Dionysos Rising

2020.nov.06.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Eric Johnson: EJ Vol. II (2020)

yyy_33.jpg

Kiadó:
Vortexan Music

Honlapok:
www.ericjohnson.com
facebook.com/OfficialEricJohnson

Eric Johnson az egyik kedvenc gitárhősöm, s ebben osztozom elég sok olyan kivételes képességű húrnyűvővel, aki Johnsonra meghatározó hatásként, igazi úttörőként hivatkozik. Ezt szerintem elég világosan kifejtettem a 2017-es "Collage" című lemez kritikájában. Hősünket mostanság - úgy tűnik - inkább a meditatívabb jellegű akusztikus darabok mozgatják meg, az év elején ugyanis megjelentette második szinte teljes egészében akusztikus albumát. Az első ilyen lemezről (EJ - 2016) említést tettem a már hivatkozott recenziómban, de a jelenség igazán megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk vele.

Az első "EJ" lemezt nem is olyan régen, több éves késéssel szereztem be fizikai valójában, és ahogy betettem az "audiofil tornyomba", totálisan lenyűgözött letisztultságával, ragyogó, bársonyos hangzásával. Piszkos jól tud esni egy kemény, hangosra kevert zúzda után egy ilyen szellős, habkönnyű és hangulatorientált muzsika! Olyan érzése van az embernek, mintha valamiféle tisztítókúrán esne át - ez az én zenei jógám, amelynek hallgatása közben újra megtalálom a "közepet".

Mondanom sem kell, hogy a "Vol. II" - nevéhez híven - egyenes folytatása az első "EJ" lemeznek, még akkor is, ha ez már nem teljesen akusztikus, hiszen alkalomadtán előkerül a villanygitár és az erősítő - na meg az ún. lap steel is. Az album (csakúgy, mint elődje) nemcsak saját dalokat tartalmaz, de két földolgozást is (pl. a "Hide Your Love Away"-t a Beatlestől), de úgy, hogy Johnsont nem érheti a szolgai utánzás vádja - jóformán csak a refrénből derül ki, hogy mi szól éppen. A másik "kölcsönzés" a Jimmy Page által is "földolgozott" hagyományos darab, a "Black Waterside" (lásd Led Zeppelin: Black Mountain Side).

Johnson "tettestársai", Roscoe Beck bőgős (Leonard Cohen, Robben Ford, Dixie Chicks) és Tom Brechtlein dobos (Kenny Loggins, Chick Corea, Wayne Shorter, Robben Ford) régi, sokat látott muzsikusok, akik zenei kompetenciában egy jottányit sem maradnak el a "mestertől". Amit itt hallunk nem más, mint lenyűgöző hangszeres tudás, megérintő, letisztult zeneiség, lélekig hatoló, simogató, varázslatos hangulat, amely úgy melankolikus, hogy egy pillanatra sem unalmas.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.nov.06.
Írta: Dionysos 2 komment

Fates Warning: Long Day Good Night (2020)

yyy_32.jpg

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.fateswarning.com
facebook.com/FatesWarning

Nem tudom, teljesen helytálló-e a megállapítás, de a Fates Warning egyfajta másodvirágzását éli. Amikor a gyakorlatilag klasszikus fölállásban elkészített "visszatérő" lemezük, a "Darkness In A Different Light" (2013) kijött, érezhetően metálosabb irányba kanyarodtak, amelyhez nagyban hozzájárult a brutálisan erőteljes és kompakt stílusú ritmus-mester, Bobby Jarzombek. A 2016-os "Theories Of Flight" már igazi csiszolt gyémántként ragyogott föl, s ez még akkor is igaz, ha a klasszikus, stílusalapító lemezek ihletettségét egyesek (pl. Túrisas kolléga) szerint már nem érte el.

A Fates Warning - miközben a progresszív metál legendák státuszát élvezi - mindig egy kicsit különutas volt, mert sajátos, komor hangvételük (vess egy pillantást a borítóra!) és a "kánontól" eltérően nem a hangszeres virtuózitást hangsúlyozó zenei megközelítésük külön kategóriába sorolta őket a stíluson belül. Ez persze nem jelenti, hogy nem mesterien kezelik a hangszereiket, hanem csak azt, hogy náluk inkább a hangulatteremtésen van a hangsúly. Az "A Pleasant Shade Of Grey" (1997) a mai napig eklatáns és látszólag fölülmúlhatatlan példája, bizonyítéka ennek.

Természetesen a "Long Day Good Night" sem az a kifejezetten egyhallgatásos anyag; kéri - mit kéri?, megköveteli! - az alaposabb ismerkedést, azt a bizonyos "alámerítkezést". Ennek ellenére, többszöri hallgatásra is úgy érzem, hogy elődjénél valamivel szürkébb és szétszórtabb, noha egyetlen gyöngécske, ún. ugratós nóta sem kapott rajta helyet. Egyes kritikusok a ma már klasszikusnak számító "Parallels" (1991) szemléletének és kedélyének visszatéréséről beszélnek, de én ezzel nem értek egyet. Inkább úgy érzem, hogy helyenként az átmeneti jellegű "FWX" (2004) köszön vissza, mint pl. a zseniális ütős, Gavin Harrison (Porcupine Tree, Pineapple Thief) vendégszereplésével készült "When Snow Falls"-ban.

Azt írtam tehát, hogy ez a lemez elődjénél "szétszórtabb", azaz sokkal kevésbé egységes képet mutat (s talán a dallamok sem mindig sikerültek olyan jól). Ennek az olykor meghökkentő tarkaságnak önmagában vizsgálva is tipikus példája a közel 12 perces "The Longest Shadow Of The Day", amely leginkább ezzel a szörnyű anglicizmussal írható le: Pink Floyd meets jazz fusion meets Metallica... Bárhogy is, szerintem az album legkülönlegesebb, legrafináltabb szerzeménye. Föl is merült bennem az "ügyeletes kedvenc"-ség alapos gyanúja.

Aki "későn érkezőként" a legutóbbi két lemez alapján szerette meg igazán a Fates Warningot (mint pl. Viski cimborám), kapaszkodhat az első három nótába, vagy a már majdnem metálslágerként értékelhető "Scar" és "Glass House" című dalokba, máskülönben az album inkább régi rajongóknak szól: ők biztosan nagy lelkesedéssel fognak belőle kedvükre szemezgetni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.nov.05.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

R.I.P. Ken Hensley (1945-2020)

hensley-in-1973.jpg

Itt hagyott minket a nagy Varázsló, Ken Hensley is. A Uriah Heep családjának Lee Kerslake halála után ez idén a második hatalmas vesztesége. Szomorú és váratlan veszteség ez a klasszikus rockzene rajongóinak is. A fiatalok közül sokan talán azt sem tudják, kiről van szó, de mi "öregek" egy lapon emlegetjük olyan kivételesen tehetséges muzsikusokkal és billentyűvirtuózokkal, mint Jon Lord vagy Kieth Emerson. Szerencsére hagyott nekünk maga után rengeteg jó dalt, amelyek meghallgatásával méltóképpen megemlékezhetünk róla. Abracadabra, O Great Wizard! A síron túlról is varázsolsz nekünk!

Mennyire ide való ez a dal!

He was the wizard of a thousand kings
And I chanced to meet him one night wandering
He told me tales and he drank my wine
Me and my magic man kind of feeling fine

He had a cloak of gold
And eyes of fire
And as he spoke I felt a deep desire
To free the world of its fear and pain
And help the people to feel free again

Ezer király varázslója volt ő
És egy estén bóklászva véletlenül összetalálkoztam vele
Történeteket mesélt nekem és megitta a boromat
Én és a Varázs-ember jól érezzük magunkat

Arany köntöse volt
és tüzes szemei
És amint beszélt, erős vágyakozás fogott el,
hogy megszabadítsam a világot a félelemtől és fájdalomtól,
és segítsek az embereknek, hogy újra szabadnak érezzék magukat

2020.nov.01.
Írta: Dionysos 3 komment

Pyramaze: Epitaph (2020)

yy_30.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.pyramaze.com
facebook.com/pyramaze

Talán azért is tudunk már évek óta stabilan együtt dolgozni Garael kollégával (a többiek sajnos részben vagy végleg lemorzsolódtak), mert eléggé különbözik a zenei ízlésünk (érdemes ebből a szempontból összehasonlítani a év végi toplistáinkat), így nem taposunk lépten-nyomon egymás lábára. Mindazonáltal létezik egy szűk keresztmetszet, melyet olyan bandák képeznek, mint pl. épp a dán Pyramaze. Ez a fajta "északi" power metal, amely képes a súlyosságot a dallamossággal, az emészthetőséget a komplexebb zenei fogalmazással, a stílus klasszikus elemeit a modern hangzásokkal keverni, bizony, mindkettőnknek bejön.

A Pyramaze Terje Harøy énekes és Jacob Hansen gitáros/hangmérnök/producer csatlakozásával lényegében újradefininiálta magát, a 2015-ös "Disciples Of The Sun"-ról én írtam recenziót, a két évvel később megjelent "Contingent"-ről pedig Garael. Véleményünk a fazonigazított Pyramaze-ről még abban is egyezik, hogy mi az, amit nagyon sütinek érzünk benne, és mi az, amit kevésbé (pl. a hosszú távon fárasztó, kétgitáros "zajosságot").

Bár a lemez címe "Epitaph", azaz sírfölirat, a banda egyáltalán nem búcsúzik, sőt lelkesek, tettre készek, teli vannak új életerőkkel. Leigazoltak az AFM Recordshoz, amely eddigi kiadójuknál nagyobb cég, és komolyabb promóciót jelent, ha még beszélhetünk ilyesmiről a heavy metal folyamatosan szűkülő és szűkölő mikrokozmoszában. A sírfölirat mint címválasztás azért sem találó, mert a lemez valójában még közvetlen elődeinél is - hogy is mondjam? - optimistább hangvételű, pozitívabb kicsengésű (na, nem szövegvilágában!), sőt határozottan dallamosabb is.

Újdonságnak számít, hogy ezúttal meghívtak néhány barátot is a stúdióba. A Pyramaze mértékkel mérve talán balladának mondható "Transcendence"-ben például az igen bájos Brittney Slayes (Unleash The Archers) vendégszerepel, akinek - hál' Istennek! - nem operatikus hangja van. Az albumot záró "The Time Traveller"-ben pedig a korábbi dalnokok: Matt Barlow és Lance King tűnnek föl. Ez egyébként tök jól néz ki papiron, de a konkrét megvalósulás sajnos kevésbé meggyőző: a hol trappoló, hol szigorkodó, hol epikus énekpárbajba átcsapó, 12 perces opusz nekem kínosan ambiciózus, túlságosan csapongó vállalkozás. Ellenben a "Bird Of Prey" például a maga lüktető egyszerűségében ügyeletes kedvenc matériának tűnik. Szóval, mindent egybevetve, jó kis lemez lett ez is!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.nov.01.
Írta: Dionysos 1 komment

Imperium: Heaven Or Hell (2020)

y_302.jpg

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.imperiumproject.com
facebook.com/imperiumproject

A kiadó nevéből már elég egyértelmű, hogy milyen muzsikát rejt az ízléstelenül giccses borító. Itt tehát nincs meglepetés, abban a tekintetben viszont van, hogy az Imperiumnak ez már a harmadik lemeze (Dreamhunter - 2016; Beyond The Stars - 2018), mégis sikerült eddig elkerülnie figyelmemet, pedig az közel olyan éber, mint a Barad-dúr csúcsán világló, örökké vizslató Nagy Szem. Aki nem tudja, miről beszélek, sürgősen olvassa el Tolkientól A Gyűrűk Urát, de legalábbis nézze meg a belőle készült epikus filmtrilógiát!

Az Imperiumról mellesleg nem nagyon van értelme többes számban beszélni, hiszen lényegében egy egyszemélyes projektről van szó. A finn stúdiómuzsikus, multi-instrumentalista (egyébként leginkább dobos) Mika Brushane áll (vagy inkább ül?) a név mögött, aki sok elfoglaltsága mellett az elmúlt négy évben valahogy talált időt és energiát arra, hogy három lemeznyi hiperdallamos, jó hangulatú AOR nótát megírjon, hangszereljen és gyakorlatilag a szólógitárt kivéve egymaga följátsszon.

Segítségre tehát csak a gitárszólók és az ének viszonylatában szorult, gyűjtött is maga köré egy nem túlságosan ismert, de kiváló képességű csapatot. A gitárszólókért Stefano Lionetti (Lionville), Mikey K. Nilsson (Sapphire Eyes) és Erkka Korhonen (Dark Sarah, Urban Tale) feleltek, a dalokat pedig Robbie LaBlanc (Blanc Faces), Robban Ernlund (Treat) és Markku Kuikka (Agonizer, Kenziner, The Ragged Saints) énekelték föl.

Az eredmény egy nagyon szórakoztató, sodró lendületű vérbeli soft rock dalcsokor, amely olyan mint a cézár saláta: nem túl tartalmas táplálék, de az élet bizonyos szakaszaiban (például a nyári kánikulában) pont erre van szükséged, nehogy elcsapd valami nehézzel a gyomrodat. Egyetlen kifogásom, hogy az anyag egy kicsit egynemű, a dalok nem igazán különülnek el egymástól (értsd: nem nagyon van saját identitásuk), nem úgy, mint a mi magyar fiaink által készített nagyszerű Stardust debütáció esetében, ahol karakteres dalok sorjáznak, és szinte mindig meg lehet mondani, hogy ez itt egy kicsit Journey, az REO Speedwagon, az Toto, amaz meg Def Leppard... persze jó értelemben. Ha csak ezt nézzük, most kivételesen mi magyarok állunk nyerésre.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.24.
Írta: garael Szólj hozzá!

Armored Saint: Punching The Sky (2020)

armored_sanit_punching_the_sky.jpgKiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.armoredsaint.com

A metalt IGAZÁN értők – nem szeretők, mert azok között lehetnek dilettánsok – az amerikai power metalt többre tartják, mint európai testvérstílusát, és ha lehet is vitatkozni az értéktartalmon, az biztos, hogy igencsak különböznek egymástól, főleg annak fényében, hogy míg az öreg kontinensen űzött power evolúciós útja több irányra szakadt – lásd és halld a Helloween és társaitól elszármazott, a szintit a gitárral társ-hangszerként kezelő, elektronikával kacérkodó pop-metalt – addig újvilági társa megmaradt annak, ami volt.

Mivel én nem tartom magam szakértőnek – az a fránya ízlés sokszor felülírja azt, amit aggyal érzek, de szívvel nem –, ebbe a vitába nem szállnék bele, ám ami tény, az tény: az undergroundban jóval több amerikai csapatot avattak hőssé, mint európait, sokszor olyanokat is, akiknek státuszát, ha nagyon akarnám, akkor sem tudnám megerősíteni. S hogy miért? Mert előbbiek hajlamosak a keménység oltárán feláldozni a dallamokat, és hiába rendelkezik például a Vicious Rumors komoly reputációval, ha Carl Albert halála utáni albumaik között csak elvétve találok olyat, melyekből akár egyetlen emlékezetes verzét vagy refrént fel tudnék idézni a sokadik hallgatás után is.

Az Armored Saint azonban nem tartozik ezek közé: jóllehet, többször is feloszlottak, és be-becsúszott egy-két szürke album, a "Delirious Nomad" vagy a "Symbol Of Salvation" jelentette csúcspontok után is mindig gondoskodtak arról, hogy lemezeiken ne csak az agyas, vagy épp agyatlan hentelés menjen, és olyan dallamokkal tűzdelték meg szerzeményeiket, melyeket akár egy tucat szirén is írhatott volna, emellett náluk a kiégés jelei sem nagyon mutatkoznak, hiszen legutolsó albumuk, a "Win Hands Down" majdnem elérte életművük etalonjainak a színvonalát.

John Bush ugyan nem tartozik a legjobb énekesek közé, hangja inkább karakteres, mintsem szívdobogtató, de amit tud, azt évtizedek óta biztosan hozza, ráadásul tökéletes összhangot sikerült kialakítania Phil Sandoval gitárossal, aki a régisulis amerikai power hagyományoknak megfelelően képes a progresszív témákhoz használatos rafinált riff-fűzésre, de ha kell, akkor egy sorozatvető pontosságával és erejével nyilatkoztatja ki, miért is tartják a stílust az erőművészet zenei leképeződésének.

Az új album pedig már első hallásra is üt, mint a félmázsás gőzkalapács: a világzenei indítású kezdő és zárószám keretbe foglalva ontja ránk mindazt, amiért a legjobbak között tartják számon a zenekart. A lemez nyitó dala egy tulajdonképpeni tökéletes sláger, amit már felhangzásakor kénytelen vagy együtt dúdolni az énekessel, de az azt követő "End Of The Attention Span" a maga baljóslatú kezdésével, amiből aztán kiváló módon robban ki az gőzmozdony zakatolású, szövegköpködős koncert favorit, megadják azt az alaphangulatot, ami majdnem a lemez végéig kitart. Nem is tudom, hogy mit kellene még kiemelnem: a "Bubble" elnyújtott, pszichedéliával megfűszerezett, tempóváltásos gyöngyszemét, vagy a "My Jurisdiction" hintába ültető ringatását, esetleg a "Lone Wolf" doom-gyökerű kezdőriffjéből kialakított mesélős remeket: olyan gyöngyszemek ezek, melyeket akárhányszor meghallgatsz, mindig találsz valami újszerűt, ami újból és újból izgalmassá teszi a lejátszást.

Igen, talán ebből az aspektusból több a csapat számos társánál: úgy tudnak közérthetően fogalmazni, hogy azt mégsem lehet egyszerűnek nevezni – ez a kettősség pedig csak a legnagyobbak sajátja, amiben a szív – Bush – és az ész – Sandoval – egymással szimbiózisban élve alakítja ki ezt a különleges, egyedülálló zenei világot: hallgasd csak meg a Metallica riffből származtatott jammelős verzét, és az ezt ellenpontozó, fülbe ragadó refrént a "Do Wrong To None"-ban, és egyből érteni fogod, mire gondolok.

Egyetlen negatívumot tudok kiemelni: a végére mintha kicsit elfáradtak volna a fiúk: a "Bark No Bite" a kezdő pompás gitárszólam ellenére is kissé fakóra sikeredett, az "Unfear" remek Sandoval szólóval örvénylő pszichedéliája után pedig a "Never You Fret" még átlagosabbnak tűnik. A végére jutó kis megingás azonban nem képes az előtte lévő módszertani kiválóságot feledtetni: a csapat megelőző albumával együtt ismét képes volt a csúcsra jutni, ez pedig ebben a korban már nem nagyon jellemző – talán csak a kivételes tehetségeknél.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.okt.23.
Írta: Dionysos 1 komment

Defecto: Duality (2020)

yyyyy_1.jpg

Kiadó:
Black Lodge Records

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

A "defektes" dán fémszívűekről a kezdettől fogva tudósítottunk, a 2016-os "Excluded"-tól a 2017-es "Nemesis"-ig, így abban a helyzetben vagyunk, hogy az eddig leírt teljes pályaívet követve tudunk véleményt formálni a legújabb megjelenésről. Ezúttal valamivel hosszabban készültek rá a fölvételekre, és a dalokon szerintem érezhető is, hogy egy kicsit átgondoltabb volt koncepció és nyugisabb a dalszerzés folyamata. Ami viszont már az első hallgatáskor föltűnt: sajnos a kiadóváltás és a stílus finomhangolása ellenére maradt a túlkompresszált, reszelős megszólalás. Ez nálam sokat elvesz az élvezeti értékből, mert olyan "beteg" állatfaj vagyok, aki szereti, ha egy lemez végighallgatása után nem csöng a füle még vagy fél órát. És nem, kedves barátaim, ez nem jelenti, hogy hangzás-náci lennék...

A dánok találó címet választottak harmadik albumuknak: a dualitás/kettősség ugyanis végig jól érezhető az anyagon. A lemez első felében a tőlük eddig megszokott hagyománytisztelő dán power metalt hallhatjuk egy csipetnyi szigorkodással (The Uninvited), amely azután a második részben határozottan belassul, dallamosabbá és kommerszebbé válik. Ezt a kettősséget csak fölerősíti, hogy az eddig jellemzően Metallica-Disturbed vonalon mozgó együttes határozottan elmozdult a hatalmas nemzetközi sikereket arató honfitársak, a Volbeat stílusa felé. Ugyan már a "Nemesis"-en is akadt némi rockabilly (Savage), a "Duality" hemzseg az ilyen ihletésű szerzeményektől: pl. Signs of Saturn, All For You, Untamed.

Nem meglepő tehát, hogy az új lemez fogadtatása elég vegyes a kritikusok körében: a szigorú bácsik puffognak, hogy a Defecto elnyálasodott, az amerikai metal-boybandek tévútjára lépett, míg mások (magamat inkább ebbe a kategóriába sorolnám) örülnek a lazább, dallamérzékenyebb fölfogásnak. Az a benyomásom, hogy a Defecto továbbra is keresi a saját hangját, így ez a fajta bátrabb kísérletezgetés a későbbiekben kifizetődhet. A Volbeat-féle rockabilly viszont, noha szerezhet némi olcsó népszerűséget, totál tévút; ez annyira markerévé vált Poulsenéknek, és ők azt olyan megközelíthetetlenül magas színvonalon csinálják, hogy kár lenne erre fecsérelni a Defecto energiáit.

Megmondom hát a tutit: a lemez második fele, a "Condemned"-től kezdve, lesz az igazi megoldás, ebbe az irányba kellene fordítani a szekeret, de a hangzáson mindenképpen finomítani kell. A "Washed Away" screamo-pop hangulatát persze el kell felejteni, de az instrumentális betét a középrészben határozottan ígéretes. Folytatódik hát az útkeresés, idővel talán a megkettőzöttség is elmúlik.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.21.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Ivanyi: Omen Faustum (2020)

yyyyy.jpg

Honlapok:
facebook.com/jamesnorbertivanyi
jamesnorbertivanyi.bandcamp.com

Az úgy kezdődött, hogy leültem kritikát írni az új Rob Moratti albumról (Saga, Rage Of Angels, Acacia Avenue), de annyira nem kötött le a kínosan sablonos AOR muzsika, hogy még a kötelességtudat is egészen elhagyott; elkezdtem hát "hullámlovagolni" a neten és teljesen véletlen belefutottam egy James Norbert Ivanyi nevű instrumentális gitárfenomén dalaiba. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen sok jó gitáros van a világon, ezért az ember már föl se kapja a fejét egy szélsebes, halál pontosan kipengetett futam hallatán. Ez esetben sem a makulátlan technika keltette föl az érdeklődésemet, hanem a nyilvánvalóan magyar eredetű név.

Kiderült, hogy a srác Syndneyben él és édesapja klasszikus hard rock (Led Zeppelin, Pink Floyd, Rush, Genesis, Yes) lemezein nőtt föl. Azután 18 éves korában édesapját brutálisan meggyilkolták indonéziai otthonában, ami annyira traumatizálta a fiatalembert, hogy kimaradt az iskolából és a külvilágtól teljesen elzárkózva egész nap csak a gitárját nyüstölte, a zenében keresett vigaszt és megnyugvást. Végül édesanyja unszolására beiratkozott az Australian Institute Of Music-ra, majd saját kiadásban EP-ket kezdett készíteni. A szakma is fölfigyelt rá, Ausztráliában már játszott a Katatonia és a Soilwork előtt is.

Iványi (talán nem gáz, ha inkább így, magyarosan írom le a nevét) jóformán szomszédja egy másik ismert és elismert ausztrál gitárosnak, Plininek, de nemcsak lakhelyük szerint vannak közel egymáshoz, hanem valamennyire zenei stílusukban is. Iványi is progresszív instrumentális gitárzenét játszik egészen modern fölfogásban, markáns djent hatásokkal, de nem zavaróan agyontördelt, egysíkú, hanem határozottan muzikális módon. Legújabb albuma, az "Omen Faustum" nem éppen habkönnyű hallgatnivaló, de annak, aki "cuppan" az ilyesmire, kifejezetten izgalmas anyag. Én nem hiszem, hogy egyben meg tudnám hallgatni a 40 perc fölötti albumot, de részletekben le tud kötni, és a "magyar kapcsolat" miatt nyilván szívesebben írtam róla, mint az olasz-kanadai Morattiról. Ennyi nacionalizmus engedtessék meg nekem.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2020.okt.16.
Írta: garael 2 komment

End Of Paradise: Ősök Éneke (2020)

endofparadiseosokeneke.jpgKiadó:
Nail Records

Honlap:
endofparadise.hu

Az End Of Paradise egyike a kedvenc magyar tradicionális heavy metal bandáimnak. Mind a háromnak. Ez pedig akárhogyan is számoljuk, 33%-os tetszési indexet jelent, ami nem lebecsülendő teljesítmény. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a többi, hasonló stílusban tevékenykedő zenekar kutyaütő lenne (egyébként is szigorúan büntetik az ebek kínzását), hiszen az Ossian, az Ómen, a Kalapács – a Pokolgép szintén benne van a háromban – tapsot érdemlő életművet tudhat magáénak, csak hát egy ideje nem tudnak úgy megérinteni, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt, még akkor sem, ha legutóbbi lemezeik között van olyan, amelyik bátran mellé állhat a fénykorban termeltek oldalára. Igen, minden bizonnyal így is lehet mérni az idő múlását, vagyis az ízlés megváltozásával vagy meg nem változásával – ekkor van az, hogy már semmi újnak nem tud örülni az ember, annál inkább a réginek –, tehát minden bizonnyal bennem is megvan a hiba, hogy így állunk, már ha a zenehallgatási szokásokat hibának lehet nevezni.

Ráadásul az End Of Paradise semmivel sem jobb, mint társai, talán az eddigi énekest, Feltein "Zombi" Attilát említhetném, akinek hangja és dallamai nagyobb hatással voltak rám, mint a heavy metal társak dalnokai, de ezen a lemezen már nem ő énekel. Szívtam is a fogam, amikor megtudtam a hírt, mindaddig, amíg ki nem derült, ki áll a helyére: Lévai Sándor régi ismerős blogunkon, hiszen a Noctis frontembereként már demós időszakuktól kezdve figyelemmel kísértük ténykedését. Sándor alapvetően más hanggal rendelkezik, mint elődje, példaképei között minden bizonnyal ott van Bruce Dickinson és Timo Kotipelto, és kijelenthető, hogy a kedvencek hatása nem múlt el nyomtalanul, ez pedig ilyen kvalitású talentumok esetében mindenképpen dicséretre méltó.

Az énekhang – bár ez nem jellemző ebben a szcénában – stílusbeli változást is hozott. A korábbi, tradicionális magyar heavy metal kissé darabosabb, németesebb elemei megváltoztak, helyüket az Iron Maiden galoppozós témái és dallamai vették át. Azt nem merném kijelenteni, hogy kaptunk egy újabb Iron Maidnem feldolgozás nélküli, saját albumot, de Eddie árnyéka ott lebeg szinte minden ikergitáros szerzemény fölött, a basszus pedig néha önálló életre kelve játszik szólófutamokat.

Megmondom őszintén, lehet, hogy regresszív alkat vagyok, de nekem a korábbi dallamvilág jobban tetszett, Feltein Attila durvább, reszelősebb hangja pedig a zene súlyát is nagyobb etalonokkal mérte. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy hibáztak a fiúk, hiszen én csak egy vagyok a remélhetően számtalan más hallgató közül, de számomra kicsit egysíkú a lemez, kiugró slágerek nélkül, melyekből a korábbi alkotásaikon mindig volt három-négy olyan, ami azonnal beleragadt az ember fülébe. Az egysíkúság pedig ne zavarja az olvasót, lehet azt magas színvonalon is csinálni – példa rá a lemez –, de az izgalom-faktor mindenképpen csökken, még akkor is, ha igazából másba nem nagyon tudok belekötni.

A szövegek sem rosszak, kissé el tudnak szakadni a bevált sémáktól: az egyén társadalmi helyét, szerepét taglalják múltunkban és jelenünkben, ez pedig olyan téma, ami bármelyik korszakban kimeríthetetlen tárháza a felteendő kérdéseknek. A hangzással sincs baj, a Moby Dick énekesénél, Smicinél az MD stíúdióban kiváló munkát végeztek, bár én a gitárokat kicsit harapósabbra vettem volna, főleg annak fényében, hogy Tamás éneke legtöbbször a felsőbb regiszterekben mozog – így meg lett volna az a mélyebb ellenpont, ami az ambivalenciából eredően megadta volna a hangulati izgalmat.

Egységesen magas színvonalú, némiképp megváltozott stílusú albummal leptek meg a fiúk, ami ha számomra nem is annyira kedves, mint eddigi munkáik, minden bizonnyal megadja azt a lépcsőfokot, amivel tudnak egyet (kettőt) felfelé lépni.

Garael

Címkék: lemezkritika
2020.okt.08.
Írta: Dionysos 12 komment

Stardust: Highway To Heartbreak (2020)

yyy_31.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stardustaor.com
facebook.com/stardustaor

Szimptomatikus (jellemző kórkép a hazai rock életről), hogy a Stardust nevű magyar AOR csapatról külföldi fórumokon keresztül kellett tudomást szereznem. A 2015-ben alakult banda létezéséről mindössze néhány hónapja értesültem, amikor kiderült, hogy sikerült leszerződniük a Frontiershoz, a nápolyi kiadó pedig elkezdte őket promózni – pontosabban megindult a hírverés a szokásos digitális felületeken. A mai napig nem tudom, hogy pontosan kik rejtőznek az angol "művésznevek" mögött: Adam Stewart – énekes, Ben Martin – bőgő, Dave Legrand – billentyűk, Facey – gitár, Tim Keeley – dobok. Az ilyen névválasztás egyébként egyesek szemében talán furcsának tűnhet, valójában külföldön egyáltalán nem szokatlan, a skandináv muzsikusok között pedig egyenesen divat.

A promóciós szövegek arról tájékoztatnak minket, hogy a srácokat (valószínűleg csak az után, hogy Serafino Perugino kivetette rájuk a hálóját) a dalszerzésben kisegítette Mark Spiro (Bad English, House of Lords, Giant) és a neves svéd gitáros-dalszerző-producer, Tommy Denander is. Nem tudom, hogy miként oszlott meg a munka a banda és a külsős komponisták között, de az biztos, hogy egy debütációhoz képest meglepően egyenletesen magas színvonalú, kifogástalan hangzással megáldott, szuperdallamos AOR anyag született, amely nemcsak hogy vállalható a nemzetközi porondon, de kimondottan versenyképes is.

Alapból nem vagyok AOR rajongó, szeretem a keményebb és nyakatekertebb muzsikákat, ráadásul a műfaj "kánonjába" tartozó csilingelő szinti hangszínektől is falra tudnék mászni olykor, ezt az albumot mégis elejétől végig szívesen hallgatom. Egyáltalán nem érződik rajta a magyar ugar áporodott levegője, simán készülhetett volna egy menő svéd stúdióban. A hangszerkezeléssel itthon nem szokott baj lenni (itt sincs), ellenben tipikus betegsége együtteseinknek a nemzetközi kitekintés (az intenzív tanuló célzatú zenehallgatás és a külföldi nagyok szakmai fogásainak készségszintű elsajátítása) hiánya és a frontemberek gyönge teljesítménye: vagy a hang kifejező erejével, gyakorlottságával van gond, vagy az angol kiejtéssel (vagy mindkettővel). Meg kell dicsérjem Adam Stewartot, ezt a buktatót neki sikerült elkerülnie.

Nekem a Stardustról valamiért elsősorban a Firewindből ismert Bob Katsionis AOR projektje, az Outloud (főleg annak első két lemeze) jut eszembe, amennyiben nem a tipikus skandináv vonalat követik, hanem van valami "amerikás" az egészben. A "Perfect Obsession" pl. annyira REO Speedwagon, hogy egy pillanatra össze is zavarodtam. Az is némi megelégedéssel tölt el, hogy a zenekar tagjai érezhetően sokat hallgatnak Totót, ami szerintem ebben a műfajban – ha egy könnyedebb, egyenesebb stílust képvisel is valaki – nagyjából és lényegében megkerülhetetlen.

Nagyon sok sikert kívánok a srácoknak! Igazán megérdemelnék a nemzetközi hírnevet (persze ehhez még nagyon sokat kell dolgozni és rengeteg áldozatot kell hozni). Amennyire látom, külföldön elég jó az album fogadtatása; külön jót röhögtem egy lelkes skót kolléga recenzióján. A jövőben nem bánnék esetleg egy hangyányival több Toto-féle fineszt, Styx-féle progresszív élet, vagy Night Ranger-féle lendületet, de ezzel majd ráérnek a 3. vagy 4. nagylemezen, amikor már alaposan bebiztosították helyüket a Frontiers istállójában! :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása