Kiadó:
Lion Music

Honlap:
www.myspace.com/crylord

Tegye fel a kezét, aki hallott már Boguslaw Balcerakról. Nem, kolléga, nem ő írta és rajzolta a Kisvakondot, egyébként is, ez egy zenei és nem filmes oldal. Más jelentkező? Nincs? Nos, ezen nem is csodálkozom, hiszen olvasóink zöme (az a hat-hét fő) valószínűleg nem a lengyel fémzenei underground kislexikonát forgatja szabad idejében, pedig lehet, hogy nem bánnák meg. Oké, tudom, polák barátaink nem éppen a fémélet fősodrában tevékenykednek, én így kapásból kábé egy lengyel metalcsapatot nem tudnék említeni – bár rémlik valami a sátánista-death oldalról, ami már csak az átlag "bratanek" keresztény értékrendszerét nézve is furcsa –, így talán nem meglepő, ha a fejemet vakartam, mikor megláttam, micsoda énekesi gárdát toborzott össze a lemez mozgatórugójaként funkcionáló gitáros. (Csak nem az ördög keze van mégis a dologban?)

Mert azért valljuk be, hiába váltja sokadik aprópénzre tehetségét Mark Boals, Göran Edman és Carsten Schultz, az átlag shred/arpeggio rajongó szívét csak megdobogtatja a kétharmados Malmsteen többség, ráadásul a fennmaradó rész sem ellenzéki szerepben ténykedik, hiszen Schultz barátunk "Domain" nevezetű csapatában csuklóból, illetve torokból rázza ki a neoklasszikus áriás-óriás magas C-ket. Igen, kérem szépen, ismeretlen lengyel barátunknak sikerült, ami a keleti blokkból korábban a Pushkinges orosz testvérnek, vagy a Symphonity szlovák legénységének: az abszolúte nemzetközi ismeretlenségből egykoron A kategóriás sztárokkal felénekeltetni gyermekkori álmát, mert nyakamat merném tenni, hogy Boguslaw tini korában heveny Malmsteen mérgezésben szenvedhetett, még akkor is, ha az elkészült szerzemények inkább a Boals-féle neoklasszikus-progresszív iskolához közelítenek, mintsem a svéd mágus közérthetőbb, dalközpontúbb egykori – ismétlem, egykori – attitűdjéhez. (Azért remélem, emlékezünk, hogy annak idején Szekeres Tamásnak is sikerült Ian Parry-vel egy ma is etalonként említhető kollaborációt megvalósítani…)

Meglepetés tehát nincs, annál inkább szerethető – már aki szereti ezt a stílust –, standard, romantizált dallamok, gitárbűvészkedés és progresszív szólóvezetés amúgy "Ring Of Fire/Mark Boals" módra, no és az énekesek képességeinek maximális kihasználására hegyező érzelmi csúcspont-áradat, még akkor is, ha koncerten már nem biztos, hogy így mennének azok a fránya, sztratoszférában kifacsart hajlítások és manírok. Azoknak pedig, akiknek kétségei vannak, hogy a rengeteg instrumentális bűvészkedés vajon nem olcsó trükk-e, bizonyságul és cáfolatul itt a lemez felvezető klipje, melyből kiderül, hogy Balcerak a dalokat nem a gitárszóló "rossz, de szükséges" keretének tekinti, így azok is élvezhetik a felhangzó szerzeményeket, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a progresszív felesleget (van ilyen, becs' szóra!).

Természetesen akad néhány ismerős dallam, amit az énekesek egy-egy névtelenebb produkciójukban már előadtak korábban – például Boals az oldal hasábjain korábban értékelt "Holy Force" albumon – de oda se neki, a körítés úgyis más, és még az sem zavaró, hogy a hangzás sajnos megmaradt undergroundnak, méghozzá jó mélyen, talán a vokalisták sikolyait próbálta a fránya hangmérnök ellensúlyozni, a fene vigye el a kezét.

A hangzáson kívül sajnos van még egy momentuma az albumnak, ami miatt nem tudom teljes mértékben kiélvezni a polak-venger barátságot, ez pedig a két hosszú, epikus szerzemény unalomba fúló érdektelensége. Úgy érzem, hogy éppen ezekben nem sikerült a mágiát belecsempészni a percek áradatába, ami pedig milyen hatásosan hömpölygött volna az érzelmek verte hullámok mellett…

Mindent összevetve, kellemes, és többszöri meghallgatásra érdemes anyagot hozott össze a lengyel vezető szereppel összeállított többnemzeti csapat, bizonyítva, hogy az internet korában a stúdióba elég a bitekbe zárt szellemeket (felénekelt hangsávokat) ereszteni, a többit megoldja a varázslat, vagy a technika.

Garael

Eredetileg úgy terveztem, hogy a boros sorozatommal (első két rész ITT és ITT) így karácsony tájékára jutok el a sillerig, de az élet keresztül húzta a számításaimat. Ígérem, bemutatok majd egy reduktív és egy hordós fehéret is, de most ugornunk kell egyet, hogy megválaszolhassuk a lét egyik éppen időszerű és kardinális kérdését (nem, nem azt, hogy Fradi vagy Újpest), tudni illik, hogy mit igyunk a halászléhez – fehérbort vagy vöröset?

Mint az egzisztenciánk kereteit feszegető többi fontos kérdés, ez is megosztja a nagyközönséget. Persze a mama erre is tudja a választ: természetesen fehéret, halhoz fehér illik. És természetesen ebben sincs igaza, de hiába próbálom meggyőzni arról, hogy ezt a szabályt azok a fránya franciák ültették bele a köztudatba, akik számára a hal egy könnyed fogás, mondjuk grillezve, zöldségkörettel és maximum némi besamel vagy hollandi mártással. A furfangos magyar nép azonban mindenből (így halból is) képes pörköltet (harcsapaprikás) vagy gulyáslevest készíteni (van, ahol a halászlébe krumplit is főznek, úgyhogy kábé ott vagyunk), márpedig a zsíros-paprikás szaft csúnyán felülírja ezt az alapszabályt. Ilyenkor kapom én elő a bűvös cilinderem helyett a kamrából, kvázi kompromisszumként, a sillert.

Érdekes amúgy, hogy ezek az öndefiniáló és egyben a közéletet is tematizáló kérdések mennyire ország/kultúra függők. Dániában például elkerülhetetlen, hogy letedd a voksodat a Tuborg vagy a Carlsberg mellett – a sörkultúra és a jó értelemben vett lokálpatriotizmus szimbólumaként. Ráadásul az aktuális top 10 "Az élet nagy kérdései" listán ott nem lenne egyetlen politikai vonatkozású téma sem, mert sokkal jobban érdekli őket, hogy hová menjenek szombat este bulizni, mint az, hogy ki éppen a gazdasági miniszter. Mindeközben itthon egy évtizede a "Ki a nagyobb népművészeti agyagedény, Orbán vagy Gyurcsány?" a slágertéma. Hát, mindenki azon veszekszik, amit megérdemel...

Visszatérve a sillerre - gyermekkorom egy részét Villányban töltöttem (ráadásul vendéglátós családban fölnőve) és sokat hallottam akkoriban emlegetni ezt az originális rozét. Az elv ugyanaz: leengedni a piros szőlő levét, mielőtt még a színező- és cserzőanyagok teljesen kiáznának a héjból. Amit így kapunk, az még nem vörösbor, de semmiképpen sem fehér. A rozé technológiailag annyiban lépett tovább, hogy – a frissesség, könnyedség és az illatanyagok megőrzésének szolgálatában - még rövidebb ideig áztatják (néhány óra a siller 1-2 napjával szemben), hűtve erjesztik és acéltartályba zárják, amint csak lehet. Annak az okát, hogy miért csináltak akkoriban (amikor a divat még nem diktálta ezt a pop-kultúr italt) ilyesmit, nem tudom pontosan, csak sejtem, hogy egyik indoka az lehetett a must részleges leengedésének, hogy a maradék szőlőlé így a teljes mennyiségű törkölyön kiázva igazán ütős bor elkészítését tette lehetővé. A "melléktermékként" előállított siller pedig jó szolgálatot tett a mindennapokban, mert gasztronómiai értelemben tökéletes kísérője a falusi magyar konyha csípős és gyakran szárnyashús által dominált étrendjének (lásd csirkepaprikás nokedlivel, amit gyakoriságban maximum a rántott hús - sült krumpli kombó tud csak überelni).

Sajnos, a rozé-őrület meglehetősen háttérbe szorította ezt a fehérboros jellegeket is felmutató (pontosabban a klasszikus vörösbor jelleget nem tükröző) vöröset, úgyhogy legalább ilyenkor ne feledkezzünk meg róla, amikor az ünnepi asztalra is egy konyhaművészeti paradoxon (mármint zsíros, fűszeres hal) kerül a legtöbb családban. Halászléhez sillert! Talán még pártot is alapíthatnánk ezzel a jelszóval, hogy színesítsük egy kicsit a kétpólusú média zajt...

Ne feledkezzünk meg a zenéről sem! Igazán könnyű a dolgom, mert stílusokon átívelő, azokat keverő zenekarból metalban jó sok van. Választásom az idén berobbant Amaranthe klipjére esett, akik egymástól igen távol eső műfajokat (szinti-pop és melodikus death) gyúrnak össze, ráadásul még a szám címe (Éhség) is passzol a kulináris témájú íráshoz. Még ha nem is esznek benne halászlét.

Kotta

Minden egyes olvasónknak, munkatársunknak, barátunknak Áldott, Békés, Kegyelmekben Gazdag Karácsonyi Ünnepeket kíván a dionysosrising csapat Lennon klasszikus dalával Hotei földolgozásában:

Kiadó:
Sony Music

Honlap:
www.the-scorpions.com

Nem tudom, ki, hogy van vele, de véleményem szerint a tavaly elbúcsúzott Scorpionsnak (hogy mitől is búcsúzott el, azt az utóbbi időszak nyilatkozatainak és jelen írás tárgyának fényében bevallom, nem tudom) fullánkos lemezével sikerült az életmű-lezáró, összegző albumok definícióját megalkotni. Igen, kérem, így kell 12 szerzeménybe sűríteni jó pár évtizedet. Erre mit ad az ég? Itt van a re-produkció (igen, így, kötőjellel írva), ami mire is hivatott? Hát az újradefiniálásra semmiképp, még ha annak is szánták, ugyanis a Scorpions nem ez a műanyagszagú, kicentizett slágergyártásba iparengedélyt szerzett, rutinszagtól bűzlő valami, még akkor sem, ha a megszólalás – és csakis az! – eléri az új évezredes tömeg-színvonalat.

Persze legyinthet bárki rám, mondván, ugyan, kérem, a lemezre felrakott, agyonjátszott slágerek örökké zöldek, de kérdem én, mi szükség van akkor egy TESCO forgalmazásra gyártott (valahogy úgy, ahogy a filmeknél a "direct to DVD" remekek) best of-ba préselni őket, a százegyedik bőrt is lehúzva a rókáról, illetve a skorpióról? Ráadásul mindezt úgy, hogy a tálalás még a nosztalgia faktornak azt a szikráját is kiölte a számokból, ami esetleg egy pici lángra gyújthatná a valamikor hatalmas tűzzel égő szenvedélyt. Mert az biza' úgy tűnt el a lemezről, mint Kiske irtózása a kurvaléttől (az utóbbi szerencsére), és mi maradt utána? A pénz füstölgő, fanyar illata…

De hogy valami jót is írjak, és a vitriolos epe helyett némi jóindulatot is csempésszek ezekbe a fránya bitekbe, a felrántott pár feldolgozás, ha nem is teljesen, de valamennyire megbocsátatja velem a profi(t) hozzáállást. A "Tainted Love" mindenesetre jobban sikerült, mint az ízléstelenségbe tetovált "Marilyn Manson"-nak, és hát a málházósra vett T.Rex szám is kellemes súlyossággal üti le a szinkópát a fejekben (bár itt némi nemzeti büszkeséggel kell megemlítenem, hogy a forradalom gyermekeinek etalon feldolgozását a "Nevergreen" követte el…). A lassú szerzeményekben Meine természetesen nem tud hibázni, a "Ruby Tuesday" ékesen bizonyítja, hogy a Rolling Stonest nem elsősorban Jagger hangjáért szeretjük, az "Across The Universe" pedig azt, hogy miért volt minden idők legtökéletesebb pop/beat bandája a Beatles.

Újból végigpörgetve az albumot, a "Tin Soldier" rockosított újraértelmezésének hallatán már-már hajlamos lennék az elérzékenyülésre, de ha a lemez elejére ugrok, rögtön légy- illetve skorpiócsapóért kiáltok. Mondjátok hát meg, emberek, mit tegyek, dühöngjek, vagy nevessek?

Garael

Kiadó:
Rat Pak Records

Honlapok:
www.ronnymunroe.com
myspace.com/ronnymunroe

Nos, mi van akkor, ha egy templomban találkozik a pap, a királynő és a király? Mielőtt rávágnátok, hogy mi más, mint uralkodói esküvő, gondolkozzatok csak kicsit angolul – church, priest, queen, no, így már mindjárt más a királynő fekvése, ugye? Mert hát, ha Ronny Munroe, az USA-power legenda, a Metal Church valamikori énekese a Queensryche valamikori gitárosával ígéri azt, hogy olyan albumot raknak össze, melyben a Judas Priest-klasszikus "Painkiller" robog be az elsőáldozós királynő birodalmába, és mindehhez a gitármágus Stu Marshall, valamint Chris Caffery mond áment, még azok is minden bizonnyal felkapják a fejüket, akik már rég lemondtak a templomi imáról.

No persze, hallottunk már elég ígéretet ahhoz, hogy szkeptikusak legyünk, és hát azt kell, hogy mondjam, Munroe is tévedett…, mert nem említette, hogy a templomban bizony szellemidézés is lesz – ebben a templomban szabad – mégpedig azé az énekesé, aki minden bizonnyal örömest huppant le közénk a felhők szélén ücsörgő, dohányzásra bírt angyalok mellől. Igen, aki szerette Dio doomolós, kissé monotonabb, szikárabb szólólemezeit, vagy a legutóbbi "Heaven and Hell" albumot, az minden bizonnyal úgy fogja magát érezni, mintha démon érintené meg, mikor a "Touched By A Demon"-ban, vagy a "Blood Red Sun"-ban felismeri a Sabbathba oltott, ismerős frazírokat, még akkor is, ha Munroe hangja teljesen más karakterű, mint a megszólított példaképé. Jó, de hát hol marad akkor a "Painkiller", vonhatnak kérdőre azok, akiket sikerült a reklám-szlogennel beetetni: nyugi, a sikoly- és riffzabálók megkapják azt, amire éheznek – csakúgy, mint a zombi-apokalipszist felvázoló "Let Them Feed" című szerzemény élőhalottjai, hiszen valószínűleg a Judast elhagyó Halford is valami olyasmire vágyhatott annak idején (nem tollboára!), mint a klasszikus Killer-hanvételt modernizáló, "Rock And A Hard Place".

A lemez első fele tulajdonképpen tehát a beígérteket próbálja megvalósítani, és szerencsére nem csak vízió szintjén, ámbár a "The Vision"-ben Halford helyett szintén a már említett Dio hatását érzem: az első három szerzemény viszont standard US-angolszász power himnusz, amúgy tökönrúgásos, célirányos módon, némileg a populárisabb időszakát élt – már ha lehet ilyen jelzőket használni ebben a műfajban – Vicious Rumors dallamvilágát idézve. Munroe fénykorát újraélve hozza a karcos-sikoltós témákat, melyeket a gitárok mázsás riffekkel próbálnak az égből a föld alá húzni, tudjátok, illusztrisan, amúgy hat lábnyi mélyre. (Akinek túl költői volt a metafora, azoknak csak annyit: bivaly módon szól a gitárcucc, ennél mélyebbre már csak a lelógó ruhaszárító köteleket lehet hangolni.) Az elmondottakban kivételt csupán a záró, pompásan eltalált, kőbe vésett country n' blues képez, melyben Munroe megmutatja, milyen is lenne, ha  Bon Jovi barátunk kasztráció helyett inkább még két fém-here mellett dönt, már csak a maszkulitás végett. (A Steel Pantherék tudtak volna adni…)

A főszerep azonban egyértelműen Munroe-é, ami baj is, meg nem is: az énekes szívét-lelkét kiénekli-süvölti-rekeszti, ám én – ha már ilyen gitáros felvezetést sikerült összeimádkozni – egy kicsivel több szólót vártam, amiből persze van, csak nem elég. Mert tudjátok, a jóból a közhiedelemmel ellentétben nem árt meg a sok. Ja, amúgy meg milyen az album? Sokk! Tehát híveim, imára, szaladjatok a templomba papokat meg királynét nézni, izé, hallgatni.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.iron-mask.com
myspace.com/ironmaskmetal

Dushan Petrossi egy Malmsteen-imitátor. Aztán az is lehet, hogy ő Malmsteen, aki olyan imitátort játszik, aki Malmsteent imitálja. De akkor ki játszik az utolsó Malmsteen lemezeken? Lehet, hogy az az igazi imitátor! Az is felmerült bennem, hogy talán előkerült Yngwie ikertestvére, Hjalmar, aki rátette a kezét a Malmsteen jogokra és a névhasználatra, és így Yngwie vasálarc mögé bújva kénytelen harcolni a neoklasszikus metál életben maradásáért. (Ez utóbbi megmagyarázná, hogy miért szólnak olyan vacak minőségben az utóbbi évek Malmsteen lemezei. A 2000-es "War To End All Wars" volt az első gyatra hangzású lemez, és 2 évre rá megszületett az Iron Mask.)

Mindenesetre itt ez a balga belga, aki úgy veszi fel és viszi tovább a Malmsteen által elejtett fonalat, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. És az új lemezen előmerészkednek a sötétségből az ex-zenésztársak (már ha maradunk a Malmsteen a vasálarc mögött elméletnél), Mark Boals hangszálrezegtető szakmunkás (10 dalban), aki - mint köztudott - 3 lemezen is énekelt a Mesternél (Trilogy, Alchemy, War To End All Wars). Sőt, továbbmegyek, egy nótában a kilencvenes éveket indító Malmsteen-nótafa, Göran Edman is szerephez jut. S ha mindez nem lenne elég, a billentyűket az a Mats Olausson nyomkodja, aki már örök időkre kibérelte helyét a Guiness Rekordok Könyvében a "Ki bírja ki a hét fogást és a 7 évet Yngwie Malmsteen oldalán?" kategóriában. Ezt ő ugyanis háromszorosan teljesítette, miután 1989-től 2000-ig volt a Mester klaviatúráinak leporolója. A korábbi Iron Mask énekes, a Valhalla Jr-nak becézett Götz Mohre csak egy dalban jut szerephez, az is bónusz nóta. Az állandóságot jelképezi ellenben az orosz basszer, Vassilij Moltchanov, aki ezúttal a jordán származású Ramy Alit kapta párjául a ritmusszekcióban. A hörgő-morgó hangokért, ahogy korábban is, Roma Siedletski a felelős.

Így áll össze tehát a nagy csapat, amely ha nem is tudja a "Trilogy" zsenialitását visszahozni, de boszorkánykonyhájukban azért egy Alchemy-szerű valami azért megszületett, ami üde színfoltot jelent az utóbbi Malmsteen lemezek egysíkú szürkesége után. És amikor már kezdek beleunni Boals hangjába, megváltásként jön a Göran Edman által énekelt lassú nóta, a templomi orgonával kísért "Magic Sky Requiem" (mintha úgy lenne összeollózva korábbi dalcímekből, nem?), ami maga az isteni csoda.

A lemez kiemelkedő csúcspontjai a "Rebel Kid", és az említett "Magic Sky Requiem", valamint az előzetesen megjelentetett "Broken Hero". A "Genghis Khan" mintha az "I Am A Viking" keletiesített verziója lenne.  A "Blizzard Of Doom" kétlábdobos dübörgése és az azt követő "The Absence" dallamszólója is ott lebegteti az ős-Malmsteen slágerek hangulatát. Hörgős metált csak mértékkel és kellő körítéssel vagyok képes fogyasztani (lásd Rhapsody Of Fire orkhangú betétjei). A "Nosferetu"-ban ebből is kapok a pofámba. De kapok mellé egy olyan gitárfutamot, mint a "Rising Force" című nóta gitárszólója, és már nem is zavar a hörgés! Ezeknek a daloknak sikerült visszaidézni a Nagy Korszakot.

Időnként keveredik a neoklasszicizmus a klasszikus heavy metallal, amolyan Magnus Karlsson-osan (The Codex, ha már Mark Boalsnál tartunk, de említhetném még a Starbreaker, vagy a Planet Allience albumokat is. Az Allen/Lande lemezeket csak azért nem sorolom ide, mert ott a két hang egyedisége sokkal inkább meghatározza a zenét, mint a gitáros-zeneszerző személye). Az egyetlen, amit hiányoltam, az instrumentálisok. Itt egy másfél perces intróval kell beérnünk a lemez elején, illetve a vinyl kiadás bónusz nótája, a "March Of The Slaves" instrumentális még, ha igaz, bár azt nem hallottam, de Petrossi összegzése szerint 10 nótát énekel Boals, egyet-egyet a másik kettő, úgyhogy, ha csak meg nem bukott annak idején matekból, akkor két tétel marad, ahol a gitár énekelhet. A producer Dennis Ward, így a hangzásra egyáltalán nem lehet panaszunk, neki tökéletesen sikerült elkapni a korai Malmsteen-lemezek feelingjét.

Ha valaki elém tette volna egy felirat nélküli CD-n, biztosan rávágtam volna, hogy valami számomra eddig nem ismert Yngwie-lemez. Az Iron Mask eddigi legjobbja! És jobb, mint bármelyik Malmsteen lemez az elmúlt 10-12 évből (számomra az "Alchemy" volt az utolsó értékelhető produkció). Na szóval, akkor ki most az imitátor?

Írta: egy CsiGabiGa-imitátor

Na végre! A világ kétség kívül legnépszerűbb gitárhősének karrierje ugyan életveszélyes fegyverek árnyékában (gyk. Guns N' Roses) teljesedett ki, ám az ezzel járó pusztítás, de talán legfőképpen egy szál Rózsa (vagy inkább Nárcisz…) olyannyira elvette a kedvét a további hódítástól, hogy utána évekig a háttérben, egy szinte teljesen szánalmas, ártalmatlan bársonypisztolyból (gyk. Velvet Revolver) adott le lövéseket, ráadásul vaktölténnyel.

De most eljött az idő, sőt maga is rájött, hogy nem hisztis, nagyszájú, fahangú drogosok oldalán állva kell forgatni a bárdot. Erre ugyan nem maga jött rá, csupán én mondom, hogy még csak nem is "all star" lemezre van szükség, ahol azért némi ocsú is keveredik a tiszta búzába (bár itt már eldördült néhány halálos lövés), hanem egy tökös rockbandát kell maga mellé szervezni és olyan koncertet adni az életmű legnagyobb nótáiból, hogy az ember álla a földre zuhanva szilánkosra verje szét a gyönyörű Victoria Hall padlózatát. Persze csak képzeletben, mert a többségnek nem adatott meg, hogy ezt személyesen is átélje.

Kompenzálásként viszont itt a DVD, amely az év befutója lehetne, ha "ha" nem lenne. Mint mondottam volt, az AC/DC "Live In River Plate" anyagánál naprendszerünkben, a tudomány mai állása szerint jelenleg nem létezhet jobb koncert DVD. A második hely kiadó még az idén, és a bőség zavarában magam sem tudom, hogy oda a Black Country Communion, az Orphaned Land, esetleg Slash fog-e megérkezni. (Nagyon jó még az új Volbeat DVD is, de őket kicsit felfújt, mély tartalom nélküli csapatocskának látom; nem hiszem, hogy azt 10 év múlva is elővesszük majd a polcról. A többieket meg de.)

A "Made In Stoke" gyönyörűen fényképezett koncert, bődület hanggal, egy hangulatos viktoriánus színházteremben, ráadásul Slash szülővárosában. Ugyan jó régen eljött már Stoke-on-Trentből, de biztosan sokan emlékeznek még a cilinderes, bongyor, naphemüs kisóvodásra, Gibsonnal a tökénél, mert azt elképzelni is nehéz, hogy nem úgy jött világra, ahogy huszonvalahány éve megismertük és azóta is változatlan fizimiskával látjuk.

A csapatot jó negyvenes, esetleg ötvenes, de fizikálisan szembetűnően karbantartott, igazi kipróbált rockerfazonok alkotják, az Alter Bridge énekes Myles Kennedy pedig akármit is mondanak, egy tökéletes frontember, zseniális hangi adottságokkal. No, nem mintha szinte az egész zenekar nem énekelne, vokálozna mellette kiválóan.

Slash. Nincs effekt- és pedálerdő, egy Cry Baby árválkodik (Civil War, Sweet Child, ugye…) csupán a kontroll láda mellett a színpadon, de a Gibson úgy szól végig a kezében, hogy azt nem lehet nem megkönnyezni. Még a kissé elkoptatott és hatásvadász "Godfather" téma is annyira sír és izzik a szólója közepén, hogy a hideg kirázott, pedig nem először hallom. Azért Korda Gyurci feldolgozásában is odaver rendesen: Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem....

A legutóbbi "all star" lemezére épülő, de karrierjének minden jelentősebb korszakából bőven szemezgető 21 nótás koncert igazi meg-megújuló koncertélmény a nappaliban, megy is a gyűjteménybe, mint a huzat, közvetlen a legnagyobb gitárhősök DVD-i mellé.

Túrisas

Honlapok:
www.thedproject.com
myspace.com/thedesbiensproject

The D Project, mi? Stéphane Desbiens kanadai gitáros-énekes Quebecből nem törte sokáig a fejét azon, hogy is nevezze el a bandáját. Az elég ötlettelen névválasztás egy neo-prog rock zenekart takar, akik majdnem tökélyre fejlesztették a "lenyúljuk a Pink Floyd stílusát, és meglovagoljuk a legenda töretlen népszerűségét" halál egyszerű stratégiáját.

Desbiens, miközben más bandákba is besegít, már harmadik lemezét adja ki, és csakúgy, mint a korábbi albumok esetében (Shimmering Lights – 2006; Sagarmatha Dilemma - 2008), most is pár neves vendéggel együtt muzsikálgat. Korábban meghívta Thomas Bodint (The Flower Kings) és Derek Sheriniant (Dream Theater), ezúttal pedig Tony Levin (Liquid Tension Experiment, King Crimson, Peter Gabriel) és Lalle Larsson (Karmakanic) segítették a stúdióban.

Amit Desbiens művel, az egyébként már a szemtelenség határát súrolja. Az egy dolog, hogy sok és aprólékos munkával levette Gilmour stílusát, az is egyfajta adottság, hogy külsőre a fiatalkori Gilmourra hajaz, a hangjáról nem is beszélve, de a dalok is vastagon nyúlnak a "Division Bell"-érás Pink Floydtól. Ezt a tendenciát – föltételezem, tudatosan – tovább erősíti, hogy a lemezt Desbiens kedvenc szerzőtársa, Francis Foy mellett az az Andy Jackson producerelte, aki a "Division Bell" és "A Momentary Lapse Of Reason" hangmérnök-producere is volt.

Az eredmény magáért beszél. Ha nem is pótolja a nagy legendát, amely Richard Wright halála óta már szinte biztos, hogy soha többé össze nem áll, azért legalább valamelyest enyhíti a rajongók elvonási tüneteit. Ebben a tekintetben a The D Project a német RPWL-lel rokon, bár Yogi Langék valamivel modernebbül szólnak, kevésbé tribute jelleggel állnak hozzá a dologhoz.

Tartuffe
 

Egy koncert DVD annál jobb, minél inkább vissza tudja adni az adott koncert hangulatát, de ahhoz képest, hogy egymás után jelennek meg a zenekarok élő fellépéseit megörökítő anyagok, kimagaslóan, a fentebb írt kitételnek minden ízében megfelelő cucc meglehetősen kevés van. Az Orphaned Land esetében viszont éppen az következett be, hogy a Club 202-ben adott és jelenlétemben lezajlott buli minduntalan összahasonlítódott általam a koncert előtt nem sokkal beszerzett tel-avivi fellépésüket megörökítő DVD-vel. Na, hát annyira jó ez a koncertfilm, hogy az élő előadás, elvileg semmivel nem pótolható élményét is bizony elfakította. (Meg persze az sem használt nekik, hogy ez az átok Myrath lejátszotta őket a színpadról.)

Nekünk, akik jobbára abban szocializálódtunk, hogy arrafelé a föld-föld típusú rakéta a legkifejezőbb közvetítő eszköze a kultúrák közötti békétlen együttélésnek, a társas érintkezést pedig hol éles, hol gumilövedékkel, hol utcakövekkel tudják le, egy egészen új ismeretet szerzett az izraeli csapat. Már a koncertbeszámolómban is írtam, hogy nem lehetett nem észrevenni azt a határtalan cimboraságot, ami a muszlim és zsidó metalheadek között kitört. Hát nem aranyosak? (Az egyik muzulmán és Myrath, a másik zsidó és Orphaned Land. Na, melyik melyik?)

A koncert kimondottan és kimondatlanul is a zene feltétlen egyesítő erejének szellemében zajlik, tomboló, hangosan éneklő tömeg előtt. Én eddig fáztam kicsit Tel-Avivtól, főleg mióta Steiner Kristóf önjelölt médiaceleb arról áradozott, hogy milyen jó hely az, ahol szinte mindenki meleg (ő mondta, így, én más szót használok), de most a koncertteremből nézve tuti kis helynek látszik.

Rengeteg vendégzenész, autentikus zsidó-arab népzenei dallamok és hangszerek, meg jó sok metal, mert mégiscsak ez lenne az egész hangos összejövetel alfája és omegája, mint ahogyan az is. Tökéletes kameramunka, tökéletes hang és előadás, nagyon jó muzsikusok, egy karizmatikus frontember, akit a cikk megírása után Nobel-békedíjra terjesztek. Mi kell még? Ha még van lehetőség, írjatok a Jézuskának. Ennek még Ő is különösképpen fog örülni (van a történethez némi kapcsolódása), és majd meglátjátok, igyekszik is teljesíteni.

Túrisas

Nem tehetek róla, de irritálnak a simulékony, puha kézfogású férfiak. (Írhattam volna puhapöcsűt is, de akkor megint kaptam volna az ívet a beteg fantáziájú munkatársaimtól…) Krisztiánnal személyesen ugyan még nem találkoztam, de az eddigi tapasztalataim alapján ő ennek éppen ellentéte lehet. Mármint a simulékony, döglött hal kézszorítású, számomra taszító típusnak.

Egy karakán magyar legény, akinek van véleménye a világról, aki tisztában van kiemelkedő hangszeres képességeivel, mindezt fel is vállalja, sőt büszke is rá, mondván, keményen megdolgozott érte. Legyen is büszke, igaza van. Meg azt is elmondja, kertelés nélkül, ha szerinte valaki zenészként és/vagy emberként egy kalap szart sem ér (ráadásul kb. így mondja el…). Ezen a téren talán bölcsebb lenne néha egy kis politikai korrektség, elsősorban a saját érdekében, de láthatóan őt ez sem zavarja.

Azért ez a felütés, mert a Lélek-Gyilkos érezhetően Krisztián személyiségének lenyomata (is). Ilyenformán tökéletesen őszinte, senkinek és semmiféle elvárásnak megfelelni nem akaró anyag. (Hú, de megnézném a fejét, ha egy producer, esetleg egy stylist megpróbálna kéretlen irányt szabni a Lovreck zenekarnak, ha-ha! Meg nem sokkal később aztán a stylist fejét is megnézném…)

Arcba mászó, beton, kompromisszumok nélküli anyag lett tehát a debüt, ami kimondottan jólesik a rockzenét is átitató trendek (hopp, kimondtam a szót, megyek  hányni…) ellenében. Milyen vicces és szánalmas már, amikor pl. a Depresszió beszél ugyanilyen indíttatásból készülő lemezükről, holott más sincs benne csak kínos megfelelés az aktuális elvárásoknak. (Most nem mondtam ki, de azért megint elmegyek hányni…)

A Lovreck rögtön kénytelen lesz megküzdeni (nem féltem Őket) egy hangos és gőgös ellentáborral, akik húzzák a szájukat, ha technikai felkészültséggel és hosszú gitárszólókkal találkoznak. Van olyan gitáros (!) fórum, ahol közmegegyezés szerint pl. Steve Vai közellenség, merthogy mit nem képzel ez az ember, hogy képes a zenét mindenféle bűvészmutatvánnyal helyettesíteni. Legyen igazuk ..., boldogok a lelki szegények, bár azt azért hadd jegyezzem meg, hogy érdemes lenne néha ugyanilyen önelégültséggel bekiabálni majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyitott ablakain is, hogy kurva nagy bunkóság ám pl. a hárfaoktatás, mert ha nem megy érzésből, kár technikázni a muzsika kárára.

Márpedig ha Krisztián elindul egy gitáros tehetségkutatón, azt vagy megnyeri, vagy második lesz, így a zene ennek megfelelően gitárgazdag, el sem hiszitek mennyire. (A  másodgitáros-harcostársként muzsikáló Kárpáti Zoltán önmagában is alázza a magyar átlagot.) Stílusát tekintve pedig technikás, húzós heavy metal, amelyre érezhetően hatottak Krisztián (gitár)hősei, alkossanak ők ritmusgitáron (Hetfield, Mustaine, de a "Tiéd volt" középrésze pl. tiszta Annihilator) vagy szólóban (Kee Marcello, John Petrucci, stb., hosszú a sor…) maradandót.

Meglepően jók a szövegek, prozódiai hibák nélkül, ami nagyon nem egyszerű feladat a magyar nyelv sajátosságai mellett. A lemez pedig kiválóan szól. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol kritikát is meg kell fogalmazzak. Ez pedig nem más, mint Krisztián hangja. Nem túl nagy terjedelmű, de pontos, tiszta férfihang, amivel alapvetően nincs is semmi probléma, sőt mindezzel kiválóan is bánik, dallamai jók, együtt húznak a zenével. Mégis…

A lemez végére már nekem túlontúl egydimenzióssá vált, és úgy éreztem, kellene egy kis változatosság az ének terén. Most olvasom, hogy nincs jó véleménye az énekesekről és személyes élményeiből táplálékozó szövegeit nem szeretné, ha más énekelné el. Megértem, de ezen a ponton nem biztos, hogy teljesen egyet is értünk, ám ettől ez még egy nagyon-nagyon jó lemez.

Túrisas