Honlapok:
www.brianmaillard.com
facebook.com/brianmaillardArtist

A (főleg zsidó-keresztény, bibliai alapokon nyugvó) számszimbolika szerint a három kiemelt, tökéletes és szent szám (itt tehát illik három jelzőt használni), és a "Stabilized" a svájci/szardíniai gitáros, Brian Maillard (Dominici, Solid Vision) harmadik instrumentális szólóalbuma. A név kötelez: a kiváló húrnyűvő mára teljes egészében stabilizálta stílusát, kompozíciós és hangmérnöki képességeit; ennek lehetünk ezen a lemezen szerencsés fültanúi. Sokan a szemére vetik, hogy túlságosan hasonlít (vagy hasonlítani akar) John Petruccira (Dream Theater, Liquid Tension Experiment), de én akkor is mélységes tisztelettel hajlok meg előtte nemcsak muzsikusi, de dalszerzői minőségében is.

Úgy tűnik, Maillard nagyjából belőtte, hogy kb. ötévenként ad ki önálló albumot, a "Melody In Captivity" 2008-ban jelent meg, a "Reincarnation" pedig 2014-ben, most pedig 2019-et írunk. Elérkezett hát az ideje, hogy a másik nagy Petrucci-tisztelő talján, Marco Sfogli után ő is megmutassa idén, mi fán terem a modern-kori gitárhős. Senki se éljen ugyanis tévedésben, ez a hapsi tényleg gitárhős, ugyanabból a fajtából, mint Petrucci, Sfogli, vagy éppen Steve Vai és Joe Satriani! A kb. negyven perces, magánkiadásban megjelent anyag ennek míves bizonyítéka.

A pincestúdiózás és magánkiadás ténye szerencsére nem befolyásolta negatívan a hangzást; szól a lemez, mint a disznyó, ráadásul Brian dobos testvére (Yan) és a többi ismeretlen olasz muzsikus stabilan fölkészült hátteret biztosítanak a vállalkozáshoz. A két korábbi lemezhez hasonlóan itt is instrumentális nótákat hallhatunk, amelyek alapvetően progresszív rock/metál stílusban fogantak, jóllehet néha egy kis jazz (Clock In) és egy csipetnyi elektronika (The Legendary Story) is befigyel.

Nem mondom, hogy elgyöngül a térdem minden egyes hallgatáskor, de Maillard kifogástalan technikával és kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így a kb. 40 percnek minden egyes pillanatát képes vagyok élvezni – pedig ezt mostanában nem mindegyik instru anyagról tudom jó lelkiismerettel leírni.

Tartuffe

Kiadó:
Dominus Records

Honlap:
www.lord.net.au

Ez a Lord nem az a Lord, és itt nem arra gondolok, hogy bárki a magyar csapattal tévesztené össze az ausztrál veteránokat. Aki kicsit is ismeri az együttes diszkográfiáját, az most meg fog lepődni azon a stílusváltáson, ami az emlékezetem szerinti dallamosabb metaltól az Iced Earth/skandináv power tengelyre kalapálta a fémbrigádot.

A valamikor Dungeon néven működő alakulat főnöke, Lord Tim tehát igencsak bepöccent, és ez már a nyitó, "United (Welcome Black)" című szerzeményben megnyilvánul; az ember szinte meghökken a hangfalakból áradó agresszió hallatán, de ez így van jól. A csapat ugyanis nem feledkezett meg a riffaprítás közötti dallamteremtésről, és van mibe kapaszkodni az orkánerejű hangzavar közepette.

Bevallom, igencsak jól esik az effajta tradicionális megközelítés, a popos dallamok és a tuc-tuc ütemek abszolút ignorálása, melyek helyett hullámokban zúduló folyékony fémbe mártózhatunk meg, miközben a remek gitárszólók egy már-már letűnt korszak emlékeit idézik meg, legalábbis a power metal birodalmában.

A fiúk múltja szerencsére kötelez, így a refrénekkel nincs gond, amiket nem temet maga alá a folyamatos adok-kapok, amiben meg-megjelennek a thrash elemek is; egy más, lágyabb közegben a dalok fő alkotóelemét alkothatnák, de hát ez most nem az ellágyulás ideje. Lord főnök hangja engem kicsit a Mob Rules Klaus Dirkjére emlékeztet, sőt maguknak a dallamoknak a jellege is, bár az Iron Maiden hatás, ami a németeknél nyilvánvaló, itt teljes mértékben hiányzik. (Ugyanakkor nem állítom, hogy a NWOBHM nem hatott rájuk.)

Azt persze nem hiszem, hogy a stílusváltás ismertebbé fogja tenni a csapatot, de meg vagyok győződve, hogy ebben a közegben jobban érzik magukat, és akár valamiféle underground státuszt is kivívhatnak maguknak – ha már ki nem vívták –, hallva például a "Chaos Raining" döngölő ütemei közé ravaszul elrejtett Stratovarius jellegű refrént, vagy a "Kill Or Be Killed" Judas Priestet idéző vijjogó gitártémájára ráülő kiabálós, hullámzó témát, ahol a refrén helyét a vokál támogatással megerősített, dallamos gitárszóló veszi át.

Régisulis, ám könyörtelen harcot hirdető attitűddel rendelkező album a "Fallen Idols", ami kellemes unikum a maga felvállalós, és lassan feledésbe menő megoldásaival. Úgy látszik, Ausztráliában a biológiai mellett a zenei evolúció is megragadt egy-egy furcsaságnál, amire mi lassan már nem is emlékszünk, pedig nagyon is léteznek.

Garael

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Nagyon érdekes jelenség a Volbeat, mert miközben a rock n' roll, heavy metal és rockabily furcsa elegyét egészen egyéni hangnemben tudják kikeverni, gyakorlatilag pár hangról azonnal föl lehet őket ismerni (és ez nagy erény!), valójában egyetlen sajátos stílusjegyet sem tudhatnak csak a magukénak, és a végeredményt tekintve szinte már őrjítően kommersz az egész – az ember azon húzza föl magát, hogy akkor ezt most tulajdonképpen miért is szereti annyira. De addigra már azon kapja magát, hogy napok óta fütyüli a Volbeat refrénjeit, és izomláza van a sok otthon, magányosan elkövetett (de a haverok előtt letagadott) csápolástól.

Lévén, hogy alapból kimondottan bizalmatlan és gyanakvó alak vagyok, nekem azért elég sokáig tartott idáig eljutnom. A nagy áttörést az Anthraxből érkező Rob Caggiano gitáros leigazolása hozta meg számomra. Bár addigra az együttes már megteremtette a saját hangzását és letette a névjegyét, Caggiano érkezésével határozottan szintet ugrottak. Ebben a műfajban nagyon nem mindegy, hogy milyen képességű a szólógitáros, na! Caggiano a véleményem szerint csúcsteljesítménynek minősülő "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016) esetében már nemcsak egy-egy szólóval járult hozzá a végeredményhez, hanem a dalszerzésből is kivette a részét (pl. a kedvenc nótámban, a "The Gates Of Babylonban"). Ami az "RRR"-t illeti, Caggiano egy kivételével már minden dalnak társ-szerzője, sőt Jacob Hansen producer mellett, Michael Poulsennel együtt az egész album co-producere.

Nem állítom, hogy az "RRR" elejétől végig kifogástalan anyag lett, de közel került hozzá, és az is tuti, hogy méltó folytatása a "Seal The Deal..."-nek. A gyakorlatilag eseménytelen "Rewind The Exit"-et pl. ki kellett volna cserélni a deluxe kiadásban bónuszként szereplő "Immortal But Destructible"-re, esetleg egy-két "Last Day Under The Sun" és "Leviathan" féle bombaslágert még hozzátenni, és slussz-passz. Kész a fullos sikerlemez. Irány a slágerlisták csúcsa!

A jövőre nézve javaslom dán/amerikai barátainknak, hogy a Neil Fallon (Clutch, The Company Band) vendégszereplésével készült "Die To Live"-ben hallható zongora és szaxofon kísérettel érdemes lenne többet próbálkozni, mert a rockabily-s daloknak egészen jól áll ez a fazon. És az is fontos lenne, hogy azért a súlyosabb témákról se mondjanak le a "When We Were Kids" és "7:24" típusú rádió- és csajbarát dalocskák javára. Milyen jó már a Gary Holt (Exodus, Slayer) gitárszólójával dúsított "Cheapside Sluggers"-ben az a teljesen váratlan, doomos kiállás és a fejszaggató zúzda!

A deluxe kiadás második CD-jén javarészt csak demók és alternatív verziók vannak, viszont a két bónusz szám kifejezetten jó; idegesítő, hogy ezek miatt az ember kénytelen az amúgy is drága lemezért plusz kiadásba verni magát. Szóval én máshogy állítottam volna össze a számlistát, de ettől az "RRR" még önfeledt, habkönnyű szórakozást és torokszaggató fürdőszobás karaokét ígér...

Tartuffe

Kiadó:
Narnia Songs

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Christian Liljegren énekes/kiadótulajdonos megkerülhetetlen mérföldkövévé vált a nyíltan keresztény hard rock és heavy metal belterjes, "ritkán lakott" világának, jóllehet Skandinávia – főleg a keményebb zenei stílusokban – nem éppen jámbor és hitvalló kereszténységéről híres. Liljegren, miközben lehetőséget adott egy rakat keresztény csapatnak a nagyérdemű előtti bemutatkozásra, frontemberként aktív tagja több white metal formációnak is, mint pl. a Divinefire, a Tommy Johanssonnal (ReinXeed, Sabaton) alapított Golden Resurrection és persze zenei kreativitásának fő csapásiránya: a Narnia.

Ez az arculatban, dalszövegekben vállaltan keresztény rockzene látott már szebb napokat. Érthető okokból nem vált soha tömegjelenséggé, de manapság kezd szinte teljesen visszaszorulni Észak- és Dél-Amerikába, elsősorban az Egyesült Államokba és Brazíliába, ahol a hasonszőrű zenekarokra még mindig komoly érdeklődés mutatkozik. Valójában a "From Darkness To Light" megjelenését is egy sikeres brazil turné ihlette, hiszen a csapat ennek kapcsán határozta el, hogy energiával feltöltődve nekiugranak egy új anyag megírásának. Utoljára 2016-ban adtak ki lemezt egyszerűen csak "Narnia" címmel. A kb. 38 perces, rövidke album nem volt túl ihletett munka, így érthető érdeklődéssel vártam, hogy az idénre beért erőfeszítésből mi fog kisülni.

Meg kell hagyni, hogy a Viktor Stenquist hangmérnök és Jens Bogren producer által kivitelezett hangzás vastagabb és modernebb lett a 2016-os lemezen hallhatónál. Szerintem a dalok is jobban sikerültek, főleg a lemezindító, lüktető erejű "A Crack In The Sky", ami a nálam alapvetésnek számító, power metálosabb "Course Of A Generation" című albumukat idézi. Akad ezen kívül több remekbe szabott szerzemény is, különösen az epikus, két részre bontott címadó.

Bár nagyon jól értek angolul és a kereszténység sem áll tőlem távol, azért hálás vagyok, hogy valamiért ezek a Vidám vasárnapra hajazó, neo-protestáns ízű lelkesítő szövegek angolul fele olyan tolakodónak sem tűnnek, mintha magyarul hangoznának el. De még ennél is hálásabb vagyok CJ Grimmark gitáros hangszeres tudásáért, aki az Isten dicsőítésére fordított tehetségét bőven kamatoztatja a lemezen.

Tartuffe

Kiadó:
Phil Lanzon Ditties/Cargo Records

Honlapok:
www.phillanzonwordsandmusic.com
facebook.com/phil.lanzon

Phil Lanzon a rock n' roll, közelebbről a legendás Uriah Heep szürke eminenciása. Nem igazán tartozik a hard rock széles körben ismert és ünnepelt billentyűsei, komponistái közé, pedig a műfaj nagy "öregjei" között a helye; képességei és hozzájárulásai olyan illusztris társaságba sorolják, ahol Jon Lord a király, Rick Wakeman, Kieth Emerson és Don Airey a palotagróf, országbíró és kincstartó. Lanzon egyébként – a Hammond nyüstölésén túl – zenés színházi, sőt irodalmi babérokra is tör, idén jelent meg pl. a "Curse of The Mudchalk Devil" című fantasy könyve. A "48 Seconds" már a második önállóan megírt és kiadott szólólemeze, 2017-ben jelent meg "If You Think I'm Crazy!" című debütációja.

Még a Uriah Heep rajongók közül is kevesen tudják, hogy Lanzon nemcsak billentyűket nyomogat a bandában, de nagyszerű énekes (itt is vállalt dalokat) és 1987-es csatlakozása óta termékeny, sőt nélkülözhetetlen dalszerzője a csapatnak. A "Raging Silence" (1989) óta minden egyes albumon szerepelnek szerzeményei; a hibátlan "Sea Of Light" (1995) 12 nótája közül pl. 7-ben volt benne a keze (megjegyzem: másik négyet pedig a néhai Trevor Bolder szerzett). Lanzon tehát Mick Box elválaszthatatlan társává lett, mintegy a Uriah Heep kreatív motorjává vált. Elsősorban ő a felelős az összetettebb, progresszív hajlamú dalokért.

A "48 Seconds" sem egy hétköznapi, puritán rock n' roll album, hiszen vannak rajta szimfonikus jellegű szerzemények (valódi kamarazenekarral), de közreműködik egy fúvós szekció is. Lanzon itt éli ki azon hajlamait, melyek nem biztos, hogy minden tekintetben passzolnának az anyabandához, mivel esetleg túl filmzenések, vagy nem elég vérmesek. Én speciel kifejezetten örülnék, ha egyik-másik megoldást viszontlátnám (viszonthallanám?) a Uriah Heep lemezein (mit nem adnék egy "Sea Of Light 2"-ért!).

Ez tehát nem egy Uriah Heep light lemez, mint ahogy – mondjuk – a Pattern-Seeking Animals Spock's Beard lightra sikeredett; ugyanakkor hallatszik a dalokon – még ha karakterben olykor jelentősen el is térnek –, hogy ezek a nóták a Uriah Heep egyik fő dalszerzőjének alkotásai. Nekem kifejezetten bejön pl. az "In The Rain", a "Look At The Time" és a "You Can Make A Living", de mindent visz a címadó, közel 10 perces szimfonikus prog-rock gyöngyszem. Soha rosszabbat, főleg ebben a bágyasztó melegben és álmosító uborkaszezonban!

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.sabaton.net

Nem volt elég szenvedés az emberiségnek az I. világháború, most a Sabaton is megénekelte a történteket – még szerencse, hogy olyan kiadásban is, ahol egy narrátor felolvassa, miről fog szólni a következő szám, így ez a fajta "special edition" azoknak is jó, akik utálják a csapatot: elég egy zeneszerkesztő program, és a szöveg után el lehet tüntetni a dalokat, megkapván a Sabaton "Nagy Történelem Hangos Könyvét", amiből mindenki sokat tanulhat.

De félre a rosszindulatot, bevallom, bár eddig nem voltam túl nagy híve a csapatnak, most, hogy Tommy "Reinxeed" Johansson, a svéd gitármágus és csodavokalista csatlakozott hozzájuk, kíváncsian vártam, hogy szőke hősünk a mikrofont is elragadja-e Joakimtól – de ne tréfálkozzunk, mert a konceptalbum témájához nem illik a humor. Egyébként is, Joakim hangja, illetve hangjának hiánya ellenére is remek dalszerző és elsőrendű frontember, az alapvetően katonás ritmusok pedig kinek tetszenének, ha nem nekem (Tartuffe, ez felszólítás volt a táncra!). De lássunk is neki, az első világháború egy-egy nevezetes alakját, illetve történését mozaik-szerűen felvillantó album lényegében a legjobb, amit eddig csináltak – igen, a legendás debütöt nézve is, már csak Tommy miatt is, aki végre képviseli az IGAZI METAL legfőbb ismérvét, a gitárszólókat, melyeket valljuk be őszintén, elegánsan került el eddig az együttes. Most viszont bepótolták a diszkográfia bombakráternyi hibáját, és olyan dallamos gitárfutamokkal tűzdelték tele a rengeteg harcot, melyekhez még inasfütty sem kell, hogy azonnal slágerré tegyék a ragadós-hősies, eposzi-mértékű refrénekkel megtűzdelt dalokat.

Ott van mindjárt a lemez nyitó darabja, aminek hallatán a Manowar barbár harcosai minden bizonnyal könnyekre fakadnak – főleg így, az elhazudott búcsúturné fényében –, amiért nem nekik jutott eszükbe a mindent elsöprő dallam, de egyébként is: az egész lemezből úgy árad a hősiesség, mint Takaró Mihályból a hazugság és az inkompetencia.

A fiúk egyébként érezték, hogy ennyi harcban gyorsan elfárad a hallgató, így nem is szabták túl hosszúra a lemezt, aminek azonban minden rohama tartogat meglepetéseket: személyes kedvencem a "The Attack Of The Dead Men" furcsa nyikorgással és elsöprő támadással kinyilatkoztató refrénje és a "The Red Baron" barokkos nyitánnyal suhanó dallampuskatüze.

Persze megértem azokat is, akiknek a hátukon áll fel a szőr a tulajdonképpen hatásvadász és egyszerű megoldások hallatán, de próbáljunk meg egy másik oldalról bírálatot mondani a csapatról, akik tökéletes reprodukciói a metalhoz vezető út első kockakövének, a mai korhoz igazított hangzással, ütemekkel, és egy letűnt kor megfogalmazott gitárszólóival. Joakimtól pedig csak egy dolgot hiányoltam: dalt a Monarchia seregéről, hogy a szívem ne csak a hősies ritmusok, hanem a hazaszeretet miatt is hevesen dobbanjon.

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.omen.hu

Mit mondjak, nem éppen szerencsés körülmények között készült el az Omen új lemeze, esetleg nevet kellene változtatniuk "Szerencse Fel Band"-re, hogy a múltban is számtalan rög között bukdácsoló csapatot végre Fortuna csókolja homlokon, ne egy úton átszaladó fekete macska. Gondolom, akik követik az együttes munkásságát, jól ismerik a történteket: Koroknai Árpi, aki már lassan 10 éve küzdött jóban és rosszban – de inkább csak jóban – a zenekarral, a már megírt lemez felvételei előtt jelentette be távozását; és ha nem ismerném a körülményeket, azt mondanám, nem éppen Grál lovag módjára, de legyünk empatikusak és elfogadók, és tudjuk be az egészet pusztán megoldhatatlan egyeztetési problémának.

Gyorsan kellett hát cselekedni, ami Magyarföldön nem olyan egyszerű, lévén Árpi kitűnő énekes, és ezekből hazánk metál berkeiben nem terem annyi, hogy minden karnyújtásunkkal egy vokális zsenibe kapaszkodhassunk, még szerencse – no, Fortuna csak nem hagyta teljesen magára a fiúkat –, hogy a közelmúlt egyik nagy felfedezettje, a Mobilmániában is megfordult és jelenleg saját projektjében, a Stula Rock Bandben zenélő Molnár Péter rendelkezésre tudott állni, így aztán az Ómen egy újabb tehetséges hard rock torkot tudott leigazolni, aki azonban, ha kell – és most kellett –, hangjával is idomulni tud a keményebb terephez. Megmondom őszintén, jobban is örültem ennek, mintha valami reszelős torkú mondókamestert találtak volna, bár nem irigyeltem Stulát sem, akinek egy kész anyagot kellett felénekelnie, elesve annak esélyétől, hogy saját kreatív energiáiból akár egy keveset is integrálni tudjon a dalokba. És most aztán lehet, hogy nagyon fogtok utálni, mert bizony a lemez bika kezdő számát és a kissé filmzenés kezdésű "Egy jobb pokol"-t tekintve nem igazán sikerült az általában középdöngölős riffek közé olyan dallamokat rittyenteni, melyek karaktert formáló prioritást élveztek volna a riffek és a veretes szövegek előtt. Lehet, hogy Árpi még igazított volna az énektémákon, mert benne éppen azt szerettem, hogy képes volt a acélkemény tüskéket is barátságosabbá varázsolni, így azonban nem sikerült azt az – egyébként építő jellegű – ambivalenciát belevarázsolni a dalokba, ami a fogyasztható refrének, és a könyörtelen riffzápor között tudta volna a feszültséget fokozni, esetleg a kellő helyen oldani. Rendben, megértem, hogy az Omen mindig is a szigorúbb válfaját képviselte a heavy metalnak, de most úgy érzem, az énekesváltással – és netalántán a kapkodással – kibillentek az eddigi egyensúlyból, amit Árpival eddig oly szépen megtartottak.

Természetesen azokat is megértem, akik teljesen elégedettek az albummal, mert a számok végighallgatása felér egy intenzív nyaktornával, és a léggitár sem hiszem, hogy a sarokban porosodna a riffek és szólók hallatán, de én a kemény zenétől is elvárom – és itt nem az extrém stílusokról beszélek –, hogy több legyen, mint mondókaszerű, egy-két szavas refrének riff-öklözte áradata, ahol a dallamokat a puhányság számlájára írva zeneszerkesztő programmal vágják ki a hangjegyek közül. (Nem beszélve egy ilyen, dallamformálási tudományát már bizonyított énekessel, akivel biztos vagyok benne, hogy új határok nyílnak meg az eddigiek előtt.)

A "Halálfogytiglan" helye majd csak később fog letisztulni az Omen diszkográfiában, én mindenesetre becsülöm a csapatot, hogy ilyen körülmények között is képesek voltak a földről felállni, és odavágni egyet, amúgy metal zenész módjára. Csak hát olyat, ami már túl kemény nekem.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.scottstapp.com
facebook.com/ScottStapp

Rögvest az elején őszintén be kell vallanom, hogy ami engem illet, Scott Stapp, a Creed egykori frontembere nem tartozik a legszimpatikusabb muzsikusok közé. Aki rendszeresen olvassa ezt a blogot, tudja, hogy a '90-es évek elemi erejű zenei mozgalmával a grunge-dzsal (szó szerint: trutyival) enyhén szólva hűvös a viszonyom. A Creed ráadásul a Seattle-ből kiindult stílus egyik másodgenerációs, epigonként elkönyvelt képviselője volt, ami miatt még az elkötelezett Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains stb. rajongók is gyakran ekézték őket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Stapp immár harmadik szólólemeze gyakorlatilag egy nehezen magyarázható véletlen folytán kötött ki a lejátszómban.

Mint sokan mások, én is úgy gondoltam, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt. A srácnak meglehetősen hányattatott volt az élete (története kísértetiesen hasonlít Nikki Sixxére), tizenévesen menekült el otthonról, a Creed világsikerei után gyorsan elszaladt vele a ló, jöttek az ilyenkor szokásos alkohol- és drogproblémák, amit csak tetézett egy pikáns családi erőszak ügy 2007-ben. Azóta rendbe tette az életét, elment rehabra, kiengesztelődött a családjával, vállalta a kontrollált gyógyszeres kezelést, miután bipoláris zavarral diagnosztizálták, valamint három gyermekével együtt egy békés Nashville-i keresztény kommunába költözött.

A "The Space Between The Shadows" dalai nagyobbrészt erre a kanyarokkal, megpróbáltatásokkal teli életútra reflektál, ezért elég sok rajta a merengő, lassabb tempójú nóta. Ezek közül mondjuk szép tisztelgés a "Gone Too Soon", amit Strapp Chris Cornell (Soundgarden) és Chester Bennington (Linkin Park) emlékére írt. A túlzó lötyögésnek már csak azért sem örülök annyira, mert az album húzósabb, groove orientált dalai: pl. "Purpose For Pain" és "World I Used To Know" kifejezetten jól sikerültek, legalábbis sikerrel oszlatták el korábbi előítéleteimet. Hál' Istennek, sokkal kevesebb az Eddie Veddert utánzó, mesterkélt grunge-os "orrból éneklés", ami olyan ellenszenvessé tette Stapp Creedben nyújtott teljesítményét, és a gitárszólók sincsenek ideológiai alapon letiltva.

Mivel a CD fizikai állapotában még nem került a kezembe, fogalmam sincs, hogy a stúdióban Stapp mellett kik játszották föl a dalokat, de az biztos, hogy a produceri feladatokat Marti Frederiksen és Scott Stevens látták el, a fölvételek pedig Frederiksen Sienna Studiójában készültek. Ez az album sokat tett nálam Strapp rehabilitációjáért, de még így is azon az állásponton vagyok, hogy egykori fegyvertársa, Mark Tremonti (Alter Bridge, Tremonti) tehetségesebb nála és jobb úton jár zeneileg. Az viszont kétségtelen, hogy a Creed további nyüstölése helyett választott szólókarrierekkel és projektekkel mindenki jobban járt...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Ránézésre John Boegehold egy joviális, kopasz öregúr benyomását kelti, kb. úgy néz ki, mint a szomszéd gasztroenterológus; valójában azonban hosszú évek óta a Spock's Beard "szellemírója". A "Feel Euphoria"-tól (2003) kezdve Boegehold besegített a kreatív motorját vesztett, megfogyatkozott csapatnak zene és szövegírásban, de a "The Oblivion Particle"-t (2015) már gyakorlatilag felesben Boegehold írta meg. Most úgy határozott, hogy egykori és még ma is aktív SP muzsikusokkal készít egy albumot, amelyen helyet kaphatnak olyan szerzeményei is, melyek nem föltétlen passzoltak volna az anyabanda zsáneréhez.

Boegehold előzetes nyilatkozataiban igyekezett kihangsúlyozni a különbségeket, de a teljes album ismeretében azt kell mondanom, nem sikerült markánsan eltérni sem az SP kompozíciós jellemzőitől, sem pedig a védjegyszerű SP hangzástól. A Dave Meros bőgős és Jimmy Keegan dobos által alkotott nagyszerű ritmusszekció azonnal beazonosítható zenei alapokat teremt, amire erősen rásegít Ted Leonard semmivel és senkivel sem összetéveszthető orgánuma. Valóban akadnak olyan dalok, amelyek nem kifejezetten az SP stílusát képviselik (pl. We Write The Ghost Stories, No Land's Man), ugyanakkor az SP sohasem volt egy szigorú, áthághatatlan határvonalak által megbéklyózott zenei műhely, és a nóták közül is leginkább azok működnek, amelyek simán ráférnének az új SP anyagra (pl. No Burden Left To Carry, Orphans Of The Universe).

Készséggel elismerem, hogy dallamossága ellenére ez nem egy azonnal átlátható és befogadható dalcsokor, mégis az az érzésem, hogy minden erénye ellenére ez egy "Spock's Beard light" album, és egyet kell értsek Kárpátisszal a hardrock.hu-ról: akármilyen tehetséges muzsikus Ted Leonard, orgánumában nincs meg fele sem Neal Morse és Nick D'Virgilio érzelmi töltetének, ráadásul gitárosként ebben a közegben sajnos kevés - egy szürke kis fecske, aki nem csinál nyarat. Ezt annak ellenére mondom, hogy nagyon csípem a palit, pl. az Enchant "My Gravel Hand"-jét (Break, 1998) a mai napig megkönnyezem, a "Submerged" (Spock's Beard: Brief Nocturnes And Dreamless Sleep, 2013) pedig minden idők egyik legnagyobb prog-rock balladája.

Azt gondolom, hogy a PSA életképes projekt, ez az album is nyújt tartalmas, maradandó élményeket (a "Fall Away" pl. egy rendkívül szép, szívmelengető lassú dal), de nagyon félek attól, hogy ez a projekt esetleg hátráltatja, negatívan érinti a Spock's Beard jövőjét, netán éket ver az SP jelenlegi fölállását képező zenészek közé. Remélem, nem így lesz.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mindkey.it
facebook.com/MindKeyBand

A Mind Key amolyan epizódszereplő az erős olasz heavy metal színtéren, a közel 20 éves fönnállásuk alatt – az ideit beleértve – mindössze három albumot sikerült kiadniuk (plusz egy koncert DVD-t), és bizony egyik anyaggal sem tudtak berobbanni a köztudatba, de még a progresszív műfaj szűk keresztmetszetében sem igazán voltak képesek nevet szerezni maguknak. Utolsó lemezük éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg, és bár akadtak rajta kellemetes nóták, valamint a hangszeres teljesítmény is elismerést érdemlő, a dalszerzés terén maradt a langyos középszer.

Már a 2009-es "Pulse For A Graveheart" is mutatott némi elmozdulást a Dream Theater által fémjelzett stílus ivartalan szaporítása révén "született" progresszív metál irányából a dallamosabb, közérthetőbb hard rock felé. Az "Aliens In Wonderland" pedig kifejezetten frontiersos kiadvány lett, elhatalmasodott rajta a retrós hangulatú hard rock (Uram bocsá', helyenként AOR), ami a musicales énektémákban, az egyszerűbb dalszerkezetekben és a '80-as éveket idéző gitár- és billentyűhangzásban is tetten érhető.

Alighanem tudomásul vették, hogy nekik a ma már egyébként is egyre népszerűtlenebb progresszív metálban nem teremnek babérok, Aurelio Fierro Jr. énekes orgánuma pont ehhez a stílushoz passzol, és valószínűleg a kiadó is ebbe az irányba terelgette őket. Mindazonáltal képtelenek voltak teljesen elszakadni zenei gyökereiktől, olykor a hangszeres megoldásokból, instrumentális betétekből vastagon "kiszól", hogy egykor prog-metálon élesítették karmaikat.

Mindennek az az eredménye, hogy született egy furcsa, majdnem disszonáns végeredmény, retró hangzású, de modern fölfogású hard rock, progresszív zenei ambíciókkal, ugyanakkor már-már kommersz énekdallamokkal. Lehet, hogy valakinek még be is jön ez a szokatlan turmix, de nekem továbbra is közepes a teljesítmény: a szólók jók, de nincs bennük egyéniség, a dallamok pedig minden sziruposságuk ellenére sem fülbemászóak. A Mind Key tehát most sem találta meg a kulcsot a lelkemhez, maradt szürke eminenciás egy olyan tiritarka palettán, ahol náluk sokkal fiatalabb zenészek sokkal izgalmasabb dolgokat művelnek.

Tartuffe