Vigyázni kell a forgószéllel! Felkap, magával ragad, aztán nem tudod, hol tesz le, talán Kansasben, esetleg Óz földjén, vagy Metálországban. Engem már "Az Ördög lánya" is az ujja köré csavart, de most egy "Duplacsavar"-ral még egyet szorítottak a gigámon és megadtam magam nekik. Igen, ez a Twister. Akik a Lord által kitaposott úton járják a dallamos rock ösvényét. A kétlemezes bandák közül az Avatar és a Rubicon játszik még hasonló zenét. Csak míg az Avatar a második lemezére elvesztette önálló, karakteres arcát, a Rubicon meg szerintem még mindig nem találta meg, addig a Twister az első lemez óta tovább fejlődött.
Annyiban is mások ők, hogy nem lágyítják billentyűkkel a muzsikát, ehelyett két gitár nyomja amúgy Judas Priestesen a kemény riffeket és az iker-gitárszólókat. És talán éppen ez az, amivel jobbak a többieknél. Nem álltak be a sorba a hagyományos ének, gitár, basszusgitár, billentyűs, dob felállással, hanem bátran odapörkölnek az ember arcába egy metál riffet, hogy arra épülve bontakozzon aztán ki az akár egy hallgatás után is velük énekelhető dallam.
A Csavar-gó fiúk nagy Edguy rajongók, de nem követik mindenben Toby őrületeit. Ez vonatkozik főleg a szintibetétekre, amit aztán koncerten lehet szégyenszemre samplerről nyomni. Amíg Sammet Sam-plerezik, addig ezek a csákók megállíthatatlanul gitároznak! Ilyen a Forgószél. És bár a zenekar néhány tagja még játszik a Tobias Sammet Tribute Bandben, ha nem vigyáz, lassan Toby játszhat a Twister Tribute-ban. Mert az Edguy már leszálló ágban van, a Twister ellenben, mint ama bizonyos felfelé szálló légáramlat, felkapja, aki az útjába kerül.
Egyetlen negatívum, hogy néhol nem érteni a szöveget (főleg az "Álarcosbál"-ban, de talán csak az álarc miatt) a szövegkönyvben kellett utánaolvasnom, mit is akar Móki mondani. De ezzel együtt nagyon tetszik az album. Kedvenceim "A hős" és "Az óceán felett". És a HammerWorld, amely eljuttatta hozzám ezt az anyagot. Hozzátok is eljutott?
Most akkor én szeretem az Anthraxet, vagy sem? Nem csak úgy ímmel-ámmal, mert úgy persze, hanem igazán? Kicsit ambivalensek az érzéseim velük kapcsolatban a következők miatt: egyrészt tetszik, hogy a thrash színtér fordított keresztes, töltényhüvelyes komolyságának (vagy idiotizmusának, ízlés szerint) be merték mutatni a középső ujjukat a szörfös-deszkás, rövid-gatyás utcagyerek imázzsal; az apokaliptikus-horrorisztikus szövegvilágnak pedig humorral és nem kevés öniróniával intettek be. A "nem kell magunkat olyan komolyan venni" életérzésen felül az is mellettük szól, hogy mindig is jól képzett énekesük volt – mind Belladona, mind Bush simán überelte a stílus sztenderdjét. Továbbá, nem voltak restek feszegetni kicsit a műfaj határait, gyakran kacsingattak kifelé a rap, a punk és a grunge irányába is.
Másrészt, ha jól belegondolok, sosem tudtak olyan erős számokat, albumokat írni, mint a Metallica, vagy csak fele olyan fifikás riffeket, mint Mustaine, és közel sem voltak olyan súlyosak, mint a Slayer. Legnagyobb kislemez sikereiket is feldolgozás nótákkal (Antisocial, Got The Time) és/vagy rapperekkel megejtett együttműködéssel (Public Enemy - Bring The Noise) aratták. A mega-gáz énekescserék pedig simán lenyomták az éppen futó brazil szappanoperák krémjét ciki-faktorban. Mondhatnám, még a Metallicánál is látványosabban feküdtek be az éppen futó trendeknek, de nem teszem, mert ők sosem titkolták, hogy ha kell, a siker érdekében akár Samantha Foxszal vagy a Pet Shop Boys-zal is összeállnak egy kis mókára. Például nem nyilatkoztak olyan baromságokat, hogy sosem fognak videót csinálni, szóval nincs igazán mit számon kérni rajtuk.
Ettől még kötelező banda, főleg ha ilyen korrekt áron itt a közelben nyomulnak. Viszont most se tudtak száz százalékosan meggyőzni, megint ott voltak azok az apró hiányosságok, tökéletlenségek - szinte minden tekintetben beleköthetek valamibe, ha akarok. Hangzás: nem volt jó. Ellenben rossz volt. A keverőpult közelében és mögött kifejezetten karcos és halk soundot kaptunk, ráadásul Frank Bello basszusának jellegzetes csattogását is sikerült a keverőemberkének kinyírnia. Az egyébként szimpatikus koncerthelyszín ebből a szempontból nem vizsgázott jelesre. Igaz, előrébb somfordálva ez nem volt annyira zavaró, a színpadhoz közelebb már volt annyi hangerő, hogy metal koncerten érezhette magát az ember.
Felállás: nem teljes. Két beugró emberrel nyomják, Benante távolléte az utolsó pillanatban derült csak ki. Jon Dette jól helyettesítette őt, de mégsem elég jól. Ugyanezt tudom elmondani Donaisról is: képzett gitáros, de kicsit kilóg a zenekarból, nem tudja felvenni azt a pörgést, amit ezektől az agyamentektől elvárunk és ami ennek a csapatnak a legfőbb erénye. Setlist: lehet vitatkozni azon, hogy akkor most jó, vagy sem, hogy a teljes Bush éra negligálásra kerül, személy szerint, ha egy banda ilyen ritkán jár errefelé, átfogóbb képet várnék a munkásságukról. A bénázás és a belső ki kit utál, ki kinek a számait nem hajlandó játszani legyen már az ő bajuk, ehhez a rajongóknak semmi köze. Jelzésértékű, hogy az alapból nem túl hosszú programba három feldolgozás is bekerült, miközben a zenekar csúcsidőszakához tartozó "State Of Euphoria/Persistence Of Time" albumokról ezeken kívül (értsd, a két feldolgozáson túl) semmi nem hangzott el, azaz nem csak a Bush korszak volt alul-reprezentálva.
Ha már itt tartunk: értem én, hogy az utolsó lemez és az idei feldolgozás EP számait nyomni kell, hátha van még olyan különc, aki veszi a zenét - előbbivel még nagy baj sincsen, de a T.N.T. akkor is teljesen felesleges volt, ha azzal bárkit, bármilyen koncerten be lehet indítani. Azt sem értem, mit keresett itt a "Deathrider" az első korongról. Ezt sem Belladonna énekelte fel anno, ráadásul akkor még nagyon nem alakult ki az Anthrax saját stílusa. Ezek helyett lehetett volna játszani valamit a fent említett két klasszikusról.
Belladonna. A fickó azt hiszi magáról, hogy piszok nagy ász, és az égvilágon mindent el tud énekelni. Pedig (már) nem. Szerintem a dalválasztást is ő tereli olyan irányba, hogy a zúzós számok mellett dallamosabbak is legyenek, ahol villanthat és bizonyíthatja, felveszi a versenyt Bon Scottal, vagy DIO-val. Valaha biztosan volt is ennek az önbizalomnak létjogosultsága, de túl az ötödik x-en azért megkoptak azok a hangszálak, gyakorlatilag az összes magas témánál szépen beégett az öreg. Vissza kellene venni abból az arcból, mert szappanopera lesz a végén ebből is.
Volt azért pozitívum is, mindjárt az az öt bitang jó nóta az "Among The Living"-ről, és a már korábban jelzett energia, ami ebben a bagázsban megvan, és ami majd szétfeszíti a színpadot, amikor zenélnek. Láthatóan ők is rettenetesen élvezték a bulit és a giga-hálás közönséget. De év koncertjéről, vagy hiper-szuper produkcióról azért én nem beszélnék – ha a grazi Maiden buli tíz pontos volt, akkor ez mondjuk hat és fél. Kis jóindulattal, mert természetesen azért szeretem őket, nagyon is.
Kelly "Sundown" Carpenter a zenei mazochisták kedvenc énekese – persze lehet, hogy a valódiaké is, de momentán nem vagyok olyan helyzetben, hogy megfelelő mintavétellel kezdjek neki az állítás bizonyításának. Környezetemben ugyanis ilyen személy nem található, kivéve talán az egy szem beosztottamat, aki viszont biztos az, mert még mindig mosolyogva fogad kora reggel a melóhelyen, pedig rengeteget b…….-om. No, mindegy, térjünk vissza a zenei ösvényre: a jelenlegi Adagio (ex-Outworld, Beyond Twilight) vokalista hangja tulajdonképpen ahhoz a nyílt sebet borotváló, magas frekvenciájú hullámhoz hasonló, amitől az üveg is megreped. Ráadásul dallamai is olyanok, aminek megírásába három Bartók Béla-klón is beleizzadna, nemhogy az azokat kiénekelni próbáló komplett haladó operaénekesi kurzus. Fenoménunk különösen a magas regiszterekben képes dobhártyát fakasztani, de ha kell, úgy rekeszt, mint Angela Gossow, ha éppen jeges vizet ivott.
Nos, amikor az idei év kellemes meglepetését okozó Vindictiv lemezének első hangjait meghallottam, azt hittem, hogy lemaradtam Carpenter barátunk újabb vendégszereplésének híréről, ugyanis a bőröm egyből vargát rántott ( nevezik ezt libabőrnek is, de hát lelibázni egy macsó katonát…) a felharsanó sikoly-dallamok szuperszonikus erejétől. De nem, itt bizony a korábban kizártnak tartott tény valósult meg, vagyis nem csak egy legény van talpon a metál zenei vidéken, aki képes ilyen méretes petrencés rudat emelintő erővel Budára, izé, Rómára mutatni, mégpedig egy Marco Sandron nevezetű szürke eminenciás, aki a progresszív undergroundban jártas egyéneknek az olasz Pathosray-ből lehet ismerős, de – és minő mulasztás – a kedvenc stílusomban alkotó Fairyland szimfonikus metálcsapatát is erősíti. Mivel tulajdonképpen sokkot kaptam a gyönyörtől Sandron hangja hallatán, gyorsan fel is kutattam korábbi munkáit, így jutottam el a már említett Pathosray 2007-es lemezéhez, ami megerősített abban, hogy klasszis a srác, sőt, Carpenterrel ellentétben – aki leginkább a fájdalomokozásban jó –, Marco képes a hangjával úgy is simogatni, mint James Labrie a legjobb pillanataiban. (Nem véletlen, hogy az Eden's Curse is kiszúrta magának, ám a kapcsolat termése igazából csak egyetlen videoklip, hiszen nem régen jött a hír, hogy az új énekes a gatyát felkötni kényszerülő Dreyelandos Nicola Mijic lett.)
Jelenlegi kedvencem azonban egy echte kifacsart power-progresszív gyöngyszem, a billentyűs virgáktól hemzsegő és hangulati hullámzásokba torkolló "The Sad Game" nevezetű szörnyeteg, melyben Sandron képes megjárni poklot és mennyet, intenzív gyönyörérzést okozva azoknak a SymphonyX rajongóknak, akiknek bejött az utóbbi évek Allenes (de nem dallam-Allenes) erőmetálja.
Nem tudom, minek írom ezt egyáltalán, mert úgysem számít, és zavarni sem zavar igazán. Pusztába kiáltott szó, tudom, csak a saját megnyugtatásomra. Szóval Kadarka és Siller vs. Pinot és Rozé. Itthon állítólag nem lehet igazán jó Pinot Noirt inni, tartja a közvélekedés. Nem mellesleg a Syrah-ról is. Árnyalva kicsit: olyan sokan csinálják ezeket olyan jól a nagyvilágban, hogy azzal - legalább is ár-érték arányban - nem igazán tudunk versenyezni. De sebaj, mert itt van nekünk a magyar Pinot, egy pirosbor (a vékony héjú vörösökre éppen divatba jövő megnevezés szerint), a Kadarka.
Nos, barátaim, full respekt a Kadarkát rehabilitálni hivatott erőfeszítéseknek, mégis lerombolni vagyok kénytelen ezt a két mítoszt. Egyrészt, a magyar Pinot egyáltalán nem rossz, egyre több izgalmas és/vagy megbízható tétellel találkozom úton-útfélen, ezzel szemben kiemelkedő Kadarkát még nem sokat ittam. Korrektet igen, nem is egyet, de olyant, aminél beütött az a bizonyos hűha érzés, még nem igazán. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ezerszer inkább Benedek Peti Pinot-ja, mint gyakorlatilag ugyanannyiért egy közepes Kadarka vagy egy akármilyen Siller.
És akkor itt is a másik a trend, amely lufit úgy veszem észre, leginkább a borászok fújják. Értem én, hogy nem szeretik a rozét, nem tartják sokra ezt a műfajt, és csak a fogyasztói elvárásoknak behódolva adták be a derekukat, úgyhogy ennél egy fokkal jobb és jellegzetesebb lehetne ez a monarchikum. Mégis szkeptikus vagyok, mert a fogyasztói szokások, úgy tűnik, már beálltak, és kevésnek érzem a sillernek azt a különbözőségét, amely kibillenthetné azt a jelenlegi egyensúlyából. Kiváló gasztroboron túl (értsd, főzéshez és a parikás-tejfölös magyar kajákhoz) nemigen látom a szélesebb szerepét. Az amatőrök nem tudják hová tenni a remek fehér fajták és rozék rengetegében, a profik viszont gyorsan túllendülnek rajta, ahogyan a rozékon is. Szerintem. Mindazonáltal sok sikert a próbálkozáshoz, ha mégis bejön, veszteni nem fog vele senki.
Úgyhogy amilyen könnyű volt kiválasztani a kedvenc fehérboros fajtámat (természetesen a furmint, mi más?), annyira nem egyszerű ugyanez a vörösök esetén. A Merlot kicsit jellegtelen az én ízlésemnek, a Cabernet Savignon nagyon nemzetközi, a Syrah- és Pinot-misztikumról fentebb beszéltem, ráadásul azok sem magyar fajták. A Portugieserrel nincs nagy baj, főleg, ha korrektül van összerakva és beárazva, de azért lássuk be, ez a jó értelemben vett asztali borocska a mindennapokra, bankot vele Monte-Carlóban robbantani nem fogunk. Különösen zavaró ehhez képesti túlárazottsága a piacon.
Marad nekünk reménységként a Kadarka és a Kékfrankos, mint kitörési pontok, ország-imázs építő és megkülönböztető fajták. Utóbbiban is van potenciál, valóban, gyümölcsös-fűszeres jellege nagyon is összhangban van a csípős magyar konyhával és mentalitással, valamint külső megítélésünkkel. Savtartó képessége jól jöhet az egyre melegebb éghajlat tekintetében is, főleg a déli borvidékeken (Szekszárd, Villány), jelenlegi elismertségét azonban egyelőre negatívan befolyásolja és széles körű népszerűségének potenciáját jelentősen leszűkíti a soproni hagyományból eredő karcos, savas jelleg. Szerintem.
Közben a surranópályán megúszni látszik egy nemzetközi viszonylatban "lesajnált", másodvonalasnak, küvé-bornak tartott szőlőfajta. Mostanában egyre inkább érzem úgy, hogy a Cabernet Franc igazán jól érzi magát errefelé, és mintha a szakembereink is értenék ezt a szőlőt. Nincs még kialakult honi CabFranc stílus, iszok én testeset és könnyedebbet egyaránt, de gyengét nagyon ritkán. Ha éppen most kellene voksolnom, magyaros vagy nem magyaros, én erre tennék egy nagyobb tétet. Persze ez ízlés kérdése is – kicsit bárdolatlan, nyers stílusa az enyémhez speciel közel áll.
Egy szó, mint száz, van még teendő bőven Kadarka és Kékfrankos fronton, amíg beáll az ideális fajta-termőterület egyensúly, és megszületnek azok a bizonyos nagy dobások a hungarikumként elkönyvelhető fajtákból. Vörösben ez talán jóval nehezebb, mint fehérben, ezt azért gyorsan tegyük hozzá a szőlészek, borászok védelmében és a további erőfeszítések stimulálása érdekében. Mert a kemény munkát, a kísérletezést folytatni kell, akkor is, ha az eredmény majd csak évtizedek múlva fog jelentkezni. Ez a nehéz, de egyben szép is ebben a szakmában. Addig mi iszogatjuk a Cabernet Francot, és ha megengeditek nekem, én a magyar Pinot Noirt is. Egerből, Mátrából, mert arrafelé nincs vele túl nagy baj.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy életre szóló emlék. Egy barátommal ülök a horvát tengerparton, a nap elől egy parti kricsmi árnyékába menekülve, és a kellemes hűvösben a Schenker Akusztikusokat hallgatjuk sörözés közben, a felszolgáló kedvességének köszönhetően, aki hajlandó volt betenni a lejátszóba a magammal hozott CD-t.
Egyébként nehezen barátkozom. Két évig barátkoztam a gondolattal, hogy milyen lehet egy Schenker lemez Schenker nélkül. Aztán megvettem és elvarázsolt. Ott volt Michael Voss, aki énekes, gitáros, producer és Schenker-rajongó, s az eredeti énekessel, Gary Bardennel egy olyan zseniális akusztikus átiratot rittyentett, mely azóta is az egyik kedvenc lemezem. Most, hogy az új Schenker lemezen, a "Temple Of Rock"-on összekerült Voss és Herman Rarebell, szinte törvényszerű volt, hogy megpróbálkozzanak egy hasonlóval. Az ex-Scorpions dobos jó néhány slágerben volt a Schenker-Meine páros társszerzője, most ezekből mazsoláztak. De az eredeti énekes közreműködése hiányában Vossi egy másik, korábbi ötletét is belegyúrták az albumba: a "Voices Of Rock"-hoz hasonlóan minden dalt más-más ismert (vagy nem) torock énekel.
Herman Rarebell bezzeg könnyen barátkozik! Herman Ze German néven időnként kiad egy kiadhatatlanul rossz albumot, ehhez bizony kellenek a befolyásos barátok! És persze a Scorpions név is sok barátot vonz: énekelt már nála Don Dokken, a Dokken névadója és énekese, Jack Russell a Queensryche-hoz hasonlóan kettészakadt Great White-ból, Charlie Huhn, aki Ted Nugent és Axel Rudi Pell exének mondhatja magát. Herman most Vossi révén még újabb barátokra lelt. Itt van mindjárt a Schenker turnén is éneklő ex-Rainbow énekes, Doogie White, vagy Johnny Gioeli (Axel Rudi Pell), Paul Shortino (King Kobra, de leginkább ex-Rough Cutt és ex-Quiet Riot énekesként ismert), Gary Barden (MSG), Tony Martin (ex-Black Sabbath), akik korábban énekeltek az említett "Voices Of Rock" lemezeken. Az ismeretlen kakukktojások: az elsőlemezes német banda, az Unbreakable énekese, George Daniels, aki közreműködésével igyekszik meghálálni a produceri munkát Hermannak. Vajon honnan vehették ezt a nevet a csapatnak? Fogalmam sincs. :) A másik kakukkfióka a neve alapján kétségtelenül magyar származású, de hangját Kaliforniában áruló Michael Nagy, akit Corey Whitehead mutatott be barátjaként Hermannak. És mint tudjuk, a barátom barátja az én barátom is (míg a barátom ellensége néha még jobb barátom, de ez egy másik történet).
Feltöltöttem hát a telefonomra az albumot és újra átéltem egy életre szóló élményt! Igaz, hogy most csak a telefon volt a barátom, amely megmentett a feleségem csacsogásától, igaz, hogy most a horvát árnyék helyett a ciprusi napfény simogatott. De az élmény mégis hasonló volt. Megint zseniális az újrahangszerelés, csak most profi flamenco gitárosok (José Antonio Rodríguez, Corey Whitehead) segítenek átlépni Vossi korlátait, míg a kemény riffeket egy igazi tökös csávó, a korábban Rob Halford Fight-jában harcoló Robby Lochner ültette át fémhúros akusztikus gitárra. És a dalok közti szünetekben hallom a tenger morajlását, néha felintegetek a negyedóránként fejem felett elszálló repülőknek, és arra gondolok, hogy a szállodába visszatérve milyen jó lesz meginni egy korsó Carlsberg sört. (Ezen a vacak helyen minden kocsmában és szállóban azt csapolnak. Hát hol itt a választék, kérem? Panaszt fogok tenni!)
És a lemezen az énekesek szépen sorakoznak egymás után: Michael Voss magának tartogatta a lemezkezdést, így legalább nem olyan feltűnő hangjának gyengesége, mintha a lemezen sorakozó ászok bármelyike után következne. A "Lovedrive" lemez nyitó dala ("Loving You Sunday Morning") most is remek kezdésnek bizonyul. Én csípem Vossi hangját, úgyhogy semmi bajom azzal, ha ő kezd. De ezt a dalt főleg a szólójáért szeretem. Őt követi az egyslágeres énekes, John Parr, aki remekül elvegetál közel 30 éve abból, hogy annak idején elénekelte a "St. Elmo's Fire" című film betétdalát. De a "Passion Rules The Game" jól áll neki. Majd a nagy öreg, aki 14 éven át énekelt Santana mellett, a 67 éves Alex Ligertwood veszi kezébe az irányítást, és hibátlanul interpretálja az "Is There Anybody There?" című dalt. Hogy mégsem vagyok elájulva tőle, az azért van, mert az eredetileg is reggae beütésű dalt szinte változatlan formában adják elő a zenészek. A legnagyobb csalódás viszont Bobby Kimball (ex-Toto) nevéhez fűződik, aki a legnagyobb slágert kapta ("Rock You Like A Hurricane"), de annyira karót nyelt hangon szenvedte végig, hogy a leggyengébb pillanatok egyikévé tette.
Ám ezután kezdetét veszi az igazi zenei orgia. Kezdődik mindjárt a Don Dokken által elénekelt és nem kicsit "Alone Again"-esre sikeredett "You Give Me All I Need"-del. Ennél még zseniálisabb a "Make It Real" Doogie White előadásában, aki a maga egyedi hajlításaival teszi különlegessé a dalt, majd jött, látott és mindent vitt Johnny Gioeli alakítása a "Dynamite"-ban. Egy olyan, két hangon lépkedő, dallamtalan slágert tesz élvezetessé, amelynek már az akusztikus feldolgozásába vak lóként belemenni (Nem vak az, bátor!) is merészség volt. Nem hiába mondják, hogy merni kell nagyot álmodni! Néha a lehetetlenről is kiderül, hogy lehetséges. Ezután már szinte csak levezetés a Gary Barden által elénekelt "Falling In Love", amely azért még mindig megdobogtatja a rocker szíveket. Főleg az enyémet, aki ebben a nótában éltem át leginkább újra a Gary Barden szólólemezként megjelent Schenker Akusztikusokat ("Past And Present").
Jack Russell a "Nagy Fehér" stílusában próbálja hozni a "Don’t Make No Promises"-t, de nekem a hangja itt valahogy inkább Robin McAuleyra hasonlít. Ahogy Paul Shortinoé pedig Bryan Adamsre hajaz ebben az akusztikus környezetben. Arról nem ő tehet, hogy a "Love Is Blind" nem egy olyan erős nóta, mint a korábbiak, nem véletlen, hogy annak idején is csupán a "Still Loving You" kislemez B oldalára került fel. Az "Arizona" az ifjú George Daniels tolmácsolásában, némi kis "My Sweet Lord"-os szólóval megtámogatva viszont ismét kitűnő. Tony Martin az "Another Piece Of Meat"-et vállalja be, ami nem könnyű dal, de az öreg profi magabiztosságával énekli fel, és az akusztikus átirat lüktetése a leginkább mozgásra ingerlő valamennyi sláger közül. Vigyáznom is kellett, hogy ne kezdjem fekve ropni,mert még turistalátványosság lett volna belőlem. A lemezt záró "Animal Magnetism" Michael Nagy énekével leginkább egy flamenco stílusú temetést juttat az ember eszébe. Vagy annak, aki látta, Chris Rea új lemezének bónusz DVD-jén szereplő filmet, amelyben a gitáros operatőr-rendezőként a bika szemszögéből mutatja be egy bikaviadal történetét. Szóval semmiképpen nem vidám a befejezés, de mindenesetre itt érvényesülnek legjobban (és leghosszabban) a flamenco gitárok.
Én azért belekontárkodtam volna egy "He's A Woman - She's A Man"-be, vagy egy "Bad Boys Running Wild"-ba a sokkal kevésbé sikeres "Love Is Blind" helyett, vagy az "Is There Anybody There?" helyett, amivel gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni, kipróbálhatták volna a "Hey You"-t is, ami szintén sikeres kislemez A oldali sláger volt. Nem ismerem a kiválasztás szempontjait, talán a felkért énekesek mazsolázták ki a nekik tetsző Rarebell-dalt a kínálatból, mint kívánságműsorban az egyszeri hallgató, aki egy dögös rockszámot akar kérni, aztán közlik vele, hogy "Ebből lehet választani!" Mindegy! A végeredmény nem lett rossz, élvezetes hallgatni a Scorpions dalok akusztikus feldolgozásait (amelyek egész más oldalról közelítik meg a dolgot, mint a zenekar "Acoustica" című lemeze), ráadásul az énekesek széles palettája biztosítja a változatosságot, ami - mint tudjuk - gyönyörködtet.
Herman Rarebell nevét nem jegyzik a zseniális dobosok között a rocktörténelemben, de legalább néhány dalt hátrahagyott maga mögött, amire emlékezhetünk. És ez egy emlékezetes feldolgozása lett a legjobb szerzeményeinek. Barátkozzatok vele!
Egy igazi doomster sosem siet! Türelem, rózsát terem! Többet ésszel, mint sebességgel! Igen, egy retrospektív ötvenes-évekbeli plakátkiállítás után az ember hagymázas álmaiban talán ezeket a jelmondatokat látja a hosszú, vörös helyett fekete, kibontott zászlókon, melyek alatt ott masíroz a gyászruhás, öklét rázó, lecsapni kész forradalmár. Szürrealisztikus, nemde? Mindenesetre mind az erő, mind a pszichedeliába oltott szürrealizmus eléggé adekvát ahhoz a bandához, melynek neve talán nem is fejezhetné ki jobban eddigi pályafutásuk alakulását. Elnézést, most elsiettem a dolgot (ugye, megmondtam, hogy hová vezet a rohanás…?). Ugyanis ha a Trouble helyett mondjuk a Damned szó szerepelne a mostani lemezen, egy szavunk sem lehetne, legfeljebb egy könnycseppet ejthetnénk a sajnálattól, ráadásul egy igazi doomster leginkább úgy örül a könnyeknek, mint a tapsnak! Még szerencse, hogy az átok messzire űzetett egy keresztény-fundamentalista csapattól. Ez biztos igaz, mert nem én mondtam, hanem a banda szépreményű, ám végül olajra lépett Wagner-utód énekese, akinek állítását csak két apró körülmény árnyalja komorabbá az igazságnál: egyrészt az a középső feltartott ujj, ami nem elsősorban a békés különválás szimbóluma, és amelyet Kory Clark ilyen szépen verbálisan bemutatott, másrészt az album szövegi- és zenei világának abszolút földhözragadt jellege. Mert lehet dicsőíteni az Urat a zenében, de mondjuk meg őszintén, azért ennek nem legtipikusabb formája a doommal kevert power metal, ami oké, eléggé releváns egy temetésre, no de el tudjátok képzelni, amikor az énekelni nekiálló gospel kórus eksztatikus orgia helyett intenzív zokogásba tör ki? Ugye, nem?
Itt van hát, bocs, hat év után az új Trouble album, és sietek leírni – talán nem lesz belőle BAJ: megérte várni. Aki persze a korai albumok nyomasztó kriptahangulatát, netán a szomszédos Zöld Mariska balladájának műanyagfejű vízióját várja, az mindenképpen csalódni fog. A "The Distortion Field" ugyanis ezúttal a zakatoló dallamosságot tette meg önmaga szervező elemévé, és ha a doom, valamint a pszichedélia nyomott és kóválygó hangulatában ott is kísért a dalok felett, nem hinném, hogy a power fanok hangosan tiltakoznának, ha inkább az ő oldalukról közelítem meg az albumot. Olyannyira idegen ugyanis a lemeztől a kategorizáláshoz illeszkedő sémaépítés, hogy én még a "One Life" Hammond orgonával induló doom himnuszában is inkább némi Megadeth-t érzek – hallgasd csak a fő gitárfutamot, neked nem ismerős? –, mintsem a Saint Vitus, vagy a Sabbath szabad szellemét. Mindezek mellett persze nem lenne Trouble a Touble, ha nem a doom-ősöktől örökölt alattomossággal építették volna fel a dalokat, melyek a dallamok ellenére sem hatnak azonnal, és úgy úsznak be a tudatalattink örömcentrumába, mint az élve eltemetett Poe-hős bőre alá a koporsó halotti hidege. Az album minden töménysége ellenére is érdemes azonban várni, mert amit az új énekes, a számomra az Alabama Thunderpussyból ismerős Kyle Thomas művel a lemezen, arra nincs más kifejezés, mint a dallamalkotás magas (illetve bocsánat, mély-)iskolája, ráadásul ha a dalszerzésben nem is rossz, legalább kiváló énekes is. Azokkal azért vitatkoznék, akik Russel Allenhez mérik – ez kb. annyira igaz, mint ha Rick Altziban az új Jorn Landét hallanánk, és mindannyiszor, mikor a "Sink Or Swim" utolsó magasait hallom, arra várok, mikor köpi ki szerencsétlen a tüdejét, egy jó adag slejmmel egyetemben – , de az biztos, hogy a műfajban szokatlan képzettséget és orgánumot képvisel. Ez persze a dalszerzésben is megkönnyíti a riffmesterek dolgát, akiknek nem kell igazodniuk Wagner magasabb orgánumához, és az igazi, pincemély riffektől a himuszos magasságokig tervezhetik a gitárfutamokat: nos, ez az, amiben a "The Distortion Field" megelőzi elődjét. Persze a banda motorját alkotó Wartell-Franklin páros minden egyes lemezükön etalont állított, de ezúttal nem kellett igazodniuk hangterjedelmi korlátokhoz. Határok ugyanis itt és most nincsenek, aminek ékes példája a "Glass Of Lies" pulzáló, powerbe ágyazott "igazi fütyülgetésre termett" bluesa (ne már, azt az inasok szokták, az operett slágerekkel),vagy a már címében is meghökkentő "Butterfly", amely az eddigi biológiai és fizikai téziseknek hány fittyet, amikor azt bizonyítja, hogy igenis lehet ólomsúlyú lepkeszárnyakon repülni.
Aki tehát első hallásra úgy gondolja, hogy ez nem az ő lemeze, annak csak annyit tudok ajánlani: csigavér. Mert tudjátok, a BAJ nem jár egyedül… Legalábbis most nem, a társa pedig ezúttal örömet hoz, és nem doomhoz illő bánatot.
Normális esetben Kotta kollégának kellett volna megírni ezt a recenziót, hiszen pennájából a 2011-es "American Capitalist"-ról remek kis értékelés született, de amilyen elfoglalt mostanában, én most, hogy három hetes nyári szabadságomat töltöm, annyira ráérek. Gondoltam, ezt a tárcát leveszem a tálcájáról, azután majd kiderül, hogy ez segítségnek vagy más tányérjába nyúlkálásnak minősül. :)
Kotta cimbora a kissé slágeresebb "American Capitalist" okán a FFDP-t modern kori Twisted Sisternek nevezte, mivel "egyik csapat sem az akadémiai gondolatairól híres, mondhatnám meglehetősen gyerekes az a lázad(oz)ó, odamondogató szövegvilág, amellyel operálnak, és bizony a heavy metalt zeneileg sem újítja-újította meg egyikük sem." A hasonlat találó és továbbra is érvényes, hiszen a trágár macsó "Mit nézel, kis köcsög? Televágom a pofád, ha nem tiplizel mire hármat számolok!" attitűd most is mindent átitat. Mesterkélt, de legalább hatásos. Van az a hangulat, amikor pont ez kell. Mondjuk, amikor szeretnél végre beköltözni a vadi új lakásodba, de a villanyszerelő két napig keresi a rejtett hibát, ami miatt a FI relé (érintésvédelmi kapcsoló) percenként megszakít. Na ilyenkor kellenek az olyan nóták, mint a "Watch You Bleed" vagy a "Burn MF".
Ennek ellenére vannak olyan pontjai a szövegvilágnak, ahol már én is azt mondom, hogy ez kritikán aluli. Amikor a címadó "Wrong Side Of Heaven"-ben meghallottam a következő sort: "I spoke to God today, and SHE said that SHE is ashamed, what have I become?", azt kívántam bárcsak káromkodtak volna egy szaftosat. Ehhez képest az "F"-dúr is doktori értekezésnek tűnik. Akárhogy is, a képtelenül hosszú címmel ellátott új album megint a FFDP régi, tesztoszteron túladagolt formáját mutatja, s engem most nem annyira a Twisted Sisterre emlékeztet, hanem inkább az 1991-ben aranykorát élő Guns N' Roses-ra. Na nem zeneileg, hanem abban a tekintetben, hogy a közönségsikerek és az újdonsült média figyelem által fölpörgetett banda ontja magából a jobbnál jobb dalokat. Mint a GNR a "Use Your Illusion I-II" idején, most a FFDP is csúcsformában van, szuper-termékeny korszakát éli: annyi nótát sikerült írniuk, hogy azt két részletben (ha nem is napra pontosan egyszerre) fogják megjelentetni.
Remélem, a "Vol. 2" is lesz olyan ütős, mint ez az első rész. A lemezt indító "Lift Me Up" Rob Helforddal "szignicsör" FFDP szerzemény, és az LL Cool J földolgozás (igen, nem tévedés!), a Tech N9ne nevű rapperrel közösen előadott "Mama Said Knock You Out" sokkoló élményét leszámítva végig erős anyag. A "Vol. 1" tulajdonképpen alapból bónuszolt kiadvány, hiszen három dalt a végén duettben is meghallgathatunk: az "I.M.Sin"-t Max Cavalerával (Sepultura, Soulfly, Cavalera Conspiracy), az "Anywhere But Here"-t Maria Brinkkel (In This Moment), a "Dot Your Eyes"-t pedig Jamey Jastával (Hatebreed, Kingdom Of Sorrow).
Az immár markernek számító, alul-fölül kopaszra nyírt, túlkompresszált hangzást leszámítva kijár egy nagy "Gartula!" az együttest alapító és mozgató Báthory Zolinak, aki irígylésre méltó karriert futott be az USÁ-ban, de meggyőződésem, hogy erre mind tehetsége, mind munkaetikája följogosítja. S ezt nem csak azért mondom, mert a harcművészetekben is jeleskedő gitárosnál elfogytak a kis pofonok. :)
A július és augusztus egyértelműen az év leggyengébb hónapjai az olyan beteg lelkűeknek, akik ipari mennyiségben fogyasztják a zenét, ráadásul még blog-naplót is vezetnek élményeikről. Épp ezért örömteli esemény, amikor erre a száraz "évszakra" időzítenek pár olyan megjelenést, amit már hónapok óta vár a "kritikus". Szerintem nem rossz stratégia a csapatoknak ebben a periódusban kiadni friss anyagaikat. Ilyenkor talán az ítészeknek több ideje van alaposan kiértékelni az albumokat, az uborkaszezonban kialakult információéhségük miatt talán még elnézőbbek is, mint máskor. Jelen esetben sajnos az utóbbi megállapítás rám nem alkalmazható.
Ha van olyan borult olvasónk, aki nem csak ide kattint héba-hóba, hanem esetleg valódi figyelemmel követi az egyes "szerzők" bejegyzéseit, az tudhatja, hogy beismerten és gyógyíthatatlanul a skandináv progresszív muzsika elkötelezettje vagyok. Ezen túl talán az is kiderült már, hogy a "skandináv" gyűjtő jellegű (és földrajzilag nem is biztos, hogy pontos) kifejezés, hiszen ezen a kategórián belül pl. jól elkülöníthető részhalmaz a norvég "iskola", melynek tanszékvezetője a Pagan’s Mind, professzora a Circus Maximus, tanársegédje a Divided Multitude, igyekvő diákjai pedig az Above Symmetry (ex-Aspera), a Tellus Requiem, Dimension Act, Oceans Of Time, Rudhira és Teodor Tuff. Ide tartozik még az Illusion Suite, akikre annak idején a Circus Maximus ajánlása miatt figyeltem föl, és bár a kedvenc stílusomban alkotnak, végül mégis lemaradtak az éves toplistámról. Beszédes részlet, hogy 2009-ben meg kellett elégedniük egy csöppet sem hízelgő említéssel az "egyéb figyelemreméltó megjelenések" között.
A folytatást nem kapkodták el, ültek rajta négy évet, s ennek többek között az volt az oka, hogy személyi változások nehezítették a munkálatokat. Kivált a csapatból Oyvind V. Larsen gitáros és Ketil Ronold billentyűs; a stafétát Kim Jacobsen gitáros és Roger Bjorge dobos vették át, utóbbi zenei fölkészültségét dicséri, hogy nem csak a bőröket, de a billentyűket is tehetségesen ütögeti. Olyannyira, hogy tartósan ezen a poszton ragadt, így az együttes most új dobost keres. A tagcserék nem okoztak különösebb traumát, Kim Jacobsen (mily meglepetés!) ragyogó gitáros, az együttes stílusa pedig maradt, ami volt: Circus Maximus-közeli dallamos progresszív metál.
A Jens Bogren által kevert és maszterelt új anyag nem túl hosszú, de tömény hallgatnivaló. Nincs könnyű dolgom ezzel az értékelővel. A Tellus Requiemmel, de az Illusion Suite előző, "Final Hour" című lemezével is az volt a gondom, hogy hiányoltam belőlük a fogós, egyszeri metálos által is követhető dallamokat (a csatolt "Uni-Twins" még messze a legslágeresebb darab). Félreértés ne essék, Bill Makatowitz dallamai aprólékosan kiműveltek, szerintem egy agysebész sem szöszmötöl ennyit egy koponyaűri hematóma kezelésével, a végeredmény valahogy mégsem kielégítő. A precíziós kidolgozottság és a tagadhatatlan hangszeres hiper-kompetencia ellenére esetlegesnek tűnik az egész. Rendkívül bosszantó, mert az ember érzi benne a féltő gondot, a szigorú elkötelezettséget, de ettől még nem lesz igazán szerethető, vagy – hogy is mondjam? – fül-barát. Én lennék az első, aki keményen leugatná azt, aki fikázza ezt a zenét, az Illusion Suite új albuma mégsem lesz tekintélyes CD gyűjteményem része. Marad egy fizikálisan elég megfoghatatlan digitálisan kódolt információkupac a számítógépem merevlemezén. Ad astra helyett ad acta.
Ki mondaná meg, hogy LaBrie immár 50 éves is elmúlt? Legföljebb az, aki kezdettől fogva figyelemmel kíséri karrierjét, legyen az a kezdet a hajmetálos Winter Rose vagy az abszolút progresszív metál zenei etalon, a Dream Theater "Images & Words"-e (1992). Tagadhatatlan, hogy sokan - köztük jó pár barátom is - az iszlámot megszégyenítő intoleranciával módszeresen lefitymálják LaBrie teljesítményét, és alkalmasint én is olyan gondolatokon érem tetten magam, hogy milyen jó lenne a DT-be egy karcos, bivaly hang. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy LaBrie immár intézménnyé, sőt rocktörténelemmé nőtte ki magát - attól függetlenül, hogy simulékony, szinte AOR-os hangját szereti valaki vagy nem.
Első szólólemeze (akkor még a rendkívül idétlen Mullmuzzler néven) 1999-ben jelent meg, s azóta marha hosszú utat járt be, hogy megtalálja a nyerő formulát. Az első és igazán fontos lépést ebbe az irányba az akkor még mindenki előtt teljesen ismeretlen olasz gityós, Marco Sfogli fölkarolása jelentette. Az "Elements Of Persuasion" (2005) még nem száz százalékos, de már ígéretes anyag volt. (Itt jegyzem meg, hogy ezen az albumon Mike Mangini dobolt, ezért 2011-ben nem sok kétségem volt afelől, hogy ki fogja a "DT dobost keres" című álságos versenyt megnyerni).
A második és nem kevésbé szerencsés csillagzat alatt született döntés az volt, hogy bevették a svéd ütőst és hangszál rekesztőt, Peter Wildoert a csapatba, valamint Jens Bogrent (Soilwork, Amon Amarth, Katatonia, Pain Of Salvation, stb.) kérték föl a hangmérnöki feladatok ellátására. Ezzel lett "kerek a cipó", s ezzel dőlt el az is, hogy James LaBrie szólóban egyenesen Göteborg felé veszi az irányt.
Az "Impermanent Resonance" egyértelműen a 2010-es "Static Impulse" vonalát viszi tovább (vajon miért is változtatnának a nehezen megszült sikeres képleten?), azaz: kifejezetten európai, közelebbről svéd, még közelebbről pedig göteborgi jelenség. Hála Istennek, LaBrie végérvényesen lemondott arról, hogy egyfajta árnyék-Dream Theaterrel erőlködjön; valójában ennek az albumnak sokkal több köze van pl. az Amaranthe-hoz, mint a legendás progresszív anyabandához. Ez abban a tekintetben is igaz, hogy az én ízlésemnek egy kicsit sok a modern elektronikus zenékre és az általam nagy ívben került táncos szórakozóhelyeken hallható ipari zajra emlékeztető hangszínek. Ennél szerintem azért Matt Guillory többre képes és hivatott...
Ezen kívül azonban nem igen találok kifogásolni valót az albumon, a dalok jók, a hangzás bika, a digipak kiadáson pedig két plusz nótával (Unravelling, Why) kedveskednek a vastagabb pénztárcájú rajongóknak. Ez a megjelenés igazi fölüdülés a zeneileg is nagyon bepunnyadt nyári kánikulában. Mindazonáltal óva intem az olvasókat a hálózatszerte tapasztalható lelkes rajongástól (bár ez tulajdonképpen mindenkinek szíve joga): az "Impermanent Resonance" nagyon élvezetes, korrekt kis anyag, de hiányoznak belőle a tágasabb dimenziók, amelyek elengedhetetlenek a maradandó alkotásokhoz. Ez a korong úgy viszonyul pl. az "Images & Words"-höz, mint "Mágnás Miska" Mozart "Don Giovanni"-jához. Ez persze nem változtat azon, hogy kb. egy órányi fix szórakozást biztosít nekünk.
A Powerwolf vitathatatlanul Németország első számú sramli-metál csapatává vált. Hogy ez baj lenne? Nekem aztán nem, mert egyrészt szeretem a sramlit, másrészt vérfarkasék szerencsére a jódli helyett az iróniát használják érzelmi csiklandozásként. Hogy ez nem mindenkiből vált ki kacagást, megértem: ugyanazt a poént háromszor is elsütni nem biztos, hogy célravezető, bár voltak olyan humoristák, akik sikerrel tették meg ezt, nos, a Powerwolf itt válik a heavy metal majdnem-Hofijává.
Mert igaz, ami igaz, nem kellene sokat változtatnom előző lemezükre írt kritikámon, hogy az a mostanira is teljes mértékben üljön, de az EP-n tapasztalható vállalkozói kedv kis mértékben azért a nagylemezre is átszivárgott: a "Secrets Of The Sanity" egy turbókutyásított echte Helloween nóta, a "Coleus Santus" pedig a gótos-popos szomorúságba merevedett díváknak rittyent oda egy jókora farkat – természetesen farkas-félét. A kalandozós toportyán-portya aztán véget is érne itt, ha nem csendülve fel a "Sacred & Wilde", aminek csordavokálját saját maguktól lopták és ami tulajdonképpen inkább hard rock, mintsem csaholós heavy metal, a német nyelven előadott "Kreuzfeuer"-ben pedig mintha maga a Rammstein főnök szavalna néhány sornyi latin-hablatyot – persze lehet, hogy csak az én füleim csöngenek a puskalövéses germán szóropogtatástól.
A többi dal aztán a már jól megszokott panelekkel ugatja a holdat, amiből párat már korábbi lemezeiken más címmel megírt és előadott a csapat – ez azonban annyira nem zavar, mert alapvetően szeretem a prezentált dallamvilágot, így nem kezdek szűkölni az olyan pofátlan önlopások hallatán, mint a zárótételnek odarittyentett doomosított búcsúmenet, aminek közepén már megszokott módon érkezik a "galoppra fel" parancsszó, hogy az addigi vánszorgást valami lelkesítő váltsa fel. (Azon mondjuk már én sem tudok röhögni, hogy a negyediktől a hetedik perc végéig csak némi farkasüvöltéses-záporos horror-effektet kapunk, de hát ilyen a srácok humora. Hogy milyen? Hát méretesen németes.) Attila Dorn nélkül persze nem lennék ennyire megbocsátó, hiába, a Havasföldi sápkóros vámpírok németbe szakadt vérebe nyugodtan pályázhatna a legmodorosabb klasszis előadói címre, ha nem lenne az idei év hasonlóan pátoszos – bár a Powerwolfnál a pátosz operett-színfalak mögé bújik – stílusában mozgó Civil War Dio-reprezentáns Patrik Johanssona.
Nem is szaporítom a biteket: akinek eddig bejött a csapat, az most sem fog csalódni – kivéve, ha radikálisabb változásra, esetlegesen újabb ötletekre számított –, akinek meg a hátán is feláll a szőr az otromba zenei viccfesztiváltól, az most sem fog esztétikai orgazmusban része-sülni.
Úgyhogy amilyen könnyű volt kiválasztani a kedvenc fehérboros fajtámat (természetesen a furmint, mi más?), annyira nem egyszerű ugyanez a vörösök esetén. A Merlot kicsit jellegtelen az én ízlésemnek, a Cabernet Savignon nagyon nemzetközi, a Syrah- és Pinot-misztikumról fentebb beszéltem, ráadásul azok sem magyar fajták. A Portugieserrel nincs nagy baj, főleg, ha korrektül van összerakva és beárazva, de azért lássuk be, ez a jó értelemben vett asztali borocska a mindennapokra, bankot vele Monte-Carlóban robbantani nem fogunk. Különösen zavaró ehhez képesti túlárazottsága a piacon.
Kiadó:
