Kiadó:
Escape Music

Honlap:
myspace.com/vindictivmusic

A csalók virágzásának időszakában mire gondol az ember, ha nem azt kapja, amit várt? Csalást  kiáltana, már ha az elvárt és kapott dolog között nem pozitív lenne a viszony: ilyenkor aztán inkább önmaga is kisebb csalásra vetemedik - hiába, addig van igazság, amíg az önérdekbe nem ütközik - legalábbis sokak szerint - és halkan sunnyogva élvezi ki a hirtelen kapott pozitívumot. Bevallom, engem is megkísértett az ördög - illetve a szocialista embertípushoz nem méltó magatartási forma -, mikor a Vindictiv új albumát a lejátszóba rakva nem Göran Edman neoklasszikus AOR-ba bugyolált hangja szólalt meg, hanem az új Adagio, a frissen leigazolt Kelly Carpenterrel: ezt most csak én tudom, az enyém a "drágaszág", jelenteni pedig senkinek nem fogjuk - súgta a kis gonosz patás, de hiába, győzött a hazafias öntudat, és írásban kiáltom világgá, hogy ez a Vindictiv nem az a Vindictiv - de még a Kelly Carpenterrel felvértezett Adagio sem -, jóllehet a Pathosrayből és a Fairylandből ismert Marco Sandron tud úgy is énekelni, mint a kifacsart dallamairól és elképesztő hangterjedelméről híres kollégája. Meg úgy is, mint Russell Allen, Rob Rock és Andy Engberg, ez pedig azért nem rossz. Nyálcsorgatóan nem...

A titok nyitja pedig egy alapos fazonigazítás, amitől a neoklasszikus alapon nyugvó, néha AOR-ba átcsapó hard rock abba a progresszív-power metálba dübörgött át, melyben a neoklasszikus jelleg már teljesen eltűnik a dallamformálásból, hogy a gitárszólók kissé modernizált virgáiba meneküljön. Stephan Lindholm azonban a stílusra általában jellemző egomán attitűdöt messzire dobva itt bizony testvériesen megosztja a lehetőségeket a groove-os, szaggatott metál riffekkel, így válik a zene valami olyasmivé, amit a Symphony X, vagy a Pagan's Mind képvisel napjainkban, de a dallamok jellegében - és persze Sandron frazírjaiban - ott érzem a Section A, illetve Engberg szárnyaló ragadósságát is.

Bevallom, míg az első Vindictiv album okozott kellemes meglepetéseket, addig a másodikat (Ground Zero, 2009) a vendégénekesek ellenére untam: hiába volt a gitár-és hangszálakrobatika, a rengeteg szaltó között elveszett a mutatvány és az izgalom, amit a dallamtémák szürkesége, valamint a viszonylag monokróm jelleg okozott. Szerencsére a "Cage Of Infinity" nem esett ebbe a hibába, és a címnek ellentmondva nem zárta ketrecbe a "suspense"-t, egyrészt az alapjában bika megközelítésnek, másrészt Sandron teljesítményének köszönhetően, és a gitárszólókat csak azért nem említem, mert azok az eddigi lemezeken is érvágásra késztették a kopírozni próbáló kezdőket és haladókat. Az új megközelítés egyetlen vesztese  a kiváló billentyűs, aki mintha nem is lenne az albumon, a gitárok repesztő ereje a legtávolabbi sarokba szorította szegény Pontus Larssont, ám megmondom őszintén, ezzel az erő-orientált attitűddel remekül sikerült leplezni a szinti-szegénységet. És hogy miért is dicsérem agyon az albumot? Mert mindenki megkapja azt, amit szeret, legyen az headbangelő riffelés, neoklasszikus gitárvirga, powerbe álcázott világvége hangulat és listára kívánkozó sláger: a "Son of Fate", vagy az "Astronaut, ha anyut nem is, az empatikus és befogadásra kész - nem úgy! - barátnőt/feleséget biztosan dúdolásra késztetheti.

Kollégák, van olyan, hogy félév albuma? Mert a Vindictiv nálam elnyerte a részidős liga-kupát, ráadásul olyan brillírral, aminek elbűvölő ereje valszeg decemberig ki fog tartani.

Garael

Kiadó:
Deadline Records

Honlap:
www.queensryche.com

Halottról vagy jót, vagy semmit! Márpedig a Queensryche rég olyan hulla-merev, mint a fagyott kutyaszar március tizenötödikén. A családi vállalkozásban működtetett Geoff Tate Band valójában csak bitorolja ezt a nevet már jó ideje, és ez még akkor is így van, ha az eredeti tagság nagy része egy darabig csendesen asszisztált ehhez a bűntetthez. (Hogy miért, az fejtse meg mindenki maga, de nem kell hozzá hatalmas képzelőerő, szerintem.)

Nagy volt a kísértés, hogy a cikkindító mottó szellemében itt be is fejezzem a recenziót. De az igazságérzetem berzenkedne a hallgatás általi cinkosság vétkébe esés ellen. Tudni illik, ez a lemez ANNYIRA azért nem rossz. Annak, hogy borzalmasan lehúzó kritikákat kap, részben az lehet az oka, hogy a többség most jutott el a frusztrációnak arra a fokára, amin én már az előző album apropóján túlestem. Nyilván, a publikus biliborogatás után már a vaknak is világossá vált, hogy további önámításnak művészi önmegvalósításról, zenei fejlődésről és az egyéb ilyen szarságokról parasztvakító reklámszlogenekről itt helye nincsen.

Lássuk be, racionálisan semmi egyebet nem lehetett várni ettől a korongtól az előzmények ismeretében, mint amit végül is kaptunk. Sem Tate nem fog alapvetően megváltozni immár és szögesen más muzsikát írni, mint amilyen irányba az utóbbi években is kormányozta a zenekart, sem a kapkodás és a koncepciótlanság (pl. szedett-vedett vendégsereg) nem ígért túl sok jót. Ahhoz képest, állítom, nem is olyan gáz a végeredmény, ami született. A hangzás sem annyira ótvar, ahogy azt mindenhol olvasom, a késői, túlpolírozott időszak helyett éppen hogy a korai Queensryche-ra hajazó, sokkal természetesebb, élő, koncerten is reprodukálható metalos hangzást kapott a produkció. Végül, de nem utolsó sorban: az önfeldolgozások ugyan tökéletesen feleslegesek, de gyalázásról azért nem beszélnék. A zenészek tisztességesen elnyomják ezeket, mondom, egy organikusabb megszólalással – vedd úgy, hogy a demo verziókat hallod abból a korszakból.

Ami viszont nem elfogadható: a főszereplő saját debütálásán helyenként bántóan hamisan énekel. Ha így akarta megmutatni a volt társaknak, hogy ki a király, aki joggal tart igényt a királyné birodalmára, akkor az nagyon nem sikerült... Igazság szerint már nem is haragszom Geoffra, sokkal inkább sajnálom őt. Nyilvánvalóan egy zavart személyiségről van szó, aki tuti fix, hogy a mai napig nem érti, mi is itt a gond. Hiszen ő mindig maximálisan odatette magát, nem úgy, mint a többiek. Talán erős befolyásoltság alatt is áll, nehéz úgy megmaradni két lábbal a földön, ha a közvetlen környezeted folyamatosan sugdos a füledbe. Nem tudom, nem is érdekel, számomra a Queensryche úgyis megszűnt létezni a "Dedicated to Chaos" óta. Ez a szólólemez pedig olyan amilyen. Közepes. Se jobb, se rosszabb.

Kotta

Kiadó:
Listenable Records

Honlap:
www.satanmusic.com

Kicsit fázom a mostanság divatos újjáalakulási hullámtól, mert annak aktuális áldozata legtöbbször képtelen a klasszikus lemezeinek közelébe kerülni, így a tervezett második mennybemenetel gyakran bálványdöntögetésbe torkollik. Főleg, ha a delikvens már aktív korában sem tudta megközelíteni a debütáló korongjának színvonalát.

Ez a banda – a Diamond Headhez és a Blitzkrieghez hasonlatosan – a NWOBHM egyik elfeledett klasszikusa. Utóbbiaknak a Metallica némi retrospektív elégtételt szolgáltatott, nekik ez a luxus nem adatott meg. Így saját kezükbe kellett venniük az igazságszolgáltatás gyeplőjét és harminc évvel a bemutatkozás után össze kellett hozniuk egy, a "Court In The Act" szintjét megugró alkotást. Bizony, a Satan többé már nem egylemezes zenekar, mert a klasszikus felállással rögzített "Life Sentenced" szintén hibátlan produkció. Ők a kivétel, akiknek ott sikerült felvenniük a szálat, ahol anno eldobták, és olyan tökéletesen vették le saját egykori stílusukat, mintha még mindig '84-et írnánk. Megcsinálták azt, ami az Acceptnek is sikerült nemrég.

Elég részletesen írtam róluk ITT, úgyhogy történelmi ismeretekkel nem fárasztalak benneteket, térjünk rá inkább a jelenre. Borító: a korabeli egyenes folytatása. Hangzás: pöpec. Old-school, de dinamikus. Úgy látszik, előkerültek a jó öreg Marshall fejek. Ezeket a dalokat hallgatva érez rá igazán az ember, hogy a szellősebb megszólalás mennyivel több teret hagyott egykoron a zenészek egyéniségének, egyediségének kibontakozására. Tonnányi lehangolt riff mellett túl kifinomult dolga egy basszerosnak nemigen lehet, itt viszont fontos minden hang, amit Graeme English játszik. Egy bombasztikus szimfonikus hangzás alól ki sem látszanak a gitárok, ezért teljesen felesleges bonyolult témákat pengetni – itt jobbnál jobb riffeket és uniszólókat prezentál a Russ Tippins – Steve Ramsey páros, ahogy az a brit újhullámosok nagykönyvében – arany betűkkel - meg vagyon írva. Nem tudom Sean Taylor dobos mivel tartotta karban magát, de nyoma sincs fáradtságnak, fásultságnak a játékában – magabiztosan hozza a rafinált ritmusképleteit, díszítéseit. Ahogy Brian Ross hangján sem hallani kopottságot, sőt, mintha kiegyensúlyozottabban énekelne, mint valaha.

A Satan mindig is amolyan zenei közös többszörösként, vagy még inkább ősforrásként funkcionált, mert muzsikájukban a tradicionális heavy metal mellett a speed és a korai thrash bandák gyökerei is fellelhetőek. Most sincs ez másképp, a naiv, kiforratlan komplexitás (és nem a manapság divatos szándékos stíluskeverés) jelenleg is ott lapul bennük, még ha ennek nincs is akkora jelentősége már. Egy biztos, ha te is a "Court In The Act"-tel, a "Killing is my business..."-szel, vagy a korai Maidenekkel keltél és feküdtél egykoron, akkor most fülég érő szájjal jársz-kelsz az utóbbi napokban, magadban dúdolgatva a "Tears Of Blood" énekdallamát. Rá se hederítve arra, ha hülyének néznek. Tudod, ha kinőttél belőle, akkor sose voltál az igazán. Ezt ne feledd!

Kotta

Kiadó:
Rock It Up Records

Honlap:
www.dreamtale.org

Lehet fintorogni, meg savanyú képpel az esztétát játszani, de mennyivel jobb nyíltan, kidüllesztett mellel kiállni, és nagyot csapva a levegőbe elordítani magunkat: éljen a metál! No persze, ha túljutottunk egy bizonyos életkoron, akkor még egy koncert keretén belül is minősülhet cikinek a dolog, főleg, ha egy olyan stílus alkotásánál teszi meg az ember, amit még anyu is szívesen dúdolgathat a konyhában: egyszóval nem éppen az extrém és underground önmagában is értékteremtő ereje – csak tudnám, miért? – sugárzik a dalokból, hanem azé a bizonyos rovaré, ami annyira szeret hallójáratainkba fészket verni. A fülbemászó tehát nem csak rovartani szempontból figyelemre méltó jelenség, hanem a Dreamtale-nél is, mert a dalokat minden bizonnyal egy teljes OKJ-s metál kurzuson átesett ízeltlábú csapat írta, ahol a leckét olyan tanárok szolgáltatták, mint a Sonata Arctica, a Stratovarius, egy-két népi-mulatós finn vodkabrigád, és a Dark Moor. Mert aki meghallgatja a musicalbe oltott introt, annak rögtön a hispán fekete holdasok juthat az eszébe, hogy aztán a "We Have No God"-ot hallva elcsodálkozhasson, hogyan fér el egymás mellett csürdöngölő és a bárzenés búfelejtő – hát mit mondjak, igen jól. Oké, azt belátom, hogy a Dreamtale billentyű-orientált happy-világa valóban nem a művészet csúcsa – de legalább nem a völgye –, és a felhangzó dalok annyi eredetiséget tartalmaznak, mint a kínai piacon árult Ming-korabeli váza 2000-ér’, de kérem szépen, legalább azt elmondhatjuk, hogy olcsó húsnak itt nem híg a leve. Mert aki szereti az ilyesfajta, speedalapú, gyermekdallamos, hoppá-hoppá metált, az nem csalatkozhat, de talán még az is elidőzhet egy-két percre az alkotást hallgatva, aki teli szájból szokta szidni az ilyen alkotásokat, mert hát mit is szeretnek az emberek jobban a dicsérgetésen kívül? Hát a szidalmazást! (Nem hiába írta Moldova mester pár évvel ezelőtt, hogy az emberek nagy része a tehetségekben történő bizakodásnál csak egy dolgot vár jobban – a csalódást bennük…). Igaz, ami igaz, vannak az albumnak gyermekbetegségei, de csak azért, mert a csapat már a nevében is jelzi, hogy meséskönyvek zenei aláfestőjeként próbálják álomba headbangeltetni a gyerekeket: a progresszív és gitárfanok számára lehet, hogy nem a "World Changed Forever" lesz az év albuma, de legalább csalódni nem fognak bennük, mert meg sem hallgatják őket, hehehehe.

Egyszóval, amennyiben a Gloryhammer a forradalmároknak, a Dreamtale mesekontinens összes országának írta meg a nemzeti himnuszát, ennyi lelkesítő, ragadós melódiával utoljára 30 évvel ezelőtt találkoztam, a 11. sz. úttörőcsapat megalakulásakor, mikor a stúdiós kétszer is végigpörgette a "Vörös nyakkendősök kedvencei" c. lemezt, amitől még a hangszórók is vigyázzba vágták magukat, nem beszélve a mókusokról, akik mint tudjuk, oly vidámak, mint a Dreamtale legénysége.

A végszó tehát illusztrisan így is hangozhatna, hogy itt a vége, fuss el véle, de hát mégiscsak egy komoly, metál zenével foglalkozó blog vagyunk, amit nem biztos, hogy az óvodás gyermekek olvasnak – lehet, hogy még a felnőttek sem –, ezért csak annyit: aki nem veszi véresen komolyan a dolgokat, és még mindig hajlamos az Alma együttes, vagy Halász Jutka rockosabb darabjaira fejet bólintani, az mindenképpen hallgassa meg az albumot, csak aztán táncra ne perdüljön. Mert tudjátok, az ebben a korban már lehet, hogy ciki…

Garael

Május 02-án, 49 éves korában elhunyt a metal világ egyik legnagyobb hatású zenekarának alapítója, gitárosa, a csapat legjelentősebb dalainak szerzője.

Nyugodj békében, Jeff!

Kiadó:
Quarto Valley Records

Honlap:
www.heavenandearthband.com

Mi kell egy jó Szivárvány pudinghoz? A hozzávalók nagyon fontosak: először is bemegyünk egy amerikai édességboltba (Steve Priest's Sweet), és leemelünk a polcról egy Joe Lynn Turner-re hajazó énekest. Ha nem csak a haja, de a hangja is JLT-re hasonlít, akkor már félig nyert ügyünk van. (A videón ugyan úgy néz ki, mint Horváth Pista fénykorában, de JLT sem volt egy matyó hímzés bajusszal a Fandango-ban, amikor Blackmore felfedezte.) Kell még egy Blackmore-rajongó gitáros, nevezzük mondjuk Stuart Smith-nek. Milyen szerencse, hogy 2008 óta ő is az édességboltban dolgozik! Nézzünk körül, hátha akad még valami különleges fűszer: szerecsen, Dio... Na jó, elégedjünk meg JLT-vel, ne legyünk telhetetlenek!

A hozzávalók ritmusos összekeveréséhez egy régi kollégát hívhatunk segítségül, hiszen szintén itt gályázik Richie Onori. Nem egy multimilliomos dzsesszdobos, de már az előző Heaven & Earth lemezeken is "Ördögien forgatta a habverőt". A puding remegtetéséért felelős minden Hammondok főrabbija, Arlan Schierbaum, és aki formában tartja az egészet, a Csendes Lázadó, aki a Lordok Házát is megjárta: Chuck Wright basszusgitáros. Két régi harcostárs, akik a korábbi két H&E albumon is tiszteletüket tették. Végre úgy néznek ki, mint egy zenekar, nem mint egy stúdió projekt!

De vissza a Szivárvány pudinghoz! Milyen is a jó puding? Édesen krémes, mint a tejbegríz, buján remegős, mint a szilikonmell, és meglepően változatos, mint a rockzene. Ritchie Blackmore megnyalná utána mind a húsz ujját (ha le tudna még hajolni)!

Az első kóstoláskor mindjárt egy keleties ízt érzünk, az iráni hangszer, a citerához hasonlító santur felelős ezért, és az "Eyes Of Fire"-szerű keletiesen középtempós dallamvezetés. Joe Rettából kibújik a Fehér Kutya (Doogie White), és egy hatalmasat énekel. A leg-Turneresebb Szivárvány puding viszont a No Money, No Love. Igen míves díszítéséért nem a menta vagy a tejszínhab, hanem a Hammond felelős.

Mick Jones forogna a sírjában! Ha meghalt volna. Szerencsére még él, így meghallgathatja a választ majd' 30 éve feltett kérdésére: Tudni akarom, mi a szerelem?

A válasz: Nem tudom. (I Don't Know What Love Is). Hát, erre kár volt 30 évet várni! Pedig Pécsi Dávid (David Paich), főállásban szenvedélyes szerencsejátékos, zseniálisan meghangszerelte a refrént, még egy ugyanolyan kórust is szerződtetett, mint ami annak idején a Foreigner nótát is a slágerlisták élére röpítette.

Fehér Kutya után Fehér Kígyó (Whitesnake) bújik elő az énekesből (Man & Machine). Igazi hangszínváltó a fiú! Coverdale-es akar lenni, de valahogy mégis olyan Bon Jovi-s az egész. Ja, hogy Richie Sambora elővette a "Livin' On A Prayer"-ben bennfelejtett talk boxát! A Blues Háza (House Of Blues) bíbor fényben pompázik. Igaz, csak olyan Deep Rainbow-féle JLT-s bíborfény ez.

Ha déja vu-m van a Back In Anger hallgatása közben, az azért lehet, mert kicsit hasonlít a refrénje a Tunyogi Rock Band Déja vu című nótájára. Persze ők is deklaráltan a Szivárvány színeinek szerelmesei, azok közül is kiemelten a bíbor színé. Szóval ez így rendben is van. De hogy a "Waiting For The End Of The World"-ben miért kellett a Hammondot lecserélni arra a műanyag szinti hangszínre, arra nincs mentség! Szerencsére a szólónál már visszatér a jó öreg csöves hangszer.

Kettes csapó. A Sexual Insanity-ben újra megpróbálkozhatunk a Coverdale ízű pudinggal. Igaz, hogy Blackmore-hoz csak áttételesen van köze a Whitesnake-nek, de még mindig több értelme van, mint a Foreigner-balladának. És mivel ebbe a dalba a kígyós refrén mellé egy Dio-s hajlításokkal teli verze is keveredett, mégiscsak megkapja a zöld jelzést a Szivárvány palettán. Blackmore is imádta néha csak egyszerűen nyomni a rock and rollt (gondoljunk akár a "Fire In The Basement"-re a Deep Purple-nél, vagy a "Drinking With The Devil"-re a Rainbow-nál), a "Rock & Roll Does" nem több, nem is kevesebb, csak egy dögös roki, JLT stílusban.

És most jön a csoda! "A Day Like Today", egy Kelly Keeling /Howard Leese szerzemény, amely olyan sziruposan indul, mint egy Webber musical, de aztán kibontakozva ráérez az ember a reneszánsz ízre, és ha kicserélnénk gondolatban az énekhangot Candice Nightra, akkor simán ráférne bármelyik Blackmore's Night lemezre. Az újabbaknak még akár a legjobbja is lehetne! És amikor meghalljuk az akusztikus gitár szólót, a hideg futkároz az ember hátán. Ilyet eddig csak a nagy Ritchie Blackmore-tól hallhattunk. A PUDINGOK KIRÁLYNŐJE!

De hogy nehogy elolvadjunk a nagy csöpögésben, újabb rock & roll pörgeti fel a hangulatot, mint egy csoki-vanília puding, amit megkavart a forgószél, hogy kiadja a csíkos mintát (Good Times). A "Live As One" egy klasszikus hard rock ballada, amit Joe Retta még 1988-ban írt Jesse Castro-val és Mark Adlerrel. Újra előkerül a Foreigneres kórus, de most már nem olyan bántó, mint a harmadik dalnál.

Összességében sikerült egy nagyon finom, Szivárvány ízű pudingot összehozni. Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. A miénk, akik szeretjük és visszasírjuk a '80-as éveket, amikor Blackmore még rockzenét játszott. És ha fintorgunk kicsit, az csak azért van, mert újra és újra Rainbow-utánzatokkal kell beérnünk egy újabb Rainbow lemez helyett. De ez az utánzat már szinte megközelíti az eredetit, és ha nem lennének a Foreignerees kilengések, még talán el is hinnénk, hogy ez az eredeti, hamisítatlan Szivárvány puding, amit a nagy Ritchie Blackmore, királyi főcukrász készített.

CsiGabiGa

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.gloryhammer.com

Ha a mostanság divatos cinikus szemlélettel és epével fertőzött tollal akarnám kezdeni, akkor a Gloryhammer legénységét a Bruce Lee/Nindzsa/Mortal Combat/Van Damme filmek után önmagát hirtelen harcművész sztárnak képzelő kamaszhoz hasonlítanám, akinek a tükör előtti pózolás aztán kurvára megy, de az első utcai pofontól fejre áll, mint a jancsiszög. Mivel azonban koromnak hála túljutottam a darwini törzsfejlődés eme szakaszán, alapvetően jóindulattal állok hozzá a Gloryhammer legénységének produktumához. Hogy miért? Hát mert rohadtul szeretek még mindig pózolni a tükör előtt. (Nem szoktam, de lelkiekben annál inkább!) A szimpatikus nevű csapat – naná, majdnem Petőfit idézik, aki a Helység kalapácsa címmel nem is gondolta, hogy egy brit metálcsapatot fog megihletni, hehehe – ugyanis azt a fajta zenét játssza, amire Kotta kollegának csak két – ámbár lényegi – kérdése van. Ezt? 2013-ban?

Nos, lehetne eme velős kritikai észrevétel önmagában is egy teljes recenzió, és bizonyos szempontból állna is a dolog, csak ez a szempont nem az enyém. Tudjátok, a póz miatt. Mert hát igen, én veszettül szeretem ezt a fajta sárkányos, fantasys, mesehablatyos, heroikus és olyannyira kiszámítható, merevpózolásos metált, melynek megfejtéséhez nem éppen az Obádovics matematika könyve kell, de talán még a Benedek Elek összese sem… Lehet, hogy mindez azért van, mert alapvetően most is szeretem a meséket – nem, nem azokat, amelyek a Parlamentben hangoznak el néhanapján –, de az is lehet, hogy zenei szocializációm alapkövei – ABBA, Korda Gyuri, Szécsi Pál – olyan mélyen égették belém az egyszerű, de hangzatos melódiák szeretetét, hogy azt nem tudja felülírni semmilyen, giccstől való ösztönös ódzkodás, meg hát ki más is szeretné ezt az pattogós, a német/brit hadiindulókon alapuló lelkesítő metált, ha nem egy magyar királyi katonatiszt?

Nos, itt van hát ez a csapat, csupa, ezerszer lejátszott sablonnal felvértezve, melyekről mégis lepattan mindenfajta kritikai szúrka-piszka, és ha nem is eredeti, amit összehadakoznak itt a fiúk, minden kétséget kizárólag hatékony, és hát igaz, ami igaz, elsajátították az öregebb mesterek minden harci fortélyát. Mert akinek a klipnóta hallatán nem ugrik be rögtön Luca Turilli "The Ancient Forest Of Elves" c. száma, az menjen inkább az erdőbe manót keresni zenehallgatás helyett, és ha a Dragonforce legénysége szerzői válságba kerülne, akkor az "Amulet Of Justice"-t hallván egyből hasznos tanáccsal tudnám őket ellátni, hová menjenek ötletet lopni… Az Alestormos billentyűhuszár, Chris Bowes természetesen nem tudja megtagadni önmagát, a kalózok helyett azonban ezúttal a szokásos kelta fantasy-világba kalauzolja a hallgatót, ami már csak azért sem baj, mert a csapatok vezetésével egy olyan rejtett tehetséget bízott meg, akinek neve hallatán rögtön melegség önti el minden magyar lelkét – pedig Thomas Laslo Winkler svájci, úgyhogy lehet, hogy Kis-Ázsia helyett valahol Európa szívében kellene keresni az Őshazát? Nem, ez valószínűleg nem így van, mindenesetre a Dragonforce-ba is jelentkező fiatal énekes egyszerre képes a reszelős hadi zsolozsmára, és az operás, Olaf Hayer ihlette hangbűvöldére, ami mint tudjuk, ebben a stílusban alap. Persze azért a gitárosok nem jelentenek veszélyt Luca székére, izé, trónjára, a heroikus dallamok alatt futó arpeggiók száma bőven a 2 faktoriális alatt marad, de ez nem róható fel egy olyan bandának, ahol a főnök gitár helyett szintit forgat.

Ügyes, a kezdő státusz ellenére a sablonokat rutinosan építgető harci brigáddal találkozhatunk, úgyhogy aki azt gondolja, hogy a pózok mögött csak fiatalos hevület és fantázia rejtőzik, könnyen tévedhet. Aztán annak olyan pofon lehet a vége, amilyet csak Bruce Lee tudott adni, fénykorában.

Garael

Kiadó:
Edel/earMUSIC

Honlapok:
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Magam is el vagyok képedve azon, hogy ezen az oldalon még nem jelent meg igazi Deep Purple lemezértékelő, kivéve egy retrospektív írást a klasszikus "Fireball" albumról, amit annak idején a "régi" Rockinform Évtizedelő sorozatából "ollóztunk" ki. A Deep Purple minden kétséget kizáróan zenei formációm egyik legjelentősebb állomása volt, annak idején a "Machine Head" évekig napi vendég volt a lejátszómban. Nem véletlen, hogy a zseniális album előtti tisztelgésnek szánt "Re-Machined" tribute-ot kötelességemnek éreztem hosszasan taglalni - jóllehet, nem voltam tőle elájulva.

Elképesztő, hogy ezek a nagy öregek, ezek az élő legendák ma is aktívak, fiatalokat megszégyenítően sok koncertet vállalnak. Ugyan az idő vasfoga őket is megrágta (a bookletben szereplő fényképeken különösen Ian Paice lett erősen nagyapás), mégis minden lefogott hangból egyértelműen kiderül, hogy ezeknek a rock matuzsálemeknek vérévé vált a zene, ma is buzognak föl belőlük kreatív energiák. Persze már régen nem úgy, mint  a minden idők legjobb koncertalbumának kikiáltott "Made In Japan" idején, de még úgy sem, mint a Blackmore-talanított első DP lemez, a "Perpendicular" nótáiban (Uramatyám! már az is majdnem 20 éves!).

El kell fogadni a sorsszerűségét annak, hogy hatvan fölött, 18 lemezzel a tarsolyukban ezek az élő legendák már nem robbannak be, nem csinálnak semmi hajmeresztőt, egyszerűen tanítanak olyan érett bölcsességgel és türelemmel, amilyennel csak kiérdemesült, de szellemi frissességüket még mindig hiánytalanul őrző professzorok tudnak. Igen, talán öreguras egy kicsit ez a muzsika, na és akkor mi van?! - "Now What?!"  - Mit kell még nekik bizonyítaniuk? Az ég-világon semmit; egy egészséges világban a fiatal zenészek mind ott kuporognának törökülésben, tátott szájjal a rutinos mesterek lábánál.

Csak hogy a lemezről is mondjak valamit. Érdekes anyag. Ezzel nem fognak új rajongókat szerezni, talán néhány régi fan is csak értetlenkedik majd egy sort, mégis úgy fog bevonulni a zenekar történetébe, mint az összes közül az egyik legprogresszívebb, legkísérletezőbb album. Nem mondom, hogy minden dal telitalálat, például az "All The Time In The World" inkább való Gillan legutóbbi, halál unalmas szóló albumára (One Eye To Morocco, 2009). Ugyanakkor - s ebben valószínűleg a zseniális producernek, Bob Ezrinnek is benne van a keze - olyan hangzásokkal, dalszerkezetekkel találkozunk, amelyek eddig nem voltak igazán jellemzők (pl. Uncommon Man, Apres Vous, Vincent Price).

Szerencsére akadnak itt olyan dalok is, amelyek szervesen illeszkednek a Steve Morse által fémjelzett korszak fő irányvonalába (Out Of Hand, Hell To Pay, Body Line). Itt jegyzem meg, hogy Morse ezúttal is elképesztő, még úgy is, hogy ezen az albumon egyáltalán nem exponálja túl magát. A székesfehérvári FEZEN-en idén föllépő Deep Purple-t föltétlenül meg kell nézni; ki tudja mikor kanyarodnak erre legközelebb - ha egyáltalán.

Nem meglepő, hogy a lemezt a tavaly nyáron elhunyt briliáns zeneszerző, barát és volt harcostárs: Jon Lord emlékének dedikálták. "A lelkek, midőn összeérnek, mindörökké együvé tartoznak" - hirdeti a fölirat. Nekem is hiányzik nagyon a Tanárúr, pedig Don Airey minden tőle telhetőt megtesz, hogy könnyítsen nekünk a veszteség súlyán.

A "Now What?!" limitált kiadásban is megjelent egy plusz country rock földolgozással  (Jack Clement "It'll Be Me" című nótája) és egy bónusz DVD-vel. A DVD-n szerepel egy 20 perces video beszélgetés és három audio "meglepi": az "All The Time In The World" rádió változata, valamint a "Perfect Strangers" és a "Rapture Of The Deep" koncert verziója. Őszintén szólva nem túl kecsegtető, kivételesen azt mondom, hogy nem sokat vesztünk az alap kiadással.

Tartuffe

Amikor 2009-ben a G-Jam szerényen elpostázta Mátészalkáról az "On The Road Again" című első lemezét a Rockinformnak és az akkori főszerkesztő bölcs előrelátásának köszönhetően az nálam landolt, két dologban voltam biztos a meghallgatás után. (1) Mihamarabb "teríteni" kell az anyagot, minden kapcsolatot és ismeretséget mozgósítani kell, hogy kitudódjon; ez az öt kitűnő muzsikus nem szarral gurít ott Szabolcsban, sőt minden túlzás nélkül világszínvonallal van dolgunk. (2) Amennyiben ez sikerül, és ha Király "Pitta" István nem tereli be félelmében a zenekart egy kamrába, ahol magukra zárják az ajtót és lenyeli a kulcsot, akkor nem maradhat visszhang nélkül sokáig a ténykedésük, még egy olyan torz és elkurvult világban sem, ahol a médiafelületeket és a közvéleményt nem a minőség, hanem olyan hírek érdeklik, hogy pl. VV Lajos megint az ujjára b@szott kalapáccsal, de nem adja fel a reményt, hogy nyári szezon elejére már dj legyen.

Így is lett. VV Lajos mielőtt örök feledésbe merült, feltehetően még kiadott egy lemezt, amit a saját anyja sem vett meg, Pitta ellenben egyre több embert ért el és érintett meg instrumentális dalaival. Ismeretlen emberek jeleztek vissza innen-onnan az országból, hogy hálásak a művészetéért, sőt volt olyan is, akinek a gyász fájdalmát tette elviselhetőbbé és ezért mondott torokszorító levélben köszönetet… Nincs ebben semmi pátosz és túlzás sem. Egyszerűen ez a helyzet. A G-Jam olyat tud, amit az országban rajtuk kívül senki. Úgy és annyi érzéssel játszanak instrumentális gitármuzsikát, hogy akinek nem teljesen deformált és torz a lelke, az rajtuk keresztül töltekezhet, megerősödhet, de igen, ha sebzett, akár gyógyulhat is.

A harmadik lemez az előzetes hírek szerint az eddigi legváltozatosabbra sikerült, ami valóban igaz is. Gitárosok esetében nem ritka, hogy a kezdetben zabolátlan és virtuóz játék szép lassan elmarad és ilyenkor azt szokták mondani, hogy révbe ért és letisztult a művész. No, itt éppen fordítva történik a dolog. Tisztulni ugyan tisztul a Pitta, már-már majdnem hófehér a szentem, de hogy ennyire nem pörkölt még oda a megelőző két lemezen, az is biztos. A nyitó "Breaking News" kezdőfutama olyan erővel keveri le miheztartás végett az első pofont, mint anno a kétméteres keleti szörnyeteg, Nyikolaj Szergejevics Valujev. De ahogy a rettenetes fizimiskával bíró Valuev is, úgy a "Breaking News" is belülről már csupa báj és derű. Minden hang ott és úgy sorakozik, ahogy a legtöbb gitáros szeretné legmerészebb álmaiban.

Pittának, a csodálatos zenekarnak, Nagy Ádámnak (Roy és Ádám) és vendég Marciknak (Pfeff Márton - basszusgitár, Mits Márton - szaxofon) köszönhetően az egész lemez egy igazi jutalomjáték. Ha Nagy Ádámmal szól a "Chicken Blues", akkor magunk is ott kapirgálunk a tyúkudvarban, hogy minden egyes hangra nyakból hirtelen rámozduljunk, nehogy más vigye el előlünk. Ha a "Hotel Paradiso"-ban lazulunk, akkor egyszeriben forróvérű latinokká válunk (hogy ez az én adottságaimmal hogy sikerül nekem minden egyes hallgatás után, egyszerűen nem is értem...). És örülünk és sírunk és töltekezünk és gyógyulunk ha kell, ezúttal is, egy teljes lemezhosszig.

A hazai gitáros szakma egyik legelismertebb és szakmailag kérlelhetetlenül, már-már hírhedten túl szigorú jelese az alábbi gondolatokat írta ki az üzenőfalára a lemez meghallgatása után:

"Ilyen gitározás nincs is
- Zseniál
- Ilyen kifejező gitárjátéka világviszonylatban is legfeljebb csak Steve Vai-nak van
- Pittának világsztárnak kéne lennie már rég
- A hazai instrumentális rock gitározás királya
- Mindenkinek ismernie kéne!!!"

Röviden ennyi, igen.

Túrisas

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.empyrios.it
myspace.com/empyrios

Az Empyrios a nemrégen recenzált DGM édes testvére. Közös apától származnak, aki nem más, mint a félelmetesen jó kezű olasz gitárfenomén, Simone Mularoni. Ha a DGM Mularoni SymphonyX iránti rajongását leplezi le, akkor az Empyrios azt bizonyítja, hogy nem kevésbé lelkesedik a Strapping Young Lad-ért, illetve bármiért, ami  Devin Townsend nevéhez köthető.

Nehéz lenne beazonosítani az Empyrios stílusát, összetettsége, komplikált ritmusai, hajmeresztő gitárszólói ellenére sem merném minden további nélkül a progresszív kategóriába sorolni. Van ugyanis benne egy kis indusztrialitás, metalcore elemek, és nem kevés djent, amúgy Meshuggah módra. Sajnos ehhez társul - a korábbinál hangsúlyosabban - rengeteg elektronika, kütyüzés, effektelés. A dobhang például az én ízlésemnek hervasztóan műanyag, nem is vagyok meggyőződve róla, hogy végig valóban Dario Ciccioni keze munkáját dicséri.

Éppen az utóbbi vonások és a meglehetősen egynemű, már-már arctalan masszává összefolyó dalok miatt a "Zion" nem is talált el annyira, mint idősebb fivére, a 2008-as "The Glorious Sickness". A "Zion" sokban emlékeztet a finn Reversion tavalyi anyagára (Obscene), és végül kicsit olyan lett, mint a borítója: ultramodern, végletekig szögletes és jobbára szürke.

Sajnálatos, mert valójában minden adott: Mularoni káprázatos szólókat rakott bele (Atyavilág! Amit pl. a "Square One"-ban művel!) és Silvio Mancini éneke/hörgése is első osztály. Nagyon hiányzik ide a nagy példakép, Devin Townsend nagyszabású, őrült, de lenyűgöző zeneisége, ahogy azt a 2012-es "Epicloud"-on hallhattuk. Mindazonáltal meg kell adni, ugyan nem éppen DGM, de van ennek a muzsikának egyfajta húzása, és persze számtalan olyan metalhead létezik, akit nem zavar ez az elidegenedett, digitális-ipari hangzás...

Azért még rágódok rajta egy sort, a végső ítéletet visszatartom az év végéig. Szabad olyat egy kritikusnak?

Tartuffe