Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A Frontiers kiadó jellemzője (érdeme?), hogy nem csak előadókra, együttesekre koncentrál, hanem zeneszerzőkre is. Fölkutatják, fölkarolják azokat a tehetséges dalszerzőket, akiktől azután szinte ipari mennyiségben rendelhetik meg az albumokat, melyek mögé ilyen-olyan formációkat, projekteket lehet beállítani. Ezen a zeneszerzői listán olyan nevek szerepelnek, mint Alessandro Del Vecchio, Erik Mårtensson, és persze az Allen-Lande lemezekkel befutott Magnus Kalsson. Ez tök jól hangzik, üzleti és közönségszolgálati szempontból is logikusnak tűnik, de számolni kell azzal, hogy egy emberről csak limitált mennyiségű "bőrt" lehet lenyúzni. Akármennyire is tisztelem az előbb említett komponistákat, én mindhármójuk esetében tapasztalni vélem a fáradás jeleit...

Magnus Karlssont ugyan az Allen-Lande projekt tette széles körben ismert és elismert hangszeressé, dalszerzővé, valójában már a Midnight Sun és a Last Tribe nevű formációkkal letette a névjegyét. Főleg az utóbbi "keretben" sikerült maradandót alkotnia, mégis az Allen és Lande nevek patinája kellett ahhoz, hogy a figyelem homlokterébe kerüljön. Ez hozta meg azután a sorozatos megrendeléseket (Planet Alliance, The Codex, Bob Catley stb.), de nagyjából 2009 környékén a túlterheltség jelei kezdtek mutatkozni Karlssonon. A harmadik Allen-Lande már elég izzadságszagúra sikeredett (a Frontiers le is váltotta Timo Tolkkira) és a végre saját néven kiadott, sokszereplős Free Fall lemezek sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Időközben azonban előkerült egy kétségkívül jó adottságokkal rendelkező énekes, a chilei származású Ronnie Romero, akire a Lords Of Blackben nyújtott teljesítménye alapján fölfigyelt a Rainbow oszló porhüvelyét föltámasztani igyekvő Ritchie Blackmore. Márpedig akire Blackmore fölfigyel, az bizony érdemes is a figyelemre. A Frontiers a "házi" zeneszerzők közül gyorsan fölhívta Karlssont és megrendelt tőle egy albumnyi nótát Romero népszerűsítésére. Hosszú távon biztosan kifizetődő lesz a befektetés. Ebbe a projektbe végül meghívást nyert Mike Terrana is, aki nemcsak mindig kapható egy kis "szessön" munkára, de akinek neve előélete miatt kellően jól is cseng a szakmában.

Így állt össze a "komposok" triója, amihez a Frontires promóciós célzattal meg is rendelt a zenészektől néhány nevetségesen túlzó kijelentést, pl. "ez a legkirályabb és leggroove-osabb album, amin valaha játszottam" és "egyszerűen nem voltak határok sem a dallamokat, sem a szövegeket illetően" (kíváncsi vagyok, hogy a szövegekkel kapcsolatban milyen határokra gondoltak...).

Nem akarok cinikusnak tűnni, de ehhez a projekthez Terrana a nevén kívül semmit sem adott, Karlsson zeneszerzőként nem lendült újra csúcsformába, Romero hangjának érdemei pedig nem biztos, hogy pont ebben a közegben tudnak leginkább megmutatkozni (pl. a "One Heart" akusztikus verziója sokkal több "teret" ad neki). Akármilyen sommásnak, súlyosnak tűnik ez az ítélet, az album még így is szakmailag színvonalas munka és rajongóbarát szórakoztatás. De ennyi és nem több. Valahogy az egészből hiányzik egy plusz dimenzió (a mélység?). Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik majd védelmükbe veszik a "komposokat", objektív szakmai érvekkel nem is tudnám őket cáfolni, valahol meg is értem őket, de bennem a sokadik hallgatás után sem hagyott nyomot az anyag. Nagyon sajnálnám, ha Karlsson tartósan beleragadna az ún. "szürke eminenciás" kategóriába.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.adrenalinemob.com
facebook.com/adrenalinemob

Szokásom, hogy mielőtt írok egy megjelenésről, akkurátusan végigolvasom, mit mondtunk a korábbi lemezek kapcsán az adott előadóról. Legtöbbször arra a megállapításra jutok, hogy teljesen következetesek és önazonosak vagyunk. Az Adrenaline Mobról eddig nálunk posztolt bejegyzések száma engem is meglepett. Annak ellenére, hogy előzőleg csak két stúdióalbumuk jelent meg (a "We The People" a harmadik), összesen hat írás tanúskodik arról, hogy nálunk kiemelt figyelem kíséri Allen és Orlando "szerelemgyermekét". A kiemelt figyelem viszont nem jelent osztatlan lelkesedést. Korántsem! A jelen tárgyban született kritikákat visszaolvasva azt kell mondjam, hogy tőlem szokatlanul a Csőcselék egyfajta "véleményevolúciót" provokált ki nálam. A kezdeti sokkszerű csalódás (itt), az első sorlemez megjelenésekor egyfajta távolságtartó tisztelgéssé szelídült (itt), majd egy magával ragadó budapesti koncert élménye túllendített a holtponton (itt), hogy beálljon nálam a jelenlegi állapot (pl. itt): ma már nem hiányzik Portnoy, nem várok világmegváltó nagy revelációt, de különösebb lelkesedést sem vált ki belőlem a dolog: egyszerűen csak örülök annak, hogy van ilyen, hogy Allen és Orlando jól szórakoznak, miközben bennünket is kellemesen elszórakoztatnak.

A Mobbal kapcsolatban nem véletlenül írok következetesen Allen/Orlandót, hiszen ez kettejükről szól: mellettük mindenki cserélhető - igen, még Portnoy is! Az őt váltó szegény A. J. Pero (ex-Twisted Sister) az együttes turnébuszában kapott egy masszív szívinfarktust, majd a kórházban elhunyt. Most éppen Jordan Cannata püföli a bőröket és John Moyer (Disturbed) helyett elvileg David Zablidowsky bőgőzik. Ezek a tagcserék nem észlelhetők a zenekar muzsikáján, pontosan azért, mert itt minden Allen és Orlando koprodukciójának függvénye. Ők ketten pedig kitaláltak egy jó receptet arra, hogy tudnak arcbamászó energiával, nagy testüket meghazudtoló frissességgel fölpörgetni minket, főleg élőben! Nem győzöm hangsúlyozni mennyivel többet nyújt ez a zene koncerten, mint mondjuk a nappaliban mosogatás közben.

Az együttessel kapcsolatos előtörténetem miatt (amit a bevezetőben már vázoltam) nyilván több időt kell szánnom az új album kiértékelésére, és még úgy is csak akkor lenne "fair" dolog végítéletet mondanom, ha már meghallgattam őket élőben. Ez a luxus azonban nem mindig adatik meg egy magamfajta kritikusnak, így a naprakészség igényének nyomása alatt kénytelen vagyok véleményt nyilvánítani. Szerintem a zenekar kezd föltűnően önismétlő lenni, nyilván nem várhatjuk el tőlük, hogy kivetkőzzenek saját bőrükből, de az önismétlés itt egészen jól fölismerhető: főleg a bemutatkozó album egyes fordulatai köszönnek vissza konkrét formában (hallga' csak az albumot indító, klipes "King Of The Ring"-et, közvetlenül a debütáló lemez "Undaunted"-ja után!)

Természetesen itt is található egy dögös földolgozás, a korongot Billy Idol "Rebell Yell" című klasszikusa zárja. Ez rendben is van, hiszen általában jó érzékkel nyúlnak régi slágerekhez, az viszont már majdnem kínos, ahogy a "Raise 'Em Up" a teljesen egyéni zenei világgal rendelkező (így könnyen beazonosítható) Volbeatet megidézi (ennek ellenére, vagy éppen ezért a nóta tök jó). Ráadásul az Allen/Orlando duó ezúttal nem csak magától kölcsönzött ötleteket, de visszaköszön pl. a Rage Against The Machine "Killing In The Name Of"-jának jellegzetes témája is (What You're Made Of).

A Csőcselék szerintem megint egy minőségi, szórakoztató, de kb. fele-fele anyaggal rukkolt elő. Elfogadom, hogy Allen "hol rekesztek, hol tisztán énekelek" hozzáállása megosztó lehet; azzal is tisztában vagyok, hogy Orlando stílusa egyeseknek sok, és szeretnének több szépen kifejtett dallamot hallani a szélsebes "kapirgálások" helyett, de a fele-fele minősítés nálam nem ezekre vonatkozik (csak), hanem elsősorban arra, hogy a dalok mutatnak meglehetősen vegyes képet. Persze mindez elméleti dolog, a gyakorlatban meg az a helyzet, hogy amennyiben Pesten föllépnek, ott fogok csápolni valahol az Allen által föltüzelt lelkes rajongók között...

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Úgy látszik, az idei évre kiadott irányelv az eklektika – legalábbis a dallamos metal területén, ahol a Unity után a Wolfpakk is egy amolyan stíluson belüli stíluskavalkáddal lepett meg bennünket, csak itt még a kisegítő zenészek és énekesek sem állandóak: így aztán nem csoda, ha csoda, hogy nem veszünk el ebben a kanyargós, ki-és beugrós rengetegben – bár a végeredményt tekintve azt hiszem, Nyilas Misi kedvenc csapata diszkográfiájának legjobbját szállította le.

S hogy mi lehet ennek a magyarázata? Különösképpen semmi, egyszerűen jó formában volt az együttes magját adó énekes-gitáros páros – de ennyivel csak nem úszhatom meg az ismertetőt, mert ha már ebből is zanzásított változat kell az ifjúságnak, akkor mikor és miből fogják fejleszteni szövegértési képességeiket? (No jó, még szerencse, hogy nem vagyok nyelvtanár, így írhatok a hivatalos pedagógiai állásponttal nem egészen egyező véleményt is…)

De térjünk vissza a lemezhez: az egyik előrelépés, hogy a meghívott vendégeket végre dolgozni is hagyták. Mert hiába volt az eddigi két Wolfpakk lemez is tele jobbnál-jobb énekesekkel, ha a vokálmunka területén a sarokba zavarták őket, és onnan kellett a duetteket megoldani – mondanom sem kell, így csak azt érték el, hogy teljesen felesleges volt a közreműködők jelenléte, pusztán a lemezborítóra írtak tanúsították, hogy itt bizony nem csak Mark Sweeny röpített dallamokat az égbe. (Szegény Ripper, Malmsteen után ott is felderítő munkát kellett végeznie, vagyis jelenlétéről csak a beavatottak tudhattak, pedig micsoda hang…)

A máris kedvenccé váló státuszt azonban nem csak a vendégek – élükön George Lynch-csel – révén sikerült elérni: a dalok mintha nekem íródtak volna – abban a dallamosan dögös, ám érzékenységet sugárzó világban, amiben olyannyira szeretek elmerülni. Ennek megfelelően bátran jelenthetem ki, hogy szinte minden szerzemény európai jellegű sláger, valahol a neoklasszikus metal, a metal operák és a Bonfire/Jaded Heart fémjelezte heavy rock mezsgyéjén, melyekben az énekesek a csillagokat is lehozzák az égről, és hát ha Tony Harnell, Oliver Hartmann, Pasi Rantanen, vagy Ronnie Atkins jó formában van, akkor ott további gond nem lehet. A sorból talán csak két szerzemény lóg ki: az egyik az angolszászok kedvence, Biff Byford által előadott metalba oltott sámántánc – ami így leírva nem bizalomgerjesztő, hallva annál inkább – a másik pedig a lemez "nagyepikája", a "Mother Earth", amiben a Pretty Maids kiválósága a Black Sabbathtól a Led Zeppelinig – ráspolyt okozva fémbőrön – képes végigénekelni a "nagy generáció" által teremtett zenei iskolát úgy, hogy a szerzemény közepére helyezett instrumentális rész tulajdonképpen a léghajósok "Kashmir"-jából lett kiemelve, ám a fő dallamtól még azoknak is könnybe lábadhat a szeme, akik a táncdalfesztiválokat tartják a zene non plus ultrajának.

Annak külön örülök, hogy Pasi Rantanen végre kvalitásainak megfelelő szerzeményt kapott, és hogy a nemrégen súlyos műtéten átesett Steve Grimmet a NWOBHM szellemében tulajdonképpen leénekli Dickinsont, akitől az utóbbi időben ilyen formátumú teljesítményt én nem hallottam.

Kiváló, a stíluskalandozások ellenére is koherens színvonalat produkáló lemez a "Wolves Reign", amiben a németes precizitás ezúttal nem párosult szögletességgel,  hiszen a végeredmény harmadik, színvonalat meghatározó faktora, az optimizmus és a dalokból áradó munkaöröm akkor is jó kedvet csinál, ha éppen dolgozni kell menned.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.inglorious.com

Ha szereted a Whitesnake-et, a Led Zeppelint és Gary Moore-t, akkor ez az album is tetszeni fog neked. Ha szereted a Deep Purple-t –, akkor…akkor hallgasd a most megjelent lemezüket, mert az "Inglorious II"-n – micsoda retro lemezcím! – már nem találod meg Blackmore-ék európai metal ősforrását.

Igen, a lemezen hallatszik, hogy ki az új producer: Kevin Shirley olyan sztárokkal dolgozott együtt és formálta őket a stílus "underground-mainstream" csillagává, mint Joe Bonamassa és Beth Hart. Shirley minden ízét – még a hatodikat is – érzi a blues-rocknak, nincs olyan séma, amit elő ne tudna kapni tarsolyából, ha szükség van rá, és azt is tudja, mit akar tőle a közönség most, több mint 100 évvel a blues megszületése után egy olyan környezetben, ahol a stílus autentikussága már idegenül 6hat.

Az "Inglorious II" remek blues-rock album lett. Nem metal – bár a megszólalás vastagon döngeti a gitárt, és pokoli mélyen a basszust –, sőt, még csak nem is hard rock. Azon persze lehet vitatkozni, hol húzódik a két stílus közötti határvonal, de ha az új lemezt összehasonlítjuk a Whitesnake leginkább blues-telítette albumával, akkor világos lesz neked is, mi különböztette meg annak idején a Creamet a Purple-től. Az Inglorious tavalyi alkotása után hátrább lépett egy zenei egységnyit – mondjuk 10 évnyit – az időben, és a hetvenes évek helyett most a keményebb stílusok születésének korszakába repíti a hallgatót. S hogyan? Hát azzal a színvonallal, ami már a debüt albumukat is jellemezte: jóllehet, nem találták fel a kanálban a mélyedést, de amit előadnak, azt olyan bravúrral teszik, amit nagyon nehéz lenne felülmúlni. A csapat erőssége továbbra is természetesen Nathan James énekes, akinek képességeit nem kell ecsetelnem, elég, ha a klipnótát meghallgatod, bár ez a részképesség megvolt az elődöknél is. Van azonban,  amiben csak többre jutnak, mint a példaképek – naná, van rá 50 évnyi előnyük – mégpedig az az iszonyatos, groove-os húzás, amitől metal rajongó létedre is élvezni tudod a hallottakat, és plasztikusan tapasztalhatod a metal evolúció meghatározó, kezdeti lépcsőfokát. (Az instrumentális szekció sem rossz, de ha egy Bonamassa képességű gitáros lenne Wil Taylor helyén, akkor a klasszikusokhoz mérhető alkotás született volna – mondjuk fél évszázaddal ezelőtt.)

Szimpatikus, hogy a srácok albumban gondolkodnak, és nem kiugró slágerekben, első hallásra talán csak a koncepcióból kissé kilógó "Black Magic" varázsolja bele magát a füledbe, amiben egy elcsépelt horror-filmzenei riffet ültetnek át úgy blues rock groove-ba, hogy arra talán még Frankensteinnek is megjönne a kedve a tánchoz. A másik említésre méltó momentum – bár az egész album csak ilyenből áll – a Gary Moore líraként induló "Change is Coming", amiből úgy pattan ki a mai korszak hangzása által teremtett örvénylő vadság, mint felcsapó lángból az égnek induló szikra.

Bevallom, az első hallgatások után kissé csalódott voltam, nekem szimpatikusabb volt az első lemez Purple-t is magába foglaló, talán metalosabb attitűdje, de most már megbékéltem: ha elfogadod, hogy az Inglorious kissé visszalépett az időben, és stílust módosított – vagy csak felerősítette az előző lemez bluesos hatásait – akkor minden bizonnyal te is olyan élvezettel kerülsz bele ebbe az időhintába – amiben a groove-ok szolgálják a lendületet –, mint én. Ne sajnáld hát az időt, a fiúk sem sajnálták. (Külön piros pont az ötletes borítóért.)

Garael

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Ha abból indulsz ki, hogy a Gamma Ray két tagja által verbuvált csapat euro-powert játszik, tévedsz. Ha a "Rise And Fall" számcímre asszociálva valamiféle Helloween utánérzésre számítasz, szintén nem jó úton jársz. Ám mielőtt mint a két csapat fanja legyintenél, javaslom, hallgasd meg az albumot, mert amit a Unity produkált, az jobb, mint a Gamma Ray legutóbbi három lemeze, és a Helloweennek is kapaszkodni kell, ha összehasonlítjuk a két csapat által teremtett színvonalat. Mert igaz, nehéz kétfajta stílusban fogant albumot összehasonlítani, de – lévén a blog euro-power fan-tagja – azért megpróbáltam, és lőn: a Unity jött, látott és győzött.

Az persze nyilvánvaló volt, hogy a Kai Hansen intette ideiglenes hello(ween) okozta szünetet a Gamma Ray tagjai nem fogják tétlenül tölteni, a kérdés csak az volt, hogy kik és hogyan. Nos, a válasz gyorsan megérkezett a Unity képében, amiben Henjo Richter gitáros és Michael Ehré dobos a számomra ismeretlen Love.Might.Kill együttes vállalkozó részével, Jan Manenti énekessel, Stef Ellerhorst gitárossal, Jogi Sweers basszerrel és Sascha Onnen billentyűssel alkottak olyan egységet, ami – nos itt most nomen non est omen – a maga eklektikusságában is csodálatos dalcsokorral tudta megörvendeztetni a dallamos metal szerelmeseit.

Igen, hallgatván az albumot, az ember önkénytelenül is elmosolyodik a névválasztáson, hiszen a zeneileg bebarangolt világ egyes részeiben annyi a közös, mint Bayer Zsoltban a pacifista szellem, még szerencse, hogy az albumon uralkodó hangulatot nem a vér és főleg nem a takony uralja. A banda sokszínű arculatának  elsődleges motorja a semmiből hirtelen feltűnt, elképesztő hangú Manenti, aki orgánumában az egyik kedvencemet, a finn Aholát idézi, sőt, nem csak orgánumában, de a stílusugrándozás szeretetében is. Ahhoz azonban, hogy ez jól működjön, és ne essen darabjaira az album, kell egy olyan gitáros, aki képes egy Deep Purple ősriffből kiindulva szentimentális gitárdallamba átfutni, hogy aztán az egészből – "Redeemer" –  egy olyan könnybe lábbasztó Virgin Steele téma kerekedjen ki, amilyet maga DeFeis mester sem tudott évek óta írni.

Ami közös: a riffek miatt akár egy keményebb vonulatú power bandáról is beszélhetnénk, a "Firesign", vagy a klipnótává váló "No More Lies" fogalmazta – utóbbiért az Acceptet is dicséret illetné – szigorúság az egész lemezen átvonul, és meg is határozná az alaphangulatot, megkönnyítvén a skatulyákat szerető kritikus dolgát, ha a dallamok nem szeretnének úgy elkalandozni a stílusok sokszínűségében, mint Indiana Jones a misztikus kegytárgyak birodalmában. Szinte meghökkentő, ahogy a már említett "Firesign" echte metal indulós slágerét a HIM és a gótikus világát élő Paradise Lostot idéző "Always Just You" váltja, hogy aztán a játékos, a Gamma Ray világának attitűdjéhez talán legközelebb álló 2Close To Crazy" öntsön nyakon minket egy kis bolondos vidámkodással.

A dallamérzékenység tehát elsőrangú, és csak azért nem említem a Sunset Strip csapatait is, mert a Unity hangulatvezetésében szinte mindig van egy csöppnyi szemlélődésre hajlamos melankólia, amitől egyes pillanataiban talán az AOR-ba öntött Evergrey is eszünkbe juthatna, már ha nagyon akarnánk. (Ezért talán kell is egy-két hallgatás, hogy igazán elkapja az ember a fonalat.) Ez a fajta stíluscsapongás persze lehet, hogy nem koncepcionális – sőt, egy első albumát kiadó projekt esetében biztos nem, bár az lenne igazán tökös attitűd, ha egy amolyan zenei "Így játszotok Ti” jellegű tehetség-mutogatás lett volna a kiindulópont – de tudjátok mit, én egyenesen örülök ennek, hiszen így telik meg izgalommal ez a kaméleon album, ahol sohasem tudod, milyen színét fogja mutatni egy-egy újabb szerzeménynél a csapat.

Biztos vagyok benne, hogy vannak, akiket elriaszt majd az egységes állásfoglalás hiánya, és bátortalan útkeresésnek fogják vélni a végeredményt, de erre térjünk vissza a következő album idején, ami minden bizonnyal el fogja dönteni, kinek is volt igaza.

Garael

Honlapok:
www.voyager-australia.com
facebook.com/voyageraustralia

Az ausztrál proggerek utoljára 2014-ben adtak hírt magukról egy "V" című nagyjából "fele-fele" albummal. Már akkor kijelentettem, hogy bár nem tökéletesek, nem 100%-osak a lemezeik, rátaláltak egy egészen egyedülálló hangzásra (és most nem a hangmérnöki munkára gondolok, ami nem mellesleg most is hibátlan), s ezzel totál kitűnnek a műfaj többi formációja közül. Daniel "Toothgap" Estrin szakmai vezetésével olyan progresszív metál puncs pudingot főztek, amibe az extrémebb vagy periférikus műfajok (pl. djent), de a jellemzően ausztrál pop rock hagyományok ízvilága is belefért.

A múltkor még Duran Durant, Pagan's Mindot, Type O Negative-ot emlegettem a Voyager kapcsán, most azonban már a tragikus véget ért Michael Hutchence (INXS) is rendre eszembe jut, nem is beszélve a Tears For Fears szebb pillanatairól (Shout, Everybody Wants To Rule The World, Sowing The Seeds Of Love). Most valamiért nagyon elkapott ez a hangulat, toplistás érzés lengi körül a PledgeMusicon keresztül finanszírozott, magánkiadásban megjelent anyagot, amit elejétől végig megbabonázva hallgatok.

Továbbra sem értem, hogy a kiválóan képzett hangszeresekből álló csapat miért nem fektet nagyobb hangsúlyt a szólókra, legalább olyan fukarok ebben a tekintetben, mint pl. Devin Townsend. Az első komoly gitárszólóra (pedig két tehetséges húrnyűvő is van náluk) egészen a harmadik nótáig kell várni (Lifeline). Miért is? Ha ebben a tekintetben egy kicsit "nagylelkűbbek", nyitottabbak tudnának lenni, ezt a lemezt majdhogynem egy lapon kellene emlegetni a Teramaze legutóbbi mesterművével (Her Halo).

Zeneileg valami nagyon izgalmas történik ott lenn (down under) Ausztráliában. Mindig is külön utakon jártak, gyakorlatilag minden műfajban, a poptól a metálig igen markáns előadókat tudtak fölmutatni (AC/DC, John Farnham, Nick Cave, Men At Work, Midnight Oil, INXS stb.), akik nem egyszerűen az európai és az amerikai trendeket utánozták le, hanem mindkét "világ" erényeit, eredményeit magukba szívva, létrehoztak egy sajátosan "hazai" verziót. Egy biztos: a Voyager sem tucattermék, a "Ghost Mile"-t hallgatva is csak azon mérgelődöm, hogy miért csak 45 perc az egész (ja persze, és hogy miért nincs több hangszeres szóló)...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Mindig is gyanítottam, hogy a kanadai dallamos hard rock sokkal többre érdemes élharcosai nem jelentése miatt választották a "Harem Scarem" nevet. Ez ugyanis valami olyasmit tesz, hogy: vakmerő, meggondolatlan, vad, hirtelen. Nos, a Hess-Lesperance duóra épülő formáció sokféleképpen jellemezhető, de aligha mondható vad és hirtelen jelenségnek, vakmerőnek is csak annyiban, amennyiben káprázatos merészségnek minősült a ’90-es évek elején, a trutyi-korban Van Halent idéző gitárszólókkal, összetett, melodikus kórusokkal föllépni. A kitérdelt, koszos farmeres, flanelinges, zsíros hajú generációtól maximum lekicsinylő ajakbiggyesztésre számíthattak. Erre majdnem rá is ment a szakmai életük… meg ki tudja, még mi.

A Harem Scarem név kiválasztására az a prózai magyarázat, hogy a csapat tagjai szerették a Tapsi Hapsi (Bugs Bunny) rajzfilmeket, és az első epizód címéről azt gondolták, tök jól hangzik. Ennyi, vagy magát a közkedvelt, nagyfülű Bolondos Dallamok (Looney Tunes) karaktert idézve: Ez minden, srácok! (That’s all Folks!).

Az együttes manapság harmadik korszakát és második virágzását éli (volt ugyanis egy köztes, kicsit trutyi szagú epizód). A napjainkban tapasztalható kései virágzás elsősorban a Frontiers Recordsnak köszönhető, akik pénzt és önbizalmat pumpáltak a bandába. Ez eddig olyan színvonalas kiadványokban öltött testet, mint a 2014-es "Thirteen", amit annak idején – egyeseknek talán megdöbbentően – a klasszikus "Mood Swings"-nél jobbnak ítéltem, valamint a "Live At The Phoenix" DVD, amit Túrisas cimbora nemes egyszerűséggel mesterműnek nyilvánított.

A "United" újfent egy bomba formában alkotó, muzsikáló társulatot mutat, akik bár közel 50 évesek – ha lehetséges –, még fiatalosabb, még dallam-érzékenyebb oldalukat csillogtatják. Ha akad is egy-két lityi-lötyi szám (visszatérő kritikám ez velük szemben), a refrén minden egyes alkalommal annyira fogós, hogy képtelen vagyok rájuk haragudni (nem is beszélve Lesperance ízes, technikás szólóiról).

Az a helyzet, hogy ez az anyag megint bebizonyította: a mai "elektronikus " generációt idegesítik a valódi dobok és a torzított gitárokon eljátszott szólók. Digitálisan generált minimál ritmusok kellenek nekik, a hangszeres virtuozitás pedig avítt, penészszagú dolog a szemükben. Ha nem lenne így, képtelenség lenne megmagyarázni, hogy miért nem Harem Scarem szól az én adóforintjaimból, vagy a multik reklámköltségeiből finanszírozott rádiócsatornákon. Néhány Harem Scarem sláger egyszerűen annyira jól el van találva, hogy a Taylor Swift, meg mittoménkik mögött álló szerzők saját sz.rukat megennék, ha ilyenből egy lemezre valót tudnának írni.

Tartuffe

Kiadó:
Metalville

Honlap:
www.astraldoors.com

Néha eltűnődtem azon, hogy az Astral Doors underground sikere nem pusztán Patrik Johansson okozta első meghökkenésből fakad: a svéd énekes feltűnésekor még nem volt annyi Dio replikáns, mint ma, amikor Diego Valdez, sőt, Dio női megfelelője, az Avatariumban éneklő  Jennie-Ann Smith is tökéletesen fel tudja idézni a metal énekesek leggyakoribb origo-személyét. (Nem beszélve Jo Amoréról, akinek még külsejében is sikerült példaképéhez idomulnia, bár ő már a nyolcvanas években is felléphetett volna a király dublőreként.)

Persze a kérdés lehetne költői is, hiszen a csapat több albumon is bizonyította, hogy egy vokál-utánzat nélkül is lehet a korai Dio albumok szellemiségében alkotni – meg több albumon azt, hogy nem. Én ugyanis a legtöbb rajongóval ellentétben nem feltétlenül vagyok oda az együttes minden lemezéért, bár azt be kell ismernem, hogy egy viszonylag magas szintre helyezett léc alá sosem süllyedtek, és ha a diszkográfiának vannak is gyengébb pontjai, mégis a Dio-örökség legavatottabb ápolója cím örökös birtokosait tisztelhetjük bennük. (És ezt egyelőre nem vonatta kétségbe meg egyetlen, ex-tagokból álló formáció sem.)

A jelenlegi album azonban nem ezek közé tartozik. Úgy látszik, Johanssonnak csak jót tett a Civil War-féle kiruccanás, még akkor is, ha a háború kellemetlen vereséggel zárult, és az ottani zenei hatásokat is sikerült leráznia magáról, mert feltöltődve, régen hallott lendülettel és ötletgazdagsággal vezeti át a csapatot – no és a hallgatót Dio-földjére.

A "Black Eyed Children" mindent tartalmaz, amiért szerethetjük a zenekart, sőt, a gitárosi poszttól eltekintve felül is múlja a mester szóló életművének nagyobb részét. Johansson hangja úgy szárnyal a jellegzetes, epikus dallamokkal, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, olyan többlettel ruházva fel a produkciót, amit nem csak a fülre, de a lélekre is hat – képes elvarázsolni és elrepíteni abba a fantázia világba, aminek építésében jól tudjuk, ki volt a fő tervező.

A csapat hallhatóan telve kreatív energiákkal állt neki a munkának, és ez a tempón is hallatszik – egy árnyalattal több a gyors, impulzív dal, de az epikus kibontású darabok szerelmesei is megkaphatják, amire vágynak: a lemez címadója  igazi Dióra emlékeztető klasszikus, a "Don't Talk To Strangers"-t idéző felvezető taktusaival, egyszerre doomos és epikus ritmusaival, lassan építkező, ám aztán bombaként robbanó  refrénjével. Johansson teljesítményére pedig mit is mondhatnék? Vannak jelzők még, melyeket nem koptattunk el vele kapcsolatban? Ráadásul most a dallamai sem az annyira megszokottak, és ha nem is sikerült (akart?) a saját maga teremtette komfort-zónából kilépni – bár ennek lehetőségét a  prezentált és megidézni szándékolt stílus igen szűkre szabja –, szinte minden számban képes volt hatásos refrénnel borsót hinteni a hátunkon. Patrik pedig a sajátján viszi az albumot, ami még gyengébb végeredmény esetén is így lenne, mert a hangzásban annyira előre van keverve, hogy szegény billentyűs – kinek játéka pedig meghatározó lenne a Dio-sztenderdek szerint – olyan, mint aki az énekes hangjából szőtt függöny mögül próbálná a történteket befolyásolni – mikrofon nélkül.

Meg vagyok hát nyugodva, a világ rendje helyreállni látszik – legalábbis itt, zeneföldön:  az Astral Doors erősebb, mint valaha, a Civil War megkapta a progresszív metal szcéna egyik legnagyobb énekesét, mi pedig csak akkor lehetnénk boldogabbak, ha Johansson legközelebb egy új Wuthering Heights lemezzel jelentkezne.

Garael

Kiadó:
Sony Music/Gain

Honlapok:
www.artnationswe.com
facebook.com/artnationswe

"A skandináv/svéd dallamos rock géniuszának egy újabb, fiatal inkarnációja." Ezzel a tömör jellemzéssel tökéletesen elegendő lenne bemutatnom az Art Nation nevű formációt, nagyon mást, többet, felcsigázóbbat nem is mondhatnék róluk. Egy ilyen rövid recenzió azért mégiscsak kiverné a biztosítékot, így igyekeznem kell néhány hasznos többletinformációval is szolgálni. Pl.: a bandának nem ez az első lemeze; a debütáció 2015-ben történt "Revolution" címmel, jóllehet annyira azért nem forradalmasította a szakmát; engem is nagy ívben került el. Egyszerűen annyira sok ilyen banda "terem" arrafelé, hogy vagy ütősebb bemutatkozás szükségeltetik, vagy tartósabb jó munkával kell a figyelmet magukra irányítani.

Az Art Nation az utóbbi utat járta be, és kitartásuk jutalmaként nem csak én, de a Sony Music is fölfigyelt rájuk. Ezúttal annyi figyelmet, stúdióidőt (értsd: pénzt) kaptak, hogy neves szakemberek egész garmadája dolgozott a második album sikerén: producerként Jakob Herrmann (Amaranthe, Evergrey, Hardcore Superstar), Theodor Hedström és Christoffer Borg (Kee Marcello, Bob Hund), hangmérnbökként Jacob Hansen (Amaranthe, Volbeat) és Adam “Nolly” Getgood (Periphery, Devin Townsend). Az eredmény garantált és magáért beszél.

Az Art Nation tipikus képviselője a szuperdallamos skandináv hard rock legújabb generációjának: tele vannak fiatalos energiával, nem irtóznak az óvatosan adagolt digitális hangzástól, sem a kvázi diszkó ritmusoktól. Muzsikájuk sok tekintetben rokonságot mutat az Eclipse és a H.e.a.t által képviselt stílussal, megközelítéssel, zenei "szemlélettel".

A "Liberation" szerintem erősebb, színesebb, változatosabb lett elődjénél: az albumot indító erősen Eclipse-hangulatú "Ghost Town" minden dallamérzékeny rocker lábát villámgyorsan elsöpri, a "Kiss Up & Kick Down"-t nem lehet kóruséneklés és karlengetés nélkül hallgatni, de a kövérebb, kétgitáros riffeket és váltott szólókat kedvelők is elégedetten rázhatják az öklüket pl. a "One Nation"-re.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az Art Nation már rátalált a saját hangjára, úgy tűnik, még keresik a helyüket az eléggé telített svéd/skandináv piacon, de mivel szemtelenül fiatalok és tehetségesek, bőven van még idejük a tapogatózásra, miközben egyre jobb lemezekkel szórakoztatják a dallamfüggő pop-rockereket (mint amilyennek időről időre én is érzem magam).

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlap:
www.johnmitchellhq.com

Az idei év első negyede egyelőre a sci-fi rajongó rockereknek látszik kedvezni. Arjen Lucassen pár hete piacra dobta az egyik legjobb (dupla!) Ayreon albumot, amit valaha készített, most pedig az Arenából, It Bitesból, Frost*-ból ismert brit neo-prog szellemóriás, John Mitchell jelentkezett be egy összefüggő "űrtörténettel" – nem minden előzmény nélkül! A Lonely Robot Mitchell szerelemgyermeke, melynek története 2015-ig nyúlik vissza, amikor is "Please Come Home" címmel megjelent a projekt első lemeze. Semmiféle magyarázattal nem tudok szolgálni arra, hogy annak idején miért nem született az anyagról recenzió (figyelmetlenség, időhiány, a bőség zavara? – mind olcsó kifogásnak tűnnek!), pedig bizonyítani tudom, hogy a CD ott lapul a gyűjteményemben a Liquid Tension Experiment és Jon Lord albumok között (1000 fölött már indokolt az ABC sorrend!).

A Lonely Robot lényegében egyszemélyes projekt, hiszen a dobokat kivéve minden hangszeren Mitchell játszik, ő énekel, de a hangmérnöki és produceri teendőket is ő vállalta. Mindenkit megnyugtatok, hogy ez nem válik a muzsika kárára, sőt, olyan alkotói szabadságot jelent, amit Mitchell maximálisan kihasznál – a mi javunkra. Régebben hatalmas rajongója voltam a brit neo-prog formációknak, de ez az érzelem az utóbbi időben nagyon elhalványult (elsősorban a Marillion nyűglődése miatt). Most azonban Mitchell visszalopott valamit a régi varázsból; meg kell mondjam, régen hallottam ilyen színvonalas produkciót a műfajban.

A Lonely Robot úgy tűnik, nem egyszeri és megismételhetetlen inspiráció volt Mitchell életében, mert a "Please Come Home" után képes volt még egy hasonlóan színvonalas albumot írni, ami nekem egyelőre még jobban is tetszik elődjénél. A hab a tortán, hogy a nyilatkozatok szerint alighanem trilógia lesz a dologból: a történet, a zenei gondolatfűzés tovább folytatódik. Az alapsztorival most nem untatnám a Tisztelt Nagyérdeműt (tessék utánaolvasni!), igazából a projekt muzikalitása a lényeg: a tudományos-fantasztikus filmek betétdalainak, zenéinek és a brit neo-prog mozgalom legjobb pillanatainak varázslatosan atmoszferikus keveréke lassan, sejtelmesen kibontott dalszerkezetekkel, szépen megkomponált gitárszólókkal. Ütős receptúra!

Nem állítom, hogy életvidám, könnyen emészthető, azonnal ható anyag született; hangulat és egyfajta kitartás (éhség?) kell hozzá, de ahogy mondani szokás: lassú víz partot mos. Ez a szelíd erővel hömpölygő, súlyos zenei folyam egy idő után minden ellenállást alámos, letör, elsodor.

Tartuffe