Péntek délután melóból egyenesesen döngettem a MÁV Előre stadionjához, remélve, hogy nem késem le az angol anyaszomorítókat. Nem titok, a Dragonforce az egyik kedvenc bandám, szerintem zseniális, ahogy csúcsra járatják a power metalt, és nem mellesleg a hozzám hasonló gitár-fetisiszták számára kilencven perces mélyorgazmus minden egyes fellépésük, amit ilyenformán kihagyni mazochizmussal érne fel, de az nem az én műfajom.
A londoni zenekar két éve még a sátorban lépett fel, most átkerültek a nagy színpadra. No nem azért, mert közben akkorát nőtt volna a népszerűségük, hanem azért, mert a Fezent is elérni látszik a magyar fesztiválbetegség: évről évre egy picit mindig gyengébb a felhozatal, legalábbis én így érzem. A két évvel ezelőtti Dream Theater – Ritchie Kotzen – Rhapsody Of Fire vonal az én érdeklődésemet legalábbis sokkal jobban felcsigázta, mint a mostani Moonspell – Fear Factory – Deep Purple headliner hármas. Pénteken kizárólag – a 2011-ben még kis színpadot felrobbantó – Hermann Liék miatt mentem le, aztán úgy alakult, hogy végül a szombati Amorphis/Purple kettőst is meglestem, de csak azért, mert éppen semmi jobb dolgom nem akadt aznap. 2012-ről pedig ne is beszéljünk, akkor sikerült thrash fesztivállá "nemesíteni" a fehérvári dzsemborit, ami kinek tetszik, kinek nem, mindenesetre ez mégiscsak rétegzene a rétegzenén belül is, maradjunk annyiban. (Az ilyen Ákos, Quimby izéket pedig sosem értettem közvetlenül a legdurvább csapatok után, de nem vagyok fesztivál-szervező, üzletileg biztosan megéri.)
A lényeg az, hogy a power-istenekben most sem kellett csalódnom, halálosan komolyan vesznek minden egyes fellépést, ami abban nyilvánul meg, hogy végig vigyorogják, bohóckodják a teljes koncertet, miközben 110%-os teljesítményt nyújtanak zeneileg. Náluk szerintem még akkor sem lenne elfogadható a színpadon való ácsorgás, befelé fordulás, unott pofa hakniszag (mint mondjuk az Amorphisnál másnap), ha előző este a menedzserük azt közölné velük, hogy tőzsdén eltapsolta a következő öt év teljes árbevételét. Róluk lejön, rettenetesen hálásak azért, hogy abból tudnak megélni, ami a hobbijuk, és hogy az általuk kitalált zenei koncepció, üzenet meleg fogadtatásra lel a közönség soraiban.
A nagy lazaság mögött azonban komoly munka van, nem csak az lélegzetelállító, hogyan tudják hiba nélkül – látszólag játszi könnyedséggel – prezentálni a szélvész-gyors és technikailag egyáltalán nem könnyű témákat, hanem figyelnek egymásra és a koreográfiára is, arra, hogy tökéletesen betöltsék a színpadot és hogy mindig történjen valami a deszkákon a muzsikán túl is. Lehetetlen unatkozni egy Dragonforce koncerten, nem csak azért, mert a muzikális teljesítmény is látványos (már az is elég, ha végig figyeled valamelyik gitárost, vagy a dobost, hogy miket penget/üt), hanem mert ezt még megspékelik folytonos poénkodással, és minden tag külön-külön is kommunikál a közönséggel játék közben is. Azon már meg sem lepődtem, hogy a buli után fél órával már a teljes csapat kint dedikált az egyik sátorban. Tényleg komolyan veszik magukat, a rajongókat és a szórakoztatást, na.
Amikor először láttam őket, arra gondoltam, tinédzser lányom nemsokára pont egy ilyen suttyóval fog beállítani egyik nap, mint Sam Totman. (Vagy mint Frédéric Lecrecq, aki fizimiskája alapján leginkább egy black/death zenekarba illene.) Nem tudom, fel vagyok-e készülve arra, ha meglátok majd egy ilyen semmirekellőt, az elcseszett kötött sapkával a fején és azzal a hülye vigyorral a képén, akiről lerí, hogy sosem lesz rendes munkája. A srác közben meg simán legitározza a rockszíntér kilencven százalékát, és valószínűleg tehetősebb lesz negyven éves korára, mint én valaha. Nehéz ügy ez...
London multi-kulturális jellegét amúgy kiválóan megjeleníti ez a banda, tagjai közt van orosz, francia és kínai származású, de a jó brit dokkmunkás is reprezentálásra kerül Dave Mackintosh személyében, aki szerintem a metál szcéna egyik legalulértékeltebb dobosa, elképesztő milyen tempóban kalapálja végig a kilencven percet hiba és belassulások nélkül, miközben ötletes, változatos pörgetésekkel színezi a zenét. Marc Hudson pedig, a "szimpatikus srác a szomszéd tömbből", amilyen Kiske is lehetett egykoron, szempillantás alatt vált kiváló frontemberré – a közönség a tenyeréből eszik.
A fiatalok duracell metalja a rajongóiból is rendre komoly energiákat csal elő, szabadít fel. Nincs Dragonforce koncert komoly pogózás nélkül, ami azért inkább a punk és a hardcore, mintsem a kemény rock jellemzője (főleg nem az europoweré). Ez őket egy cseppet sem zavarja, Hudson maga szólítja fel a közönséget a legpörgősebb számaik előtt, hogy csináljanak helyet az őrjöngéshez középen, és hogy nyugodtan szedjék apró darabokra az adott helyet. Felpörgetett, információ-dús muzsika ez, egy felpörgött világban élő és információ-túltengésben tobzódó generáció számára.
Őszintén szólva a következő Fear Factory ezek után már nem különösebben érdekelt, mert amúgy sem vagyok nagy véleménnyel róluk. Lehet, hogy a kilencvenes évek elején a tört ritmusokon alapuló riffelés még újdonság volt, így a Pantera mellett elfért még ebben a trendben ez a sokkal szerényebb képességekkel megáldott zenekar, de manapság ez már annyira nem truváj, hogy nehéz respektálni a közepes zenei teljesítményt (lásd tavalyi album) és Burton C. Bell kritikán aluli frontemberi képességeit. Én kérek elnézést, hogy ilyen minősíthetetlenül gyenge énekhanggal valaki egy fesztiválon főidőben léphet fel, két muzikálisan kikezdhetetlen és sokkal színvonalasabb csapat között. A zenekar amolyan úttörő szerepét nem vitatva, ez így komolytalan produkciónak minősül 2013-ban, csak a metal lejáratására alkalmas. Ott is hagytam néhány szám után a remek performanszot, így részletesebben nem tudok és nem is kívánok beszámolni róla.
Kotta
