Akarva sem kerülhettem volna távolabb stílusban az előző kritikától, késő bánat, így alakult. Az amerikai főként belpiacos metalcore, deathcore, djent vonalat ismerők számára nem lesz ismeretlen Jason neve, hiszem három nagy zenekarban is tevékenykedett korábban. Karrierjét az All Shall Perish zenekarban indította, majd a Born Of Osiris és Chelsea Grin bandákban folytatta. Állítólag nem egyszerű eset a csóka, így előbb-utóbb minden zenekarból kikerült, ami jelen esetben kifejezetten jól sült el. Azért írom, hogy jól sült el, mert az általa életre keltett szóló album minden tekintetben felülmúlja a korábbi munkásságát.

Amikor kiderült, hogy nincs más járható út, mint a szóló projekt, eszeveszett pénzgyűjtő kampányba kezdett az indiegogo oldal segítségével. Emlékeim szerint 20 ezer dolláros célt jelölt meg, ezt jócskán sikerült túlszárnyalnia, hiszen több mint, 33 ezer dollár jött össze. Ehhez a sikerhez nagymértékben hozzájárultak a zenész cimborák is, hiszen rengetegen segítettek a gyűjtés promóciójában. Ráadásul nem kis nevek, a teljes Periphery és Veil Of Maya, Rick Graham, Nick Johnston, Jacky Vincent és még sorolhatnám. A legszebb az egészben, hogy ezek az arcok szinte kivétel nélkül szerepelnek is a korongon.

Túlnyomó részt instrumentális tételek találhatók a lemezen, ezek közé ékelődik két énekes dal. A stílus a djent, technikás death és prog-metál keverékéből áll, ennek megfelelően elképesztő technikai felkészültségről tesz tanúbizonyságot a szerző. Nagyon jó választás volt Luke Holland a dobok mögé, egyszerűen brutál a csóka, a basszus gitáron néhány dal erejéig szerepel Danny Hauser a Veil Of Mayából, ezen felül mindent a főszereplő abszolvált.

Az "Omni" és a "Titan" vadulós kettősével indul a lemez, utóbbi különösen kegyetlen tempót diktál, teletűzdelve technikás futamokkal. Mindkettőt átlengi a mostanában metálos berkekben oly divatos futurisztikus, apokaliptikus hangulat. A PC játékok, sci-fi világát is elég hitelesen jeleníti meg az album szinte mindegyik szerzeménye, ez sem véletlen Jason hatalmas "gamer" hírében áll. A "Retrogade" talán a legslágeresebbre sikeredett dal, nem kisebb vendégszereplővel, mint Spencer Sotelo a Peripheryből. Nyilván egy kőkemény djent riffekre épülő alapot kapunk, de az ének dallamossága valahogy mégis rádióbaráttá teszi az egészet, valahogy ilyesfajta megnyilvánulásokkal lehetne szélesebb közönséggel is megismertetni a műfajt. A "Hos Down" a legeklektikusabb darab a csokorban, kérem szépen, itt country és smooth jazz kiállásokkal lett tarkítva a héthúros reszelés. Az ily mértékű szerzői szabadság nekem már kicsit sok, de biztosan van, akiknek be fog jönni ez az extrém változatosság.

A legagyamentebb szerzemény a "Tonga", ez tulajdonképpen egy négy perces breakdown merénylet, nyolc húros gitáron prezentálva. Nem mondom, hogy nincsen benne kraft, viszont inkább tűnik poénnak, mint komolynak. A "Mirrors" egy tipikus vidámparki dallam köré épített nyomasztó, számomra valamilyen bohócos horrort idéző szösszenet. A "Thot 2.0" sem felszabadultabb hangulatilag, viszont itt megérkezik a komplexitás is. Szerintem ez a szerzemény mutatja be a legjobban a szerzőt ért hatásokat, itt mindenből van egy kicsi. A "Fragments" a másik sláger, Lukas Magyar elképesztően jó választás volt, a tiszta énekhangja egyszerűen zseniális. Metalcore hatásokat idéző riffekből építkezik a "Breaking Damnation", amely azonnal beindítja a fejbiccentő reflexeket. Zárásként a "kettes fejezettel" horzsolja le az arcunkat Jason, amely a "Thot" komplexebb és töményebb szerkezetéhez hasonul. Helyenként kifejezetten death közeli riffeket kapunk, Jeff Loomis egy nagyon pöpec szólóval emeli még magasabbra, az amúgy sem alacsony lécet.

Nem könnyű muzsika ez, de akinek nem idegen a modern kori metál az biztosan nem fog csalódni. A lemez hangulatát tekintve hasonlít a Wardingham albumokhoz, annyi különbséggel, hogy itt a ritmus játék van jobban előtérbe helyezve, míg Paul alkotásai szólócentrikusak.

Jack Rose

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.blackstarriders.com
facebook.com/BlackStarRidersOfficial

A műfajt elárasztó retró/nosztalgia hullám egyik legszimpatikusabb jelensége a Black Star Riders. Úgy idézik meg a Thin Lizzy legendás emlékét, hogy zeneileg hiteles, sőt tökéletes a folytonosság, miközben nem koptatják a régi nagy nevet. Az első két lemezzel (itt és itt) kilóra megvettek, annak ellenére, hogy alaphangon nem vagyok elkötelezett Thin Lizzy rajongó, sőt még azt sem mondhatnám, hogy teljes körű az ismeretségem a diszkográfiával. Ilyen előzmények után talán érthető, hogy a menetrendszerűen két év elteltével megjelenő "Heavy Fire"-ra úgy vetettem rá magam, mint Gyúrós Józsi az esszenciális aminosavakra.

A "Heavy Fire" nem lett túl "nehéz", ami a játékidőt illeti; a bónusz balladával (Fade) együtt sincs 45 perc hosszú az album. A jóból kicsit adnak, mondhatnánk közhelyesen, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy ez most kicsit gyengébb lett mindkét korábbi megjelenésnél. Ez nem föltétlen jelenti azt, hogy az együttes a fáradás jeleit mutatja (a formula ugyanis adott, és piszkos jól ki van találva), egyszerűen csak nem tudták most csúcsra járatni magukat, vagy momentán ennyire tellett. Minden zenekar életében vannak bizonyos egyenetlenségek, attól függően, hogy mennyire vannak csókos kedvükben a múzsák.

Arról nyilván szó sincs, hogy minden inspirációt nélkülöző fércmunkával lenne dolgunk, sőt! Három nóta kivételével (Who Rides The Tiger – bár itt meg a gitárszóló van nagyon eltalálva!, Ticket To Rise, Letting Go Of Me) az egész anyag megy fölfelé az iPodomra! Egyszerűen szórakoztató, vidám és életteli muzsika ez, amit az ember mindig szívesen hallgat. Magam is újra és újra azon kapom magam, hogy szinte öntudatlanul gravitálok e fekete csillag felé...

Tartuffe

A hősök sosem halnak meg. Sajnos, ez a metal dalokban is gyakran emlegetett aforizma a mai digitális ifjúság korában igencsak átértékelődött. Persze, nem mintha a mai hősök tényleg meghalnának: a különböző kiadói univerzumokban tobzódó természetfeletti lények nagy része valóban halhatatlan a sztori szerint, és ha az egyik univerzumban véget is ér az életük, egy másikban új erőre kapva küzdhetnek meg szintén halhatatlan főellenségeikkel.

Ugyanakkor kíváncsi lennék, hány gyermek, vagy tinédzser választaná magának kedvenc hősének Winnetout, vagy Csingacsgukot, korosztályom kedvenc "bajnokait", és vajon hányan rágták végig magukat az indiántörténetek vaskos kötegein, egy életre meghatározva az emberközeli(bb) hősök példamutató viselkedési formáit.

Az indiánok mítosza tehát szertefoszlott, a mai Z és Alfa-generáció identitáskeresése a prériről egészen másfajta, a történelem kívüli színterekre tevődött,  ahol bármi megtörténhet – és meg is történik, ráadásul jóval modernebb formában, mint amit az indián-romantika nyújtani tudott.

Az indiánregények műfaja sajnos az idők folyamán nem tudott megújulni, mint ahogy többé-kevésbé filmes alkotótere, a western:  az indián, mint hős, még negatív formában sem jelenik meg a regényekben, jóllehet, tökéletesen alkalmas lenne – persze saját történelmi környezetében – a példaképteremtés összetett folyamatára. Nem hiszem, hogy a könyvtárakból sokan kölcsönöznék ki Winnetou, vagy Nyomkereső kalandjait, akik mindenféle szuperképességet nélkülözve, pusztán saját erejükkel, ravaszságukkal, és az erkölcsi megingathatatlanság tudatával voltak képesek az ellenségen felülkerekedni, vagy akár még nemesebbé válva, de elbukni.

Jómagam nem vagyok a nosztalgia "régen minden jobb volt" hamis tudatának a foglya: elfogadom, hogy az idők változnak, és modernebb hősökért kiáltanak, de akárhogyan is nézem, a példaképek mai és régebbi motivációi tulajdonképpen alapvetően nem változtak, pusztán a környezet, amiben hőssé válva vívják harcukat.

Abba, hogy az én generációmnak az indiánok jelentették a hőskeresés legbővebb forrását, minden bizonnyal belejátszik a vasfüggöny általi izoláltság is, ami nem engedte a szuperhősök univerzumait megismertetni az ifjúsággal, ráadásul a képregény, mint Superman és társai megjelenítésének legbővebb platformja, nem igazán terjedt el – emlékeim szerint csak a Füles c. rejtvényújság közölt heti rendszerességgel képes történeteket, és az első, kimondottan ilyen irányultságú folyóirat a gyermekeknek szóló Kockás volt, ami egyben remekül jellemezte a hatalom hivatalos álláspontját a műfajjal szemben.

Nekünk tehát "maradtak" az indiánregények, és azok NDK – egyébként remek – filmes feldolgozásai: ekkor vált a gyermekek  (és anyukák) kedvenc hősévé a kiváló fizikai adottságokkal rendelkező Gojko Mitic. Gyermekkori vitáink így nem Superman és Batman, hanem Karl May és J. F. Cooper hőseinek kalandjairól szóltak, mindkét író regényciklusa hatalmas – és gyakran közös – rajongótábort generált. Jóllehet, Winnetou és Old Shatterhand kalandjai emészthetőbb formában kerültek az ifjúság elé – az eredetiből kiplántálva a faji felsőbbrendűség hirdetésének túl nyilvánvaló lenyomatait – nekem mégis Cooper regényei váltak kedvenceimmé.

Cooper regényei nem hiába képviselték sokáig az amerikai eposz hősfelfogását, minden arche-motívumot tartalmaztak, amit a későbbi kalandregények: az ember küzdelmét a természettel, a saját hazáját óvó és harcra kényszerülő harcosét, és a harc által megtisztult, új embereszmény születését. Ráadásul mindezt olyan történelmi környezetbe ágyazva, amiről a történelemkönyveink sem sokat szóltak. Érdekes, hogy Cooper nem az általunk ismert sorrendben írta meg a regényciklust összekötő Nathaniel Bumpo kalandjait, elsőként a Nagy Indiánkönyv gyűjteményes kiadásában negyedikként szereplő Bőrharisnyát, és legutoljára a ciklust nyitó Vadölőt. Jóllehet, a romanticizált, gáncs nélküli, ám tetteit folyton az erkölcs oldaláról vizsgáló hős minden regényben szerepel, mégsem mindig ő a főszereplő: a remek filmfeldolgozásból ismert "Az utolsó Mohikán"-ban is hiába állítják a középpontba, a regény igazi hőse Unkasz, és apja, Csingacsguk. Ez utóbbi történet rámutat arra is, miért volt több Cooper társainál: az apa-fiú kapcsolat, és a gyermekét elvesztő szülő tragédiájának kiváló ábrázolása jóval túlmutat a sablon indiánsztorik keretein. Az indián alakja Cooper regényeiben a rousseaui emberértelmezéséig nyúlik vissza, vagyis az ember, mint természeti lény alapvetően jó, pusztán a társadalom (civilizáció) formálja azzá, amilyen. Az író tehát nem ítélkezik negatív hősein sem, jóllehet a kritikát sem veti el, de azokat szinte közvetlen vagy áttételesen mindig a francia, vagy angol gyarmatosítókhoz köti.

A regényciklus fordulatos történelmi háttere emellett  kiválóan alkalmas Amerika urbanizálódásának, az egyre inkább kisebb élettérbe hátranyomuló őslakosok és a prérit felszántó pionírok küzdelmének ábrázolásához valamint a későbbi westernek hőstípusának kialakulásához. Bumpo – vagy regénybeli nevein Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Bőrharisnya – aktív résztvevője és alakítója  a történteknek, de mellette az indián eszményt megtestesítő Csingacsguk is egyenrangú hős – persze erkölcsi értelemben. Kettejük barátsága az ifjúsági irodalom – bár Cooper a felnőtteknek szánta regényeit – ékes példái, elválásuk pedig  a világirodalom eposzaiban ábrázoltakhoz hasonlóan tragikus. Csingacsguk halálával hiába él tovább Bumpo, a záródarabot jelentő "Préri"-ben már céljait és motiváltságát vesztett hős, aki "furcsa idegenként" bolyong a számára új értékeket hozó világban. És talán éppen ezért annyira emberközeli, aki bizony megérdemelné a halhatatlanságot. Mert a hősök sosem halnak meg.

Garael

Honlap:
facebook.com/BurnclearOfficial

Nagyon kedvelem a finneket, pedig Túrisas kollégámmal ellentétben még nem sikerült eljutni hozzájuk; viszont itt, ahol most külhoni szolgálatomat teljesítem, minden koalíciós katonának ingyen rendelkezésre bocsátják a tábori szaunájukat. Igen, ezek a kedves fickók még a sivatagba sem utaznak szauna nélkül! De nem ezért szeretem őket igazán, hanem a '90-es évek óta megvalósított elképesztően sikeres zenei forradalmuk miatt! Ez a kis 5 milliós nemzet számolatlanul adja a világnak a kiváló hangszereseket, énekeseket, és az Encyclopaedia Metallum kimutatása szerint Európában magasan itt a legnagyobb az egymillió lakosra jutó átlag metál zenekarok száma: 630!!!. (Csak összehasonlításképpen nálunk ez a szám 105; tessék csak a térképet alaposan átböngészni!)

Nyilván ezek után már meg sem lepődöm, ha egy nevesincs fiatal finn zenekar váratlanul lecsap rám mint fuldokló a mentőövre. Ezek ott teremnek, vannak, alkotnak végtelen alázattal és rendíthetetlen küldetéstudattal... Ezt már megszoktam, csak az irigység keserű ízét nem a számban. Szóval a Burnclear is arrafelé szökött szárba, és 2013-ban jelentkeztek is egy négyszámos EP-vel (Eventide), amire még egy olyan sasszemű kukabányász sem figyelt föl, mint jómagam. Viszont a hiperérzékeny detektoromon most fönnakadt az első teljes stúdiólemez, amiben nem is csalódtam: hamisítatlan skandináv power metal cucc progresszív fölhangokkal.

Föltörekvő, fiatal formációról van szó, akik zeneileg még nem teljesen kiforrottak, és kiadói támogatás nélkül dolgoznak (ha van még olyan egyáltalán). Az albumot saját költségen rögzítették a Guru Recording Studiosban, egy bizonyos Rauno Paananennel a keverőpult mögött, a kiadás és terjesztés is "független", azaz: önfinanszírozott. Ez sajnos hallatszik is az anyagon, nekem különösen a dobhangzás (lábdob) tűnik javíthatónak, de a gitárhangzással sem vagyok maradéktalanul elégedett, bár hozzáteszem: nálunk csúcselőadók szólnak így lemezen.

Tony Turunen énekes nem a Russell Allen Ligában játszik ugyan, de legalább nem tucat-hang, a gitárosok: Karri Shemeikka és Tomi Virtanen viszont világszínvonalat képviselnek. Az együttes dallamérzéke figyelemreméltó, bár ebből a szempontból az anyag egy kicsit egyenetlen; látszik, hogy egy hosszabb időszak, kb. négy év termése lett ide besűrítve. Én nagyon szurkolok nekik, mert az a bizonyos x-faktor kétségkívül bennük van. Érdemes lesz rájuk odafigyelni a jövőben...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.grave-digger-clan.com

A Grave Digger az amúgy is "kockásnak" tartott német heavy metalon belül sem a kifinomultság csúcsa, sőt, lehet, közepe sem, ráadásul úgy vonzzák a stílus sokak számára nevetséges és primitív külső és zenei paneljeit, ahogy kétnapos zebrahulla – lehet, hogy már félórás is – az éhenkórász keselyűket. Jómagam talán ezért is nem voltam soha a csapat lelkes híve – no nem a külsőségek, meg az egyéb vizuális hülyeségek miatt, mert azokra nagy ívben pottyantok: a kő egyszerűre vett dallamok és ritmusok annyira lecsupaszítva tálalják a heavy metalt, hogy már én szégyenlem magam, pedig egy nudistatelep kolóniája választott díszelnökéül. Egy azonban vitathatatlan, a Boldenthal vezette csapat mindig hű maradt szeretett stílusához, ráadásul mindezt olyan hitelességgel prezentálva, ami önkéntelenül is rokonszenvet ébreszt az emberben.

A csapatnak így megvan a markáns és hű  rajongótábora, ezért nincsenek rászorulva különböző stílusbeli kilengésekre, bár úgy érzem, Boltendahlt a rajongók hirtelen megcsappanása sem zavarná, annyira süt belőle az általa játszott zene lélekből jövő szeretete.

A fiúk tehát rendíthetetlenek, amit jelen album is bizonyít, és jóllehet kevesebb már a csikóévek speedes rohangálása, a megbízható, erőt sugárzó középtempóban így is született pár, az egész diszkográfiát tekintve is ütős himnusz. Ezt persze a csapat mércéjével kell érteni, mert a limitált énekhang, és az amúgy is szögletes zenei világ nem igazán kínál teret a rétegzett megoldásoknak, talán a gitáros, Axel "Ironfinger" Ritt – milyen jó, hogy vasujjú, és nem fakezű – szólói férnének el valami cizelláltabb stílust követő csapat zenei világában.

A sírásók a Saxonhoz hasonlóan tehát kiváló formában vannak, a hasonlóságra még a Biffék legutóbbi albumának igencsak pőrére vett koncepciója is ráerősít. Ez persze az én részemről nem igazán dicséretnek szánt megállapítás, de míg Saxonéknál hiányoltam a dallamokat, addig Boltendháléknál teljesnek érzem a teremtett zenei világot, kántálós, sulykolós énekhang ide, kétszavas, kiabálós refrének oda. A csapat munkásságában talán éppen ez a legcsodálatosabb: ennyi eszközzel is képesek a rajongóknál felszabadítani valami olyat, ami hosszú éveken keresztül fenntartja az érdeklődést – persze ez a harcos, közösségformálásra épített hatásmechanizmus más együtteseknél is működik, ám a Grave Diggernél mégis maradt valami egyedi aspektus, amit saját maguknak tudhatnak.

A fáradtság legapróbb jele nélküli, erőtől duzzadó albumot ástak elő fiúk a rutinos klánvezér vezetésével, aminek megvan a maga egyedi bája, talán az a rajongói hozzáállás, amit a felnőttek oly hamar képesek elfelejteni.  Ez pedig zenei világon átnyúlva is mindenképpen dicséretes.

Garael

A Soulspellről oldalunk hasábjain is több szó esett már, a Heleno Vale dobos által levezényelt három operából kettő csuklóból veri – van ilyen, nézz meg egy kínai kung-fu filmet – az Avantasia legutóbbi albumait. Most azonban tényleg nagy fába vágták a fejszéjüket, mert a "We Got The Right" a Helloween örökség és Kiske énekesi teljesítményének egyik csúcsalkotása, és már előre dörzsöltem a kezem Blaze Bayley kezdését látva, hogyan fog egy teljes brazil válogatott elbukni ismételten a németekkel szemben.

Aztán megszólalnak a többiek, én pedig csak ülök és bámulok, különösen a Daisa Munhoz nevű szőke hölgy teljesítményét hallván, aki ugyanúgy képes hangjával megborzongatni, mint az eredeti dalban Kiske. Azt egyébként nem értem, mit keres énekesként Lucassen a csapatban, de ezt borítsa a baráti összefonódások színes fátyla, a lényeg pedig az eredmény, ami önmagáért beszél, illetve énekel. Nem véletlenül hangoztatom, hogy a brazil színtér van olyan erős ebben a műfajban, mint a teljes európai. A kétkedőknek  itt a bizonyíték teljes "operai" formájában. (Aki többet is szeretne ebből a csodából, az meghallgathatja a Titanic c. film slágerének valós, izé Vale-es feldogozását is.)

Garael

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Többek között, mivel Gus G. bekerült Ozzy bandájába (és mert az utóbbi időben inkább szólólemezeire összpontosított), a Firewind hosszú ideje parkolópályára került. Az utolsó albumuk 2012-ben jelent meg (Few Against Many), azóta kilépett az énekes, Apollo Papanathasio, hogy (most csak találgatok) a Spiritual Beggersre és tanári karrierjére több időt szánhasson, valamint hogy kiadjon egy katasztrofálisan unalmas és ötlettelen szólólemezt (Waterdevils, 2016, Escape Music). Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás...

A Firewind eközben nem volt teljesen tétlen, hiszen játszottak néhány koncertet: először Kelly Sundown Carpenter segítette ki őket, majd valamiért Henning Basséra (Metalium, Sons Of Seasons) esett a választás. Már most mondom, hogy – jóllehet Apollo az utóbbi időben nem volt csúcsformában – Basse képtelen maradéktalanul kitölteni az általa hagyott űrt. Lehet, hogy Apollo nem volt tökéletes, de volt egy azonnal fölismerhető, jellegzetes karaktere, míg Basse amolyan 12-egy-tucat power metal énekes színtelen, kaparós hanggal. Van egy kézenfekvő hasonlatom: a Firewind pont úgy járt, mint annak idején a finn Thunderstone, amikor a karizmatikus Pasi Rantanen helyett Rick "Jolly Joker" Altzit igazolták egy album erejéig (Dirt Metal, 2009). Ők magukhoz tértek, vajon mi lesz a Firewinddel?

A másik alapvető változás az együttes háza táján, hogy eddig Gus G. mellett leginkább Apollo segítgetett be a dalszerzésbe, most azonban a hangmérnök-producerként is tevékenykedő Dennis Wardot (Pink Cream 69, Unisonic, Place Vendome) kérték föl társzerzőnek. Basse mellett valószínűleg ennek tudható be, hogy a Firewind érezhetően elment erősen datált, tucat euro-power irányba. Hatalmas öngól, szerencsétlen karrier húzás... Se Apollo, se a Firewind nem járt jól az események ilyetén alakulásával.

Most először a banda egy történelmi eseménysorozat köré építette föl a teljes albumot, nevezetesen a második görög-perzsa háború (Kr.e. 480), közelebbről a thermopylai és a salamisi csaták történetét dolgozták föl, de úgy, hogy a végeredmény nem lett igazán koncept-albumos; a nóták különösebb összefüggés nélkül, önmagukban is megállják a helyüket. A Gus G. és Bob Katsionis páros szólókban most is káprázatos, de a dalok szerintem nem jobbak közepesnél; bár biztos akad majd olyan rajongó, aki megvédi őket...

A sommás ítéletem az, hogy ez bizony nem jó kezdés a 2017-es évnek, de főleg nem a Firewindnek. Továbbra is az "Allegiance" és a "The Premonition" maradnak az etalon, mert ez a "Halhatatlanok" bizony – címe ellenére – tünékeny jelenség. A tűzszél most olyan sebességgel száguldott el mellettem, hogy még csak meg sem érintett a melege... Tartok tőle, hogy a budapesti, Brainstormmal közös koncertre sem fogok elmenni (A38, február 26.), és ezzel sokan lesznek így. Ne legyen igazam, de alighanem gyéren látogatott hangversenynek fog bizonyulni (hacsak a Brainstorm szuper-lojális közönsége nem menti meg a helyzetet)...

Tartuffe

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.asphalthorsemen.com

Bevallom, éves listámról szóló cikkemből dorgálást érdemlő módon hagytam ki két, jobb híján southern-hard rocknak nevezhető, elitbe illő lemez említését. Külön öröm, hogy ebből egyik hazánk feltörekvő csapata, az Asphalt Horsemen – a másik a Monster Truck volt –, bár ha belegondolok a zenekart alkotók előéletére, ez egyáltalán nem meglepő. Mármint a színvonal, amire úgy gondolnánk, hogy ilyenre csak azok az amerikai-déli csapatok képesek, akik a horrorfilmek kliséiből ismert lepukkant falvakból verbuválódtak össze, hogy blues gyökerű zenéjükkel kifejezzék mindazt, amiben élnek és amiben szocializálódtak.

A beleélés azonban – mint oly minden más – úgy látszik sikeresen globalizálódott, és lehetővé tette a stílus olyasfajta prezentálását, ahonnan nem szaglik messziről a kelet-európai lét. Mert ennek a stílusnak a lelke az őszinteség, az a szeretet, aminek megvalósulását eddig csak genetikai forrásból születve tartottunk lehetségesnek  – még szerencse, hogy ez egyszer tévedtünk. Jómagam a southern jellegű rockkal nem sokat találkoztam – legalábis itthon – talán a Southern Special évtizedekkel ezelőtti, zseniális albumát említhetném, vagy a Southern Comfort nem régen megjelent lemezét, külföldön azonban burjánzó szubkultúra alakult ki, ami olyan együtteseket termelt ki magából, mint a   Lynyrd Skynyrd, a Little Caesar, a Black Stone Cherry, vagy a már említett Monster Truck, de ide sorolhatnám a Cinderella annak idején megosztó albumát, a "Heartbreak Station"-t is, aminek slide-gitáros, szájharmonikás megközelítése kivágta a biztosítékot a stadion rockot követelő fanok körében. Pedig nem is áll messze egymástól a két stílus, amire példa a jelen lemez is, ahol a jellegzetes, délies-bluesos hangulatot úgy sikerült beépíteni mondjuk a Whitesnake-jellegű dallamközegbe, hogy ember legyen a talpán, aki szét tudná választani a jól sikerült zenei integrációt.

Nem hinném, hogy a jelenlegi magyar énekesi közegből lenne valaki, aki hitelesebben, és stílus-relevánsabban tudná "kivágni" a southern rock sztenderdjeinek megfelelő vokális produkciót Lőrincz Károlynál, egyrészt, mivel Karcsi tehetsége révén minden stílusban megállná a helyét, és ha azt mondom, hogy engem Russell Allenre emlékeztet, akkor nem esek a magyar tehetségkutatók zsűritagjainak lelkendezős túlzásaiba, másrészt, mivel minden kiénekelt hangjából süt a műfaj szeretete és érzelmi lényegének befogadási képessége. Ez pedig ebben a közegben kötelező, mint ahogy annak a különleges hangulatnak is a megteremtése, ami olyannyira távol esik hazánk, vagy Európa zenei örökségétől. Talán éppen ezért is oly ritka a próbálkozás, azon belül pedig a természetesnek tűnő végeredmény, és talán ezért sikerült már a debütnek is dicsérő kritikák tucatjait kiharcolni a szakmai fórumokon. Mindezek ellenére úgy érzem, mostanra érett össze igazából a csapat, és az a zenei világ, amit idevarázsoltak: ha meghallgatod a "Thank You"-t, vagy a nyitó "Down In The Dirt"-öt,  egyből egy másik földrészen – nem Ázsiában! – találhatod magad, mindezt olyan optimizmussal és jókedvvel prezentálva, ami csak a lélekből jöhet. (Nem véletlen koncertjeik döbbenetes ereje, amit a lemezen is tapasztalható erőteljes, mai hangzás fizikai aspektusból is kidomborít.)

A blues-riffekre ráültetett autentikusan sodró ütemek, az organikus hangzással megszólaló herfli és a hullámzó, pulzáló dallamok úgy ragadnak magával, mintha pszichedelia rejlene bennük – ami persze távol áll ettől a világtól –, mégis, van valami bensőséges, de nagyon is földön járó tartalma az egésznek, ráadásul úgy, hogy bőven adagolnak az ezeket a jelzőket nem igazán birtokló aréna rockból is: a végeredmény így olyan, ami megállná a helyét egy ismerős blues kocsmában, de hatalmas csarnokokban is, mert nem térhez és időhöz kötött.

Az Asphalt Horsemen egyszerű eszközökkel, és azok kiváló alkalmazásával, valamint nagyfokú zenei alázattal tudott valami újat, országhatáron átnyúló minőséget hozni a magyar rockzenei színtéren, az, hogy mennyire lesznek a kritikákon túl sikeresek, már csak a szerencse dolga, mert a "southern" szabadság-érzés idevarázslásában hiba nincs. Ez itt most bizony valami Amerika!

Garael

Kiadó:
Pias

Honlapok:
www.gotthard.com
facebook.com/Gotthard

25 év és 12 lemez, ez a svájci rockerek mérlege. A negyed évszázados évfordulóra emlékeztet az új anyag címe is (Ezüst), de félve teszem föl arra a bizonyos mérlegre, mert tartok tőle, hogy nem fog nagy súllyal esni a latba. Steve Lee 2010-es halála a személyes tragédián túl a bandának "intézményesen" is hatalmas megrázkódtatás volt. A svájci-ausztrál Nic Maeder énekessel készített két legutóbbi album ("Firebirth" és "Bang!") meg sem tudta közelíteni a korábbi éra színvonalát (mondjuk a "Domino Effect" és a "Need To Believe" elég magasra helyezte a lécet!).

A Gotthard igazi európai hard rock legenda (volt), de mindig jellemezte egy kis amerikás hangulat, most viszont olykor kimondottan tolakodó  a "Western" modor, de sajnos nem úgy, mint annak idején a Damn Yankeesnél, vagy Jon Bon Jovi "Blaze Of Glory" albumán. (Utóbbiról hadd jegyezzem meg gyorsan, hogy manapság illik nyálas, agyonjátszott közönségkedvencként jellemezni, valójában azonban briliáns munka – hányan tudják például, hogy Jeff Beck gitározott rajta, plusz olyan zenészek járultak hozzá tehetségükkel, mint Little Richard, Elton John és Kenny Aronoff?!)

A Gotthard sajnos Steve Lee halála óta halovány árnyéka önmagának, a "Bang!" szerintem egyenesen hervasztó produktum lett, így elég nagy tétje volt az ezüst évfordulós folytatásnak. Őszinte bánatomra most sem sikerült kimászni a gödörből, de nem tudom igazán, kire lehetne ráverni a balhét! Maeder pl. néha zavaróan Coverdale klónként viselkedik (pl. Stay With Me), de egyáltalán nem rossz énekes: nem állítható, hogy az ő szakmai teljesítményén csúsznak el. Leo Leoni sem felejtett el gitározni, és az új német producer, Charlie Bauerfeind is javarészt power metal bandákkal dolgozott eddig (Helloween, Blind Guardian stb.). Akkor honnan ez a bágyadt pop rock attitűd, a megannyi kínos áthallás és unalmas sablon?

Talán nem véletlen, hogy a Nuclear Blast pattintotta őket és egy kis belga, hard rockban ultra-light kiadó (Pias) gondozza lemezeiket. Nekem úgy tűnik, hogy ez az album egy hajszálnyival jobban sikerült két közvetlen elődjénél, vagy legalábbis akad rajta néhány tetszetősebb dal (pl. az ordas James Bond nyúlással indító, Hammonddal megtámogatott "Customized Lovin'"), de ez még így is méltatlan a banda régi nagy híréhez. Ha már svájci hard rock, maradok inkább a Shakránál...

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Daniel Gildenlöw – senkinek se legyenek illúziói, ő a Pain Of Salvation egy személyben, körülötte mindenki cserélhető – szinte napra pontosan velem egyidős. Van viszont néhány lényeges különbség köztünk: ő például fantasztikus zenész (én egyik se, úgy értem: sem fantasztikus, sem zenész), és miután hónapokat töltött a kórházban egy húsevő baktérium által okozott halálközeli élménnyel birkózva, ami után szinte jártányi ereje sem maradt, irigylésre méltóan kipattintotta magát – a döbbenetes eredmény a lemez borítóján megtekinthető. De a mi szempontunkból nem is ez a fontos, hanem hogy hat év után ez az első valódi Pain Of Salvation stúdióalbum.

Ez talán nem hangzott valami lelkesen, de a helyzet az, hogy öntudatos és elkötelezett progos létemre valamiért sohasem tudta magát belopni a szívembe ez a muzsika. Maximálisan elismerem Gildenlöw kivételes képességeit, sőt nem vitatom a POS legenda-státuszát sem a műfajon belül, de nem tagadhatom – a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs! –, hogy ezen a blogon eddig következetesen hanyagoltuk őket. Az egyetlen kivétel az "Ending Themes" DVD-ről írott visszafogott recenzióm volt.

Az új anyaggal napok óta intenzíven ismerkedem, és be kell valljam, egyre jobban tetszik, pedig a Gildenlöw köré épített csapat teljes lecserélése ellenére sok változás nem történt. A zene továbbra is hatásvadász, musicales, néha hisztérikus, néha melankolikus, de leginkább puritán. Igen, nem tévedés, progresszivitása ellenére van valami elképesztően lényegre törő, sallangmentes ebben a zenében. Jó, továbbra is szinkópált, poliritmusokkal tarkított (szinte perkusszív), durván réteg-muzsika ez, de engem szinte már zavar a száraz, dísztelen hangzás (pedig Gildenlöw nyilatkozata szerint egyenesen mennyei a dob sound). Nincs semmi töltelék, csicsa, semmi melegség, még az alkalmi billentyű alapok is szinte észrevétlenek, mindent dominál Léo Margarit – egyébként igazán lehengerlő ­– dobjátéka. Na meg Gildenlöw erősen szuggesztív, elképesztően intenzív – nincs erre jobb szó! – JELENLÉTE. Már a DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem: minden POS anyag hallgatása közben az a benyomás alakul ki bennem, hogy Gildenlöw itt a lelkét teszi közszemlére, mintegy lemezteleníti legintimebb önmagát... Ezt a fajta hitelességet sem vitatni, sem félvállról venni nem lehet, még kevésbé semmibe venni...

Szóval, a nap halványuló fényében végre megláttam, ha nem is tisztán, éles kontúrokkal, de minden kétséget kizáróan Gildenlöw géniuszát. Ez objektíve egy rohadt jó és elképesztően tartalmas lemez, az pedig már majdnem mellékes kritikai szempontból, hogy személy szerint ez a világ távol áll tőlem. Igen, a tények makacs dolgok, Pelikán Elvtárs!

Tartuffe