Kiadó:
G.T.O. Entertainment

Honlap:
www.beautifulbeastrock.com

Amikor megláttam ennek a lemeznek a borítóját, tudtam, hogy nem mehetek el szó nélkül egy ilyen popó mellett. Lám, a marketing megtette hatását, míg Julian Angel első albumának borítója (a malmsteen-i idillt, ahogy kivillanó mellszőrzettel áll a gitárja társaságában, csupán egy női fej zavarja meg úgy az övcsatja magasságában) csupán idegesített, ez a tengerparti csendélet-kísérlet, amelybe "véletlenül" belepucsított egy formás tangás, már felkeltette a kíváncsiságomat. A borító alapján amolyan California Girls-feelinget vártam David Lee Roth módra. Nos, nem azt kaptam, amit vártam. Sokkal jobbat! Az első nótában azért van valami abból a várt DLR-érzésből: mintha az AC/DC "You Shook Me All Night Long" riffjeire énekelné rá a David Lee Roth által feldolgozott "California Girls"-t, amit feldob egy Erős Attilás gitárszólóval.

A "Wet Hair In A Waterride" mintha egy Hard nóta feldolgozása lenne (Ahogyan élsz), de hát Zserbóék is ugyanebben a retró cipőben kezdték 8 éve (és ha igaz, felhúzzák újra Kalapács visszatérésével). A végén még egy White Lion-os ballada, amiben a Steve Plunkett-hang átmegy kicsit Mike Tramp-be (Something In The Air), míg a viccesen japán, amerikai, európai, ázsiai, afrikai, latin-amerikai, arab és ausztrál bónusz nótaként emlegetett "Gimme Just One Night" megint visszakanyarodik az Autograph első lemezének (Sign In Please) stílusához.

Szóval a kisszobámban pártot tudna alapítani az a néhány fizető néző, aki megtisztelte a tengerentúlról érkezett zenekarokat a jelenlétével. Azaz talán mégse, mert egy pártalapításhoz, azt hiszem, meg van határozva a minimum tíz fős létszám... A leginkább újságírók, illetve a többi banda tagjai és segítői előtt bemutatkozó együttesek sorába a Morticiannal kapcsolódtam be. Én nem bántanám őket, egyrészt mert az a fajta, kicsit punkos NWOBHM, melynek ápolására a dolgos osztrák tehenészfiúk kinézetét prezentáló társaság felesküdött, közel áll hozzám, másrészt pedig azért, mert nagyon igyekeztek. Két traktorozás között zenélgetnek egy kicsit, nincs is ezzel semmi baj.

A Helstar és a Lillian Axe alatt aztán elmorfondíroztam azon, hogy nem véletlen ragadt meg ez a két zenekar a másodvonalban. Mindkettejük a relatív egyediségük, másságuk áldozatai. Egyiküket sem könnyű beleszuszakolni egy könnyen beazonosítható kategóriába, márpedig a konzumidiotizmus uralta felpörgött, felületes világban ez bizony nagy hátrány. A Helstar esetében például nehézkes értelmezni Rivera operás áriázgatásait a thrash-es alapok viszonylatában, és hiába hoznak a gitárosok az átlagnál jóval fifikásabb, ötletesebb alapokat, ez a karakteres orgánum sokaknak nem jön be, főleg ebben a stílusban, ahol a faék egyszerűségű énekdallamok váltak sztenderddé.

Én ettől függetlenül nagyon élveztem az előadásukat, amely igazi old-school setlisttel lepte meg a maroknyi közönséget, ráadásul úgy tolták a korai Queensryche-ra is kissé hajazó intelligens thrash-powerjüket, mintha érzéki csalódás áldozataként egy telt házas arénakoncerten nyomulnának éppen. Tíz pontos buli volt ez, még a gyatra hangerőnek köszönhetően is, igaz, a kábé egy óra éppen elég is volt ahhoz, hogy igazán ütős, kompakt legyen a program.

Amikor berobbant a Lillian Axe, egyből mellbe ütött a profizmus. Látszott, hogy odaát azért megértek ennél szebb napokat is, mert nagyon összeszokottan, végtelen profizmussal nyomták a sajátos dallamvilággal rendelkező nótáikat. Második meglepetés: az új énekes helyett újra LeFevre segíti ki őket, úgy látszik, az együttműködés Brian Jonesszal tiszavirág életűnek bizonyult. Nem mintha bánnám, mert ez a pocakos fickó nagyon jól kornyikál, még ha az igazán magas hangokat le is csalja rendszeresen. Harmadikként pedig az tűnt fel, hogy Blaze mennyire jó gitáros. Az összes szólót ő játszotta, melyek éppen olyan fílingesek, egyediek mint az általa komponált dalok.

A műsor itt is - a közönség (vélt) igényeihez igazodva - amolyan best of jelleggel, erősen épült a "Love And War"-ra, melynek én azért nem örültem annyira. Személy szerint jobban kedvelem a későbbi albumaikat, amikor már végképp kinőtték, levetkőzték a hajmetál gyökereiket. Igaz, stadion rock bandaként sem voltak átlagosak, éppen ezért nem is jutottak fel az élbolyba, de amit manapság játszanak, azt leginkább érett, felnőtteknek szóló, melankolikus-melodikus metalként írnám le. Ha már szó volt a Queensryche-ról a Helstar kapcsán, akkor itt is megemlíthetőek, mintha az ő későbbi, "Promised Land" körüli korszakukat vinnék, értelmeznék tovább.

Ha csak úgy beestél az utcáról (haha), nem ismerve Blaze abbéli filozófiáját, mellyel a sziruposságot, a direkt hatásvadászatot teljességgel kiüldözte munkásságából, akkor az lehetett az érzésed, hogy itt egy leértékelt House Of Lords, akikben ott van ugyan a potenciál nagy slágerek legyártására, de valahogy mégis hiányzik ezekből az átütő erő... A gitáros fickó mindig valami érdekes témát játszik, és nem a sztenderd, fülbe mászó riffeket, a ritmus valahogy mindig olyan fura, és egy picit lassabb, mint kellene, az énekes pedig jó ugyan, de valahogy nem az átlagos, azonnal ható dallamokat hozza. Elárulom, ez az egész pont ettől szép!

Egy szó, mint száz, ezért a két csapatért érdemes volt hét közben is elvándorolni a Club 202-be, felejthetetlen, különleges élménnyel gyarapodtam. Hazafelé még elfilóztam azon, hogyan is van ez az egész: megy a sírás-rívás a letöltögetések miatt, CD-ből pénzt keresni mission impossible, de úgy látszik, koncertekből sem lehet igazán meggazdagodni. Mégis egyre több a fiatal csapat, miközben a metal első-második-harmadik generációja is aktív, él és virul. Van itt valami trükk, amit közgazdász aggyal képtelen vagyok felfogni: mi a csodából élnek meg ezek mind?

Kotta

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.domainband.de

Tartuffe kolléga által feldobott magas labdát muszáj leütnöm: tanult barátommal ellentétben mivel én nem csak szeretem, hanem értem is az irodalmat, egy olyan műelemzéssel – autentikusan, ugye, mert irodalmár körökben a kritika szónak kissé más a jelentése – állok elő, aminek tárgya azt a művet dolgozza fel, mely a német Sturm und Drang mozgalom egyik alapvető darabjaként teremtett a 18. században divatformáló irányzatot. Az androgün, érzékeny férfi archetípusát –, aki nem titkoltan képes egész csomag papírzsepit telesírni szerelmi bánata következtében, sőt, még öngyilkosságra is hajlandó – Goethe teremtette meg, követendő mintát szolgáltatva a szuiciditást – helyesen – elutasító korabeli polgári normákkal szembehelyezkedő magatartásnak. (Hogy milyen ciklikusan változik az ifjúság, mikor gimnáziumban kötelező olvasmányként elemeztük a művet, többedmagammal röhögtük el hangosan magunkat a patetikus érzelmeket hűen tolmácsoló tanár előadásán – illetve az ifjú Werther szenvedésein: hiába, a szocialista öntudattal rendelkező kamasznak a pártért illett meghalnia, nem a csajokért…)  Ez eddig rendben is volna, ám a feldolgozást választó zenei irányzat nem a melodrámára hajlamos gótikus rock/metál, ahol minden rímre juthat egy érfelvágást elősegítő zenei búbánat, megfelelő szinkronitást kölcsönözve a hangulatnak és a szövegi tartalomnak, hanem veretes, neoklasszikus gitárszólamokkal bolondított melodikus metál, ami ha tartalmaz is némi érzelmi "hullámlatot", mégis inkább csatába hív, mintsem zokogó-partira.

Nem is tudom, hogyan maradhatott ki a szórásból 2009-ben a német Domain koncept-műve, pedig biztos, hogy nem a könnyek homályosították el kutató szemeimet a CD-tékák polcai előtt, ráadásul a csapat a gyíkkirály, Carsten Schulz révén régi kedvencem, kivel a "Stardawn" album ismertetett meg igazán. Ezúttal azonban már nem ő, hanem a Tokyo Blade-ből ismerős Nicolaj Ruhnow állt a mikrofon elé: érzelemmel telített, kissé modoros, tenorszerű hangja tökéletes választás volt Schulz után, akinek némileg sarkosabb vokalizálása az ifjú Werthert minden bizonnyal vigyázzba állította volna, és akkor hol marad a romantikus hitelesség? Ruhnow remek, azonnal ható dallamokkal pakolta tele az érzelmi stációkat megjelenítő szerzeményeket, a főszerepet mégsem ő, hanem a banda főnöke, Axel "Ironfinger" Ritt (tudom, ennyire hülye becenevet ritkán látni, még szerencse, hogy vasujj helyett nem fakézre esett a választás, ami egy gitáros esetében azt hiszem, nem túl szerencsés) játssza, kinek neoklasszikus, arpeggios futamaitól a koncepciótól ellentétben nem jólétre, hanem jókedvre "szenderül" a tisztelt publikum. Ritt elévülhetetlen érdeme, hogy dalokban tud gondolkodni, és nem a szólók kellemetlen, de szükséges töltelékeiben, így aztán az is élvezettel hallgatja a futamokat, kinek nem kottával van tele az agya (nem, nem oldalunk kollégájára gondoltam, bár minden bizonnyal szívesen venné, ha a csinosabb női olvasók – remélem, van ilyen – fantáziáiban ő lenne a főhős).

A Domain némileg meghökkentő témaválasztását a zenei megvalósítás igazolta, ráadásul a szentimentális témából sikerült kifacsarni még egy echte Painkilleres Judas parafrázist is – hallgasd csak meg a beszédes című "Inner Rage"-et – mi ez hát, ha nem romantikus regényekbe kívánkozó hőstett? Legalábbis zenei értelemben és még öngyilok sem kell hozzá.

Garael

Kiadó:
Szerzői kiadás

Honlap:
www.facebook.com/allosbr

Talán felesleges is már leírnom: új brazil prog-power banda, újabb bizonyítéka a brazil csodának. Nem tudtam, hogy az ottani géntudomány ilyen magas fokon műveli a kromoszóma varázslást: a gomba és a zenei tehetségek keresztezésére irányuló kísérletek sikerességét a gomba módra szaporodó virtuóz metál csapatok bizonyítják, és hát kell-e ennél több? Mármint bizonyítékból, mert ilyen együttesből akár minden napra elviselnénk egyet.

A megfejtés kulcsa ezúttal olyan szobába vezet, ahol a hagyományos, melodikus power alapokra  kórusokkal támogatott, rockoperás-musicales dallamokat húznak, melyeket a gyakran kétszereplős vokálmunka emel színpadi magasságokba. Szerencse, hogy a "díszleteken" nem nagyon spóroltak, hol ide, hol oda kaphatja a fejét az egyszeri hallgató, még akkor is, ha a zenei koncepció tulajdonképpen egységes. A dalok nagy része több részletben kibontakozó puzzle-ként játszat amolyan kirakóst, mégsem kell megijedni az egyszeri heavy metalon szocializálódottaknak sem. A dallamok, bár nem annyira ragadósak mint amit a braziloktól megszokhattunk, biztos kézzel vezetik a hallgatót az ötletek labirintusában, ahol a folyosókat hol egy neoklasszikus mozzanat, hol egy hagyományos euro-power-speed vágta, hol pedig a "sztenderd színpadias, "modoros" kibontású angyali szoprán/hőstenor kettős jelenti.

A zenészek természetesen csuklóból hozzák, ami elvárható, de ez már annyira alapkövetelmény ennél a műfajnál, hogy talán megemlíteni sem érdemes, mint ahogy az énekes klasszisát sem. A zenében egyébként – fokozván a teatralitást – a gitár mellett a billentyűs játssza a fő szerepet, sajnos a produkción érződik a pénztelenség, így az elvárt bombasztikusságot hiába is kérhetnénk számon, azt a lassabb kibontású, epikus darabok esetében műanyagba kényszeríti a szűkösség.

Nagyon érzik ezek a brazilok ezt a Queen-epikus Savatage-Stratovarius tengelyen kialakult világot, és ha egy pöttynyivel ragadósabbak lennének a dallamok, a legszebb hagyományait élő Oliva-birodalom magasságába emelkedhetne a csapat. Enélkül azonban, jóllehet a karakter megvan, nem hiszem, hogy sikerülhet a kiugrás a versenytársak közül. Persze ebben a mezőnyben egyáltalán versenyben maradni is olyan szintű teljesítmény, mint a kínai nemzeti asztalitenisz bajnokságban európaiként döntőt játszani.

Garael

Kiadó:
American Recordings

Honlap:
www.zztop.com

Egyszer volt, hol nem volt, az olajmezőkön innen, a marhacsordákon túl, amikor Jockey Ewing még kósza gondolat se volt, élt néhány szakállas a "barátok földjén" (Texas az indián tejas - barátok szóból ered), akik a posta, vagy talán a Mikulás hibájából hangszereket kaptak cowboykalap helyett gyerekkorukban, így egész életük rossz vágányra futott, s míg osztálytársaik suli után rohantak a földekre, hogy mihamarabb nyeregbe pattanhassanak, ezek az elkorcsosult kölykök apa garázsában nyomták a bluest.

A három "szakállas" közül igazából csak kettő volt szakállas, a harmadik kackiás bajsza alatt somolyogva így mutatkozott be: "Szakáll Feri (Frank Beard) vagyok, aki a Fort Worth Strip Club-ban szokott dobolni esténként. Korábban Dustyval és egy Rocky nevű fiúval nyomultam a "The Cellar Dwellers" nevű bandámmal a Fort Worth Cellar-ban. De mióta Dustyval átköltöztünk Billy garázsába, Rocky sörbe fojtotta bánatát, és létrehozta a Rocky Cellar-t."

Z.Z. Hill blues énekes és B.B. King blues gitáros tiszteletére, akik Gibbons faláról lesték a történéseket, a zenekart először ZZ Kingnek akarták elnevezni, aztán egy svédcsavarral megtoldva a dolgot végül a ZZ Top-nál kötöttek ki, mert a poszterek közül BB King volt felül. :)

Különleges alakú, torzított gitárok, egyenletes döngő ritmusok és texasi szlengben elsütött piszkos viccek, ez lett a banda védjegye, és létrehozták a "Texas boogie-blues-rock"-nak nevezett összetéveszthetetlen stílusukat. Legnagyobb sikereiket azonban mégis akkor aratták, amikor a '80-as évek új hulláma elöntötte blues-zenéjüket, ők meg egyesültek néhány nyuszilánnyal egy közös filmezés (nem pornó!) erejéig, miközben a Dean Guitars-nak köszönhetően büntetlenül és nyilvánosan a szőr között matathattak vadonatúj nyuszis gitárjaikon, amit azóta is emleget a világ!

Emlékszem, a katonaságnál Zsolti barátommal, akivel akkor az általános iskola után már másodszor hozott össze az élet, kint feküdtünk a sportpálya szélén és élveztük a semmittevést a "Gimme All Your Lovin'" és a "Sharp Dressed Man" dallamaira, miközben a harckészültségi gyakorlat miatt kiürült laktanyát akár el is vihették volna a hátunk mögül. Később megtudhattuk azt is, hogy a kötött sapkás szólógitáros "Angela Montenegro" édesapja (legalábbis a Dr. Csont sorozat szerint), és hogy önként vonult be a Stillwater börtönébe 2005-ben (legalábbis szerintem, amikor feleségül vette barátnőjét, Gilligan Stillwater-t).

Nem tudom, mennyire szerencsés választás a szeptember 11-i megjelenés, remélem nem dől romba ettől a bő 40 éves házasság. Összességében szép a gyerek, még ha három feje is van, és szakállasan jött a világra, mint a Gyűrűk Ura törpjei, csak megint eszembe jutottak róla a nyuszik. Nem a nyuszilányok vagy a nyuszigitárok, hanem a tartóselem reklámban szereplő felhúzható plüssnyuszik. A fiúk kicsit lelassultak mára, ideje lenne elemet cserélni!

Honlap:
www.grave-digger.de

Van olyan, hogy ragaszkodsz valamihez, ami kifejezetten ciki. Mint keletnémet turista a zokni-szandál kombinációhoz. Mi, idősebb fémhívők szerintem gyakran belefutunk a felhúzott szemöldökökbe, ha kiderül, hogy még mindig nem "nőttük ki" ezt a fajta muzsikát, és nem vagyunk hajlandóak a tisztes családi-polgári léttel kompatibilis zenét hallgatni. Hát még ha kiderül, hogy rockblogot is szerkesztünk...

Ezeket az előítéleteket nyilván az Akela-Pokolgép-stb. ősmetal zenekarokhoz köthető, buta szövegekre, primitív hangszeres megoldásokra és ápolatlan külsejű, a társadalom perifériáján élő zenészekre és közönségre asszociáló sztereotípiák teremtették. Mit lehet tenni ilyenkor? Vagy előkapod a Dream Theatert és megpróbálod bizonyítani, hogy ezen prekoncepciók nem általánosíthatók az egész műfajra, vagy egyszerűen csak leszarod a sok okostóbiást. Az első módszer limitált sikerei okán személy szerint én idővel egyre jobban preferálom az utóbbi megoldást.

Naná, hogy nem a Manowart kapod elő egy ilyen vitában, már ha belemész egyáltalán. De nem is a Grave Diggert, azt tuti. A "Heavy Metal Breakdown" úgy lett klasszikus, hogy felvonultatta a műfaj összes "elítélendő" kliséjét, kezdve a külsőségekkel, folytatva a germán szögletességgel és a jazz-konzis diplomát nem igénylő muzsikával, majd betetőzve mindezt Boltendahl úri körökben vállalhatatlan orgánumával. Mégis szívemhez nőtt az korong, mert tele van olyan jobb- és balegyenesekkel, melyek az idők folyamán metal-himnuszokká nemesedtek, és mert a sírásók egyszerűségükkel, lendületükkel amolyan germán manóvárként testesítették meg a metal őserejét és leg-lényegét. (Nemhiába voltak az elsők között, akik kapcsán a speed és power jelzőket is gyakran hallani lehetett, holott mai fogalmaink szerint egyértelműen tradicionális heavy metalt toltak akkoriban.)

Később aztán tényleg nyitottak a dallamosabb, poweresebb megoldások felé, némi kilengés után azonban rátaláltak a saját világukra, ami nincs is olyan messze a kezdetitől, és amelyen németes precizitással haladnak azóta is. Ahogy az egy szép hosszú pályafutásnál természetes, óvatosan kísérletezve feszegetik határaikat a mai napig, hol epikusabb, hol direktebb albumokat útjukra bocsátva; mindezt azonban nagyon óvatosan teszik, másfél méternél messzebb nem eltávolodva fő kompetenciáiktól, melyek leginkább a tökös riffekben és a könnyen megjegyezhető, együtt óbégatható refrénekben keresendők.

A műfaj megváltását nem tőlük várjuk, ez világos. Csak azt, hogy leszállítsák a soros élvezetes, könnyen befogadható, húzós riffekkel és metal-himnuszokkal megtűzdelt sorlemezüket. Amit ők jó iparoshoz méltóan tökéletesen meg is valósítanak. A Digger zeneileg erősebb, mint valaha, mely picit változatosabb, hangyapöcsnyit rétegzettebb zenét takar, mint a '80-as években, de ezen túlmenően nagy változások itt harminc éve nincsenek. Ha kihagytad az előző 12-13 korongjukat, ne aggódj, simán felveheted a szálat újra.

Ergo, egy agyzsibbasztó munkanap után, a munkamániás főnöktől kiszipolyozva pontosan erre van szükséged, nem többre. Úgyhogy ez a banda és ez a CD rendben van, mondjon akárki akármit. Az okoskodók pedig elhúzhatnak a búsba! Sőt, még az is lehet, hogy a szandál zokniban praktikus és kényelmes viselet – ezt tapasztalatból megerősíteni ugyan nem tudom, mert nincs az a pénz, amennyiért egy ilyen full gáz viseletet valaha is magamra vennék.

Kotta