Dionysos Rising

2013.aug.24.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Until Rain: Anthem To Creation (2013)

Until-Rain-Anthem-to-Creation.jpg

Kiadó:
Escape Music

Honlapok:
www.untilrain.com
facebook.com/untilrain

Létezik egy sajátos kapcsolat, egyfajta "zenei híd" Svédország és Görögország között. Természetesen metál muzsikára gondolok, és olyan nevekre, mint Gus G. (alias Kostas Karamitroudis) vagy Apollo Papathanasio. Ebből a "határokon átívelő" együttműködésből (hogy ezzel manapság divatos kifejezéssel éljek) már számos figyelemreméltó eredmény született. Az Until Rain legfrissebb lemeze egy újabb ilyen koprodukció tetszetős gyümölcse; a főszereplők ezúttal egy Tesszalonikiből való fiatal banda és Jens Bogren hangmérnök (Opeth, Amon Amarth, James LaBrie, Katatonia, Kreator).

A 2004-ben alakult Until Rain Dream Theater-alapú, jellegzetesen európai progresszív metált játszik, 2009-ben már jelent meg lemezük (The Reign Of Dreams), majd két évre rá egy EP-jük (Pandemic), de úgy gondolom, hogy a valódi áttörést talán az augusztus 23-án (tegnap) megjelent "Anthem To Creation" hozhatja el. Az Escape Music kiadó vette őket szárnyai alá és a svédországi Orebroban, Jens Bogren kezei közül egy nagyon harapós, dinamikusan megdörrenő anyag került ki.

Az Until Rain nem matekozza túl a zenét (bár azt is tudnak), kifejezetten poweres a megközelítés, amihez nagyban hozzájárul Yannis Papadopoulos magas, de karcos (nem olyan LaBrie-sen simulékony) hangja. Őszintén szólva Theo Amaxopoulos gitáros teljesítményétől nem ültem seggre, de - a nagyobb képet figyelembe véve - végeredményben nem is olyan zavaró, hogy nem kifejezetten egy Petrucci kategória.

Amúgy meg van itt minden: zúzda, dallamok, egyszerűbb power elemek, komplexebb témák, hangszeres szólók, leheletfinom görög népzenei utalások, mi szem-szájnak ingere. Nem mondhatnám, hogy letaglózott az anyag, de nagyon tisztességes munka egy fiatal, föltörekvő csapattól... Hoppá! Majdnem azt írtam, hogy a világ metál térképének perifériájáról, de ez ma már Görögországra egyre kevésbé igaz. Mindenki magából indul ki, igaz?

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2013.aug.24.
Írta: Kotta 2 komment

Max Pie: Eight Pieces – One World (2013)

maxpie.jpg
Kiadó:

Mausoleum Records

Honlap:
www.maxpie.be

Erős párhuzamot terveztem vonni a Max Pie a DGM között. Melynek apropóját az adja, hogy ezt a lemezt az olasz brigád gitárosa zenei rendezte, és ha már úgyis kéznél volt, két számban teker is egyet. Merthogy leginkább az ő befolyásának tudom be, hogy a dallamosabb közegből érkező belgákat a saját csapatáéhoz nagyon hasonló zenei világ, hangzás felé terelte (szikár riffekre épülő, sűrűn hangszerelt, enyhén progresszív power metal). Simone Mularoni (aki borzalmasan jól penget egyébként) úgy telepszik rá erre az albumra producerként, ahogy anyazenekarára dalszerzőként és a hathúros igen domináns kezelőjeként.

És egy súlyos kámingáut is tervbe volt véve: ha Tartuffe keresztbe le is nyel rögvest, akkor is meg kell, hogy mondjam, nem tudom egykönnyen feltétel nélkül megadni magam a DGM muzsikájának. Néha úgy érzem ugyanis, hogy a nagy keménykedésben elvesznek a dalok és a könnyen megjegyezhető refrének, dallamok. Ha mondjuk véletlen lejátszás üzemmódban hallgatnék zenét (nem teszem), minden egyes nótájuktól elalélnék, mint szűzlány az első bóktól, de még egy korongjukat sem tudtam egy ültő- vagy fekvőhelyemben úgy végighallgatni, hogy a felénél ne kalandozott volna el a figyelmem. (Ugyanígy vagyok egyébként például a Redemptionnel és a Kamelottal is, pedig mindkettőjüket szeretem/tisztelem, úgyhogy ez a kijelentés kizárólag engem minősít.)

Mindkét zenekarnak (mármint a DGM-nek és a hülye nevű Max Pie-nak) ugyanazok az erényei és gyengeségei. Előbbiek közé tartoznak a vibráló, tökös riffek, az átlagosnál komplexebb ritmusok, zenei megoldások és a hangszeres kompetencia úgy általában. Utóbbiak sorát gyarapítja a fent említett ragadós énektémák hiánya, a homogenitás és az, hogy a frontember egyik csapatban sem tud teljes mértékben hozzáidomulni a szikár, emberes zenéhez. (Hiába, nem lehet mindenki Russell Allen, aki a Symphony X beszigorodott érájában éppúgy képes homorítani, mint a korábbi neoklasszikus vonalon.) Úgyhogy lett volna alapja az összehasonlításnak bőven.

Mégsem teszek egyenlőségjelet a két banda közé, méghozzá azért nem, mert az degradáló lenne az olaszokra nézve. Zeneileg ugyanis a DGM jóval előrébb jár a Max Pie-nál, Basile például sokkal, de sokkal jobb énekes, mint Tony Carlino, még akkor is, ha szerintem az ő hangja is jobban illene egy tradicionális euro-power zenekarba - de legalább nem küzd folyamatosan az erőteljes témákkal, mint Carlino. Mularoni pedig jobb gitáros, mint DiFresco, stb.

Mégis ajánlom ezt a cuccot, mert a leírtak ellenére van benne spiritusz. Egyik-másik tétel kifejezetten pofás lett és Damien DiFresco játéka is figyelemre méltó összességében (a billentyűsöket is ő kezeli). Van hangulata, húzása is, úgyhogy a Symphony X-ért, DGM-ért lelkesedni tudók nem fognak csalódni benne. Mert ha a direkt párhuzam nem is állja meg a helyét, azt azért elmondhatjuk, hogy amennyire a DGM az olaszok Symphony X-e, van annyira a Max Pie is a belgák DGM-je.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2013.aug.21.
Írta: CsiGabiGa 1 komment

Skorpió invázió a Tabánban

Skorpió 40_420.jpg

De szó szerint! Ennyi Skorpió tagot egyszerre még nem láttam a színpadon. Mert volt ugye az ős-Skorpió négy taggal (Frenreisz Károly, Szűcs Antal Gábor, Papp Gyula és Fekete Gábor, akit később Németh Gábor váltott fel), volt az Új Skorpió trió felállásban Tátrai Tiborral és Papp Tamással, majd a (legújabb) Skorpió egy régi, egy Új Skorpió taggal (Szűcs Antal Gábor, Papp Tamás) és egy vadonatúj billentyűssel, a keletet (East) is megjárt Pálvölgyi Gézával. A 2000-es tabáni bulira, majd a 2010-es StarGardenre újra összeállt csapat egy teljesen egyedi, öttagú összeállításban lépett színpadra: Frenreisz Károly, Szűcs Antal Gábor, Tátrai Tibor, Pálvölgyi Géza, Németh Gábor. És őket most kiegészítette még a P. Mobiltól kölcsönkért Papp Gyula is! (Ami egyébként nagy dolog Schuszter Lóritól, ha kölcsönadta, és nem kirúgta, lévén, hogy ugyanebben az időben tartotta a P. Mobil is a 40 éves jubileumi koncertjét.)

40 éves tehát a Skorpió. Ebből a számból következik, hogy mi negyvenvalahány évesek voltunk a legfiatalabb közönség ezen a bulin. A magunkkal hozott tinédzserek látványosan unatkoztak a koncerten. Pedig nem volt ez rossz program. A pontban este nyolckor kezdődő műsor bemelegítésként egy korabeli videóval hozta hangulatba azt, aki nem itta még hangulatba magát. (Álljatok meg 1981-ben!)

Eztán jött az élő zenei kezdés a borzasztó "Mi vagyunk a Skorpió" dallal. Én nem is értem, miért kellett ezt a dalt megírni. Hiszen aki nem ismerte a zenekar első két megtestesülését, az a harmadiktól biztos nem lett rajongó. És a Status Quo stílusában fogant "Azt beszéli már az egész város (Hogy újra dübörög a banda)" a rádiók akkor még némi dallamosabb rockot azért lejátszani hajlandó szerkesztőinek hála rendesen "slágerizálódott". Ezután írni még egy hasonló témájú dalt "(Héj, hello!) Mi vagyunk a Skorpió" még übergagyibb stílusban nem volt a legjobb ötlet. De a legrosszabb ötlet az, hogy azóta minden koncertet ezzel kezdenek. Bár végül is csak hozzáállás kérdése: ha túl vagy az első 4 percen, már csak egyre jobb lesz a buli!

És valóban, amikor előkerült az első kislemezsláger, a "Szevasz, haver!", majd a "Vezess át az éjszakán", a "Rongylábkirály", a "Kelj fel jóember", beindult a hangulat, és még a "Miért kell elfelednem?" vagy a lemezen ki nem adott "Anyaszív" lassúbb ritmusai sem tudták megtörni a nosztalgia utazás lendületét. Aztán Pálvölgyi is kiment, hogy teret adjon Papp Gyuszkónak, aki végre kibontakoztathatta "Gerschwin Fantáziáját" (a "Rhapsody In Blue" témáira), és ekkor már senki sem bosszankodott a gyenge kezdésen. Főleg amidőn az "Elindulunk"-kal elindult az Új Skorpió blokk. Meglepetésre Tátrai Tibor sehol, de szerencsére Szűcs Antal Gábor sem fakezű, és láthatóan jól felkészült a másik gitáros dalaiból is. Kis pihenő a zenekarnak (és talán némi idő a szervezőknek, hogy előkerítsék az elveszett gitárost): Németh Gábor elnyomott egy dobszólót, ami olyan lett, mint maga a koncert: döcögős kezdés után zseniális folytatás. Néha egészen Cozy Powell szellemét éreztem vibrálni a kezeiben. És a végére előkerült Tibusz is, úgyhogy a "Vén koldus", a "Folyóparton ülve", a "De jó lenne, haver... (Ha leszállnál a csajomról)" már remek gitárpárbajokat hozott. Azt vettem észre, hogy Totya készült. Szinte egy az egyben elnyomta a lemezen hallható szólókat, illetve azok variációit, míg Tátrai válaszul imprózott valami teljesen eltérőt. Mégis Tibuszt ünnepelte a nép. Hja kérem, a "naccság" átka! Pedig Tátrai eléggé lézengett a színpadon, a ritmusgitárnál sokat "kamuzott", s csak a szólóknál tekerte fel a potméterét, de akkor meg túl hangosra. Szóval bűzlött a dolog a hakniszagtól! De ez csak egy emberre vonatkozott. A többiek láthatóan összepróbált társaságként muzsikáltak. Kár, hogy a keverős gyereket nem vonták bele a próbákba, mert sajnos sűrűn elkövette minden keverősök (szerintem) legnagyobb bűnét, hogy csak a gitárszóló második soránál vette észre, hogy feljebb kéne már keverni azt a fránya nyakas hangszert! A sok kamerából ítélve minimum TV felvétel, de talán koncert DVD is készül a műsorból. Lesz vele utómunka bőven!

A háttérben a kivetítőn korabeli koncert- és tévéfelvételek, régi fotók és a különböző korok Skorpió logói váltakoztak. Egy darabig próbálkoztam a logó alapján kitalálni, hogy melyik dal következik, de aztán rá kellett jönnöm, hogy abszolút következetlenül válogatta össze az anyagot a videófal szerkesztője. A másfél órás koncert nagyon hamar elröppent, mindenkinek volt hiányérzete. Hiszen ennyi időbe csak a legnagyobb slágerek fértek bele. Meg Karesz néhány személyes kedvence. Nem volt "Ünnepnap", "Rágógumi", "Száguldás", nem volt "Hej jóbarát", "Ne csináld a cirkuszt", de volt a ráadásban még "Azt beszéli már az egész város" és volt a "Dédapám" is. És amikor már némileg csalódottan elkezdett hazaszivárogni a tömeg (mert tömeg volt a Tabánban aznap, zöldet csak a fákon lehetett látni, a fűben nem volt egy talpalatnyi szabad hely), visszajöttek még egy ráadásra, és a szomorú smiley-ra hajló arcok azonnal felvidultak, amikor meghallották "A rohanás" kezdő hangjait. Méltó befejezés egy 40 éves jubileumi bulihoz! Ha hihetünk Karesz nyilatkozatainak, ezentúl sűrűbben láthatjuk őket élőben, mint az eddigi évi 1 fellépés. (Kezdésnek mindjárt itt az idei nyár, hiszen a Tabánban már a második koncertet adták a júliusi tihanyi fellépés után.) Bárcsak Tibusz is jobban a magáénak érezné ezt a formációt! Amíg a koncert videó elkészül, be kell érnünk ezzel a gyenge minőségű telefonos felvétellel, amin a koncertből nem sok látszik, de legalább a zene átjön rajta.

CsiGabiGa

2013.aug.20.
Írta: garael 1 komment

The Stroyteller: Dark Legacy (2013)

storyteller.jpg

Kiadó:
Black Lodge

Honlap:
 www.storyteller.nu

A The Storyteller Svédország Wisdomja! Csak hát ugye míg nálunk a szépreményű csapat színvonalát legfeljebb egy-két hazai üdvöske éri el, addig mesemondóékat Vikingföldön is egy-két...száz. No, ennyit a két ország metál-élete közti különbségről, és mielőtt még pár hazafias szellemű olvasónk nekem támad, a "na és, nálunk itt a magyar virtus" felkiáltással, gyorsan leszögezem, hogy náluk is ott terem a bokrokban az a fránya kurázsi, csak hát nem a kuruc, hanem a viking. S hogy milyen sikerrel, azt példázza, hogy míg Eke Mátéról valószínűleg csak pár elvetemült magyarfilm-kutató svéd esztéta tudja, ki is volt, - lehet, hogy ők sem -, addig nálunk egész szubkultúrája alakult ki a viking-rajongói körnek, melynek tagjai közül lehet, hogy többen istenítik Vörös Eriket, mint a Tenkes kapitányát (akiről szégyenszemre csak Hobo emlékezett meg a magyar rockéletben…).

De nem akarok én kultúrmissziót folytatni, arra léteznek már egyéb rockzenei lapok, így visszatérek a fő profilra, vagyis a zenei ismertetőre – tehát itt van ez az 1995 óta létező svéd rohambrigád, akik igazából nem alkotnak semmi kiemelkedőt, de azt legalább jól teszik. És most ne a pejoratív kicsengést érezzétek ki a bitekből: aki szereti a leheletnyi folkkal megbolondított, hol dallamosabb, hol powerbe hajló heavy metalt, az mindenképpen tegyen egy próbát a "Dark Legacy"-val. S hogy miért éppen őket ajánlom a töménytelen felbukkanó reménységből? Egyrészt, mert ott van a magyar stílus-párhuzam, másrészt mert a lemezen annyiféle ismerős csapat hatásával találkozhat a felkészült rocker-blogger, amitől rögtön nyári iskolában érezheti magát (még jó, hogy nem télen írom a kritikát), ahol a tananyag az európai heavy metál fejlődéstörténete és képviselői, minimum OKJ 3.2. színvonalon! No, ehhez mit szóltok? Van itt hát minden, mint Mari néni tökös-mákos rétesében – a stílus szigorú és merev keretein belül persze –, az ikergitáros alapoktól kezdve a Blind Guardian reneszánszos/csujjogatós sika-mikájáig, de nem maradhat ki a Running Wild harcos hevülete sem, sőt, az utolsó, epikus tételben mintha a legutóbbi Maiden lemez egyik lemaradt galoppos bónusznótája csendülne fel, Dickinson folkos hangulatával csatára vezényelve. Sajnos az énekes képességei nem érnek fel a zenei párhuzamot is vonható Nocturnal Rites-os Jonny Lindqvist-ével, de a jó Persson lovag mindent kihoz képességeiből, ami adatott neki, ráadásul az említett szerzemény egy, a lemez unikum meglepetéseként szolgáló csavarját is megfelelően abszolválja, mikor a galopp hirtelen, és minden előzménytől mentesen vált át black metálos duplázásos vérhányásba. Fájin!

A stílus tehát adott, az ikergitáros szólókat azonnal dalolni lehet, esetleg az öreg iszapszemű ráják még pózba is vághatják magukat, amúgy, nagyterpeszbe, és mehet is a headbang, ami már csak azért is ajánlott, mert a fiúk nem nagyon lépnek ki a középtempós óvatosságból, így a tespedésből eredő kezdődő pocak és izommerevség sem akadálya a testmozgásnak.

Mit is írhatnék még? Lehet, hogy Kotta kolléga csak legyinteni fog az ismételt kvint-tologatásos dicséretemre, ám mit tegyek akkor, ha ilyen, nekem szóló dallamokat írnak? Inkább vállalom a legyintést, és tiszta lelkiismerettel élvezem a meglepetés nélküli szerzeményeket, eb ura fakó!

Garael

Címkék: lemezkritika
2013.aug.20.
Írta: Dionysos 12 komment

Avenged Sevenfold: Hail To The King (2013)

AVENGED-SEVENFOLD-hail-to-the-king.jpg

Kiadó:
Warner Bros.

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
myspace.com/avengedsevenfold

Az Avenged Sevenfold - nevéhez híven - akár hétszeresen is megbosszulhatná egyik alapítójának, fő zeneszerzőjének, Jimmy "The Rev" Sullivannek értelmetlen, ipari mennyiségű nyugtató és alkohol által okozott halálát. És még akkor is kérdéses, hogy egyáltalán elégtételt lehet-e venni egy ilyen érzékeny veszteségért. Ráadásul kin állhatnának bosszút? A 28 éves, önpusztító életet élő baráton, aki már amúgy is a sírban nyugszik? A gyógyszergyárakon vagy a patikuson, akitől The Rev szatyorszámra hordta haza az Oxikodont? A kérdés költői...

A lényeg, hogy Sullivannel a legfőbb zeneszerzőjüket vesztették el. A 2010-es "Nightmare"-t ugyan már Mike Portnoy-jal rögzítették, de akkorára a dalok demói már megvoltak. Ezért az album sikere (megmászta a Billboard 200 csúcsát, az első héten 163.000 példányt adtak el belőle) még The Rev poszthumusz sikere is volt. A "Hail To The King" tehát az együttes nagy erőpróbája, ahogy anyám szokta mondani: most válik el a szar a májtól.

Időközben a nyughatatlan Portnoy helyett a Confide-ból véglegesen leigazolták Arin Ilejay-t, aki tisztességes iparos, jó szakember, de sajnos mind Sullivan, mind Portnoy zsenijétől messze elmarad. Bizonyos nótákat kifejezetten unalmasan, sablonosan dobol végig (lásd pl. a videóval beágyazott címadót). Az együttes két számítógépes gyilkolójátékhoz írt dalban (Not Ready To Die, Carry On) már megmutatta, hogy mi várható az új korongon. Az énekes, M. Shadows azt nyilatkozta, hogy blues-rockos, Black Sabbath és Led Zeppelin-szerű dalokat szereztek. Erre bizony - gondolom, nem egyedül - fölhúztam a szemöldökömet; persze - mint kiderült: joggal - nem túl sok jelentőséget tulajdonítottam a kijelentésnek.

Annak ellenére, hogy már a "Nightmare" is egy lassabb, direktebb vonalat képviselt a korábbi lemezekhez képest, a rajongók nagyon szerették (a kritikusok - minket kivéve - már kevésbé). A "Hail To The King"-et hallgatva nem vagyok biztos, hogy a rajongók most ilyen lelkesek és elnézőek lesznek. Az új album ugyanis az A7X eddigi legkonzervatívabb heavy metal kiadványa - persze nyomokban sem tartalmaz Zeppelines blues rockot vagy Sabbath-os doomot, viszont annál több Fekete album környéki Metallicát. A "This Means War" pl. bőségesen (már-már szemtelenül) merített ihletet a "Sad But True"-ból, a "Planets"-nek is olyan ismerősen "Enter Sandman"-es a húzása. Ugyanakkor más hatások is vastagon kimutathatók: a "Coming Home" egészen olyan, mintha valamelyik újabbkori Iron Maiden lemezről maradt volna le, a "Doing Time"-ról pedig alig hiszem el, hogy eredetileg nem Slash "Apocalyptic Love" CD-jére íródott.

Azt kell mondjam, hogy nekem nagyon hiányzik The Rev, dobosként és zeneszerzőként is, Ilejay szerintem nem alkalmas arra, hogy ezt az űrt betöltse. Ennek ellenére a fiúk egy kifejezetten jó anyaggal álltak elő, bár meggyőződésem, hogy sok fiatal rajongó fogja számon kérni rajtuk a régi pörgést, döngölést és a metalcore elemeket. A "Hail To The King" egy kicsit enervált, belassult, hiperdallamos és kifejezetten "maradi" heavy metal anyag, aminek viszont meg kell adni az esélyt. Hallgatni kell egy párszor - lehetőleg elvárások és előítéletek nélkül -, hogy beérjenek a dalok.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2013.aug.12.
Írta: CsiGabiGa 4 komment

Ügyeletes kedvenc 44. - Vörös István: Vágyom egy nyári napra (Magaslesen, 2010)

Magaslesen200.jpg

Most már értem Vörös István kirohanását a tavalyi Hang-foglaláson. 2010-ben készített utoljára új albumot. Azóta csak akusztikus átiratokkal és újra felvett dalok válogatásaival szédíti rajongóit. De ez az utolsó új anyag nagyon tetszett. Nemcsak azért, mert egyébként is nagy Prognózis rajongó vagyok már vagy ezer éve, de ez a lemez tényleg jól sikerült. Igazi Vöröspistis dallamok, a szokásos, az élet, a pia és a nők szeretetéről szóló szövegek, és persze az elmaradhatatlan Bruce Springsteen utánérzés, ami Pisti szóló munkásságában rendre fellelhető. De továbbmegyek: most már egy kis Stinget is sikerült belecsempésznie itt-ott a hangszerelésbe.

A történelem persze most is, mint mindig, ismétli önmagát. Ahogy a kislemezen és válogatásalbumokon megismert Hajsza közben, a Nyári éjszakák, az Ajtók előtt és az Abszolút balszerencse dala után egy igazi dallamos rock lemezt vártunk annak idején a Prognózistól, csalódás volt a kiadó nyomására "el-újhullámosított" Előjelek. Most Vörös Pisti (szerintem) önként és dalolva mondott le a dögösebb hangzásról, az elektromos gitárokat háttérbe keverte, hogy éppen csak a vájtfülűek hallják meg, a torzított gitárhangoktól hányingert kapó botfülű rádiós szerkesztőknek meg elmenjen a füle botja mellett, de ez sem volt elég ahhoz, hogy adásba kerülhessen a lemez egy-két nótája. Vagy legalább ez az egy.

Pedig a reggeli műsorok összeállítóinak a helyében elgondolkodnék. Ha véget ért a nyaralás, kipihented a fáradalmakat és újult erővel veted bele magad munkába menet a városi közlekedésbe, akkor nincs ennél jobb hallgatnivaló a kocsiban. Laza kis dal, ami a reggeli fogmosás keserű utóízét és a kapkodva öltözés kínos emlékét is kitörli az elméből és míg a többiek bőszen anyáznak és nyomják a dudát a dugóban, addig én letekerem az ablakot, feltekerem a hangerőt és együtt üvöltöm Vörös Pistivel a "WhoTheFuckIsAlice"-osított refrént:
Ideges, ideges... Dehogy vagyok ideges!!!

CsiGabiGa

2013.aug.11.
Írta: CsiGabiGa 3 komment

Gary Hoey: Deja Blues (2013)

Gary Hoey-Deja blues200.jpg

Kiadó:
Wazoo Music Group

Honlap:
www.garyhoey.com

Gary Hoeyt véletlenül ismertem meg. A megboldogult '80-as években, amikor még nem volt internet és az új lemezmegjelenésekről csak a szakirodalomból (értsd: Metal Hammer) tájékozódhattunk. És volt miről tájékozódni, mert Yngwie Malmsteen első lemezének sikerén felbuzdulva gombamód kezdtek szaporodni az instrumentális gitárlemezek. Az volt a fénykor: megjelent Joe Satriani (Surfing With The Alien), Tony Macalpine (Edge Of Insanity), Richie Kotzen (Richie Kotzen), Marty Friedman (Dragon's Kiss), Jason Becker (Perpetual Burn), majd Steve Vai (Passion And Warfare) lemeze. Ekkor még nem volt CD sem, csak bakelitlemezek és az azokat árusító kis üzletek abból éltek, hogy külföldi ismerőseiken keresztül behozták az itthoni boltokban nem kapható lemezritkaságokat. Nem volt még mobiltelefon, de vezetékes telefon is csak a szerencsésebbeknek jutott, s csóró fiatalként az volt a legnagyobb főnyeremény, ha találtunk egy elromlott utcai telefonfülkét, amely a beszélgetés után visszaadta a kétforintost.

Így történhetett, hogy amikor betévedtem (mit betévedtem, szándékosan, gyűjtögető életvitelemtől hajtva, illegális importra buzdítottam a kereskedőt) Böszörményi Gergely Boráros téri lemezboltjába, aki akkor még nem volt lemezkiadó és producer, csak egy a megbízható maszek lemezesek közül, és megrendeltem az első Greg Howe lemezt, amelyről az MH-ban olvastam, letettem a 100 Ft előleget, ő pedig felhívta a "nyugaton élő" barátját, és telefonon leadta a rendelést. A barát telefonban elérthette a nevet és Greg Howe helyett Gary Hoeyt küldött.

- Na, akkor gondolkodjunk! - vetette föl Gergő, mint a Legényanyában az iskolaigazgató. Sörözni ugyan nem mentünk át együtt a szomszédos kocsmába, de a kialakult helyzetet meg kellett oldani. Visszaküldeni nemigen lehetett, így kaptam inkább 100 Ft engedményt az akkori 600 Ft-os lemezárból, és egy erősen meggyőző beszédet, hogy tetszeni fog, legalább annyira, mint Greg Howe, de ha mégsem, visszavásárolják. Nem vittem vissza. A "High-Top Bop"-ot vagy a "Rainbow Warrior"-t ma is az instrumentális gitárirodalom gyöngyszemeiként tartom számon. Azóta megvettem CD-n is, Gary Hoey többi instrumentális lemezével egyetemben, és ma sokkal jobban szeretem szörfös rocknak nevezett stílusát, mint Greg Howet. Köszönöm neked, Böszörményi Gergely, ezt a tévedést, a mai napig hálás vagyok érte!

Az utolsó Gary Hoey albumom a 2005-ös "Monster Surf". Aztán elkezdett énekelni. Nem mintha rossz hangja lenne, csak az az elgrincsesedett amerikai rockzene, amit az "American Made" és az "Utopia" lemezeken játszik, már nem volt a kedvemre. Hát igen! Amikor a grunge, mint a Grincs, ellopta az ünnepeket a rockzenéből, akkor szoktam le végleg az új előadók lemezeiről, és ezért van az, hogy amiket ma hallgatok, vagy a régi nagyok lemezei, vagy az azokat idéző próbálkozások. De Gary Hoey most 2013-ban - akárcsak 1990-ben druszája, Gary Moore - szintén a blues felé fordult. Úgyhogy deja vu érzésem van. Tovább tart ez a gondolatbeli nosztalgikus időutazás, mintha 1990-ben járnék, most már telefonkártyával beszélek az utcai fülkéből és a lejárt telefonkártyákat az aluljáróban adjuk-vesszük-cserélgetjük. S közben szól az "Oh Pretty Woman" vagy a "Walking By Myself". Most 2013-ban Gary Hoey lemezén is vannak blues klasszikusok, melyekhez nagyon sokan nyúltak már hozzá. Teszi ezt jó érzékkel Hoey is, ahogy a saját szerzeményei is remekül simulnak a klasszikusok mellé. A hangja, amely idegesített a grunge stílusú daloknál, tökéletesen illeszkedik a blues szerzeményekhez.

Emlékszem annak idején el kellett olvasnom a Gary Moore lemez borítóján, hogy a "Walking By Myself" feldolgozás, míg a "Texas Strut" saját szerzemény. Annyira passzoltak egymáshoz a dalok, hogy szinte nem lehetett különbséget tenni saját és nem saját dal között. Most nincs ilyen problémám, mert a feldolgozások ("Going Down" Don Nixtől és "Born Under A Bad Sign" Booker T. Jonestól) annyira ismertek, hogy én magam is hallottam már legalább 5-6 változatát Deep Purple-től Peter Greenen át George Lynchig, Paul Rodgerstől Siggi Schwarzig. De a saját dalok öreg (vagy fiatal) blues-rókákkal feldobva legalább akkorát ütnek: a "Boot Mill Blues" James Montgomery szájharmonikájával megspékelve egy igazi laza blues, akár Gary Moore "Moving On"-ja, az "Almost Over You" Jon Butcher egyedi gitárjátékával kiegészítve egy igazi kesergő, mint mikor Joe Bonamassa sírja el bánatát a "So Many Roads"-ban, a "She's Walking" Johnny A. segítségével egészen fantasztikus hagyományos, "lépegetős" blues, vagy a fiatalabb generáció részéről a Teslás Frank Hannon slide gitározásával előadott "Got To Believe" már egy modernebb felfogású blues téma, de mégis mind-mind úgy szól, mintha egy-egy klasszikus lenne. A címadó dal egy lassú instrumentális, mely a basszusgitár hangjaival olyan finoman indul, mint a Midnight Blues Gary Mooretól, majd kibontakozik, mint a Sloe Gin gitárszólója Bonamassától. Nem csoda, ha ezután úgy éreztem, itt kéne véget érjen a lemez, a tetőponton. Aztán jött még egy "Hold Your Head Up High" és dzsiggelhetnékem támadt a kezdő riffek hallatán! Furán nézhettem ki, ahogy a szilvafa tövében, kosárral kezemben, mint Piroska, táncot járok a csak fülemben szóló hal(l)hatatlan zenére. Talán ezért is találó a Deja Blues cím: semmi újdonság nincs ezen a lemezen, "csak" színtiszta blues, ahogy csupán egyszer lehet eljátszani az életben, s azt a pillanatot elcsípve kell kimerevíteni örök időkre egy CD-be préselve, hogy bármikor visszajátszhassuk, mint az emlékeket a kétforintost visszaadó telefonfülkéről és az elcserélt bakelitlemezről.

A konklúzió? Olyan macis lett ez a lemez! Bonamacis. Hogy miért nem Gary Moore-hoz hasonlítom? Talán mert az énekhangja inkább hajaz Bonamassa tónusára. Mint régi Hoey-rajongónak, nekem mégis a címadó dal tetszik legjobban, szimplán csak azért, mert instrumentális. Hja kérem, a megszokás hatalma!


CsiGabiGa

Címkék: lemezkritika
2013.aug.08.
Írta: garael 5 komment

Thunder Rising: Thunder Rising (2013)

thunderrising.jpg

Kiadó:
Videoradio

Honlap:
www.thunder-rising.com

Mark Boals EMO-s frizurával. Hát nem is tudom. Még szerencse, hogy metál zenei blog vagyunk, és esztétikai érzékünket a zenével kell próbára tenni, nem divattanácsokkal. Mert momentán azokhoz én magam sem értek, éppen ezért nem nyilatkozom a korábbi parókaviseletes,  fejkendős, bubifrizurás Boals korszakokról – már ami a frizurákat illeti. Még szerencse, hogy hősünk a változatosságot nem a színvonalban produkálja, mert az leginkább amolyan konstans. Méghozzá magasan. Ahogy azokat a fránya vokál témákat  prezentálja a mi Markunk, igazi mark-ot hozva a "Mark Boals Művek" brandbe.

No, most, hogy kiangoloztuk magunkat, lássuk hát az új termést, aminek főszereplője az a Caruso – nem, nem az, aki már régen meghalt, és operaénekesként tulajdonképpen az első rocksztár volt hajdanán –, akinek tesójával elkövetett Arachneses lemezét olyannyira megdicsértem tavaly év elején. Hiába, a talján muzikalitás valószínűleg genetikai módon ott tenyészik a legtöbb olasz zenészben, főleg, ha ilyen névvel állnak színpadra, hiszen ez a név azért kötelez…

A Thunder Rising igazából három csapat csipet elegye: az Arachnesből érkezett gitáros góré, Frank és a másodgitáros Andy Ringoli mellett Caruso másik csapatából, a Strings 24-ből ideruccant Gabriele Barone basszusozik, és a Wine Spirites Corrado Ciceri dobol. Ahogy olvasgattam a csapatokról, ez így valami lokális szupergrupp, ítéljetek el érte, ha én nem voltam ezzel rögtön tisztában.

A lemez igazából egy EP, néhány dal akusztikus, illetve instrumentális változatával megspékelve, ami nem igazán baj, hallva Caruso blues-neoklasszikus ihletésű "sírós" gitárjátékát, no és Boals teljesítményét, akitől gyenge dallamokat még nem kaptam, legfeljebb kifacsartakat. Ráadásul hősünk ezúttal a permanens skywalkerezést – nem, nem arra gondoltam, hogy az énekes SW hívő – is hanyagolja, ami nem csoda, mert ehhez az orgánumhoz nem kell padlást járva kincset keresni, találunk azt a középső szinten is.  Mondjuk az is igaz, hogy a dalszerzőket nem kötötte vokális limit, így Boals dallamai be tudják járni a lehetőségek skáláját, legyen az kissé progresszívebb megközelítésű darab, vagy slágergyanús hard rock bomba.

Kár, hogy Boals, aki az igazán nagy nevek mellett szívesen segíti ki az ismeretlen, ám tehetséges gitármágusokat is – Jayce Landberg, Boguslaw Balczerak, Joshua Perahia – jótett helyébe jót kap ugyan, de már sokadszorra nem a legjobbat. A viszonylagos ismeretlenségnek ugyanis a hangzás szokta leginkább a kárát látni, ami jelen albumnál hatványozott, köszönhetően a szintetikus alapok, és a neoklasszikus felharmonikusok ötvözésének – no, ez nem igazán jött össze. A ritmust játszó Caruso – esetleg Ringoli – vagy valami héthúros szörnyetegen recsegteti a riffeket, vagy a hangmérnök szocializálódott az utolsó Manowar albumon, ami mondjuk meg, nem igazán teremtett élharcos pozíciót a hangzás területén, a Yamaha billentyű mellé pedig, ha nem tudnám, hogy igazi dobos játszott, azt hinném, megérkezett Casio bratyó is, messzi Japánvidék sokat foglalkoztatott dobosa.

Mindezek ellenére a vokális és gitárakrobatika a csúcspozíciókat idézi, aki a jellegzetes, könnyedebb hangvételű Boals dallamokon szívet dobogtató "Love Hard, Live Fast" hallatán nem mosolyog el egyet, az menjen inkább doomot hallgatni, oda úgyis jobban illik a világvége hangulat.

Ígéretes bemutatkozás, egy ígéretes csapattól, remélem, legközelebb nem csak a mézesmadzagot huzigálják el a fiúk, hanem vagy 10 ilyen tökös, slágerre érett dalt, ide, ni, a fülünkbe.

Garael

Címkék: lemezkritika
2013.aug.05.
Írta: Dionysos 8 komment

Lingua Mortis Orchestra Feat. Rage (2013)

lingua-mortis-orchestra-feat-rage-lmo-2013.jpg

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.lingua-mortis-orchestra.de

Cseppet (sem) kellemetlen, hiszen régen nem írtam, ilyenkor pedig nem illik rögtön, ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatással kezdeni, de ha én nem mondom, akkor a kövek fognak megszólalni helyettem (biblikus műveltségűek előnyben..). No tehát: Victor Smolski gitáros, zeneszerző a heavy metal újabb generációjának legtehetségesebb képviselője, - pont, téma lezárva. Ez bizony még akkor is így van, ha a közvélekedés pl. sokkal inkább Gus G.-re voksolna. Gusra ugyan semmi rosszat nem mondok, mert magam is keményvonalas "tűzszelesnek" számítok, és Ozzy is nagyon jól döntött, - ahogy mindig. Sőt maga mellé a létezhető legjobbat választotta és nemcsak azért, mert Smolski ezzel a bundesliga metal version frufruval soha nem játszhatta volna el a "Mr. Crowley"-t büntetlenül, hanem mert egyszerűen Smolski összességében túl sok lett volna az Öreg mellé.

Egy kisgyermekkorától professzionális zenei közegben felnőtt (apuka is zeneszerző, a Belorusz Állami Filharmonikus Zenekar karnagya) és tudatosan zenei pályára szánt (diplomázott zeneszerzésből, zeneelméletből, jazz- és rockgitározásból) muzsikusnál szinte törvényszerű, hogy ne beosztott, hanem mindig és mindenhol Alkotó legyen. És ha nem is volt kiváló előzmények nélküli a mostani nagyzenekaros megjelenés, valami olyan parádésan zenei alkotás született a Rage-től, ami minőségét tekintve joggal tarthatna számot akár világsikerre is. De nem fog, mert szokatlan módon Smolski az óriási elméleti és technikai tudását (egy Bach átdolgozás lemeztől eltekintve) sokak számára barátságtalanul durva, de tiszta fémbe injektálja már évek óta. Itt nincs belemagyarázással kísért elvont művészkedés, nincsenek magvas filozófiai gondolatok. Itt első ránézésre európai ízű szimfo-metal döngölde van, középkori boszi-sztorival (jajj!), ami még akár simán szar is lehetne, mert rengeteg középszerű banda hiszi azt, hogy ha egy torzított kvint alá pakolnak valami műanyag vonós(szerű) hangmintát, majd mindenki elhal a gyönyörtől, milyen nagyszabásúak lettek, pedig nem, csupán parasztvakítóan vásáriak.

A munkálatokba a fehérorosz filharmonikusok mellett bevonták az Orquestra Barcelona Filharmoniát Daniel Antolí i Plaza vezényletével (így több, mint 100-ra dagasztva föl a létszámot), akiket a felvételek erejéig egészen Minszkig csalogattak, de szerepel egy helyi nagy kórus (sőt epizódszerepre kapható volt egy didgeridoo - ejtsd: didzseridu - kvartett és egy közel 100 éves fehérorosz bábuska is), és klasszikusan képzett Viktorunknak még csak feszengeni sem kellett, mint egyszeri metal gitárosnak a kotta előtt - a gitár mellett pl. billentyűzik és csellózik is a lemezen.

Néhányan befaragtak a "nagyzenekari" kísérletezéssel (neveket most nem említek, de menjetek fel a padlásra, tele van velük…), néhányan meglepően ügyes dolgokra voltak képesek, kevesebben komoly minőséget produkáltak, és most jött Smolski, aki megmutatta, hogy mi az a maximum, amit ebből a stílusból ki lehet hozni, ha valaki mindkét közegben otthonosan mozog. Az alapvető különbség, hogy hallatszik, ezúttal egy igazi, partitúrát is író zeneszerző dolgozott azon, hogy a két (egymástól egyébként nem is annyira eltérő) világot a létezhető legtökéletesebb módon egybegyúrja. Ez pedig különlegessé és egyedülállóvá teszi a produkciót. Azzal senki ne jöjjön, hogy ez most mekkora divat és a Metallica ezt már mikor megcsinálta, mert egyrészt kapitális baromság, mélyedjünk csak bele alaposan a Rage munkásságába, másrészt ott a kész dalokhoz faragtak utólag szólamokat és ennek köszönhetően úgy szólt egy kicsit az egész, mintha egy klasszikus zenei hangversenybe belerondítana a szomszéd teremben játszó Metallica, vagy fordítva, kinek-kinek ízlése szerint.

Csakis a heavy metal és a klasszikus zene szerelemgyermekeiként értelmezhető Dalokat rejt az anyag, amelyeket könnyű befogadni, de emellett megvan az az erényük is, hogy nem unjuk meg őket egy-két hallgatás után. Jó ötlet volt, hogy a megosztó hangú Peavyt ezúttal vendégénekesek is segítik (Jeannette Marchewka, Dana Harnge és Henning Basse - ex-Metallium). Ami pedig az instumentális részt és főleg Smolski gitárjátékát illeti, nem tudok okosat mondani. Behatónak mondható ismereteim és a zenetudomány jelenlegi állása szerint nem lehet ebben a stílusban virtuózabban, ötletesebben, feelingesebben, dallamközpontúbban játszani. Kortárs zenei klasszikus, ami év végi listás lesz ám, sőt élbolyos, jó ha tudjátok!

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2013.aug.04.
Írta: Kotta 3 komment

Fear Factory, Dragonforce - Fezen, Székesfehérvár, 2013.08.02.

dragon3.jpg
Péntek délután melóból egyenesesen döngettem a MÁV Előre stadionjához, remélve, hogy nem késem le az angol anyaszomorítókat. Nem titok, a Dragonforce az egyik kedvenc bandám, szerintem zseniális, ahogy csúcsra járatják a power metalt, és nem mellesleg a hozzám hasonló gitár-fetisiszták számára kilencven perces mélyorgazmus minden egyes fellépésük, amit ilyenformán kihagyni mazochizmussal érne fel, de az nem az én műfajom.

A londoni zenekar két éve még a sátorban lépett fel, most átkerültek a nagy színpadra. No nem azért, mert közben akkorát nőtt volna a népszerűségük, hanem azért, mert a Fezent is elérni látszik a magyar fesztiválbetegség: évről évre egy picit mindig gyengébb a felhozatal, legalábbis én így érzem. A két évvel ezelőtti Dream Theater – Ritchie Kotzen – Rhapsody Of Fire vonal az én érdeklődésemet legalábbis sokkal jobban felcsigázta, mint a mostani Moonspell – Fear Factory – Deep Purple headliner hármas. Pénteken kizárólag – a 2011-ben még kis színpadot felrobbantó – Hermann Liék miatt mentem le, aztán úgy alakult, hogy végül a szombati Amorphis/Purple kettőst is meglestem, de csak azért, mert éppen semmi jobb dolgom nem akadt aznap. 2012-ről pedig ne is beszéljünk, akkor sikerült thrash fesztivállá "nemesíteni" a fehérvári dzsemborit, ami kinek tetszik, kinek nem, mindenesetre ez mégiscsak rétegzene a rétegzenén belül is, maradjunk annyiban. (Az ilyen Ákos, Quimby izéket pedig sosem értettem közvetlenül a legdurvább csapatok után, de nem vagyok fesztivál-szervező, üzletileg biztosan megéri.)

dragon2.jpg

A lényeg az, hogy a power-istenekben most sem kellett csalódnom, halálosan komolyan vesznek minden egyes fellépést, ami abban nyilvánul meg, hogy végig vigyorogják, bohóckodják a teljes koncertet, miközben 110%-os teljesítményt nyújtanak zeneileg. Náluk szerintem még akkor sem lenne elfogadható a színpadon való ácsorgás, befelé fordulás, unott pofa hakniszag (mint mondjuk az Amorphisnál másnap), ha előző este a menedzserük azt közölné velük, hogy tőzsdén eltapsolta a következő öt év teljes árbevételét. Róluk lejön, rettenetesen hálásak azért, hogy abból tudnak megélni, ami a hobbijuk, és hogy az általuk kitalált zenei koncepció, üzenet meleg fogadtatásra lel a közönség soraiban.

A nagy lazaság mögött azonban komoly munka van, nem csak az lélegzetelállító, hogyan tudják hiba nélkül – látszólag játszi könnyedséggel – prezentálni a szélvész-gyors és technikailag egyáltalán nem könnyű témákat, hanem figyelnek egymásra és a koreográfiára is, arra, hogy tökéletesen betöltsék a színpadot és hogy mindig történjen valami a deszkákon a muzsikán túl is. Lehetetlen unatkozni egy Dragonforce koncerten, nem csak azért, mert a muzikális teljesítmény is látványos (már az is elég, ha végig figyeled valamelyik gitárost, vagy a dobost, hogy miket penget/üt), hanem mert ezt még megspékelik folytonos poénkodással, és minden tag külön-külön is kommunikál a közönséggel játék közben is. Azon már meg sem lepődtem, hogy a buli után fél órával már a teljes csapat kint dedikált az egyik sátorban. Tényleg komolyan veszik magukat, a rajongókat és a szórakoztatást, na.

dragon1.jpg

Amikor először láttam őket, arra gondoltam, tinédzser lányom nemsokára pont egy ilyen suttyóval fog beállítani egyik nap, mint Sam Totman. (Vagy mint Frédéric Lecrecq, aki fizimiskája alapján leginkább egy black/death zenekarba illene.) Nem tudom, fel vagyok-e készülve arra, ha meglátok majd egy ilyen semmirekellőt, az elcseszett kötött sapkával a fején és azzal a hülye vigyorral a képén, akiről lerí, hogy sosem lesz rendes munkája. A srác közben meg simán legitározza a rockszíntér kilencven százalékát, és valószínűleg tehetősebb lesz negyven éves korára, mint én valaha. Nehéz ügy ez...

dragon4.jpg
London multi-kulturális jellegét amúgy kiválóan megjeleníti ez a banda, tagjai közt van orosz, francia és kínai származású, de a jó brit dokkmunkás is reprezentálásra kerül Dave Mackintosh személyében, aki szerintem a metál szcéna egyik legalulértékeltebb dobosa, elképesztő milyen tempóban kalapálja végig a kilencven percet hiba és belassulások nélkül, miközben ötletes, változatos pörgetésekkel színezi a zenét. Marc Hudson pedig, a "szimpatikus srác a szomszéd tömbből", amilyen Kiske is lehetett egykoron, szempillantás alatt vált kiváló frontemberré – a közönség a tenyeréből eszik.

A fiatalok duracell metalja a rajongóiból is rendre komoly energiákat csal elő, szabadít fel. Nincs Dragonforce koncert komoly pogózás nélkül, ami azért inkább a punk és a hardcore, mintsem a kemény rock jellemzője (főleg nem az europoweré). Ez őket egy cseppet sem zavarja, Hudson maga szólítja fel a közönséget a legpörgősebb számaik előtt, hogy csináljanak helyet az őrjöngéshez középen, és hogy nyugodtan szedjék apró darabokra az adott helyet. Felpörgetett, információ-dús muzsika ez, egy felpörgött világban élő és információ-túltengésben tobzódó generáció számára.

factory.JPG

Őszintén szólva a következő Fear Factory ezek után már nem különösebben érdekelt, mert amúgy sem vagyok nagy véleménnyel róluk. Lehet, hogy a kilencvenes évek elején a tört ritmusokon alapuló riffelés még újdonság volt, így a Pantera mellett elfért még ebben a trendben ez a sokkal szerényebb képességekkel megáldott zenekar, de manapság ez már annyira nem truváj, hogy nehéz respektálni a közepes zenei teljesítményt (lásd tavalyi album) és Burton C. Bell kritikán aluli frontemberi képességeit. Én kérek elnézést, hogy ilyen minősíthetetlenül gyenge énekhanggal valaki egy fesztiválon főidőben léphet fel, két muzikálisan kikezdhetetlen és sokkal színvonalasabb csapat között. A zenekar amolyan úttörő szerepét nem vitatva, ez így komolytalan produkciónak minősül 2013-ban, csak a metal lejáratására alkalmas. Ott is hagytam néhány szám után a remek performanszot, így részletesebben nem tudok és nem is kívánok beszámolni róla.

Kotta

süti beállítások módosítása
Mobil