mondom azt, hogy nem született még ennél jobb Stryper munka, de ahhoz elég jól összekapták magukat a fiúk, hogy azt, amit a Strypertől átlagosan várni szoktak a hallgatók, megkapják. Ez pedig bőven elég a győzelemhez, főleg így, a végső csata során.

Garael