Dionysos Rising

2014.feb.28.
Írta: CsiGabiGa 2 komment

Vandenberg's Moonkings: Vandenberg's Moonkings (2014)

Vandenberg's Moonkings200.jpg

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.moonkingsband.com

Szerettem volna szépeket írni erről a lemezről. Vagy valami vicceset. De szépet sem tudok írni, és a humorom is elszállt a lemezt hallgatva. Adje Van Den Berg (vagy ahogy többen ismerik, angolosított nevén: Adrian Vandenberg) újra porondra lépett. Ahogy Wolf Hoffmann is megunta a fotóművészkedést, és 2005-ben egy nyári turnéra összeállt a banda, majd 2010 óta újra teljes erőbedobással nyomják a heavy metált, úgy Adje is elunta, hogy csak mint festőművész tengesse életét. Pedig nem is rossz abban sem, gondoljunk csak a maga kreálta logókra és lemezborítókra! Kedvencem a "Heading For A Storm" a sivatagi országút felett egy méterrel elhúzó cápákkal, de a Manic Eden absztraktja is művészetkritikus után kiált.

Letette tehát az ecsetet és visszatért a gitárhoz Adje, s mint annak idején a Teaser, majd a Vandenberg zenekaroknál, holland honfitársai közül választott társakat a zenéléshez. De milyen zenéhez? Aki emlékszik a Whitesnake 1991-es szüneteltetése utáni Coverdale/Page projektre, az nagyjából képbe kerülhet. David már az "1987" lemezen is nagyon akart "zeppelinkedni", példa rá a "Still Of The Night" nóta, de Jimmy Page mellett élhette ki igazán ezirányú hajlamait. Hogy aztán a fehérkígyós zászló alá visszatérve Adrian Vandenberg oldalán megcsinálja a méltatlanul elfeledett, iszonyúan jó blues alapú "Restless Heart" lemezt. Én innen folytattam volna. De Adje inkább azt a "White Zeppelin" fonalat vette fel, s a '73-as Gillanre hasonlító szakállas, ámde szinte megtévesztésig Coverdale hangú Jan Hoving partner volt ebben. Zeppelin klónozásban a Black Country Communion a "Námbör Van", és számukra Kevin Shirley producer egy nagyon nyers hangzást hozott létre. Vandenbergnek most sikerült egy hasonlót kikevernie. Csak azt sajnálom, hogy a gitárosként sokkal tehetségesebb hollandnak miért kellett Jimmy Page stílusban végigjátszania az albumot. Azt viszont értem már, hogy David Coverdale miért támogatta egy újra felvett "Sailing Ships"-szel az albumot: mert biztos volt benne, hogy az új Whitesnake-re nem jelent fenyegetést ez a banda.

Ha kedvencet kéne választanom, a nyitó "Lust And Lies" mellett a "Black Dog" hangulatú "Close To You" és az UFO "Cherry"-jét idéző "Line Of Fire" lennének az esélyesek. Egyébként ez utóbbiban hallottam a lemez legemlékezetesebb szólóját. Szerencsére nem az én ízlésem a mérvadó, mert honlapjukon boldogan adták hírül, hogy az Amazon UK és Amazon Japan népszerűségi listáján is első helyen van az album. Szóval fogjuk fel úgy, ahogy az utolsó dalban megénekelték:
"Get your car on the highway,
Put your pedal to the metal.
Women on the backseat,
Turn up the radio,
Get ready for some rock 'n' roll."
Holnap ki is próbálom. Az asszonyt meg az anyóst be a hátsó ülésre, aztán hadd szóljon!

Én nem is tudom, mit vártam! Hogy Adrian Vandenberg visszatér a nyolcvanas évek elején játszott dallamos rockzenéhez, amibe 3 lemez után belebukott? Ó, azok a Schenker-módra felépített és kidolgozott gitárszólók! "This Is War", "Fighting Against The World", "Waiting For The Night" vagy "Kamikaze". Kaptunk helyette egy Black Country Communion-szerűen Led Zeppelin elemekkel telipakolt muzsikát, ugyanazzal a puritán hangzással, ami nekem már a BCC-nél sem jött be, mindezt megfejelve egy David Coverdale hangú énekessel. Csak ebben a közegben valahogy elsikkadnak az ízes Vandenberg szólók.

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika
2014.feb.23.
Írta: garael 5 komment

Freedom Call: Beyond (2014)

Freedom_Call_Beyond.jpg

Kiadó:
SPV records

Honlap:
www.freedom-call.net

Szereted a Helloweent? No, de melyiket? Az euro-power himnuszokat gyártót, az epikus dalfolyam teremtőt, a modern utakra tévedőt, esetleg a játékos, bolondos, néha infantilis arcot mutatót? Nos, ha a felsoroltakból az elsőt és utolsót – melyért általában Weikath a felelős, aki egyszemélyi szerkesztője a világ legrövidebb könyvei sorozat: "mitől szeretjük a német humort?" c. darabjának –, akkor a Freedom Call a Te bandád. Mert ha vesszük a heavy metal pólusait, melynek egyik felét a drone/mély progresszív stílusok alkotják, akkor a Freedom Call által játszott zene igenis a másik pólus, amitől a bölcsészek és az esztéták hamut szórnak a fejükre, de tudod mit, az legyen az ő bajuk.

Mert a Freedom Callt egyszerűen nem lehet utálni, még akkor sem, ha a metál templomának rokokós, giccses aranyozott puttóit alkotják, melyek ugyan az oltáron kívül talán csak Mari néni csipkés TV-alátét terítőin mutatnának jól, ám a kerekded-babás idomokban még az is elgyönyörködik néha, aki almából is a szögletest szereti, és persze van gyermeke.

Igazi édes-mézes cukrászda hát a Freedom Call világa, ahol súlyos legfeljebb az a pár kiló, amit a habos sütemények habzsolása után tapasztalhat magán az ember, de mint jól tudjuk, a cukor endorfin-termelő, úgyhogy ha azon veszed észre magad, hogy az új album dalai alatt szélesen vigyorogsz, ne magad hibáztasd, hanem a biológiát: meg a csapat zeneszerzőit, akik olyan hangulatot képesek teremteni dallamaikkal, ahol nincs helye a búbánatnak. Hatásvadász? Kiszámítható? Hangulatában heterogén? Kit érdekel, ha elérik céljukat, ami a puszta szórakoztatás, minden fajta belemagyarázott tartalom nélkül, csak úgy, l’art pour l’art. Tudom, van, aki nem szereti az édességet, és a csokiból is a keserűt majszolja csak, de ha van olyan ismerősöd, akivel meg szeretnéd szerettetni a metált, igencsak ajánlott a csapat jelen albumával kezdeni a beetetést, már ha az illető nincs beoltva az azonnal dúdolható dallamok ellen, és a keményebb riffektől a haja áll fel. Igen, itt a dallamoké a főszerep, melyeket gyakran nem is a gitár, hanem a szinti vezet fel, és a húros instrumentumok szólói a vokállal megtámogatott refréneket erősítik, távolról idézve a Queen hasonló, humorral teli próbálkozásait.

No, persze, aki az olyan dalokra, mint a "Come On Home", Gamma Rayért kiált, az nem téved nagyot, bár ezt szinte minden szerzeménynél megtehetnénk, sorolva a német csapat alkotói korszakait, szigorúan kivéve a poweresebb, speed-metálhoz közelebb álló albumokat, de a Freedom Call nem is akar az euro-power keménykötésű verőembere lenni, és ha Tobias Sammet továbbra is a bohóc szerepre gyúr, akkor hard rockos ökörködés helyett talán leckét kellene venni Chris Baytől, a csapat főnökétől, aki csörgősipka nélkül is mosolyt tud fakasztani.

Féltem kissé attól, hogy az utóbbi albumok kissé egysíkúbb, ötlettelenebb darabjai után a csapat menthetetlenül beleszürkül a rutinba, de a "Beyond", még ha hosszabb is a kelleténél 3-4 számmal, megnyugtatott, hogy a fiúk tarsolyában van még pár happy-petárda, olyanoknak persze, akik még tudnak azon röhögni, ha nagyot durran.

Garael

Címkék: lemezkritika
2014.feb.21.
Írta: Dionysos 2 komment

A.C.T: Circus Pandemonium (2014)

ACT.jpg

Kiadó:
Marquee/Avalon Records

Honlap:
facebook.com/acttheband

Érik meglepetések az embert, na… Még az olyan öreg, sokat tapasztalt internet vájárokat is, mint jómagam. Bevallom férfiasan, ezt a svéd progresszív rock bandát még én se ismertem, jóllehet már a ’90-es évek közepe óta A.C.Tívak, nemtelen személyem pedig eléggé otthonosan mozog – sőt, lubickol mint a hal - a skandináv progger közegben. A "Circus Pandemonium" az együttes ötödik korongja, s amennyire a retrospektív belehallgatások alapján meg tudom ítélni, eddigi legérettebb anyaguk.

Ha a rendelkezésre álló párhuzamokat számba vesszük, nagyjából a Magic Pie, Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic környékén kell keresgélnünk fogódzópontok után. Art rockba hajló, a ’70-es évek nagy elődjeinek farvizén utazó legénységről van szó, akik hangszereiket bámulatos biztonsággal kezelik – különösen igaz ez Ola Andersson gitárosra, aki mindjárt a lemez elején (a némi iróniával csak "The End"-re keresztelt nótában) leteszi névjegyét egy akkora tekerentyűvel, hogy csak győzzön pislogni az ember!

A lemez vándormutatványos tematikája miatt nekem kicsit sok a cirkuszi jellegű muzsika, amúgy Jordan Rudessre jellemző betétekkel (pl. Look At The Freak), amit a Dream Theaternek egyáltalán nem tudok elnézni, az A.C.T-nek is csak alig-alig. Szerencsére azután mindig jön egy tétel, ami helyére billenti imbolygó kedélyállapotomat (pl. Lady In White). Mindenesetre ehhez a zenéhez kell hangulat, némi kitartás és műfaji elkötelezettség, de meg kell hagyni: muzsikálni nagyon megtanultak, és ha egyszer előállnak egy kevésbé "művészies(kedő)", direktebb, kompaktabb, kevésbé csapongó anyaggal, arra le fogok csapni, mint gyöngybagoly a mezei cickányra.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2014.feb.21.
Írta: Dionysos 2 komment

Vanden Plas: Chronicles Of The Immortals - Netherworld (Path 1) (2014)

VANDEN PLAS cover.jpg

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

Épp kötöm a gatyám. Fölfelé… Mert hogy az esztendő egyik legjobban várt lemeze kerül most terítékre, amiről – tekintve, hogy az utóbbi időkben nagy Vanden Plas rajongó lettem – nehéz a józan mértéktartás nyelvén szólni, s amiről egyébként is gyakorlatilag lehetetlen a nálunk megszokott, lényegre törő távirati stílusban érdemileg nyilatkozni. Az ilyesmit Kotta kolléga szokta jól megoldani, de ő mostanában nagyon elfoglalt, és az 56 perces összefüggő zenefolyamot majdnem önkényes tetszőlegességgel földaraboló albumoktól kiveri a ragya. Lásd a legutóbbi Ayreon album kritikáját!

A Vanden Plas – szinte hihetetlen! – több mint 20 éve változatlan fölállásban őrzi a pole-pozíciót Germánia progresszív metál versenypályáján, pedig itt olyan "pilóták" róják a köröket, mint a Red Circuit (tőlük, ha minden igaz, még idén új lemez várható!), Tomorrow’s Eve, Beyond The Bridge, Dreamscape, Mekong Delta stb. A VP-ben mindig is volt egy erős epikus hajlam, de a 2006-os "Christ O"-val és a 2010-es "The Seraphic Clockwork"-kel egyértelműen a teátrális jellegű ún. koncept-lemezek mellett tették le a voksot. 2004-ben az énekesnek, Andy Kuntznak volt egy hasonló, mellesleg nem gyönge projektje Abydos néven is. Nem tudom, hogy a tyúk volt előbb, vagy a tojás, de ezzel egy időben a zenekar, különösen a producerkedéssel is foglalkozó Kuntz, élénk kapcsolatokat kezdett ápolni a színházi (természetesen zenés színházi) világgal.

Kiderült, hogy a nemzetközileg ismert és elismert, világszerte 43 millió eladott könyvvel komoly sikereket elért német fantasy/horror író, Wolfgang Hohlbein hatalmas rajongója a VP muzsikájának. Hohlbein, aki amolyan "német Stephen King"-nek számít, valamint a Tháliával kokettáló zenekar elhatározták, hogy közös munkába kezdenek, s ennek végül az lett az eredménye, hogy az író "A halhatatlanok krónikája" című sorozata alapján elkészült egy rock opera, a "Blutnacht", amit hangos sikerrel játszottak a helyi színházak. Hohlbein beleegyezésével, sőt helyeslése mellett a zenekar aztán úgy döntött, hogy az eleve színpadra szánt művet egy kicsit átformálva, keményebb hangvételben és hosszabb hangszeres szólókkal megspékelve megjelentetik CD-n is a saját nevük alatt.

Amit most a kezünkbe vehetünk (vagy "illuzórikus" digitálisan kódolt adathalmaz formájában a vinyónkra elmenthetünk) csak az első része a fémesen ragyogó, fényesre polírozott rock operának, a második epizód (Path 2) jövőre várható. A CD-n (a színházi verzióval szemben) természetesen mindent Andy Kuntz énekel, bár néha föltűnik egy angyali hangú hölgyemény is, de azt hiszem, ezt hívják színész körökben statisztaszerepnek.

Nem szeretném az olvasót (de elsősorban magamat) untatni a meglehetősen sablonos történet taglalásával; legyen elég, hogy van itt minden: a Hegylakóról mintázott halhatatlan főszereplő, boszorkányság, alakváltó szellemek, tragikus szerelem és persze kozmikus összecsapás jó és rossz között. Aki többre kíváncsi, az itt belinkelt pdf adatállományból ("magyarul" fájlból) kiolvashatja a részleteket (már ha tud angolul).

Zeneileg az album igen összetett, gazdagon hangszerelt, valóban teátrális, koncepciózus produktum. A megszólalás csillagos ötös, főleg az tetszik, ahogy Torsten Reichert basszusgitárja dörmög méltóságteljesen, tekintélyt parancsolva. Ez nyilván elsősorban pénzkérdés, de jól esett volna, ha a monumentális hangképhez illően nem szemplerekkel oldják meg a zenei aláfestést, hanem becsábítanak a stúdióba pár klasszikus zenészt, és – ahogy a Rage, vagy a Lingua Mortis Orchestra (?) is tette – megadják a módját; a hamburger is sokkal finomabb egy valódi  kemencés zsömlében, mint a gyorséttermekben használt szerves polimer szivacs párnácskák között.

Ezzel a megjegyzéssel ki is csorbult bennem minden kritikai él. Ez az album eszement jól sikerült, tuti toplistás korong! Persze olyanok ne is próbálkozzanak vele, akiknek alapvető elvárása a direkt hangvétel, azonnali befogadhatóság és persze a dalonként 3-4 percet meg nem haladó időtartam. Itt nincsenek slágerek, a nótákat nem lehet a kontextusból kiemelve egyenként hallgatni, jóllehet az elvetemültebbje még erre is képes! Agytífuszt kapok pl. attól, ha a "Fal"-ból kiszakítva a rádiók leadják az "Another Brick In The Wall"-t. Szóval ez bizony leülős, végighallgatós, beleveszős anyag, de megéri. A CD ugyan csak ma jelent meg hivatalosan, de máris türelmetlenül várom a folytatást!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Don Airey: Keyed Up (2014)

Don Airey - Keyed Up.jpg

Kiadó:
Mascot Records

Honlap:
www.donairey.com

Győztes csapaton ne változtass! Ez lebeghetett Don szemei előtt, mikor pályára küldte legújabb (?) szerzeményeit. Itt van Laurence Cottle basszer-man, az egyetlen személy, aki eddigi összes szólólemezén közreműködött, még az 1988-as K2-n is. A többiek az utóbbi pár év (2008 és 2011) sikercsapatának hősei: Rob Harris (Jamiroquai) gitár-man, Darrin Mooney (Primal Scream, Gary Moore) dobber-man (dobos) és Carl Sentance (Krokus) mikro-man (mikrofonfelelős). De a legnagyobb meglepetés a K2 album másik szereplőjének, a 3 éve eltávozott Gary Moore-nak a pályára lépése.

Carl Sentance remek énekes. Nem vitatom. Csak olyan, mint a paradicsomos káposzta. Nem szeretem. Mintha egy Krokus-szal fejbe vágnának, olyan érzésem lesz a hangjától. Visszasírom a régi szép időket (1988), amikor még Chris Thompson volt a hangadó Don csapatában. Ezzel együtt az énekes nóták is kellemes hallgatnivalók, néhol egy kis Deep Purple érzés (Beat The Retreat), máskor némi Beatles hangulat (Grace), esetleg holmi korai Uriah Heep íz (Solomon’s Song) fedezhető fel bennük (néha tiszta "Come Away Melinda"), vagy az életigenlő hangulat (Yesss!) tör elő belőlük (Flight Of Inspiration). De mindegyik minőségi gitármunkával és eszement sok Hammonddal megtámogatva. És az előző mérkőzéshez (lemezhez) képest roppant pozitív változásként éltem meg, hogy nem olyan katonásan vonultak ki a pályára a dallamok, mint legutóbb: bal, jobb, egy sima, egy fordított, egy énekes dal, egy instrumentális nóta...

Ezzel együtt a legtöbb értékelhető pillanatot a szigorúan hangszeres megnyilvánulások okozzák. Mondhatnám úgy is, hogy ezek rúgják a csapat góljait. A "Claire D’Loon" egy személyes "Holdfény szonáta", első szólólemezéről a "Song For Al" folytatása lehetne, bárcsak ezt is Gary Moore játszhatta volna fel! De Rob Harris is figyelemre méltóan, a nagy elődhöz felnőve kezeli gitárját. És Ritchie Blackmore manírjait is milyen jól levette a "Difficult To Cure 2013"-ban, mely eredetileg Ritchie és Don közös "Örömóda" feldolgozása volt, most a kötelező gitárkörök után jóval több billentyű kap szerepet, és a középső betét a fúvósokkal az 1984-es szimfonikus zenekarra átírt verzióra emlékeztet. A "Blue Rondo A La Turk" is zseniális, Hammondok közt fetrengő feldolgozása Mozart klasszikusának. Ahogy Gary Moore kezében is egészen másképp sír a gitár, mint Malmsteennál, amikor Albinoni "Adagio"-ját játssza. Korábban azt mondtam, Yngwie után "Adagio"-t feldolgozni gitáron szakmai öngyilkosság. Nos, ez egyrészt Gary Moore-nál már nem releváns, másrészt viszont felül kell bírálnom álláspontomat, ez bizony nem hogy öngól nem volt, de hatalmas pipa a gitáros életművében. Ám az i-re azt az icike picike pöttyöt az a háromtételes "Mini Suite" teszi fel, mely Gary és Don egyik utolsó közös felvételeként a K2 hangulatát (Sentance itt szinte Chris Thompsonosan énekel a harmadik tételben) mossa össze a Colosseum II-vel (az első tétel Don és Gary közös zenekarának instrumentálisa Graham Bonnet Frank Sinatrát idéző énekével újraértelmezve), megbolondítva a kettő közti átmenetet a Thin Lizzy legendás "Black Rose"-ával, bár a csavar azért ott van ebben a részben is: az ismerős kiállásos gitárszólót itt Don billentyűjátéka helyettesíti, mielőtt egy, a Blackmore-Lord párost idéző felelgetőst játszanának Garyvel.

Játszott a Colosseum II-ben, Michael Schenker és Gary Moore partnereként, Ozzy Osbourne alatt, és számtalan lemezen közreműködött, mégis leginkább úgy ismerjük, mint Jon Lord univerzális helyettesét. Megfordult Ritchie Blackmore ex-Deep Purple gitáros Rainbow formációjában, vagy David Coverdale ex-Deep Purple énekes Whitesnake zenekarában, majd Lord 2000-es távozása óta magában a Deep Purple-ben zenél. De mint igazi kreatív ember, nyughatatlan lelke nem hagyja beletespedni a "megélhetési díppörpülözés" unalmába, míg korábban csak az az egy koncept albuma volt a K2 csúcs meghódításáról és a résztvevők személyes tragédiájáról, az utóbbi 7 éven belül ez a harmadik szólólemeze. Talán Gary Moore váratlan posthumus felvillanása okán, vagy a remekbe szabott klasszikus- és önfeldolgozások miatt, nekem ez a kedvencem. Persze azért a K2-t ez sem döntheti le a csúcsról!

CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika
2014.feb.18.
Írta: Dionysos 3 komment

Noturnall: Noturnall (2014)

Noturnall.jpg

Kiadó:
Metlville

Honlap:
facebook.com/noturnall

Kezdetben volt a nemzetközi hírnévre szert tett brazil power csapat, az Angra, majd az Angrából kivált frontember (André Matos), magával rántva a teljes ritmusszekciót, megalapította a Shamant. Lett tehát Shaman, de idővel a Matos-féle csapat vette a kalapját, és Ricardo Confessori dobos teljesen magára maradt. Nem keseredett el, hanem verbuvált egy nagyon is ütőképes, fiatal társaságot maga köré. Most ez a formáció is bemondta a fuccsot. Confessori újra egyedül maradt mint a Hegylakó (persze a tetszhalott Angrának mostanság újra tagja), de már szervezi az új fölállást. Mit mondjak? Egy igazi keljföljancsi...

Szóval a Confessoritól elköszönt ex-Shaman muzsikusok gyorsan beszervezték maguk mögé az egykor ugyancsak Angra-tag Aquiles Priestert (akit a dobosát vesztett Dream Theater annak idején csak azért hívott meg a meghallgatásra, hogy LaBrie-nek affektáló hangon legyen kit fikázni) és elhatározták, hogy bekeményítenek. Az alaptétel nem változott: dallamos, erős európai gyökerekkel rendelkező power metalt kell játszani, de nem baj, ha néha egy kicsit úgy Sepultura módjára zsírosabb, arcbamászóbb, szikárabb. Nagyjából ugyanazt az ívet írták le ezzel, mint az Angrából kiábrándult Eduardo Falaschi az Almah projekttel.

Az összefonódás tehát többszörös, így aligha lehet azon csodálkozni azon, hogy nincs szó új receptről. Lényegében ugyanazt csinálják, mint az Angra, a Shaman, az Almah, vagy akár a Hibria, mindössze lehelletnyi finomhangolásokkal eltolva ilyen-olyan irányba. Ez természetesen azonnal bizakodással kell, hogy eltöltse azokat, akik eddig is érdeklődve figyelték az élénk brazil zenei arénát. Én személy szerint Léo Mancininak örülök nagyon, mert irdatlan jó gitáros, Junior Carelli is ötletes dolgokat játszik a szintin, miközben túl sok örömömet nem lelem Thiago Bianchi énekesben. Amikor nem erőlködik, egész jó hangja van (pl. a lemezt záró balladában, a "The Blame Game"-ben), de valahogy mégsem tud a szívembe férkőzni. Kicsit úgy vagyok vele, mint Rick Altzival: tök jó, de valami szín, valami melegség (rossz az, aki rosszra gondol!), az igazi tónus hiányzik belőle. Érdemes meghallgatni a tavaly már kislemezen megjelent "Nocturnal Human Side" című nótát, amiben Allen Russell is odateszi magát. De még hogy! Na, erről beszélek, szerintem a különbség szembetűnő (vagy fülbemászó?).

Nehogy valaki azt gondolja, hogy ez a kukacoskodás abszolút mérvadó (bár nem teljesen alaptalan), nyugodtan kóstolja meg, amit az ex-Shaman brigád főzött, mert jól lett fűszerezve, van neki sava, borsa... A Russell Allennel  fölturbózott kislemezes nóta mellett furcsa módon a "Last Wish" című gyönyörű "larghetto" teszik a legjobban. Persze lehet, hogy csak épp egy romantikus esti hangulatban kapott el... :)

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2014.feb.17.
Írta: Dionysos 1 komment

Eldritch: Tasting The Tears (2014)

eldritchtastingcd.jpg

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.eldritchweb.com
facebook.com/Eldritchband

Ezt a kritikát se igazán nekem, hanem Túrisasnak kellett volna megírnia, de ő nyilván az új Daniele Liverani szólólemez (a szerzőnek és az olvasóknak, nem pedig nekem) beígért recenzióját fogalmazza éppen lázasan. Szóval azért kellett volna erről az albumról tanult kollégámnak írnia, mert az olaszok 1998-as "El Nino" című lemezét progressive-power alapvetésnek tartja, és az újrakiadás kapcsán is áradozott róla rendesen. A helyzet az, hogy én már akkor sem értettem mindenben egyet vele, s ennek oka elsősorban Terence Holler énekes teljesítménye volt, mert dallamban már akkor is gyengének tartottam, nem is beszélve arról, hogy – amint erről élőben is megbizonyosodhattunk – a hangja "több mint bizonytalan".

Az "El Nino" valóban nem volt rossz lemez, de ez mindenképpen Eugene Simone gitáros érdeme, aki az egyébként nem színvonaltalan olasz szakma egyik kiválósága, csavart ritmusmunkával és technikás, jól fölépített szólókkal. A "Tasting The Tears" ugyan már a formáció kilencedik stúdió albuma, az "El Nino" színvonalát mégsem sikerült megközelíteniük. Kísérleteztek stílusokkal, hangzásokkal, hol volt billentyűsük, hol nem (most éppen van, nem is hurka), de az egykor elért csúcsot mégsem tudták többé megmászni. Az új lemez első két nótája alapján azt hittem, hogy a "csoda" végre megismétlődik, de a mindössze negyvenegynéhány perces CD végére érve (újra és újra) azt gondoltam, hogy itt egyetlen csoda van, és az Simone gitárjátéka. Ez a csákó bizony többre lenne hivatott…

Mindezt úgy mondom, hogy egyszersmind elismerem: az utóbbi évek legizmosabb Eldritch anyaga született meg, sikerült magukat jócskán összekapni, király a borító, és a hangzásnak érdekes, modern árnyalatot kölcsönöznek Gabriele Caselli billentyűs elektronikus csilingelései. Mindazonáltal beszédes tény, hogy amennyiben a "Tasting The Tears" megjelent volna instrumentális változatban is, én kizárólag azt hallgatnám. Ez van, s ezen még az sem javít, hogy a limitált változat végén bónuszként szerepel a Queensryche "I Will Remember"-je egy egész sajátos földolgozásban. Az elszánt érdeklődők a youtube-on meghallgathatják az egész lemezt (itt), de akinek elég egy rövidebb ízelítő, íme, itt a címadó:

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2014.feb.16.
Írta: garael Szólj hozzá!

Van Canto: Dawn Of The Brave (2014)

vancanto dawn.jpg

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.vancanto.de

Vannak, akik szerint a giccs gitár nélküli megtestesítői, vannak akik szerint jópofa érdekesség – kb. 10 percig, és vannak, akik ugyanúgy élvezik őket, mint bármely heavy metal stílusban dolgozó jófajta iparos társukat – közéjük tartozom én is.

Mert a Van Canto a nyilvánvalóan poénból született, és tiszavirág életűnek gondolt produktum ellenére immáron ötödik albumán menetel előre, fittyet hányva (fütyülve) a fanyalgó kritikáknak(ra), valahol a Sabaton és a Running Wild rajongói bázisát alkotó érdekcsoportok között, csak hát itt az énekes tud is énekelni – ráadásul nem is egy van belőle, ugye. Persze igazat adok azoknak is, akik a gitárszólók hiánya miatt csak legyintenek a csapatra, és amolyan cirkuszi bűvészmutatványként tekintenek rájuk, persze nem a bűvész, hanem a nyúl szerepét szánva nekik, hátha nem fognak soha többet kibújni a cilinderből, de én nem vagyok ennyire szőrös szívű.

Lehet, hogy azért, mert tudok fütyülni, vagy eredendően hajlamos vagyok a bohócokon röhögni, bár a Van Canto túlnőtt már ahhoz, hogy poénként fogjuk fel: meggyőződésem, hogy a hatásvadász feldolgozások nélkül is saját lábukon (szájukon) tudnának állni, sőt, jelenlegi albumukon talán már a megidézett kedvencek jelentik a leggyengébb pillanatokat. A zenei irány maradt, ami volt, a Grave Digger, Blind Guardian, Manowar triumvirátusaként született szerelemgyermek szülei közé azonban a folkvitéz Falconer is bejelentkezett, és csak egy alapos genetikai vizsgálat deríthetné ki, ki nevelheti a csemetét? Ez persze nem szomorítja el a csapatot, az a töretlen örömérzés, ami árad a dalokból, elég lenne kétegységnyi világbékéhez, annak ellenére, hogy Van Cantoék militáris hevülete csak azokat nem csapja arcon, akik immúnisak a germán metál-féle haddelhaddra. Az biztos, hogy a fiúk, és a lányok ezúttal igencsak megrázták a (száj)dudafát, mert ennyi indulót utoljára egy Manowar, és egy "Best Of" kommunizmus válogatáson hallottam, a hevületbe csempészett ír-kelta folkos dallamok pedig csak fokozzák az internacionalizmus szellemének jelenlétét. Van itt hát minden, ami megfelelő színvonalon tiszteleg a példaképek előtt, a "To The Mountains" előtt a hegyek is megmozdulnának, szinte hallani vélem, ahogy a Grave Digger nevét mennydörgik, a "Steel Breaker" Acceptes ütemeire UDO is szívesen eljárná a germán csárdást, a "The Awakening" female metalos vihánca pedig bármelyik Tarjás Nightwish albumon képes lenne megolvasztani a fémszíveket.

A négy feldolgozás közül azt hiszem, a "Final Countdown" az, amire kénytelen voltam kínosan elhúzni a számat, mert van, amit még nekem sem vesz be a gyomrom, a "Paranoid"-ot viszont egy egészséges, férfias hang tolmácsolásában bármikor szívesen meghallgatom, gitárral, vagy gitár nélkül.

A Van Canto szerencsére nem merevedik bele amúgy Sabaton módra a tulajdonképpeni olcsó paneltologatás komolynak álcázott semmittevésébe: az elkészített, ötletes klip humora lehet, hogy kissé németes, de remekül közvetíti a csapat hozzáállását az egész dologhoz, amitől inkább simogatni támad kedve az embernek a szapulás helyett. Akinek meg mégis, az fújja ki a dühét, csak hangja is legyen – hátha ő lesz a csapatban a következő száj-szólista.

Garael

Címkék: lemezkritika

A metál törpe felnőtt végre: U.D.O. koncert - Barba Negra, 2014. február 13.

udo2.jpg

A metál törpe felnőtt végre. Magasabb ugyan nem lett, de 61 évesen végre elengedte anyazenekara kezét és egy 100%-os saját programmal állt ki a közönség elé. Elbocsátó szép üzenettel lapátra tette öreg barátját, a hátgerincproblémái miatt Accept dobosból U.D.O. gitárossá devalválódott Stefan Kauffmannt és új életet kezdett. Az öreg Kofa úgyis kifogyott már az ötletekből és az utolsó 3 (a rajongók által csak TOR-albumoknak hívott, "Mastercutor", "Dominator", "Rev-Raptor") lemezének tanúsága szerint már a hallása sem a régi. Egy gitáros még, ha látja, mit fogott le, megnyugodhat, de azt mondják, az producernél hátrány, ha süket. És amit Gianola a szófiai koncerten mutatott be gitárszólóként: 10 percen át mászkált a közönség között pár hangot pengetve. Nehezebb volt végighallgatni, mint a "blekmórkodni akaró" XL Rudi intróit! Szóval a gitárosoknál vérátömlesztés volt Udoéknál. Jött két fiatal tehetség, egy szőke orosz és egy fekete finn. Akik ismernek, tudják, hogy én a szőkéket szeretem. Szőke a barátom is, szőke asszonyt vettem el, és a 3 kedvenc gitárosom közül kettő szőke, a harmadiknak meg (R. B.) a felesége az (hehe). Most is a Vandenberg-képű orosz vitte el nálam a pálmát, mert ízesebben gitározott. A finn srác is ügyesen nyomta a begyakorolt futamokat Ibanez Jam gitárján (Vajaspista játszik ilyenen, ezért messziről felismerem a boxer-jellegű fogójáról), de ennél többet nem láttam tőle. És azt tudtátok, hogy már hatan vannak? Felvettek egy billentyűst! Ami már önmagában is szörnyű egy U.D.O. koncerten, de úgy nézett ki és mozgott, mint egy farkasembernek öltöztetett homoszexuális Frankenstein, aki majd' behugyozik éppen. Szerencsére a hangszere annyira alul volt keverve, hogy csak akkor hallatszott, ha mindkét gitár kiállt pár másodpercre.

Szóval a koncert: előzenekarnak magukkal hozták a müncheni Black Blitzet, egy háromtagú fiatal bandát, egy Bonamassa kinézetű gitáros-énekessel. Sajnos a hasonlóság ennyiben ki is merült. Se hangszerkezelésben, se énektudásban, se zeneszerzésben nem jutott el az élvezhetőség szintjére. Legjobb nótájukkal, a "Drinking Dynamite"-tal kezdtek, és innen csak lefelé ment a színvonal.

Egy jobb énekessel egész jó Krokus nóta válna belőle. A folytatásban hallottunk Accept koppintást ("London Leatherboys", csak más szöveggel), majd bekonferálták a harmadik dalt. A címét nem tudom, csak hogy az új lemezükről való. Egy bajom volt vele, hogy ezt a riffet az AC/DC már 40 éve megírta ("It's A Long Way To The Top). De egy újszülöttnek minden vicc új, és a fiatal hölgyrajongókat még el lehet vele kápráztatni. Kb. az ötödik számig bírtam, akkor kimentem levegőzni, mire visszatértem, épp egy dobszólóval bomlasztották az egyébként is dalonként fogyatkozó "tömeget". Nem mondták nekik, hogy előzenekarnak nem illik dobszólót nyomni? A merch pultnál láttam, már legalább 2 CD-jük van, futotta volna még néhány nemslágerre! Negyven perc után feladták az órásra tervezett küzdelmet és mindenki megkönnyebbülten várta a főzenekart.

Nos, a német precizitás a kezdésnél nem nyilvánult meg, mert a kiírt 21:10-hez képest 10 perccel később libbent el a függöny a színpadkép elől, és némi gépcsikorgással, kattogással megalapozták a metál hangulatot. Amikor belecsaptak a lecsóba, és bejött az énekes, magam is meglepődtem. Az apró szegecsekkel kivert kesztyű inkább nézett ki gyöngyökkel berakottnak messziről és a katonai zubbonyt is majd' köldökig kigombolt fekete ingre cserélte. Mintha egy kicsit átesett volna a ló túloldalára. De mindegy! Örüljünk, hogy 61 évesen végre kirepült a nagybetűs életbe, és rajongóit végre bő húszéves pályafutása terméseivel szórakoztatta, nem Accept slágerekkel és 10 percesre nyújtott "Princess Of The Dawn"-nal múlatta az időt. (Na jó, az az egy azért kicsit hiányzott!) Igen, az új lemezen van némi billentyű is, de nem olyan jelentős a dalok szempontjából, hogy ehhez egy magát suszternek képzelő kaptafa csinálta showmant kellett volna szerződtetni. De legalább a párjukat elkísérő hölgyek is jól szórakozhattak a korábban említett mozgáskultúráját elnézve. A program viszont erősen az új lemezre (7 dal) és a korábbi talán egyetlen szintetizátoros albumra, a "Faceless World"-re (3 dal) épült. Ezeken kívül a buli első felében csak az "Animal House" két balladájának (They Want War, In The Darkness) keményítőbe áztatott változatát hallhattuk. Eltelt ötven perc, mire "Azrael" képében elénk lépett az első Kauffmann nóta, amit mindjárt követett is a "No Limits", majd vissza a korai lemezekhez és a "Mean Machine" közepén szembesültünk az este második dobszólójával. Még két új dal, majd az agyeldobós "Go Back To Hell" után igen gyöngécskének tűnő "Timebomb" zárta a másfél órás programot, amelyet sikerült Accept nóták nélkül és csupán két Kauffmann szerzeménnyel végigcsinálni.

De bezzeg a ráadásban megkaptuk! A legnagyobb Kauffmann-dal, a "Holy" nyitotta a sort, majd Accept-parádé: "Metal Heart", "I'm A Rebel", "Balls To The Wall" és "Fast As A Shark" alkották a 35! perces ráadást. Remélem, valamelyik buliról készül professzionális felvétel is, mert ez a turné jobban megérdemelné, mint a 2011-es. Csak azt a billentyűs majmot rúgják ki előbb, mert a gyerekek megállnak a fejlődésben, ha meglátják!

Udo időben váltott. Míg éveken át ő volt az Accept hagyományok életben tartója, a nélküle reinkarnálódott germán csapat ma már szinte újra régi fényében pompázva úgy játssza a himnikus dalokat, ahogy Udo a régi gityósaival nem tudta soha visszaadni, de a ráadást látva az újakkal sem lesz képes, csak közepes másolatra. Úgyhogy jó ez így, ahogy van. Az Accept nyomja az Accept slágereket, Udo meg előveszi végre rég nem játszott szerzeményeit.

http://www.setlist.fm/setlist/udo/2014/barba-negra-music-club-budapest-hungary-73c506d9.html

CsiGabiGa

2014.feb.13.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Appearance Of Nothing: A New Beginning (2014)

AON.jpg

Kiadó:
Power Prog

Honlapok:
www.appearanceofnothing.com
facebook.com/AppearanceOfNothing

Ha a körmeimet tépdesnék harapófogóval sem tudnám megmondani, hogy hol voltam tavaly szeptember 26-án, Ciprián és Jusztina napján. Azt viszont tudom, hogy hol kellett volna lennem! Egészen pontosan Rómában, egy Stazione Birra nevű helyen. Miért? Én is csak utólag tudtam meg. Közös koncertet adott ugyanis a DGM, a Circus Maximus és jelen recenziónk tárgya: az Appearance Of Nothing. A kutyafáját!

A Silent Memorialhoz hasonlóan svájci illetőségű és a progresszív metál irányában nem kevésbé elkötelezett Appearance Of Nothing - nevével szöges ellentétben - egyáltalán nem tűnik semminek. Nagyon is valaminek, valami kimondottan dögösnek, agyasnak, ínycsiklandónak. Dicséretére legyen mondva, ezt Kotta kolléga már 2011-ben megérezte, hiszen az "All Gods Are Gone" című előző korongjukat fölvette az éves toplistájára.

Én akkor még hezitáltam, de a minden eddiginél keményebbre, karcosabbra sikerült "Új kezdet" most levert a lábamról. Nagyon jó érzékkel kikísérletezett, egyéni ötvözete ez a rock/metal/core stílusoknak, melyeket a "progresszív" jelző forraszt össze úgy, hogy az ember egyáltalán nem érzi darabosnak, erőltetettnek vagy hevenyészettnek.

A banda jól kihasználja, hogy Pat Gerber gitáros és Omar Cuna basszer is énekel, így nem csak különböző hangszíneket és harmóniákat tudnak alkalmazni, de - ha kell - bizony szemérmetlenül bele is hörögnek a mikrofonba. Talán szólókban lehetne gazdagabb a muzsika, de annyira nem erős a hiányérzet, mert a dalok többsége így is nagy lélegzetvételű, összetett szerkezetű és gazdagon rétegzett.

Érdekes dolog, de ha párhuzamokat kellene megneveznem, elsősorban a honfitárs Silent Memorial vagy a német Tomorrow's Eve jutna eszembe. Hozzáteszem: van itt egy jókora adag Opeth (death elemekkel dúsított progresszió) és Vanden Plas (polírozott germán precízió) is. Utóbbiak éppen február 21-én készülnek kiadni új, "Chronicles of the Immortals - Netherworld" című lemezüket. Erre tökéletes rávezetés az "Appearance Of Nothing" muzsikája. Hát, nem semmi!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása