Sokat gondolkodtam, hogy vajon ismerek-e más lengyel gitárost, aki pusztán instrumentális zenében utazik. Amennyiben kiveszem a képből a szintén újabb vonulathoz tartozó Zyteckit, akkor nemleges választ kell adjak. Pedig nem első albumos a szerző, szám szerint ez a harmadik korongja. Az első két lemezt ugyan nem ismerem, de a későbbiekben pótolni fogom, ugyanis az "Univerum" nálam nagyon betalált.

Na, nézzük csak mivel állunk szemben! Szerintem Marco Sfogli és Fabrizio Leo vendégszereplők neve már nyújthat némi iránymutatást, az "Italian Heart" számcím viszont valószínűleg már be is lőtte a stílust. Igen, a most futó divatos, ultradallamos, ultratechnikás dél-európai, instrumentális rock vonatra sikerült ráakasztani még egy szerelvényt. Az egyediség szót maximum azért emlegetem itt fel, hogy növeljem a cikk hosszúságát, az albumon ilyesmit nem kell keresni. Mindez persze semmit nem számít azoknak, akik az elektromos gitárt felsőbbrendűnek tartják a zene világában, mert bizony ezek a számok ütnek.

A dalok két csoportba oszthatóak, csakúgy, mint Fabrizio Leo mester lemezein. Túlnyomórészt lírikus, giga dallamokkal operáló rock, esetenként metálos tételek. Ez alapján ugyan emlegethettem volna Marco Sfoglit is, viszont itt van néhány kőkemény fusion tétel, ami Marcora nem jellemző, annál inkább Fabriziora.

A címadó "Universum" jó kis hetes riffel indít, progos őrlés, megkapó dallamokkal, amolyan Petrucci iskola. Két vendég is szerepet kapott az egyik a már fentebb említett nápolyi zenész, illetve Alex Argento billentyűs klasszis, akik markánsan rátették kézjegyüket a szerzeményre. A következő három dal a himnikus, stadion-rock melódiákat felvonultató kategóriába tartozik, igazából egyik jobb, mint a másik. Nem is tudom, melyiket emelném ki, talán a "Sky Or Die" tetszik legjobban a megkapó klasszikus gitáros intro és szóló miatt, bár a dolce vita életfelfogást árasztó "Italian Heart" is nagyon bájos. Ahogy arrafelé mondják: Bravo!

Az egyensúlyt a "Kidnapper Thoughts" billenti helyre, klasszikus thrashre hajazó tempósabb ritmus témák, neoklasszikus villantásokkal, megtörve ezzel az eddigi melódia dömpinget. A "Let's Stay" a poén kedvéért nyom egy padlóféket és ismét a burjánzó lírikus témák kerülnek előtérbe. A "Boogie Boo" az első fúziós darab a lemezen, elég kíméletlen az eljátszott hangok mennyiségét tekintve, a "Juicer" némileg barátságosabb megfogalmazása a stílusok vegyítésének. A két vegyület között árválkodik az "Andy", ami talán utalás lehet valamelyik példaképre. Nem gondolom, hogy különösebben nehéz volna Andy kilétének megfejtése az instrumentális műfaj kedvelőinek ;). A "Lost Soul" is hozza a lemez színvonalát, úgy látszik nincs gyenge pont, a "Blues For You" pedig az egyetlen énekkel megtámogatott szerzemény a korongon. Tisztelgés minden idők egyik legnagyobb blues gitárosa, Gary Moore előtt. Erőteljes a fő téma, nagyon jó az énekes, szép, autentikusra sikeredett alkotás.

Sajnos van egy nagyon rossz szokásom: amennyiben egy számot "Intro" vagy "Outro" névre keresztelnek a muzsikusok, általában jó magasra földobom ezeket a témákat és nyugodtam szemlélem, miközben parabolikus ívben aláhullanak a szemetesbe. Mekkora szerencse, hogy polák hősünk a "Clock Of Life" címet adta a finálénak, ugyanis kifejezetten élvezetesre sikeredett a zárás. Summa summarum, a világ megváltása elmaradt, de cserébe egy bitang jó lemez készült, ami hallgattatja magát.

Mádi N.

Kiadó:
Massacre records

Honlap:
www.crystal-ball.ch

A Crystal Ball emlékeimben úgy élt, mint egy "C kategóriás" euro-power metal csapat, aminek egyik albumán a sikolycsapatok főgeneralisszimusza, Daniel Heiman vezényelte le az aktuális etapot: aztán rájöttem, hogy összekevertem őket a Crystal Eyes-szal, de egy gyors update-olás a csapat diszkográfiáján meggyőzött, hogy nem sokat tévedtem, még ha másik bandáról is van szó.

Megmondom őszintén, az életmű nem igazán győzött meg, ám jelen lemezen szereplő új énekes, és némi modernre vett fazonigazítás igazán jót tett a fiúknak. Steven Magedey-ről eddig nem hallottam, ám innentől fogva belekerül abba az adatbázisba, ahová a figyelemre és követésre méltó vokalisták jutnak – legalábbis nálam. Barátunk nem csak hangjával bánik első osztályúan, de az általa hozott dallamok is friss levegőt pumpáltak abba a bizonyos kristálygömbbe, ami hol így, hol úgy töri meg a fényt, kellemes kavalkádját okozva a stílusoknak. Persze vannak, akik nem igazán szeretik a változatosságot, és a lemezen felbukkanó stílusok sem állnak igazán közel egymáshoz, ám a fiúknak csak sikerült egységessé csiszolniuk a végeredményt.

Az első három szám ugyanis egy metálosított Poodlest juttatott az eszembe: így ugatnának a svédek, amennyiben a pudli tököt növesztene, és ölebként funkcionáló anyu-kedvence helyett ha nem is harcra kész, de legalább arra vágyó vadászkutyává változna. (A duett a Battle Beastes Noora Louhimoval – benne azzal a gatyarepesztő, és az év számomra talán egyik legszimpatikusabb momentumát hozó sikoly párbajjal – több energiát öklendez ki magából, mint a legutóbbi komplett Kiske-Sommerville album – pedig tetszett az is). Ha pedig már az állatoknál tartunk, itt ugrik a majom a vízbe, mert kristályosék innen egy merész váltással Accept üzemmódba kapcsolnak, és a dallamos metál helyett igazi germán fémgaloppba váltanak: a "Balls Of Steel" (érzed a címből sejthető párhuzamot?), a "Gods Of Rock" és a "Take It All" szögletes, bólogatásra ingerlő riffjei mintha csak a német krupp-acél művekből gördülnének ki, már ha tudna a kocka gurulni – de tud ám, hallgasd csak meg a deja vu-t okozó dallamokat - , ahol a mozzanatot egy, a plusz oktávokért felelős hangszálakkal ellátott UDO-epigon vezényli le.

Nagy meglepetésre még a lemez kötelező balladája is tetszik, pedig általában hányok a felhasznált kliséktől, de az erőlködő szentimentalizmus itt most betalált, és még azt is megbocsátom, hogy a felhangzó dallamok mellé Magedey szinte odaénekli a kötelező, koncerteken felgyúló gyertyákat is.

Nem hiszem, hogy túl sok újdonságot tudnak nyújtani a fiúk azoknak, akik széltébe-hosszába köpik a stílus bevált fordulatait, de ezt legalább élvezhetően teszik, még akkor is, ha maga a zene nem igényel nagy megfejtéseket, ez pedig elég ahhoz, hogy az öreg, iszapszemű rájáknak visszanőjön a rőzse a fejére, a bőrnaciból pedig ne a pocak próbáljon kiugrani.

Kellemes, az énekes folytán magát hallgattató lemez született a svájci metál jósdában, és nem kell varázsgömb ahhoz, hogy kitaláljam, a fiúk, ha nem is fognak az első osztályba kerülni, most megmutatták, hogy van bennük potenciál egy fényesebb jövőhöz.

Garael

Kiadó:
Dynamo Records

Honlap:
facebook.com/HudsonCadorini

Nálunk az instrumentális gitárzenék ügyeletesévé (Túrisas inaktivitása okán) egy ideje már Mádi N. kolléga lépett elő, de tuti biztos vagyok benne, hogy Cadoriniről még ő sem hallott. Ez természetesen nem szemrehányás akar lenni, hiszen a távoli Brazília kvázi country pop (testvér)duójából, az Edson & Hudsonból szólistává avanzsált Cadorini szerintem még hazájában sem számít ünnepelt szupersztárnak. Szóval ember legyen a talpán, aki e bejegyzést olvasva rávágja: "Ja! Hát persze! Totál meg van, kiről van szó!"

Nyilván nekem sem volt a leghalványabb elképzelésem sem, hogy ki lehet a manus, de a brazil rock zenei életet és az ottani gitárosok fölkészültségét alapul véve, nem lehet hebehurgyasággal megvádolni csak azért, mert belehallgatás, különösebb utánjárás nélkül töltöttem le az instrumentális gitár muzsikaként hirdetett albumot. Közben persze kiderült, hogy Cadorini néhány nótában énekel is (nem rosszul, de azért nem frontember anyag), ez azonban nem zavar, sőt, néha kifejezetten üdítő.

A lényeg tehát az, hogy Cadorini 2008-ra látta elérkezettnek az időt, hogy szólóban is kipróbálja magát, és végre olyan zenét játsszon, ami gitárosként mindig is inspirálta. Steve Vai, Joe Satriani és Eddie Van Halen neve merült föl a nagy példaképek között, de Cadorini egyiküket sem másolja szolgai módon, sőt természetesebb, nyersebb megszólalása ki is emeli ebből az illusztris társaságból.

Nem mondom, hogy a "Turbination" kihagyhatatlan vagy különösebben érdekfeszítő kiadvány, de gitárosoknak, illetve a gitárzenék rajongóinak szerezhet pár kellemes percet, főleg, amikor mer egy kicsit dél-amerikaiasabb lenni (pl. Zum Zum Zum, Sinal De Vida, Deixa Pra La). A kedvenc nótámat ide is tecsövelem gyorsan:

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.ltrhapsody.com

Luca Turilli úgy vette fejébe, hogy feltalálja a cinema metalt, mint az egyszeri köztársasági elnök azt, hogy ő most doktor lesz. És ebben nem akadályozza meg az a tény, hogy a plagizálás rút dolog: csak míg a tudományos életben ezért jobb esetben büntetés jár, addig metálországban ez bocsánatos bűn. Mert Turilli barátunk, szépen fogalmazva is olyannyira ihletődött a "28 Days Later" című film főtémája által, hogy az már szemet, izé, fület szúr. Méghozzá igencsak. Persze lehet, hogy véletlen egybeesés, amit az új album leghosszabb, epikus szerzeményének felvezetésében hallunk, és véletlenül sem szeretnék bizonyítékok híján vádaskodni, de megmondom őszintén, most jobban örülnék, ha nem lennék ekkora filmbuzi, és a forrásmegjelölés keresésének kényszere nélkül tudnám hallgatni a felhangzó dallamokat.

Mindegy, egy 70 perces album esetében nem ez a pár taktus dönti el, hogy mennyire tetszik az, amit hallok: hát mit mondjak, elsőre nem voltam felhőtlenül boldog, még akkor sem, ha a "Prometheus"-ból érződik a rengeteg beléfektetett munka – mondjuk nem a megszólalásból, hiszen az érthetetlenül halk –, mert a rengeteg apró, valóban filmzenés részletben valahogy elveszett a metal, és bőven a másodhegedűs, (vagy gitáros) szerepét tölti be. (Nem véletlen, hogy a bónuszként feldolgozott Riot számban több a fém, mint az egész lemezen együttvéve.) Pedig szerencsére Turilli nem felejtett el hangszerén játszani, de a rengeteg szimfonikus réteg alatt megbúvó fémzenei alap szinte minden szerzeménynél egyforma, a pattogós, kórusos dallamok csak többszöri hallgatás után váltak el egymástól, és rokonságuk még így is fülbetűnő.

Sláger persze akad így is, a klipes nóta alapfelvetése mellett – aminek ötletét több további szerzeményben is elsüti a mester – az "Il Tempo Degli Dei" olyan operettes-filmcsuhaj metálos bombaszt, amit az egész szimfo-színtér is csak interoperabilitással tud produkálni, a már említett 18 perces dal pedig a lopkovári ellenére is ott van a legjobb Rhapsody eposzok között, pedig a csapat nagyepikai versenyén kimondottan erős a mezőny.

Utoljára, és tényleg utoljára, de még egy gyenge pont, amit nem értek, miért is erőltet a boszorkányos Luca, ez pedig a szintetikus tuc-tuc dobhangzás, ami a maga gépiességével úgy rí ki a meleg szimfonikus környezetből, mint magyar futballista az egyballábasok mezőnyéből. Ez kérem akkor is hiba, ha Turilli másként gondolja, mert akkor most vagy klasszicizálódjunk, vagy modernkedjünk – már ha a japán dobost modernnek gondolja valaki – a kettő együtt bizony nem megy.

És most jöjjenek a dicsérő szavak, mert az eddig leírtak ellenére ez egy kiemelkedően jó album. Persze a maga műfajában, és vagy tízszeri átpörgetés után. Most aztán mondhatod, hogy sikerült jóra hallgatnom az albumot, de ez nem így van. Ez egyrészt köszönhető Alessandro Continak, aki tulajdonképpen leáriázza az egész szimfo-mezőnyt – hallgasd csak meg a kvázi opera ária "Notturno"-t –, és elképesztő hangjával férfiként is meg tudja mutatni, hogy nem csak a női klasszikus hangnak van helye a metálban, másrészt a már említett egyszerű dallamvezetésnek, amit jómagam annyiszor kajálok be, amennyiszer elém rakják. A kórusok tényleg a helyükön vannak, Conti pedig hol felelgetve, hol megtámogatva képes a már-már káoszba hajló klasszikus áradatot hangjával parancsra inteni, ráadásul a már említett bónusz számban fémes hangi énjét is próbára teszi, hiszen magával a német fémistenek egyikével, Scheepers-szel énekel duettet.

A lemez kiállítása szemet gyönyörködtető, a booklet a maga archaikus-sci-fis egyvelegével vizuálisan képes megfejelni a hallottakat, még akkor is, ha a számítógép-grafika ellenzői minden bizonnyal kézzel festett képekért kiáltanának. Turilli arpeggio-s énje jelen alkalommal kissé háttérbe húzódott, hogy a munkásságára eddig is jellemző filmzenei oldal tudjon előtérbe törni, cunamiként söpörve el a kételkedőket, akik meg merik kérdőjelezni, hogy ki a király ebben a stílusban. A "Prometheus" tehát bizonyíték, bár nem tudom, hogy Luca lesz-e olyan bátor, hogy a következő albumon is elsüsse a már többször hallott metál zenei alapokat.

Garael

Kiadó:
RSK Entertainment

Honlap:
www.darkology.com

Mi a jó abban, ha éjszaka, izzadtan, levegőt kapkodva arra ébredsz, hogy légszomjad a melleden ülő lidérc okozza, aki zsilettpengéből készült nyelvével nyaldossa-faragja a húst arcodról? Erre a kérdésre ne tőlem várj választ, hiszen vannak olyanok, akik azt is élvezik, ha a heréjüket sütögetik – én nem –, mindenesetre az Outworld-utód Darkology lemezét olyanoknak készítette, akiknek szimpatikus a fentebb vázolt éjféli életkép – így hát nekem is.

Oké, nem feltétlenül kell horror rajongónak lenned ahhoz, hogy a lemezben megtaláld azt a torz szórakoztatási faktort, amit mondjuk egy "freak show" is nyújtani tud, bár abban biztos vagyok, hogy akinek elnyerik tetszését a digitalizmusba gyötört kínok, azok Tim Burton filmjeit is szeretik, meg mondjuk Freddy Kruegert, ahogy pengés kezével marionett bábukként mozgatja az álmaikban tehetetlen tinédzsereket.

Mert a Darkology nevéhez mérten a fekete, gomolygó sötétségbe viszi az embert, abba a labirintusba, ahol minden gonosz megtörténhet és meg is történik, és ahol két fő ceremóniamester is vezényli a labirintus közepén elhelyezkedő cirkuszi porondot – melyen persze te vagy az idomított produkció – a gitáros Harris, és az énekes Carpenter.

A progresszív csapat előző albumáról Tartuffe kolléga írt teljes értékű recenziót, szerencsére a helyzet azóta változott, már akinek szerencse, ha egy jó adag tapintható nyomasztó zajképpel fülön vágják… Carpenterék ugyanis a hangulati tökéletesedés mellett ezúttal olyan dallamokat is kreáltak – nem is merek arra gondolni, kinek, vagy minek a segítségével –, melyek élvezetéhez nem kell két absztrakt-zenei akadémiai kurzust elvégezni, az énekes pedig talán még soha nem nyújtott ennyire gonosz teljesítményt, amivel világgá röpíti a sikolyba oltott üvegszilánkjait. Ez utóbbi persze nem feltétlen jó hír a már-már extrém vokális produkcióktól ódzkodóknak, ám akik szeretik, ha hallójárataikat borotvával simogatják végig, azok biztos meg fogják emelni kalapjukat – én ezt teszem, remélem, nem fog a skalpom a folyamatos nyiszától a kalapban ragadni.

Tömény, és nyomasztó tehát az album, és még akkor is folyamatos figyelmet igényel, ha a már említett dallamok ezúttal folyamatos és biztos kapaszkodót biztosítanak a gitárok hol hisztérikus, hol lassan őrlő munkájának élvezetéhez – a klasszicista él igencsak kikopott a repertoárból –, valahogy úgy, mint a Sons Of Season legutóbbi albumánál, csak Darkology-ék talán egy fokkal még spirituálisabban és tömörebben facsarják, faragják a néha közel-keleti hatásokat felvonultató riffeiket, a billentyű színpadot varázsoló, és a sötétségbe némi szürreális színt biztosító hangképe nélkül.

Progresszív? Igen, de nem csak a szó Dream Theater-i értelmében: hallgasd csak meg a lemez leghosszabb szerzeményét, a "Nightmare King"-et, ami hangulatában olyan, mint amikor Sztálin mesét mondott unokáinak az ukrán holokauszt után, és egyből érteni fogod, mire akarok kilyukadni. Úgy gondolom, ebben a stílusban mozgó csapat még sosem jutott ilyen messzire a sötétség (gonoszság?) és fenyegetettség megfogalmazásában (igen, még a Mercyful Fate sem), és ha ezt progressziónak nevezzük, akkor legyen. Mindehhez természetesen tökéletes instrumentális aláfestés járul, hiszen a két Harris tesó teljesen felkészülten vágott bele ebbe a muzikális pszicho-horror vállalkozásba, megtalálva ehhez a legtökéletesebben ideillő énekest, olyan hangulatot teremtve, aminél film- és paradox módon életszerűbbet én még nem hallottam. Cinema-metálosok, lehet tanulni, csak aztán Turilli és Tuomas nehogy bú- és bűnbánatba essen a Darkology teljesítményének hallatán.

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.pbox.hu

Az újkori Pandora's Box zenei karrierje sajnos minden olyan buktatót magába foglal, ami csak jellemezheti egy magyarországi hard rock együttes pályáját: szerencsés rátalálás és konstelláció, aztán a mentor elhunytával a megosztottság és szakmai viták eredményezte megtorpanás – egy hazai mércével kimagasló album, majd a "magyar átokként" felfogható féltékenység és az ebből fakadó motiváció vesztés okozta szünet. Csoda hát, ha ennyire örültem annak, hogy a csapat majd 10 évvel a kimagasló "Pangea" után új albummal jelentkezett?

Pedig nem igazán vagyok feltétlen híve az "őszinte, kemény rock" honi stílusképviselőinek, még akkor is, ha karrierjüket a valamikori hatalom szabta kacskaringósra, az a hatalom, ami ugyanakkor izolálta is a lehetséges külföldi versenytársakat, furcsa egyeduralmat és lehetőséget biztosítva a külföldi forrásokat nem ismerő közönség előtt az egyébként gyakran szélmalomharcot vívó és kényszerű kompromisszumokat kötő bandák számára.

A 10 évvel ezelőtti "Pangea" azonban, úgy gondolom, a nyugati lemezdömpingben is bőven megállta a helyét, ötletes és progresszív elegyítéseként a heavy metalnak és a hagyományos hard rocknak – ezt a számomra oly kedves kompozíciós megoldást azóta is csupán egyetlen albumnál, a tavalyi Mobilmániánál tapasztaltam, s hogy milyen eredménnyel, arról beszéljen a 2014-es listám helyezése.

Előre leszögezem, a "Pangea" színvonalát nem sikerült reprodukálni, ám ez nem feltétlenül baj. Hogy miért? Mert jelen produktum is versenyképes maradt, hála a kortalanul jó daloknak, és a zenekari tagok becsületes teljesítményének (különösen a gitáros, Sándor József nyújt kimagaslót), ami méltó a név továbbviteléhez – egyedül talán az egyébként roppant szimpatikus énekes, Koroknai Árpi hangja marad el elődeitől, ám ez a hozott dallamok ellenében abszolúte megbocsátható momentum.

Milyen is hát a "Mindenekfelett"? Mindenekfelett, izé, előtt, görcsmentes. A fiúkat nem nyomasztotta a "Pangea" súlya, ami igazán jót tett a kreatív munkának, és ha nem is sikerült igazán, korszakalkotóan kimagaslót produkálni , a felhangzó szerzemények hallatán igazán nincs miért szégyenkezniük. A két veretes rock n' rollal keretbe foglalt album dalai felvillantanak minden olyan erényt, amiért szeretni lehet a stílust, még akkor is, ha van néhány olyan pillanat, ami deja vu módjára emlékeztet engem egyszer már hallott/átélt megoldásokra, de ez legyen az én bajom. Az epikai vonal ugyan most kimaradt a felvonultatott eszköztárból – talán az "A tűz a víz, a föld az ég” remek dallamai nyúlnak kissé vissza ehhez a "Pangeá"-n oly remekül kidomborított zenei világhoz –, de a könnyedebb hangvételű dalok kárpótolják a hallgatót a "súlyosabb" megoldások és a mélyebb tartalom viszonylagos visszaszorulásáért .

Az album persze nem a vintage jellegében fogant, az olyan modernebb riffek, mint amilyenek az "Ébredj"-ben ugrasztják elő a hallgatóból az adrenalint, örömmel harsogják az éterbe az újkori Pandora's Box szimpatikus világlátását és nyitottságát: ez az a vonás, ami továbbéltetheti és az első ligában tarthatja a csapatot – legalábbis nálam. (A súlyosabb, metálosabb megközelítés trendje egyébként külföldön is most éli virágkorát, olvasgasd csak el a svéd hard rock bandákról készült kritikáinkat.)

Cserháti István sajnálatos halála és az azt követő névhasználati vita ugyan megakasztotta a csapat karrierjét, de az album egy szívből odarakott, és vállalható bizonyíték lett arra, hogy a banda továbbra is életképes tényezője a magyar hard rock életnek, mellyel számolni kell és érdemes. Mindenekfelett!

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.helloween.org
facebook.com/helloweenofficial

A Helloween mindazt megtestesíti, amiért az euro-powert imádni és gyűlölni lehet – ráadásul úgy, hogy jó ideje bőven továbblépett a stílus sztenderdjei által kijelölt úton. A néha már-már thrash-be hajló riffek és groove-ok mellett még mindig meghatározóak azok a dallamok, melyeket tulajdonképpen egy óvodai kiscsoportos foglalkozás keretében is el lehetne játszani – már ha a felmérgelt gyermekek nem követelnek valami keményebbet (mondjuk Halász Jutka Almaszószát), és melyeknek bájos infantilizmusa olyannyira összeegyeztethető a söremelgetős népi-patriotizmussal. Az mondjuk igaz, hogy a "The Time Of The Oath/Beeter Than Raw/Dark Rider" triumvirátus és a "Gambling With The Devil" után következő lemezek már egy jóval modernebb vonalat követtek, mint a stílusteremtő Keeper-albumok, de a banda zenéjének lelkét jelentő csipetnyi humor és ökörködő hajlam végig ott pislákolt a szigorúbb hangvételű lemezeken is – megérdemelten királyi trónra ültetve a bandát.

Nem titkoltan jómagam is nagy Helloween fan vagyok – erről mindig megemlékezem, mikor Ausztriában járok, és hangos Helloval köszöntöm Wient –, ennek ellenére jelen albummal nem vagyok teljesen elégedett: a "My God-Given Right" első felének slágeres-lazább vonulatát ugyan vigyorogva üdvözöltem, de a lemez második felébe becsúszó tölteléknek is felfogható nóták – és igen, ezúttal nekem a nagyepikai "You, Still Of War" is annak minősül –, a "Rabbit Don't Come Easy" szintjére süllyeszti az albumot (ami egy más bandánál persze katasztrófa helyett a felhőkbe történő katapultálást jelentené). Mindezek mellett ezúttal a két, keményebb kötésű nótával sem tudok mit kezdeni , a "Russian Roulette" és a "Claws" ugyan úgy szórja a groove-okat, mint sült tök a pirított magot, de a refrént a csapat elfelejtette megírni, így a pitbull módra acsarkodó riffek alap nélkül ugatnak-ügetnek el a légben. Persze vannak itt rejtett kincsek, az ütemváltásos "The Swing Of a Fallen World" úgy ülteti hintába a hallgatót, ahogy arra csak a Helloween képes, a "Like Everybody Else" westernes-délies hangulata szinte filmszerűen jeleníti meg a redneck valóságot, a "Creatures In Heaven" pedig véleményem szerint a lemez csúcspontja, egyetlen számba sűrítve a keménykedő speedelést, a remek dallamokat, a váltásos-játékos ütemezést, mindezt olyan szirupos  refrénnel, amiért két cukorgyáros monopólium is felülvizsgálhatná hosszútávú stratégiáját. (A lemez másik nagy kedvence a ravasz és tökfejesen sunyi módon egy fasza doom riffet rejtegető, amúgy gyermeki "Living On The Edge2, a maga élvezetes gitárszólójával és ambivalens hangulatával.)

Természetesen megértem azokat a kritikusokat is, akik a könnyedebb, happy-metal nóták túlsúlyáért vonják össze a szemöldöküket, de mit csináljak, ha én ezt az oldalát is kedvelem a csapatnak – mindig vevő voltam Weikath hülye gyerekes humorára – így nem zavar az "If God Loves Rock 'n' Roll" abszolút kiszámíthatósága és popos jellege, vagy a "Lost In America" hasonló mederben csordogáló pajkos-vicces riffdobálása.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy jelen album megosztóbb lesz, mint négy elődje, már csak a színvonal viszonylagos egyetlensége miatt is, de ha a számodra tetsző nótákból csinálsz egy öt-hat dalos válogatást, akkor is megérte végighallgatni a cuccot. Hogy miért? Mert ez ismét a happy-happy Helloween, ami nem hagyja jéggé dermedni a szívedet, ha meglátod az album, khmmm, nem épp az esztétikum csúcsát jelentő borítóját. Jégre vele!

Garael

Kiadó:
Ais

Honlap:
facebook.com/nergardmusic

Hálás vagyok azoknak a muzsikusoknak, akik be merik vállalni, hogy a nyári uborkaszezonban jelentetik meg lemezeiket. Nincs ilyenkor túl nagy mozgolódás a piacon, s ezt bizony megsínyli az olyan fanatikus zenerajongó/önjelölt ítész, mint amilyen én is vagyok. Andreas Nergard viszont valószínűleg nem vállalt olyan nagy kockázatot, hiszen a föltörekvő, fiatal norvég zenészt egyébként sem ismeri szinte senki. Azért mondom, hogy "szinte senki", mert szülővárosában, Selbuban biztos sok barátja, ismerőse akad, másrészt bemutatkozó lemezére olyan jeles gárdát volt képes összetrombitálni, hogy ihaj!

Az énekesek közül - hadd ne kelljen őket külön-külön bemutatni! - mindjárt itt van: Ralf Scheepers, Nils K. Rue, Andi Kravljaca, Michael Eriksen és Elize Ryd; rajtuk kívül még jócskán akad képzett skandináv hangszeres. Az "allstarz" vendégsereg mellé már csak egy fél tucat jól megírt prog-power nóta kell, és a siker garantált!

Andreas Nergard tehetségéhez, több hangszeren bizonyított szakavatottságához kétség sem férhet, a 2013-as "Memorial For A Wish" e tekintetben teljesen meggyőző, még akkor is, ha érződik rajta: egy igyekvő muzsikusfióka első szárnybontogatásával van dolgunk. Sajnos - a neves zenésztársak bevonása ellenére - a második lemezzel sem sikerült elérni a kritikus tömeget (az áttörésszerű eredményt). Vannak ugyan szép pillanatok (érdekes módon inkább az egyszerűbb szerkezetű, mondhatni, slágeresebb dalokban - pl. Fall From Grace, Let It Come), de valahogy nem elég izgalmas az anyag és talán kicsit sok a lírai szerzemény is.

Távol álljon tőlem, hogy megszóljak egy ilyen jó képességű, fiatal zenészt (nem is teszem), de azért nekem mégis inkább az jutott eszembe az új album hallatán, hogy Mike Eriksen nem tud hibázni (bármit énekel, abban zseniális), másrészt, ha egyszer James LaBrie beleunna a Dream Theaterbe (ezért sokan imádkoznak!), akkor Nils K. Rue lenne a kézenfekvő megoldás (itt egy Nergarddal előadott "Pull Me Under" bizonyítéknak!).

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/borealisband

Amint azt már a 2011-es "Fall From Grace" albummal kapcsolatban megjegyeztem, a kanadai Borealist annak ajánlom, aki a Zak Stevens (Savatage, Circle II Circle), Tom Englund (Evergrey) és Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob) által alkotott power metal triumvirátust a rocktörténelem egyik leghúzósabb (képzeletbeli) hatalom-koncentrációjának tartja. E három legendás frontember hangja ugyanis külön-külön, de akár egyszerre képes megjelenni Matt Marinelli énekes-gitáros stílusában. A már-már musicales dallamok, a fejszaggató energia és a sötét hangulat olyan egyvelege jelenik itt meg, aminek hallatán lehetetlen nem a fent említett három előadóra, muzsikusra asszociálni.

A Lion Musictól időközben az AFM Recordshoz szegődött Borealis egyébként nem nosztalgia zenekar: bár zenéjük a Stevens-Englund-Allen hármas által kijelölt régi csapáson halad, azért próbálnak bizonyos modern elvárásoknak is megfelelni. A stílusuk ezzel együtt inkább az európai közízlésnek felel meg, nem csoda tehát, ha német kiadónál jelentették meg immáron harmadik lemezüket, amelynek maszterelését is egy európai hangmérnök, bizonyos Thomas "Plec" Johansson végezte (Panic Room Studio, Svédország).

Mindössze két kifogásom van az albummal kapcsolatban – és nem, nem az ötvenegynéhány perces játékidő az. Lehet, hogy egyéni szocprobléma, de engem idegesít a fröccsöntött dobsound, amiből nagy gonddal digitálisan kiöltek minden természetes hangzást. A másik szálka a szememben Sean Werlick billentyűs munkája, pontosabban szolgai játéka és a "műanyag" hangszín-választásai. Különösen idegesítőek azok a gagyi szemplerek, amelyekkel a "nagyzenekari" alapokat véli, reméli helyettesíteni.

Ezektől függetlenül a "Purgatory" közel sem olyan, mintha a tisztítótűz perzselő lángjai között kínlódna az ember, sőt! Kifejezetten fincsi muzsika ez, ha nem is túl egyéni. Matt Marinelli pedig igazi zseni, aki megérdemelné, hogy más közegben is bizonyítási lehetőséghez jusson!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.leprous.net

Én nem vártam a Faith No More-tól világmegváltást, a rockzene megújításának atlaszi feladatával megbirkóztak ők már jóval korábban, ez a vállalás mindig a fiatalok kiváltsága. Ha valakiktől reméltem ilyesmit, akkor az a norvég Leprous legénysége. Mivel mind a "Bilateral", mind a "Coal" – máshogy ugyan, de – zseniális és előremutató volt, bennük kódolt a nagyot dobás lehetősége.

Valószínűsíthető volt azért, hogy a legutolsó album által kijelölt úton haladnak majd tovább, és ez bizony így is történt. Azaz komolyabb előrelépésről, eget rengető meglepetésről ezúttal talán mégsem beszélhetünk, hacsak a további elmélyülést az eddig sem felszínes zenei világukban nem nevezzük annak. Lehet tágítani azt, aminek nincsenek határai? A kérdés költői.

Ahogy korábban is mondtam volt, a zenei eszközkészletük éppenséggel nem bonyolult (csak a végeredmény lesz az mégis, az egyéni látásmód miatt, ahogy azt használják), ráadásul ennek a letisztulását követhettük nyomon az utóbbi néhány évben – ezen a lemezen szinte már minimalista az eszköztár. S miközben a muzsika ebből a szempontból egyszerűsödött, mélység, fájdalom és mondanivaló tekintetében nagyon is előrefelé lépett – komolyodott. A zsigeri, csapongó kamaszdühöt felváltotta egy érett férfi sztoikus, mély fájdalma?

Ezt a hallgatónak kell eldöntenie. Ahogy azt is, megteszi-e azt a mentális erőfeszítést, ami szükséges ahhoz, hogy ennek a különleges csapatnak az egyedi világában elmerüljön. Mert ez nem puszta szórakoztatás, így – mint minden műalkotás esetén – a befogadó részéről is szükséges az erőfeszítés. Én nagy kedvvel vetettem bele magamat ebbe a miliőbe, s – jó néhány hallgatás után – talán már kezdem érteni – a szavakon túl – a mondanivalót is.

Nem 2015 legjobb korongja ez, de az egyik legfontosabb.

Kotta