Kiadó:
Foxtrot Records

Honlapok:
reverbnation.com/kaipadacapo
facebook.com/groups/kaipadacapo

Szinte hihetetlen, de a Kaipa története visszanyúlik egészen a '70-es évek elejéig.  A bandát Hans Lundin billentyűs és Tomas Eriksson bőgős alapította az akkor még csak 17 éves Roine Stolttal (The Flower Kings, Transatlantic). Az alapötlet az volt, hogy fúzionálják a klasszikus brit progresszív rockot (Yes, Pink Floyd, Genesis, King Crimson, Camel, Caravan) a "viking" népzenei hagyományokkal, ezért kezdetben (és most újra) svédül énekelnek. A formáció elég sok személyi változáson esett át, egyedül Hans Ludin billentyűs képviselte a folytonosságot ... egészen mostanáig. Ez a Kaipa ugyanis nem az a Kaipa, pontosabban az, de másképp, és bizonyos értelemben inkább, mint amaz, bár jogilag a helyzet fordítva áll. (???) Elmagyarázom.

A folytonosságot képviselő Kaipa Hans Ludinnal továbbra is létezik, sőt, szinte új életre kélt Per Nilsson gitáros (Scar Symmetry) és Jonas Reingold bőgős (The Flower Kings, Karmakanic) közreműködésével. Ez a "modernizált" változat olyannyira elnyerte szerkesztőségünk tetszését, hogy két legutóbbi lemezük (Vittjar - 2012, és Sattyg - 2014) kiemelt "igazgatói dicséretben" részesült nálunk. Na, most jön a bonyodalom! Talán enyhe lefolyású féltékenységtől hajtva (bár erre nincsenek rászorulva), vagy egyszerűen csak nosztalgiából néhány korábbi Kaipa tag (Roine Stolt, Tomas Eriksson, Ingemar Bergman) 2014-ben úgy határozott, hogy koncerteket adnak a három legelső album anyagával. Ez – elmondásuk szerint – annyira jól sikerült, hogy elkezdtek egy teljesen új közös  anyagon dolgozni Max Lorentz billentyűssel és Roine Stolt Michael nevű tesójával, aki gitározik és énekel.

A formáció a Kaipa Da Capo (Kaipa a legelejétől) nevet viseli, amit remélhetőleg leegyeztettek Hans Ludinnal, máskülönben hamarosan egy kellemetlen peres ügy kellős közepén találhatják magukat. Persze föltételezem, hogy a régi zenésztársak ma is jó kapcsolatot ápolnak egymással, mindenesetre kívülállóként elég barátságtalan lépésnek tűnik a dolog. Főleg azok után, hogy Roine Stolt azt nyilatkozta, a mai Kaipa (Hans Ludinnal) csupán stúdiózenekar, modern technokrata hangzással. Áúúú! Ez fájt.

Egyébként el kell ismerjem, hogy Stolt azért nem beszélt teljesen a levegőbe, a Kaipa Da Capo valóban régisulis, ma divatos (idegen) szóval élve "vintage" jelenség Hans Ludin (anya-)bandájához képest. Egyrészt az egész lemezt közös lekvározgatás (jammelgetés) közben írták, és egy az egyben, élőben rögzítették a stúdióban, ráadásul törekedve a '70-es évek analóg hangzásának megőrzésére (kialakítására?, utánzására?). Zeneileg a KDC kétségkívül hívebben őrzi a '70-es évek nagy példaképeinek stílusát, kísérletezőkedvét, Stolt pedig (bár alapból nem kedvencem annyira) itt igen változatosan penget, néha szívet melengetően Gilmourosan játszik (úgy a "Dark Side..." és "Wish You Were Here" környékéről).

Azoknak, akik ezt a stílusirányzatot (például az anyabandát) kedvelik, mindenképpen ajánlom a lemezt, de egyben felhívom a figyelmet, hogy a legelső Kaipa lemezekhez hasonlóan itt is svédül énekelnek. Nekem ez alapvetően nem okoz gondot, de biztosan akadnak olyanok, akiknek ez szokatlan, vagy egyenesen irritáló.

Tartuffe

Kiadó:
Eleven Seven Music

Honlapok:
www.sixxammusic.com
facebook.com/sixxammusic

Magam sem gondoltam volna, hogy a blogunkon eddig még nem szerepelt a Mötley Crüe basszerének, Nikki Sixxnek egyetlen olyan lemeze sem, amit Sixx:A.M néven DJ Ashba gitárossal és James Michael énekessel készített. Ez már csak azért is meglepő, mert a 2007-ben megjelent "Heroin Diaries…" óta nagy figyelemmel és egyáltalán nem kényszerű elismeréssel hallgatom őket. Sixx egyébként Ozzyhoz hasonló figurája a szakmának, nem éppen mai gyerek (közel 60 éves), ráadásul évtizedeket töltött alkohol és drogmámorban, mégis döbbenetesen fiatalos, mind a fizimiskáját, mind pedig a muzsikához való hozzáállását illetően. Ebben, mondjuk, vastagon benne van pár stylist, orvos és plasztikai sebész keze, de akkor is elképesztő.

A Sixx:A.M amolyan oldalági projektként indult a Mötley Crüe mellett, mert Sixx úgy érezte, meg kell "énekelnie" a heroin-függőségből való megszabadulásának súlyos elégiáját. A "Heroin Diaries…" egy brutálisan őszinte hard rock opera lett, amelyben James Michael olyan változatosan énekel, hogy szinte észre sem vesszük: itt nem egy többkarakteres sztoriról van szó. A lemez sikere után úgy döntöttek, hogy együtt maradnak, de a következő két album (This Is Gonna Hurt – 2011 és Modern Vintage – 2014) nem hozta a debütáció színvonalát, elég felemásra sikeredett.

Ezután nagyon összekapták magukat, és az idén egy dupla lemezzel rukkoltak elő, amelynek első része (Prayers For The Damned, Vol. 1) áprilisban jelent meg, a második (Prayers For The Blessed, Vol. 2) pedig november 18-án. Bár nem volt tudatos, utólag úgy látom, szerencsés fejlemény, hogy ezt a két, összefüggő anyagot együtt értékeljük. Ez az "Imádságok…" ciklus Sixxék valódi csúcsteljesítménye, a két rész együtt közel 100 perc muzsikát tartalmaz meglepően kevés üresjárattal. Persze ízlés kérdése, hogy ez valakinek mennyire jön be: egyrészt jellegzetesen amerikai produktum, másrészt el kell ismerni, hogy panelekből építkező, eléggé hatásvadász pop-rock slágerek gyűjteménye, talán leginkább a "popcorn hard rock” műfaji megjelölés illene rá.

Mindez azonban semmit nem vesz el abból, hogy kb. 100 percnyi fülbemászó slágerekkel telepakolt anyagot tettek le az asztalra, amit kiváló vokális és hangszeres teljesítmény, tökéletes hangzás, valamint a rock zenében szokatlanul tartalmas szövegvilág jellemez. Nekem az első rész egyértelműen erősebbnek tűnik, sőt hibátlannak, míg a második korong csúnyán megbicsaklik a nyolcadik nótánál, ami nem más – igen, ez nem elírás! –, mint a Mariah Carey által "halhatatlanná" tett (valójában a Badfinger által 1970-ben megírt) "Without You". Innentől kezdve a "Prayers For The Blessed" sajnos érezhetően lejtmenetbe kapcsol.

Csak itt a végén merem megjegyezni, hogy DJ Ashba (aki, hál’ Istennek, nem Disc Jokey, hanem Daren Jay) nekem nagyon bejön (természetesen csak úgy, mint gitáros); a második albumot indító "Barbarians" szólója szerintem modern, technikás, dallamos, jó érzékkel fölépített remekmű, a "Catacombs" pedig a neo-klasszikus gitározás hőskorát idéző pajkos főhajtás a Vinnie Moore és Tony MacAlpine-féle mesterek előtt. Ezt azért csak félve írom le, mert ügyeletes gitárszakértőnk, Túrisas kolléga egyszer mintha úgy nyilatkozott volna magánban, hogy DJ szerinte nem kiemelkedő gitáros. Nekem kifejezetten szimpatikus a stílusa.

Nem akarom meggyalázni a Mötley Crüe legendás emlékét, de minden érdemük elismerése mellett azt kell mondjam, a Sixx:A.M nekem jobban tetszik (bár ebben óriási szerepe van Vince Neil iránti múlhatatlan ellenszenvemnek). Ez még akkor is igaz, ha készséggel elismerem, a Sixx:A.M bizony kommersz, piacorientált kaliforniai slágergyár…

Tartuffe

Ahogy megszokhattátok, néha a T. Szerkesztőség hangszeres szekciója is közreadja itt saját dolgait. Most sincs ez másként. Mádi Norbi kolléga legújabb dalához kívánok "fehér" füleket, jó szórakozást!

Honlapok:
nickjohnstonmusic.com
facebook.com/NickJohnstonOfficial

Kétség nem fér hozzá, hogy napjaink egyik legtudatosabban építkező gitárosa Nick Johnston, aki idén jelentette meg negyedik stúdió albumát. Saját elmondása szerint minden téren sikerült előrelépnie, jobbak lettek a dalok, jobb lett a megszólalás, és érettebbnek értékeli saját játékát is. Hogy mindebből mi igaz, azt döntse el a kedves hallgató, annyi viszont biztos, hogy a bel- és kültartalom is világszínvonal.

Jelen példa jól mutatja a tálalás fontosságát, a csupán jó dal, vagy jó gitározás nem elégséges, a webes megjelenés, a design, az egyediség mind-mind hozzátesznek a teljes képhez. Nick régóta tudatosan építi ezt a poszt-apokaliptikus, földöntúli, nem evilági miliőt; ez a hangulat nem csak a zenében, hanem természetesen az online felületek arculatában is megjelenik. Szóval, ha láttok egy csókát űrszkafanderben, aki egy stratocasteren tolja, akkor tudni lehet, hogy ő Nick Johnston. Ha már stratocaster, akkor itt megemlíteném, hogy a Schecter sem véletlenül hozott ki egy signature Johnston hangszert, ők is látják a potenciált a fiatalemberben.

A "Remarkably Human" ízig-vérig Nick lemez, az első hang felcsendülésétől lehet tudni, hogy ő játszik. Lemezei közül ez sikerült a legdepresszívebbre, helyenként kifejezetten sötétre. Meglepő, de a szerző állítása szerint a dalok nagy részét zongorán szerezte, egyben ez az első albuma is, ahol a billentyűs hangszer megjelenik. Két dialógus foglalja keretbe a lemezt; az első dalban egy hölgy meséli el a harmadik típusú találkozásáról szóló sztoriját, ami lényegében maga az album, majd a történet végén már az orvosok beszélgetnek a páciensről.

Nem igazán tudok dalt kiemelni, nagyon egyben van az egész, nincsenek stílusban kilógó alkotások sem, mint a korábbi lemezeken. Egyébként ez az egységesség lehet talán az egyetlen megfogalmazható kritika is, helyenként azért monotonná, önismétlővé válik a korong. Az ismétlést nem csak a lemezen belüli dalokra értem, nagyon sok áthallás van a korábbi szerzeményekkel is a harmóniameneteket tekintve.

A megszólalás valami parádés, a legkultikusabb hangszerek és erősítők mind-mind hallhatóak az alkotásokban, a keverés is szép arányos, a mastert Jens Bogren készítette. A session zenészek listája is elég elképesztő, a dobon Gavin Harrison játszik (Porcupine Tree, King Crimson), a basszustgitáron Brian Beller szerepel (Guthrie Govan, Steve Vai, Joe Satriani stb.), a zongorajátékot Luke Martin nevéhez köthetjük. Hogy miből futja mindezekre Nick barátunknak, arról sejtelmem sincs. Nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk és élvezzük ezt a roppant egyedi atmoszférával rendelkező alkotást.

Jack Rose

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.fair-warning.de
facebook.com/FairWarningMelodicRock

Ha olyan hosszú kritikát kellene írnom, mint amennyi értelme volt ennek a lemeznek, már rég ki kellett volna tennem a pontot, ugyanis az égvilágon semmi… – írtam ezt a hasonló felfogásban fogant "Ecliptica – Revisited" (Sonata Arctica) kapcsán. Aki figyelemmel kíséri a blogot, az tudja (?), hogy nekem a német Fair Warning nagy kedvencem. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy számomra ők a No. 1 dallamos hard rock banda "ever", akik mindemellett olyan alulértékeltek maradtak, hogy a maga igazságtalanságában ez az égbe kiált. Próbáltam én ennek okait is megfejteni itt is többször, de nem jutottam dűlőre. Nincs igazság a Földön, na!

Pedig ott van velük Helge Engelke gitáros is, aki önmagában az alulértékeltség archetípusa. Minden egyes szólója megkomponált, virtuóz, dal a dalban, a speciális hangszerének köszönhetően néha a hegedű hangjára emlékeztet. És ezzel lettek ők "futottak még" a német másod- vagy harmadosztályban… – röhej. Ha a japán piac nincs, akkor már a FW sem létezne.

No, de térjünk vissza a lemezhez! A japán piac (ki más?) rávette őket, hogy szaladjanak neki újra az első három album definitív nagy slágereinek (a "definitív nagy slágert" itt egy speciális mikroklímában kell elképzelni) és mutassák meg, hogy 20-25 év távlatában miként szólalnak meg. Nagyon nem akarták ők ezt, de ha a japán piac kéri, akkor mégis, merthogy kb. mindent nekik köszönhetnek, így ráálltak. Az eredmény pedig lenyűgöző. Ahogy a Sonata Arctica esetében nagyjából semmi nem történt a revizitáció kapcsán, itt valóban újjászülettek a dalok, pedig alapvetően nem változtattak rajtuk. 11 hibátlan dallamos hard rock himnusz, elmondhatatlanul egyedi és hibátlan gitármunkával (szóló, ritmus). Ebben a stílusban a basszus általában kísérőhangszer, ha nem Billy Sheehan kezeli, de Ule W. Ritgennek sem marad szégyenkeznivalója. Csepp sem. Nincs gyenge, de még átlagos teljesítmény sem, mind a négy tagot beleértve.

Kedves olvasók, akik követnek bennünket, és kedvüket lelik a dallamos rockzenében, hallgassanak rám, adjanak egy esélyt ennek a csapatnak. Ezt a stílust ennél magasabb színvonalon képtelenség játszani.

Túrisas

Kiadó:
Blackened

Honlapok:
www.metallica.com
facebook.com/Metallica

Ez úgy látszik, a dupla albumok hete. Az új Neal Morse anyag után megérkezett az új Metallica is, amire – talán nem baj, hiszen a zenekar időközben sem ült a babérjain – nyolc teljes évet kellett várni. A 2008-as "Death Magnetic" (itt és itt) a maga módján egyfajta visszatérés volt a trás-gyökerekhez, s ezzel sok régi rajongót sikerült kárpótolniuk, akiket némileg kiábrándított a "töltögetős"-időszak és a "szent harag" által ihletett abortív kísérlet. Akinek esetleg kétsége volt a banda legenda-státuszát illetően, azt a "Death Magnetic" – ha a hivatalos kiadás gyalázatosan is szólt a túlkompresszált hangkép miatt – meggyőzte arról, hogy nem méltatlanul számít a szakmában piros betűs ünnepnek egy friss Metallica anyag megjelenése.

Mint említettem, a zenekar nem ült a babérjain,  2011-ben kiadtak egy kislemezt a "Death Magnetic"-ről lemaradt négy nótával, valamint egy kereskedelmileg és szerintem zeneileg is – hogy is fogalmazzak? – sikertelen lemezt az időközben elhunyt Lou Reedel, a bársonyos underground dörmögőjével/szavalójával (itt és itt), majd 2013-ban Antal Nimród rendezésében megjelent egy rendhagyó koncertfilmjük (Through The Never), ami nem volt olyan rossz, mint amilyen nagy bukásnak bizonyult anyagilag. Közben pedig többször végigturnézták a világot, bebizonyítván, hogy azon kiváltságos kevesek közé tartoznak, akik metál zenével a mai napig hatalmas arénákat képesek megtölteni.

Több szempontból is érthető tehát, hogy a "Hardwired..." megjelenését nagy várakozás előzte meg; ment a lázas találgatás, hogy vajon milyen lesz az új anyag, lesz-e elég puskapor egy dupla lemez valódi tartalommal való föltöltéséhez. Már az előrejelzések is azt sejtették, hogy rövidebb, direktebb, kevésbé trásos dalok várhatók, és ez a közel 80 perces dupla-album kielemzése után – el kell ismerjem – nem volt légbőlkapott, félrevezető nyilatkozat. A "Hardwired..." 12 száma közül nagyjából az első és az utolsó tekinthető igazi trás nótának (Hardwired, Spit Out The Bone), a többi inkább a fekete album középtempóit idézi, kivéve a "Halo On Fire"-t, ami jellegzetes Metallica balladának tekinthető (nem a "Nothing Else Matters" vénáján, hanem a "The Unforgiven", "Fade To Black" környékéről).

Szerintem a fekete albummal való összehasonlítás nem alaptalan, még akkor sem, ha az azóta eltelt – még belegondolni is elképesztő! – negyed évszázad nyilván nem múlt el nyom nélkül. Hetfieldék egyébként érezhetően nem egy újabb fekete albumot akartak kiadni, a tempók, a játékidők és a hozzáállás miatt mégis ez a kézenfekvő párhuzam. Talán még a hangzás is igyekszik a nagy klasszikushoz visszanyúlni, bár – és ezt képtelen vagyok megmagyarázni! – a fekete album még mai füllel is jobban szól valamivel.

Van azonban egy markáns különbség: ezen a lemezen nincsenek olyan slágerek, mint az "Enter Sandman", "Sad But True", "The Unforgiven" és "Nothing Else Matters". Azt hiszem, ez a legnyilvánvalóbb eltérés; akármilyen jó lemez is a "Hardwired..." (habozás nélkül mondom:  az elmúlt két évtized legjobb Metallica terméke), nem igazán van rajta potenciálisan toplistás, rögvest hallójáratokba költöző és ott hosszútávra lakást vevő szerzemény (talán a videón mellékelt "Atlas, Rise!"?). Pedig dögös, riffgazdag, fejszaggató, ökölrázásra késztető számok egész sora szerepel rajta. Személyes kedvenceim (egyelőre) az "Atlas, Rise!", "Moth Into Flame", "Dream No More", "Here Comes Revenge". Talán a kétlemezes kiadás sem föltétlen indokolt, nem csak azért, mert a gyakorlatilag hibátlan első korong után a második CD-n érezhetően gyengébb alkotások kaptak helyet, hanem mert a teljes játékidő alig több 77 percnél, és az utóbbi időben láttunk nem egy ilyen hosszú, egy CD-s megjelenést (pl. Transatlantic "The Whirlwind").

Engedtessék meg nekem itt egy rövid kitérő; képtelen vagyok kihagyni a ziccert. Szegény Kirk Hammett még tavaly elveszítette az iPhone-ját, amire állítása szerint kb. 250 riff-ötlelét rögzítette. Kegyetlen idegesítő tud lenni az ilyesmi, szó se róla, de némileg kajánul jegyzem meg, igazán elveszthette volna a szóló-ötleteit is. Milyen jó lett volna, ha a szorult helyzetben segítséget kérnek mondjuk Alex Skolnicktól (Testament), hogy játssza már föl a szólókat a hoppon maradt Hammett helyett! Na, de nincs nekünk ilyen szerencsénk, így marad a mindent jótékonyan lefedő wah-wah pedál...

A Metallica világraszóló intézmény, égig meredő szilárd oszlop, igazodási pont, világító torony, legenda, nagy mohikán, mester, akinek lábainál számtalan tanítvány lebzsel szájtátva. Mindez nagyon patetikusan hangzik, tudom, de egyáltalán nem elrugaszkodott. Ők egy olyan jelenséget képviselnek a mai világban, amire lehetetlen nem odafigyelni, s amilyen – a zeneipar jelenlegi körülményei miatt – valószínűleg nem is lesz több. Lehet, hogy nem a szakma legképzettebb muzsikusai, a diszkográfiájuk közel sem tökéletes, voltak szerencsétlen kitérőik, sikertelen vállalkozásaik, de ez a lemez – ha nem is lesz klasszikus, ahhoz valószínűleg már túl öregek – méltó rocktörténetileg kiemelkedő munkásságukhoz.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

Bátran kijelenthetem, a Hammerfall ezúttal köröket vert  – naná, ekkora kalapáccsal? – az újkori üdvöskék, a Sabaton, és a Civil War, előbbi a pophoz, utóbbi a csendes kimúláshoz közelítő idei lemezeire. Ez pedig már csak azért is meglepő, mert a csapat teljesítménye kisebb megingásokkal ugyanazon a színvonalon mozgott már vagy 15 éve, és nem gondoltam volna, hogy az általuk felépített biztonsági játszma keretein belül képesek lesznek még a fénykort – és így az ifjúságomat – is idéző produkcióra.

Ez pedig több okból is öröm számomra: egyrészt, mert ők voltak talán az utolsó, a múlt évezredben alakult ismertebb együttes, akik még hagyományos értelemben vett heavy metalt játszottak, gitárszólókkal, többritmusú dobjátékkal, és a példaképektől ellesett zenei koreográfiával, másrészt mert be tudták bizonyítani, hogy ennyi év után is lehet a csikóéveket megugró lemezt kirobbantani a kreatív műhelyből.

Természetesen Joacimék nem bújtak ki a bőrükből, és igazából semmi olyan nincs a "Built To Last"-on, amit ne hallottunk volna már tőlük, talán csak most jobban érződik az ihlető csapatok hatása – itt pedig meglepetésre nem a Stormwitchre, hanem az Acceptre gondolok – mint bármely más, 2000 után legyártott lemezeiken. Természetesen biztos lesznek olyanok is, akik nem találnak semmi különbséget a (r)Evolution-hoz képest, és csak a mostani dallamok igazodnak jobban az egyéni ízlésemhez – ebben az esetben a szubjektivitás pedig nagyobb mértékű lesz, mint amit szeretnék – de hallgasd csak meg a nyitó "Bring It" Judas Priest-Accept kovácsolta riffjét és a németekre jellemző, koncert-üvöltéses egysoros refrént, vagy a "New Breed" hasonló szellemben fogant kezdését, talán dörrenni fog valami más is, mint a csapatra eddig olyannyira jellemző és kissé már unalmas fegyvertár.

A Hammerfall lényegét ugye eddig is a dallamos himnuszok jelentették, melyekből ezúttal különösen sokat tudtak a sláger-üllőn kikalapálni, amihez azért hozzátartozik, hogy bőven sikerült önmaguktól is lopni – "The Sacred Vow" –, de ezeket örömmel vagyok hajlandó megbocsátani, ha meghallom a "Dethrone And Defy" neoklasszikus gitárszólóját, vagy a "Second To None" nagyívű power-líráját. Azt azért nem állítom, hogy aki eddig nem szerette a csapatot, most rajongóvá válhat – ahhoz túl karakteres és szűkre szabott fémvilág ez  – de az olyan fanok, akik elszürkülni vélték a svédek teljesítményét, azok most felkaphatják a fejüket, vagy csaphatnak egyet levegőbe, amúgy ököllel, ahogy a koncerteken szokás.

Vannak persze olyanok is, akik szerint ezt a zenét a tinédzser kor után már igen nehéz szeretni, de ha így is van – pedig nem –, azok is elismerhetik, hogy a Hammerfall kitűnő belépő csapat lehet a metál birodalom soktermes csarnokába, és ha ezt az egyszeri fiatal ezzel az albummal teszi, nem hiszem, hogy továbblépéséhez szükség lesz samplerekre, egyendobra, egysíkú ritmusgitárra, vagy westernbe oltott elcseszett csasztuskára. Ez bizony most pőre és értékeit büszkén mutogató heavy metal, úgy, ahogyan azt a példaképek megteremtették.

Garael

Kiadó:
Metal Blade/Radiant Records

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse és bandája alaphangon se egyszerű, Lemmy Kilmister-féle 3 percesekben gondolkodó brigád, de egy olyan fajsúlyos dupla koncept albumnak, mint az idei, főleg meg kell adni az esélyt a leülepedésre. Ennek jegyében immár több napja folyamatosan hallgatom ezt az összetett, fordulatos anyagot (na, jó bevallom, kétszer előkerült az új Sting is), melyet Morse ezúttal egy XVII. századi angol baptista prédikátor, bizonyos John Bunyan "A zarándok útja a jelenvaló világból az eljövendőbe" című könyvének tematikájára épített föl. A könyv az angolszász irodalom egyik jelentős alkotása, kb. olyan nyilvánvaló keresztény allegória, mint C. S. Lewis "Nárnia krónikái" című regényciklusa. Akit érdekel az egyébként nem túl izgalmas történet, könnyen utána olvashat a neten. Megjegyzem: a lemezen szereplő dalok szövegei Neal Morse saját bevallása szerint csak a vaskos könyv kb. első 80 oldalát dolgozzák föl, így nem fogunk a meglepetéstől berottyantani az gatyánkba, ha idővel folytatás következik.

Mike Portnoyt ismerve már eleve azon sem lepődünk meg, hogy az örökmozgó dobos lekendezve, erős túlzásokba esve nyilatkozott a megjelenésről: "Őszintén gondolom, hogy ez a lemez karrierem lemeze. Neal és én már 18 stúdióalbumot csináltunk együtt, de a 'The Similitude Of A Dream'-et együttműködésünk abszolút kreatív csúcsának tartom. Mindig is a dupla koncept albumok voltak a gyöngém, mint pl. a Pink Floyd 'The Wall'-ja, vagy a The Who 'Tommy'-ja, és bátran mondhatom, hogy most egy olyan lemezt készítettünk, amit simán e mesterművek mellé lehet tenni. Merész kijelentés, tudom, de egy majdnem 50 albumot magában foglaló karrier után, ezt most őszintén munkásságom egyik meghatározó teljesítményének tartom." A zenét napok óta ízlelgetve, elemezve azt kell mondjam, hogy Portnoy lelkessége teljesen indokolt. Ez valóban kiemelkedő munka, és instrumentálisan talán a legszofisztikáltabb az összes Neal Morse lemez közül (ide értve a Transatlantic albumait is). Mindazonáltal ezt az "abszolút kreatív csúcs"-szöveget nem veszem be, és nem csak a tekintélyes Dream Theater diszkográfia alapján (mondjuk, a Portnoy nélkül megalkotott "The Astonishing" ehhez mérten szedett-vedett fércmunka), hanem azért sem, mert Portnoy és Morse már dolgoztak együtt dupla koncept anyagon (Testimony, 2003), és meggyőződésem, hogy a "The Similitude Of A Dream" ahhoz képest nem egyértelműen kiugró vagy lényegileg más. De említhetném itt a több mint 100 perces "Snow"-t is, Morse utolsó Spock’s Beardes lemezét (2002), ami ambíciójában, volumenében semmiképpen sem marad el ettől a vállalkozástól.

Vitatkozni vagyok kénytelen a formáció másik sziklaszilárd tagjával, Randy George basszusgitárossal is. "Nem voltunk benne biztosak," – nyilatkozta George – "hogy van egy dupla lemezre elegendő zenénk, de úgy tűnt, hogy mind a zene, mind a koncepció afelé tendált. Végül a próbák alatt annyi jó muzsikát írtunk, hogy muszáj volt két lemezesre csinálni az albumot." Szerintem meg nem olyan egyértelmű ez a "muszáj", mert a második lemez, főleg, ami annak második felét illeti (kivéve persze a bevezető alapmotívumát újrahasznosító finálét), már nincs olyan erős, mint az első. Számomra a "The Mask" című nóta az abszolút mélypont, ott úgy érzem, határozottan elvékonyodik, meg is bicsaklik az album.

Ezektől a szerintem nem elhanyagolható kiigazításoktól eltekintve valóban áll, hogy mestermű született, és ehhez a maga módján és szintjén a többi muzsikus is jelentősen hozzájárult, különösen Eric Gillette gitáros, aki szólóban is képes figyelemreméltót alkotni. Tudjuk, hogy Morse maga nagyszerű gitáros (is), de Gillette modern, bámulatosan "folyékony" játéka mégis képes szintet emelni, előidézni azt a bizonyos "Hű, Apám!"-effektust. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez az év egyik lemeze, amit überelni kegyetlen nehéz lesz. Az érdeklődők – amennyiben igazságosan akarnak eljárni – jól teszik, ha törlik a naptárból programjaikat, és minimum pár napra bezárkóznak a lemezzel a lakásba.

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/officialcoexistence

A franciákra általában nem jellemző, hogy jeleskednének a metál zenei "hadszíntéren". Kivételként így hirtelen most csak a sajnos hosszú ideje inaktív Adagio és Heavenly jutnak eszembe (a mostanában népszerű Gojira érdemei elismerése mellett nem az én muzsikám). Pont ezért örültem meg annyira a Coexistence nevű progresszív formáció második lemezének, bár gyorsan hozzá kell tennem, hogy a jellegzetes francia (és magyar) Achilles-sarkat, vagyis az énekesi posztot – nem meglepő módon – egy svéd fiatalemberrel, bizonyos Carl Lindquisttel sikerült megerősíteni.

Az együttes története 2008-ban kezdődik, amikor Grégory Giraudo gitáros az interneten böngészve fölfigyelt az előbb említett svéd énekesre. Kettejük "együttéléséből" (coexistence) született azután egy négy számos EP (Carrion Comfort, 2009). A pozitív visszajelzéseken fölbátorodva leigazolták Jérémy Vannereau dobost és Florent Poulhès bőgőst, akikkel immáron rendes bandaként működve jelentették meg debütáló albumukat (Flow, 2012). Valamiért akkor még nem sikerült megragadni a képzeletemet, de az új anyag már bőven az ingerküszöböm fölött szárnyal.

Carl Lindquist hangja és dallamérzéke engem nem varázsolt el annyira, mint Grégory Giraudot, viszont a gitáros teljesítménye olyan, hogy azt figyelmen kívül hagyni, elismerés nélkül hagyni oktalanság volna. Giraudo bizony tanult és technikás hangszeres, mesteri diploma lapul a zsebében muzikológiából, ami úgy ötletes, változatos kíséretéből, mint sziporkázó szólómunkájából nyilvánvaló. Az "Everlasting Scars" emellett kifejezetten jól szól: a híres svéd Fascination Street Studiosban rögzítették Tony Lindgren (James LaBrie, Paradise Lost, Kreator, Katatonia) vezetésével.

Ez az album érdekes keveréke a régi SymphonyX-féle progresszív metálnak és a tipikusan skandináv dallamos rock/hard rock muzsikának. Talán néhány gyorsabban ható, könnyebben megjegyezhető refrén jót tett volna az anyagnak, de a harmadik, negyedik hallgatás után már kezdenek hatni a dallamok, és közel nem olyan furcsa a zenei világ, mint első hallgatásra. Elismerés illeti ezeket a srácokat, de most már elérkezett az idő, hogy az Adagio és a Heavenly is bizonyítson!

Tartuffe

Ezúttal nem instrumentális önmegvalósítás, hanem egy egyszerű szerkezetű, énekes rocknóta, de én szeretem az ilyeneket is, jólesett megírni, játszani, felvenni. Tartuffe szerint elfogadhatóan illeszkedik a magyar hard rock hagyományokhoz. Hogy ez most jó-e, vagy sem, hát...:-)

Az énekért köszönet Otrosinka Richárdnak, az OTI Blues Band énekesének.