Kiadó:
Pride & Joy

Honlapok:
www.dangerzoneweb.com
facebook.com/dangerzoneweb

Tekintve, hogy a világjárvány miatt több kiadó, pl. a Frontiers is elhalasztotta tervezett kiadványainak megjelenési dátumát, kézenfekvő, hogy retrospektív jellegű írásokkal húzzuk ki addig a várakozási időt. Roberto Priori, bolognai gitáros neve már többször is előkerült az írásainkban, de az eddig egyetlen (egyébiránt kifogástalan) instrumentális szólólemezéről, az "Avoid Yawed Flight"-ról (2001) még nem született recenzió. Ki tudja, talán ezt is alkalmunk nyílik pótolni egyszer. Prioriról azt kell tudni, hogy a '80-as évek elején ő számított az olasz dallamos hard rock egyik üdvöskéjének. Danger Zone nevű bandájával 1984-ben jelentette meg az első EP-t (Victim Of Time) és szívós munkával próbáltak betörni az amerikai piacra is. Szerencsétlenségükre csak sokkal később, 1989-re készültek el az első teljes lemezzel (Line Of Fire), ami sajnos már túl későnek bizonyult; az anyag már meg sem jelenhetett. Így maradt el az amerikai siker (pedig a klubokban szerették őket) a nemzetközi ismertséggel együtt.

Priori a régi csapatot 2010-ben szervezte újjá, 2011-ben remaszterelve végre kiadták a "Line Of Fire"-t, sőt azóta már három albumot is megjelentettek. Ezek közül a másodikról, a "Closer To Heaven"-ről (2016) akartam írni, mert a mai napig ezt tartom az együttes csúcsteljesítményének. Ez még egy kimondottan húzós, dallamos hard rock lemez volt, míg a tavalyi album (Don't Count On Heroes) már sokkal több AOR vonást visel magán (jóllehet, azon is akadnak igen jó nóták, pl. a "Demon Or Saint").

Föltételezem, hogy a Danger Zone nevet Sammy Hagar 1980-ban megjelent szólóalbuma ihlette, bár ebben nem lehetek biztos. A banda mégsem Hagarra hasonlít, hanem inkább az olyan kifejezetten amerikás hard rock csapatokra, mint a Night Ranger vagy éppen a Johnny Gioeli nevével fémjelzett és arany torkával ékesített Hardline. Az énekes, Giacomo Gigantelli hangja is nagyszerű és az angol kiejtése is kiváló, ami az olaszokra azért (valljuk be) nem mindig jellemző. A főszereplő mégis Priori, akinek minden egyes szólója élményszámba megy. A végig húzós, de nem galoppos tempóban fogant album annak ellenére sem unalmas, hogy kicsit egynemű. Mondjuk nem is nyújtották, mint a rétestésztát; megálltak a kb. 46 perces játékidőnél.

Nem tudom, hogy kis hazánk írott vagy digitális rock sajtójában született-e egyáltalán erről a lemezről valamiféle kritikai írás vagy híradás. Pedig bizton állíthatom, hogy megérdemelte volna, mert utólag az a véleményem, hogy a "Closer To Heaven" a 2016-os év egyik legjobb dallamos hard rock kiadványa volt, pedig abban az esztendőben olyan anyagok jelentek meg, mint pl. az Eden's Curse: Cardinal; The Dead Daisies: Make Some Noise; King Company: One For The Road; Shakra: High Noon; Treat: Ghost Of Graceland...

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlap:
www.wolf.nu

Az új Wolf album olyan csendben osont a kiadás közelébe, ahogy a farkas cserkészi be a vadat. Ez a farkas azonban nem a megfáradt Akela, hanem a csorda legvadabb, ereje teljében lévő kanja, akinek vérében ott buzog a Judas Priest, a Metal Church, és a King Diamond hatása: komolyan, ennyi apokaliptikus riffet még a maják sem hoztak volna össze 2012-ben, ha metal album készítésére támadt volna gusztusuk, pedig az időpont adta volna magát, ami ugye a naptár szerint a világvégét jelentette. Azt persze nagy nehezen sikerült átélnünk, ám a csapat az énekes kivételével lecserélődött, talán ez volt az egyik oka, hogy hat évig vártak türelmesen egy újabb sikeres vadászatra. Az új tagok pedig nem kispályások, legalábbis az undergroundban, ahol a Wolfnak sikerült kivívnia a Szent Tehén státuszt. Ezt farkas létükre elérni, úgy gondolom, már önmagában is dicséretre méltó dolog: a basszust kezelő Pontus Egberg a King Diamondból, és a dobos, Johan Kullberg (Ex-Hammerfall, ex-Lion's Share), gondolom, ismerős azoknak, akik szerint a mainstream maga a kárhozat, a milliós rajongótáborral rendelkező pop várkastélya, amit a közhiedelemmel ellentétben a Sátán szabadított a világra, aki bolond lett volna a pár tízezer tagot számláló black metal szcénát a világra okádni.

S hogy az új tagok hoztak-e valamiféle változást? Alapvetően nem, bár mintha egy leheletnyivel modernebb lenne a megszólalás, és néha a thrash szelét is érzem a mellettem elsüvítő dalokban, hallgasd csak meg a gyorsvonatként zakatoló "Devil In The Flesh"-t, rögtön két töltényöv pattan a derekadra és a hátadra. A csapat zenéje egyébként a maga alapvetően tradicionális voltában mindig is hordozott valami különlegeset, a riffek, a szólók és a dallamok olyan egyveleggé álltak össze, amiben ott van az említett Judas Priest vijjogós gitártermelése, a Diamond-i gonoszkás hangulat, és az amerikai power metal csapatok megalkuvást nem tűrő attitűdje.

A gonoszságot említve persze ne gondoljon senki valami zsigerből jövő gyűlöletre: olyan színház ez, ahol a díszletek, még ha fémből készültek is, nem akarnak igazinak látszani, a nézők pedig elfogadják az illúzió valóságteremtő varázslatát.

A csapat mindig is erős volt a gitármunkában, és ez mostanra sem változott. Hallgasd csak meg a "The Cold Emptiness" kriptaszagú dallamaival nyakon öntött hideglelős szólózást, és egyből megérted, miért is lehetnének Wolfék bármely horrorfilm aláfestő zenéjének sikeres szerzői, ami odáig megy, hogy a címadó bevezetését korábban már biztosan hallottad a moziban, már ha nagy rémfilm fan vagy. A "Feeding The Machine" egyébként remekül idomul a szöveghez, a dallamok gépies zakatolása, és az énekes, Niklas Stålvind gonoszkás hangja olyan gép-és olajszagú rettenetet szabadít a világra, amitől minden egykori gépromboló zombiként támadhat fel a sírjából.

Nem hiába említettem King Diamond nevét, egyrészt Egberg által konkrét kapcsolat is van az énekes mágussal, másrészt a "Spoon Bender" tömény hangulatidézése csak azokban nem kelt kellemesen nosztalgikus hangulatot, akik nem ismerik a metal zene Edgar Allan Poe-ját – vagy magát Poe-t sem.

Egyszerre modern és tradicionális, felkavaró és hátborzongató: a Wolf nem adott alább a minőségből, amivel kivívta magának azt a státuszt, ami idáig töretlenül avatja a kilencvenes évek közepén feltámadó retro hullám egyik legjobbikává. Még akkor is, ha a farkasvadászat helyett rénszarvasokat lődözni lett divat…

Garael

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.ivanhoe.de
facebook.com/ANGELSHOLOGRAM

Nehéz elhinni, hogy a német progresszív metál második vonalába tartozó Ivanhoe már közel 35 éves formáció. Az eltelt több évtizedes karrier gyümölcse – az ideit is beleértve – nyolc stúdiólemez, kisebb-nagyobb szünetek, megannyi fölállás, és – ami a legfontosabb – gyakorlatilag semmi érdemi változás a stílusban, hangzásban, dallamvilágban, hozzáállásban. Az alapítótagok közül már csak Giovanni Soulas bőgős van meg, alighanem ő képviseli és biztosítja a figyelemre méltó (bár nem föltétlen igazolt) állandóságot.

Szinte hihetetlen, de igaz, Andy B. Franck a Brainstorm előtt itt nyűtte a mikrofonokat; az első három album után azonban továbbállt. Az együttes eddigi legjobb lemezén, a 2008-as "Lifeline"-on már Mischa Mang énekelt; akkoriban szurkoltam is nekik nagyon, de a folytatás (Systematrix, 2013) már olyan gyöngécske lett, hogy szinte minden érdeklődést elvesztettem irántuk. Ezen az sem változtatott, hogy Alex Koch személyében megint új frontembert igazoltak, így a kritikusok által szétcincált "7Days"-t (2015) már meg se hallgattam.

A "Blood And Gold"-dal is csak azért tettem kivételt, mert meghallottam a klipes lemezindító nótát (Midnight Bite), ami annak ellenére nagyon megtetszett, hogy a verzéje ordas SymphonyX nyúlás, és mert arról értesültem, hogy már nem a bántóan középszerű Chuck Schuler gitározik, hanem egy Lars Vögtle nevű tag, aki fülhallomást sokkal technikásabb szegény elődjénél.

Ez az album szerintem az "Ivanhoe" óta a legjobb kiadványuk, de sajnos ez sem jelenti azt, hogy a veterán banda végre előretört volna a német zeneipar első vonalaiba, a már említett "Midnight Bite"-on kívül, kimondottan tetszik pl. a címadó, de a "Solace" című szerzemény is. Viszont abszolút nem tudom hova tenni a hetvenes évek óta sztenderdként énekelt "If I Never Sing Another Song" földolgozását. Persze, ha meggondolom, hogy a Shirley Bassey és Matt Monroe által világhírűvé tett dalt eredetileg egy tragikus körülmények között fiatalon elhunyt német sanzonénekes, egy bizonyos Alexandra írta és énekelte (elrettentésül érdemes meghallgatni a förtelmes német nyelvű eredetit), talán nem is olyan furcsa, hogy az Ivanhoe ezt az összgermán "kultúrkincset" meg akarta tisztelni egy metál verzióval. :)

A nyolc számos album könyörületesen tömör, a játékidő alig haladja meg a 38 percet, ebből kb. 15 perc egész élvezhető is. Innentől kezdve mindenki döntse el, hogy megéri-e letölteni vagy fizikailag megvásárolni az Ivanhoe legújabb anyagát.

Tartuffe

Kiadó:
earMusic

Honlap:
www.wesellthedead.com

Előző kritikámban elmarasztaló szavakkal illettem a csapat imázsáról szóló handabandázást, ami úgy látszik, eljutott a fülükig – vagy átgondolták azt a halom hülyeséget, amit összehordtak –, és jelenlegi albumuk témájáról már körültekintőbben nyilatkoztak. A halál témája a nyugati demokráciákban viszonylagos tabu, a fogyasztói társadalomba rekedt emberek nehezen képzelik el, hogy eljön az a nap, amikor már nem vásárolhatnak többet, a fejlett orvostudományba vetett hit pedig az orvosok által nehezen beismert kudarcba fullad: jobb esetben néhány sztereotip megjegyzéssel, rosszabb esetben csendes elhallgatással.

A metal egyes stílusai azonban nemhogy elzárkóznak, de központi témájukká teszik az elmúlást, néha olyan profán módon, hogy kinyilatkoztatásuk inkább illene egy hentelős horrorfilmhez, mintsem a valóság szomorú földhözragadtságához, az extrém stílusok – melyekre jellemző ez az attitűd – azonban nem tartoznak blogunk profiljába. A We Sell The Dead tehát elutasítja az említett zenekari csoportok durva megközelítését, és bensőségesebb, melankolikusabb módon tárgyalja az elmúlás elmaradhatatlanságát, zeneileg valahol a power-riffek és kétlábdobok nélküli Evergrey, a gótikus korszakát élt Paradise Lost és a cammogást poroszkálássá gyorsító epikus doom bandák közé pozicionálva önmagát, úgy megrekedve a metal és a hard rock között, ahogy a nyugtalan lélek teszi azt a pokol és menny átjáróházában.

Nem véletlen hát a "Black Sleep" cím, ami lefordítva magyarra a mi kultúrákban is többnyire a halál metaforája – az együttes azonban elkerüli azokat a csapdákat, melyek valamiféle gonoszhoz, rosszhoz kötik az elmúlást, s bár az elkerülhetetlenség léte markánsan megjelenik a szövegvilágban, az élet szeretete, illetve annak tartalmas eltöltése ugyanúgy jelen van a sorok között, mint a központi téma.

A csapat erőssége a fantasztikus dallamérzék, ami a legutolsó számban, a "Shallow Grave"-ben szinte himnikus magasságokba emeli a színvonalat: ezt a fajta zenei megközelítést mi, magyarok tudjuk igazán megérteni, akiknek egy hivatalos és egy nem hivatalos himnuszunk is hasonló hangulatban közvetíti nemzetünk világlátását.

A dalok nagyszerűsége mellett nem szabad elmennünk Apollo Papathanasio énekes csodálatos, érzelemdús tolmácsolása mellett – nem véletlenül hoztam fel az Evergrey párhuzamot, ilyen gyönyörűségesen fájdalmas hangon az általam ismert énekesek között csak Thomas Englund képes a világgá kiáltani fájdalmát. A hangszeres szekció, amiben az In Flames gitárosa, Niclas Engelin és a basszer, Jonas Slättung játssza a főszerepet, alázattal vállalják az unterman szerepét, olyan hangulatvarázslással, amiben a dallamok feloldódása csakis pozitív eredményt hozhat.

Töltelék tehát nincs a lemezen, ráadásul a refrének az olyan alapvetően vidám embert is képesek bedarálni, mint jómagam, ez pedig azt jelenti, hogy a téma univerzalitásán kívül a megvalósítás is úgy sikerült, hogy meg tudja szólítani a célcsoportot. Ez pedig nem más, mint maga a halandó ember.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

Mit csinál az amatőr kritikus, ha országos vészhelyzet miatt hazazavarják a munkahelyéről? Hát kritikát ír! Még akkor is, ha nem sok kedve van hozzá. Márpedig meglehetősen kedvetlenül ültem neki az immár 13. Gotthard albumnak, hiszen szegény Steve Lee elvesztése óta folyamatos lejtmenetben vannak a svájci hard rockerek. Nem vagyok babonás, így a 13-as számot önmagában nem tartom rossz ómennek, sőt az még bizakodásra is adhatott okot, hogy az együttes visszakerült eredeti, nagy kiadójához, a Nuclear Blasthoz. A nagy kérdés: változott-e valami, sikerült-e újra formába lendülni?

Elárulom: NEM! Nem, hogy a macska rúgja meg! Amilyen jó lemezeket készített a csapat a múlt évtized második felében, olyan ötlettelen, löttyedt és unalmas lett az egész, mióta Nic Meader az énekesük. Már a legutóbbi, 2017-es albummal kapcsolatban is merengtem arról, hogy ennek mi a túrós bukta lehet az oka. Meader tényleg nem rossz énekes, a zenészek is ugyanazok, akkor mi hibádzik? Nehéz ezt megmondani, én nem tudok másra gondolni, minthogy Lee elképesztő tehetséget, robbanékony energiákat hozott az együttesbe, amit azóta képtelenek pótolni. Szerintem ez az egyetlen észszerű magyarázat.

Lehet, hogy telítődtem kissé, ez a hónap eddig valóban nagyon erős volt megjelenésekben, de a sokadik hallgatás után sem akar változni a véleményem: nem tetszik a hangzás (a gitár konkrétan röcsög), túl sok benne az "amerika", felejthetők a dallamok, a közepénél már alig várom, hogy vége legyen. Idegesítenek a country balladák (Marry You, I Can Say I'm Sorry), a belassított ABBA földolgozás (S.O.S. - jó, a szakítós szöveg tényleg szomorú, de az eredeti annyival pörgősebb!), és a húzó nótának szánt sablonos pop rock dalocska (Missteria) is szánalmas (nem úgy a klipben szereplő csajok!). Sokat elmond az anyagról, hogy a végére kvázi-poénnak szánt "Rescue Me" tetszik a legjobban. Csak ismételni tudom magam: ezerszer inkább a Shakra!

Tartuffe

Honlapok:
micheloliveira.bandcamp.com
facebook.com/MichelOliveiraOfficial

Molière még mit sem tudott arról, hogy Tartuffe nemcsak vallási szemfényvesztő volt, de kukás bácsi is. Aki viszont rendszeresen ellátogat erre az oldalra, már régen tisztában van vele, hogy olykor virtuális túrára indulok keresgélni, gyűjtögetni, a lomtalanításból válogatni. Sokadik ilyen akcióm közben leltem rá Michel Oliveira, brazil énekes-gitáros x-edik szólólemezére, mely fizikailag ugyan nem jelent meg, de jutányosan letölthető a különböző legális és ingyen a nem annyira legális megosztó oldalakról. (A bejegyzés végére beágyazom szépen a teljes lemez anyagát!)

Talán Kottán kívül is akad olyan olvasó, aki emlékszik még, mennyire szeretem a brazil zenekarokat, és azon belül is milyen nagy rajongója vagyok az Oficina G 3 nevű keresztény metál formációnak. Amikor megláttam ennek az Oliveira fiúnak a fizimiskáját, rögvest azt hittem, hogy az Oficina G 3 énekeséről van szó, de némi kutakodás után kiderült, hogy "hát de nagyon nem", merthogy azt Mauro Henriquének hívják, szóval ez egy másik. Másik, de semmivel sem bágyadtabb vagy tehetségtelenebb!

Nehezen tudom leírni azt a döbbenetet, amit az anyag hallgatása közben éreztem; ez a csákó nemcsak kiváló énekes, aki ha úgy hozza úri kedve, odabőg egy hatalmasat a mikrofonba, de bizony technikás gitáros is, aki (ezt nem csak kitaláltam, tessék megnézni referenciaként a klipet!) 9 húros gitáron nyomja. A Shockmagazinon a napokban olvastam egy interjút Nuno Bettencourttal, aki azt mondta, hogy neki még a 7 húros is sok, mert az extra húr összezavarja. Ezt a megjegyzést persze egy csipetnyi sóval kell fogyasztani, mindazonáltal Oliveirán a 9 húros kezelésekor semmiféle zavarodottság nem mutatkozik...

A lemez címe magyarul "Élet, avagy kampány a depresszió és öngyilkosság ellen". Furcsa, de pozitív kicsengésű, legalább annyira, mint maga a zene. Találunk a lemezen angolul és portugálul énekelt nótákat vegyesen, de akadnak instrumentális szerzemények is. Van rövidebb és hosszabb szám, hard rock és djentbe hajló progos szigorkodás, de némi portugál rap is (A Alma Che Chora). Oliveira mellett szerepel még hét vendég, de nekem egyik se ismerős; föltételezem, helyi brazil csákók – ahogy a braziloktól megszoktuk, egyik sem "jaffa fiú". Az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése ez a lemez, különösen a 9 perces "I'm Free", ami csont nélkül ügyeletes kedvenc matéria!

Tartuffe

Kiadó:
EDGE/HMP

Honlap:
facebook.com/MytraOfficial

Nem mindig kifizetődő egy recenzió megírása előtt alaposan szétnézni, hogy más kritikusok milyen véleménnyel vannak a megjelenésről. Egyrészt befolyásolhatja az embert (bár ötleteket is adhat), másrészt előállhat az a helyzet, mint például jelen esetben, hogy olyasmit olvasok, amivel az utolsó betűig mélységesen egyetértek. Na, ilyenkor mi a teendő, mondjam el még egyszer ugyanazt, linkeljem be a cikket azzal a fölirattal, hogy csatlakozom az előttem szólóhoz? Ez nagyon megúszós eljárás lenne, és az olvasó joggal háborodna föl a munkakerülő kritikus tunyaságán...

Pedig éppen ez a helyzet állt elő: megvettem a Hammer magazint, többek között éppen azért, mert mellékletben megkaptam hozzá a kazincbarcikai Mytra legújabb nagylemezét, elolvastam benne Uzseka Norbert recenzióját és azt mondtam magamban: egészen pontosan ezt gondolom én is, ehhez mit tehetnék még hozzá? Mi a teendő? Jöhet a jó öreg copy+paste? Hogy Lady Gagát idézzem: Scheiße!

Azután átolvastam a 2014-es "Beta" albumról írt cikkemet, hogy ihletet merítsek belőle. Már ott is megemlítettem, hogy jelentős minőségbeli ugrást jelentett a csapatnak, hogy elhagyva a teljes instrumentalitást Hocza Viktória billentyűst mikrofon mögé állították. Már akkor tanácsoltam, hogy Viktória (és bájos női orgánuma) mellé jó lenne egy férfi hang, amelyik alkalomadtán úgy istenigazából el is tudja magát bőgni, ha kell. Nem tudom, hogy Hocza "Igor" Róbert olvasta-e azt a megjegyzésemet, vagy magától találta föl a spanyolviaszt, de föltalálta, az tuti, és az eredmény meggyőző.

A csapat "Beta" verziójára már 2014-ben azt mondtam, hogy világszínvonal, és ezt a véleményemet tartom is. Teljesen egyedi vegyületét teremtették meg a '80-as években divatos szinti zenéknek (Vangelis, Kitaro, Jarre), a göteborgi melodikus death metalnak (pl. In Flames) és Devin Townsend beskatulyázhatatlan, neurotikus metál cirkuszának. Némileg meglepő nekem, hogy a facebook oldalukon a meghatározó zenei hatások között nem szerepel a kanadai zseni.

A "Logos" abszolút pariban van az általam dicsért előddel. Uzseka Norberttel ellentétben nekem nem a klipes "N.I.R.A" tetszik legjobban, hanem a rögtön utána következő "Twelfth": nagyon baró, elszállós, enyhén keleties, lüktető kis téma! Remélem, a Mytra tagjai nem a besértődős magyar muzsikus hagyományokat követik (kaptunk már súlyos anyagyalázós üzeneteket), és elnéznek nekem két kritikai megjegyzést. A Hammer munkatársa is megjegyezte, hogy Viktória kicsit Hunglish-ül énekel; erre érdemes lesz a jövőben odafigyelni. Mint olyan mondom, aki hosszú évekig élt angol anyanyelvi környezetben: az ilyesmi bizony szokta zavarni a "bennszülötteket". A másik gondom a hangzás: üdvözlöm a bátrabb szólókat, de a gitár ilyenkor nagyon halk és általában véve az alapok nagyon hangosak. Eredeti CD-n és bazi jó Technics műszeren hallgattam a lemezt, és bizony már viszonylag alacsony hangerőn is gerjedni kezdett.

Illik, érdemes és indokolt pozitív hangon befejezni az értékelést. A "Logos" olyan produktum, ami nemzetközi összehasonlításban is simán megállja a helyét. A Mytra nem valami produceri irodában aprólékosan előre megtervezett vagy rajongói mimikri eredményeként fogant magyar epigonja egy külföldi előadónak, de nem is valami külföldön eladhatatlan, "röghöz kötött" hungarikum, és ez nagy szó.

Tartuffe

Honlapok:
www.habu-band.com
facebook.com/pg/HabuUK

Ha már a brit prog-rocknál tartottunk, nem hagyhatom ki ezt a napokban "kikukázott", full ismeretlen angol triót Ipswichből. Nagyjából és lényegében semmit sem tudok róluk, kik ők, milyenek voltak a korábbi lemezeik, miért nem találtak még maguknak egy rendes kiadót stb. Én csak "triple A"-nek hívom őket (aki járt az USÁ-ban, tudja miről beszélek), mert mindhármójuk keresztneve A-val kezdődik (Andy Clarke - ének, gitár; Alex Body - ének, bőgő, szinti; Alex Dunbar - dobok).

A trió fölállás, a hangzás, a dallamvezetés és a szuper dallamos, de zeneileg progresszív mentalitásban fogant szerzemények miatt egyértelműen a Rush jut eszembe róluk. Andy Clarke orgánuma olykor még hasonlít is Geddy Lee hangjához, mármint amikor a Rush frontembere éppen nem kapcsol "ultraszonikus" módba. A "Distant Thunder" egyébként is olyan, mintha a Habu a lemezfölvétel előtt a Rush első három albumával hetekre bezárkózott volna egy lefüggönyözött szobába. Én azért kihallok még belőle egy kis Blue Öyster Cultot is, ha ez mond valamit az amerikai legendával kevésbé ismerős magyar olvasóközönségnek.

Ahhoz képest, hogy az anyag saját kiadásban jelent meg, a sound egészen jó, a koncepcióhoz igazítva persze retrós kicsit, de sokkal tisztább, lélegzőbb és hitelesebb, mint pl. az előbb említett Novena. Ez a három angol pali magasról pottyant a trendekre, kordivatokra, elvárásokra, csinálják, ami tetszik nekik, ami őszintén belőlük fakad, mint valami tökéletesre gyakorolt garázsbanda, akik miután ledolgozták a hivatalban a napi nyolc órát, megisznak 4-5 sört fejenként és örömzenélnek kicsit, amíg "anyu" be nem kiabál, hogy "Kész a kaja, fiúk, gyertek vacsorázni!". Na, pont így, ezzel a hozzáállással kell hallgatni is, és akkor lehetőséget kapunk egy kimondottan kellemes háromnegyed órás kikapcsolódásra.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.novenaband.uk
facebook.com/novenabanduk
novenabanduk.bandcamp.com

A Frontiers durván megszórt most bennünket hallgatnivalóval. Egyszerre elég sok és bizony elég sűrű lemez jelent meg náluk, és még a magamfajta farkasétvágyú kritikus is kénytelen nagyokat fújtatva Dipankrin után nyúlni. Úgy tűnik, Perugino elhatározta, hogy a kiadóhoz tartozó előadók névsorában (roster) kicsit erősíti a progresszív szekciót (pukkk!!! - ez itt az általam nyitott pezsgő dugójának hangja!!!). Magamon kívül vagyok a boldogságtól, mert öt végeláthatatlanul hosszú éve várom a svéd The Paralydium Project nagylemezének megjelenését, és a legfrissebb hírek szerint aláírtak a nápolyi kiadóval (rövidített Paralydium néven), a lemez pedig elvileg még nyár előtt megjelenik. Ehhez hasonló intenzitással már csak az örmény-amerikai Hovak Alaverdyan Octavision nevű projektjének bemutatkozását várom, olyan vendégekkel, mint Billy Sheehen, Victor Wooten, Steve Weingart és Jeff Scott Soto.

Miről is akartam írni? Ja, a Dipankrin! Azért voltam kénytelen gyógyszeres segítséget kérni, mert egyrészt rengeteg zenét kellett záros határidőn belül meghallgatnom és kiértékelnem, és mert ezek között olyanok is akadtak, mint az új brit prog-rock csapat, a Novena szórakozottságot, szétszórtságot nem tűrő, közel 80 perces (!) anyaga. A 2016-ban három számos EP-vel bemutatkozó együttes tagjai közül egyedül a Haken énekese, Ross Jennings ismerős. Az ő hangja és stílusa annyira jellegzetes, hogy a Novena Hakennel való összehasonlítása teljesen kézenfekvő. Megjegyzem, ez nemcsak Jennings miatt van, a kompozíciók fölfogása, a zenei koncepció is szinte teljes genetikai azonosságot mutat. Persze ennél jóval több mindent találunk: sok klasszikus prog hatást (pl. korai Genesis, Yes), némi Kalifornia progot (Spock's Beard), de olykor még extrém metál hatásokat is (értsd: aprítás és hörgés).

Az "Eleventh Hour" nem egyszerű, azonnal hatásos, könnyed hallgatnivaló, hetekig kell rájárni, még nekem is ismerkednem, barátkoznom kell vele, de az már nyilvánvaló, hogy iszonyatos munka, ötletmennyiség és zenei tehetség lett bele invesztálva. Talán hatásosabb (ütősebb) lett volna egy kompaktabb, fókuszáltabb válogatás; a brutális játékidő szerintem a hozzáférhetőség szempontjából akadályozó tényező; a tíz dalból három is 10 perc fölötti (!). Nem vagyok elragadtatva attól sem, hogy két alkalommal (Lucidity, Prison Walls) hosszú és elég hisztérikus narrációt kell végighallgatnunk. Ez itt már több pusztán dramatikus elemnél (pl. Pink Floyd, Queensryche, Dream Theater). Nekem a hangzás sem 100 százalékos, a gityó (szólóknál) elég retrósan szól, a dobok pedig erőtlenül puffognak, bár elképzelhető, hogy ez tudatos, amolyan "retrós" fogás náluk.

Nem csűröm-csavarom tovább, az "Eleventh Hour" elképesztő és lehengerlő bemutatkozás, a brit muzsikusok megint föladták a leckét a gyöngélkedő Amerikának, no és a világ többi részének is. Haken rajongóknak kétségkívül kötelező. A latin ritmusokkal megbolondított (salsát és flamencót power riffekkel és hörgéssel keverő), merészen újító jellegű (a dal középrésze kb. egy perc hosszú ritmikus tapsikolást tartalmaz) "Corazón" a Spock's Beard "The Light" című klasszikusához fogható zseniális darab, amiről alighanem olvasni fogunk még az "ügyeletes kedvenc" rovatunkban.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.myrath.com
facebook.com/myrathband

A Myrath nálunk afféle házi zenekar, hiszen Tartuffe szent meggyőződése, hogy kitartó netes kutatómunkájának (ő ezt alázatosan csak kukázásnak hívja…) köszönhetően először a blogunkon volt olvasható érdemi recenzió a csapatról. Az a Myrath persze még nem ez a Myrath volt, hiszen bekövetkezett náluk tagcsere is, ráadásul a kezdeti Symphony X utánérzésből egy karakteres (rossz nyelvek szerint dagályos), az orientális stílusjegyeket előtérbe helyező zenekar lettek. Tartuffe mai napig a "Hope" irányvonalára esküszik, én viszont vele ellentétben az új csapásirányt tartom járhatónak, sőt szerethetőbbnek. Neki a legutóbbi lemezen a "Darkness Arise" a süti, nekem a "Mersal", de hogy biztos jó úton járnak, arra a bizonyíték, hogy mindketten csípjük őket, de ha ez nem elég, még Garael, sőt az ex-blog tag, Kotta is. (Ilyen konstelláció azért ritkán adódik a metal univerzumunkban.)

Akárhogy is, kereskedelmi szempontból mindenképpen jó döntésnek bizonyult a slágeresebb, fogyaszthatóbb megközelítés, a Myrath mára a (prog)metal underground egyik legsikeresebb csapatává vált. Fontosnak tartom azonban leszögezni, hogy a "slágeresedés" nem (csak) elhatározás kérdése. Slágert (ami itt ragadós, jól megírt refréneket, verze témákat, hangszeres betéteket jelent) írni piszok nehéz, nagyon sok zenekarnak beletört már ebbe a bicskája, és buktak óriásit a remélt siker helyett. Ez az alapkészsége vagy megvan egy csapatnak, vagy nincs, és akkor lehet kétségbeesetten újratervezni a talpon maradásért. Ha viszont van egy (vagy több) jó dalszerző a bandában, hátra lehet dőlni, ha a menedzsment sem balfasz és teszi a dolgát, a siker, ha nem is garantált, de jó eséllyel beköszön, Most már zsinórban a harmadik lemezük születik ebben a felfogásban, és a lendület kitartani látszik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy saját hazájukban lettek próféták, hiszen állami finanszírozással sikerült egy hazai koncertet adniuk, a finoman szólva sem metal-nagyhatalom Tunéziában.

A "Live In Carthage" pedig mindennek a vérprofi dokumentációja képben és hangban is. Csendben jegyzem meg, hogy a nagy ikon (SX) máig képtelen volt egy DVD-t kiizzadni magából, míg az emlőiken zeneileg megizmosodó Myrath pedig de, ráadásul nem is alibi (tudjuk ezt is le alapon), hanem minőségi kiadványt. Ideális szabadtéri (ókori) színház, megtervezett, koreografált, kivetítős színpadképpel. Nem meglepetés, de a szetlista szinte csak a legnagyobb slágerekre (három utolsó album) épít, és abban az irigylésre méltó helyzetben vannak, hogy a két-három közmegegyezéses nótagránátot nem a végén és ráadásban kell robbantani, ehelyett egyenletesen magas színvonalú slágerparádéval ünneplik végig a "prófétává válásukat". Azt azért elismerem, hogy a népszerűségükhöz a remek zeneszerzők mellett nagyon kell a zseniális hangi adottságokkal felvértezett igazi csajmágnes frontember; Zaher. Neeem, nem a szakállas és kopasz celebdokink - az különben is Zacher…   

Persze, könnyű a perzsaszőnyegen csomót keresni, a hastáncos lányok (közelről azért inkább asszonyok…) gyakori szerepeltetése nélkül pl. nagyon meglennék, ahogy az is igaz, hogy a "Believe" már tényleg az a pont, ahol annyi mézet csorgattak a Symphony X hatásaikra, hogy az feloldódva el is tűnt, de ezzel együtt ez a másfél óra egyáltalán nem rossz értelemben vett zenei baklava, amiből kettő már halálos (cukor)adag az egészséges szervezetnek. Végig szólnak a lehangolt riffek, precíz és élményszámba menő a ritmusszekció, remek szólók és csupa-csupa nagyszerű, szenzációsan megírt metal nóta a fűszert jelentő arab zenei hatásokkal, ahol végig szigorúan a "jó dal" az alapanyag. Egyébként is, a dalokat velük éneklő, végig lelkes hazai közönséget méregerős dalok nélkül nem lehetne kilóra megvenni (itt láthatóan ez történik), ők pont magasról leszarnák a "maharadzsás fikcsiket", hiszen szoktatva vannak.

Egy szó, mint száz, aki velem együtt nem csak hallgatni, de néha nézni is szereti a hangulatos és jó koncerteket, ezzel a kombóval nem hibázhat, igazi csúcstechnikás, profi kiadvány.

 Túrisas