Dionysos Rising

2023.feb.07.
Írta: garael 1 komment

Marco Garau's Magic Opera: Battle Of Ice (2023)

magic_opera.jpg

Kiadó:
független

Honlap:
www.magicopera.it

A metal operák virágkorának kezdetét minden bizonnyal Tobias Sammet Avantasia operája jelentette, amiben az Edguyból ismerős fiatal srác lerakta az összes olyan sztenderd-elemet, melyek mentén aztán hasonló szellemben fogant albumok tucatjai örvendeztették meg a nagyérdeműt, stílusokon, korszakokon, felhasznált komolyzenei betéteken átívelően. Operázott hát mindenki, akinek egy kis kedve volt hozzá, a Dream Theatertől elkezdve a Therionon keresztül, de említhetném a csodálatosra sikeredett Genius trilógiát a progresszív-power mezőnyben, vagy Nickolo Kotzev Nostradamusát a hard rock műfajában. Az említett, valóban nagyszerű munkák mellett azonban úgy érzem, a power metalban sikerült a legtöbb említésre méltó összefüggő történetet elmesélő albumot letenni az asztalra, talán az Avantasiának is köszönhetően, ami csikókorában a Helloween örökségét úgy tudta az új évezredbe dalolni, hogy annak még Michael Kiske sem tudott ellenállni.

A fényes, szép napok aztán elmúltak, a próbálkozások pedig lassan lesüllyedtek az underground mélységes fenekére, és a valamikori, többszereplős, tényleg nagyformátumú műfaj gyakorta egyetlen személy egy Casio szintetizátoron előadott bűvészmutatványává züllött, amiben nemhogy a zeneiséget, de még a cilinderben eldugott nyulat sem sikerült megtalálni. Kritikám tárgya tulajdonképpen szintén egy kisköltségvetésű, tulajdonképpen egyetlen zenész erőfeszítéseinek terméke, bár itt a termék szót azért óvatosan írom le, mert az elkészült lemez minden olcsósága ellenére tartalmaz annyi művészi értéket, amennyivel bőven kiemelkedik hasonszőrű társai tömegéből.

A főszereplő tehát a számomra teljesen ismeretlen Marco Garau billentyűs, akinek szerencsére volt annyi önkritikája, hogy a gitárok kezelésére és az énekre profi haverokat hívott meg, akik képesek a monumentalitást felidézni, annak ellenére, hogy a hangzás még így is a szegény ember szórakozásává teszi a hallottakat. Mégis, mi az akkor, ami miatt felfigyeltem a "Battle Of Ice"-ra a tucatnyi aspiráns mellett? Számomra a zenében mindig is az egyik legfontosabb a dallam volt: nos, Garau képes volt operájába – és maradjunk akkor a műfajoknál – annyi melódiát zsúfolni, amennyi a Lehár Ferenc – Kálmán Imre – Huszka Jenő – Zerkovitz Béla életműtengelyen elhelyezhető, és a klasszikus zenei elemek ellenére legszívesebben metal operetté keresztelném a lemezt. Igen, ez minden bizonnyal az a metal album, amit nagymamád is szívesen meghallgatna, a dallamok által mindent beborító cukormáz mégsem fordul át giccsbe, vagy csak annyira, amennyire még nem válik cikivé. Van itt minden, amiben a valamikori mainstream társak jók voltak, indulók, himnuszok, könnyfakasztó balladák, tábortüzes hangulat, miközben olyan dallamokat sír ki a gitár, amitől egy komplett operett színházi közönség fakad zokogásra, vagy ugrik talpra, tapsviharral köszönve meg a zenészek munkáját.

A szöveg természetesen nem tud túljutni a szokásos sárkányos sztorin, és kábé annyira vehető komolyan, mint Süsü kalandjai, de hát a nagy operettek történetei sem voltak Dürrenmatt tollára illő remekek, így hát ezen ne is akadjunk fent. Garaunak végre sikerült az, ami hosszú időn át egy zenésznek sem: felhívni a figyelmét a stílusra legalább annak a 10-20 embernek, aki kritikám hatására nekiáll, és végighallgatja az albumot.

Garael

Címkék: lemezkritika
2023.feb.07.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Dave Martone: Guitar God (2021)

yyyyyyyy_1.jpg

Kiadó:
Hard / APM Music

Honlap:
www.davemartone.com

Sosem titkoltam, hogy a kanadai (és nem mellesleg részben magyar származású) Dave Martone az egyik kedvenc gitárosom. Annak idején (2006-ban) még egy interjút is készítettem vele, ami technikai okok miatt Túrisas néven jelent meg a hardrock.hu oldalon, majd mi is közöltük nem sokkal a blogunk indulása után (2008-ban). A neves bostoni Berklee School Of Music alumnusa (pl. Steve Vai és John Petrucci is odajárt) korai lemezein (Zone - 1999 és A Demon's Dream - 2002) valami olyan egyedi hangzású és atmoszférájú muzsikát játszott, amilyet sem előtte, sem azóta nem hallottam. Sajnos tőle sem.

Martone a 2007-ben megjelent "When The Aliens Come"-mal elindult egy kommerszebb irányba, ami rá egy évre hangzásban, kompozíciós szempontból is a "Clean" című albumánál teljesedett ki. Jellegzetes soundja, borult, olykor fúziós jazzbe hajló stílusa kezdett halványulni, majd idővel szinte már semmi sem különböztette meg a többi shreddertől, akik Satriani nyomdokán keresték a szélesebb körben learatható babérokat. Azóta nem is jelentkezett komoly szólóalbummal talán a 2015-ös "Niacimento" című akusztikus lemezt kivéve, amely elég felemásra sikerült.

Megint csak némi késéssel, de rátaláltam a hosszú hallgatás után 2021-ben kiadott legutóbbi lemezére. A szerénytelenül (vagy ötlettelenül?) "Guitar God" címmel megfejelt album inkább csak EP, hiszen mindössze 28 perces. Az ne tévesszen meg senkit, hogy 12 szerzemény van rajta, ezek egyike sem éri el a 3 percet - egyik másik a 2 percet is alig. Ez már önmagában sem túl bíztató.

Sajnos a dalokban gyakorlatilag alig ismerni rá arra a merészen kísérletező, szemtelen titánra, aki a második millennium környékén elképesztette a hallgatókat. A hangzás amolyan "12 egy tucat" metál shredderes, a számok kidolgozatlanok és nyúlfaroknyiak. Egy-két dalt kivéve (pl. a lemezt záró "Brazen Bastard"-ra gondolok) alighanem föl sem ismerném, hogy Martone penget. Szomorú ez, nagyon szomorú...

Tartuffe

 

Címkék: lemezkritika
2023.feb.06.
Írta: Kotta 1 komment

Audrey Horne: Devil's Bell (2022)

audrey-horne-devil.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.audreyhornemusic.com
audrey-horne.bandcamp.com

Ahhoz képest, hogy a lassan négy évvel ezelőtti Backyard Babies koncert óta (ahol az Audrey Horne előzenekar volt) mondogatom, hogy ha egyet kívánhatnék, legszívesebben ezeket a norvégokat nézném meg koncerten főbandaként, jól átsiklottam a tavalyi lemezükön. Mentségemre legyen mondva, nem vagyok ezzel egyedül, kábé az egész magyar rockszakma negligálta őket, pedig csak a süket nem hallotta 2019. április 19-én, hogy mennyire király csapat ez. Lecsavarták a fejemet akkor is, élőben, és most is, ezzel az albummal.

Tudom, nem eredeti, amit csinálnak. Megjegyzem, az első két CD-jükre, amin dédelgettek még némi egyediséget, modern ízt, nem annyira cuppantam rá. Aztán elengedték ezt az egyéniség kérdéskört egyszer s mindenkorra, és elkezdték fullba nyomni a retrót. Szemérmetlenül. És szemérmetlenül jól. Kiss, Iron Maiden és amit csak el tudsz képzelni a hőskorból. Hozzáteszem, bármekkora lopkovári is az egész, néhány hang után azonnal felismerni őket, azaz van egy markáns hangzásuk. Beleértve a különleges karakterű, kattant frontembert. Az egy dolog, hogy leszeded a kedvenceid stílusát, riffjeit és dallamait, az meg egy másik, hogy ezeket hogyan forrasztod egységbe, és mennyire profin tolod. Hát ők profin tolják.

Korongról korongra egyre jobbak szerintem, érzed, a vérükben és a szívükben vannak ezek a zenék, nem csak a kezükben. A "Devil's Bell"-en talán még több a Maiden, mint eddig, és Ozzy is befigyel elég markánsan. Mérget vennék arra is, hogy valamelyik gitárosuk (vagy mindkettő) hatalmas Michael Schenker fan. A kicsit kásás hangzás egyszerre retro és nagyon trendi is egyben. Igaz, a kerék újra feltalálásáról nincsen szó, de ahogy nyomják, az valahogy mégis autentikus és csak rájuk jellemző. De legalábbis piszkosul szórakoztató. A fellépéseiken pedig szétveti a színpadot az energia.

Szánalmas, tudom, de én nagyjából el is lennék életem hátralévő részében Black Star Riderst, The Night Flight Orchestrát és Audrey Horne-t hallgatva. Ez a három csapat nagyrészt lefedi a kemény rock történelmét úgy, hogy ebbe az évtizedbe tudja transzponálni annak legjobb pillanatait, a ma már kínosnak hatókat hátrahagyva. (Na jó, valami progos bandát azért még melléjük kellene tenni, meg mondjuk a Muse-t, és akkor meg is vagyunk.) Néhány éve (volt az majd' tíz is) még félig-meddig földbe döngöltem őket a koppintások miatt - a "Youngblood" ebből a szempontból visszaesés volt az elődjéhez képest -, bevallom, ez ma már (vélhetően a koncert hatására is) egy cseppet sem zavar, sőt!

Hát lehet nem imádni azt, amikor perceken át szólnak az ikergitáros, dallamos uniszólók egy nótában? Na ugye… Ezért tessék, itt egy kövér tízes rá, úgy, hogy egy pontot már levontam az eredetiség hiánya miatt. Igen, a Nigel Tufnel féle 10-es skálát használom én is - ha nem tudod mi az, így keress rá a tecsőn: "Spinal Tap these go to 11".

Kotta

Címkék: lemezkritika
2023.feb.04.
Írta: Dionysos 4 komment

The Winery Dogs: III (2023)

yyyy_33.jpg

Kiadó:
Three Dog Music

Honlapok:
www.thewinerydogs.com
facebook.com/TheWineryDogs

Nem biztos, hogy nekem kellene megírnom ezt a cikket. Most nem arra gondolok, hogy az utóbbi hat bejegyzést is én írtam, így az a veszély fenyeget, hogy túlexponálom magamat. Inkább arról van szó, hogy a nagy nevek ellenére kezdettől fogva szkeptikusan álltam ehhez a trióhoz. Már azon is meglepődtem, hogy a 2013-as debütáció után lett folytatás (2015), azt viszont végképp nem látom be, hogy nyolc hosszú év elteltével mi késztette őket arra, hogy visszatérjenek, mint a névadó háziállat, a saját - hogy is mondjam csak - maradékukhoz. Ez ugyan kicsit szigorúan hangzik, de nem rossz hasonlat, jóllehet abszolút nem áll szándékomban megsérteni sem a zenészeket, sem a rajongókat.

Abban szerintem mindenki egyetért, hogy a három muzsikus: Mike Portnoy, Billy Sheehen és Richie Kotzen külön-külön is legendás művész, a saját hangszerének világraszóló artistája. Többen még abban is egyetértenek majd velem, hogy Portnoy zenészként, zenei producerként majdnem tévedhetetlen, bár csak majdnem. Elég itt a Metal Allegiance vagy a BPMD nevű projektekre gondolnunk. Abban a tekintetben viszont valószínűleg csak kevés helyeslőre találok, hogy a The Winery Dogs szerintem már az indulásnál kisiklott. Nevezetesen akkor, amikor az eredetileg ideszánt gitáros/énekes, John Sykes nemet mondott, pontosabban elszabotálta az együttes beindulását.

Mint tudjuk, így - mintegy utógondolatként - került a levesbe Richie Kotzen, aki ugyan nagyszerű gitáros (bár a Mike Varney-féle shredder generációból nekem az egyik legkevésbé szimpatikus jelenség), termékeny dalszerző és igen jó torkú énekes, de bizonyos tekintetben épp olyan, mint Glenn Hughes: azaz bárhol megjelenik, ott azonnal rátelepszik a zenére, minden elkezd azonnal beazonosíthatóan, hamisítatlanul glenhjúzos - jelen esetben ricsikoccenes - lenni. Garantálom, hogy John Sykes-szal ez az egész teljesen másképpen szólt volna, mint ahogy azt is, hogy az a trió sokkal közelebb állt volna a szívemhez! Ez tehát itt az első nagy hendikep!

A második hendikep az, hogy bármennyire tisztelem és szeretem Portnoyt és Sheehent zenészként, egyikőjük stílusa sem illeszkedik jól - az egyik ezért, a másik azért - ehhez a funkys blues rockhoz. Talán inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy a Kotzen-féle mindent átható funkys blues rock nem illeszkedik az egyébként külön-külön és együtt is frenetikus ritmusszekcióhoz. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy már a kezdetek kezdetén gellert kapott ez a projekt. Meggyőződésem, hogy a Mother Head's Family Reunion és a Forty Deuce sokkal hitelesebb inkarnációi annak, amit Kotzen minden ízében képvisel és a jellegzetes stílusához is jobban illenek azok a zenészek. Abba már bele sem kezdek, hogy nekem attól kezdve még kevésbé fekszik Kotzen stílusa, hogy átállt az ujjal pengetésre. Na de ez már tényleg a kákán is csomót esete...

Mindannak ellenére, amit eddig leírtam, a The Winery Dogs nyilván működik valamilyen szinten: a zenészek briliánsak, a dalok - ha nem is mindegyik - abszolút élvezhetőek. Erre az albumra bőven volt alkalmuk rápihenni, ennek ellenére egyáltalán nem érzem kiemelkedőnek a két korábbi kiadványhoz képest, a középrész (a "Breakthrough"-tól a "Stars"-ig) például nekem kimondottan uncsi, a "Gaslight" kérkedő kapkodása pedig irritál (bár koncerteken biztos jól működik). Nem kérdés, hogy akadnak azért határozottan jó pillanatok is. A klipes "Xanadu" igazi Mother Head's Family Reunion és Forty Deuce hangulatot áraszt, a "The Vengeance" már-már slágergyanús, a "Pharaoh" és a "The Red Wine" pedig kihozzák a legjobbat ebből a fölállásból. Aki eddig is szerette őket, elégedett lesz, aki pedig korábban sem volt oda értük, nem lesz rajongóvá.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.feb.03.
Írta: Dionysos 2 komment

Victor Smolski: Guitar Force (2023)

yyyyy_14.jpg

Kiadó:
Massacre Records

Honlapok:
www.victorsmolski.de
facebook.com/victorsmolskiofficial

Nem teljesen világos, hogy minek köszönhetjük ezt a lemezt. Persze mindig örülünk egy Victor Smolski instrumentális albumnak - ilyet utoljára 2004-ben kaptunk tőle J. S. Bach földolgozásokkal -, ám a nem túl képzeletgazdag "Guitar Force" címmel megfejelt album igazából amolyan "Best Of" kiadvány énekesek nélkül. Nem vagyok biztos abban, hogy a rajongók ezt várták, követelték tőle, sőt még azt sem tudom elképzelni, hogy a kiadó vagy a menedzsment vetette föl az ötletet (az instru lemezek nem szoktak listákat mászni vagy bankot robbantani). Remélem, ez nem az inspiráció elapadását vagy az Almanac szekerének földbeállását jelzi.

A Havancsák Gyula grafikájával díszített kb. 59 perces kiadvány valójában egyetlen új szerzeményt tartalmaz, a 10 perc környékére belőtt shredder címadót, illetve szerepel rajta egy közel 16 perces "World Of Inspiration" című ún. "meddley", melybe Smolski rengeteg korábbi ötletét belesűrítette - itt sok-sok ismerős dallamot, megoldást, fordulatot hallhatunk az immár majdnem 30 éves pályafutásának mintegy összefoglalásaként.

A többi tétel a gitáros jól ismert katalógusából származik. Elsősorban az Almanac tevékenységére támaszkodik, de bőségesen merít a "Majesty & Passion" Bach-tribute-ból is. Meglepetésre a gitáros pályafutásának fontos és jelentős részét kitevő Rage-korszak mindössze egyetlen nótával (Unity) képviselteti magát. Természetesen az eredetileg énekkel rögzített dalok itt instrumentális formában jelennek meg, míg a "Majesty & Passion" tételei egyszerűen csak egy "másolás + beillesztés" művelet eredményeként kerültek a lemezre. Érdekes kérdés, hogy az énekes dalok újra lettek-e rögzítve. Gyanítom, hogy nem (ennek ellenőrzésére, kielemzésére nem volt kapacitásom, de nem is túl lényeges), max. lekerültek róluk az éneksávok és újra följátszotta a gitárrészeket.

A végeredmény egy nem túl koherens, de mindenképpen tetszetős, gitárfanokat maximálisan kielégítő lemez lett, viszont annyira kevés rajta az újdonság, hogy még én, a szenvedélyes gyűjtő sem fogom beszerezni a lemezt egy 10 perces nóta és egy negyedórás "mashup" kedvéért.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.jan.31.
Írta: Dionysos 3 komment

Electric Mob: 2 Make U Cry & Dance (2023)

yyyy_32.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

A brazil Electric Mobnak, egészen pontosan a banda énekesének, Renan Zontának fölfedezése a Frontiers kiadó atyjának, Serafino Peruginónak egyik legjobb húzása volt az utóbbi időben. Zonta konkrétan olyan tehetség, amilyen kb. 10-20 évenként tűnik föl a rock és metál egyre borongósabb egén. Simán egy lapon lehet emlegetni olyan kivételes frontemberekkel, mint Plant, Coverdale, Dio, Allen vagy Lande. Mondjuk némi fazonigazítás ráférne; a hol fehérre, hol zöldre, hol rózsaszínre festett rövid haj inkább illene egy Scooter koncertre - ha azt egyáltalán lehet koncertnek nevezni (talán inkább táncos előadói est lesz az).

A lényeg, hogy Zonta hangja és stílusérzéke zseniális, s ezt még rossz angol kiejtéssel sem rontja le (mint olykor pl. Timo Kotipelto vagy Fabio Lione). A 2020-as bemutatkozó lemezzel kapcsolatban már leírtam sommás ítéletemet. Akármennyire is lelkesít Zonta lehengerlő teljesítménye, az Electric Mobot "one man show"-nak tartom, a többi zenész, pl. Ben Hurt gitáros egyszerűen nincs vele egy szinten. Elnézést a hasonlatért, de mintha Messi focizna az Újpestben, vagy Vinnie Moore pengetne a Kispál és a Borzban.

A "Discharge" című bemutatkozáshoz képest a meglehetősen ostoba névre keresztelt és ronda borítóval ellátott "2 Make U Cry & Dance" mintha egy kicsit kommerszebb lenne. A bluesos és southern hatásokkal átitatott heavy rock alapvetően megmaradt, de mintha modernebb, még rádióbarátabb ritmusok és dallamok jelentek volna meg az új kiadványon.

A középszerű gitárosnál, ócska dobhangzásnál sokkal nagyobb gondnak látom, hogy akármilyen divatosak, fiatalos erőtől duzzadóak is a dalok, nekem nem elég fogósak, ráadásul hangi adottságai alapján Zontának nem föltétlenül itt, ebben a stílusban lenne a helye. Értem én, hogy ezt szereti, de szerintem jobban járna, ha a gazda, Perugino komolyabb dalszerzőkkel és fölsőbb kategóriás zenészekkel beleültetné pl. valami prog metál projektbe. Zonta tényleg - Dino Jelusic mellett - a szakma legigértesebb fiatal titánja.

Azért nem rossz album ez, van is rajta néhány tényleg figyelemre méltó darab, pl. a fejszaggató "Soul Stealer" vagy a hihetetlenül energikus "Thy Kingdom Come", amiben persze Zonta a csillagokat is leénekli az égről. Leszögezem tehát: igazából nem a lemezt akartam lehúzni, hanem inkább rámutatni arra, hogy Zonta nem itt lesz világsztár; véleményem szerint ő ennél többre hivatott.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.jan.31.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Tillison - Reingold - Tiranti: Allium: Una Storia (2021)

yyyy_31.jpg

Kiadó:
Reingold Records

Honlapok:
www.reingoldmusic.com
facebook.com/jonas.reingold

Ez az egyik legfurcsább album, amit az utóbbi időben hallottam. Annyira furcsa, hogy ilyesmiről csak nálunk születhet kritika, s még itt sem várok 10-20 kattintásnál többet. Ha egyáltalán. De nem is ezért csináljuk. A nevek néhány olvasó előtt ismerősnek tűnhetnek: Andy Tillison a brit progresszív rock hagyományok jeles képviselője, a The Tangent alapító tagja, énekese és billentyűse (itt dobol is!), Jonas Reingold konkrétan a skandináv progresszió koronázatlan királya, nemcsak fontos bandák bőgőseként és dalszerzőjeként (pl. The Flower Kings, Karmakanic), de a műfaj kiadójaként és mecénásaként is. Legkevésbé talán Roberto Tiranti ismert, ő viszont hazájában, Olaszországban számít a progresszív rock legendás alakjának. Itt kivételesen nem bőgőzik, csak énekel.

De mi végre ez a különös angol-svéd-olasz trió? A sztori elég szövevényes, megpróbálom dióhéjban összefoglalni. Tillison 16 évesen a családjával Európai körútra indult, s amikor Rómába értek, egy városon kívüli kempingben szálltak meg. Akkoriban próbálták a sátorozó közönséget így-úgy szórakoztatni, ezért a kempingben volt színpad is, ahol egy bérzenekar játszotta a kor legnagyobb slágereit. Érted? Nem rezidens dídzsé tologatta a potikat, hanem egy fölkészült muzsikusokból álló banda játszott Queen, ELO, Supertramp, Elton John stb. dalokat!

Tillison állandóan a színpad körül lógott, a próbák idején is ott sündörgött a zenészek körül. Mint kiderült, a próbák és a beállás alatt az olasz énekesből és albán zenészekből álló együttes a saját progresszív rock kompozícióit játszotta, ami teljesen elbűvölte az angol tizenévest. Kapott is tőlük egy Allium föliratú demo kazettát, amit éveken át rongyosra hallgatott, amíg egy betörés alkalmával el nem lopták tőle a magnó deckkel együtt. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a progresszív rocknak a '70-es években kialakult egy olasz alfaja, amit rock progressivo italiano néven szokás emlegetni. Erről marha keveset tudunk, mert a talján bandák (mint pl. a PFM) nem futottak be nemzetközi sikereket, még otthon is erősen alultámogatott undergroundnak számítottak.

Tillisonban e '76 nyarán szerzett élmény és a demó mániákus hallgatása hihetetlenül mély nyomot hagyott annak ellenére, hogy a római kempingben haknizó, olasz énekessel dolgozó albán banda nyomtalanul tűnt el a zenetörténet horizontjáról. Végül Tillison azzal kereste meg Jonas Reingold barátját, akivel a The Tangentben együtt muzsikál, hogy 45 év távlatából próbálják meg újrateremteni ezt az életre szóló, gyerekkori élményt. A zenei kalandokra és őrült projektekre mindig kapható Reingold azonnal igent mondott, és az olasz Tirantival kiegészülve hozzáfogtak a szinte lehetetlen vállalkozáshoz.

Nehéz, sőt képtelenség megmondani, hogy az angol-svéd-olasz koprodukcióban készült három monumentális szerzeményben mi az aránya az emlékezet mély és csalóka bugyraiból előhúzott eredeti (de mára már elveszett) kompozícióknak és a TRT utólagos hozzájárulásának, adalékának. Létezik olyan zenei memória, amely évek távlatából is képes valamit hangról hangra fölidézni, ennek ellenére én mégiscsak azt hiszem, hogy itt leginkább eredeti TRT dalokról van szó, amelyekhez "történelmi" dallamfoszlányok szolgáltatták az ihletet.

A muzsika leginkább a korai Pink Floydra, Yesre és Colosseumra emlékeztet, de valamivel több jazz fúzióval és fúvós hangszerekkel megspékelve. Tiranti természetesen - az "albán/olasz" eredetit fölelevenítendő - olaszul énekel, ami még különlegesebbé teszi a kiadványt. Ez sokaknak szokatlan lehet, de én éltem pár évet Olaszországban és szeretem pl. Zuccherót, Vasco Rossit, Ramazottit, így nem zavar. Még az sem riaszt el, hogy a zene meglehetősen billentyű orientált, a gitárt - amely leginkább a furmányos kíséretre szolgál - a bőgős, Reingold kezelte.

További különlegessége az albumnak, hogy ugyanaz a kb. 40 percet kitevő három szám kétszer szerepel rajta, először Tillison hagyománytisztelő, '70-es éveket hűségesen idéző formájában és soundjával, majd Reingold modernebb fölfogású hangszerelésével és keverésével. Nekem - akit gyakran hangzás-nácinak titulálnak kollégáim - természetesen az utóbbi tetszik jobban, de megértem azokat is, akik autentikusabbnak tartják az ötletgazda retró változatát.

Lehet, hogy mégsem sikerült a sztorit röviden elmesélnem, de nem bánom, mert ez a muzsika megér minden egyes leütést. Ha 2021-ben kerül hozzám, talán toplistás is lett volna.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.jan.26.
Írta: Dionysos 3 komment

Steve Vai presents Vai/Gash (2023)

yyyyyyyyyyyyyyyyy.jpg

Kiadó:
Favored Nations/Mascot

Honlapok:
www.vai.com
facebook.com/stevevai

Megmondom őszintén, nem tudom igazán, hányadán álok Vajas Pista bácsival. A '90-es években kedvenc gitárosom, zenei bálványom a 2000-es évekre olyan irányt vett, ahová én már nem nagyon mertem/tudtam követni. A "Modern Primitive" - amiről nálunk szokatlan módon két recenzió (ITT és ITT) született - ugyan minden furcsasága ellenére kimondottan tetszett, de a 2016-ban megjelent album anyaga valójában még a '80-as években született. A tavalyi "Inviolate"-re nem mernék egyetlen rossz szót sem szólni, de nem véletlen, hogy végül nem írtam róla kritikát. Az új szerzemények sajnos már nem nekem szólnak, sőt manapság már Vai stílusa sem ül nálam - az új koncertfölvételeket nézve döbbentem veszem észre, hogy már az sem igazán tetszik, ahogy manapság a régi tételeket játssza. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi történt... Csak ismételni tudom magam: "ma már Vai mesterrel inkább kortárs zeneszerzőként kell számolni, mint afféle hajmetál korszakból itt ragadt gitárhőssel"...

Persze Vai iránti tiszteletem töretlen, a faszi egy "Alien", egy géniusz, de az elmúlt néhány évben már csak a régi lemezeket hallgatom. Éppen ezért keltette föl a figyelmemet a hír, miszerint egy olyan énekes anyagot készül kiadni, amit még a '90-es évek elején rögzített, de azóta a szekrényben dugdosott. Először azt hittem, ez is olyasmi lesz, mint a Devin Townsenddel elkészített, nem mellesleg pazar "Sex & Religion", de azután az első beharangozók alapján világossá vált, hogy itt egészen másról van szó.

A nyilatkozataiban Vai elmesélte, hogy az egész tulajdonképpen egyfajta gegként, a saját szórakoztatására született. 1990/91-ben (tehát valamikor a "Passion & Warfare" és a "Sex & Religion" között) akart írni néhány számot, amit motorozás közben hallgathat, és amit az általa kedvelt '70-es évekbeli bandák ihlettek. Először lövése sem volt, hogy ezeket a direkt, felhőtlen és szabad életet ünneplő hard rock dalokat ki énekelje föl, majd az jutott eszébe, hogy a még nála is szenvedélyesebb motoros barátját, Johnny “Gash” Sombrottot kéri meg. Maga is meglepődött, hogy a végeredmény milyen jó lett, pedig a dalszerzés és a szerzemények fölvétele mindössze két hetet vett igénybe. Sambrotto nem volt profi énekes, de úgy teljesített a stúdióban, mintha erre született volna.

Gash (azaz Sombrotto) - aki 1977-ben már szenvedett egy nagyon súlyos motorbalesetet, melynek folyományaként testének 60% súlyosan megégett - végül 1998 szeptemberében végleg áldozatul esett nem veszélytelen szenvedélyének. Vait gyerekkori barátja hirtelen és tragikus halála nagyon megviselte, főleg mivel eredetileg azt tervezte, hogy idővel a 8 rögzített dalt továbbiakkal is kiegészítve végre kiadja a sokáig "ad acta" tett anyagot. Végül Vai most (jelentős késéssel) látta elérkezettnek az időt arra, hogy ezeket a fölvételeket kicsit leporolva megossza rajongóival.

Azt senki ne várja, hogy egy klasszikus gitárhős lemezt hall a Vai/Gash kettőstől. Itt Vai idomul, szolgál, mint egykor az Alcatrazzban, egyik-másik dalban, pl. a bluesos "Woman Fever"-ben olyan szólót helyezett el, amiről "vakon" tuti nem mondanám meg, hogy itt ugyanaz penget, mint aki a "Fire Garden Suite"-ben.

Kár, hogy az egész kb. fél óra, még ugyanennyit szívesen hallgattam volna tőlük. Vai ugyan azt nyilatkozta, hogy ezeket a dalokat azok a zenék inspirálták, amiket ő tizenévesen a '70-es években hallgatott, nekem úgy tűnik, hogy az egésznek határozottan '80-as évek hangulata van, főleg a Van Halen jut róla eszembe - igaz, a Van Halen első két lemeze még a '70-es években jelent meg.

Nagyon örülök, hogy Vai nem hagyta ezeket a nótákat a fiók aljában. Nagyon jólesik őket hallgatni, nemcsak a nosztalgia-értékük miatt, hanem mert a mester egy olyan formáját mutatják, amiért ma is fönntartások nélkül lelkesedni tudok.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.jan.26.
Írta: Dionysos 5 komment

Uriah Heep: Chaos & Colour (2023)

yyyy_30.jpg

Kiadó:
Silver Linings Music

Honlap:
www.uriah-heep.com

Azért az nem épp egy szégyenlős, csuklásszerű minibüfi a viharos szélben, ha egy banda 53 éve folyamatosan tolja a cuccot és közben kiad 25 lemezt, ráadásul úgy, hogy a kritikusok már karrierjük kezdetén kajánul temették őket, miközben ők - lefitymálva a rosszindulatú kétkedőket - számos tragédiát, több tagcserét, zenei korszakot meg- és átélve folyamatosan meg tudtak újulni. A Uriah Heep sohasem volt a "szakma" filiszteus megmondóembereinek kedvence, de ők minden epebajos szkeptikusra rácáfoltak.

Az utóbbi időben az előszeretettel retróhullámokat lovagló Frontiers kiadónál jelentek meg a lemezeik, de az új album - bevallom: ennek a hátteréről gyakorlatilag semmit sem tudok - már a Silver Linings Music gondozásában került a manapság egyre inkább csak virtuálisan létező polcokra. Mostanában sajnos elég gyakran látogatta a Uriah Heep-családot a kaszás: 2020-ban meghalt két korábbi oszlopos tagjuk is: Lee Kerslake és Ken Hensley, 2021-ben pedig eltávozott az élő rocklegendák sorából egykori énekesük, John Lawton is, akiről mindenképpen illő és igazságos megjegyeznünk, hogy a német Lucifer's Frienddel is hatalmasat alkotott.

A lényeg, hogy a csapat - amelynek emberi számítás szerint talán már nem is kellene léteznie - az utóbbi időben komoly fiatalításon esett át. Ez mondjuk relatív, hiszen a legfiatalabb tagjuk is az ötvenes éveit tapossa, de ez egy olyan bandában, ahol a mára már egyetlen alapító tag, Mick Box lassan 76 éves, gyakorlatilag "csikó" kategória. Azt ugyan nem állítom, hogy a Uriah Heep megtáltosodott, de az a benyomásom, hogy - meglepő módon - újfent képesek voltak tartalék energiákat fölszabadítani. Már az előző, 2018-ban megjelent legutolsó lemezükkel kapcsolatban megjegyeztem, hogy a "Living The Dream" a 2000-es évek eddigi legjobb Heep anyaga volt.

A "Chaos & Colour" nemcsak a borítóterv tekintetében üde, színes, fiatalos, a hangzás is frissült kicsit (értsd: még kevésbé retró) és a dalokból egyáltalán nem árad a lélektelen rutin áporodott levegője (tessék csak meghallgatni a csatolt klipes dalt!). Egyszerűen fölfoghatatlan számomra, hogy fél évszázad és 25 lemez után honnan jönnek még mindig az új dallamok, a zsenge, ropogós ötletek. Emberi számítás szerint ezeknek a muzsikusoknak már fáradt, kiszámítható, önismétlő zenét kéne játszaniuk fapofával, miközben végig csak a gázsira gondolnak. Akik látták őket élőben, tudják, hogy ez mennyire nincs így.

Persze nem állítom, hogy amit hallunk, forradalmian újszerű, hogy ne lennének ismerősek a megoldások, olykor már-már elcsépeltek a riffek, dallamok. Ennek ellenére ez mégis izgalmasabb, szórakoztatóbb, mint amit sok fiatal formáció művel ebben a zsánerben. Alighanem arról van szó, hogy maga a stílus lett bizonyos értelemben "datált", hiszen a mai napig a régi nagy öregek dominálják a színteret. Nyilván nem baj, ha a fiatalok új utakat keresnek, bőszen kísérleteznek, de nekem az a benyomásom - lehet, csak mert magam is egyfajta Matuzsálem vagyok -, hogy nem nagyon tudnak mit kezdeni a formanyelvvel, a zenei készlettel - képtelenek visszaemelni a rockzenét a mainstreambe.

A "Chaos & Colour" nagyon csecse kis lemez. Alighanem kénytelen leszek elvenni a "Living The Dream"-től a 2000-es évek eddigi legjobb Heep anyaga címet.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2023.jan.26.
Írta: Dionysos 1 komment

Black Star Riders: Wrong Side Of Paradise (2023)

yyyyyyyyyy.jpg

Kiadó:
Earache

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

A legutóbbi, 2019-ben megjelent album értékelőjében azt írtam: úgy érzem, "hogy az egyébként jól kitalált, nagyszerű és olajozottan működő formula lassacskán és aprócska lépésekben, de kiüresedni látszik". Igen, a varázslat - úgy tűnik - illékony. Már az sem jó előjel, hogy a korábban szokásos kétéves várakozási idő a most megjelent album esetében majd' négy évre nyúlt. Persze ebben nyilván vastagon benne van a járvány meg minden, de közben újabb személyi változások is történtek. Chad Szeliga helyett már Zak St. John dobol, a lemezt följátszó Christian Martucci helyén pedig újabban Sam Wood (Wayward Sons) pengeti a szólógitárt. Pedig a leváltottak sem régen csatlakoztak a bandához. Az ilyen rotáció általában rossz hatással van a teljesítményre. Ráadásul mindeközben a Nuclear Blast kiadótól átkerültek az Earache-hez...

Persze akármit is gondolunk az új, 41 perces (bónuszokkal 49 percre bővített) lemezről, élőben egészen biztosan nagyon harap a társaság. Februárban 10 éves évfordulós turnéra indulnak az Egyesült Királyságban, ráadásul fontos alapítótagok, Scott Gorham és Jimmy DeGrasso támogatásával, valamint Michael Monroe (Hanoi Rocks) és Phil Campbell (and the Bastard Sons) kíséretében. Csak remélni tudjuk, hogy ez a show valamilyen formában hozzánk is eljut: "Csitt, most valahol, tán Ujpesten, Húszesztendős legénynek vackán Álmodik a Nyomor." (Ady Endre)

Annak ellenére, hogy Damon Johnson, a banda - Ricky Warwick mellett - legfontosabb dalszerzője nekem speciel hiányzik, ki kell jelentenem, hogy Warwick hitelesen képviseli a folytonosságot. A BSR fő csapásiránya, jellegzetes stílusa (amit én kelta kocsma hard rocknak hívok) nem változott, valahogy nekem mégsem tűnnek olyan fülbemászónak, fölszabadultnak (fílgúdnak), mint régen. Elismerem: mostanában egészen más a közhangulat.

Félreértés ne essék, nem akarom lehúzni a kiadványt, valójában több kiváló szerzemény is van rajta: Better Than Saturday Night, Crazy Horses (bár ez valahonnan igen ismerős), Don't Let The World, Green And Troubled Land. Egyszerűen csak nincs rám olyan hatással, mint az első három lemez; ezzel összefüggésben megint csak magamat tudom idézni: "nem kizárható, hogy inkább az én fülem fáradt el (értsd: túl ismerős lett minden dallam, manír, stílusjegy)". Hogy a legvégén teljesen pozitív hangot üssek meg: a borító szerintem piszkosul el lett találva...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása