Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.gusgofficial.com
facebook.com/officialgusg

Már el se kezdem rágcsálni azt a régi csontot, hogy ezt is Túrisas cimborámnak kellett volna megírnia... Inkább minden további haladék nélkül belecsapok a lecsóba. A Firewind éppen pihen, de az alkotó, vagyis Gus G. tovább nyüzsög, érzi, hogy Ozzyval hatalmas lehetőséget kapott, szélesebb nemzetközi ismertségre tett szert, a vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg. A Tűzszél talán végleg elülni látszik, elvileg nem oszlott föl, és "Thanasio Papa" távozása után már virtuális énekesük is van, Kelly "Sundown" Carpenter személyében, noha lemezfölvételekről szó sincs! Az új frontembernek személy szerint egyáltalán nem örülök, fejben egy ideje már le is írtam a zenekart, de most nem a Firewind van terítéken, hanem Gus G. szóló anyaga.

A gitáros ezzel a (mindössze két instrumentális szösszenetet fölvezető) projekttel olyan dalokat akart megszólaltatni, amelyek az "anyabanda" profiljába nem, vagy csak nehezen lennének beilleszthetők. Ahogy ő fogalmazott: a legtöbb nóta nem tipikus heavy metal, inkább a hard rock kategóriába illik. Olyan vendégeket szervezett le a producer és a kiadó, mint Billy Sheehan, David Ellefson, Michael Starr (Steel Panther), vagy Jeff Scott Soto, csak hogy az ismertebbeket említsem. Egy ember volt, akivel Gus G. mindenképpen együtt akart dolgozni (és ez a dalszerzésre is kiterjedt), méghozzá az időközben látványosan megöregedett Mats Levénnel. Véleményem szerint jobban járt volna, ha marad Levénnél, mert a vele készült dalok tűnnek a legerősebbnek, ráadásul a lemez se lenne amolyan vegyes fölvágott.

A nem-Levénes szerzemények között üde színfolt a Devour The Day (Blake Allison) közreműködésével rögzített címadó, amivel nyílván az amerikai rajongókat akarta megcélozni. A tengerentúli piac szokásaiban, ízlésében hosszú évekkel ezelőtt markánsan elvált az európai színtértől, de az "I Am The Fire" még "öntudatos" európai füllel is kimondottan élvezhető. Ugyanez már kevésbé mondható el a hasonló megfontolásból született, csajos, Evanescence-ízű "Long Way Down"-ról Alexia Rodriguezzel (Eyes Set To Kill) és a lemez legérdektelenebb gitárszólójával. Ez sem rossz nóta, de errefelé talán tájidegen kicsit. Az egyetlen dal, ami egyszerűen nem akarja megadni magát, a Tom S. Englunddal (Evergrey) rögzített "Dreamkeeper". Englund hangja tud nagyon fájdalmasan szólni, de ehhez a balladához valahogy nem illik.

Ami Gus G. gitárjátékát illeti, nem érheti szó a ház elejét; még egy közepes szerzeményt is csillogóra tud fényezni dallamos, dinamikus, technikás szólóival. Ozzyhoz - mint tudjuk - ez a szint beugró követelmény. Annyiban egyet tudok érteni az interneten keresztül virtuálisan ajkát biggyesztő Túrisassal, hogy a lemez talán kicsit rövid, kevésbé összeszedett, és a szerzemények sem egyenletes színvonalúak. Ennek ellenére azt mondom (és felelősségem teljes tudatában teszem e kijelentést), hogy ez a lemez még így is jobban teszik, mint az utolsó két Firewind (ezeken barátilag úgyis összeszólalkoztunk Túrisassal: itt és itt és itt).

Gus G. és Mats Levén nagyon ütős párost alkotnak; ezen fölbuzdulva javaslom is a naplementéről elnevezett ács gyereket sürgősen parkolópályára tenni! Nem is olyan régen Kotta egy kommentben megemlítette, hogy Yngwie Levénnel készített "Facing The Animal" lemeze milyen süti. Nos, nekem a video klipes "My Will Be Done" éppen ezt juttatta eszembe, a "Blame It On Me" pedig a Gotthard és Steve Lee (R.I.P.) legszebb pillanatait idézte meg. A szövegeket félretéve (és mentálisan óvatosan lekeverve), igazat kell adjak Gus G.-nek: a Firewindben tényleg ő a "Fire".

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.battleaxemetal.com

Emlékszem, egy minden idők legrosszabb borítói listán láttam egyszer ezen banda "Burn This Town" című LP-jét, meglehetősen előkelő helyen. Szó se róla, kevés gázosabb van a lemezgyűjteményemben e tekintetben, pedig van ott még csemege bőven. Zeneileg viszont nem érheti szó a ház elejének támasztott csatabárdot, mert kellemes hallgatnivaló az az 1983-as anyag, úgy rémlik, még azon osztálytársaim is átmásolták maguknak anno, akik amúgy nem voltak oda a heavy metalért.

Itt hát a nagy újjáalakulás (2007) és annak hosszan kihordott, nehezen megszült gyermeke. De most komolyan, mit remél egy ilyen őskövület NWOBHM banda 2014-ben? Valószínűleg semmit, csak nosztalgiáznak egy kicsit az öregek. Olyasmi lehet ez nálunk, mint nálam a tízévente összerántott foci a gyerekkori haverokkal. Erőltetni kell, akkor is, ha – tudva, hogy a köztes időszakban egyikünk se sportolt semmit – ezen alkalmak komoly valószínűséggel végződnek a traumatológiai ügyeleten. Némi küzdelem nélkül viszont nem esne jól a mindezt követő, megérdemelt, menetrendszerű fröccsözés. Ősi ösztönök törnek fel ilyenkor a férfiemberből: harc, ivászat, majd hazatérve meghágni az asszonyt – így téve büszkévé őseinket (copyright by Thor).

A "Heavy Metal Sanctuary" túl ezen analógián is épp megfelelő hátérmuzsika amúgy a harchoz-ivászathoz, de talán még a meghágáshoz is. A tradíciónak és az elvárásoknak maximálisan megfelelő, ökölrázós rock-himnuszokat sikerült ugyanis írnia a brit brigádnak ezúttal is, az egyetlen általam érzékelt változás Dave King hangjában állt be: az elmúlt harminc évben úgy látszik dohányfüsttel és whiskyvel dolgozta meg a hangszálait, mert most jóval karcosabb, mint annak idején. Így a muzsika leginkább a korai Acceptre hajaz, némi Grave Diggeres stichhel.

Ezen kontextusban a csapat egyébként kifejezetten jól teljesít. Olyannyira, hogy a barátaiddal simán elhiteted, egy 1985-ös, kiadatlan UDO lemez került elő a lemezkiadó archívumának egyik rejtett zugából, amely most újra-keverve jelent meg. A riffek karcosak, az énekdallamok könnyen érthetőek, a refrének pedig együtt üvöltözősek. A pálya szélén álló fiatalok persze megmosolyogják ezt a mutatványt, még ha el is ismerik talán, hogy a vén taták a korukhoz képest egész technikásan játszanak, a mai foci azért már egész más: lendületesebb, agresszívabb, lehengerlőbb, sabatonosabb. De minket ez szerencsére egy cseppet sem zavar: mi már nem nekik játszunk, hanem magunknak.

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.jameschristianmusic.com

A történelmet nem lehet meghamisítani. Szóval tudjátok meg, minden egy csókkal kezdődött! Pontosabban a KISS 1973-as megalakulásával (cupp). Nem is a megalakulás volt a lényeg, hanem az 1974-es debütáló album nagy sikere. A Casablanca színeiben hajózó maszkos zenészek pillanatok alatt óriási népszerűségre tettek szert, a Mercury vezetői úgy döntöttek, hogy nekik is kell egy hasonló csapat. De legyen a megjelenés az ördögi Gene Simmons ellentéte. Így született meg a hófehér selymek közt vonagló Angel. Azonban 1981-ben megunták az örök második helyet és oszlásnak indultak. Így már nem voltak olyan szépek. Mármint a lehetőségek Gregg Giuffria billentyűs számára, aki egy ideig próbált az angyalok közt szerzett népszerűségéből megélni és saját nevét adta zenekarának, de két lemez után éppen a régi nagy rivális, Gene Simmons segítségét kérte, aki a név és az énekes megváltoztatását javasolta, így végül a House Of Lords keresztapja lett, valamint James Christian felfedezése is némiképp neki köszönhető (már megint cupp).

1987 és 1992 között virágzott a zenekar, kiadtak három nagylemezt (vagy írhatnám külön is, mert igazán nagy lemezek voltak a "House Of Lords", a "Sahara" és a "Demons Down"), de aztán jöttek a szokásos civakodások, és a sokat emlegetett hetedik év, amely házasságok millióiban volt vízválasztó, és a Lordok Háza feloszlott. Aztán 2000-ben új éra kezdődött. A régi arcok ugyan próbálkoztak négy évig, de kiderült, hogy ebben a közegben már nem tudnak megélni és a "The Power And The Myth" csúnyán megbukott. Giuffria érezve a bukás előszelét, már korábban lelépett és a billentyűk kezelését egy Derek Sherinian nevű problémamegoldó fickóra hagyta. Amikor azonban a problémák nem oldódtak meg, James Christian, aki időközben kineveztette magát zenekarvezetőnek, új választásokat írt ki, és a Lordok Háza megtelt új, fiatal tehetségekkel és a szép új világ ígéretével. Persze a régi rend hívei fanyalogtak és a Szaharába kívánták a zenekart, de amikor új albumukkal fejre állították az addigi világot ("World Upside Down"), új híveket szereztek (többek közt engem is), akik nem minden intézkedésükkel értettek ugyan egyet (a "Cartesian Dreams"-t például kifejezetten nem kedvelem), de hallgattak az új vezér hívó szavára ("Come To My Kingdom") és persze a nagy pénz ("Big Money") reménye is kecsegtető volt. Aztán megdöbbenve értesültünk a Lordok Házának kettészakadásáról. 2013-ban James Christian is szólóalbumot jelentetett meg, amelyről nem túl jó véleményemet korábban leírtam, zenésztársai pedig Maxx Explosion néven adtak ki lemezt, melynek kedvéért még billentyűzetet ragadni sem volt kedvem, hacsak úgy nem, hogy hozzávágjam a gyengécske teljesítményt kiköpő hangfalakhoz. Persze nem vagyok én barbár, hogy leöljem a hírhozót, így most teljes hangerőn pompázik a nemesfém ("Precious Metal"), ami kikerült a kezük alól.

Ami igaz, az igaz, Christian nagy alkimista. Újrahasznosított fémek tömkelegéből hozta létre ezt a nemesfémet. Hol Dream Evil ("Battle"), hol Def Leppard ("I'm Breaking Free"), néha Aerosmith ("Permission To Die"), a legfeltűnőbb a nem oly régi "Steelhammer" riff az U.D.O. lemezről a "Raw" című nótában. Az énekes zsenialitása azonban új anyaggá gyúrja össze ezeket az elhasznált fémeket. A "Battle" dallamvezetése nagy kedvencemet, a "Come To My Kingdom"-ot idézi, míg az "Enemy Mine" lírájában mintha a nemszeretem-Schenker-lemez, a "The Unforgiven" balladájának legemlékezetesebb sorai köszönnének rám ("Tower"), egészen más konstellációban, egy nagyon-szeretem dalban. Az "Action"-ben pedig egy Sambora ízű riffre tesznek rá egy Def Leppard-os vokált úgy, hogy a végeredmény emlékezetes legyen. Szerintem még a "Smoke On The Water" riffjébe is új életet tudna csempészni! (Nem mintha kellene.) És milyen meglepetésekre számíthatunk még? A címadó "Precious Metal" a várttal ellentétben egy lassú ágyba bolondító sláger, míg az "Epic", amelynél éppen erre számítanánk, egy lendületes zönge, az előző lemez "Once Twice"-ának játékosságával. Jimi Bell, aki játszott Geezer Butler zenekarában, az ex-Malmsteen énekes Michael Vescera és az ex-Metal Church torok David Wayne szólólemezén, de a House Of Lordsban teljesedett ki igazán, most is meghálálja a belé vetett bizalmat. Társszerzőként is helyt áll, miközben ízes szólói megfűszerezik a végeredményt. A végére kicsit elfáradt az anyag, összességében nem jött be annyira mint a "Come To My Kingdom" vagy a "Big Money", de azért szorosan ott van a nyomukban. A változatosság érdekében a "főnök" mindig más komponistákat kér fel társnak, így került képbe korábban Jeff Kent, majd Mark Baker, most pedig a Richard Hymas - Charlie Mason szerzőpáros, akik inkább popszerzőként ismertek. De Jimi Bell bevonásával és az említett metál-riffek újrahasznosításával sikerült valami újat kihozni a popos dallamokból. Mi ez, ha nem alkímia? Még ha nem is lett a legtökéletesebb, inkább csak az olcsó és hatásvadász ezüst szintjén mozog, de az eladási adatok alapján úgy tűnik, még bearanyozódhat.

A családias lemezen hallhatjuk még "anyucit" is énekelni, Robin Beck háttér vokálja mellett az "Enemy Mine"-ban néhány szóló sort is kap, míg a borítót olvasgatva (vannak ilyen hülye szokásaim) rájöttem, hogy Christian tavalyi szólólemezén háttér vokálozó, most pedig a címlapon tündöklő Olivia DeiCicchi tulajdonképpen a lánya az énekesnek. Szóval ő is csak egy ál-keresztény! :) Ja, és költségtakarékos megoldásként idei turnéjukra egy első lemezes bandát szerződtettek, a Maxx Explosiont! :)

Bár tavaly James Christian és társai külön-külön jelentettek meg lemezt, és mindketten bőszen hirdették, hogy "A mi csapatunk jobban teljesít!", de az igazság az, hogy egyik fél sem mondott igazat. Aztán idén újra összefogtak és láss csodát: a Lordok Háza ismét tündököl. Bárcsak mi magyarok is tanulnánk ebből!

CsiGabiGa

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.endofparadise.hu

A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét. Szerencsére a Dionysos Rising blogján nem mindig beszélünk egy nyelvet, ami Bábel esetétől eltérően nem vezet káoszhoz, és arra, hogy a nyelv mellett a fül esetében sem azonos értékítélet mentén gyűjtjük a hangokat, bizonyíték ez az ismertető is, amit epe helyett mézbe mártott tollal írok…

Mert hiába is próbáljuk a metalt egyfajta evolúciós folyamatba leképezni, ahol az őstörténetet a nyolcvanas évek csapatai, és az abból kinövő utódzenekarok jelentik, a rajongók meghatározott hányada egyfajta panteisztikus ősközösségi tudatformába vágyakozva keresi azokat a zenei mintákat, melyek annak idején elindították a metál szocializációs útján. Lehet, persze, hogy ez néhány, zeneileg komplexebb megoldásokat priorizáló hallgató esetében lesajnáló legyintést vált ki, de lelkük rajta, az ősközösségben éppen az egyszerűség volt a legszebb, a civilizáció pedig úgyis csak a stresszel összefüggő betegségeket termelte ki. (Hogy volt egyéb, pozitív hozadéka is, arról most inkább szemérmesen hallgatok…).

Az End Of Paradise, mint ahogy sejthető, nyíltan vállalja fel azokat a ma is "piacvezető" magyar csapatokat, melyek 30 éve határozzák meg a színteret, még akkor is, ha a hangzás és a riffek inkább idézik Kalapács Józsi szóló dolgait, mint a példaképül megnevezett Ossianét, ráadásul olyan fiatalos hevülettel, ami nem csak sebességet, de egy olimpiai bajnokságra is elegendő súlyt is hordoz magában. Az együttes által megküldött kislemez egyik legnagyobb meglepetése a kezdő, "Ébredj Fel" c. számban felharsanó énekhang, ami a már említett Kalapács József és Pataki Attila tökéletes genetikai mixtúrája, olyan átütő erőt produkálva, amivel a magyar karate válogatott évekre előre megnyerhetné a cseréptörő világbajnokságot. Nem csodálom egyébként, hogy az X-faktorban is próbálkozó Feltein Attilának nem termett sok babér a tehetségkutatóban: ez bizony nem kommersz irányba terelhető r'n'b nyávogás – horzsol és reszel, de ha kell, felugrik a padlásra is egy-két hangjegyet keresni.

Az instrumentális szekció teszi a dolgát, és hiába hallatszik, hogy képzett zenészekről van szó, én bizony kicsit több "magamutogatást" is elvárnék, amúgy szólók formájában, mert ugyan mindig kell egy csapat, de ez nem azt jelenti, hogy néha nem lehet metál-pózba vágva magunkat nekiereszteni a hangszereket. Ez azonban talán az egyetlen olyan szegmens, amivel nem vagyok teljesen elégedett, a dalok a maguk tökös-fémes módján szinte azonnal ható slágerek, a szövegek pedig – melyek hol a marginalizálódott kisember tévelygését, hol az akasztására váró elítélt utolsó gondolatait dolgozzák fel – megfelelően idomulnak a zenei hangulat teremtette szikár érzésvilághoz. (Annyit azért megjegyeznék, hogy a címből nekem nagyon hiányzik az a bizonyos "az".)

Kellemes meglepetés az End Of Paradise EP-je, és ha a nagylemez is hasonló színvonalon képes maradni, akkor a Wisdommal együtt talán a NWOHHM újbóli támadásának lehetünk fül- és kortanúi.

 A lemez teljes egészében meghallgatható ITT.

Garael

Kiadó:
Polydor

Honlap:
www.yngwiemalmsteen.com

Napra pontosan, 1984. március 5-én, 30 éve (!!!) jelent meg Yngwie J. Malmsteen debütáló lemeze Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force címmel. Ha nincs ez a lemez, akkor valószínű, hogy ez a blog sincs, úgyhogy nem volt kérdés a megemlékezés. Elnézést a kissé morbidnak tűnő hasonlatért, de ez a lemez kicsit olyan a középkorú gitárbolondoknak, mint a legtöbb embernek 2001. szeptember 11.  A többség pontosan fel tudja idézni azt a napot, órát, amikor először meghallotta.

De hogy mindezt érzékeltessem is. 2008-ban készítettem interjút Alapi Istvánnal egy hódmezővásárhelyi Edda koncert előtt az öltözőben. Sok mindenről beszélgettünk, erről a lemezről a következőket mondta: "1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa 'Lemezbörze helyett' című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam: 'itt a világ vége'."

Igen, kb. ezt lehetett érezni. Az én személyes történetem is megvan, szintén ugyanez a Göczey műsor (nem lehetünk elég hálásak a szerkesztő asszonynak) volt a megismerés alapja, bár egy rövid idő alatt rommá lapozgatott német Metal Hammerből már ezt megelőzően ismertük a nevét. Sokat viszont nem vártunk, mert a kisméretű fekete-fehér kép alapján azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…

Tehát: vasárnap délután, "Lemezbörze helyett", kazetta bekészít, magnó-deck beállít (play+record+pause), pause felenged és elindul a Far Beyond The Sun… Uramisten, mi ez?.... Ezt most hogy? Nem, ezt így nem lehet… Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a lemez végig fogja kísérni az életem. Azóta eltelt (elrohant) 30 év és a "Far Beyond The Sun" akárhol megszólal (na, nem rádióban, ott azóta sem szólalt meg) én libabőrös leszek. Itt kell megemlítsem barátilag, hogy Tartuffe Főszerkesztő Urat is e lemezzel sikerült kiszabadítanom az életre szóló zenei zsákutcát jelentő Depeche Mode (WTF!?)  őrületéből…

Semmi nem történik a világban, tehát a gitározásban sem, ok és előzmények nélkül. Malmsteen sem volt a Szíriuszról érkező küldött (bár ebben a tényben a műsor utáni sokkos állapotban még nem voltam teljesen biztos), hiszen Hendrix, Blackmore, és Uli Jon Roth munkássága (meglepetés fog érni bennünket, ha utóbbi gitáros 1979-ben rögzített "Still So Many Lives Away" dalának szólóját meghallgatjuk 02:15-től) kitörölhetetlen nyomott hagyott a Mesterben. Mindezeket ötvözte a klasszikus, főleg barokk zene iránti rajongásával és tulajdonképpen kész is recept. (Érdekes és nagyon is idevágó tanulmány Robert Walser dolgozata, a klasszikus zene és heavy metal kapcsolatáról). Ja, ha ez ilyen egyszerű lenne!

Malmsteen korszakos és ösztönös zseni, tanulhatatlan képességekkel. Azok többnyire csak kinevettetik magukat, akik a gyorsasága okán gépies, zenét a sebességnek alárendelő futóbolondnak tartják. Nem véletlen, hogy a legtöbb komolyan vehető zenész (Tátrai Tibusz pl. ezt mondta róla egy interjúban: "Azért a Malmsteent nem hagyom bántani. Ő az összes hülyeségével együtt egy olyan új színt hozott a gitározásba, hogy jó napot kívánok…") elismeri a muzikalitását, még akkor is, ha egyébként nem igazán kedveli személyét és dalait.

A '84-ben megjelent album új korszakot nyitott a gitározásban. Innentől kezdve jelentek meg egyre másra az instrumentális gitár albumok. Manapság egy stílus mellett lándzsát törni, majd azon idővel változtatni a keresleti igényekhez igazodva, gyakran csak egyszerű zenekari megbeszélés és elhatározás kérdése. Az úgynevezett neoklasszikus rock/metal nem tiszavirág életű fellángolás és divatirányzat volt, mint ahogy lényegénél fogva nem is lehetett az.  Aki ebbe a sorba kívánt beállni, annak már belépő szinten is minimum mindent alá kellett rendelni a végtelen gyakorlásnak. És ez még önmagában nem is volt elég. Nem véletlen, hogy Yngwie és a közvetlen nyomában érkező kortársak (Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Chris Impellitteri, Joey Tafolla, stb.) mai napig aktívak, a szakma kiválóságai, kimeríthetetlen, folyamatos inspirációt jelentenek évtizedek óta a következő nemzedékeknek. Mondhatjuk talán azt is, hogy a heavy metal zene, részben Malmsteennak köszönhetően, igazán értékes művészeti ággá fejlődött a '80-as években.

Yngwie J. Malmsteen  első lemeze szubjektíven nézve az egyik legragyogóbb ékköve a rocktörténelemnek, de abból semmiképpen nem engedek és kiközösítés terhe mellett várom el, hogy  objektíven is megkerülhetetlen alapvetésnek tekintsétek, akár kedvetekre való, akár nem.

Túrisas

Kiadó:
Periferic Records

Honlap:
www.facebook.com/pages/Tompox-zenekar/149341438452535

Minden szülőnek a saját gyereke a legszebb. Azt szereti, ha a barátok is így látják, cirógatják, kézbe fogják, gügyögnek neki és az egekig dicsérik. "Nincs még egy ilyen szép gyerek a világon! Az enyém is torzszülöttként jött a világra, csak időközben kikupálódott." Vagy valami hasonlót vártak, nem? Még inkább így vannak ezzel a rockzenészek. Hiszen valahol minden dal a saját gyermekük. Aztán jön egy sehonnai bitang ember, és leszólja a babát. "Nézd már, ennek vörös a haja, pedig az apja se ír, az anyja meg nem is olvas! (Hehe.) És úgy jött a világra, hogy még egy nyamvadt gitár sincs a kezében! Milyen rocker csemete ez?" Hát hiányzik ez valakinek? Ezért is lepett meg, hogy a Tompox menedzsere, Kerbolt Attila a kezembe nyomta a második babát, pedig az elsőt is "leszóltam", hogy az anyjára hasonlít. (Vagy ha úgy tetszik, az anyazenekarára.) Na, de mit csináljak, ha így van? Pócs Tamás (alias Tompox) évekig - mit évekig, évtizedekig - zenélt a Solarisban (na meg a Napoleon Boulevardban, ami zeneileg kevésbé volt dicséretre méltó, ám üzletileg mindenképpen sikeresebb), később pedig Solaris Tribute Bandként működtek. Ez a rész egyébként kicsit zavaros, korábban Tompox voltak, majd Solaris Tribute Bandre változtatták a nevüket, ezzel párhuzamosan kiadták az első Tompox lemezt, amin szégyellik, hogy a Solarisra hasonlítanak. Aztán megint névváltoztatás Tompoxra. Kicsit hasonlít az első gyerek nevére: "Hungarian Eclectic". Pedig ha perzsamacska lenne, büszke lehetne a pedigréjére! (Én már csak tudom, négy és fél perzsamacskám van otthon, három perzsa és három félperzsa.)

Itt van hát ez a második gyerek, aki valóban sokkal kevésbé hasonlít az anyjára. Talán mert más az anyja! Fura népség ez a rockzenészeké. Az embernél azt mondják, csak az anya biztos. Rockereknél még az sem! De tényleg! Ez a lemez már csak olyan, mint egy másod-unokatestvér. Van benne Solaris íz bőven (a fuvola miatt egyébként is nehéz lenne letagadni, hacsak át nem mennek Minibe, és akkor ezentúl a "Vissza a városba" fog szólni Tompox koncerteken), de van valami új, valami sokkal érdekesebb. A borító szerint Alapi István bábáskodott a megszületésénél. Lehet, hogy ő az anya?

De kezdjük a statisztikai adatokkal.
A baba neve: "The Dark Side Of The Sun" (ha már a Moont elsütötték 40 éve "pinkfloydék")
Születési dátuma: 2013. június 14. (hát a jókívánságokkal jól lemaradtam)
Születési helye: egy kórház a város szélén (Periferic Records)
Szülei (zeneszerzők): Balla Endre és Pócs Tamás, de "besegített" Berdár Gábor, Tasi Ádám és Szula Péter (mint zenekari tagok), valamint ott "kotnyeleskedett még" Alapi István gitárjával, Sárik Péter elektromos zongorája mögül, Elek István szaxofonját fújva, Standovár Róbert a szájával (próza) és a Semmelweis Vegyeskórus zengett mindehhez ódákat.
A születés körül bábáskodott (hangmérnökként és zenei rendezőként) Alapi István és az apa, Pócs Tamás Tompox.
Súlya: 100 gramm (tokkal-vonóval)
Haja színe (borítója): vörös (hehe, pedig..., de ezt hagyjuk!)

Ha már itt tartunk, vegyük akkor a haja színét! Ez a minimalista koncepció már az első lemezen sem tetszett, de egyszer még jó volt poénnak a nap, mint tojássárgája. Bár a "Hungarian Eclectic" címhez abszolút nem kapcsolódott. Ehhez a címhez kapcsolódna az a fekete alap, de most bezzeg vörös a "Sötét oldal"! Koncepciótlannak és olyan T...O gazdaságos megoldásnak tűnik. De legyünk őszinték, a mai lemezeladási trendek ismeretében én sem költenék sokat a borítóra. Legfeljebb keresnék egy kreatívabb barátot.

Az első ismerkedésen tehát túl vagyunk. Nem szép a gyerek, de ettől még lehet okos! Nos, az tény, hogy rafinált. Az elsőszülött anyakomplexusát levetkőzve sokkal nyitottabb a világra, cserébe reméli, hogy a világ is nyitottabb lesz őrá. Miközben a kerettörténet átlép a "Tizenegyedik dimenzió"-ból a "Tizenkettedik dimenzió"-ba, az égi kórusok hangjától néha "Gammapolisz"-ban érzem magam, miközben a fentebb említett bába, Alapi István olyan szólót tesz le elénk, amellyel egy "Elefánt"-ot is leterítene. Aztán a címadó "The Dark Side Of The Sun"-ban megkapom azt a Solaris világot, amit úgy szeretek. Bő tíz perces kompozíció, jól elkülöníthető testrészekkel, vagy ha úgy tetszik, tételekkel, megspékelve ízes fuvolafutamokkal. Ha folytatjuk a baba szemlélését, először is ránk tüsszent egy harciasat ("Meteor") az édes kis pofijából, majd megcsodálhatjuk a köldökét a még kilógó köldökzsinór-csonkkal ("Polaris"), hogy eljussunk "A Vénusz dombjá"-ig. Szóval kislány. Ezt eddig nem is mondtam. És itt egy másik monumentálisabb tétel, vagy ahogy egyik kedvenc prog-bandám, a svéd A.C.T. szokta feltüntetni: "The Long One". A "Sunrise", ahogy neve is mutatja, épp az ellentéte a "Dark Side"-nak. Megint erősebbé vált az az íz, ami ugyan nem "Időrabló", de mind a billentyűk hangszínében, mind a dallamvilágban, sőt még a gitárjátékban is ott van. Pedig most nem is Alapi brillíroz! Szóval, ha a "Meteor"-ban a képünkbe prüszkölt egy kis Solarist a korai három-négypercesek világából, akkor most ránk spriccel egy jó adag Omegát, amit valahol a "Csillagok útján" szedett össze. Mert a babának szükségletei vannak. Eszik, pisil, meg minden. Csak aludni nem akar. Ami azt jelenti, hogy minket sem hagy aludni egy percre sem. Mert az is a szükséglete, hogy vele foglalkozzunk minden pillanatban. És ki is követeli a figyelmünket. Hol egy hard rockosabb "Napalm"-mal bombáz (Most mi van, lekakiltál?), hol egy kicsit jazz-rockosabb "Menüett"-et mutat be. (Jé, már jár is baba! Sőt, táncol!) Nekem ez a klipnóta nagyon bejön. Az alaptéma annyira jó, hogy akkor is leírom, ha meglincselnek: a Solaris legszebb pillanatait idézi. Mégis több, mint egy egyszerű klón. Talán Alapi hatása, de valahogy itt több teret kap az improvizáció. A szolariszos muzsikának egyetlen hibája, hogy túlkomponált. Bár zseniális hangszeres tudást követel, ugyanakkor éppoly kötött, mint egy szimfonikus zenekar. Kevés a lehetőség a szólókra. Ezt látom kicsit megtörni itt.

Búcsúzóul kapunk egy utóiratot ("P.S. With Friends"), ami akár egy bónusz dal, elénk vetíti a baba jövőképét. Mert már az is van neki! A jazz-rock irányt még inkább előtérbe helyezve az itt csak közreműködő szaxofonost, Elek Istvánt a zenekar hatodik tagjává léptették elő. Bár ebben a nótában ez nem jön ki, de élőben láttam: a fuvola-szaxi páros teljesen új ízt ad a zenének. Ha nem egy babáról beszélnénk, esküszöm, most pajzán gondolataim támadnának!

Ennek a zenének az alfája és az ómegája a Solaris és az Omega. Punktum. Megfejelve mindez némi jazz-rock hatással. Kocsiban hallgatni nem jó. Próbáltam. Ha az útra figyelsz, elmegy melletted a zene. Ha a zenére koncentrálsz, elmész a Stop tábla mellett. De ha otthon van egy órácskád, akkor tedd be a lejátszódba, dőlj hátra a kanapédon, és szenteld neki minden figyelmedet! Mert ez a baba igényli a figyelmet. Az ő sírása nem háttérzaj a családi veszekedéshez, hanem jelzés, hogy "Foglalkozz velem! Hallgass meg engem is!" És ha ezt át tudod ültetni az igazi gyerekedre is, akkor ez a kiadvány már nem volt hiábavaló.

CsiGabiGa

Kiadó:
SG Records

Honlapok:
www.danieleliverani.com
facebook.com/Daniele.Liverani.Page

Daniele Liverani egy zseni. Még akkor is, ha nem sokan ismerik a munkásságát. Saját bevallása szerint maga sem tudja, melyik a fő hangszere, mert ha úgy tartja kedve, billentyűsként brillírozik (pl. Twinspirits), ha emígy, akkor gitárosként (pl. cikkünk tárgya), ha mindkettőre késztetést érez, akkor ír egy háromlemezes progresszív rock operát, ahová csak dobost és énekeseket hív (a legnagyobbakat persze), a többit elintézi maga, de nem akárhogy, nem akármilyen színvonalon ám! 

Most a gitáros énje lett éppen a domináns és nekigyürkőzött egy instrumentális gitárhős albumnak. Vélhetően senki nem mondta neki, hogy Daniele, erre kevesen vevők ám mostanában, és lemezen meg aztán végképp eszedbe ne jusson megjelentetni, mert az tényleg a létezhető legnagyobb anakronizmus és botorság 2014-ben. De ha mondta volna bárki is, akkor  Daniele köszönte volna szépen és most pontosan ugyanitt tartanánk.

Daniele Liverani muzsikus, aki ilyen dolgokon szerencsére nem agyal. Belőle jön (sőt ömlik) a mindig minőségi zene és mi mindennél biztosabbak lehetünk abban, hogy ez a zenei őszinteség maga, itt semmiféle más szempont nem játszik szerepet. Lehet, én gondolom rosszul, de szentül hiszek abban, hogy ha valaki rendkívüli módon felkészült muzsikus (most éppen gitáros), és megteheti, hogy senkinek és semmiféle elvárásnak nem kell megfelelnie, csak a saját maga által támasztott minőségi elvárásoknak, akkor abból az alkotásból lényegénél fogva érték születik (igaz, Malmsteen mostanában ilyen kitételek mentén azért rendesen erősíti a szabályt...). Tényleg csak a Jóisten a megmondhatója, hogy Liverani miért ragadt ilyen mélyen az európai progresszív metal undergroundban a Genius megjelentetése után is, zeneileg ezt számomra semmi nem indokolja.

Márpedig, ha a Genius I-II-III nagyon érdemtelenül az "ezerforintosok" között végezte, akkor nem lehet illúziónk, hogy a "Fantasia" fenekestül fogja felforgatni a rockvilágot. Nem azért mintha ellinkeskedte volna a dalírást és a felvételeket az olasz mester. Hihetetlen felkészült arcokkal rögzítette a lemezt, de közülük is kiemelendő a Portnoy-mániás Simon Ciccotti dobjátéka. Előtte külön is le a kalappal.

Egy-két, akár első hallás után dúdolható tételt leszámítva (Joke, Black Horse) a Fantasia nem slágergyűjtemény, bár telis-tele van jobbnál témákkal és kompozíciókkal. Azt hiszem, hogy gitárosként Liveraninak nincs egyetlen hangból felismerhető stílusa, de mindenképpen vagy egy sajátos, leginkább a Nagy Gitárhősök hagyatékából és a progresszív metalból táplálkozó zenei világa, ami csakúgy, mint a legutóbbi "Eleven Mysteries" esetében, itt is egyértelműen felismerhető. A papírforma tehát érvényesült: Daniele Liverani ismét egy nevéhez méltó minőségi, jól megírt, kiváló muzsikusok társaságában rögzített anyagot adott ki a kezéből.

Azt pedig szándékosan a végére hagytam, mert még elfogultsággal vádolnátok, hogy névre szóló promóciós csomag részeként érkezett a lemez egyenesen Liverani mestertől, úgyhogy, hogy lennék már elfogult? Mindegy, a tényeknek higgyetek!

Túrisas

Kiadó:
Frontiers/Universal

Honlapok:
www.reddragoncartel.com
facebook.com/reddragoncartel‎

Tudjátok, hogy mit jelent a "jóra hallgatott lemez" kifejezés? Régebben, amikor még többen is (ma már csak kevesen…) komoly pénzeket fizettünk ki egy-egy nagy kedvenc lemezéért és az első meghallgatás után kétségbeestünk, hogy a nehezen összespórolt zsét talán másik kedvencre kellett volna költeni a gyengébb formát mutató X ellenében, hirtelen elindult bennünk egy pszichés folyamat, amely egyrészről nem hagyta veszni a pénzt, másrészről nem engedett foltot hagyni a nagy kedvenc munkásságán. Megjegyzem, az alább vázolt a pszichés folyamat és az objektivitás nem járnak kéz a kézben….

Tehát a következő meghallgatás már azzal a módosult tudatállapottal és ebből fakadó premisszával indított, hogy ez egy kitűnő lemez, és ha nem hallom meg magam is, akkor nem értek a zenéhez és mehetek kifelé a teremből. Aztán ezek a rétegek minden újabb hallgatással szépen épülnek egymásra, mígnem találkozok a cimborával és mondom neki, hogy X elsőre tényleg furcsa volt, de többszöri meghallgatás után már kurva jó lemez, talán az eddigi legjobb munkájuk. (Nota bene! Nem tartoznak ebbe a körbe azok a megjelenések, amelyek többhallgatásosak ugyan, de valóban nagyszerűek.)

Nos, nem véletlen írom én ezt a nagy kedvenc, Jake E Lee (Ozzy, Badlands) come backje kapcsán. Ha ezt a lemezt sok pénzért veszem meg húsz évvel ezelőtt, tuti, hogy toplistássá hallgatom, pedig objektíven, sőt talán némi jóindulattal is, ez csak egy tisztes iparosmunka egy gitároslegendától. De a név, ugye… Ozzy legendás gitárosa nem ad ki a kezéből csak kiváló anyagot, tessék ehhez hozzáigazodni a tudatállapotnak, kérem szépen! És becsapható a psziché, mert Jake nem felejtett el gitározni, iszonyú dög van a játékában, bár olykor nem éppen simogató a stílusa, mondhatnám, a fülnek itt-ott nagyon meglepő hangokat talál a fogólapon. Azt sem állítom, hogy a lemezbe préselt, szőrös, zsigeri, kicsit talán befelé forduló hard rock nem működik igazán, de ha mindezen dalokat egy tehetséges, de névtelen amerikai srác jegyzi, akkor tiszta tudattal és objektíven rámutatunk, hogy hol az egyértelmű Ozzy hatás (Deceiver), hol Def Leppard !!! (Shot It Out), hol ős-Black Sabbath (War Machine)- Elmondjuk, hogy a Cartel jó diákként megtanulta és felmondta a leckét, de szerencsére az osztályban ülnek még többen is ilyen képességekkel.

Mivel azonban jól ismerjük, nem igazán tudunk elfogulatlanok lenni. Személy szerint nekem ő a Rhoads utáni korszak legkedvesebb Ozzy-bárdistája a nem gyenge mezőnyben. Úgyhogy nagyon-nagyon vártam már, hogy ne csak instrumentálisan kísérletezgessen (A Fine Pink Mist, 1996), ne csak blues-oljon, egyébként kitűnő színvonalon (Retraced, 2005), hanem igazi zenekarral térjen vissza, mint gitárhős.

Akárhogy is, ha cipőkanállal is, nyögvenyelősen, de végre mindez megtörtént, újra belebújt a cipőbe, én pedig megyek, mint a pinty a koncertre, megveszem ott a lemezt is (sok pénzért...), és lehet, hogy ebben a pillanatban már át is állt az agyam, mert végezetül csak annyit vagyok képes kritikaként elrebegni, hogy Jake fiam, ez is remek lett, bár a Badlands címmel leadott házidolgozatod még ennél is sokkal jobban sikerült…

Túrisas

Kiadó:
Virgin/EMI

Honlapok:
www.mikeoldfieldofficial.com
facebook.com/MikeOldfieldOfficial

Ezt tényleg nem terveztem, egyszerűen így alakult. Sorsszerű, hogy nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 1000. recenziót megírjam. Blogunk történelme (kicsit nagyképűen fogalmazva) 2008. januárjában kezdődött, méghozzá egy általam írt Myrath interjúval és lemezajánlóval. Szinte hihetetlen, hogy hat éve piszmogunk ezzel az oldallal, emberek jöttek és mentek (bár papíron maradtak); sok változás állt be nálunk, csak egy dolog állandó: a zene rajongó szeretete. Ezzel a recenzióval jubilál a Dioníszosz csapat: 1000 lemezajánló, s ki tudja még hány koncertbeszámoló, DVD értékelés, interjú! Azért ez nem kutyafitty! Este meg is iszom pár pohár bort az egészségünkre (már ha kapok rá engedélyt), remélem a pillanat méltóságát kollégáim is átélik...

Az meg végképp rendhagyó, hogy az 1000. kritika egy olyan előadóról szól, akinek első lemeze akkor jelent meg, amikor én születtem, ma már igazi legendának számít, mégis megtörtént az a ronda dolog, hogy nálunk ez az első írás róla. Mike Oldfield egy kicsit olyan, mint Steve Howe (Yes, Asia, stb.): lehet, hogy technikailag nem tökéletes, a történelem ebből a szempontból már többször elrobogott mellette, mégis maradandót alkotott, valódi nyomot hagyott elsősorban két dolog miatt: (1) sajátos, azonnal fölismerhető stílusa, hangzása van; (2) és kiváló zeneszerző.

1973-ban a "Tubular Bells" legalább akkora durranás volt, mint a Pink Floyd "Dark Side Of The Moon"-ja, stílusteremtő, deklaratív jellegű album, amit lézerszínházakban, meg ki tudja még hány helyen ma is előszeretettel szerepeltetnek. Oldfield azóta is folyamatosan aktív, ontja magából a lemezeket, talán még sohasem telt el olyan hosszú idő két album között, mint a legutolsó "Music Of The Spheres" (2008) óta. Ebben a hatalmas életműben sok minden található, a populáris, rádióbarát soft rocktól a nagy lélegzetvételű, összefüggő, már-már klasszikus igényű alkotásokig.

Bevallom férfiasan, nem mindig követtem Oldfield munkásságát túl nagy figyelemmel, inkább szúrópróbaszerűen ismerkedtem meg egy-egy albummal, de az biztos, hogy nálam a "Crises" (1983) minden visz, az A-oldalon (nos, igen, akkor még volt olyan) a 20 perces címadóval, a B-oldalon pedig olyan slágerekkel, amelyeket a mai napig hallani a rádiókban (Moonlight Shadow, Shadow On The Wall). Azután sokat hallgattam a kelta ihletésű "Voyager"-t is, ami - csodák-csodája - 1997-ben egészen a magyar listák első helyéig kapaszkodott föl. Egy több hetes amerikai körutazásunk alkalmával ez volt az egyetlen hallgatható kazetta nálunk, úgyhogy szó szerint rongyosra pörgettem (a bátyámék a végére már meg akartak verni).

Csak hogy a "Man On The Rocks"-ról is essék néhány szó. A hat éves hallgatás talán annak tudható be, hogy Oldfieldnek (is) elege lett az Egyesült Királyságból, először Mallorcára, majd a Bahamákra költözött. A lemezt végül itt rögzítették néhány öreg rókával, akik már megjárták Phil Coolins, Michael Jackson és Eric Clapton zenekarait is. Az énekes viszont egész fiatal, de nagy spíler (ahogy azt már megszokhattuk), Oldfieldnek jó érzéke van az énekesek kiválasztásához. Luke Spiller a The Struts nevű alternatív/punk rock zenekar frontembere és kifejezetten jó hangja van: tiszta, de amolyan pimaszul rock n' rollos, kölcsönöz némi frissességet a daloknak.

Na, igen a dalok. Oldfield most egy teljesen dalközpontú, rövid, könnyen emészthető  kompozíciókkal teli, 11 számos lemezt hozott össze. Kicsit öreguras, de fülbemászó, pop rock slágerek ezek, amelyekből azonban nem hiányoznak a jó érzékkel, stílusosan megkomponált gitárszólók sem. Akad pár meglepi is: pl. a klipes "Sailing" igazi rádiósláger, jól sikerült a "ZZ TOP meets Dire Straits" fölfogásban készült "Chariots", vagy az "Irene", de érdekes a "Moonshine" is, ami akár az új U2 albumra is készülhetett volna (ahogy a Super Bowlon debütált "Invisible"-t elhallgattam, rájuk is férne). A "Man On The Rocks" tehát nem lesz legendás, stílusalapító lemez, de az olyan korban előrehaladott, régi ismerősöknek, mint amilyen és is vagyok, szerez pár kedves, nyugis pillanatot.

Tartuffe

Kiadó:
NEH Records

Honlap:
www.devils-heaven.se

Egy heresimító – azt hiszem, ez a jelző a bulvár mocsokoldalán aranybetűkkel tündököl – aréna téma után filmes-zongorás elérzékenyülés, melyet aztán olyan neoklasszikus instrumentális formagyakorlat követ, amitől az egyszeri metálfan zsíros haja is rögtön rizsporos paróka után kiált. Nem hangzik túl biztatóan? Pedig működik a dolog, és még csak nem is a gonosz műve, hanem a csapatot alkotó zenészeké, akiknek névsorát megtekintve egyből leeshet, mitől is keveregnek-kavarognak a stílusok ebben a zenei ördögkatlanban.

Az új svéd együttes amolyan underground arcokból álló szupergrupp, melyben talán Andersson a legismertebb név, de a két gitáros is letette már névjegyét az asztalra, nem beszélve a ritmusszekcióról, ami az egylemeznyi Malmsteen-fialta remekművet alkotó Opus Atlanticában formázta klasszikusra az ütemeket. Emellett persze a powerben jártas hallgatóknak minden bizonnyal feltűnik a klasszikus képzettségű énekes neve is, aki Kotta kolléga által annak idején felfedezett 8-point Rose-ban öregbítette a skandináv szigormetál The Creed lerakta hírnevét. Tehetségből tehát van itt dögivel, és hogy tudtak is vele élni a fiúk, az a hab a tortán, amit igenis elvárunk minden cukrászdában. Naná, ha már a nevek ilyen szintű beetetést produkálnak!

Az alap ugyanakkor nem a neoklasszikus metál, ami egyenesen következne a tagok előéletéből, hanem a Kiss, Alice Cooper, Cinderella-féle arénarock, melyet a durván mélyre hangolt gitárok, és az énekes ráspolyosan bivaly hangja tol el a heavy irányába, olyannyira, hogy a "Riders In The Sky" egy echte galoppozós power metal darab, melyben Nygren pár perc elejéig újra nyolcpontos rózsának képzelheti magát. Persze akik a "Let It All Hang Out" rock n' roll témájába egy rakás fúvós bepakolásával újraírják az Aerosmith "Dude (Looks Like A Lady)" című megaslágerét, azok bármilyen "förtelmes bűnre" képesek, még arra is, hogy a "Cold" arénákba kínálkozó slágerének vezető gitárszólójában felidézzék a Kiss "God Gave Rock N’ Roll To You" könnyfakasztó hangulatát, vagy hogy mintegy másfél percben instrumentális sulidarabot rittyentsenek össze a neoklasszikus metál mesterszakán hallgatóknak. Külön öröm, hogy Andersson csak annyira tolja magát előtérbe, amennyit a koncepció megkíván, Mansonnal való együttműködése pedig Deep Purple-i szereposztást idéz, annak minden értékével és virtuóz játékosságával együtt.

A lemez tehát mesterien ötvözi az említett stílusárnyalatokat, és bevallom, a blues-alapú rockdallamok ilyen formájú, klasszicista hangulatú alapozása még engem is meglepett, pedig olyan alkat vagyok, aki a lekváros csirke híveinek nagy számán sem tud csodálkozni. Ötletes, a paneleken túlugró, vagy azokat fejre állítva zsonglőrködő heavy rock/metál ez a javából, és csak azt sajnálom, hogy az imázs és a szövegvilág a zene ellenére annyira butuskára sikeredett, mint a kritika elején megemlített bulvársztori.                                                          

Garael