Kiadó:
Frontiers

Őszintén szólva, akinek a legeslegelejétől el kell magyarázni, hogy ki az a Russell Allen (Symphony X, Adrenaline Mob) vagy Magnus Karlsson (Primal Fear, The Ferrymen), illetve kettejüknek mi köze egymáshoz, az vagy kómában töltötte az elmúlt 15 évet, vagy eddig kizárólag elektro-popot hallgatott és most először próbálkozik hard rock lemezek hallgatásával. Ez nem föltétlen áll a bájos svéd énekes hölgy, Antette Olzon (Nightwish, The Dark Element) esetében, akire érdemben csak rövid ideig, 2007-től 2012-ig irányult reflektorfény, amíg a Nightwish frontembereként borzolta a Tuomas Holopainen nevű finn despota idegeit.

Meggyőződésem, hogy szegény Olzon kisasszony itt is csak amolyan mellékszereplő, mert Karlsson és Allen, már csak az annak idején komoly sikereket elért Allen/Lande lemezek okán is, igazi nagyágyúk, akik külön-külön és együtt is számtalanszor bizonyítottak már. Ez még akkor is így van, ha Karlsson "patinája" az utóbbi időben erősen megkopott (fogalmazzunk egyértelműen: jól hallhatóan túlvállalta, "kiírta" magát a Frontiers házi zeneszerzőjeként), Allen pedig az Adrenaline Mob turnébuszának 2017-es tragikus balesete és zenésztársa, David Z elvesztése óta kifejezetten kerülte a rivaldafényt.

Nem lennék meglepődve, ha a szegény Timo Tolkki-féle Allen/Lande (2014) miatt esett csorba kiköszörülésére a Frontires eredetileg Landét kérte volna föl Allen mellé, és csak Lande elutasítását követően, egyfajta mentő ötletként merült volna föl Don Perugino folyamatosan pörgő agyában a nem túl sűrűn foglalkoztatott Olzon bevonása a projektbe. Annyi szent igaz, hogy Allen és Lande hangja sokszor annyira hasonló volt, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól, így a "borzas" férfi és bársonyos női vokál párosítása izgalmas kilátásokkal kecsegtetett. Az már az én saját szerencsétlenségem, hogy az Olzonéhoz hasonló kedves női hangot ilyen zenei keretek között csak "vegyesben" bírom elviselni, önállóan nem. Ennek megfelelően pl. a "One More Chance"-t és a "Cold Inside"-ot csuklóból ugratom, miközben azon kesergek, hogy az "I'll Never Leave You" milyen baró nóta lenne, ha Allen és nem ő énekelné. Sajnálom, ilyen tufa vagyok...

A vállalkozás igazi Achilles-íne természetesen a gitárt, bőgőt, szintit kezelő és a dalokat egy személyben szerző Magnus Karlsson, hiszen az utóbbi időben nem volt éppen meggyőző formában. Töltekezett-e annyit, hogy valami olyat, vagy legalább hasonlót alkosson, mint az első két Allen/Lande albummal (vagy pl. korábban a Last Tribe lemezekkel)? Ez volt a nagy kérdés, s erre az a válaszom, hogy részben. A "Worlds Apart" valójában virtigli fele-fele alkotás, kifejezetten erős dalokkal és jó pár felejthető pillanattal. Ugyanakkor az olyan szerzemények, mint a címadó, a "Lost Soul", a "My Enemy", vagy a "Who's Gonna Stop Me Now" tagadhatatlanul a régi formát idézik.

Kár, hogy a hangzás amúgy Frontiers-osan műanyag, főleg ami Anders Köllerfors dob soundját illeti, de Karlsson legalább sistergő, már-már malmsteeni szólókkal pakolta tele az anyagot. Amit pl. a már említett "Lost Soul"-ban művel, tényleg elképesztő, még maga a nagy honfitárs, Yngwie mester is megirigyelhetné. Nem Karlsson hibája, hogy ez az egy ide, egy oda, egy közösen koreográfia nekem nem igazán jön be...

Tartuffe

Kiadó:
Metalville Records

Honlap:
facebook.com/Nilspatrikjohansson

Nils Patrik Johansson első szólólemeze maga volt a zene koromsötétbe vesző zsákutcája. Vagy egy semmibe irányító tévút. Vagy egy olyan bukkanó, aminek csak mélysége van – azon fejezete a metal történelem nagy könyvének, amelyet a nebulók borzongva olvashatnak, mint  elrettentő példát. Nils tehát nem a művészet mestere, amit a meghökkentő gyorsasággal elkészült második albuma is bizonyít, ám hősünknek sikerült az új lemez giccsparádéját önmaga javára fordítani, és a muzikális parlagfű-mezőről a kabaré vagy esztrád terepére terelni a "The Great Conspiracy"-t .

S hogy mit is jelent ez? Az új környezetben az eltúlzott vagy végletekig leegyszerűsített dolgok másod-jelentést kaphatnak, a giccs pedig új határai között, ha nem is művészi, de mindenképpen szórakoztató jelleggel ruházza fel a dalokat. Ennek megfelelően Johansson új szerepet kap, és tehetségtelen bohócból konferansziévá nemesedik, aki ha kell, a közönségre kacsintva egy suttyó viccet is elsüt, de csakis a maga helyén, jókor, jó időben, a szórakoztatás tempójának megfelelően, sőt, ha kell, még az intellektualitást alulról súroló fricskát is képes a nagyérdeműnek felmutatni.

Nem is ragozom tovább, a kezdő poén rögtön mozgalmi érzésekkel töltheti el a hallgatót, hiszen az "Agitator" soraiba ravaszul az Internacionálé dallamtöredékei vannak elrejtve, amitől az én korosztályom rögtön a 123. Majakovszkij úttörőcsapat gyűlésén találja magát, az idősebbek pedig a május elsejei felvonuláson.

A "vicc" tehát ül, mint ahogy a "Freakstar Superstar"-é, a "Killer Without Gun"-é és az orgonával megbolondított "The Great Conspiracy"-é is. Ezek tulajdonképpen instant slágerek, amikben az énekes néha gunyoros, néha tragikumot sugalló hangszínén elővezetve, az induló jelleget a "Figyelj, haver"-jellegű monológ váltja fel. (Ezt akkor is így érzem, ha az album koncept jellege egy gyilkosságot, az 1986-ban történt, Olof Palme svéd miniszterelnök elleni merényletet járja körül.)

A fejlődés példája a "Prime Evil" horror-filmes riffel elővezetett epikája, aminek közepén egy teljesen oda nem illő, ám mégis integráns hatást kiváltó karibi hangulatú betét borzolja a kedélyeket, még akkor is, ha tulajdonképpen Afrikát énekli meg a ravasz Patrik, de hát kicsire nem adunk.

Mindezekkel egyetemben azokat is megértem, akik úgy gondolják, hogy a lemez ismételten az esztétika megcsúfolása, és színvonala a béka nemesebb szervét – nem, nem a combját – verdesi alulról, én azonban értékelem azt a meg-megcsillanó humort és szórakoztatási módszert, aminek segítségével annak idején a nagy konferansziék a legszakállasabb viccet is nevetésre ingerlően tudták előadni. És hogy kopott a függöny aranyozott széle, a berendezés pedig nem a kellékművészet csúcsa? – hát legyen. A lényeg úgyis az előadás, az pedig szerintem most már bőven színpadképes.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Hatalmas a kontraszt az ocsmány, baljóslatúan beborult, hideg és esős mai reggel, valamint a Harem Scarem napsütötte, szívmelengető, életigenlő muzsikája között. Most aligha tudnék olyan muzsikát elképzelni, ami a félhomályba burkolózó "irodám" hűvös magányában jobban esne, mint a kanadai hard rockerek legújabb dallambombája. Hatékonyabb ez egy játékosan pattogó, lobogó fényű kandalló tűznél.

Ha nem is a kedvenc stílusomban alkotnak, ha olykor kicsit csöpögős is a megközelítés, a Harem Scarem mindig is nagyon szimpatikus volt nekem, s ez különösen igaz a klasszikus "Mood Swings" (1993) album 20. évfordulója utáni második újjászületésükre. Én legalábbis így hívom ezt az időszakot, amikor végre visszataláltak eredeti hangjukhoz, sőt, talán túl is szárnyalták "hőskori" önmagukat. Rendszeresen (és nem teljesen ok nélkül) piszkálom a Frontiers kiadót, de abban azért nagy érdemük van, hogy biztos hátteret nyújtanak olyan előadóknak, akik ennek hiányában keservesen küszködtek, de ugyanennek birtokában képesek egyfajta másodvirágzásnak indulni.

Megannyiszor poénkodtam már lemezcímekkel, de most sem tudom kihagyni, a "Change The World" aligha fogja megváltoztatni a világot, arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy vidám dallamaival, megkapó kórusaival, míves gitárszólóival gyógyítsa egy olyan rocker nyomott kedélyét, aki momentán nem depresszív, mollos dallamokat, agyontördelt ritmusokat és végletekig szétszaggatott gitár riffeket akar hallgatni (nem mintha azzal lenne bármi baj).

Akinek bejött a "Thirteen" (2014) és a "United" (2017), most sem fog csalódni. Ha jól emlékszem, az időközben megnagypapásodott Lesperance valahol azt nyilatkozta, hogy ez az album kicsit keményebb elődeinél. Ez talán túlzás, de szerencsére nincs túltolva a lírai hangulat, és a klipen csatolt "The Death Of Me" riffje a ragadós refrén ellenére mégis a gitárost igazolja kicsit. Ja, és az a gitárszóló! Klasszik Lesperance... nagyon komálom.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.almanac.band
facebook.com/AlmanacVS.band

Az öndicséret ellenszenves dolog. Még ha valakinek történetesen igaza van, akkor is irritáló az ilyen magatartás; kérkedni egyszerűen illetlen dolog. Az illetlenség azonban nem áll tőlem távol, mint ahogy a polgárpukkasztás sem. Ráadásul amikor azt mondom, hogy az Almanac előző lemezéről, a "Kingslayer"-ről írt cikkem - szerintem! :) - az egyik legjobban sikerült írásom, akkor ezt elsősorban azért mondom, hogy a Tisztelt Olvasó esetleg vegye a fáradságot, és retrospektív igénnyel újraolvassa azt, mintegy "megágyazván" az új albummal való ismerkedésnek.

Smolski poszt-Rage karrierjének első két albuma gyors egymásutánban követte egymást, a fehérorosz zseni érezhetően tele volt ötletekkel és bizonyítási vággyal. Ehhez képest talán meglepőnek tűnik, hogy a harmadik lemezre három teljes évet kellett várni, s így is csak bő 47 percre tellett (ráadásul két kb. egy perces "interlűddel"). Smolski ezt zeneszerző/karmester édesapja 2017-es elvesztésével magyarázta, ami - érthetően - nagyon megviselte lelkileg. Talán ezért is határozta el, hogy az édesapjával és egyben zenei példaképével közösen szerzett, gladiátoros történetre felfűzött "Suite Lingua Mortis Part I" (Rage "Speak Of The Dead", 2006) folytatását is elkészíti. Ezt a modern kori gladiátoroknak, vagyis az autóversenyzőknek dedikált opuszt csak üdvözölni tudjuk!

Időközben jelentősen átalakult Smolski csapatának összetétele, a magasabb fokozatra kapcsolt munkát már nem tudta sem Andy B. Franck (Brainstorm), sem David Readman (Pink Cream 69) követni. A három eredeti énekes közül egyedül Jeanette Marchewka úrhölgy maradt, a fiúk helyén pedig Patrick Sühl (Pantaleon, Gun Barrel) vitézkedik teljesen korrekt power metalos fölfogásban. Nekem egy kicsit hiányzik a két korábbi "bundesligás" torok, de Sühl teljesítményére tényleg nem lehet panasz. Smolski azt nyilatkozta, hogy a banda most végre valódi zenei kollektívaként működik, nemcsak interneten küldözgetik egymásnak a zenei fájlokat, hanem rendszeresen próbálnak, koncerteznek, és ez inspirálólag hatott a dalszerzésre.

Talán túlzó Smolski azon kijelentése, hogy az első két lemezük csak bemelegítés volt, de az biztos, hogy a "Rush Of Death" egy a korábbiaknál tömöttebb, fókuszáltabb, egységesebb anyag, ami gyorsabb, energikusabb, keményebb eredményt hozott. Ez a tempósság és acélosság persze jól illeszkedik az autóversenyzés tematikájához, ami nem olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy Smolski már vagy 25 éve versenyez hivatalosan, a sebesség euforikus bűvöletében.

Hiába a "Suite Lingua Mortis Part II", a "Rush Of Death" az Almanac eddigi leginkább power metálos anyaga, és olyan, mint a lemezindító dalban megénekelt ragadozó: kerget, karmol, harap rendesen. A patetikus, metáloperás körítés persze nem teljesen a múlté, de most érezhetően háttérbe szorult, hogy teret adjon a Smolskiban lakozó fenevadnak. Ez lehet, hogy még az egykori fegyvertársnak, Peavy Wagnernek is tetszene, pedig nem régen nyilatkozta, hogy a Rage végére már nagyon terhes volt neki Smolski kreatív értelemben tolakodó magatartása. Én továbbra is azon az állásponton vagyok, hogy különválásuknak mi csak haszonélvezői vagyunk, mint ahogy Havancsák Gyula látványos lemezborító grafikáinak is.

Tartuffe

Alighanem éppen egy mániás epizódomat élem, melynek tárgya a Yes, de rendjén van ez így. Lelkesedhetnék éppen a szó szerint betegre ajnározott, de minimum furcsa (mindössze 18 éves) Billie Eilishért is, csak azért még sokkal, de sokkal többet kellene az asztalra letennie, illetve el kellene mennie egy jó pszichológushoz. Mondom ezt én, aki momentán egy mániás epizód közepén vagyok...

Nincs két hete, hogy arról értekeztem: a Yes "irigylésre méltó pályafutásában kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, nagyjából az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a 'modern korszak' két legzseniálisabb lemeze, a 'The Ladder' (1999) és a 'Magnification' (2001) által behatárolt rövid időintervallum." A múltkori posztban a Rabin-éra egyik kiemelkedő szerzeményét emeltem ki (Shoot High Aim Low), most pedig kényszeres zenehallgatási szokásaimnak köszönhetően a "modern korszak" kerül terítékre, annak egy emblematikus szerzeményével, a "The Ladder" című hibátlan lemez első (és lényegében címadó) tételével.

A "létrás" lemez (amit – jól emlékszem – egy minneapolisi használt CD üzletben vettem blindre) több szempontból fontos mérföldkő volt a zenekar életében: egyrészt megérezték, hogy össze kell szedniük magukat, friss teremtő erőket kell magukban mozgósítani ahhoz, hogy visszanyerjék a kritikusok kegyeit (ez nagyjából sikerült is), másrészt a stúdiómunkálatok megkezdése előtt elhatározták, hogy nincs különcködés, minden dalt közösen szereznek (és jegyeznek), valamint újra külső "fület", azaz, egy szimpatikus, neves producert vonnak be a munkálatokba – akit a kanadai Bruce Fairbairn személyében meg is találtak. Fairbairn komoly referenciákkal rendelkezett, hiszen olyan előadók lemezeit producerelte korábban, mint a Blue Öyster Cult, Bon Jovi, Poison, Aerosmith, AC/DC, Scorpions, Van Halen, Chicago, INXS, Kiss. Sajnos Fairbairn éppen a lemez keverése közben hunyt el tragikus hirtelenséggel; Jon Anderson, a Yes énekese talált rá vancouveri otthonában. A csapat végül az ő emlékének dedikálta az albumot.

Az Eagle Records gondozásában megjelent lemezen – a Yestől egyébként szokatlanul – afrikai hatások is megjelennek (Can I?, Nine Voices), a "The Messenger"-t például Bob Marley ihlette. Ez persze előfordult más – hogy egy tipikus amerikai kifejezéssel éljek – "kaukázusi" gyökerű muzsikusokkal is, elég ha pl. Paul Simon kifejezetten sikeres "Graceland" (1986) albumára gondolunk. A "The Ladder" ugyanakkor egyfajta visszatérési kísérlet is volt az együttes első meghatározó korszakának stílusához, miközben igyekeztek megteremteni egy jellemzően modern hangzást. Ebben nagy segítségükre volt Igor Khoroshev billentyűs (egy tipikus orosz csodagyerek), aki sajnos a turné alatt belekeveredett egy ronda szexuális zaklatási ügybe, amit később bíróságon kívül rendeztek, de a csapat (érthető okokból) kénytelen volt megválni tőle.

A "Homeworld (The Ladder)" eredeti munkacíme "Climbing the Ladder" volt, és egy Homeworld nevű számítógépes stratégiai játékhoz készült, melynek tematikájához igazították a szöveget is. (Anyabolygójuk elpusztítása után a túlélők űr-odüsszeiára indulnak, hogy egy élhető régi-új világot találjanak maguknak.) A közel 10 perces szám igazi tűzijátéka a Yes szinte teljes eszközkészletének; minden tipikus, rájuk jellemző zenei fordulat, stíluselem megjelenik benne. Olyan változatos és sokrétű a szerzemény, hogy Anderson szerint majdnem lemaradt az albumról, mert alig tudták a különböző részeket kellőképpen összehangolni, koherens egységgé kovácsolni. Részemről marha hálás vagyok, hogy végül sikerült, és a zseniális dal nem maradt le az albumról.

Aki a stúdióváltozatot kívánja meghallgatni az IDE kattintson, az én választásom viszont egy koncert előadásra esett a 2000-ben dupla CD-n és DVD-n megjelent "House of Yes: Live from House of Blues"-ról. Ezt a DVD-t nem mellesleg nevetségesen olcsón be lehet szerezni: Yes rajongóknak kötelező!

Tartuffe

Honlapok:
www.innerodyssey.com
innerodyssey.bandcamp.com
facebook.com/innerodysseyband

Olyan régen kukáztunk már! Otthon, az utcánkban is épp lomtalanítás van. Ezt egyébként úgy mondom, hogy amit most az internet szinte feneketlen süllyesztőjéből kibányásztam, egyáltalán nem oda való. Sőt, olyan, mint a trágyadombon kikapart aranykrajcár. Lehet, hogy az Inner Odyssey nem túl ismert zenekar, talán még otthon, Kanadában sem; azt is készséggel elismerem, hogy műfajában, a brit ihletettségű neo-prog rockban sem kiemelkedő, de annál mindenképpen többre érdemes, minthogy még egy olyan blog ingerküszöbét se ugorja meg, mint a miénk (ahol kezdettől fogva odafigyelünk a "kicsikre", az "elnyomottakra", a "hátrányos helyzetűekre"...).

A quebeci, tehát francia kanadai kvintett alapítója és fő zeneszerzője Vincent Leboeuf-Gadreau gitáros. Kemény munkával sikerült nevet szerezniük maguknak a számunkra jobbára ismeretlen, de egyébként nem jelentéktelen kanadai színtéren. A "The Void" már a harmadik nagylemezük, és annak ellenére szól kifejezetten tisztán, arányosan és modernül, hogy magánkiadásban jelent meg. A korábbi anyagokat sajnos nem ismerem, de a "The Void" nem annyira a honfitárs és szűkebb pátriából érkező Mystery Yes-közeli progresszivitását képviseli (bár az "Endgame" eleje speciel nem idegen ettől), hanem inkább az annál modernebb, Porcupine Tree és Riverside világát.

A soundot már dicsértem, a hangszeres kompetenciával sincs gond, különösen Mathieu Cossette billentyűtémái tetszenek, viszont az énekes, Etienne Doyon hangja nekem nem elég karakteres, de ezen hamar túl lehet lendülni. Összességében az is jót tenne az albumnak, ha valamivel kevesebb lenne a lassú merengés. Szerencsére akadnak harapósabb darabok, mint a videóval csatolt "The Reckoning", az "Endgame", vagy a "Nemesis". Ha inkább ezt az irányt követnék, sokkal meggyőzőbb lenne az az eredmény, ami így is figyelemre méltó...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.biffbyford.com

A Saxon evolúciójának stációi, a hard rocktól a kő metálig, egy pop és egy folkdal, egy Iron Maiden parafrázis, némi kísérletezés és… és ennyi. Megérte? Ha engem kérdeztek, nem, ha a művészt, minden bizonnyal igen a válasz. De miért is vagyok elégedetlen? Elmesélem. A kezdés mindenesetre biztató, az első két dal, köztük a lemez címadójával, a csapat korai, rockos-boogies oldalát villantja fel, duplán echte slágert alkotva, aztán… aztán jön a választóvíz, egy rövid, prózai átkötés képében. A "Pit And The Pendulum" talán az egyik olyan szerzemény, ami nem férne bele a Saxon világába, a néha "disszonáns" riffek, a tempóváltás és a gitármunka szinte progresszívvé teszik a dalt, ám a középső, lírai rész sem tudta elrejteni a megfelelő vezérdallam hiányát: zeneépítésből jeles, Saxon mágiából elégtelen.

Innentől válik aztán eklektikussá a kép. A "Worlds Colide" a csapat két legutóbbi albumának keménységével próbálja behorpasztani az angolszászok sisakját, sajnos a nagy szigorkodásban el is veszik a megfelelő refrén, a dal címét ismételgető Biff pedig mintha beleragadna abba a fél oktávba, amiben mondóka-szerűen szajkózza a refrénnek evetélt szavakat.

Hiába a Simon & Garfunkel által világhírűvé tett angol népballadával, a "Scarborough Fair"-rel végre megérkező dallamok varázsa, nem hiszem, hogy a célközönség ezt szeretné, még akkor sem, ha ez egy szólóalbum, vagyis a kísérletek megfelelő platformja. Biff pedig nem hagyja magát, és a lírai pillanatok után ismét a sziklagörgetésé a terep. A "Pedal To The Metal" egy olyan Judas Priest szerzemény, ahonnan kihagyták a nagy ívű refrént, az énekes pedig hiába próbálja a dal végi sikolyokkal (illetve azok hiányával) megidézni a kortársat, az "idézetet” csupán az élvezetes gitárszóló menti meg a végtelen unalomtól.

A hangulat nem változik a következőkben sem, a "Hearts Of Steel" jól beleillik az utóbbi időszak értelmetlen keménykedésébe, nem is tudom, hogy miért kell a monotonitást az erő mértékegységévé tenni, főleg egy olyan személy esetében, akinek vérében vannak a dallamok. Ha pedig adóztunk a Judas emlékének, akkor adózni kell az Iron Maidenének is. A "Throw Down The Sword" ütemei a Vasszűz révedezősebb pillanatait ragadják meg, és talán itt sikerül felvillantani azt a refrénteremtési képességet, amit annyira hiányoltam eddig. Azt még hozzá kell tenni, hogy a gitárszóló itt is virtuóz – ez az egyetlen momentuma a lemeznek, ami végig egyenletesen magas színvonalat hoz. (A hangszeren az Opeth tehetsége, Fredrik Åkesson játszik.)

Ozzy új albumán a rajongók kedélyét az utolsó, egyszerű popdal korbácsolta fel leginkább, nos, Biff sem akar ettől elmaradni, és egy ragadós, ám tulajdonképpen a metaltól távol eső, akusztikus, saxo(n)fonnal dúsított nyáltermelővel mutatja meg, hogy ilyet is tud. Hát én meglettem volna enélkül a tudat nélkül is. A lemez zárása végre visszahozza a kezdetek dallamos, derűs világát, de mire idáig eljutok, már nincs erőm lelkesedni.

A másik oldalról vizsgálva természetesen egy szólóalbumba minden beleférhet, nem is a kissé szétszórt jelleggel és stíluskalandozással van a bajom, hanem a lemez metálosabb oldalában a dallamok ignorálásával, és az utóbbi két Saxon album világát jelentő erőlködő keménykedéssel. Akinek azonban ez bejön, a líraibb pillanatok elhagyásával megkaphatja a legújabb, modern Saxon EP-t.

Garael

Honlapok:
enigmaticinfinity.bandcamp.com
facebook.com/enigmaticinfinity

Az Enigmatic Infinity, amely voltaképpen Tombor Nándor (hűséges olvasónk...) "zenekara" nem először szerepel a blogon. Gyorsan le is lövöm a poént, Nándor nem torpant meg művészi kiteljesedésében, sőt lépésről-lépésre építi a ... – majdnem azt írtam, hogy a karrierjét, de valamennyire ismerve a felvevőpiac nagyságát, a "karrier" szót sajnálatosan ugyan, de ki kell zárjam.

Itt az nem lesz. Néhány szakmai elismerés és hátbaveregetés (talán), oszt jónapot! De abban is egészen biztos vagyok, hogy neki ezerszer fontosabb Derek Sherinian vendégszólója a "Nocturnal Wanderings" nótában, mintha pl. ByeAlex lapogatná a hátát, kereskedelmi céllal és megjátszott meghatottsággal, akár milliós nézettségű műsorban. 

Merthogy ez kérem, maga a nonprofit vállalás, illetve dehogy, maga a financiális öngyilkosság! Hihetetlen befektetett munka és vélhetően nem kevés ráköltött pénz is van a TSOOT mögött, de persze arra is mérget vennék, hogy az alkotási folyamatban nem forintosított mindent Nándi, ugyanis az megölte volna az önkifejezést. Egyszerűen nyilván tudomásul vette, hogy ingyen nem lesz minőség és pont.

Derek Sherinian és a progresszív rock/metál műfaji meghatározás miatt a kritikus már automatikusan gépeli be a d r e a m  t h e a t h e r szóösszetételt a klaviatúrán, holott ez messze elhibázott megközelítés, ugyanis  semmi, de semmi érdemi kapcsolódás nincs a zenekarhoz. Az EI (értsd: Tombor Nándor) meglehetősen saját zenei világgal bír, ami egyszerre áldás (művészi önazonosság) és átok (befogadhatóság). A dallamok, harmóniák esetében a "simogató" és "emlékezetes", "ragadós" szavak juthatnak eszünkbe legkésőbb, és itt van az a pont, ahol még azon prog-fanok is megfeleződnek (harmadolódnak), akik amúgy nyitottak lennének egy ilyen zenei kalandra. Viszont az én álláspontommal szemben a szerző nyilván azt mondaná, hogy ez a dallam- és zenei világ jön belőle, és ő igazából nem is érzi ezt "nehéznek". Személy szerint a Zero Hour zenekarral vagyok úgy, hogy néha előveszem, mert jólesik meghallgatni, de amikor véget ér, pont telítődök is a muzsikával, és nem is emlékszem vissza szinte semmire. 

Nem állítom, hogy az EI hasonlít a Zero Hour muzsikájára, mindenesetre a pulzáló ritmusjáték miatt (is) nekem sokkal inkább párhuzam, mint az Álomszínház. Színvonalában nekem meglehetősen homogén az anyag, nincs töltelék, ahogy nincs igazán katarzis-élményem sem, de végig zenei és minőségi munka. Rob Lundgren jól énekel, a hangszeres teljesítmény is kiemelkedő. A hazai prog-metal undergroundban az EI megkerülhetetlenné vált, aki tud azonosulni Nándi tényleg nem könnyen fogyasztható zenei világával, az próbálkozzon bátran, akár hazai kedvencet avathat, vagy ha már ismeri, a csalódás kizárt.

Túrisas

A Yes minden idők egyik legjobb progresszív rock zenekara, amelynél kevesebb formáció gyakorolt nagyobb hatást a kései utódokra. Ez eddig nem képez(het)i vita tárgyát, mert axiomatikus igazság. A fél évszázados karrier és a 21 stúdió album azonban akkora választékot, olyan már-már földolgozhatatlan dimenziójú örökséget jelent, hogy aligha találunk két embert, aki ugyanazt gondolja a banda különböző formációiról, korszakairól és albumairól.

Személyes véleményem az (és biztos akad majd, aki ezzel vitába száll, vagy ezen egyenesen fölháborodik), hogy ebben az irigylésre méltó pályafutásban kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a "modern korszak" két legzseniálisabb lemeze, a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) által behatárolt rövid időintervallum.

A "Shoot High Aim Low" a második korszak egyik legzseniálisabb dala, jóllehet nem lett emblematikus sláger belőle. A "Big Generator" album eleve nem lett akkora siker, sem az eladási listákon, sem a kritikusoknál, mint a "90125". A lemez kegyetlenül nehezen, sok konfliktus árán született meg, Trevor Horn producer a fölvételek közben hagyta faképnél az egymással folyton veszekedő muzsikusokat. A négy éven át készülő és így nagyjából kétmillió dollárba kerülő lemezről (ki fektetne most ennyit egy zenekarba?) végül három kislemezes dalt választottak ki (Rhythm of Love, Love Will Find a Way, Final Eyes). Úgy tűnik, akkoriban a "Shoot High Aim Low"-t nem találták elég erősnek, a "Big Generator" turné után nem is játszották soha többet élőben. Utólag azonban Rabin azt nyilatkozta, hogy visszatekintve ezt tartja a lemez legjobban sikerült szerzeményének. Ezzel pedig mélységesen egyetértek...

A dal éppen két napja megy folyamatosan a lejátszómban, még szerencse, hogy a szomszédok meglehetősen toleránsak. A kb. hét perc hosszú, Anderson és Rabin által közösen énekelt nóta úgy született, hogy amikor Rabin belépett a stúdióba, White épp egy hipnotikusan lüktető ritmust püfölt a cajonon (drum box-on). Ez azonnal megihlette Rabint, akinek hirtelenjében ki is pattant a fejéből az akkordmenet és a dallam nagy része. A számot egyébként az egész zenekar jegyzi szerzőként. Rabin mindkét gitárszólója, az akusztikus és a "villanyos" egyaránt a kedvenceim közé tartozik. Rettenetesen sajnálom, hogy az általam egekig magasztalt Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD szetlistáján sem szerepelt a "Shoot High Aim Low". Egyszer piszkosul meghallgatnám élőben...

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Néhány év alatt a skandináv dallamos rock egyik kiemelkedően fontos alkotó közösségévé vált a H.e.a.t, akiket már aligha nevezhetünk fiatal pályakezdőknek, hiszen ez a hatodik albumuk. Amikor megláttam a lemez címét, azonnal földerültem, hiszen az egyértelmű visszakanyarodást ígér az öndefiniáló kezdetekhez, erre pedig óriási szüksége volt a csapatnak, hiszen a legutóbbi, kísérletező jellegű 2017-es lemez (Into The Great Unknown) nálam hatalmas fiaskóként van számontartva. Az egy szörnyen halovány, nyálas pop dalcsokor volt, és kizárólag az egykor toplistás "Tearing Down The Walls" (2014) miatt határoztam el, hogy még nem írom le őket egészen, adok még nekik egy esélyt...

Ezt a bizalmat – úgy tűnik – megszolgálták, mert a "II" már nem csak nyomokban tartalmaz rockzenét (és gitárszólót), sőt talán pályafutásuk eddigi legdögösebb anyagát készítették most el (lásd: Dangerous Ground, Victory, We Are Gods, Under The Gun), ami azért továbbra is a '80-as évek hajbandáinak hiperdallamossága által kijelölt nyomvonalat követi, bár talán ezúttal kicsit kevésbé lenyomozhatóan. Eric Rivers gitáros helyett most a régi-új tagnak számító Dave Dalone vitézkedik a hathúroson, a frontember pedig továbbra is az az Erik Grönwall, akinek fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében.

Nem állítom, hogy a "II" hibátlan anyag, pl. a "Nothing To Say" című líránál érzékelek egy határozott megbicsaklást. Egyelőre ebből a szempontból a "Tearing Down The Walls"-t egységesebbnek érzem. A "II"-t hangulatában leginkább a 2012-es "Address The Nation"-höz hasonlítanám, azzal a kivétellel, hogy itt sokkal inkább a "saját hangjukon" szólalnak meg. Nem véletlenül nyilatkozták, hogy: "Valahogy így szólnánk, ha 2019-ben csináltunk volna debüt-albumot."

Az új album alig több, mint 40 percének a tömörség mellett az a legnagyobb erénye, hogy sikeresen elfeledtette velem azt a keserű csalódottságot, amit a legutóbbi lemez hallgatásakor éreztem. Úgy gondolom, hogy a srácoknak sikerült összekapniuk magukat, egyszersmind bebizonyították, hogy ebben a műfajban ők a "tábornoki kart" képviselik. Az utolsó, szerintem túlságosan fáradt és színtelen Eclipse lemeznél (Paradigm, 2019) pl. ez határozottan jobb és izgalmasabb (bár a borító terv kb. egy színvonal).

Tartuffe