Idén áprilisban a jellegzetesen skandináv, mégis önálló arculattal rendelkező progresszív rockot játszó Astrakhan dupla megjelenéssel lepett meg/kényeztetett minket. Mindkét lemez teljes egészében meghallgatható az együttes Bandcamp oldalán. Sokat agyaltam azon, hogy miként mutassuk be ezt a két albumot: írjak külön recenziót vagy vonjam őket össze? Végül azt sütöttem ki, hogy mivel korábban már készítettünk egy interjút a banda bőgősével, Per Schelanderrel, fölkérem egy beszélgetésre, s egyszersmind ez maga lesz a két igazán jól sikerült album bemutatója is. Szerencsére Per nagyon közvetlen arc és azonnal kötélnek állt.
(1) Helló! 2018 januárjában beszélgettünk utoljára; sok minden történt azóta. Akkor úgy nyilatkoztál, hogy vagy 10-15 dalt már megírtatok, köztük egészen hosszúakat is. Az új lemezen azonban csak nyolc szám kapott helyet, Ez azt jelenti, hogy van még ott, ahonnan ez jött? Hogy választottátok ki az albumra a dalokat?
Hát igen, repül az idő! 2018 januárjában a legtöbb időnk azzal ment el, hogy készültünk a Jézus Krisztus Szupersztár turnéra. Végül is jó volt ez így, hiszen tele voltunk dalokkal, de nem mindegyik állta ki az idő próbáját. Óvatosnak kell lenni, mert néhány dolog, amit írsz, valójában nem annyira jó. Ahhoz, hogy megírj egy igazán jó nótát, sokszor át kell magad rágnod egy nagy csomó kevésbé erős ötleten. A kreativitás vicces dolog; néha be kell fejezned néhány rossz dalt, csak hogy kiírd őket magadból, hogy helyet csinálj a jó ötleteknek. Van azonban egy nóta, ami ugyan nem került föl az új lemezre, de még mindig piszkál engem, mert a nagy része kiváló: van benne egy igazán frankó orkesztrális (nagyzenekari) rész és néhány Sabbathos riff. Született továbbá egy olyan számunk is, amit még nem adtunk ki, de később talán megjelentetünk valamilyen formában. Igazán gyilkos egy nóta, de nem illett a lemezre. Tudod, az a jó, ha egy lemeznek sajátos sodrása van; ez a másik ok, amiért bizonyos dalok nem kerülnek föl egy albumra. Az "M.E. 2000" című szám eredetileg 4 perccel hosszabb volt, de azután kivágtuk a 4 perces bevezetőt, mert egyszerűen nem volt elég jó. Egyébként ez történt a korábbi albumainkkal is, nem mindegyik dal került föl végül rájuk, de nemrégen elérhetővé tettünk mindent a Bandcamp oldalunkon. Ott meg lehet hallgatni az összes számunkat, amit valaha megírtunk.
(2) Olvastam valahol: csodálkozol, hogy senki sem kérdez rá az új lemezen hallható jó vastag bőgő hangzásra. Esküszöm, akkor is rákérdeztem volna a dologra, ha nem látom azt a kommentet. Mondj valamit arról a brutálisan király soundról!
Á, csak viccelődtem, de azért a lemez fölvételei alatt tényleg iszonyatos büszkeség töltött el a stúdióban! Ha engem kérdezel, volt a rocktörténelemben egy olyan album, ami a basszusgitár hangzása tekintetében mérföldkővé lett, később követni való példává vált sokaknak. Természetesen Eddie Jackson soundjára gondolok az "Operation Mindcrime" (Queensryche) albumon. Sokan próbálkoztak vele, de még Eddie-nek sem sikerült újra rátalálni! Az "Operation Mindcrime" elképesztően király lemez! Szóval… amikor a stúdióba vonultunk, úgy éreztem, hogy a kikevert basszus hangzásnál évek óta nem hallottam jobbat, így elkezdtem azzal kérkedni, hogy új etalont sikerült fölállítanunk, amint az annak idején az "Operation Mindcrime"-mal történt. Azóta nyilván lehiggadtam egy kicsit, de nagyon elégedett vagyok a hangzással: fantasztikus érzés, hogy a bőgő úgy hangos a keverésben, hogy közben nem nyomja el a többi hangszert! Ennek egyébként az a titka, hogy egyszerűen megmaradunk az elején belőtt soundnál! Nem szabad utólag belepiszkálni a keverés közben. Csak egyetlen basszus jel van az albumon, amit lehetetlen a keverésben megváltoztatni, még ha meg is tudod "nyírni" egy kicsit. A Chris Aiken "Signiture" bőgőmön játszottam, Lungren vintage hangszedővel, egyenesen az Olsson erősítőmbe, ami elé egy tíz colos állványra két mikrofont erősítettünk. A lehető legegyszerűbb megoldás, de órákon át piszmogtunk vele, hogy minden rendben legyen az elejétől fogva.
(3) A soundról jut eszembe! Manapság nagyon sok banda ugyanúgy szól: a hangzás túlnyomórészt triggerelt, kompresszált, digitalizált. Ti kezdettől fogva ellenálltatok ennek a divatnak: az Astrakhan hangzása természetes, érdes, levegős, de egyben modern is. Tudsz erről nekünk mondani valamit? Ez honnan jön?
Igen, egyetértek veled! Mind a sztereotipikus hangzással kapcsolatban, mind pedig ami az erre vonatkozó leírásodat illeti! Az Astrakhan mindig arra törekedett, hogy valami eredetit csináljon, és ennek meg kell jelennie a produkcióban is. Szerintem van valamiféle félreértés a tekintetben, hogy létezik olyan, hogy "jó hangzás". Nekem ez nagyon leegyszerűsítő – nincs olyan, hogy "jó hangzás", amit azután követendő mérceként állíthatsz az összes többi banda elé. A zenészek és együttesek kezdettől fogva különböznek, már amiatt is, ahogy a hangszerükön játszanak, így a producer munkája nem más, mint hogy fölerősítsék a saját hangzást, nem pedig az, hogy kikeverjék nekik valaki más soundját! Három lemezt is csináltunk Marcus Jidell gitárossal, mert ő is ugyanígy áll a dolgokhoz. A bőgőt és a dobot egyszerre vesszük föl, ugyanabban a szobában, hogy meglegyen köztünk az a bizonyos rezgés (vibe). Szóval ahogy mondtam, nincs olyan, hogy "jó hangzás", de olyan van, hogy jó "take", és ez az, amit el akarsz kapni.
(4) Meg kell mondjam: az "A Slow Ride Towards Death" eddig a kedvenc lemezem tőletek. Úgy érzem: egyszerre kemény és dallamos, végre minden a helyére került. Van ennek köze ahhoz, hogy rátaláltatok Johan Hallgren gitárosra (Pain of Salvation)? Köszönhető talán neki is ez az újdonsült keménység?
Johan tényleg hozott néhány riffet és fontos szerepet játszott pár dal megírásában. A valódi ok azonban valószínűleg az, hogy "kemény hangulat" uralkodott a bandán, amikor megírtuk és fölvettük az anyagot. Eszméletlenül elfáradtunk a Jézus Krisztus Szupersztár előadások után, mivel én, Jörgen (a tesóm) és Alex (az énekes) voltunk a producerek, turnémenedzserek és minden más, és majdnem egy egész éven át güriztünk azon, hogy minden flottul menjen. Mindeközben megírtunk néhány számot és Alexnek két gyermeke van. A dalok írása közben ráadásul elég feszült lett a helyzet Jörgen és köztem. Eddig egész könnyen ment a dalszerzés, de most sokkal nehezebb volt; keményen kellett föllépjek ahhoz, hogy haladjanak a dolgok – a dalszerzés éppúgy, mint a fölvételek ütemezése. Ezt értem hát a banda "kemény hangulata" alatt. A fölvételek befejezése után még feszültebbé vált a viszonyom Jörgennel, így egy idő után úgy döntött, hogy kilép a bandából – s ez persze nagy csapás volt nekünk.
(5) A legutóbbi interjúban röviden megemlítetted, hogy tervezitek élőben előadni a Jézus Krisztus Szupersztárt. Sikeres volt a dolog? Hány koncertet sikerült lekötni?
A projekt nagyon sikeres volt, a föllépéseink telt házak előtt mentek és vastapssal jutalmaztak minket mindenhol. Színházakban és koncerttermekben játszottunk, így mindenütt ülő hallgatóság fogadott minket, ami nekem elég szokatlan volt. Ugyanakkor jó érzés volt rockbandaként ilyen szép helyeken föllépni. Elég nagy rizikója volt a dolognak, ezért csak négy koncertet vállaltunk be: hármat Finnországban, egyet Svédországban. Kaptunk néhány jó fölkérést 2021-re, de 2020-ban a helyzet drámaian megváltozott Svédországban a koronavírussal, így minden tervet föl kellett függesztenünk.
(6) Ezt CD-n is kiadtátok, ami lenyűgözött. Mindig is azt éreztem, hogy a legtöbb színházi előadás túl populáris, túl musicales, miközben ez egy rockopera (s a hangsúly a rockon van). Ti visszatettétek a rockot a rockoperába! Lesz esetleg ebből DVD is?
Minden koncertet rögzítettünk, de profi filmezés nem folyt. Nyilván meg kellett volna csinálnunk, de anyagilag egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, és túl sok mindent kellett megszervezni. Valóban az volt az elképzelés, hogy visszahozzuk a rockot az eredeti rockoperába. Ezt igazából egy rockbandának kell előadnia.
(7) Ha eddig nem jöttek volna rá az emberek, a "Gethsemane"-t hallgatva tuti fölismerik, hogy milyen nagyszerű énekes Alexander Lycke. Mats Levén Júdásként való szerepeltetése is telitalálat. Szinte „belakják” a szerepüket! Kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy a Broadway- vagy filmváltozat leutánzása helyett saját értelmezésben adjátok elő a darabot?
Nagyon szeretjük a Jézus Krisztus Szupersztárt, és úgy éreztük, hogy a modern verziókból hiányzik a szenvedély, a "vér, verejték és könnyek". A mi megközelítésünk az volt, hogy a Deep Purple miként játszotta volna ezt el a "hőskorszakban". Mivel nem állt rendelkezésünkre nagyzenekar, eleve tisztában voltunk vele, hogy néhány esetben elő kell rukkolnunk valamilyen más, saját megoldással, hogy működjön a dolog. Például, imádom a "Pilate's Dream" című dalt, de az eredeti egy nagyon rövid, átvezető jellegű szám énekkel és egy szál akusztikus gitárral. Egy igazi nótát akartunk belőle csinálni és szerintem nagyon jól sikerült. A "Blood Money" és a "Highway Star" ötvözése, "mash up"-ja pedig azért született, mert úgy éreztük, egy koncerten azért jól is kell érezzük magunkat, hiszen a téma és a történet elég súlyos.
(8) Volt ez a koncertsorozat bármilyen hatással az új album munkálataira? Miközben az új lemezt hallgattam, úgy éreztem, van némi áthallás, pl. a kedvenc nótám, a "What You Resist Will Remain" kórusrészében, és máshol. Vagy csak képzelődöm?
Ó, igen! Néhány rész, amit a Jézus Krisztus Szupersztár előadásához írtunk, végül az új lemezen kötött ki, de az általad említett kórusrész nem tartozik közéjük. :)) 12 Már kész voltam a számmal, de eredetileg az volt a terv, hogy egy hosszú elhalkuló (fade-out) résszel fog záródni. Jörgen azonban azt mondta, hogy van neki egy elfekvő dalfoszlánya és az talán pont ide illene. Az a vicces az egészben, hogy ehhez szöveget is írt már, amiben a resist/remain szavakkal játszott egy kicsit – anélkül, hogy tudta volna: éppen ezt a címet szántam a számnak. Említettem már, hogy imádom a kreativitást, ahogy meglep téged és az egész világot varázslatosabbá teszi?
(9) Nem lehet megkerülni a kérdést: hogy birkóztatok meg a világjárvány által okozott helyzettel? Sok zenész tele van panasszal (mert pl. nincsenek koncertek), mások pedig próbálják a legjobbat kihozni a helyzetből, pl. azzal, hogy az elzártságot, sok szabadidőt bölcsen és kreatívan használják föl.
Végtére is elég szerencsésnek mondhatom magam. 2020 júniusában játszottam az utolsó koncertemet; mindaddig havonta voltak föllépéseim. Christian Liljegren szólólemezére is én játszottam föl a basszus részeket, és megbíztak néhány zenei videóklip producerelésével. 2021-ben már nagyon untam magam és beindítottam egy YouTube csatornát a Royal Hunt, Skintrade és Violet Janine bőgőseivel. Meglátogatunk néhány basszusgitáros kollégát és lazán beszélgetünk a zenéről, szerkóról, hangszerről. Most éppen egy titkos projekt stúdiófölvételeivel vagyok elfoglalva, ami inkább metál, amolyan NWOBHM. Ehhez nem igazán vagyok hozzászokva, így tök szórakoztató az egész.
(10) Mi következik most? Talán túl korai erre rákérdeznem, de vannak-e terveid a jövőre nézve?
Az egyik kedvenc koncerttermem egész Európában a budapesti A38-as hajó! Iszonyatosan szeretnék ott egyszer föllépni az Astrakhannal! Tartok tőle, hogy még sokáig kell erre várni. Júniusban csinálunk valami brazil videós fesztivált, majd lesz néhány fesztiválunk augusztusban Svédországban, de nem tudjuk, hogy meg lesznek-e tartva. Nagyon örülök, hogy megkerestél ezzel az interjúval, ráadásul anélkül, hogy pénzt kértél volna az oldalatokon megjelenő reklámért. Minden héten 5-10 megkeresést kapok magazinoktól a világ minden részéből, hogy adjak nekik interjút, de előbb fizetnünk kell a reklámért a lapjaikban. Ez tök furcsa, mert egy ilyen album kiadása után totál le vagyok égve! Az én munkám az, hogy zenét szerezzek, nekik meg az, hogy írjanak érdekes előadókról – attól függetlenül, hogy azok fizetnek nekik vagy sem! Zenészként iszonyatosan elegünk van ebből a "fizess, hogy játszhass" (pay to play) hozzáállásból; manapság már azért is fizetned kell, hogy interjút készítsenek veled, meg hogy eljuthass a közönséghez, akik majd megnézhetnek téged egy "pay to play" klubban! Ennek sosincs vége, és mindig a zenésznek kell kiköhögnie a lóvét. Ha nem csinálunk új zenéket, akkor a magazinok sem tudnak majd írni semmiről; ezek a lapok egy éven belül csődbe mennének. Röviden: mivel megcsináltátok velem ezt az interjút – méghozzá ingyen – ti vagytok a jövő!
Nagyon szépen köszönjük! Hálásak vagyunk, hogy elérhetővé tetted magad e rövid, de velős beszélgetés erejéig.
Hogy megszakítsam kicsit a monotóniát, most nem az első két lemez valamelyikét ajánlom, hanem egy viszonylag frisset, egy amúgy patinás zenekartól. Lehetne ennél még frissebbet, mert tavaly is adtak ki albumot (Dark Revolution), de nekem ez jobban tetszik. Ezt a két utolsó korongot ráadásul a csapat eredeti, első lemezes felállása rögzítette (annyi csavarral, hogy a jelenlegi basszeros csak a másodikra érkezett).
Kiadó:
Nézem ezt a DVD-t, élő felvétel (Visions from the Cathouse), és én érzem kellemetlenül magamat. Élő felvétel, mert koncertnek nemigen lehet nevezni, ahhoz ugyanis közönség is kellene. Itt olyan nincsen. A vágónak nem volt egyszerű dolga, hogy a nézők hiányát leplezze, nem is sikerült megugornia szegénynek a lehetetlent. A számok közé próbatermi és stúdió felvételeket illesztett be, hogy ne kelljen mutatni a kongó koncerttermet, de hát nyilvánvalóan kilóg a lóláb. A vége felé lankadt az operatőr figyelme is, így bevillan a maréknyi csápoló a színpad előtt – szerintem ez ugyanaz a nyolc ember, aki az elején még fényképezett – feltehetően meghívott sajtós.
Gondolkodom azon, mennyit időzzek a NWOBHM kezdeti időszakában, mert sok jó és relatíve alulértékelt lemez született abban az érában, még ha némelyik zenekar nem is teljesen ismeretlen. Különösen igaz ez ránk, "mi, magyarok" akkoriban kimaradtunk a pezsgésből, így még az idősebb metalosok sem ismerik feltétlenül ezeket mind, a fiatalabb generációról nem is beszélve. Ahogy korábban is fejtegettem, sokan lemorzsolódtak útközben, és gyakran nem a zenei teljesítmény volt ennek az oka. Sokkal inkább látszik kirajzolódni egy olyasfajta trend a '80-as években, amely egy berobbanó szcénáról és a takonyra rácuppanó gyöngytyúkokról (értsd, nagyobb kiadók) szól.