A nyolcvanas évekbe ragadt tipikus magyar heavy metal – volt sommázott, és nem éppen hízelgőnek szánt kritikája egyik kollégának, aki meghallgatta az End Of Paradise nevű, 2008 óta létező magyar csapat új EP-jét. Szerencsére a Dionysos Rising blogján nem mindig beszélünk egy nyelvet, ami Bábel esetétől eltérően nem vezet káoszhoz, és arra, hogy a nyelv mellett a fül esetében sem azonos értékítélet mentén gyűjtjük a hangokat, bizonyíték ez az ismertető is, amit epe helyett mézbe mártott tollal írok…
Mert hiába is próbáljuk a metalt egyfajta evolúciós folyamatba leképezni, ahol az őstörténetet a nyolcvanas évek csapatai, és az abból kinövő utódzenekarok jelentik, a rajongók meghatározott hányada egyfajta panteisztikus ősközösségi tudatformába vágyakozva keresi azokat a zenei mintákat, melyek annak idején elindították a metál szocializációs útján. Lehet, persze, hogy ez néhány, zeneileg komplexebb megoldásokat priorizáló hallgató esetében lesajnáló legyintést vált ki, de lelkük rajta, az ősközösségben éppen az egyszerűség volt a legszebb, a civilizáció pedig úgyis csak a stresszel összefüggő betegségeket termelte ki. (Hogy volt egyéb, pozitív hozadéka is, arról most inkább szemérmesen hallgatok…).
Az End Of Paradise, mint ahogy sejthető, nyíltan vállalja fel azokat a ma is "piacvezető" magyar csapatokat, melyek 30 éve határozzák meg a színteret, még akkor is, ha a hangzás és a riffek inkább idézik Kalapács Józsi szóló dolgait, mint a példaképül megnevezett Ossianét, ráadásul olyan fiatalos hevülettel, ami nem csak sebességet, de egy olimpiai bajnokságra is elegendő súlyt is hordoz magában. Az együttes által megküldött kislemez egyik legnagyobb meglepetése a kezdő, "Ébredj Fel" c. számban felharsanó énekhang, ami a már említett Kalapács József és Pataki Attila tökéletes genetikai mixtúrája, olyan átütő erőt produkálva, amivel a magyar karate válogatott évekre előre megnyerhetné a cseréptörő világbajnokságot. Nem csodálom egyébként, hogy az X-faktorban is próbálkozó Feltein Attilának nem termett sok babér a tehetségkutatóban: ez bizony nem kommersz irányba terelhető r'n'b nyávogás – horzsol és reszel, de ha kell, felugrik a padlásra is egy-két hangjegyet keresni.
Az instrumentális szekció teszi a dolgát, és hiába hallatszik, hogy képzett zenészekről van szó, én bizony kicsit több "magamutogatást" is elvárnék, amúgy szólók formájában, mert ugyan mindig kell egy csapat, de ez nem azt jelenti, hogy néha nem lehet metál-pózba vágva magunkat nekiereszteni a hangszereket. Ez azonban talán az egyetlen olyan szegmens, amivel nem vagyok teljesen elégedett, a dalok a maguk tökös-fémes módján szinte azonnal ható slágerek, a szövegek pedig – melyek hol a marginalizálódott kisember tévelygését, hol az akasztására váró elítélt utolsó gondolatait dolgozzák fel – megfelelően idomulnak a zenei hangulat teremtette szikár érzésvilághoz. (Annyit azért megjegyeznék, hogy a címből nekem nagyon hiányzik az a bizonyos "az".)
Kellemes meglepetés az End Of Paradise EP-je, és ha a nagylemez is hasonló színvonalon képes maradni, akkor a Wisdommal együtt talán a NWOHHM újbóli támadásának lehetünk fül- és kortanúi.
Napra pontosan, 1984. március 5-én, 30 éve (!!!) jelent meg Yngwie J. Malmsteen debütáló lemeze Yngwie J. Malmsteen’s Rising Force címmel. Ha nincs ez a lemez, akkor valószínű, hogy ez a blog sincs, úgyhogy nem volt kérdés a megemlékezés. Elnézést a kissé morbidnak tűnő hasonlatért, de ez a lemez kicsit olyan a középkorú gitárbolondoknak, mint a legtöbb embernek 2001. szeptember 11. A többség pontosan fel tudja idézni azt a napot, órát, amikor először meghallotta.
De hogy mindezt érzékeltessem is. 2008-ban készítettem interjút Alapi Istvánnal egy hódmezővásárhelyi Edda koncert előtt az öltözőben. Sok mindenről beszélgettünk, erről a lemezről a következőket mondta: "1984-ben hallottam először Göczey Zsuzsa 'Lemezbörze helyett' című műsorában. Egy Skodában ültünk éppen a billentyűsünkkel, amikor megszólalt az első lemez és arról a Far Beyond The Sun című szám. Összenéztünk és megálltunk az út szélén. Végighallgattuk, és azt mondtam: 'itt a világ vége'."
Igen, kb. ezt lehetett érezni. Az én személyes történetem is megvan, szintén ugyanez a Göczey műsor (nem lehetünk elég hálásak a szerkesztő asszonynak) volt a megismerés alapja, bár egy rövid idő alatt rommá lapozgatott német Metal Hammerből már ezt megelőzően ismertük a nevét. Sokat viszont nem vártunk, mert a kisméretű fekete-fehér kép alapján azt hittük, hogy Malmsteen egy csaj…
Tehát: vasárnap délután, "Lemezbörze helyett", kazetta bekészít, magnó-deck beállít (play+record+pause), pause felenged és elindul a Far Beyond The Sun… Uramisten, mi ez?.... Ezt most hogy? Nem, ezt így nem lehet… Ott, abban a pillanatban tudtam, hogy ez a lemez végig fogja kísérni az életem. Azóta eltelt (elrohant) 30 év és a "Far Beyond The Sun" akárhol megszólal (na, nem rádióban, ott azóta sem szólalt meg) én libabőrös leszek. Itt kell megemlítsem barátilag, hogy Tartuffe Főszerkesztő Urat is e lemezzel sikerült kiszabadítanom az életre szóló zenei zsákutcát jelentő Depeche Mode (WTF!?) őrületéből…
Semmi nem történik a világban, tehát a gitározásban sem, ok és előzmények nélkül. Malmsteen sem volt a Szíriuszról érkező küldött (bár ebben a tényben a műsor utáni sokkos állapotban még nem voltam teljesen biztos), hiszen Hendrix, Blackmore, és Uli Jon Roth munkássága (meglepetés fog érni bennünket, ha utóbbi gitáros 1979-ben rögzített "Still So Many Lives Away" dalának szólóját meghallgatjuk 02:15-től) kitörölhetetlen nyomott hagyott a Mesterben. Mindezeket ötvözte a klasszikus, főleg barokk zene iránti rajongásával és tulajdonképpen kész is recept. (Érdekes és nagyon is idevágó tanulmány Robert Walser dolgozata, a klasszikus zene és heavy metal kapcsolatáról). Ja, ha ez ilyen egyszerű lenne!
Malmsteen korszakos és ösztönös zseni, tanulhatatlan képességekkel. Azok többnyire csak kinevettetik magukat, akik a gyorsasága okán gépies, zenét a sebességnek alárendelő futóbolondnak tartják. Nem véletlen, hogy a legtöbb komolyan vehető zenész (Tátrai Tibusz pl. ezt mondta róla egy interjúban: "Azért a Malmsteent nem hagyom bántani. Ő az összes hülyeségével együtt egy olyan új színt hozott a gitározásba, hogy jó napot kívánok…") elismeri a muzikalitását, még akkor is, ha egyébként nem igazán kedveli személyét és dalait.
A '84-ben megjelent album új korszakot nyitott a gitározásban. Innentől kezdve jelentek meg egyre másra az instrumentális gitár albumok. Manapság egy stílus mellett lándzsát törni, majd azon idővel változtatni a keresleti igényekhez igazodva, gyakran csak egyszerű zenekari megbeszélés és elhatározás kérdése. Az úgynevezett neoklasszikus rock/metal nem tiszavirág életű fellángolás és divatirányzat volt, mint ahogy lényegénél fogva nem is lehetett az. Aki ebbe a sorba kívánt beállni, annak már belépő szinten is minimum mindent alá kellett rendelni a végtelen gyakorlásnak. És ez még önmagában nem is volt elég. Nem véletlen, hogy Yngwie és a közvetlen nyomában érkező kortársak (Tony MacAlpine, Vinnie Moore, Paul Gilbert, Chris Impellitteri, Joey Tafolla, stb.) mai napig aktívak, a szakma kiválóságai, kimeríthetetlen, folyamatos inspirációt jelentenek évtizedek óta a következő nemzedékeknek. Mondhatjuk talán azt is, hogy a heavy metal zene, részben Malmsteennak köszönhetően, igazán értékes művészeti ággá fejlődött a '80-as években.
Yngwie J. Malmsteen első lemeze szubjektíven nézve az egyik legragyogóbb ékköve a rocktörténelemnek, de abból semmiképpen nem engedek és kiközösítés terhe mellett várom el, hogy objektíven is megkerülhetetlen alapvetésnek tekintsétek, akár kedvetekre való, akár nem.
Minden szülőnek a saját gyereke a legszebb. Azt szereti, ha a barátok is így látják, cirógatják, kézbe fogják, gügyögnek neki és az egekig dicsérik. "Nincs még egy ilyen szép gyerek a világon! Az enyém is torzszülöttként jött a világra, csak időközben kikupálódott." Vagy valami hasonlót vártak, nem? Még inkább így vannak ezzel a rockzenészek. Hiszen valahol minden dal a saját gyermekük. Aztán jön egy sehonnai bitang ember, és leszólja a babát. "Nézd már, ennek vörös a haja, pedig az apja se ír, az anyja meg nem is olvas! (Hehe.) És úgy jött a világra, hogy még egy nyamvadt gitár sincs a kezében! Milyen rocker csemete ez?" Hát hiányzik ez valakinek? Ezért is lepett meg, hogy a Tompox menedzsere, Kerbolt Attila a kezembe nyomta a második babát, pedig az elsőt is "leszóltam", hogy az anyjára hasonlít. (Vagy ha úgy tetszik, az anyazenekarára.) Na, de mit csináljak, ha így van? Pócs Tamás (alias Tompox) évekig - mit évekig, évtizedekig - zenélt a Solarisban (na meg a Napoleon Boulevardban, ami zeneileg kevésbé volt dicséretre méltó, ám üzletileg mindenképpen sikeresebb), később pedig Solaris Tribute Bandként működtek. Ez a rész egyébként kicsit zavaros, korábban Tompox voltak, majd Solaris Tribute Bandre változtatták a nevüket, ezzel párhuzamosan kiadták az első Tompox lemezt, amin szégyellik, hogy a Solarisra hasonlítanak. Aztán megint névváltoztatás Tompoxra. Kicsit hasonlít az első gyerek nevére: "Hungarian Eclectic". Pedig ha perzsamacska lenne, büszke lehetne a pedigréjére! (Én már csak tudom, négy és fél perzsamacskám van otthon, három perzsa és három félperzsa.)
Itt van hát ez a második gyerek, aki valóban sokkal kevésbé hasonlít az anyjára. Talán mert más az anyja! Fura népség ez a rockzenészeké. Az embernél azt mondják, csak az anya biztos. Rockereknél még az sem! De tényleg! Ez a lemez már csak olyan, mint egy másod-unokatestvér. Van benne Solaris íz bőven (a fuvola miatt egyébként is nehéz lenne letagadni, hacsak át nem mennek Minibe, és akkor ezentúl a "Vissza a városba" fog szólni Tompox koncerteken), de van valami új, valami sokkal érdekesebb. A borító szerint Alapi István bábáskodott a megszületésénél. Lehet, hogy ő az anya?
De kezdjük a statisztikai adatokkal. A baba neve: "The Dark Side Of The Sun" (ha már a Moont elsütötték 40 éve "pinkfloydék") Születési dátuma: 2013. június 14. (hát a jókívánságokkal jól lemaradtam) Születési helye: egy kórház a város szélén (Periferic Records) Szülei (zeneszerzők): Balla Endre és Pócs Tamás, de "besegített" Berdár Gábor, Tasi Ádám és Szula Péter (mint zenekari tagok), valamint ott "kotnyeleskedett még" Alapi István gitárjával, Sárik Péter elektromos zongorája mögül, Elek István szaxofonját fújva, Standovár Róbert a szájával (próza) és a Semmelweis Vegyeskórus zengett mindehhez ódákat. A születés körül bábáskodott (hangmérnökként és zenei rendezőként) Alapi István és az apa, Pócs Tamás Tompox. Súlya: 100 gramm (tokkal-vonóval) Haja színe (borítója): vörös (hehe, pedig..., de ezt hagyjuk!)
Ha már itt tartunk, vegyük akkor a haja színét! Ez a minimalista koncepció már az első lemezen sem tetszett, de egyszer még jó volt poénnak a nap, mint tojássárgája. Bár a "Hungarian Eclectic" címhez abszolút nem kapcsolódott. Ehhez a címhez kapcsolódna az a fekete alap, de most bezzeg vörös a "Sötét oldal"! Koncepciótlannak és olyan T...O gazdaságos megoldásnak tűnik. De legyünk őszinték, a mai lemezeladási trendek ismeretében én sem költenék sokat a borítóra. Legfeljebb keresnék egy kreatívabb barátot.
Az első ismerkedésen tehát túl vagyunk. Nem szép a gyerek, de ettől még lehet okos! Nos, az tény, hogy rafinált. Az elsőszülött anyakomplexusát levetkőzve sokkal nyitottabb a világra, cserébe reméli, hogy a világ is nyitottabb lesz őrá. Miközben a kerettörténet átlép a "Tizenegyedik dimenzió"-ból a "Tizenkettedik dimenzió"-ba, az égi kórusok hangjától néha "Gammapolisz"-ban érzem magam, miközben a fentebb említett bába, Alapi István olyan szólót tesz le elénk, amellyel egy "Elefánt"-ot is leterítene. Aztán a címadó "The Dark Side Of The Sun"-ban megkapom azt a Solaris világot, amit úgy szeretek. Bő tíz perces kompozíció, jól elkülöníthető testrészekkel, vagy ha úgy tetszik, tételekkel, megspékelve ízes fuvolafutamokkal. Ha folytatjuk a baba szemlélését, először is ránk tüsszent egy harciasat ("Meteor") az édes kis pofijából, majd megcsodálhatjuk a köldökét a még kilógó köldökzsinór-csonkkal ("Polaris"), hogy eljussunk "A Vénusz dombjá"-ig. Szóval kislány. Ezt eddig nem is mondtam. És itt egy másik monumentálisabb tétel, vagy ahogy egyik kedvenc prog-bandám, a svéd A.C.T. szokta feltüntetni: "The Long One". A "Sunrise", ahogy neve is mutatja, épp az ellentéte a "Dark Side"-nak. Megint erősebbé vált az az íz, ami ugyan nem "Időrabló", de mind a billentyűk hangszínében, mind a dallamvilágban, sőt még a gitárjátékban is ott van. Pedig most nem is Alapi brillíroz! Szóval, ha a "Meteor"-ban a képünkbe prüszkölt egy kis Solarist a korai három-négypercesek világából, akkor most ránk spriccel egy jó adag Omegát, amit valahol a "Csillagok útján" szedett össze. Mert a babának szükségletei vannak. Eszik, pisil, meg minden. Csak aludni nem akar. Ami azt jelenti, hogy minket sem hagy aludni egy percre sem. Mert az is a szükséglete, hogy vele foglalkozzunk minden pillanatban. És ki is követeli a figyelmünket. Hol egy hard rockosabb "Napalm"-mal bombáz (Most mi van, lekakiltál?), hol egy kicsit jazz-rockosabb "Menüett"-et mutat be. (Jé, már jár is baba! Sőt, táncol!) Nekem ez a klipnóta nagyon bejön. Az alaptéma annyira jó, hogy akkor is leírom, ha meglincselnek: a Solaris legszebb pillanatait idézi. Mégis több, mint egy egyszerű klón. Talán Alapi hatása, de valahogy itt több teret kap az improvizáció. A szolariszos muzsikának egyetlen hibája, hogy túlkomponált. Bár zseniális hangszeres tudást követel, ugyanakkor éppoly kötött, mint egy szimfonikus zenekar. Kevés a lehetőség a szólókra. Ezt látom kicsit megtörni itt.
Búcsúzóul kapunk egy utóiratot ("P.S. With Friends"), ami akár egy bónusz dal, elénk vetíti a baba jövőképét. Mert már az is van neki! A jazz-rock irányt még inkább előtérbe helyezve az itt csak közreműködő szaxofonost, Elek Istvánt a zenekar hatodik tagjává léptették elő. Bár ebben a nótában ez nem jön ki, de élőben láttam: a fuvola-szaxi páros teljesen új ízt ad a zenének. Ha nem egy babáról beszélnénk, esküszöm, most pajzán gondolataim támadnának!
Ennek a zenének az alfája és az ómegája a Solaris és az Omega. Punktum. Megfejelve mindez némi jazz-rock hatással. Kocsiban hallgatni nem jó. Próbáltam. Ha az útra figyelsz, elmegy melletted a zene. Ha a zenére koncentrálsz, elmész a Stop tábla mellett. De ha otthon van egy órácskád, akkor tedd be a lejátszódba, dőlj hátra a kanapédon, és szenteld neki minden figyelmedet! Mert ez a baba igényli a figyelmet. Az ő sírása nem háttérzaj a családi veszekedéshez, hanem jelzés, hogy "Foglalkozz velem! Hallgass meg engem is!" És ha ezt át tudod ültetni az igazi gyerekedre is, akkor ez a kiadvány már nem volt hiábavaló.
Daniele Liverani egy zseni. Még akkor is, ha nem sokan ismerik a munkásságát. Saját bevallása szerint maga sem tudja, melyik a fő hangszere, mert ha úgy tartja kedve, billentyűsként brillírozik (pl. Twinspirits), ha emígy, akkor gitárosként (pl. cikkünk tárgya), ha mindkettőre késztetést érez, akkor ír egy háromlemezes progresszív rock operát, ahová csak dobost és énekeseket hív (a legnagyobbakat persze), a többit elintézi maga, de nem akárhogy, nem akármilyen színvonalon ám!
Most a gitáros énje lett éppen a domináns és nekigyürkőzött egy instrumentális gitárhős albumnak. Vélhetően senki nem mondta neki, hogy Daniele, erre kevesen vevők ám mostanában, és lemezen meg aztán végképp eszedbe ne jusson megjelentetni, mert az tényleg a létezhető legnagyobb anakronizmus és botorság 2014-ben. De ha mondta volna bárki is, akkor Daniele köszönte volna szépen és most pontosan ugyanitt tartanánk.
Daniele Liverani muzsikus, aki ilyen dolgokon szerencsére nem agyal. Belőle jön (sőt ömlik) a mindig minőségi zene és mi mindennél biztosabbak lehetünk abban, hogy ez a zenei őszinteség maga, itt semmiféle más szempont nem játszik szerepet. Lehet, én gondolom rosszul, de szentül hiszek abban, hogy ha valaki rendkívüli módon felkészült muzsikus (most éppen gitáros), és megteheti, hogy senkinek és semmiféle elvárásnak nem kell megfelelnie, csak a saját maga által támasztott minőségi elvárásoknak, akkor abból az alkotásból lényegénél fogva érték születik (igaz, Malmsteen mostanában ilyen kitételek mentén azért rendesen erősíti a szabályt...). Tényleg csak a Jóisten a megmondhatója, hogy Liverani miért ragadt ilyen mélyen az európai progresszív metal undergroundban a Genius megjelentetése után is, zeneileg ezt számomra semmi nem indokolja.
Márpedig, ha a Genius I-II-III nagyon érdemtelenül az "ezerforintosok" között végezte, akkor nem lehet illúziónk, hogy a "Fantasia" fenekestül fogja felforgatni a rockvilágot. Nem azért mintha ellinkeskedte volna a dalírást és a felvételeket az olasz mester. Hihetetlen felkészült arcokkal rögzítette a lemezt, de közülük is kiemelendő a Portnoy-mániás Simon Ciccotti dobjátéka. Előtte külön is le a kalappal.
Egy-két, akár első hallás után dúdolható tételt leszámítva (Joke, Black Horse) a Fantasia nem slágergyűjtemény, bár telis-tele van jobbnál témákkal és kompozíciókkal. Azt hiszem, hogy gitárosként Liveraninak nincs egyetlen hangból felismerhető stílusa, de mindenképpen vagy egy sajátos, leginkább a Nagy Gitárhősök hagyatékából és a progresszív metalból táplálkozó zenei világa, ami csakúgy, mint a legutóbbi "Eleven Mysteries" esetében, itt is egyértelműen felismerhető. A papírforma tehát érvényesült: Daniele Liverani ismét egy nevéhez méltó minőségi, jól megírt, kiváló muzsikusok társaságában rögzített anyagot adott ki a kezéből.
Azt pedig szándékosan a végére hagytam, mert még elfogultsággal vádolnátok, hogy névre szóló promóciós csomag részeként érkezett a lemez egyenesen Liverani mestertől, úgyhogy, hogy lennék már elfogult? Mindegy, a tényeknek higgyetek!
Tudjátok, hogy mit jelent a "jóra hallgatott lemez" kifejezés? Régebben, amikor még többen is (ma már csak kevesen…) komoly pénzeket fizettünk ki egy-egy nagy kedvenc lemezéért és az első meghallgatás után kétségbeestünk, hogy a nehezen összespórolt zsét talán másik kedvencre kellett volna költeni a gyengébb formát mutató X ellenében, hirtelen elindult bennünk egy pszichés folyamat, amely egyrészről nem hagyta veszni a pénzt, másrészről nem engedett foltot hagyni a nagy kedvenc munkásságán. Megjegyzem, az alább vázolt a pszichés folyamat és az objektivitás nem járnak kéz a kézben….
Tehát a következő meghallgatás már azzal a módosult tudatállapottal és ebből fakadó premisszával indított, hogy ez egy kitűnő lemez, és ha nem hallom meg magam is, akkor nem értek a zenéhez és mehetek kifelé a teremből. Aztán ezek a rétegek minden újabb hallgatással szépen épülnek egymásra, mígnem találkozok a cimborával és mondom neki, hogy X elsőre tényleg furcsa volt, de többszöri meghallgatás után már kurva jó lemez, talán az eddigi legjobb munkájuk. (Nota bene! Nem tartoznak ebbe a körbe azok a megjelenések, amelyek többhallgatásosak ugyan, de valóban nagyszerűek.)
Nos, nem véletlen írom én ezt a nagy kedvenc, Jake E Lee (Ozzy, Badlands) come backje kapcsán. Ha ezt a lemezt sok pénzért veszem meg húsz évvel ezelőtt, tuti, hogy toplistássá hallgatom, pedig objektíven, sőt talán némi jóindulattal is, ez csak egy tisztes iparosmunka egy gitároslegendától. De a név, ugye… Ozzy legendás gitárosa nem ad ki a kezéből csak kiváló anyagot, tessék ehhez hozzáigazodni a tudatállapotnak, kérem szépen! És becsapható a psziché, mert Jake nem felejtett el gitározni, iszonyú dög van a játékában, bár olykor nem éppen simogató a stílusa, mondhatnám, a fülnek itt-ott nagyon meglepő hangokat talál a fogólapon. Azt sem állítom, hogy a lemezbe préselt, szőrös, zsigeri, kicsit talán befelé forduló hard rock nem működik igazán, de ha mindezen dalokat egy tehetséges, de névtelen amerikai srác jegyzi, akkor tiszta tudattal és objektíven rámutatunk, hogy hol az egyértelmű Ozzy hatás (Deceiver), hol Def Leppard !!! (Shot It Out), hol ős-Black Sabbath (War Machine)- Elmondjuk, hogy a Cartel jó diákként megtanulta és felmondta a leckét, de szerencsére az osztályban ülnek még többen is ilyen képességekkel.
Mivel azonban jól ismerjük, nem igazán tudunk elfogulatlanok lenni. Személy szerint nekem ő a Rhoads utáni korszak legkedvesebb Ozzy-bárdistája a nem gyenge mezőnyben. Úgyhogy nagyon-nagyon vártam már, hogy ne csak instrumentálisan kísérletezgessen (A Fine Pink Mist, 1996), ne csak blues-oljon, egyébként kitűnő színvonalon (Retraced, 2005), hanem igazi zenekarral térjen vissza, mint gitárhős.
Akárhogy is, ha cipőkanállal is, nyögvenyelősen, de végre mindez megtörtént, újra belebújt a cipőbe, én pedig megyek, mint a pinty a koncertre, megveszem ott a lemezt is (sok pénzért...), és lehet, hogy ebben a pillanatban már át is állt az agyam, mert végezetül csak annyit vagyok képes kritikaként elrebegni, hogy Jake fiam, ez is remek lett, bár a Badlands címmel leadott házidolgozatod még ennél is sokkal jobban sikerült…
Ezt tényleg nem terveztem, egyszerűen így alakult. Sorsszerű, hogy nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy az 1000. recenziót megírjam. Blogunk történelme (kicsit nagyképűen fogalmazva) 2008. januárjában kezdődött, méghozzá egy általam írt Myrath interjúval és lemezajánlóval. Szinte hihetetlen, hogy hat éve piszmogunk ezzel az oldallal, emberek jöttek és mentek (bár papíron maradtak); sok változás állt be nálunk, csak egy dolog állandó: a zene rajongó szeretete. Ezzel a recenzióval jubilál a Dioníszosz csapat: 1000 lemezajánló, s ki tudja még hány koncertbeszámoló, DVD értékelés, interjú! Azért ez nem kutyafitty! Este meg is iszom pár pohár bort az egészségünkre (már ha kapok rá engedélyt), remélem a pillanat méltóságát kollégáim is átélik...
Az meg végképp rendhagyó, hogy az 1000. kritika egy olyan előadóról szól, akinek első lemeze akkor jelent meg, amikor én születtem, ma már igazi legendának számít, mégis megtörtént az a ronda dolog, hogy nálunk ez az első írás róla. Mike Oldfield egy kicsit olyan, mint Steve Howe (Yes, Asia, stb.): lehet, hogy technikailag nem tökéletes, a történelem ebből a szempontból már többször elrobogott mellette, mégis maradandót alkotott, valódi nyomot hagyott elsősorban két dolog miatt: (1) sajátos, azonnal fölismerhető stílusa, hangzása van; (2) és kiváló zeneszerző.
1973-ban a "Tubular Bells" legalább akkora durranás volt, mint a Pink Floyd "Dark Side Of The Moon"-ja, stílusteremtő, deklaratív jellegű album, amit lézerszínházakban, meg ki tudja még hány helyen ma is előszeretettel szerepeltetnek. Oldfield azóta is folyamatosan aktív, ontja magából a lemezeket, talán még sohasem telt el olyan hosszú idő két album között, mint a legutolsó "Music Of The Spheres" (2008) óta. Ebben a hatalmas életműben sok minden található, a populáris, rádióbarát soft rocktól a nagy lélegzetvételű, összefüggő, már-már klasszikus igényű alkotásokig.
Bevallom férfiasan, nem mindig követtem Oldfield munkásságát túl nagy figyelemmel, inkább szúrópróbaszerűen ismerkedtem meg egy-egy albummal, de az biztos, hogy nálam a "Crises" (1983) minden visz, az A-oldalon (nos, igen, akkor még volt olyan) a 20 perces címadóval, a B-oldalon pedig olyan slágerekkel, amelyeket a mai napig hallani a rádiókban (Moonlight Shadow, Shadow On The Wall). Azután sokat hallgattam a kelta ihletésű "Voyager"-t is, ami - csodák-csodája - 1997-ben egészen a magyar listák első helyéig kapaszkodott föl. Egy több hetes amerikai körutazásunk alkalmával ez volt az egyetlen hallgatható kazetta nálunk, úgyhogy szó szerint rongyosra pörgettem (a bátyámék a végére már meg akartak verni).
Csak hogy a "Man On The Rocks"-ról is essék néhány szó. A hat éves hallgatás talán annak tudható be, hogy Oldfieldnek (is) elege lett az Egyesült Királyságból, először Mallorcára, majd a Bahamákra költözött. A lemezt végül itt rögzítették néhány öreg rókával, akik már megjárták Phil Coolins, Michael Jackson és Eric Clapton zenekarait is. Az énekes viszont egész fiatal, de nagy spíler (ahogy azt már megszokhattuk), Oldfieldnek jó érzéke van az énekesek kiválasztásához. Luke Spiller a The Struts nevű alternatív/punk rock zenekar frontembere és kifejezetten jó hangja van: tiszta, de amolyan pimaszul rock n' rollos, kölcsönöz némi frissességet a daloknak.
Na, igen a dalok. Oldfield most egy teljesen dalközpontú, rövid, könnyen emészthető kompozíciókkal teli, 11 számos lemezt hozott össze. Kicsit öreguras, de fülbemászó, pop rock slágerek ezek, amelyekből azonban nem hiányoznak a jó érzékkel, stílusosan megkomponált gitárszólók sem. Akad pár meglepi is: pl. a klipes "Sailing" igazi rádiósláger, jól sikerült a "ZZ TOP meets Dire Straits" fölfogásban készült "Chariots", vagy az "Irene", de érdekes a "Moonshine" is, ami akár az új U2 albumra is készülhetett volna (ahogy a Super Bowlon debütált "Invisible"-t elhallgattam, rájuk is férne). A "Man On The Rocks" tehát nem lesz legendás, stílusalapító lemez, de az olyan korban előrehaladott, régi ismerősöknek, mint amilyen és is vagyok, szerez pár kedves, nyugis pillanatot.
Egy heresimító – azt hiszem, ez a jelző a bulvár mocsokoldalán aranybetűkkel tündököl – aréna téma után filmes-zongorás elérzékenyülés, melyet aztán olyan neoklasszikus instrumentális formagyakorlat követ, amitől az egyszeri metálfan zsíros haja is rögtön rizsporos paróka után kiált. Nem hangzik túl biztatóan? Pedig működik a dolog, és még csak nem is a gonosz műve, hanem a csapatot alkotó zenészeké, akiknek névsorát megtekintve egyből leeshet, mitől is keveregnek-kavarognak a stílusok ebben a zenei ördögkatlanban.
Az új svéd együttes amolyan underground arcokból álló szupergrupp, melyben talán Andersson a legismertebb név, de a két gitáros is letette már névjegyét az asztalra, nem beszélve a ritmusszekcióról, ami az egylemeznyi Malmsteen-fialta remekművet alkotó Opus Atlanticában formázta klasszikusra az ütemeket. Emellett persze a powerben jártas hallgatóknak minden bizonnyal feltűnik a klasszikus képzettségű énekes neve is, aki Kotta kolléga által annak idején felfedezett 8-point Rose-ban öregbítette a skandináv szigormetál The Creed lerakta hírnevét. Tehetségből tehát van itt dögivel, és hogy tudtak is vele élni a fiúk, az a hab a tortán, amit igenis elvárunk minden cukrászdában. Naná, ha már a nevek ilyen szintű beetetést produkálnak!
Az alap ugyanakkor nem a neoklasszikus metál, ami egyenesen következne a tagok előéletéből, hanem a Kiss, Alice Cooper, Cinderella-féle arénarock, melyet a durván mélyre hangolt gitárok, és az énekes ráspolyosan bivaly hangja tol el a heavy irányába, olyannyira, hogy a "Riders In The Sky" egy echte galoppozós power metal darab, melyben Nygren pár perc elejéig újra nyolcpontos rózsának képzelheti magát. Persze akik a "Let It All Hang Out" rock n' roll témájába egy rakás fúvós bepakolásával újraírják az Aerosmith "Dude (Looks Like A Lady)" című megaslágerét, azok bármilyen "förtelmes bűnre" képesek, még arra is, hogy a "Cold" arénákba kínálkozó slágerének vezető gitárszólójában felidézzék a Kiss "God Gave Rock N’ Roll To You" könnyfakasztó hangulatát, vagy hogy mintegy másfél percben instrumentális sulidarabot rittyentsenek össze a neoklasszikus metál mesterszakán hallgatóknak. Külön öröm, hogy Andersson csak annyira tolja magát előtérbe, amennyit a koncepció megkíván, Mansonnal való együttműködése pedig Deep Purple-i szereposztást idéz, annak minden értékével és virtuóz játékosságával együtt.
A lemez tehát mesterien ötvözi az említett stílusárnyalatokat, és bevallom, a blues-alapú rockdallamok ilyen formájú, klasszicista hangulatú alapozása még engem is meglepett, pedig olyan alkat vagyok, aki a lekváros csirke híveinek nagy számán sem tud csodálkozni. Ötletes, a paneleken túlugró, vagy azokat fejre állítva zsonglőrködő heavy rock/metál ez a javából, és csak azt sajnálom, hogy az imázs és a szövegvilág a zene ellenére annyira butuskára sikeredett, mint a kritika elején megemlített bulvársztori.
Szerettem volna szépeket írni erről a lemezről. Vagy valami vicceset. De szépet sem tudok írni, és a humorom is elszállt a lemezt hallgatva. Adje Van Den Berg (vagy ahogy többen ismerik, angolosított nevén: Adrian Vandenberg) újra porondra lépett. Ahogy Wolf Hoffmann is megunta a fotóművészkedést, és 2005-ben egy nyári turnéra összeállt a banda, majd 2010 óta újra teljes erőbedobással nyomják a heavy metált, úgy Adje is elunta, hogy csak mint festőművész tengesse életét. Pedig nem is rossz abban sem, gondoljunk csak a maga kreálta logókra és lemezborítókra! Kedvencem a "Heading For A Storm" a sivatagi országút felett egy méterrel elhúzó cápákkal, de a Manic Eden absztraktja is művészetkritikus után kiált.
Letette tehát az ecsetet és visszatért a gitárhoz Adje, s mint annak idején a Teaser, majd a Vandenberg zenekaroknál, holland honfitársai közül választott társakat a zenéléshez. De milyen zenéhez? Aki emlékszik a Whitesnake 1991-es szüneteltetése utáni Coverdale/Page projektre, az nagyjából képbe kerülhet. David már az "1987" lemezen is nagyon akart "zeppelinkedni", példa rá a "Still Of The Night" nóta, de Jimmy Page mellett élhette ki igazán ezirányú hajlamait. Hogy aztán a fehérkígyós zászló alá visszatérve Adrian Vandenberg oldalán megcsinálja a méltatlanul elfeledett, iszonyúan jó blues alapú "Restless Heart" lemezt. Én innen folytattam volna. De Adje inkább azt a "White Zeppelin" fonalat vette fel, s a '73-as Gillanre hasonlító szakállas, ámde szinte megtévesztésig Coverdale hangú Jan Hoving partner volt ebben. Zeppelin klónozásban a Black Country Communion a "Námbör Van", és számukra Kevin Shirley producer egy nagyon nyers hangzást hozott létre. Vandenbergnek most sikerült egy hasonlót kikevernie. Csak azt sajnálom, hogy a gitárosként sokkal tehetségesebb hollandnak miért kellett Jimmy Page stílusban végigjátszania az albumot. Azt viszont értem már, hogy David Coverdale miért támogatta egy újra felvett "Sailing Ships"-szel az albumot: mert biztos volt benne, hogy az új Whitesnake-re nem jelent fenyegetést ez a banda.
Ha kedvencet kéne választanom, a nyitó "Lust And Lies" mellett a "Black Dog" hangulatú "Close To You" és az UFO "Cherry"-jét idéző "Line Of Fire" lennének az esélyesek. Egyébként ez utóbbiban hallottam a lemez legemlékezetesebb szólóját. Szerencsére nem az én ízlésem a mérvadó, mert honlapjukon boldogan adták hírül, hogy az Amazon UK és Amazon Japan népszerűségi listáján is első helyen van az album. Szóval fogjuk fel úgy, ahogy az utolsó dalban megénekelték: "Get your car on the highway, Put your pedal to the metal. Women on the backseat, Turn up the radio, Get ready for some rock 'n' roll." Holnap ki is próbálom. Az asszonyt meg az anyóst be a hátsó ülésre, aztán hadd szóljon!
Én nem is tudom, mit vártam! Hogy Adrian Vandenberg visszatér a nyolcvanas évek elején játszott dallamos rockzenéhez, amibe 3 lemez után belebukott? Ó, azok a Schenker-módra felépített és kidolgozott gitárszólók! "This Is War", "Fighting Against The World", "Waiting For The Night" vagy "Kamikaze". Kaptunk helyette egy Black Country Communion-szerűen Led Zeppelin elemekkel telipakolt muzsikát, ugyanazzal a puritán hangzással, ami nekem már a BCC-nél sem jött be, mindezt megfejelve egy David Coverdale hangú énekessel. Csak ebben a közegben valahogy elsikkadnak az ízes Vandenberg szólók.
Szereted a Helloweent? No, de melyiket? Az euro-power himnuszokat gyártót, az epikus dalfolyam teremtőt, a modern utakra tévedőt, esetleg a játékos, bolondos, néha infantilis arcot mutatót? Nos, ha a felsoroltakból az elsőt és utolsót – melyért általában Weikath a felelős, aki egyszemélyi szerkesztője a világ legrövidebb könyvei sorozat: "mitől szeretjük a német humort?" c. darabjának –, akkor a Freedom Call a Te bandád. Mert ha vesszük a heavy metal pólusait, melynek egyik felét a drone/mély progresszív stílusok alkotják, akkor a Freedom Call által játszott zene igenis a másik pólus, amitől a bölcsészek és az esztéták hamut szórnak a fejükre, de tudod mit, az legyen az ő bajuk.
Mert a Freedom Callt egyszerűen nem lehet utálni, még akkor sem, ha a metál templomának rokokós, giccses aranyozott puttóit alkotják, melyek ugyan az oltáron kívül talán csak Mari néni csipkés TV-alátét terítőin mutatnának jól, ám a kerekded-babás idomokban még az is elgyönyörködik néha, aki almából is a szögletest szereti, és persze van gyermeke.
Igazi édes-mézes cukrászda hát a Freedom Call világa, ahol súlyos legfeljebb az a pár kiló, amit a habos sütemények habzsolása után tapasztalhat magán az ember, de mint jól tudjuk, a cukor endorfin-termelő, úgyhogy ha azon veszed észre magad, hogy az új album dalai alatt szélesen vigyorogsz, ne magad hibáztasd, hanem a biológiát: meg a csapat zeneszerzőit, akik olyan hangulatot képesek teremteni dallamaikkal, ahol nincs helye a búbánatnak. Hatásvadász? Kiszámítható? Hangulatában heterogén? Kit érdekel, ha elérik céljukat, ami a puszta szórakoztatás, minden fajta belemagyarázott tartalom nélkül, csak úgy, l’art pour l’art.Tudom, van, aki nem szereti az édességet, és a csokiból is a keserűt majszolja csak, de ha van olyan ismerősöd, akivel meg szeretnéd szerettetni a metált, igencsak ajánlott a csapat jelen albumával kezdeni a beetetést, már ha az illető nincs beoltva az azonnal dúdolható dallamok ellen, és a keményebb riffektől a haja áll fel. Igen, itt a dallamoké a főszerep, melyeket gyakran nem is a gitár, hanem a szinti vezet fel, és a húros instrumentumok szólói a vokállal megtámogatott refréneket erősítik, távolról idézve a Queen hasonló, humorral teli próbálkozásait.
No, persze, aki az olyan dalokra, mint a "Come On Home", Gamma Rayért kiált, az nem téved nagyot, bár ezt szinte minden szerzeménynél megtehetnénk, sorolva a német csapat alkotói korszakait, szigorúan kivéve a poweresebb, speed-metálhoz közelebb álló albumokat, de a Freedom Call nem is akar az euro-power keménykötésű verőembere lenni, és ha Tobias Sammet továbbra is a bohóc szerepre gyúr, akkor hard rockos ökörködés helyett talán leckét kellene venni Chris Baytől, a csapat főnökétől, aki csörgősipka nélkül is mosolyt tud fakasztani.
Féltem kissé attól, hogy az utóbbi albumok kissé egysíkúbb, ötlettelenebb darabjai után a csapat menthetetlenül beleszürkül a rutinba, de a "Beyond", még ha hosszabb is a kelleténél 3-4 számmal, megnyugtatott, hogy a fiúk tarsolyában van még pár happy-petárda, olyanoknak persze, akik még tudnak azon röhögni, ha nagyot durran.
Érik meglepetések az embert, na… Még az olyan öreg, sokat tapasztalt internet vájárokat is, mint jómagam. Bevallom férfiasan, ezt a svéd progresszív rock bandát még én se ismertem, jóllehet már a ’90-es évek közepe óta A.C.Tívak, nemtelen személyem pedig eléggé otthonosan mozog – sőt, lubickol mint a hal - a skandináv progger közegben. A "Circus Pandemonium" az együttes ötödik korongja, s amennyire a retrospektív belehallgatások alapján meg tudom ítélni, eddigi legérettebb anyaguk.
Ha a rendelkezésre álló párhuzamokat számba vesszük, nagyjából a Magic Pie, Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic környékén kell keresgélnünk fogódzópontok után. Art rockba hajló, a ’70-es évek nagy elődjeinek farvizén utazó legénységről van szó, akik hangszereiket bámulatos biztonsággal kezelik – különösen igaz ez Ola Andersson gitárosra, aki mindjárt a lemez elején (a némi iróniával csak "The End"-re keresztelt nótában) leteszi névjegyét egy akkora tekerentyűvel, hogy csak győzzön pislogni az ember!
A lemez vándormutatványos tematikája miatt nekem kicsit sok a cirkuszi jellegű muzsika, amúgy Jordan Rudessre jellemző betétekkel (pl. Look At The Freak), amit a Dream Theaternek egyáltalán nem tudok elnézni, az A.C.T-nek is csak alig-alig. Szerencsére azután mindig jön egy tétel, ami helyére billenti imbolygó kedélyállapotomat (pl. Lady In White). Mindenesetre ehhez a zenéhez kell hangulat, némi kitartás és műfaji elkötelezettség, de meg kell hagyni: muzsikálni nagyon megtanultak, és ha egyszer előállnak egy kevésbé "művészies(kedő)", direktebb, kompaktabb, kevésbé csapongó anyaggal, arra le fogok csapni, mint gyöngybagoly a mezei cickányra.
%201984.jpeg)
