Honlap:
www.flowerkings.se

Megbűvölve hallgattam az ingerszegény '90-es évek derekán a "Back In The World Of Adventures"-t és a "Retropolis"-t. "Jé, ezt a muzsikát így is lehet játszani? Tiszta retro, mégis frissnek hat!" Kábé egy időben fedeztem fel őket a Spock's Bearddel és elbűvölt az intelligens, mégis könnyen fogyasztható-befogadható zene, a korántsem szolgai másolata a '60-as évek progresszív rockjának. Utóbbiból amúgy is jószerivel csak a Pink Floyd tudott levenni maradéktalanul a lábamról, köszönhetően talán annak, hogy a Yes és a Genesis nem a legszebb arcát mutatva, már a "popkorszakával" köszönt be hozzám, úgyhogy sosem tudtam igazán rájuk kattanni. A King Crimsont pedig mindig is l'art pour l'art zenekarnak tartottam. A Marillion, a The Flower Kings és Neal Morse viszont közel tudta hozni hozzám ezt a világot.

Roine Stolt 2007-ig elég szorgalmasan gyártotta szerelemgyermekének (pontosabban a virággyermeknek) a lemezeit, de erre itt most kicsit többet kellett várni. Aminek oka lehet a tagok elfoglaltsága különböző side-projektekben (Transatlantic, Kaipa, Karmakanic, The Tangent, stb.), de sebaj, mert megérte. A Beatles meets Pink Floyd koncepció egyik főpapja (a másik kétség kívül Neal Morse, újabban pedig Lucassen is ide sorolható) ugyanis különösen tartalmas misét celebrált ezúttal. (Ja igen, az igenről se feledkezzünk meg – még mielőtt megkapom az ügyeletes szakbarbár minősítést, természetesen a Yes hatása is rendesen kikönyököl a hangjegyekből.) A nyitó "Numbers” a maga 25 percével mindjárt akkora prog-rock esszencia, hogy alig fér az albumra.

A szép az egészben, hogy két lemezen keresztül fenn tudják tartani a figyelmet, miközben gyakorlatilag ki sem merészkednek a melankolikus középtempóból, ráadásul a nóták gerincét irgalmatlan hosszú, még csak rettenetesen technikásnak sem mondható gitárszólók alkotják. Parasztvakítás a hathúroson tehát nincsen, vannak ellenben gigantikus fíling-hegyek, ahogyan azt a boldog békeidőkben tanították. Ebben a tekintetben, és abban is, hogy helyenként a szinti rideg, futurisztikus hangzással színez, gazdagít, meglepően szembeszökő a párhuzam Arjen Lucassen projektjeivel (Ayreon, Star One), idei korongjával pedig még inkább.

Például a második CD itt is amolyan bónuszféle, ösztönözve azt a vékony vásárlói réteget, amely még áldoz a muzsika fizikális birtoklására, ebből adódóan egy leheletnyivel gyengébb számok sorjáznak rajta. Hozzátenném, máshogy megkeverve a trackeket, néhány évvel (évtizeddel) ezelőtt még simán kijöhetett volna, mint dupla album. De ha az a típus vagy, aki csak a négy-öt legütősebb számot másolja át az iPodjára, akkor tényleg tekintsd a második etapot amolyan extraként. A többiek pedig hosszas(abb)an merülhetnek el ebben az igen hangulatos zenei világban.

Morse – kislánya gyógyulása óta – nyíltan hívő, Stolt nem veri ugyan nagydobra, de ide a bökőt, hogy mélyen hisz egy felsőbbrendű, teremtő erőben-entitásban és az emberi lét látszólagos céltalanságán túlmutató magasztosabb küldetésben. Ez a hit, világnézet akarva-akaratlanul átsüt a muzsikáján, ettől lesz olyan amilyen. Ihlettett. Ezért olyan könnyű azonosulni vele, mint valamiféle rejtett, transz-racionális üzenettel odaátról, mely kiválasztott prófétákon keresztül – jelen esetben rockzeneként – manifesztálódik. Még ha nem is értjük a kódolt üzenetet, vagy nem értünk vele egyet, akkor is öntudatlanul észleljük, tiszteljük a benne rejlő elhivatottságot. Egy komolyabb 2012-es progresszív rock listáról a "Banks Of Eden" nem hiányozhat, azt gondolom. Az őszi koncert pedig kötelező!

Kotta

Kiadó:
EMI

Honlap:
www.blackmoresnight.com

Elindult hát Ritchie, az öreg kobzos az ő dalos pacsirtájával, hogy (újra) meghódítsa szülőhazáját, Angolhont. Távol a nagyvárosok zajától hol is találhatott volna megfelelőbb helyet az ő zenéjéhez, mint egy olyan városban, amely New Yorknak épp az ellentéte. Mert ha az Újvilágban van Új York, akkor ugye az Óhazában kell legyen egy Ó-York, ahol az Ó-város Ó-don falai közt bandukolva belebotolhat a zenészember egy patinás épületbe, melyet ugyan Grand Ó-pera House-nak hívnak, de kissé fennhéjázó nevével ellentétben egy magtárból és egy gabonatőzsdéből átalakított, Art Nouv-Ó stílusban épült helyi színházacska csupán. Mindegy, kobzosunknak megfelelt, bár a németországi kastélyokkal nem vehette fel a versenyt. Útján elkísérték nemesek (Earl Grey of Chimay, Bard David of Larchmont, Squire Malcolm of Lumley) és pórnépek (Gypsy Rose és Minstrel Albert) egyaránt.

A színházterem átalakult mintegy varázsütésre, a mikrofonállványt borostyán futotta be, a kontrollhangfal egy sziklába rejtőzött, a billentyűs hangszereket jászol takarta el, s minden adott volt, hogy Ritchie Blackmore előkapva mandolinját, reneszánsz rockzenéjével megbabonázza a helyben összegyűlt kíváncsiakat, és a DVD boszorkányossága révén befurakodjon akár egész más földrészen élő emberek otthonába is. A produkciót mindjárt a varázslatos Kristálygömbbe zárva (Locked Within The Crystal Ball) kezdik, hogy aztán egy Titkos Utazásra indulva eljussanak az Őszi Égig. Merthogy az utolsó két dalcsokor (Secret Voyage és Autumn Sky) nótáira épül a műsor, mely előnye és hátránya is az előadásnak egyszerre.

Pozitívumként éltem meg, hogy nincs a korábban unalomig ismételgetett közönségénekeltetés a "Home Again" vagy az "Under A Violet Moon" dallamaira, hanem egy teljesen új műsort hallhattunk/láthattunk, amely szinte alig tartalmaz a korábbi koncertfelvételeken hallható dalokat. A régi nagy slágerek közül egyedül a "Fires At Midnight" csendül fel. Meg pár kevésbé sikerült, vagy csak alulértékelt nóta, mint a "Dandelion Wine", vagy a koncerteken régebben többször szerepelt, de hanghordozóra (hál' Istennek) most először került Bee Gees feldolgozás, a "First Of May".

Negatív hatása a dolognak, hogy az utolsó két - gyengébben sikerült - album dalaiból kötött csokor bizony kókadozik, mint a közönség a túl sok lassú nótát hallgatva (pár éve Prágában jómagam is elbóbiskoltam a széken ülve a ráadásban egymás után sorakozó balladák alatt). Másik negatívum, hogy hősünk hetvenhez közeledve egyre mélyebben bújik bele ama bizonyos papucsnak óvó melegébe, s szinte teljesen átadja a terepet hitvesének, a most is gyönyörű és kedvességével mindenkit elbájoló Candice-nek, így szomorúan kell megállapítanom, miszerint az a tendencia folytatódik, hogy ez a zenekar egyre kevésbé Blackmore, és egyre inkább Night. Pedig volna mivel hetvenkednie, hiszen amikor egyszer csak előkapja igazi fegyverét, a Fender Stratocastert (másfél szám erejéig), akkor néhány pillanatra visszatér a régi idők dicsősége, és a Fekete Lovag igazi pompájában mutatkozik meg. De aztán eltűnik a varázs, és marad az akusztikus gitár meg a mandolin, de a zsenialitás maradékát is a földbe döngölik a keveréssel, amelyben szinte alig hallhatók az apró virtuozitások, amelyekkel Ritchie szinte csak magát szórakoztatja.

Hol vannak már a régi szép idők, amikor a Blackmore's Night első magyarországi fellépésén még a "Sixteenth Century Greensleeves"-re, a "Since You Been Gone"-ra, vagy az Örömóda dallamaira tomboltunk, amikor a "Black Night" vagy a "Smoke On The Water" kezdő riffjeire olyan őrjöngés kezdődött a Vigadóban, amilyenről Kovács József és az ő Interoperettje még csak nem is álmodott? Ma már az a szerencsétlen(re sikeredett) Szerencsevadász is kimaradt a műsorból, hogy tágabb teret adjon Candice anyuka lírai búgásának.

Meglepő és mulatságos pillanatai a koncertnek a Lady Gaga paródia a "Toast To Tomorrow"-ba építve (még Minstrel Albert - aki régebben a Blackmore's Night előzenekarában, a The Geyersben lépett fel - is szőke parókát ölt), illetve a(z akkor még) legkisebb Blackmore véletlen (vagy szándékolt) színpadra totyogása a "World Of Stone" közepette. Szegény gyermek! Hogy fog felnőni ilyen szülők árnyékában egy ilyen névvel, hogy Autumn Esmeralda? (Bocs, hogy nekem nem a "Párizsi Notre Dame" cigánylánya, hanem egy brazil szappanopera jutott eszembe erről a névről, csak a második gyerek neve - Rory Dartanyan - tette helyére bennem a dolgokat. Szóval a francia irodalom a kedvencünk?)

Összességében kellemesen andalító (vagy inkább elandalító) másfél órának lehettünk szem- és fültanúi a yorki Nagy Operaházban, DTS-ben még bikául is szólt, de hogy "egy lovag"? Hol van az már, kérem? Ennek a Fekete Lovagnak már se karja, se lába, és még csak esélye sincs a döntetlenre!

CsiGabiGa

Holyhell kritikámban éppen azon keseregtem (kárörvendtem), hogy még a Manowarnak sem sikerül Amerikában egy középszintet meghaladó szimfonikus metál bandát összehozni – nos, déli kontinens társuk ültetvényeken szocializálódott zenészei viszont úgy rázzák magukból a klasszikus hatásokkal rendelkező virtuóz bandáikat, ahogy a gazdasági világválság idején a brazil hajók ontották az óceánba a felesleges kávétonnákat.

Jóllehet, a gazdaság annak idején nem bírta a túltermelést, zenészvilágban a közgazdaság törvényei úgy látszik, csak feltételesen működnek és a piac is tud annyira rugalmas lenni, hogy Brazíliától Japánig érjen. A zenész-szüret bő termésének szerencsére nem okoz gondot a fogyasztói társadalom véges befogadóképessége, aminek talán az az oka, hogy a véges fogalma zenebirodalomban matematikailag értelmezhetetlen módon végtelennek értelmezendő: ebből a fajta zenéből ugyanis az arra érdemeseknek sosem elég.

Itt van hát ez a Wizards nevű, számomra teljesen ismeretlen banda (vigyázat, nem összekeverendőek a német Wizard-dal), akik a Sámán-Angra vonalon mozogva mutatják meg a világnak, hol terem a brazil virtus. Dallamhegyek, ízléses álszimfonikus támogatás, még a szokásosnál is teljesebb, többrétegűbb vokálmunka, csipetnyi progresszió és persze latinos szentimentalizmus. Talán ez az utóbbi egyébként az a momentum, ami megkülönbözteti a délieket európai társaiktól: ez a sajátos dallamformálás, amiben ott rejtőzik a brazil folkzene genetikai öröksége, és a szinte túlcsorduló érzelmi áradat általában hiányzik az inkább a fennköltséget kihangsúlyozó német-olasz-holland vonalból. Éppen ezért is érzem emberközelibbnek, ugyanakkor hasonlóan bombasztikusnak ezt a vonulatot, ami úgy látszik, nem csak engem, hanem a dallamokra ugyanígy érzékeny japánokat is meg tudja őrjíteni, hiszen az, hogy a csapatnak japán nyelvű a honlapja, és a lemezen egy echte japánul előadott szerzemény is található, jelzi a távol-keleti kult státuszt.

A Wizards egyébként itteni ismeretlensége ellenére már hatodik lemezét kiadó banda, meglehetősen masszív hazai rajongói bázissal, amit teljes mértékben meg is tudok érteni. Ha a hazai kereskedelmi rádiók nem devalválták volna a sláger fogalmát a vásári gagyi szintjére, most büszkén írhatnám, hogy egy heavy metal csapatnak minden egyes szerzeményével sikerült slágert alkotni, melyeket még a legutolsó asztalos inasnak is fütyörészni illene, de éppen ezért nem is teszem, még elriasztanám a metál harcos hevületébe szerelmesedett hallgatókat. Nem, kérem, itt nem a nyáltenger, hanem a remekül megkomponált dallamok hömpölygéséről van szó, amiben nem csak a speed metál, hanem a Queen és a klasszicizálódó Savatage hatása is érezhető, ráadásul még éles orr, illetve fül sem kell hozzá. A hangszeresek, mondanom sem kell, olyan könnyedséggel hozzák a dallamokhoz illő szintet, ahogy a capoeira mester a dupla szaltóba oltott pörgő rúgást, az énekes pedig minden karcossága ellenére is képes létrát állítani a padláslátogatáshoz.

Igaz, hogy a lemez lassan már két éve kijött a piacra, ám mindenképpen ajánlom azok figyelmébe, akik hamut szórnak a fejükre bánatukban, hogy Edu Falaschi otthagyta az Angrát. Ne csüggedjetek, úgy látszik nem csak Matos gazda ültetvényén terem csodálatos (nóta)fa!

Garael

Nagy úr nagy rocker. Még a nappalija is erről árulkodik. Természetesen középen egy kanapé, amire senki sem ülhet le, de mindjárt mellette egy dobogón egy Tama lábdob két plüssmacival, egy cintányér és egy szélcsengő. A dohányzóasztalon egy üveg bor egy félig töltött pohárral, egy másikon a "What if..." bakelitlemez bekeretezve. Kétoldalt pálmafák, és mindenütt gyertyaizzók a szobában. A kanapé előtt perzsaszőnyeg, a falon pedig plakátok: Thin Lizzy, The Who, és Led Zeppelin. Valamint a The Who basszusgitárosának, John Entwistle-nek egyik utolsó munkája, a Guitar Gods című grafika, melyen emléket állít kedvenc gitárhőseinek, Jimi Hendrixnek, Jimmy Page-nek, Eric Claptonnak, és természetesen Pete Townshendnek. És hogy az illúzió teljes legyen, a brokátfüggönyök között az ablakon át látszik egy Zeppelin léghajó makettje, amely mindig ott lebeg az igazi rocker szeme előtt. A plazmatévét kidobták, a mögötte lévő válaszfallal együtt, így a helyén bekukucskálhat pár száz japán rajongó Nagy úr nappalijába, ahol páratlan élmény várja őket.

Bejön Nagy úr személyesen. Nagy úr ugye négy úr, ezt tudjuk. Pet Törpe, a legendás dobos, aki verte a bőrt már nagy szerelmem, Belinda Carlisle (Heaven Is A Place On Earth) koncertjén is, aki csatlakozott az újjáalakult The Knack-hez (My Sharona), aki dobolt Graham Bonnet mögött az Impellitteri első lemezén, és aki el tudja énekelni a Yesterday-t dobszóló közben. Billy "Soha Nem Teszem Le A Zöld Gitáromat" Sheehan, akinek első és egyetlen slágerét, a "Shy Boy"-t játszotta már David Lee Roth, Steve Vai, és most Nagy úr is. Paulus Gilbertus, aki gladiátorokat megszégyenítően forgatja fegyverét, a Racer X keblén nevelkedett, majd Nagy úr felkarolta, s ezt követően szólóban volt már Jimi Hendrix-imitátor, akusztikus szamuráj, valamint 1 G a G3-ból. S végül, de nem utolsósorban Eric Martin, akit a japánok Mr. Vocalist-tá avattak, elénekelhette a legnagyobb japán slágereket, és zabálták, mint nálunk Zámbó Jimmy-t. Ennek megfelelően fekete selyemingben, nyakkendőben, mellényben és melírozott hajjal vonul be, úgyhogy akár egy örökzöld Fenyő-slágerbe is kezdhetne azonnal.

De nem teszi. Ellenben belekezd a "What if..." nyitódalába, az "Undertow"-ba. Hű, micsoda nóta ez akusztikusan is!  És a négyszólamú vokál tisztán szól. Muszáj neki, mert nincs csutkáig nyomott gitárerősítő, ami elnyomja az éneket. Csak egy Marshall kombó, amely az akusztikus gitárt hivatott kihangosítani, és persze Sheehan basszusgitárja. Torpey egy szem csörgővel operál, majd a következő dalban (Still Ain't Enough For Me) a hangfalat püföli, amin ül. Mint megboldogult fiatalkoromban, amikor rockzenekart alapítottunk, de dobszerkóra nem volt pénzünk, így két lefordított diszperzites vödör volt a hangszer. Csak hát ezek a fiúk valahogy jobban nyomják!

Aztán egy kis nosztalgia: a "Green-Tinted Sixties Mind". Sose gondoltam volna, hogy ennek az intróját el lehet játszani akusztikus gitáron is, de Paul megtette! Zseniális!

A "What if..." lemezt nem hanyagolják továbbra sem, az "As Far As I Can See" és az "Around The World" is remek nóták, remek akusztikus átiratokkal. Így kell ezt csinálni! Azért persze közbe illik iktatni pár régi nagy slágert, de hogy az "Electric Drill Song"-ot hogyan nyomják el akusztikusan, az nagy kérdés volt. Persze csak az én egyszerű agyamban. Paul ismét eszméletlen nagyot gitározik, és Billy bácsi is kitesz magáért.

A koncertet három részre osztották, mint anno a "Kiss Symphony"-t. Kilenc nóta után bejönnek a szimfonikusok, ami jelen esetben egy nyolctagú kamarazenekart jelent. A Reve Strings megjelenésével kicsit zsúfolt lett a nappali. De ez nem gátolja meg a fiúkat, hogy két újabb "What if..."-dalnak elhúzzák a nótáját (Stranger In My Life, All The Way Up), majd jön a minden rádióból csorgó, csöpögős dal, ami nélkül koncert nem mehet le, "To Be With You". Ez eleve akusztikus, így nem volt nehéz "átdolgozni", a szimfonikus kíséret azonban ad valami kevés pluszt a hallgatóságnak.

A koncert harmadik részében előkerül Paul elektromos gitárja végre, és némi átrendezés után tradicionális japán dobok lepik el a nappalit, Hiroshi Motofuji és Tomohiko Inoue segédletével ezek meg is szólalnak, és újfajta értelmet adnak a "Nobody Left To Blame"-nek.

Még egy dal, ami nélkül nem érhet véget Mr. Big koncert, a már korábban emlegetett "Shy Boy", Billy Sheehan énekével, igazi tomboló befejezés. A ráadásban újra felcsendül egy akusztikus klasszikus, a "30 Days In The Hole", melynek négyszólamú vokálja után még a közönséget is megénekeltetik. Le a(z első lemezen még szereplő) kalappal Nagy úr előtt! Nem elég, hogy beengedett a nappalijába, de el is szórakoztatott minket egy 80 perces "rögtönzött" koncerttel. Ha még főzni is tudna...!

Mindebből mi európaiak csupán egy tízszámos CD-t élvezhetünk a Frontiers jóvoltából, de ahogy megszokhattuk, a japánok már megint jobban jártak. És most nem csak egy-két (öt) bónusz dallal kaptak többet, hanem képet is kaptak a hanganyaghoz. Mi meg csak irigykedhetünk, vagy jó mélyen a zsebünkbe nyúlva megrendelhetjük az e-bayen.

CsiGabiGa

Kiadó:
Cleopatra Records

Honlap:
www.icaruswitch.com

Képzeld el az Evergrey-t a lényeget adó hangulati mélabú nélkül, kissé rockosra felturbózva, majd adjál hozzá egy csipetnyi Iron Maident és W.A.S.P.-féle amerikai heavy rockot, a gótikából eredő gitár riffek helyett blues alapú szólókkal, ám modernre vett hangzással. Nos, ha sikerült, akkor esélyed van belőni, milyen zenét is játszik az Icarus Witch. Nem, Kedves Olvasó, ez nem az új magyar kétéltű autóbusz, ami a üzemanyag árak mai állása miatt seprűvel közlekedik a budapesti légtérben, hanem egy, az amerikai power metalból boszorkányos ügyességgel a kommerszebb, ám vitathatatlanul érdekes és szórakoztató stíluskavalkádba röppenő pennsylvaniai banda. Sajnos nem ismerem a csapat korábbi munkásságát, így nem tudok beszámolni arról, hogyan és miként változtak a stílusmódosulásból adódó zenei jegyek, de aki kicsit is ismeri az U.S. power szikár megközelítését, az nagyjából le tudja mérni, hogy itt bizony alapos "átszabászati" műveletről van szó, de senki se gondolja, hogy a király meztelen maradt.

A dallamok ugyan el nem ítélhető módon azonnal hatnak – ami mint tudjuk, egy szigorúbb, vagy ínyencebb metalhead számára egyenlő a pop felé kacsintás áruló attitűdjével -, de senki se gondolja, hogy a dalokban nincsen meg az az őserő, ami például a korai Deep Purple-t is jellemezte – halld a "Coming Of The Storm" metál riffekbe döngölt klasszikus dallamvezetését és szólóját –, sőt, a csapat igenis képes a jelenkor egyik legizmosabb képviselőjének, a Nevermore-nak is leckét adni, érdekes módon egy, a legutolsó "Sohatöbbé" albumon szereplő hasonló című szerzeménnyel, a "Rise"-zal. Csak ez jobb.

A dicsérhetőségbe természetesen belejátszik az új énekes, a számomra teljesen ismeretlen Christopher Shaner is, akinek hangjáról első hallásra egyetlen vokálakrobata neve sem ugrik be, ám produktumát figyelmesen hallgatva előbb utóbb rájön az ember, hogy igazából mindent elénekel, és nem is akárhogyan. Olyan artista ő, aki mosolyogva, az erőlködés látszata nélkül hozza a nehéz mutatványokat elhitetvén azok átlagember számára is teljesíthető voltát. Aminek aztán a próbálkozások hatására természetesen ordas pofára esés lehet az eredménye.

A banda legfőbb erénye, hogy úgy tudnak a közérthetőség és a szigorúbb, vagy tradicionális megközelítés határán egyensúlyozni, ami mind a Pink Cream-féle heavy rock, mind az amerikai metál híveinek – halld a "Pray" modern riffjei közé meghökkentő, ám virtuóz módon besompolygó doom tisztelgést – szimpatikus lehet, ez pedig úgy gondolom, elég széles spektruma a műfajnak ahhoz, hogy a fiúk kitörhessenek a metal undergroundból. És ehhez talán már a boszorkányok segítsége sem szükséges.

Garael

Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.holyhell.com

A Manowar balkézi - más emberi szerv eszetekbe se jusson! - gyermekeként induló Holyhell a főnök látens, illetve nem is annyira látens szimfonikus vágyainak zenei megtestesülése, bár a csapat ékeként díszelgő énekesnőt elnézve a vágyat testi formában is el tudnám képzelni, de ez legyen az én bajom. A 2005-ben alakult csapat az Európában csúcsra járatott stílust próbálja az amerikai piac torkán lenyomni egy Malmsteen klón gitármágus – Joe Stump –, a Manowar turné billentyűse, és egy szőrös tökű profi dobos, az Ark-ot is megjárt John Macaluso segítségével. Elvileg tehát a dolognak igencsak működnie kellene, hiszen az énekesnő, Maria Breon már a megjelenésével is sikert kovácsolhat, és hát a hangja sem rossz, még ha nem is annyira klasszikusan iskolázott, mint az európai holland iskolás lányoké, de hiába minden vizuális gyönyör, ha az öreg kontinensen már minden hangjegyét eljátszották azoknak a daloknak, amiket a csapat prezentál.

Hiába, no, ez bizony az a szegmense mindennapi életünknek, ahol korunk katonai-gazdasági szuperhatalma csak megkésett trappolásra képes abban a porban, amit Európa elöl szaladó lába felver. Persze lehetne egy jól sikerült újrahasznosító csapatot is prezentálni, ám a Holyhell egyszerűen nem képes olyan dalokkal előrukkolni, melyekben megvan a megfelelő érzelmi spiritusz, és Maria hangja sincs annyira érdekes, hogy pótolni tudja a dallamok ötlettelenségét. Pedig ha Manowar kapitánytól nem is, David DeFeistől igazán vehetnének pár leckét – no persze nem a művészi önmegvalósításba belegabalyodott maitól, hanem az úgy 15 évvel ezelőttitől, és máris meglenne a sikerhez elegendő dallamtöltet. Ráadásul még azt a lehetőséget sem használják ki, amit a gitáros jelenthet, és amivel, illetve akivel valami különbet tudnának nyújtani a finn-holland színtérnél, mert valljuk be, a gótikus-szimfonikus csajbandák listás lemezei nem a mesterien kidolgozott gitárszólókról híresek.

A Holyhell mindezek miatt továbbra is megmaradt egy, a pop és a szimfonikus metal (power jelző szigorúan törölve!) határán mozgó szürke kísértet, izé, kísérlet csapatnak, akiken sem a kritikusokat a napokban igazán intelligens módon az anyjukba visszaküldő főnök (jelentem, innen üzenem, én nem tartozom közéjük, mert megdicsértem az új Manowar lemezt), sem a vért a fejekbe tódító modellalkatú "vokálina" nem tud segíteni. Most pedig gyorsan elhagyom a termet, mert hátha Maria is tart néhány kiélezett, szálkás "fuckardot" a fegyverszobában, oszt majd jól ellátja a bajomat.

Garael