Talán nincs a filmtörténelemben még egy olyan regényadaptáció, amit ennyiszer, ráadásul ennyi stílusban forgattak le. A klasszikus, többé-kevésbé Dumas-hű  feldolgozások mellett készült belőle sorozat, a szolgák szemszögéből forgatott paródia, wuxiaba ágyazott, drótos párbaj-akrobatika, a főhős parafrázisaként felfogható női változat, és legutóbb egy steampunk beütésű akció-film, de tekinthetjük a történetet az adott kor feltörekvő, vagy állócsillagjainak 10-15 évenként filmre vitt bemutatkozási lehetőségeként is.

Ilyen gazdag feldolgozási múlttal tehát mindenkinek meg lehet a kedvence, nekem talán a leghíresebb, és legklasszikusabb, az 1973-ben készült Mark Lester-féle produkció határozta meg leginkább filmes viszonyomat a klasszikus történethez. Lester ragaszkodott a regény vonalvezetéséhez, így a testőrök kalandjai nem is fértek bele egyetlen filmbe, jóllehet a leforgatott két rész egyszerre készült, és eredetileg egyetlen filmnek is szánták, ám már akkoriban is a profit határozta meg a sikert, így – ugyan a színészek csak egy film után kapták meg szerződésben rögzített bérüket –, a producerek és forgalmazók két külön alkotásként, dupla annyi haszonnal vetítették le a kor szupersztárjait felvonultató filmet. A szereposztás a mai fiatalság számára talán már nem annyira impozáns, de a hetvenes években mind Amerikában, mind Angliában igazi nézőcsalogató faktorként vitte el a film költségvetésének jelentős részét.

Lester olyan arche-típusokat és jellemzőket teremtett az eredetileg is arche-típus szereplőkből, mint Rochefort – akit a metal kedvelők kedvenc színésze, Christopher Lee játszott – félszeműsége, vagy D'Artagnan fiatalsága – addig ugyanis meglett férfiként ábrázolták az egyébként a regényben is tejfölösszájú hőst –, és sok vonatkozásban el is tért a regény-sugallta szereplői alkatoktól: Richelieu bíborost az eredetileg az egyik testőr szerepére szánt Charlton Heston alakította, és a nagydarab, harsány Porthost a vékony, és hiúságában is visszafogott Frank Finlay – mondanom sem kell, hogy a színészek kvalitásaiból következően mindkét választás parádésra sikeredett. D’Artagnan szerepére a fiatal, és a naivitást, valamint a sokszor "kivagyi" hebehurgyaságot is remekül közvetítő, akrobatikus mozgású Michael York lett kiválasztva, Athos alakját a tulajdonképpen önmagát alakító, állandóan italozási és verekedéses botrányba keveredő Oliver Reed öltötte magára, míg Aramist a kor szépfiúja, a rendező kedvenc színésze, Richard Chamberlain alakította. (Aki főszerepét játszotta egy másik, D'Artagnant mellékszereplőként ábrázoló Dumas-adaptációnak, a Vasálarcos férfinak is.)

A képi világ, a kosztümök káprázatosra és korhűre sikerültek, a párizsi utcák talán egyik filmben sem voltak ennyire húgyszagúak, és a köznép sem azt a "megszépített" francia polgárságot mutatta, amit a korabeli kalandfilmek addig közvetítettek. Piszkos, bolháktól hemzsegő, faragatlan iparosoktól valamint parasztoktól hemzsegő világ tárul a szemünk elé, ami szöges ellentétben áll az arisztokrácia dőzsölő, és fényűzésben unatkozó dekadens eleganciájával, felsőbbrendűségi attitűdjével. A négy főszereplő szintén nem az az idealizált, egydimenziós karakter: Athos iszákos és durva, Aramis önző, és lenézi társait, Porthos együgyű, D'Artagnan pedig hebrencs és olvasni nem tudó kisnemes, mégis imádni való valamennyi, mert olyan embereket testesítenek meg, akik Dumas romantikus világában mégis felette állnak a kor társadalmának a bajtársiasság, becsület, no és persze a harci tehetség által.

A filmet mégsem ez emeli ki a feldolgozások tucatjaiból, hanem Lester rendezése, aki bámulatra méltó módon adagolja a humort a kalandok közé, így legyőzhetetlen hősei olyan emberközelivé válnak, amilyennek még sosem ábrázolták őket. A remek akciójelenetekben így nem a vér dominál, a szinte burleszk-szerű poénok azonban nem fordítják át a cselekményt paródiába. A regény egyik központi szálát adó, az ellopott nyakékért Angliába tartó, egymás után elhulló testőrök bukása egyszerre szívszorító és komikus: Athos vívás közben egy vízimalom lapátjaiba gabalyodik bele, így tudja tulajdonképpen már lefegyverzett ellenfele torkon szúrni (ami túl élethűre sikeredett, mert a színész tényleg megsebesült), Porthos fejére egy kiprovokált párbajban az istálló tetejének leomló darabja esik – hiúságára jellemzően legnagyobb gondja nem az e következtében kapott karszúrás, hanem kiszakadt inge – egyedül talán Aramis esik el úgy, ahogy azt egy hőstől várná az ember. A humor másik forrása D'Artagnan szolgája, Planchet, aki a saját csetlő-botló ügyetlenségében szintén a burleszk világából maradt ránk, de számtalan geg adódik a kor emberének viselkedését kifigurázó és színnel teli életképekből is: Bonacieux kispolgári megmozdulásait, vagy a kocsmákban játszódó borböfögéses, zsírtól csöpögő jeleneteket nehezen feledi az egyszeri néző. (Lestertől már a kezdetektől fogva sem állt távol az extremitás, eleinte úgy gondolta, hogy a filmet a Beatles négy tagja játssza! – ne feledjük, hogy a rendező munkája az együttes első filmje volt. Az akciójelenetekben rejlő humor-faktor csúcsát ugyanakkor nem ez a film, hanem a Húsz év múlvát felidéző folytatás nyújtja, amiben a főhősnek egy törpék (!) által alulról irányított, mechanikus szerkezetű elvarázsolt-kastély-szerű szobában kell életét menteni.) A rendező még La Rochelle embertelen ostromát is egy amolyan huszáros – bocsánat, testőrös – csínytevésként ábrázolja, ahol hőseink képesek a hosszúkás francia kenyeret amolyan baseball ütő módjára a repülő bombák visszaütésére használni, mindezt úgy, hogy a nézőt nem fogja el a "mi a franc volt ez?" szürreális érzése.

Természetesen nem maradunk torokszorító, érzelmes jelenetek nélkül sem, Constance Bonacieux – akit a hetvenes évek szex-szimbóluma, Raquel Welch játszik – halála a film tragikus történéseinek kiemelkedő pillanata, akárcsak D'Artagnan mindent kockára tevő, gyászból eredő fájdalma, vagy Athos önrombolásra buzdító szerelmi csalódása, és feleségével, a gonosz Miladyvel fenntartott ambivalens viszonya.

A film óriási siker lett, köszönhetően, a pazar díszleteknek és a színészek játékának, de legfőként az új rendezői felfogásnak, ami – sajnos – semmilyen más korabeli kalandfilmben nem köszönt vissza. 1989-ben készült egy Lester-féle folytatás, de hiába jelentek meg újra – és működtek – az elődöt sikerre vivő elemek, a film limitált hossza nem engedte kibontakoztatni a történetet, amit ennek érdekében jócskán át kellett dolgozni – természetesen a végeredmény kárára. Ajánlom hát mindenkinek ezt a kortalan, kétrészes klasszikust, már akinek nem jön a könyökén ki Dumas története, és nem olvasva a regényt, szeretné a legpontosabb képet kapni annak tartalmáról.

Garael

Kiadó:
Pride and Joy Music

Honlap:
facebook.com/staminaitalianband

A Stamina úgy robbant be 2015 év végi listámba, mint a háromkezű zongoraművész a billentyűsök elit-ligájába: enyhe progresszióval, a Royal Huntra és a Fair Warningra jellemző vokál és harmónia megoldásaikkal fűszerezett zenéjük nemzetközi kritikai elismeréseket is hozott, jóllehet, az olasz metal élvonalába még mindig nem sikerült beverekedniük magukat. (Ez persze nem az ő gyengeségüket, hanem a talján szcéna erejét bizonyítja.)

Járt utat járatlanért el ne hagyj – úgy látszik ez olyan nemzetközi igazság, amit az olaszok is elfogadtak és nem törekednek megújítani azt, ami egyébként is jól működik. A legutóbbi lemez énekeskavalkádját ugyan most egyetlen frontember váltotta fel, de Alessandro Granato nem vall szégyent, dallamai és hangterjedelme biztosítja a "Perseverance" (2014) vokális színvonalát, ami már csak azért sem lebecsülendő teljesítmény, mert a két évvel ezelőtti lemezen maga Göran Edman dalolta fel a produkció talán legemlékezetesebb tételét, amit Granatonak sikerült duplikálnia: az "Undergo" lírája ugyanúgy képes az érzelmeket előcsalogatni a hallgatóból, mint tökéletesen sikerült elődje.

A "System Of A Power" tehát ott folytatja, ahol elődje abbahagyta, és bárcsak a magyar gazdaság ontaná magából úgy a profitot, mint az olaszok az emlékezetes dallamokat, melyek a kiváló instrumentális teljesítmény mellett úgy is elvinnék a hátukon az egész albumot, ha a gitáros és billentyűs nem tartozna a kiválóan iskolázott zenészek közé. (Bár Tartuffe szerint Luca Stellitonak – névrokonával ellentétben – kissé csomós neoklasszikus elemeket is felvonultató játéka, de kollégám gyermekkorában mindig tengerész-kapitányt játszott, és észrevesz minden bogot, amit egy átlag szemlélő nem. Az album tényleges gyenge pontját inkább a gyenge, nyers hangzás jelenti – pedig milyen jól szólhatnának a megdörrenő power riffek!)

A Dream Theater-i alapokon nyugvó enyhe progressziót persze nevezhetnénk egyszerűen jól kidolgozott instrumentális koncepciónak, de hát annyira szeretünk skatulyázni, hogy abból két gyufagyárat is el tudnánk tartani: jó, legyen a stílus továbbra is progresszív-heavy, vagy dallamos metal, a végeredmény szempontjából mindegy. Úgy gondolom, a csapatnak egy olyan szerencsésen "összerakott" stílus-mixet sikerült kreálni, amit kedvtelve hallgathat az AOR, vagy a keményebb stílusok hallgatója is, ez pedig most már sokadik albumon prezentálva tehetségre vall, nem egyszeri kreatív-lövésre, de ez – ismerve az olasz metal életerejét – egyáltalán nem meglepő. Akik olyan slágereket képesek írni, mint a már említett líra, vagy a játékos Hammond-futammal megbolondított, Royal Huntra jellemző, vokálokkal dúsított "Love Was Never Meant To Be", azok előtt megemelem nem létező kalapom, ráadásul úgy, hogy tulajdonképpen bármelyik szerzeményt kiemelhettem volna, kezdve a zongorás-riffelős, törzsi dobokkal megbolondított "System Of Power"-rel, a lemezt nyitó, igazi sláger-bombát robbantó "Holding On"-ig.

Elgondolkodtam azon, hogy ebben a stílusban, ilyen színvonalon alkotó brigádtól el tudnék-e viselni még 10 hasonló lemezt – gondolom, ízlésemet ismerve az olvasó is tudja a választ. Ez pedig olyan "időtlen", stílusokon átívelő dalszerzői és előadói tehetséget feltételez, ami engem abszolút képes meggyőzni, még akkor is, ha a változatosság izgalma ugyanazon keretek között valósul meg – ez azonban nem nagy baj, mert hogy nézne ki Agatha Christie bűnügyi univerzuma karatézó akciódetektívekkel?

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

A svéd dallamos hard rock ügyeletes kedvenceinek is meg kellett küzdeni a népszerűségért, a (csöppet sem érdemtelen) sikerért, a státusz-értékű Frontiers szerződésért. Ez azonban nem jelenti azt, hogy korábban gyöngén muzsikáltak volna. Korántsem! A 2014-ben remaszterelve kiadott 2008-as "Are You Ready To Rock" effelől minden kétséget eloszlatott. Mégis úgy tűnik – az ún. szakmai közmegegyezés is ez –, hogy a 2012-es "Bleed & Scream" jelentette számukra az igazi áttörést, akkor találták meg igazán a korábbinál kicsit keményebb, tuti hangzást. Erik Mårtensson vokális teljesítménye is erre az időszakra érett be.

Az "Armageddonize" (2015) ezek után logikus fejleménynek tűnt, most pedig egy új "Momentum"-mal leptek meg minket, ami természetesen annak rendje-módja szerint el is kapott bennünket. Igen, méghozzá azért, mert szédületes, fergeteges, magával ragadó album, a skandináv melodikus rock egyik csúcsteljesítménye. Egyedi? Egyedülálló? Korszakalkotó? Nem! De amint azt már számtalanszor kifejtettem, és Túrisas kolléga is meggyőzően elmagyarázta az "Are You Ready To Rock" megjelenése kapcsán írott eszmefuttatásában: ezek fontos és értékes tulajdonságok, de nem előföltételei sem a szerethetőségnek, sem a minőségi szórakoztatásnak, sem a sikernek, sem – horribile dictu! – a maradandóságnak.

Újra ki kell emeljem Erik Mårtensson tiszteletet parancsoló képességeit és bámulatos tehetségét: ennek a formációnak nemcsak énekese, gitárosa, billentyűse, de producere, sőt hangmérnöke is. Így a minden korábbinál frissebb, bikább megszólalás is az ő érdeme: mind énekesként, mint a sound fő felelőseként. Külön dicséret illeti a "Black Rain" című nótáért, ami talán a banda eddigi legszikárabb szerzeménye. Jó néha kilépni ennek a skandináv pop-rock diszkónak könnyen egyhangúvá váló alapritmusából. A "The Downfall Of Eden" is üde színfolt a maga már-már Black Star Rideres, kelta hangulatával, amit a japán kiadás bónuszaként elsütött akusztikus változat csak fölerősít.

Persze igazságtalan lennék, ha nem említeném meg az együttes másik aduászát, Magnus Henriksson gitárost, aki úgy kíséretben, mint szólóban folyamatosan brillírozik. Itt is belead apait-anyait, ami kell is ahhoz, hogy ez a hard rock táncfesztivál ne váljon túl "züszivé", szirupos toborzójává a rock koncerteken alulreprezentált nőnemű hallgatóságnak. Ha találomra meglepnének egy Eclipse nótával, nem biztos, hogy meg tudnám mondani, melyik albumon van, de itt az egyneműség, az egyenletes színvonal nem szitokszó, vagy lekicsinylő értékelés, hanem inkább promóciós ajánlat...

Tartuffe

Kiadó:
SG Records

Honlap:
www.tommyvitaly.com

Kövezzenek meg a gitármesterek, de Tommy Vitaly albumai  – az eddigi három – sokkal jobban tetszettek, mint a  shred csapatok főgeneralisszimuszának aktuális munkái – még akkor is, ha az egy ujjra eső arpeggiók permutációja és variációja az olasznál nem a végtelenhez közelít, és két barokkos hajlítás közötti mini gitárszóló nem volt olyan precíz, vagy ösztönből kimunkált, mint a svéd példaképnél.

Azt persze elismerem, hogy Malmsteen esetében az utóbbi idők albumainak élvezeti értékét az elképesztően rossz hangzás, és hát a saját énekhang jelentősen befolyásolta, de mindezt leszámítva is vallom, hogy a talján zenész egész egyszerűen – jelenleg – jobb dalszerző a mesternél, ami nem csak a dallamok területén, hanem az arányok megtartásában is megmutatkozik. Ebből következően Tommy albumait az is igazán élvezettel hallgathatja, aki nem végzett OKJ 5.5. szintű gitár tanfolyamot (de lehet, hogy 6.1-est), ráadásul a meghívott vendégek kapnak annyi teret tehetségük kibontakoztatásához, ami a megalománia nevű gitársztár-betegséggel szembeni immunitást bizonyítja.

Vitaly tehát nem bíz semmit a véletlenre – illetve ismeri saját képességeinek határait –, így a lemezen szereplő énekesek listája most is impozáns. Fabio Lione, Apollo Papathanasio, Roberto Tiranti, Carsten "Lizard" Schulz és a többiek pedig komolyan vették feladatukat, főleg annak a fényében, hogy a jelenlegi album zenei világa a legklasszikusabb heavy metal gyökerekből táplálkozik, így mindenki megidézhette saját gyermekkori énekes példaképét, legyen az Dickinson, Halford, vagy saját maga (mert hát az egészséges önbizalom az énekeseknél is megvan, és sokan képesek a metal evoluciós folyamatának csúcsragadozójaként számot adni arról, ki is a király).

A dalok tehát ismerősek lehetnek mindazoknak, akiknek zenei szocializációjában az említett csapatok jelentős szerepet játszottak, és mielőtt szememre vetitek, hogy általában kritikus füllel és egyáltalán nem jó szándékkal követem a zenei plagizációt, mentségemül szóljon, hogy itt az ihlet magja nem szarba, hanem szárba szökken, és számomra kedves termést hoz. Igen, Tommy barátunk a "hivatkozás megjelölésével", nyílt sisakkal vállalja idézeteit, melyekhez úgy tudja hozzátenni saját, neoklasszicista, vagy egyszerűen heavy metalos világát, hogy képtelen vagyok elítélni érte – ez pedig maradjon hát az én gyengeségem jele, amit olvasóink előtt már többször is vállaltam.

Van itt hát minden, mi fülnek ingere: aki a kezdő, "Indivisible" riffjében nem ismeri fel a Judas Priest örökbecsű riffjét (amit egyszer már a Running Wild is ellopott a "Death Or Glory" című számában), vagy a "The Lodge" Tony Martinos Black Sabbath hatását, annak kenegesse hátsóját Eric Adams vasalt motoros csizmájával.  Mégis – és itt még saját magam is meglepődöm saját magamon – az album egyik számomra kiemelkedő darabja egy játékos, virgás instrumentális tétel, a "Duel", ami címéhez méltó párbajcselekkel hozza mindazt a bámulni való virtuozitást, amit nem csak az ínyenc, de az átlag hallgató is élvezni tud. A másik csúcspont a lemez zárótétele, a  valahonnan az "Alexander The Great" riffjéből kinövő, de önálló életre kelt "Joan Of Arc", Schulz iskoladarabja, amiben egyértelműen bizonyossá válik, hogy az énekes az egyik legalulértékeltebb klasszisa a mezőnynek, és bármit el tud énekelni, amit a fémistenek üllőiken kikalapáltak. Persze az eddigi albumokhoz hasonlóan azok sem maradnak élmény nélkül, akiknek a Helloweennél kezdődik és végződik a metal: a "Wings Of Doom" méltóan prezentálja, milyen is lenne a tökfej-brigád neoklasszikus köntösben, de a Nightwish rajongói is kapnak egy igazi, Tarja-időszakos múltidézést a "Macabradanza" képében.

Lehet tehát, hogy nem vagyok elég konzekvens, de Tommy boy úgy tudta eltalálni az ízlésemnek megfelelő zenei világot, ráadásul olyan színvonalon előadva, amiért nemhogy az ötletcsórást, de a nyilvánvaló hatásvadász elemeket és az olcsó szinti hangzást is megbocsátom neki.

Garael

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
facebook.com/novacollectivefusion

Meglehetősen merész dolog volt a Metal Blade kiadó részéről, hogy beállt egy ilyen projekt (pontosabban: kollektíva) mögé. A napnál világosabb, hogy nem ezzel fognak nagyot kaszálni a pénztáraknál, a slágerlisták élére (vagy legaljára) sem fognak fölkerülni vele. A "merjünk kicsik lenni"-mentalitás borítékolható eredménye már abban kódolva volt, hogy instrumentális zenéről van szó. Ezt csak tetézi, hogy a muzsikára – ha egyáltalán kategorizálható – leginkább a jazz metal, vagy progressive art rock címkék illeszthetők. Akárhogy is, a Metal Blade egy tökös vállalkozás, legalább olyan tökös mint a Nova Collective maga.

A formáció (amelyet leginkább virtuális közösségként kell elképzelni, ahol a brit és amerikai tagok között ide-oda röpködnek a digitális formában megosztott zenei fájlok) 2014 óta létezik. Dan Briggs bőgős (Between The Buried And Me, Trioscapes) és Richard Henshall gitáros (Haken) párosa képezik a "keménymagot". Hozzájuk csatlakozott Matt Lynch dobos (Trioscapes, Cynic) and Pete Jones billentyűs (ex-Haken).

Érdekes dolog a fúzió, talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy eredendően – úgy a '60-as évek vége felé – inkább a jazz zenészek kezdtek el érdeklődni az akkoriban születő új műfaj, a rock iránt. Ez a kísérletezőkedv, párosulva a stílusok (blues, funk, latin stb.) egész kavalkádjával, azután egész érdekes és értékes eredményeket hozott, sőt idővel a tehetségesebb, nyitottabb szellemű rock zenészeket is megihlette. Mostanában úgy látom, hogy a jazz muzsikusok egyre kevésbé fogékonyak a fúzióra, inkább a rock műfajban alkotó hangszeresek gondolják úgy, hogy fúziós "kirándulásokkal" legitimizálják magukat, bizonyítják hangszeres képességeiket és zeneelméleti fölkészültségüket a sokszor lekezelő jazz "szakma" előtt. Lehet, hogy van ebben némi önmutogatás, csipetnyi sznobizmus, vagy egyszerűen a félelem, hogy 60-70 évesen már nem állnak olyan jól a power riffek és az egymás hegyére-hátára hajigált "szemfényvesztő" arpeggiók.

A Nova Collective esetében azonban kétségem sincs affelől, hogy ezek a srácok nem bizonyítani akarnak (és főleg nem pénzt keresni), csupán élvezik a közös muzsikálást, valamint a szokványosból való kitekintést. A "The Further Side" ennek megfelelően nem is szokványos, sőt, kifejezetten nehezen emészthető zene. Kicsit olyan, mintha a hosszú prog metál nótákból kivágták volna az elszállós instru részeket és azokból gyúrták volna össze a hat, átlagosan 10 perces tételt.

Nekem egy kicsit hiányzik innen a koherencia, az a bizonyos központi, újra és újra visszatérő ismerős dallam, amire mintegy fölfűzik a zenei mondanivalót. Szerettem volna egy kicsit több klasszikus értelemben vett szólót is hallani; egy idő után hiányérzete támad az embernek a túlnyomórészt nyakatekert ritmikára és merész tonalitásra épülő szerzemények hallatán. Ennek ellenére az olyan elvetemült fúzió barátoknak, mint pl. én, szerez néhány szép pillanatot a kollektíva. Személyes kedvencem az albumot záró címadó, talán éppen azért, mert itt vélem a legtöbb "klasszikus" jazz elemet fölfedezni...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

Hogy milyen lenne a Nightwish férfi énekessel, és egy tehetséges, értékelhető szólókat is prezentáló gitárossal? Hát ilyen. A Bloodbound új lemezének legalábbis első fele úgy idomul a csajmetál vezető csapatához, mint a Terminátor bőre a fémvázhoz, persze azzal a kitétellel, hogy a szimfonikus aláfestés itt értelemszerűen csak nyomokban fedezhető fel. S hogy jól van-e ez így? Biztosan, mert vannak, akik a szarból készített – no, oké, a végtermékből kiszedett babszemekből "nemesített" – kávét tartják a világ legnemesebb serkentőjének, piac tehát olyan dolgokra is lehet, melyek elsőre meghökkentők, másodjára pedig…szintén. Nem, most hazudtam, mert a Bloodbound nem tehetségtelen brigád, dallamérzékük és a gitáros neoklasszikus tevékenysége egyenesen kiemelkedő, de jelenlegi lemezükön mégis egy (vagy több) olyan stílus replikánsai, amit én annyira nem csípek. Ez természetesen olyan szubjektív néző – illetve hallás – pontot jelent, amit egy kritikusnak illene otthon hagyni, még szerencse, hogy nem vagyok az, ezt a tisztséget meghagyom kollégáimnak.

Bezzeg, ha a lemez második felére egy-két szám erejéig tartó Judas Priest-Accept stílus ihlette volna a csapatot, akkor nem csípné a szememet a  példakép-idézés – vagy nem ilyen eufemisztikusan, a lopás –, és minden bizonnyal csillogó fémpennával karcolnám bele a Bloodbound nevét a kedvenceim fémkönyvébe, de sajnos ez most nem a feltétlen elégedettség ideje. Nem tudom, ki, hogy van vele, de hiába ingerel fütyülésre a folkos dallamokkal felvértezett "Silver Wings", vagy a kezdő Nightwish bomba, a "Battle In The Sky", túl ismerősek ahhoz, hogy igazán lelkesedni tudjak. Emellett a lemez talán jobban sikerült második felén a Hammerfall utánérzés dominál, és hiába ír az együttes olyan slágereket, amiket példaképüknek is csak ihletett pillanataiban sikerül, úgy érzem, ezúttal a sablondobálás már nem elég, illene új, saját munkából származó építőelemeket is beszerezni.

Hiába pörgetem végig a lemezt újra meg újra, a nyerő szám mindig a "King Of Swords", ami úgy idézi a Judas "Painkiller"-szabadalmazta szigorúságát – a refrén azért inkább Helloween –, hogy egyből kedve támad az embernek elővenni a "papok" kortalan klasszikusát  és megállapítani: igen, ez a metal!

Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik kedvtelve hallgatják a lemezt, mert mint írtam, remek dallamokban nincs hiány – bár olyan kiemelkedő slágert, mint  mondjuk a "Moria", most nem sikerült összehozni –, és a fiúk vannak annyira profik, hogy kihasználják a "himnuszokban" rejlő potenciált, kár, hogy ezt már sokadik alkalommal és ugyanazokkal a módszerekkel teszik.

Drukkolok, bár annak egyre kisebb az esélye, hogy az együttes ismét tesz egy merész kanyart, és visszafordul kezdeti Maidenes, vagy az egy lemez erejéig tartó, szikárabb "power" megközelítéshez – de addig is, aki híve az ilyen jellegű kvíznek, aminél minden percben adott a kérdés, melyik banda idéződik fel, annak jó játékot kívánok!

Garael

Honlapok:
www.theorymetal.com
facebook.com/theorymetal

Majdnem napra pontosan egy éve kapott tőlünk néhány elismerő és biztató szót a dán prog-power "débutant" Defecto. Az énekes Nicklas Sonnét akkor lakonikusan csak "fejszaggató hangorkánként" jellemeztük. Nem kis meglepetésünkre (és még nagyobb megelégedésünkre) Sonne most egy újabb formációban kapott lehetőséget a rajongók toborzására. A Theory – egy Odin L. Madsen nevű gitáros vezérletével – nagyjából ugyanott és ugyanúgy helyezhető el a palettán, mint a Defecto: jellegzetesen európai prog-power muzsikát játszanak, nem félve a neo-klasszikus és extrémebb műfajok felé való kitekintéstől.

A teljes egészében önfinanszírozott megjelenéssel kapcsolatban szokás szerint megannyi kritikus kezdte el emlegetni a Dream Theatert és SymphonyX-et, de ezek az unásig ismételgetett toposzok – szokás szerint – leegyszerűsítőek és – katonai nyelven szólva – az ún. finom célzás kategóriájába tartoznak (azaz: lövéseiket a cél alá vezetik). Ezzel a fegyvertechnikai zsargonnal mindössze annyit szeretnék mondani, hogy kerülni kell a leegyszerűsítést és a sietség okozta pontatlanságot. A Theory valójában (a fönt említett etalon-értékű együtteseknél) sokkal közelebb áll pl. a Tad Morose örökséghez, de még honfitársuk, Finn Zierler (Beyond Twilight) zenei világához is (itt elsősorban az emészthetőbb pillanatokra gondolok).

Abban történetesen egyetértek más recenziókkal, hogy az együttes hangzásának, a zene emészthetőségének határozottan jót tett volna egy ügyes billentyűs, mint ahogy azt Derek Sherinian rövid vendégszereplése is illusztrálja (Stranger's Descent). Ennek ellenére a "The Art Of Evil" (a gonoszság művészete) kaphatta volna a "The Art Of Debuting" (a bemutatkozás művészete) címet is. Egy ilyen erős kezdés után igazán megérdemelnék, hogy kapjanak némi kiadói támogatást is a közeljövőben.

A közös énekes és a stílusazonosság miatt kézenfekvő a Defectóval való összehasonlítás, sőt azt a kérdést is fölveti bennünk, hogy indokolt-e a szellemi és vásárló erők ilyetén megosztása. A több általában jobb, de azért nem mindig és nem mindenből... Nekem a Defecto egy kicsit jobban tetszik, dallamosabbnak és instrumentálisan is izgalmasabbnak tűnik (nyilván a gitárszólókra célzok!), de ez már tényleg egyéni ízlés kérdése.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Nem tudom, hogy ha egy metal csapat a pop világában is sikeres akar lenni – bár ez olyan ambivalencia, aminek feloldására legalább két brit tudóscsapat kellene –, akkor miért a diszkó műfaját veszik elő, csilingelő szintetizátorral, retrós, táncolható dallamokkal, egy számomra is letűntnek számító kor megidézésével? Vajon milyen célközönségre számítanak vele? Azokra a rockerekre, akik azzal az attitűddel rendelkeztek, mint a magyar punkok, akik hülyeségből csápolva őrjöngtek Uhrin Benedek, vagy Korda György Szigetes megmozdulásain? S ha ez így van, megéri hülyének lenni?

A Battle Beast pedig kereteket feszeget, a tuc-tucos, metronóm-dobos sramli metál gyermekded határait, beemelve a diszkót a stílus amúgy sem éppen értékteremtő elemei közé. Mentségükre legyen, a retrós dallamokban példaképük minden pop műfajok királya, az Abba, így aztán hallhatjuk, hogyan is szólna az együttes fém-környezetben. De miket is beszélek, hiszen hallottuk már, egy egész tribute lemez erejéig, s az, hogy még most sem mentek ki a divatból, a legutóbbi Last Autumn's Dream album a példa, melyen szintén szerepel egy főhajtásnyi idézet a klasszikusoktól. (Érdekes, hogy éppen egy, a popot zsigerből elutasító – bár elemeit csendes félresandítással felhasználó – zenei stílus ápolja legszorgalmasabban a svéd együttes örökségét, ami az én világomban lehet, hogy dicséretes, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a metal fanok nagy részénél is így van.)

Többek között ezért sem tudok mit kezdeni a Battle Beast új albumával. Adva van egy tehetséges metal csapat, jó gitárossal, rekesztő hangú énekessel – a dobos képességeiről nem tudok nyilatkozni, mert nem én cserélek elemet az egyen-ütemet szolgáltató robotban –, remek dalszerzői vénával, mégis úgy esik darabokra a produktum, ahogy az illúzióm, hogy a Battle Beast visszatér Acceptes, Judas Priestes gyökereihez. Mert ha a diszkó esetleg nem működne, még mindig marad a jó öreg metal (pl. Bringer Of Pain), vagy az olyan érdekes kikacsintás, mint a Rammstein hangulatot zakatoló, az Amorphis énekesével, Tomi Joutsennel előadott "Lost In Wars". De ha a stílusok keveredése album szinten nem elég, meg tudják ezt cselekedni egyetlen számon belül is: a "Bastard Son Of Odin" popos kezdése úgy vált hirtelen jófajta fémbe, hogy az tanítani való, már ha lenne igény ilyen tananyagra.

Ilyesfajta arculatváltásra persze volt már példa – s nem csak a zenei, hanem a politikai életben is –, még szerencse, hogy előbbinél nincs milliós nagyságrendű áldozat, így aztán teljesen világos, miért is került ki a csapatból a fémvonalat képviselő Anton Kabanen gitáros, aki azóta már a magyar Wisdom sorait erősíti. A Battle Beast pedig úgy látszik, pozicionálta magát a rock házibulik hajnali, részeges ökörködéssel teli, "együtt üvöltve éneklős" produkciói közé, már ha ezen az úton szert tesznek annyi ismertségre, hogy valakinek alkoholos fejjel eszébe jusson létezésük – jóllehet a finnek nemzeti sportjába, a reggelig tartó ivászatba remekül illeszkednek. (Most olvastam, hogy telt házas európai turnésorozatot adtak, most mit mondjak? Talán azt, hogy a metal rajongók hangosabb része csak szeretné magát különbnek hinni az egyéb stílusok kedvelőinél. Persze  lehet, hogy ez is pusztán a gyíkemberek, vagy a világuralmat markában tartó elit-társaság műve, akik ízlésformáló hatalmukat már a heavy metalra is kivetették.)  Mindezek ellenére a csapat egyetlen mentsége az esztétikai érzék diszkóba áztatott ütlegelésére, hogy önmagát sem veszi komolyan: a bónuszok között szereplő "Rock Trash" olyan öndefiniálás, ami pontosan ülne, ha a rock szó jelentésébe beletartozna az, amit csinálnak. Még jó, hogy én speciel szeretem az Abbát – de úgy látszik, a Battle Beat, bocsánat, Beast szerencséjére a tökig fémbe öltözött Nuclear Blast illetékesei is.

Garael

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
facebook/placevendome

Az első klip, majd az album meghallgatása után már fogalmaztam is magamban azokat a sorokat, melyek a Ward-projekt kifulladásáról szólnak, nem fukarkodván az elégedetlenséget kifejező jelzőkkel, aztán... aztán meghallgattam még egyszer és még egyszer, a dallamok pedig úgy lopták be magukat a fülembe, mint  Alien a petéit az emberi testbe – remélem, nem kirobbanva fognak távozni.

Mint tudjuk, Kiske a produkciókhoz kezdetek óta csak a nevét, no és csodálatos hangját adja. Nem történt ez másként most sem: egy egész zenész-válogatott dolgozott  azon, hogy a mester hangja alá a megfelelő dallamokat ültessék. Ez persze nem feltétlenül biztató – főleg annak fényében, hogy az énekes a Unisonic beindultával be is akarta fejezni itteni ténykedését. Mert ebből eredendően lehetett volna az album széteső, vagy egyenetlen színvonalú, de úgy érzem, ezúttal a kiadó megbízásából igazi fémkalapáccsal sikerült egyenletesre formálni a végeredményt. A sztenderd Frontiers bérírnokok, Alessandro Del Vecchio és Magnus Karlsson a meghívott további dalszerzők hatására jobbik formájukkal hozakodtak elő, ami nem meglepő, hiszen Jani Liimatainen (Cain's Offering, ex-Sonata Arctica), Olaf Thorsen (Labyrinth), Fabio Lione (Rhapsody, Eternal Idol, Angra) – igazi meglepetés, hiszen dalszerzőként még nem találkoztam az olasz énekessel –, Simone Mularoni (DGM) vannak olyan jó zenészek, hogy inspirálni tudják egymást még digitális úton is, ahol a múzsa minden bizonnyal bitekre bontva csókolta homlokon a szerzőket.

Nem véletlenül hozakodtam elő a fémkalapáccsal: az album – főleg az első fele – erősen gitárcentrikusra és impulzívra sikeredett, és ha azt mondom, egy-egy szóló erejéig  Gus G. és az örök haver, Kai Hansen is bekerült az alkotói brigádba, akkor azon lepődtem volna meg igazán, ha az AOR-ra általában jellemző billentyű dominaként uralta volna el a hangzást.

Kiske pedig fantasztikus formában van: ezúttal ismét "lebegtetősre" veszi a figurát, – akit ez idegesít, az minden bizonnyal most sem fog örömkönnyeket hullatni – orgánuma és azok a fantasztikus magasak pedig semmit sem koptak az évek folyamán. Ennek lehet több oka is, egyrészt a szerencsés genetika, másrészt a tudatos életmód, aminek követésében hősünk nyilatkozatait és elveit ismerve abszolút biztos vagyok.

Ugyan az előzetes nyilatkozatokban progresszívabb és a rockosabb lemezt ígértek, a végeredményben annyi a progresszió, mint fegyvermágnásban a pacifizmus, legfeljebb a "Hereafter" – ez kollégánk szerint egy DGM lopás, ami a szerzőt tekintve legfeljebb önmagunk idézése, hehehe – elejének megtört ritmusai hökkenthetik meg egy pillanatra a hallgatót, de aztán rendeződik minden, és a dallamok már a slágerek folyamatát követve olvadnak az ember fülébe. Szerencsére az ígéret másik része igaz, már ami a lemez kétharmadát illeti, a dalok nem azt ifjú Werther szerelmes szenvedéseit akarják hangjegyekbe oltani, így viszonylag kevés papír zsebkendővel megússzuk, jóllehet az album egyik csúcspillanata a lírai "Strong": azt hiszem, ebben a dalban Kiske élete egyik legnagyszerűbb teljesítményét nyújtja, ami nem semmi, mert versenytárs akad elég.

Elégedettek lehetünk hát a végeredménnyel, még akkor is, ha a Helloween koncert-reunionja minden bizonnyal ráveti árnyékát az új Place Vendome megjelenésére – mondom ezt annak fényében, hogy elégedettségemhez azért jócskán hozzájárult Kiske pazar teljesítménye és a vendégzenészek nevéből fakadó tudattalan felülértékelés.

 Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.kreator-terrorzone.de

Elérkezett az a "történelmi pillanat", hogy thrash album kritikájának megírására adtam a fejem. Ennek azért voltak már előzményei, lásd az Anthrax legutóbbi albumának ügyeletes kedvenccé nemesedő klipjeit, de ez persze nem jelenti, hogy a stílus elkötelezett híve és szakértője lettem. Ennek ellenére volt merszem belevágni a Kreator megjelent lemezének ismertetésébe, hadd legyek én a szakértők céltáblája, ha esetleg hülyeséget írok.

Megvallom, a thrasht mindig is olyan power metal irányzatnak tartottam, amelyben a dallamot ritmuskovácsok kalapálják, és az énekesnek kötelező a hangszálait faágakra cserélni. Leegyszerűsítő véleményemet persze megtartottam magamnak, hiszen a stílus albumaira jutó remek gitárosok aránya messze túlmutat az átlagon, a klasszikus szólókból pedig aranykönyvet önthetnének az ötvösök.

A "Gods Of Violence"-ben mégsem a szokásos thrash erények – a brutális tempó és annak gyakran bravúros váltásai, valamint a főnököd ötleteiből származó harag levezetésére tökéletesen megfelelő zenei pumpa – tetszenek, hanem a dallamok finom bevezetése, melyek ugyan nem éppen a cizelláltság mintapéldái, ám remekül illeszkednek a horzsoló riffek agresszív hatásához. Ez a tulajdonság persze megvan a göteborgi death-ben is, amit Petrozzaék egyáltalán nem utasítanak el, így a végeredmény egy amolyan thrash-power-death elegy, amiben mégis a dallamok és a riffek egysége jelenti a fő alkotóelemet. Ez azonban nem meglepő, a bandára mindig is jellemző volt a kísérletező hajlam, emlékezz csak az "Outcast"-ra, vagy az "Endorama"-ra, amelyeket minden bizonnyal nem fognak a zenei laboratóriumokban spirituszba ágyazva thrash címkés üvegben tárolni.

Az új album azonban szerencsére nem ilyen, inkább nevezhetjük a "Phantom Antichrist" – szegény Tartuffe, most biztos fogja a fejét ilyen címek hallatán – folytatásának, már ami a dallamosabb megközelítést illeti. A három klip nem véletlenül az album talán legemészthetőbb darabjaiból készült: a "Totalitarian Terror" és a "Satan Is Real" kissé komótosabbá téve akár a Grave Digger régebbi, agresszívabb lemezein is szerepelhetnének, de a záró, hét perc fölé nyúló "Death Becomes My Light" galoppozó, Maidenes ritmusai sem fogják elrettenteni a lágyabb stílusok szerelmeseit.

A gitárszólóknak természetesen központi szerep jut, ebben pedig hibátlanul teljesít a csapat: van itt dallamokat "lehárfázó", énekeltetős mozgalmi darab, technikás, gitársulis példaként szerepeltethető virtuozitás, vagy egyszerű, falba öklözésre buzdító ipari forgácsolás. Sami Yli Sirniö remek gitáros, ráadásul úgy érzi a hangsúlyok elhelyezését, mint Schwarzenegger a tárcsásokét – a briliáns technika és a metal egyik  lényegét jelentő agresszió szerves egységének mintapéldái.

A szövegekről is írhatnék, de minek? Feddje azokat jótékonyan a feledés fátyla, talán egy Uwe Boll horror lebutított forgatókönyvének alsó színvonalát elérhetnék, ha egy esztéta csapat kétheti munkát rááldozna. De nem is ezért ajánlom hallgatásra az albumot: remek bevezető lehet a stílus világába azoknak, akik eddig idegenkedtek a thrash dallamokat leegyszerűsítő, agresszív és gyors módszereitől, esetleg a sok édeskés refrén után vágynak valami keményebbre is. (Nem, ezt a mondatot nem egy pornófilm Kovis ajánlójából szedtem.)

Garael