Meglehetősen furcsa év volt 2016. Rengeteg lemez jelent meg idén, köztük nagyon sok jó lemez, de sajnos kevés igazán kiemelkedő alkotás. A lista összeállítása ennek megfelelően erősen függött a pillanatnyi hangulattól, az éppen ügyeletes kedvencektől. Figyelembe kellett venni bizonyos objektív teljesítményeket az együttesek, muzsikusok saját életművéhez viszonyítva (pl. Metallica, Redemption), mint ahogy annak szubjektív mércéjét is, hogy az adott lemezt mennyi ingerenciám volt hallgatni az elmúlt hónapokban (és előreláthatóan mennyit fogom hallgatni az elkövetkezendőkben). Ahogy öregszem, úgy körvonalazódnak előttem egyre élesebben az igazságosságnak újabb és újabb kontúrjai, s tűnök egyre rapszodikusabbnak, elfogultabbnak ítéleteimben (még magam előtt is).

Az olvasó megnyugodhat, ez a lista nem ultimátum a közízlésnek, nem megkérdőjelezhetetlen etalon, nem az égből szállott alá kőtáblákba vésve, inkább csak ajánlás azoknak, akik az év végéhez közeledve még egy utolsó pillantást akarnak vetni a bőséges fölhozatalra, hogy szemezgethessenek belőle. Egyre kevesebb idő és energia jut egy-egy album dédelgetésére, ízlelgetésére, néha jól jön egy kis emlékeztető, egy újabb esély arra, hogy önhibánkon kívül sekélyes élményeinket érdemben elmélyítsük.

Annak, aki olyan közelről és olyan rendszeresen követi az általunk preferált műfaj(ok) történéseit, mint mi, már egy ideje föltűnt, hogy a "piac" telített, a "szakma" stagnál. Ennek millió egy oka van, aminek fejtegetésébe most nem kezdek bele. Miközben (botcsinálta) ítészként, elkötelezett rajongóként ezzel már évek óta tisztában vagyok, az idén először tudatosodott bennem igazán, teljes életnagyságban ez a "szaturáció". Azon kaptam magam, hogy ha nem "szakmáztam", nem a blog bejegyzésekre készültem, egyre többet hallgattam át más műfajokba (egyébként is szoktam), sőt bizonyos időszakokban többet és szívesebben hallgattam pl. jazzt. Aki a muzsikát önmagáért szereti, nem lehet stílus-náci, szakbarbár, fémszívű nyárspolgár; illik kitekintéssel rendelkezni más műfajok, stílusirányzatok felé, és nem ördögtől való néha (horribile dictu) egy kis igényes poppal, nagyon sok jazz-el és még több klasszikus zenével pihentetni, tágítani. Mindazonáltal maradok lényegében és tisztelettel az, ami: gyógyíthatatlan rocker.

Ilyen minőségemben állítom, hogy 2016 nem lesz emlékezetes, legendás év a rock/metál történelemben, én mégis mindig emlékezni fogok rá, és sajnos nem jó szívvel. Az idén jelent meg ugyanis az első (és tartok tőle, nem utolsó) olyan Dream Theater lemez, amivel a kritika megírásáig megannyiszor gyötörtem magam, azután úgy, ahogy van, ad acta tettem gigantikus zenei könyvtáram alfabetikus rendszerébe. Azóta is ott porosodik a polcomon a "D" alatt; képtelen vagyok elővenni, annyira fáj még az emléke is. Corruptio optimi, pessima – mondja a latin: a legjobbak romlása a legszörnyűbb. Ennél már csak kisebb csalódások érhettek: volt is néhány, bár köztük kétségkívül az egyik legfájdalmasabb az általam hosszú évek óta a Dream Theaternél is jobban kedvelt Circus Maximus "elMUSEosodása". Ki látott már olyat, hogy egy Circus Maximus album nem kerül be a top15-be?

De nem szabad folyton a negatívumokon kattogni, meg kell tanulni örülni is, méghozzá az olyan nagy legendák sikeres visszatérésének, mint pl. a Fates Warning, vagy a nálam stabil 15+1-es Metallica. Nem kevésbé örvendetes egy váratlan helyről érkező kellemetes ajándék, mint pl. az Almah bronzérmes albuma, vagy pl. az a hallatlan esély, hogy az Extreme 1990-es klasszikusát (Pornograffitti) teljes egészében "újraélhetjük" (már amennyiben egy DVD-n, Blu-ray-en rögzített koncert élőnek mondható).

Ezzel a listával kívánok minden olvasónknak, rendszeres vagy alkalmi látogatónknak, valamint kollégáimnak Békés, Áldásokban Bővelkedő, Boldog Karácsonyi Ünnepeket!

TOP 15:

1. Karmakanic: Dot

Nem volt kérdés, hogy az aranyérmet idén a Karmakanic nyeri el, és ez nem azért alakult így, mert a 2016-os mezőny nem lett túl erős (pedig nem lett), hanem mert Jonas Reingold egy világraszóló, párját ritkító géniusz. A címadó "teremtés eposz"-opusz a szerző bónusz DVD-n található kommentárjával igazmondásom cáfolhatatlan bizonyítéka. :)

2. Haken: Affinity

Készséggel elfogadom, hogy a Haken nem éppen rádióbarát közönség-kedvenc, sőt, még a progresszív műfajon belül is megosztó jelenség, de kivételes zeneiségüket elvitatni nem lehet, és az "Affinity" évek óta a legjobb, legváltozatosabb nagylemezük, amelynek instrumentális verziója csak "olaj a tűzre".

3. Almah: E.V.O

Nekem egyértelműen ez az év meglepetése, méghozzá két okból. Alapvetően nem egyedi, címlapokat követelő anyag, mégis képtelen vagyok leszakadni róla; az első számtól az utolsóig, ugratások nélkül fogyasztom. A másik, hogy Mr. Almah (Edu Falaschi) eddig – ha megfeszült is – maximum 40%-osan tudta lekötni a figyelmem. Ellenben most…

4. Fates Warning: Theories Of Flight

Nem biztos, hogy objektíve indokolt ez a helyezés, de a "Theories Of Flight"-tal a Fates Warning is az idei nagy visszatérők közé sorolandó. Az együttes engem "A Pleasant Shade Of Grey", azaz, 1997-óta nem talált el ennyire. Modern, arányos hangzás, lüktető ritmusok (Bobby Jarzombek kitűnő választás volt), komplex, mégis fogós dallamok… Mi kell még?

5. The Neal Morse Band: The Similitude Of A Dream

A lelkendező, "világmegváltó” duma felesleges és csalóka, de ebben a formációban olyan muzsikusok és olyan dalszerzők dolgoznak, akik nehezen tudnának hibázni. Neal Morse meghökkentően termékeny szerző, de egy ilyen volumenű anyag még tőle sem szokványos. Óriási vállalás, amire szerencsére nem illik a közmondás: aki sokat markol, keveset fog.

6. Eric Gillette: The Great Unknown

Neal Morse gitárosa… Tovább is van, mondjam még? Ez már önmagában is fegyvertény, de Gillette – úgy látszik – nem szeret idegen tollakkal ékeskedni, inkább megmutatta szólóban (pontosabban egy másik, nem kevésbé kompetens csapattal), hogy saját jogán is helye van a legnagyobbak között. Prog-rock/metál jutalomjáték…

7. Eden's Curse: Cardinal

A botrányosan gagyi szövegvilágot leszámítva az Eden’s Curse az adott műfaj egyik legszimpatikusabb bandája: folyamatos fejlődés jellemzi őket, Nikola Mijic énekessel belenyúltak a tutiba, és Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs is lökött egy nagyot a formáció szekerén. Ha 2013-ban fölkerültek a listámra, akkor most főleg itt a helyük.

8. Almanac: Tsar

Sokan (talán én is) többet vártak ettől a formációtól, de nem igazán tudom, hogy mit. A fehérorosz zseni most is azt és úgy csinálja, mint a Rage-ben, sőt az énekesek messze jobbak Peavy-nél. Akkor miért nem fogtam totál padlót tőle? A mai napig képtelen vagyok ésszerű magyarázattal szolgálni. Ez persze nem jelenti, hogy az album gyönge lenne vagy keserű csalódást okozott volna, csak éppen egy Smolski kaliberű varázslótól valami merészebbet, mágikusabbat kíván a tisztelt nagyérdemű. Vielleicht das nächste Mal, Herr Smolski!

9. Myrath: Legacy

Normális esetben egy Myrath lemeznek nálam minimum az első ötben kellene szerepelnie, de a "Legacy"-t nem tekinthetjük a tunéziai proggerek csúcsteljesítményének. Nekem kezd az egész egy kicsit kommersszá, sablonossá, kiszámíthatóvá válni (szerintem sürgősen lépniük kellene valamit), de még így is üde színfolt az egyre szürkülő szakmai közegben.

10. DGM: The Passage

Lényegében a DGM-ről is ugyanazt tudnám elmondani, mint a Myrathról, de a Mularoni-Casali páros egyszerűen annyira parádés, hogy még enyhe fokú elégedetlenségem ellenére sem tudok megorrolni rájuk. A "The Passage" ráadásul itt-ott (főleg az elején) egész ígéretes dolgokat villant föl. Remélem, a darálót finoman visszafogva a jövőben egy kicsit több teret, levegőt biztosítanak az ének és a dallamok kibontakozásához.

11. Tremonti: Dust

Ki gondolta volna, hogy Mark Tremonti bármilyen minőségben vagy formációban fölkerül a listámra? Én biztosan nem! Ez bizonyos értelemben még az Almah dobogós helyezésénél is nagyobb meglepetés. Nincs mese, porból lettem, és visszatérek a porba (ashes to ashes, dust to dust…). Több szempontból sem az én zeném, de minden törvényszerűséget megbontva újra és újra ide tévedek iPod böngészés közben. Itt most nem a hideg számítás, hanem a zsigeri vonzalom döntött.

12. Glenn Hughes: Resonate

Glenn Hughes 65 évesen is fiatalos, utánozhatatlan tehetség a szakmában, plusz egyik személyes kedvencem, és bizony 20 éve nem csinált ilyen jó lemezt. Ezek után hogy is hagyhattam volna le a listáról?

13. Jónás Tamás: The Four Seasons – Part 1: Spring (EP)

Nagyon örülök, hogy végül sikerült egy magyar munkát is fölpattintani a toplistára, jóllehet nem szokásom EP-ket egy kalap alá venni teljes albumokkal. Ez azonban egy rendkívül ambiciózus négyrészes projekt első fejezete, aminek a hallottak alapján készséggel megelőlegeztem a bizalmat. Nem szokványos instru gitár anyag, nem akar mindig és mindenáron virtuóz lenni (noha az), amúgy manapság divatosan ambientes, de elképesztően zenei az egész.

14. Redemption: The Art Of Loss

Nem tökéletes a hangzás, de a neves vendéggitárosokkal megspékelt album kb. 10 éve a legjobban sikerült Redemption anyag, méghozzá úgy, hogy az utóbbi időben mindkét eredeti gitárost súlyos egészségügyi problémák sújtották. Az is valamiféle rekord, hogy ez már a második toplistás lemez, amin Ray Alder énekel (elárulom: a másik a Fates Warning). Jó éve volt, na!

15. Thunderstone: Apocalypse Again

Bevallom, ez a retrós, kicsit vértelen és sablonos megközelítés nem vett éppen le a lábamról, viszont újra Pasi Rantanen énekel a bandában, s ez az egyik régi vágyam (kritikai javaslatom) örömteli beteljesülése. Rantanen (kvázi a finn Jorn Lande) szerencsére egy másik színvonalas projektben is föltűnt az idén (i.e. King Company – One For The Road).

15+1. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct

Alapvetően sohasem voltam elkötelezett Metallica fan, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Ha ezek az öregfiúk tényleg odateszik magukat (márpedig most odatették), akkor az egész világnak illik fölkapni a fejét. Csak Kirk Hammett vonulna már nyugdíjba!

Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:

Steve Vai: Modern Primitive + Passion And Warfare 25th anniversary edition
Kee Marcello: Scaling Up
Pretty Maids: Kingmaker
The Dead Daisies: Make Some Noise
King Company: One For The Road
Shakra: High Noon
Treat: Ghost Of Graceland
Devin Townsend Project: Transcendence
Dynazty: Titanic Mass
Claudio Cordero: Quasar
Kansas: The Prelude Implicit
The Chronicles Project: When Darkness Falls
Headspace: All That You Fear Is Gone
Sixx:A.M: Prayers For The… Vols. 1-2
Jonas Lindberg & The Others: Pathfinder
Astrakhan: Adrenaline Kiss
Evergrey: The Storm Within
Theocracy: Ghost Ship
Avenged Sevenfold: The Stage
Nordic Union: Nordic Union
Avantasia: Ghostlights
Noveria: Forsaken
X-Panda: Reflections

DVD-k:

Extreme: Pornograffitti Live 25 – Metal Meltdown Live! – At The Hard Rock Casino Las Vegas
A.C.T: Trifles And Pandemonium
Seventh Wonder: Welcome To Atlanta Live 2014

Csalódások:

Abszolút értelemben:

Dream Theater: The Astonishing
Orphaned Land & Amaseffer: Kna'an

Relatíve:

Circus Maximus: Havoc
Opeth: Sorceress
Serious Black: Mirrorworld
Dario Mollo's Crossbones: Rock The Cradle
Cloudscape: Voice Of Reason

Minden kedves olvasónknak békés, boldog, zenében gazdag ünnepet kívánok!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.lordi.org

Őszintén szólva, a Lordit már azelőtt ismertem, hogy megnyerték volna az Eurovíziós Dalfesztivált. Az persze nem kérdés, hogy Metálországban ez egyáltalán nem erény – már hogy egy metal csapat elindul egy ilyesfajta megmérettetésen, ami közelebb viszi az egyszeri emberfiát a pokolhoz, az ördöghöz, mint két légiónyi black metal együttes –, ám az tény, hogy nagyot lendített a zenekar ismertségi fokán (persze nem a "civilek" körében, mert nekik továbbra is csak egy egzotikus freakshow szereplői maradtak.) A Lordi  azonban kihasználta a lehetőséget, és sikeresen betonozta be magát a másodvonalas csapatok bajnokságába, amihez természetesen hozzájárult az Alice Cooper-féle zenei és vizuális hagyományok modern formába öntése, a vitathatatlan dallamérzék, és az az (ön)irónia – vagy geek attitűd –, ami – ha a filmes analógiát vesszük – jóval előbb juttatta eszébe a hallgatónak a Hullajó könnypotyogtatósan röhögős burleszkjét, mintsem az Ördögűző kortalan iszonyatát.

Én körülbelül az első négy albumig figyeltem pályafutásukat, de egy-egy szerzemény továbbra is képes volt kicsalni belőlem a mosollyal együttes figyelmet – lásd ügyeletes kedvencek –, hiszen a főnök, Mr. Lordi remekül sáfárkodott a show-elemeken túli viszonylagos szűk zenei eszköztárral, és szinte minden lemezükön sikerült két-három olyan slágert összehorrorkodniuk, ami bármelyik rock-diszkóban táncra késztette a nagyérdeműt.

A Lordit persze nem lehet komolyan venni – amire sikeresen rá is játszottak –, bár mint minden geek, az énekes-bandavezér valószínűleg tényleg, önmagáért is élvezte a dolgot, talán ez az, amitől el is hitte, hogy akkor más is így van vele, így itt az ideje annak, hogy kilépjen a gyermek-kompatibilis, ironikus világból, és egy jóval komolyabb és komplexebb zenei horror-közeget vegyen célba.

Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lordi fő példaképe, Alice Cooper mellett ott borzongat King Diamond is, így az új irány adva volt. Sajnos a váltáshoz csak három dolog hiányzott: a vokális, instrumentális és hangulatteremtési képesség, bár egyesek szerint e nélkül is lehet maradandót alkotni, ám gyorsan lelövöm a poént: Lordiéknak nem sikerült. Ez persze borítékolható volt, Diamond mester megidézésébe jóval felkészültebb csapatok is belebuktak, hiszen ehhez nem elég a jelmez, a táncolható primitív ritmusok gépies döngölése, és a tulajdonképpen édeskés dallam – a sikerhez átlényegülés kell, egy olyan belső indíttatás, ami a személyiségből és a tehetségből fakad, ezért az utánzás szinte lehetetlen.

Az új Lordi lemez második felén tehát, meghökkentő módon, az ütős, rövid himnuszok után egy valószínűleg összefüggő metal-musical következik, hosszúra nyújtott, epikusnak vélt szerzeményekkel, amire a hallgató csak felvonja a szemöldökét: micsoda? Egy Lordi lemezen 6-7 perces összetettnek szánt, színpadias szenvelgések, ahol a szereplőket a korlátolt hangi adottságokkal rendelkező, és hát színésznek sem éppen tehetséges énekes egyedül szólaltatja meg?  Ráadásul a főnök, miután rájön, hogy képtelen hideglelős borzongással telelehelni a lemezt, Meat Loaf irányába fordul, így kerül a jó öreg fasírt a zsabós világból valamiféle horror katyvaszba, ami minden, de nem ijesztő – és ami ennél még nagyobb baj: szórakoztató sem. A Lordi komolyra vette önmagát, amiből kisülhetett volna még valami érdekes is, de a végeredmény így rettenetes lett, és  a szónak nem annak az értelmében, ahogy Mr. Lordi szerette volna. A "Monstereophonic" tipikus esete saját magunk túlbecsülésének – esetleg a producer hiányának –, és ha lemezt meg is menti az első hat-hét dal a bukástól, ez most bizony igencsak vérszegény lett. Ami a trash horror-világban csak kivételes esetben a siker záloga.

(A video viszont érdekes lehet minden olyan horror kedvelőnek, aki a szado-mazót szívesen nézi polgári-kannibál-ihletésű környezetben – hiába, az ízlésnek nincsenek mélypontjai! :)

Garael

Kiadó:
Rock It Up Records

Honlap:
www.dreamtale.org

"Lopni, megyünk lopni" – "énekelte" annak idején Pityinger László, alias Dopeman, de énekelhetné ezt nyugodtan Erkki Seppänen is, a Dreamtale frontembere, hiszen a most kiadott dupla albumukon annyi "ihletett" dallamot találunk, amennyiből nyugodtan megrendezhetnénk a "Ki ismer fel több megidézett együttest" kvíz-műsort – jutna rá egy egész hétre muníció. Az, hogy mégsem tudok igazán rájuk haragudni, két dolognak köszönhető: egyrészt, mert nem titkolják, és már a klipnóta is akkora ordas Helloween nyúlással próbál rendet tenni a fejekben, hogy az már túlmutat a plagizálás sumákságán, másrészt mert…hát, mert egészen jó dalokat írtak.

Bevallom, először vacilláltam, hogy melyik happy-metal csapatról írjak, a Freedom Call idei, jól sikerült vidámkodásáról, vagy a Dreamtale-i "eposzról", de végül győzött a pofátlanság ilyen mértékű prezentálása, ráadásul az újabb álommese is van olyan jó – naná, ennyi segítő dallammal –, mint versenytársuk kiváló örömfokozója. Az persze már az első dalból kiderül, hogy a fiúk nem az acélos riffekért ragadtak hangszert, és a szintivel elővezetett dallam óriási slágerré válhatott volna a hetvenes évek diszkóiban, szinte látom magam előtt Travoltát, ahogy fehér öltönyében ördögvillát mutogatva járja a boogie-t a színes táncparketten.

Van itt hát minden, amiért szeretni és utálni lehet a stílust: egyszerű, hatásvadász, indulós dallamok, rohamvágta és galopp, első hallásra is megjegyezhető refrének, melyeket egy nyugdíjas otthonban furulyán lejátszva akár hangulati terápiaként is lehetne használni, talán csak a hangszeres játék egyszerűbb – primitívebb  –,  mint a példaképek ihletet hozó mesterművei.  Helloween, Gamma Ray, poénosra vett és begyorsított Manowar, Running Wild, Stratovarius, Sonata Arctica és csipetnyi Lordi – jó, utóbbit csak erős túlzással lehetne klasszikusnak tartani –, mindez habkönnyű optimizmusba áztatva –  egyszóval, hát nem éppen a  Seventhian lett a metal "Háború és Békéje", de talán még Dosztojevszkij művészi komplexitásának említése sem idevaló.

A csapat remekül egyensúlyozik a gagyi és a szórakoztatás mezsgyevonalán, de biztos vannak, akik szerint nincs itt semmiféle határ: ez maga a gagyi szórakoztatás, már akinek örömet szerez az ilyesfajta könnyű élvezet. Mint ahogy föntebb írtam, én nem tudok velük igazán szigorú lenni, mert hiába ordítanak az ítéletet érdemlő hibák, önkéntelenül is azon kapom magam, hogy együtt dúdolom a fiúkkal a dallamokat, így aztán ha seggbe rúgom őket, jómagam is kapok belőle. Ebből pedig elegendőt szolgáltat a mai politikai kultúra – bár hallván a nyilatkozatokat, inkább az arcom ég, mint a fenekem, és e nemes testrészről legfeljebb a béka jut eszembe, ami alatt bőven megfér a verbális és írott színvonal.

De térjünk vissza az albumra, amelyről igazán többet nem is nagyon tudok írni, mert aki kedvelője a stílusnak, már a klipszámról be fogja tudni lőni az albumot, aki meg nem, az a fülét. Azt tehát, hogy mennyire elítélendő egy ilyen albummal kiállni, döntse el mindenki saját maga, én azért inkább jópofa és szórakoztató karaokénak fogom fel az egészet, mintsem ordenáré pofátlanságnak.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.seventhwonder.se

Tavaly jelent meg a Pagan's Mind dupla koncert DVD-je, amit a irigyelni valóan nívós ProgPower USA XV fesztivál kick-off napján vettek föl 2014. szeptember 11-én Atlantában. A norvég pogányok előtt a DGM játszott, a többi napon olyan bandák, mint a Leprous, Stratovarius, Seventh Wonder, Divided Multitude, Voodoo Circle, Jon Oliva's Pain, Masterplan, Pain Of Salvation! Szerencsére a Pagan's Mind buli fölvétele után nem szerelték le a cuccot, hanem – ha már a pénzt, időt, fáradságot invesztálták bele – esélyt adtak másnak is a föllépés rögzítésére. Ezzel a lehetőséggel élt a Seventh Wonder is, ráadásul lényegileg ugyanabban a fölfogásban: teljes egészében eljátszották karrierjük legmeghatározóbb albumát, a 74 perc hosszú "Mercy Falls"-t (2008), és mivel az első nap olyan jól sikerült, hogy nem volt szükség második nekifutásra, másnap szabadon szemezgettek a rendelkezésre álló repertoárból.

Így lett az eredetileg egy lemezesre tervezett koncert DVD-ből dupla kiadvány. Az első korongon tehát egy az egyben a "Mercy Falls" kapott helyet, amit ráadásként egy vadonat új nóta (Inner Enemy) eljátszásával zártak le. A második korongon meglepetésemre csak két nóta szerepel a legutóbbi, "The Great Escape" (2010) című albumról (Alley Cat, King Of Whitewater), javarészt a "Waiting In The Wings" (2006) anyagára támaszkodtak, plusz a végére kanyarintottak egy akusztikus medley-t. Az új kiadó (idén a Lion Music helyett a Frontiers-szal írtak alá) úgy döntött, hogy a kiadvány megjelenik egy dupla audio CDs változatban, egy dupla DVDs verzióban, és egy olyan deluxe csomagban, amely tartalmazza mind az audio, mind a video anyagot, ráadásul úgy, hogy a második CD végére fölkerült két eddig még meg nem jelent dal is (Inner Enemy, The Promise), melyek valószínűleg a most készülő új albumon is szerepelnek majd.

Látványban nem szabad sokat várni a koncerttől, már a Pagan's Mind DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem, hogy a többnapos, sok föllépős fesztivál színpada nincs túlcicomázva, egyetlen árva molinót lógattak be a háttérbe, és az operatőrök sem állnak a szakmai helyzet magaslatán, a beállítások nem mindig szerencsések, de előfordul, hogy a fókusszal is meggyűlik a bajuk. A hangfölvétellel önmagában nincs probléma, ebben a tekintetben inkább a zenekart érheti kritika, de ez meg alighanem ízlés kérdése. Már többször is hangot adtam azon véleményemnek, hogy Andreas Söderin retro billentyű hangszínei marha idegesítőek tudnak lenni; engem rendszerint gyermekkorom tipikus játékára, az ún. melodikára, más néven szájzongorára emlékeztet. A stúdiólemezekhez képest kellemetlen meglepetés, hogy most Johan Liefvendahl gitárja sem szól olyan jól: az én elvárásaimhoz képest kicsit tompa és kásás a hangzás. Nagyjából és lényegében csak a banda főnökének és legfőbb meghajtó motorjának, Andreas Blomqvistnek bőgője szól kifogástalanul.

Mindezek ellenére az összkép azért nem olyan lehangoló. Egyrészt egy magyar rajongónak vajmi kevés esélye lesz valaha is élőben látni a csapatot, másrészt a bő két órás anyag azért királyi lakoma egy igazi rajongónak. Azon különben nagyon meglepődtem, hogy az amerikai közönség alkalomadtán ordítva énekli együtt Tommy Karevikkal a nem könnyen megjegyezhető dallamokra ültetett, nehéz prozódiájú szövegeket. Talán nem esszenciális kiadvány, de mindenképpen hiánypótló. Csak remélni tudom, hogy azok a nem mindig jól kezelt kamerák más együttesek föllépésén is forogtak...

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.nightmare-metal.com

A metal alapvetően maszkulin műfaj. S hogy most a gótikus-szimfonikus csapatok rajongóinak tömegei fognak hangos anyázásba? Kérem, ha korunk politikai életében az aktívak részére megengedett a kognitív disszonancia, nekem miért is lenne tiltott? Persze aztán könnyedén kap tockost az ember, ha kizárja saját, meggyőződéséből adódó világából mindazt, ami nem passzol oda, és az én fejem is zúg attól a hangos pofontól, amit egy hölgy adott a Nightmare révén – kész rémálom – a realitás ignorálásáért.

Itt van hát egy érdekes nevű női énekes –  Magali Luyten  –  (Tartuffe kolléga is utal rá az Eternal Idol kritikájában), aki a bennfentesek részére még az Uli Kusch-féle Beautiful Sinből lehet ismerős – ahol a Pagan’s Mind tagjai is bizonyították, hogy nem csak a progresszív metálban kiválóak –, s aki képes annyi tesztoszteronnal szolgálni, mint a nyolcvanas évek akció-film hősei együttvéve.

A Nightmare tehát jól választott, ami már csak azért is meglepő, mert francia eleganciával eltávozott ex- énekesüket nem gondoltam volna, hogy ilyen huszárvágással képesek pótolni: Joe Amore ugyanis nem csak hangban, de kinézetben is igazi Dio-klón volt, aki amolyan replikáns brandként tudta az együttes létét beleégetni a metal köztudatba. Nincs információm, mi lehetett az oka Szerelem Józsi kiválásának, hiszen Now Or Never nevű új bandájában tulajdonképpen ugyanazt játssza, mint egykor itt, de ez most a kritika szempontjából nem is érdekes.

És most jöjjön a lényeg: valószínű, hogy Magali érkezése okozta a kreatív csapok megnyitását, de a "Dead Sun" messze a legjobb albuma a csapatnak, ami a tekintélyes diszkográfiát nézve nem lebecsülendő teljesítmény. Bár eddig sem a könnyedebb megközelítésű euro-metal terepén bolyongtak, ám ami az új albumon tapasztalható, az inkább áll közelebb a Nevermore sötét-súlyos világához, mint amit eleddig bármikor produkált a banda: ez a kompromisszummentes, groove orientált fémzene már néha túl is mutat a power keretein, még akkor is, ha az ikergitáros megoldások a klasszikus stílusokat is felidézhetik a hallgatóban.

Magali pedig mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nők jelenlétének jogosságát a súlyosabb muzikális vizeken, s bár odáig nem megy el, mint kolléganői az Arch Enemy-ben, de rekedtes, bömbölő hangjához néha extrém színeket is társít. Igazi vadmacska, mondhatnánk, de jobban illik ide az oroszlán szó, illetve illene, ha egy oroszlán képes lenne olyan fülbemászó dallamok prezentálásra – melyek a kemény riffek és ikergitáros reszeldék között még jobban ütnek –, amitől olyannyira emészthetővé válnak a gyakran gonoszkás instru-elemek. Most persze legyinthetnek az ortodox keménykedők, akik szerint az emészthetőséget hagyjuk meg a gasztronómiának, és a dallamok csak arra valók, hogy elpuhítsák a true rockert, de itt messze nem erről van szó. Hallgasd csak meg a nyitó "Infected" refrénjét, vagy a záró, echte Nevermore slágert: nem hiszem, hogy a lejátszottak hallatán egy csinos fruskával eltöltött bájcsevej, vagy a popzene jutna az eszedbe. Hatásvadászatról talán csak a gyermekkórust felvonultató "Seeds Of Agony" esetében beszélhetünk, bár úgy gondolom, ha egy lemezen egy ilyen dal képviseli az érzelmi  térdrogyasztót, akkor nem szégyen rápillantani gyermekünk fotójára, esetleg visszagondolni az általános iskolára, ahol bárcsak ilyen kórusműveket kellett volna előadni úttörő dalok helyett (bár azok is jók voltak).

Nem hinném, hogy a Nightmare ismertebb lesz ettől a lemeztől – sajnos –, de ha már csak annyit elértek, hogy néhány Dionysos Rising olvasó megjegyzi a nevüket, már megérte ezt az ajánlót megírni. És nem csak a hölgyekkel szemben tanúsítandó udvariassági okokból.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eternalidol.it
facebook.com/eternalidolband

Egy újabb projektet (bandát) köszönthetünk a Frontiers kiadó rosterén, amelynek kreatív magját Nick Savio képezi egy személyben. Savio, aki zeneszerző, gitáros és billentyűs egyszerre, hosszú évekig próbálkozott (nem sok sikerrel) egy Hollow Haze nevű bandával, majd "meglovasította" Fabio Lionét a Rhapsody Of Fire-ből (szegény Alex Staropolira nagyon rájár a rúd mostanság), hogy a női énekes, Giorgia Colleluori mellé legyen egy férfihang is a bandában. Előttem még nem tiszta, hogy az Eternal Idol Savio számára csak projekt, vagy egy teljes értékű, stabil formáció, de ez a végeredményt (mármint a recenzió tárgyát képező CD-t) tekintve gyakorlatilag lényegtelen is.

Kíváncsi voltam, hogy Savio az új csapattal milyen irányt céloz meg zeneileg, a Hallow Haze progosabb fölfogása, vagy a Lione által képviselt szimfonikus trapp-metál kerekedik fölül. Végül kiderült, hogy rossz helyen keresgélek, mert a muzsika leginkább annak a Secret Sphere-nek új irányvonalát követi, ahonnan a bőgőst Andrea Burattót igazolták. Erre az alapra építkezik a két énekes: Colleluori (a hölgy) képes hozni a szokásos csajos metál áriákat, de szerencsére van benne Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) érdes, ráspolyos bődületéből is; ami pedig Lionét illeti, mézédes orgánuma, simulékony stílusa adott, de itt – hál’ Istennek! – inkább a legutóbbi Angra lemezen mutatott formáját nyújtja (a folyamatos, agyonvibrátózott művi rockoperázás helyett).

Az Eternal Idol kevésbé őszinte, mint a Hallow Haze, kevésbé összetett, mint a Rhapsody Of Fire, nekem mégis jobban tetszik mindkettőnél, s ennek oka alapvetően a ragadós jókedvében és jellegzetesen talján dallamérzékenységében rejlik. Eredetiség, mélyenszántó zeneiség (ún. "wow-faktor") nem sok van benne, erősen biztonsági játéknak tűnik a vállalkozás, de tagadhatatlanul szórakoztató. Az alapvető probléma nem is ez, hanem hogy a lemez egy erősebb kezdés után a második felére erősen megszürkül, a dalok belassulnak, kevésbé megkapóak; valahogy belesimul a műfaji sémákba. Ha Colleluori kisasszony többet vállalna a Magali Luyten-féle szálkásításból, ha a hangulat nem ülne le (komorodna el) a végére, az egész sokkal jobban működne. Persze lehet, hogy csak a téli depresszió beszél belőlem… :)

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.dariomollo.com
facebook.com/mollodario

Dario Mollonak bármihez köze van, én azt csípőből megcélzom, és rögvest beszerzem. Nem egyszerűen jó gitáros, hanem – ami ennél bizonyos értelemben még fontosabb – remek zeneszerző, ráadásul modern hangszeres játéka ellenére ordít róla, hogy ugyanúgy a '70-es évek nagy hard rock legendáin (Deep Pruple, Rainbow, Black Sabbath) szocializálódott, mint én. Mind a Glenn Hughes-os Voodoo Hill, mind pedig a Tony Martinos The Cage alapvetés nálam, kötelező darabok a CD gyűjteményemben. A Frontiers most rávette, hogy egy újabb formációval próbálja ki magát, ahol nem a fönt említett legendák énekelnek, hanem az a Carl Sentance, akit olyan bandákból kellene ismernem, mint a Nazareth, Don Airey Band, stb., de – bevallom – mindeddig sikerült elkerülnie a figyelmem.

A Crossbonest hallgatva ez utólag nem is bánom. Sentance objektíve nem rossz énekes, valószínűleg akadnak is rajongói, de én az ilyen vékony, magas hangoktól általában rosszul vagyok (pl. Mark Boals-t is csak sok szódával vagyok képes fogyasztani). Eddig Mollo ennél sokkal jobb énekesekkel dolgozott együtt, nem igazán értem, hogy miért engedett a Frontiers nyomásának. Nyilván egyfajta nosztalgia vezérelte, hiszen Mollo karrierje a Crossbones-szal indult még a ’80-as évek elején. Azért az a nyilatkozat, miszerint Sentance könnyedén az egyik legjobb énekes, akivel valaha szerencséje volt dolgozni… nos, a fönt említett nevek ismeretében enyhén túlzó.

A másik dolog, ami kifejezetten idegesít ebben a megjelenésben, hogy a producerként (is) dolgozó Mollótól teljesen szokatlan egy ilyen aránytalanul megszólaló anyag kiadása. A dob sound kriminális, és az egész olyan, mintha túl lenne vezérelve (vagy a Metallica "Death Magnetic"-jéhez hasonlóan túl lenne kompresszálva). A legnagyobb baj mégis az, hogy gyengécskék a dalok; egy-két kivételtől eltekintve (pl. a "Red", vagy az enyhén rap-rockos "Rock The Cradle") fércmunkának tűnnek, mintha a korábbi lemezekről lemaradt tölteléknótákat tárazták volna be a Frontiers parancsára. Vannak persze jó pillanatok, főleg Mollo szólói, de ez még kevés ahhoz, hogy a lemezt "cakkumpakli" jónak minősítsük.

Ítéletem a következő: ez a lemez méltatlan Mollo eddigi munkásságához. Gyanítom, hogy megint a Frontiers kiadói ösztönzése sült el visszafelé. Világos, hogy jót akarnak nekünk (s közben persze keresni egy rakat pénzt), de ez a nyomulás olykor erőltetett, tartalmatlan, kiforratlan projektekhez, a kellő ihletet nélkülöző iparosmunkákhoz vezet. Remélem, hogy Dario lelkes ígérete ellenére ennek így, ilyen formában nem lesz folytatása.

Tartuffe

Kiadó:
Loud & Proud

Honlapok:
www.extreme-band.com
facebook.com/extremeband

Az Extreme-nek már van egy koncert DVD-je, amiről Túrisas kolléga annak idején (pontosabban 2010-ben) megírta a maga igen pozitív értékelését. A "Take Us Alive" egy minden sallangtól mentes, 2009-es hazai (bostoni) föllépést rögzített, ahol a legtöbb régi sláger terítékre került, de a 2008-as "Saudades de Rock" album sem volt alulreprezentálva (lévén, hogy ennek turnéján készült a film). Ez a Frontiers által kiadott DVD azóta elég drága lett (az Amazonon kb. 25-30 fontért mérik), ráadásul a színpadi látvány se volt éppen lenyűgöző; alapvetően mégsem ez indokolta egy új DVD megjelentetését, hanem a legsikeresebb albumuk 25. évfordulója.

Az Extreme 1990-ben a "Pornograffitti"-vel robbant be a köztudatba, az album dupla platina lett, két nóta is a top 5-be került a Billboard Hot 100 listán. Jellemző, hogy már akkor sem a nyilvánvaló és valóban reprezentatív remekművek szerepeltek a listákon, vagy kaptak folyamatos adásidőt az MTV-ben, mint pl. a "Decadence Dance" vagy a "Get The Funk Out", hanem a lemez alapvető stílusától, hangulatától, tematikájától eléggé eltérő ösztrogén-kompatibilis ballada, a "More Than Words", és a folkos hangvételű kakukktojás, a "Hole Hearted". Vannak dolgok, amik a zeneiparban és a média világában nem változnak...

A "Pornograffitti" egyébként egy lazán koncepcionális album, ami az első és felületes benyomások ellenére nem a hajbandáktól megszokott élvhajhász "sex, drogs, rock n' roll" baromságot promotálja, hanem arról szól, hogy az amerikai (ergo: minden fogyasztói) társadalom kéjsóvár és anyagias kilengései mennyire kihasználják, lealjasítják, kiüresítik az embert. Itt jegyzem meg, hogy aki az Extreme-et automatikusan a glam rock, hajbanda kategóriába sorolja, óriásit téved, ez már zeneileg sem állja meg a helyét, de tematikusan is jelentősen eltértek a kor tipikus előadóitól. Ennek másik briliáns bizonyítéka a "III Sides To Every Story" (1992) bizonyos értelemben még komolyabb koncepciója, még "progresszívabb" muzikalitása közel 80 percben! Személy szerint jobban is örültem volna annak, ha ezt az anyagot örökítik meg élőben, annak teljes terjedelmében, de nyilván megértem, hogy mégiscsak a "Pornograffitti" a legismertebb, legsikeresebb albumuk. Szerencsére a DVD-n (az audio CD-vel ellentétben) helyet is kapott a punkos "Play With Me" a legelső lemezről, valamint a "Cupid's Dead" (sajnos csak a stáblista alatt).

A csomag egyébként kimondottan rajongóbarát, hiszen tartalmaz egy audio CD-t, egy régiókód nélküli DVD-t és egy Blu-ray változatot. Az extrákkal azonban most sem törődtek igazán, booklet nuku, a kb. másfél órás "documentary" is főleg koncertjelenetekből áll idegesítően kevés ismeretanyaggal és korabeli emlékkel. A legszebb pillanatokat Brian May (Queen) és Steven Tyler (Aerosmith) nyilatkozatai rejtik, akik régi jó barátként és igazi rajongóként beszélnek az Extreme-ről. Ez azért is érdekes, mert a kritikusok kezdettől fogva ezt a két bandát nevezték meg Cherone-ék legmeghatározóbb hatásai között. Az is szép pillanat, amikor Brian May a legnagyobb tisztelet hangján szól Nuno Bettencourt kivételes tehetségéről (pl. soha sem lennék képest azt eljátszani, amit ő), és a "Get The Funk Out" szólóját betorzult arccal léggitározva analizálja: számomra ez a tökéletes példája annak, hogy milyennek kell lennie egy szólónak, ez mérföldkő a rock történelmében! Azért May szájából ezek nagy szavak ám! Az biztos, hogy Nuno a zenészek körében elismert "szakinak" számít, a köztudatban valahogy mégsem igazán vert gyökeret a meggyőződés, miszerint a legnagyobb legendák (pl. Randy Rhodes és Eddie Van Halen) között a helye.

Ami a fényképezést illeti, a Las Vegas-i színpad nagyobb, komolyabb látványélményt nyújt, mint a bostoni, a hang kifogástalan (elérhető stereóban és 5.1 dolby surround változatban), a hangszeres és vokális teljesítmény pedig lehengerlő. Ezek után elképzelni sem tudom, hogy igazi rockerként milyen ürüggyel lehetne kibújni a sürgős beszerzés lelkiismereti kötelessége alól.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound

Honlapok:
www.enbound.rocks
facebook.com/enbound

Milyen lenne egy Daniel Heimann vezette power csapat, ha a tulajdonképpen szigorú metal riffek felett Heimann AOR-ba csomagoltan sikoltaná elő dallamait? Hát ilyen. S ha kicsit zagyvának is tűnik a nyitó mondat stílus-behatárolási kísérlete, hidd el, erről van szó. A párhuzamhoz persze elsősorban egy olyan énekes kell, aki képes megközelíteni a példakép hangterjedelmét, és valószínűleg rongyosra hallgatta annak idején a Heed formáció egyetlen, ám csodálatos lemezét, lelkébe égetve a jellegzetes dallamokat. Ez azonban nem elég – hiszen a lemez tulajdonképpen csak körítésében idézi a Heimann-i szigort, és ha a kétlábdob meghatározóan is tereli a power irányába a szerzeményeket, az embernek végig az az érzése, hogy itt valami másképp szól. Lee Hunter ugyanis annak a Work Of Art-nak az énekese, ami a svéd AOR-liga első osztályában focizik, így van olyan rutinos játékos, hogy a leheletfinom megoldásokat és az eleganciát – nem, most nem Albert Flóriról írok – integrálja a power metal ridegebb közegébe.

Öt év telt el a debüt óta, de a stílus és a megközelítés nem változott, sőt – és ezt örömmel jelenthetem ki – a produkció színvonala sem. Azt nem tudom megjósolni, hogy ez a furcsa stílus-kavalkád működik-e, de ha a glam csapatok meg tudják lovagolni a heavy metal riffeket, akkor az Enbound is tehet nyerő lóra, és ez bizony most versenyző fajta. Az ex-Zonata tag dobos, Mike Force nagyon érzi a crossover lényegét, bár az anyagon talán a dobhangzás van leginkább hátulra szorítva, aminek kissé erőteljesebb volta nagyot dobna az X szigor faktoron, ami még így is túlmutat – és most keressünk egy hasonló megközelítéssel dolgozó együttest – az utóbbi évek Kamelot izmozásán. (Bár az Enboundból úgy hiányzik a romantikus mélabú, mint reality show-kból a jó ízlés és az intelligencia.)

Az azonban mindenképp a fiúk számlájára írható, hogy nem esnek az AOR lemezek számomra végzetes csapdájába, és a rengeteg dallamos metal himnusz mellett csak egy szerzemény képviseli a lírai oldalt – ez nekem bőven elég, ha sírni akarok, akkor megnézem újból a Casablanca-t. Itt viszont nincs idő itatni az egereket, már a nyitó "Falling" is olyan érzéssel tépi le a fejed, mint a zombi apokalipszis idején a rémmé változott valamikori barátnőd. A folytatás sem piskóta, a "Give Me Light" a stadion-rockos refrént levéve egy echte groove-okkal megpakolt power bomba ... lenne, ha meghökkentő módon nem törné meg a málházós ütemeket némi zongorás ellágyulás, ami tiszta agylágyulás, de a fiúknak ez is jól áll.

A szigoron túl azonban nem mehetünk el a humorérzék mellett, ami Helloween-módra hoz be óvodai refréneket a bőrszegecses riffek közé – de miket is beszélek, ilyen dallamok hallatán, mint amit a "Holy Grail"-ben elkövetnek, a középsősök már csak legyintenének, ha nem tűnne fel a dalban néhány taktus erejéig a Queen szelleme is, a szellem pedig nem éppen az óvodák jellemző színtere, még a mesékben sem.

Lehet azon vitatkozni, hogy az Enbound  nem fog-e a rengeteg dallamos metal anyag között elsikkadni, hiszen az igazi metal arcoknak túl dallamosak, az AOR fanok pedig köztudottan úgy irtóznak a kétlábobtól és a szaggatott riffeléstől, mint a modern történészek az osztályharc-szemlélettől, de ha a tehetség képes utat törni magának, akkor a "The Blackened Heart" most nagy reccsenéssel fog az éves listámra ugorni. Kitűnő!

Garael