Honlap:
facebook.com/pantaleon.band

Valami szerintem nincs rendben a német zeneiparban sem. Ha olyan sikerre éhesen föltörekvő és vitathatatlanul tehetséges zenekarok sem találnak maguknak kiadót, mint a kölni Pantaleon (vagy a mannheimi Chaosbay), akkor tényleg nagy a baj. Egyedül akkor kapnak fölmentést a germán lemezkiadók moguljai, ha a saját kiadás ezeknek a formációknak kalkulált döntése volt. Persze ezt sem lehet kizárni...

A kölni négyessel való ismeretségem is a fáradhatatlan internetes kukázásom eredménye. Szinte látatlanban és hallatlanban adtam nekik esélyt, jóllehet manapság egyre szigorúbb vagyok. Aki képtelen a YouTube-ra legalább egy bemutatkozó nótát föltenni (nem kell videó, elég valami pár perc alatt elkészíthető gagyi fényképes háttér is), az már tényleg az igénytelen vagy málészájú kategória. Erre még a bevallottan amatőr szobagitáros Túrisas cimborám is képes, sőt!

Az anyagot letöltve és meghallgatva nem győztem elismerően bólogatni. Itt nem egy rutintalan, fogalmatlan garázsbandával van dolgunk, az elsőre egyértelművé válik. Csak később világosodtam meg, hogy az együttes dobosa, Kevin Kott nem más, mint a Masterplan jelenlegi ritmus-felelőse! A formációt nagyon jól fölkészült muzsikusok alkotják, a figyelemreméltó orgánummal megáldott (reszelő, sikoltó, morgó módban is otthonosan mozgó) énekes, Patrick Sühl mellett főleg Xaver Schiffels gitáros érdemel külön említést: nem fél olykor neo-klasszikus futamokkal sem díszíteni szólójátékát, ritmusai pedig olyan szilárdak, mint a svájci frank árfolyama.

Honlapjukon a "hatással voltak ránk" kategóriában olyan bandákat emlegetnek, mint a Dream Theater, SymphonyX, Blind Guardian, stb. Ez nagyjából le is fedi, hogy mit várhatunk tőlük: amolyan jellegzetesen német progresszív metált, mintha pl. egy Dream Theater módba kapcsolt Masterplan keveredne a Tomorrow's Eve-vel, vagy valami hasonló. Bánatom, hogy kiadó és tőke hiányában a megszólalás bizony közel sem tökéletes, és szerény véleményem az, hogy egy állandó billentyűs hangsúlyosabb szerepeltetése sokat javítana a már-már bántóan száraz hangzáson. Kellene nekik egy Markus Teske léptékű producer. Egyébként meg: elismerésem!

Tartuffe 

Kiadó:
UMe

Honlapok:
www.styxworld.com
facebook.com/styxtheband

Kb. két évvel ezelőtt írtam egy több szempontból is hiánypótló recenziót az Európában sajnálatosan kevéssé ismert amerikai rocklegendák közé tartozó Styx lehengerlő koncert DVD-jéről, amelyen a Cleveland-i középiskolásokból toborzott Contemporary Youth Orchestra zenészeivel és kórusával tanítanak – nem középiskolás fokon (One With Everything). Akkor még csak remélni sem mertem, hogy a közel 15 éve csak régi nótákkal koncertező öregfiúk összehoznak egy új lemezt, de szokásos kishitűségemre – hál' Istennek! – sikerült rácáfolniuk.

2005-ben ugyan kiadtak egy "Big Bang Theory" című lemezt, de azon (egy saját dal újrafelvételén kívül) kizárólag földolgozás nóták szerepeltek. A "The Mission" ugyan nem túl hosszú (kb. 43 perc), de vadi új szerzemények sorjáznak rajta, ráadásul nem találomra, valamiféle esetleges sorrendben, hiszen koncept albumról van szó! A szövegek egy 2033-ban útnak indított Mars-expedíció kalandjait járják körül. El kell ismerni, a téma nem túl izgalmas vagy eredeti, de zeneileg szerencsére sikerült elkerülni a hervasztó sablonosságot.

Az albumnak nemcsak a régi bakelitekhez illeszkedő hosszúsága retrós, de a Nashville-i Blackbird Studiosban kikevert sound is elég régisulis. Régi vágású, de nem áporodott, nem erőtlen és aránytalan; a hi-fi analóg fölvételek legszebb hagyományait követi. A klasszikus Styx egyik fő oszlopának számító Dennis DeYoung ugyan nem szerepel a lemezen, de a "The Mission" méltó az együttes régi rock operás örökzöldjeinek (pl. Paradise Theatre, Kilroy Was Here) emlékéhez.

Tökéletesen értem az együttes kicsit nosztalgikus megközelítését, működik is a dolog, de én személy szerint azért nem bántam volna egy teljesen modern, fejszaggató hangzást. Persze ilyet várni Tommy Shaw-éktól nem reális – talán nem is fair. A dalokban a Styx újra bizonyítékát adja annak, hogy a dallamok és a már-már Queen-szerű nagyszabású kórusok mesterei (ld. Khedive, Mission To Mars), de annak is, hogy a "nyálas AOR" címke, amit sokan hebehurgyán rájuk aggattak, tökéletesen igazságtalan. Ez egy kiemelkedő klasszikus értelemben vett progresszív rock produktum: remek szólókkal, érdekes instrumentális betétekkel (ld. Red Storm).

Nem hiszem, hogy a "The Mission" ostromolni fogja a toplistákat, főleg nem Európában, de nagyon tisztességes munka, és ha a '70-es évek végén, '80-as évek elején jelenik meg, ma az amerikai rock egyik klasszikusaként emlegetnék. Így csak egy jó lemez, erős nosztalgia faktorral, zéró eséllyel a médiafigyelemre. Idén karácsonyra nyilván egy magyarországi Styx koncertet fogok kérni a Jézuskától...

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.anthriel.net
facebook.com/Anthriel

Hét esztendővel ezelőtt is meglepetésként, minden előzetes információ nélkül tört be az életembe a finn neo-klasszikus ihletésű, progresszív metál remekmű, a tamperei Anthriel "The Pathway" című lemeze (itt és itt). Azt tudtam, hogy új albumon dolgoznak (hét év elteltével illett is!), de fogalmam sem volt, hogy a megjelenés ennyire közel van (hivatalosan holnap). Sajnos maradtak a finn törpe kiadónál, a Lars Eric Mattsson által alapított Lion Musicnál. Azt se tudtam, hogy ez a cég még létezik. Félreértés ne essék, a kiadó nagy szolgálatot tett/tesz a metál-rajongó közönségnek, de rakat pénz, promóció, világkörüli turné – nos, az felejtős!

Ez az oka a különösebb hírverés nélküli megjelenésnek, de alighanem ez az oka annak is, hogy a hangzás ezúttal – fájdalom! – nem tökéletes. Mondjuk azt nem értem, hogy az első lemez (ami ugyanott jelent meg), hogy szólhat jobban! A "Transcendence" sajnos szárazabban, aránytalanabbul szól elődjénél, különösen a dob-sound élettelen, de a gitár-riffek kásája is zavaróan tompítja az éneket. Tudom, hogy ez nyafogásnak tűnhet, de a vájtfülűek élete nem könnyű, és azon hallgatók zenei élményét is jelentősen rontja, akik talán meg sem tudnák fogalmazni, mi a bajuk...

Az tuti, hogy a srácok nem felejtettek el zenélni, de az is biztos, hogy nem tudtak/akartak kilépni a SymphonyX bűvöletéből. Ezért egyébként sokan ekézik őket, de nekem ezzel speciel épp semmi bajom. Sőt, annak idején pont azért kedveltem meg őket, mert Michael Romeo csapatának korai (Damnation Game körüli) hangulatát, hangzását voltak képesek elővarázsolni a kalapból. Szóval a hangszeres tudással nincs gáz, a SymphonyX epigon státusszal is ki vagyok egyezve, a "Transcendence" mégsem tudott bevinni egy olyan villámgyors gyomrost, mint elődje, s ennek oka vélhetően a fogós dallamok, az azonnal ható témák hiánya.

A hangzás miatt eleve hendikeppel indul az anyag, aztán a lemezt indító hulla gyönge akusztikus-álszimfonikus "The Calling" sem ébreszt bizalmat, még kevésbé lelkesedést. Óriási taktikai hiba az ilyen rajt! Szerencsére ezek után már tudatosabban, jobb érzékkel építkezik a lemez, hogy előkészítse a "teret" a grand finálé, a 19 perces "Fallen Souls" katarzisának. Sajnos azonban ez a katarzis elmarad (legalábbis nálam), mert az eredmény nem annyira egy összefüggő, monumentális remekmű (mint pl. a Stratovarius "Elysium"-ja), hanem egy elég tarka-barka – hogy ne mondjam: se füle, se farka – egyveleg, amolyan "medley".

Tartuffe

Bár az Angertea a rock/metal zenében éppen azt a vonalat képviseli, amit itt a blognál igazán egyikünk sem szeret, de a hitelesség, a megkérdőjelezhetetlen minőség, illetve a csapat szimpatikus emberi oldala miatt nincs okom megtagadni tőlük, hogy közreadjuk legújabb klipjüket. Mi ettől semmivel sem leszünk kevesebbek, nekik meg hátha szerzünk egy-két új rajongót. Hajrá Nagymágocs!

"Az alapvető célunk az volt, hogy egy ütős, és látványos image klipet csináljunk. Egy-két helyen mondjuk kapcsolódik a dalszöveghez a videó, de ezúttal inkább a látványra mentünk rá, és azokra az érzésekre, amiket bennünk kelt a dal. Az egyik főszereplő egy kedves volt tanítványom, Kis Violetta 32-szeres magyar bajnok táncos, aki nagyon szép eredményeket ért el Európa-bajnokságokon is. Aztán itt van Gerzson a skorpió, és Szöszi a boa... Érdekesség, hogy amikor eldőlt, hogy kígyót szeretnénk a klipbe, a saját facebook oldalamon tettem erre egy felhívást. Több mint 80 üzenetet és kommentet kaptam, amiben a legkülönfélébb emberek ajánlgatták a saját egzotikus állataikat. De még ilyen kvázi szomszédok is, vagy utcabeliek, olyan emberek, akikről még csak véletlenül sem gondoltam volna, hogy kígyókat tartanak otthon… Úgyhogy legyetek óvatosak srácok! Soha nem tudhatjátok, mi lapul az emberek tarsolyában…

A klip egyik legnagyobb hőse Totó barátunk, aki bevállalta, hogy egy élő skorpiót tesznek az arcára. Ez egy olyan mutatvány volt, amire még a skorpió gazdája is elismerően bólogatott… Bármikor belemarhatott volna az arcába, mi eléggé pánikoltunk is... Már csak nézni is borzasztó, és idegőrlő volt, de Totó nagyon bátor ember, és egy karcolás nélkül megúszta a kalandot.

A zenekar amúgy köszöni, jól van. Migueléknél a nyár közepén jön a második baba, ezért jövő tavaszig nem nagyon tervezünk koncerteket, csakis indokolt esetben. Pluszban annyit elárulnék, hogy év eleje óta szépen lassan, és nyugodt tempóban folyik a munka egy különleges új Angertea lemezen. Ez nem sorlemez lesz, hanem egy teljes nagylemez hosszúságú akusztikus anyag, egy különleges hangulatú valami, ami jövőre fog majd csak megjelenni. De még a "Snakes in Blossom" nagylemezről is tervezünk egy-két újabb klipet megjelentetni az ősz folyamán… Szóval toljuk, amit kell."

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

A georgiai Atlantában évről-évre megrendezésre kerülő ProgPower fesztivált rendszeres olvasóinknak aligha kell bemutatni. Ez az a több napos, monstre esemény, amely szinte egyedüliként ad esélyt olyan prog/power zenekarok koncertjeinek rögzítésére (és kiadására DVD-n), akik komoly muzikális erényeik ellenére nem mozgatnak meg sem hatalmas fizetőképes tömegeket, sem nagy fizetőképes kiadókat, illetve menedzsmenteket. A progpoweres föllépéseiket használták föl korábban olyan zenekarok is hiánypótló DVD-ikhez, mint pl. a Red Circuit, a Pagan’s Mind, vagy legutóbb a Seventh Wonder.

A Vanden Plas ezt a CD+DVD kombót a 2011-es ProgPower-en (a XII.-en) rögzítette, de csak most tárta a nagyérdemű elé. Fogalmam sincs, miért kellett ennyit várni a megjelenésre, nem tudom elképzelni, hogy ennyi ideig tartottak volna az utómunkálatok, bár sejtem, hogy az abszolút tökéletes, stúdiólemez minőségű hangzáshoz köze van az utómunkálatoknak. Nem mintha eleve kizárnám, hogy a német progger "ősatyák" alaphangon képesek ilyen polírozott színpadi teljesítményre. A 2011-es dátum annyiban mégis gáz, hogy naprakész kiadványról ez esetben szó sem lehet. A fölvételre a 2010-ben kiadott "The Seraphic Clockwork" turnéja szolgáltatta az alkalmat, így az összefüggő két utolsó lemez, a "Chronicles Of The Immortals" I és II dalai esélyt sem kaptak.

Mégsem a kurrencia hiánya a legnagyobb probléma, hanem az, ami nem először jelentkezik Frontiers-es kiadványoknál, de jellemző a többi progpoweres (más kiadónál megjelent) DVD-re is. A színpadkép egyenesen spártai: se egy villogó fény, se egy irányított reflektorfény, se füst, se semmi. A csupasz, szinte deprimáló környezetet súlyosbítja az átgondolatlan, kvázi-amatőr kameramunka és az együttes tagjainak kakabarna paramilitáris egyen-ruházata. A Vanden Plas zenészei teljesen statikusan, németes fegyelemmel, szenvtelenül és mosolytalanul tolják végig a koncertet, még a frontember, Andy Kuntz is, aki max. sután léggitározik vagy esetlenül dülöngél a rivaldafényben, mint valami falu-részege reggel 8-kor a kocsma előtt. És az a vaskos német akcentus: "Zo zurpized to zee zo many of you after all theze yearz! Our tankz goez to you!" Mintha Arnoldot hallanám valamelyik akciófilmjéből!

A szetlista egyébként korrekt, a mindössze 9 tétel senkit se ijesszen el, mert a lemez így is több mint 80 perces! Az zárótételként szereplő "Silently” (amely nálunk az ügyeletes kedvenc rovatba is bekerült anno) pl. 14 perc hosszú! Sajnos a ráadásként eljátszott két nóta (ráadásul éppen a "Christ O" és a "Rainmaker") valamiért lemaradt erről a kiadványról. Ha az audio CD-re nem tették föl őket helyszűke miatt, a DVD-re igazán fölkerülhettek volna; ha más nem, hát bónuszként. Az tuti, hogy ezt nem fogom rongyosra nézni, mégis meg kellett vásároljam, hiszen az együttes közel negyed évszázados történelme alatt ez az első ilyen kiadvány; még az is lehet, hogy az utolsó. Szóval az húzogassa a száját, aki jobb, látványosabb Vanden Plas koncertfilmmel tud előállni!

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlap:
www.dreamevil.se

Aki rendszeres olvasója blogunknak, és esetleg az én írásaimnak – dicséret érte – az minden bizonnyal tisztában van, mennyire is szeretem a csapatot: működésük szüneteltetése egyik olyan fájó pont volt, amit akkor éreztem, ha többre érdemes, ám a süllyesztőben eltűnt, egykor kedvenc albumaim közé sorolható műveket leszállító együttesek jutottak eszembe, úgy, mint a Dionysus – ami még blogunk nevéhez is remekül passzol –, a Nocturnal Rites, a Symphorce, vagy a Jacob's Dream.

Éppen ezért is ért a hír úgy, mint mikor az ember megüti a lottó ötöst – no jó, annyira nem meghatározóan, de egy rosszul sikerült éjszaka „eredményével” felérően (ilyenbe szerencsére évek óta nem futottam bele, mert jól alszom) –, hogy a Dream Evil hosszú ideig nyúló passzivitását megtörve döntött: ismételten pozicionálják magukat a metal térképen, és éppen ezért határoztam el, hogy ezt az albumot, ha törik, ha szakad, szeretni fogom.

Aki emlékszik még a kezdetekre, az minden bizonnyal jól tudja, hogy a Firewind és Mystic Prophecy mellett ez az együttes is Gus G. egyik projektjeként indult, ami aztán önállósította magát, és a gitármágus távozásával teljes értékű bandává vált, élén azzal a Niklas Isfeldt énekessel, akinek képességeit a török történetírók minden bizonnyal a bülbül madarakéhoz hasonlítanák, akik tudvalevően úgy énekelnek, mintha mézzel kenegetnék a hallgatók fülét.

Azt ugyan nem tudom, hogy milyen, ha mézzel kenegetik a fülemet, ráadásul egy metal műfajban illik inkább valami keményebb anyagot az élvezet eszközének nevezni, ám az bizonyos, hogy Nils egyike a legalulértékeltebb tehetségeknek, és ha lenne igazság a Földön, akkor a Dream Evilben énekelne. Hogy ez így van? Igen, de egy olyan Dream Evilben, ami csarnokokat tölt meg, és tagjai falra kirakott poszterekről vigyorognak az olvadozó leánykákra, és a keménykedő kamaszokra. Ja, hogy ez nem a nyolcvanas évek? Akkor ugorjunk.

S hogy sikerült-e megszeretnem az albumot? Kétségtelen, bár nem igazán úgy, ahogy azt elterveztem: rongyosra hallgatva, és kínos erőlködéssel győzködve magam, mennyire jó is az, amit hallok. Mert az igaz, hogy tetszik, de csak úgy, mint a Star Wars legutóbbi fejezetének darabja, aminek sikerét a korábbi filmekből újramelegített jelenetek adták: nos, Dream Evilék hasonló úton járva elkészítettek egy olyan albumot, amin régebbi sikereik sémáit, dallamait és riffjeit  hasznosították újra, és ha a diszkográfia darabjait a magadévá tetted, akkor ezzel itt sem lesz gond. Sajnos azonban semmi-de semmifajta újdonsággal nem szolgáltak a fiúk, és kissé pofátlannak érzem ezt a patikamérlegen kiszámított attitűdöt – mint ahogy a Lucas jogokat felvásárló a Disney-nél is –, amiben annyi a kockázatvállalás, mint Parkour-fesztiválon a küszöbről leugrás.

Mégsem tudom azt mondani, hogy "Tudjátok mit? Eredjetek ti a francba!”, mert a lemez tökéletesen alkalmas a nosztalgia megteremtésére, olyan deja vu-t okozva, amit újra és újra szeretnél átélni. (Innen sejtem, hogy az együttes visszalépett – mert azért süllyedésről ne beszéljünk – a hobbizenekar státuszba, s az "Antidote" ökörködős, parodisztikus klipje nem más, mint kötöttségektől mentes hitvallás az örömzene mellett.) A gitárok a valamikori erőt újraidézve reszelnek, a dobok mennydörgés-szerű törzsi ritmusokat robbantanak – bár azért hiányzik Snowy Shaw ötletes ritmizálása – és Nils hangja sem kopott meg az évek folyamán. Az viszont igaz, hogy ezúttal nem sikerült olyan kiugró, az egész lemezt a vállán vivő slágert teremteni, mint mondjuk a "The Chosen Ones", vagy a többször is újrahasznosított "The Book Of Heavy Metal", sőt, továbbmegyek, igazából a refrének kissé kidolgozatlan, egyszavas ismétléseken alapuló volta jelentik a lemez leggyengébb pontját. Ez viszont baj, főleg egy olyan csapatnál, ahol nem igazán az instrumentális egyéni teljesítmény, hanem az összhatás mindent elsöprő, himnikus jellege a lényeg, olyan dallamok tolmácsolása, amiket öklöt rázva, vagy érzelmes balladaként szemet törölgetve tudunk újra- és újraidézni.

A többi viszont klappol, és ha most ismerkedsz a csapattal, olyan eszenciát kaphatsz, ami egy paraszthajszállal alacsonyabb színvonalon, de össze tudja foglalni a Dream Evil zenei világát. Én azonban, mint rutinos leves fogyasztó, azt szeretném legjobban, ha az a hajszál ne lenne ott.

Garael

Kiadó:
earMusic/Edel

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Dario Mollo olasz dalszerző és gitárfenomén, valamint az érdemes/érdemtelen (?) énekeslegenda, Graham Bonnet koprodukciója úgy hangzik, mint egy tipikus, pénzszagú, Frontiers-féle érdekházasság, pedig kivételesen nem Perugino hozta tető alá (úgy, mint a Graham Bonnet Band tavalyi, "The Book" című albumát). Sőt, a formáció története egészen 2004-ig nyúlik vissza, amikor a két muzsikus Electric Zoo néven együtt turnézott, s már akkor fölvetődött egy közös anyag megjelentetésének ötlete, de ez egyébirányú elfoglaltságok miatt csak most realizálódhatott. Úgy tűnik, Mollo igyekszik "bekóstolni" minél több énekest, akinek a Deep Purple, Rainbow, vagy Black Sabbath sikeréhez valaha köze volt.

Az eredeti turné-banda neve lerövidült EZoora, a tagok azonban lényegében ugyanazok, a két főszereplőhöz Roberto Gualdi dobos, Guido Block bőgős csatlakozott, de kisegítette őket Dario Patti bőgős/billentyűs is. Bár nem mindegy, hogy kik alkotják a zenei alapokat biztosító hátteret, azért ez a csapat mégiscsak Mollóról és Bonnetről szól. Az előbbi szerintem Glenn Hughes (Voodoo Hill) és Tony Martin oldalán (Cage) minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy méltó – mind gitárosként, mind zeneszerzőként – Ritchie Blackmore és Tony Iommi örökségét fölkarolni.

Bonnet ellenben megosztó karakter, jóllehet a Rainbow után még olyan komoly bandákban is esélyt kapott, mint a Michael Schenker Group, Alcatrazz, Impelliteri stb. Hogy igazságos legyek, egy napig folyamatosan a Rainbow "Down To Earth"-ét hallgattam, azt a lemezt, amivel Bonnet befutott és R&B énekesből hard rock fontemberré avanzsált. Míg az a lemez a Diót szélsebesen kipörgető új mentalitás (rádió-orientáltság, szexista szövegek stb.) ellenére is zseniális, Bonnet teljesítményét ma sem tudom másként értékelni, mint ami durván kilóg a Blackmore életműből – és nem jó értelemben. Egyszer nyilatkozta a köztudomásúan nehéz természetű gitáros, hogy annak idején annyira idegesítette Bonnet rövid haja és újhullámos imidzse, hogy sokszor a legszívesebben a színpadon verte volna péppé a fejét a Stratocasterjével. Na, én ugyanezt érzem, amikor a fátyolosan egydimenziós, gurgulázó orgánumát kell hallgatnom huzamosabb ideig.

Bonnet azóta majdnem betöltötte a 70-et, így érthető, hogy azóta a helyzet nem változott előnyére (bár meglepően, kifejezetten a hátrányára sem). A lemez tök jól szól, szerencsére sokkal jobban, mint az ebben a tekintetben (is) súlyosan elbaltázott Crossbones anyag (Rock The Cradle), de Bonnet hangján a sokszoros rétegzés és a tisztító technikai szűrők ellenére is nagyon érződik, hogy sokszor képességein túl megerőlteti magát (pl. Motorbike). Amikor tisztán énekel, még képes vagyok tolerálni (néha egészen David Lee Rothos), de a rá oly jellemző és itt oly sokszor hallható "gargalizálástól" kiver a hideg veríték!

Ez a lemez lényegesen jobban tetszene, ha nem Bonnet, hanem mondjuk egy olyan vokalista énekelne rajta, mint pl. Joe Lynn Turner – csak hogy a Rainbow/Deep Purple hagyatéknál maradjunk. Vele a két "Down To Earth"-ös földolgozás, a "Since You Been Gone" és az "Eyes Of The World" is sokkal, de sokkal izgalmasabb lenne. Turnerrel nem érezném azt, hogy jó néhány kimondottan erős nóta veszett itt kárba: "You Are Your Wallet", C'est la vie", "Feeding The Beast", "Don't Look Back"...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Ha kissé gonosz szeretnék lenni – márpedig ez egy doom album esetében inkább erény, mintsem elítélendő dolog –, akkor azt is mondhatnám: az Avatarium megvalósította a fából vaskarikát, vagyis metal zenei nyelvre lefordítva megalkotta a pop-doom-ot. Ezt természetesen csak a frappánsnak gondolt felütés miatt állítom, bár a dalok kettős természetében, valamint azok műfaji arányában és súlyában történt változások azt mutatják, hogy a csapatnál amolyan szürke eminenciásnak hátravonuló Edling helyett egyre inkább az énekesnő, a popvilágból érkező Jemmie Ann Smith dallamai határozzák meg a releváns zenei világot. S hogy ez most jó, döntse el maga a hallgató.

Az album többszörös Janus-arcúságát egyrészt a kezdetektől is jelen lévő, ám most már eluralkodó pszichedelikus Uriah Heep/Spiritual Beggars-féle ősrock és a doom alapok határozzák meg – bár itt már nem is alapról, legfeljebb függelékről beszélhetünk –, másrészt az énekesnő a metál hagyományait saját arcára fordító vokális világa. Ann gyönyörű dallamokat képes hozni, melyeket hiába csomagol a gitáros, Marcus Jidell – akinek pszichedeliára hajlamos játéka már a "The Doomsday Kingdom"-on is meghatározó volt – és recsegő-organikus, egyszóval hátat borsództató hangzású orgonajátékkal varázsló Rickard Nilsson a hetvenes évek torzított rockjába, a végeredményben mégis marad valami a folk/pop könnyed hangulatából. Óva intem azonban az olvasót, hogy a pop szót szitokként értelmezze: a csapat profizmusát dicséri, hogy mindezt olyan ízléssel, és rockba csomagoltan teszik, ami nem hányingert, hanem elismerésre méltó hümmögést, vagy basszushangú brummogást válthat ki.

Mégsem lehet mindenki elégedett, mert hiába a varázslatos rock/pop hangulat, ha a szerzemények doom része ordítva – természetesen lassú ordítással – különül el a hangszeresek játékában, Smith pedig ki is vonul belőlük, amire leginkább jó példa az album leghosszabb szerzeménye, melyben a gyermekkórust (!) felvonultató énekes-könnyedebb rész után a cammogó riffeken heverésző pszichedelia úgy válik el a dal vokális dallamaitól, mint vánszorgó zombi leeső keze egy shotgun hatására – mondjuk a Walking Death-ben.

Nyilvánvaló: míg a kezdő szerzeményben még jelzik, hogy két dal összegyúrásáról van szó, addig a többi esetében a kellő átvezetés nélkül, hirtelen váltásként kapjuk arcunkba a kötelezően letudandó doom érzést – mintha a csapat váltani akarna, de Edling miatt nem teszik, így  aztán a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon elvnek megfelelően kapunk ezt is, azt is, progressziónak álcázva, ami azonban nem képes megteremteni a szükséges kohéziót. Ez persze nem baj, mármint azoknak, akik szeretik a lekváros csirkét, de lehet, hogy lesznek, akiket zavar a masszív sóst belengő édeskés íz s az, hogy én nem így vagyok vele, talán a szerencsémnek tudható be. Az persze biztos, hogy a csapat minden felsorakoztatott stílusban parádézik, ami egyrészt a gitár és az elektromos orgona játékos együttműködésének, másrészt Ann Smith dallamainak köszönhető – no meg azoknak az ősrockos instrumentális részek alatt cammogó doom riffeknek, melyeket ha hallottunk is már – A Kiss (From The End Of The World) – nem zavar, mert arche-típusok révén a gyászos hangulat lényegét jelentik.

S hogy menyire is benne van a levegőben a zenei váltás, jelzi a lemez utolsó tétele, ami Smith és Nilsson nélkül pusztán pőre, levezetésre használt doom, s ami hallhatóan inkább egy befejezetlen ötlet, mint a teljesség érzésének előcsalogatására képes, elkészült záródarab, netán átvezető egy másik zenei óceán vizeire. De mindez kiderül  majd a következő albumon.

Garael

Kiadó:
Inner Wound Records

Honlap:
www.soulspell.com

A hegyek elmozdultak helyükből, a tengerek kicsaptak medrükből, az állatok az emberekre támadtak: és a Soulspell rossz albumot készített. Na jó, nem ennyire szörnyű a helyzet, itt legfeljebb én, és néhány fanatikus fog csak könnyet ontani, az sem elég arra, hogy a lapos produkciót tisztára mosó árvizet fakasszunk, mindenesetre az év egyik általam leginkább várt albuma az év egyik legnagyobb csalódása lett.

Persze nem csak azért vagyok szomorú, mert ez az album nem igazán hozta azt, amit vártam, hanem mert kedvenc stílusom, az európai power metal utóbbi időkben tapasztalt gyengélkedése odáig vezetett, hogy a stílus legutolsó védőbástyája, a metal opera – ami önzetlenül felvállalta ősforrását – már Brazíliában is a kifulladás jeleit mutatja – no, persze lehet is kapkodni levegő után, ha Heleno Vale dobos új művét megpróbálod futás közben hallgatni, hiszen a diktált tempó már inkább  idézi a Dragonforce-ot, mint  a hagyományos stílus-orientált csapatokat. (Kár, hogy a nagy rohanásban nem csak a sárkányt, de a királylányt is elhagyták.)

Mert hiába a meghívott vendégek által produkált, tényleg elképesztő vokális és gitármunka, hiába a zenealkotási szempontok tantárgyából kapott iskolás jeles, ha éppen a lényeg hiányzik, mégpedig a megjegyezhető, vagy emlékezetes dallamok sora, amire aztán a történetet – ami szóra sem érdemes – és az instrumentális munkát fel lehetne fűzni. Mert igyekezet az aztán volt bennem, de hiába futom le még mindig kiválóra a "Cooper-tesztet", ha sokadik nekibuzdulásra sem tudom úgy végigsprintelni a dalok által vezetett pályát, hogy emlékezzek is valamire, így aztán még jóra sem tudtam hallgatni a "The Second Big Bang"-et, ami szolgál ugyan egy-egy csodás pillanattal, de azok is inkább az énekesi, vagy gitárteljesítményhez fűződnek, és sajnos nem a dalokhoz: így aztán nem operát, hanem cirkuszt kapunk, ahol az akrobaták fantasztikus teljesítményre képesek, csak éppen  képtelenek lekötni a nézősereget.

Nem tudom, mi lehetett Vale inspiráló forrása, de a grandiózusság hamis értékének javára a zenéből mára sajnos minden, a brazil együttesekre jellemző játékosságot, és folk-elemből gyökeredző dallamot kiirtott, vagy ha a cél a német királyok megidézése volt, akkor nem értem, hogy hol maradtak a helloweenes pajkos-óvodás refrének, melyeket a kisgyerekek is el tudnának fütyülni, ha nem utálnák a sárgarépát. Erőltetem, erőltetem az agyam, de egyetlen emlékezetes szerzemény sem bújik elő annak zenei szegletéből, leginkább csak valamilyen, ömlesztett darára emlékszem, ami már gyermekkoromban is megfeküdte a gyomromat.

Azok, akik kedvelik az instrumentális virgákat – igazából dallamok nélkül –, vagy kíváncsiak, hogy a felsorakoztatott énekes sztárok ismételten képesek-e bravúrt alkotni, minden bizonnyal végig fogják hallgatni az albumot, ám azok, akik az eddigi koncepció szerinti hagyományos – vagy dél-amerikai powerre vágynak, csalódni fognak. Sajnálom, hogy így alakult, egyedül csak az vigasztal, hogy minden hullámvölgynek vége szakad egyszer, és akkor talán Vale is újra megkapja a hetedik kulcsot attól a bizonyos őrzőtől, amit a We Got The Right kapcsán sikerült kis ideig megszerezni. 

Vendégek:

Jefferson Albert - Vocals as "Padyal, the Worshipful Master"
Tim "Ripper" Owens - Vocals as "The Holy Dead Tree"
Victor Emeka - Vocals as "Adrian, the Apprentice"
Cleiton Carvalho - Guitars
Eduardo Ardanuy - Guitars
Jani Liimatainen - Guitars
Kiko Loureiro - Guitars
Leandro Erba - Guitars
Rodolfo Pagotto - Guitars
Thiago Amendola - Guitars
Tito Falaschi - Guitars
Markus Grosskopf - Bass
Fábio Laguna - Keyboards
Frank Tischer - Keyboards
Rodrigo Boechat - Keyboards
Eduardo Santos - Drums
Gabriel Viotto - Drums
Camille Kitt - Harp
Kennerly Kitt - Harp
Andre Matos - Vocals as "White Lion of Goldah"
Daísa Munhoz - Vocals as "Princess Judith"
Fabio Lione - Vocals as "Dungeon Master"
Blaze Bayley - Vocals as "Banneth, the Keeper of the Tree"
Timo Kotipelto - Vocals as "Greibach the Mathematician"
Ralf Scheepers - Vocals as "The Clairvoyant"
Arjen Anthony Lucassen - Guitars, Keyboards, Vocals as "Space and Time"
Oliver Hartmann - Vocals as "Space Agency Director"
Pedro Campos - Vocals as "Timo's Mystical Body"
Dani Nolden Vocals as "The Shadows"

Garael

Kiadó:
szerzői kiadás

Honlap:
facebook.com/karmapirin

"Az a baj, hogy egy mai fiatal, akinek esetleg most formálódik a zenei ízlése, ezt hallva azt hiszi, ilyen a rock zene. Pedig dehogy... Rock rádió ide vagy oda, még mindig itt tartunk." – szól egyet a netes "szakértő" a klip alatti hozzászólásban az egyik legnagyobb rockzenei portálon.

Személyemben nem vagyok fiatal, a zenei ízlésem is kialakult és megszilárdult már hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, ráadásul szerénytelenül azt is kijelentem, hogy tudom milyen a rockzene, ismerem az egészét, az alfajait, kívül-belül, nem vagyok megtéveszthető. E kijelentés(ek) súlyos terhével a vállamon is simán leírom: a Karmapirin rockzene. Sőt, továbbmegyek. A Karmapirin minőségi rockzene, ami nem is igazán rádióbarát, tehát elsősorban zeneszerető rock-szimpatizánsoknak készült, nem főállású rádióhallgatóknak. A két tábornak ugyanis nincs közös halmaza. Ha ez rádiórock lenne, akkor Király István barátomat megkérnék, hogy: "Pitta, légy szíves, vedd egy kicsit halkabbra a torzított kísérőgitárt, mert így kiüti a közfalat, azt a két körön át tartó, nagyon sok hangos, legátós szólót pedig rövidítsd le, és oda inkább valami egyszerűbb dolgot tegyél, mert ezt a rádióhallgatók nem szeretik, és azonnal elkapcsolnak Náksi vs. Brunnerhez, ahol nyugalom van és kiszámíthatóság, ahol nem zaklatódnak fel, ahol nem fenyegeti őket hangszeres jelenlét!".

Ez lenne. De nagy szerencsénkre nem ez van. Rock van. Igazi rock. Nem állítom, hogy nem féltem egy kicsit, mert azért nálunk a G-Jam-nek kultusza van (pl. itt, itt, itt, itt, itt) és sajnos a helyzet mégiscsak az, hogy jelenleg több Karmapirin és kevesebb G-Jam van a "piacon", ami nem jó, de egyrészről a remény hal meg utoljára, másrészről meg bőven van itt gitáros-csemege. Mekkora húzása van már az "Ideje" nóta riffjének is pl., de összességében is elmondható, hogy nagyon feszes az egész zenekar, groove-hegyek mindenfelé. Ahogy hallgattam, nekem többször is eszembe jutott a Winery Dogs, innentől pedig tényleg ne beszéljünk már arról, hogy ez "igazi" rockzene-e, ugye?

Személyesen nekem a tempósabb dalok ("Cirkusz", "Azt hazudtad", "Én nyomom a gázt") jönnek be, de hangszeresen külön-külön és egységesen, dalok tekintetében is színvonalas anyagot tett le a Karmapirin. Szakos Andrea hangja is rendben van, jó frontembernek tűnik. A Karmapirin remek bemutatkozó lemezzel jelentkezett, amit teljesen nyugodt szívvel ajánlok az "igazi rock" kedvelőinek is.

Túrisas