Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.royalhunt.com

Nem értem. Lehet, meg kéne kérdezni Hofi anyósát, ő mindenre tudja a választ. Vagy az enyémet, mert ő is mindenhez ért, villanyszereléstől a bűntetetőjogig. Úgy látszik, az anyósok már csak ilyenek... Szóval, mama! (Megvan az a hangsúly, ugye?) Hogy lehet az, hogy a Royal Hunttól mindenki egy nem Royal Hunt-os albumot várt? Pont most, amikor nyíltan (fel)vállalták a visszatérést a korai hangzásukhoz, sőt, ennek a szándéknak szimbolikus megerősítéseként, bizonyítékaként még a tenyérbemászó képű csajmágnest, azt a zűrös jenkit is visszacsalogatták a bandába? Továbbá: hol a fenében voltak mindazok a "Paradox 2" turnéján, akik most dicsőítik a Boals-Jidell éra Symphony X-esedését, mert akárhogy is számolom, harminc ember mínusz húsz újságíró és fotós, az pontosan kilenc, azaz kilenc darab fizető nézőt jelent rajtam kívül?

Asszem, én már megint máshogy látom egy kicsit a dolgokat. Megértem és – őszintén szólva üdvözlöm – Andersen azon döntését, hogy visszatért a legsikeresebb korszakuk hangzásához, dalszerzői metódusához és énekeséhez. Üdvözlöm, mert a Royal Hunt éppen így jó és egyedi! Vadul riffelő szimfonikus power csapatból Dunát lehet rekeszteni, de még egy olyan színtisztán neoklasszikus zenekar, mint a Királyi Vadászat, nincsen. Amikor őket hallgatom, pontosan a vastagon hömpölygő billentyűszőnyegre van szükségem, az AOR-ba hajló dallamokra és a finom, agresszivitásmentes, klasszicizmustól átitatott gitárszólókra. Ilyenkor becsukom a szemem, és megjelenik előttem egy nagy-zenekar, hegedűkkel, brácsával, nagybőgővel, szépen hallani a basszusfutamokat és ahogy ráépülnek a különböző zenei rétegek, dallamok, kórusok. Ezt tudják ők, és ezt így csak ők tudják.

És megértem, mert a "Paradox 2" és az "X", a mellékelt ábra szerint, üzletileg sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mondjuk nekem bajom sincsen ezekkel, de tény, hogy Jidell baromira nem illett ide, szerintem egyáltalán nem érezte, mi kell ehhez a muzsikához. Boals ezzel szemben (papírforma szerint) erős húzónév lehetett volna, de őt sajnos már csak a leszállóágban sikerült megcsípniük. Csúnyán elmenőben van ugyanis a hangja, ha tetszik, ha nem, ez az igazság!

Tovább megyek, a "műanyag" hangzás sem zavar igazán, mert nagyjából – az előző két korong kivételével – mindig is így szóltak. A lényeg az, hogy a "Show Me How To Live"-re került nóták igen pofásak. Visszahozzák azt az intelligens fogósságot ami megvolt bennük a kilencvenes évek második felében. Nekem pedig ez számít igazán! A lehúzó recenziókból majd leveszik, hogy nem kell azért alámerülni a full retróban, és hogy a negyven perces lemezek kora lejárt (mondjuk legalább nincs rajta töltelékszám...). A hangzásukon is dolgozhatnak még egy kicsit, de azért alapvető problémák itt nincsenek. Az irányvonal mindenképpen rendben van, végre nem tankkal lövünk vaddisznóra, hanem lóháton és vérebekkel indulunk a vadászatra, ahogy azt elegánsan kell.

Kotta

Kedvesem vargabetűkkel tarkított IKEA-túrájának részleteit az indulás előtt megismerve nem nagyon láttam reális esélyt a pontos érkezésre, sőt a megérkezésre sem, ezért túlságosan nem is éltem bele magam, hogy a tömör fa konyhai munkalapon kívül nehezedik még rám súly a nap folyamán. Merthogy ez a turné nagyon súlyosnak ígérkezett, és ha az előzetes YouTube gyorsteszt az Artweget azonnal száműzte is a megnézendők listájáról, még mindig maradt három, na jó, inkább két méregerős banda. A készpénznek vett csúcsforgalmi dugó a körgyűrűn elmaradt, mi pedig, mint fés' a hajban haladtunk a célállomás felé olyan szenzációsan pontos érkezéssel, hogy az elsőként büntető Artweg szerencsére éppen le is tette a lantot.

Mielőtt rátérnék a fő műsorszám(ok)ra, gyorsan végezzük ki az Arkant is. Nem voltak rosszak, meg jók sem. Átlagos hangszeres teljesítménnyel, hörgéssel és női énekkel előadott szerzeményeik engem nem győztek meg maradéktalanul. Franciaországból jöttek, noha vélhetően a francia forradalom idején még kevés ősük rombolgatta a Bastille-t, de ezen az estén nem is erről volt szó. Orientális (gyk. keleti) hatásokkal bíró metal zenekarok turnéjaként volt meghirdetve az esemény, és a zsidó, algériai, tunéziai metal headek feltűnő cimboraságát nézve azt hihette az ember, hogy kurva egyszerűen megoldódnak a világ legnagyobb problémái is, ha van a  közelben egy csutkára feltekert erősítő, meg egy gitár, mert onnantól kezdve mindenki egy nyelvet beszél és nem uránt dúsít a puszta segge védelmére. Érdemes lenne talán a napokban Brüsszelben is ezt a problémamegoldó modellt alkalmazni, és 4-5 fős metal bandákat alakítani a tagállamok vezetőiből, ha már ilyen nagy a szar. (Fazonilag azért lenne gáz. Házinyúlra nem lövök, Sárközy majd legfeljebb lenöveszti a rőzsét, de így sincs garancia, Merkel menthetetlen...)

Összeszorul a fogam, szívem, végbélnyílásom, ha Tartuffe-öt kell dicsérnem, de azt hiszem, hogy a Myrath köztudatba emelése (2008-ban!) elévülhetetlen érdeme. Ha életében más értelmeset nem csinált (többször is átszámoltam, kb. ennyi), már érdemes volt a Teremtőnek őt szénvegyületté formálni. A Symphony X legjobb afrikai (tunéziai) tanítványai mára egy teljesen saját arccal léteznek és játszanak zseniális muzsikát. Új lemezük nálam simán az év lemeze, úgyhogy csak az volt kérdés, előzenekarként mi csillan meg az arabok tehetségéből. Semmi nem csillant. Ez atomvillanás volt, olyan lökéshullámmal, hogy a vakuum az utánuk következő izraelieket pillanatok alatt szippantotta ki a headliner státusból. Legalábbis az általam megéltek szerint.

Az kérem egy baromság, hogy a Myrath tucat progmetal muzsikáját csupán a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála állandó használata miatt érezzük különlegesnek. A "Tales Of The Sands" minden egyes dala óriási énektémákat rejt, igazi progresszív slágerparádé. Az "csupán" gyémánt a turbánon, ahogy mindezt a zsenialitást  folyamatosan átjárja a kelet íze. Nagy koncerttapasztalatuk ugyan nem lehet, de nem látszott ez egyáltalán. Határozottan, precízen, fölényes biztonságú hangszerkezeléssel, meggyőző színpadi kiállással, a közönséget percről-percre a maguk oldalára állítva nyerték meg a világ legbékésebb kimenetelű arab-zsidó párharcát. A zenekarok egyébként is végignézték egymás produkcióját és közben ment az elismerő integetés oda-vissza, headbang, ugrálás az egész este alatt. Tényleg ritkán tapasztal az ember ekkora cimboraságot zenekarok között, ez több volt, mint feltűnő és több volt, mint szívderítő.

Az Orphaned Land élén Kobi Fahri frontemberrel nehezen tudna rossz koncertet adni. Vérbő metal nóták, zsidó-arab népzenei hatásokkal, jó zenészekkel. Majd rövidesen megírom a DVD recenziót is; na az beszarás, ott tényleg minden egyes képkockában benne van a mágia. Igaz, az hazai pálya volt, félőrült, önkívületi állapotban tomboló közönséggel, vendégzenészekkel. Itt és most én ezt nem éreztem, de attól tartok, erről csupán a Myrath tehet, hiszen Kobi nem volt kevésbé karizmatikus és a közönség is vevő volt az egyébként nagyszerű műsorukra.

A 2010-11-es évvégi toplistáim első helyezettjeinek koncertjeitől azt kaptam, amit a stúdiólemezek alapján várni lehetett. Igazi zenei élményt. Ritka ajándék, hogy ez így "two in one" összejön, úgyhogy az alábbi képen a Myrath tagsága által körülölelt megelégedett, nyílt, tiszta tekintetem teljesen őszinte. Szolgáljon lelki épülésetekre.

Túrisas

 

Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.burningstarr.com
myspace.com/jackstarrsburningstarr

Duzzadó izmú harcos öldökli a gaz ellenséget, miközben a dúskeblű, fülbevalóba öltözött hölgy epedve várja, hogy a bárd megpihentével ő is megkapja a maga dárdáját. Nem, kedves olvasók, ez nem az udvari festőm új életképe rólam – bár nem állna messze az igazságtól, kérdezzetek csak meg egy szavahihető embert, például H. Sanyit –, de még csak nem is az új Manowar album borítója. Jack Starr ugyan tagja az "Amerikai Igaz Metalosok" szövetségének, de ő a hero-heavy intellektuálisabb oldaláról érkezett, még akkor is, ha ezt tulajdonképpen eredményesen sikerül titkolnia. Gitáros hősünk ugyanis annak a Virgin Steele-nek volt megbecsült tagja és tevékeny alkotói részese, ahol mostanában David DeFeis próbál úgy heavy metalt írni, hogy ne legyen benne se gitár, se riff. Ebből persze kitűnik, hogy David barátunk a zenei konzervatórium után elmehetett volna néhány állattenyésztői kurzusra is, hogy megtanulja: a paripából bizony nem lesz tenyészmén, még akkor sem, ha szárnyakat adva kinevezzük táltosnak.

Starr viszont úgy látszik, felismerte, hogy DeFeis a zenében akarja reprodukálni Bergman klasszikusát, a "Suttogások és Sikolyok"-at, és jó patrióta módján inkább megmaradt az amerikai fémnél: a Manowar indulós, slágeres vonalán egyenletes színvonalon haladva gyártja könnyen fogyasztható, ökölrázós dalait, és meg kell mondjam, ha annyi pénz állna mögötte, mint amennyi a mentor DeMaio csapatát támogatja, minden bizonnyal együtt emlegethetnénk a metal királyaival. No, oké, a jelenlegi énekes, Todd Hall nem éri el a mano-tenor színvonalát, de meg kell állapítani, hogy vokális teljesítménye vagy a stúdiótechnikának, vagy – és ez azért kevésbé valószínűbb – egy énektanár aktív közreműködésének köszönhetően látványos – illetve hallványos – fejlődésen ment keresztül a 2009-es albumhoz viszonyítva.

A zenei koncepció is módosult kicsit, míg a "Defiance"-en inkább az epikusabb megfogalmazású, terjengősebb szerzemények hívták harcba a metal vitézeket – bár azért a lemez címadója a jó öreg hatásvadász hagyományokkal teremt tábortűz hangulatot –, addig a "Land of The Dead" a konkrétabb megfogalmazású, blitzkrieges indulók gyűjteménye, azonnal ható, közhelyes, ám mégis szerethető dallamokkal, melyeket már első hallásra is együtt dúdol a hallgató az énekessel. (Nem elírás, mert a refrének annyira közérthetőek és szabály szerintiek, hogy már előre kitalálhatjuk a dallamívek alakulását.) Persze aki nem szereti ezt a fajta egyértelműséget, az csak legyinteni fog az ezerszer hallott megoldásokra, de én olyan ember vagyok, aki századszorra is megeszi a töltött káposztát, még akkor is, ha újramelegített.

Az instrumentális szekcióra sem lehet panasz, a hivatalosan is igazolt ex-Manowar dobos, Rhino munkájával Starréknak sikerült a heveny Manowar elvonási tünetektől szenvedő betegeknek kellemes pótszert találni, kár, hogy a DeMaio-ék gondozása alatt működő Magic Circle Music nem ölt bele több pénzt a produkcióba – naná, minek a szűkös piacon új ellenfelet kreálni –, mert egy "bombasztikusabb" hangzással minden bizonnyal nagyobbat durranhatna a lemez. Csak aztán nehogy rászokás legyen ennek is a vége!

Garael

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag3

Az Angra mellett egyértelműen a hazánkban, de talán az öreg kontinensen is gyakorlatilag ismeretlen keresztény metál zenekar, az Oficina G3 a kedvenc brazil bandám (otthon megnyerték a Latin Grammy-t!). A legutóbbi lemezük, a "Depois Da Guerra" (2008), egy kemény váltás és kiváló énekes-igazolás után, hatalmasat durrant nálam. Kb. féléves utánajárás és könyörgés után sikerült beszereznem egy enyhén szólva is távoli brazil kapcsolattól eredetiben. Az egyik legritkább és legértékesebb darabja a tekintélyes CD gyűjteményemnek.

Volt ám örömködés, amikor megtudtam, hogy "DDG Experience" címmel megjelent egy koncert DVD-jük, amelyen egy az egyben elnyomják a "Depois Da Guerrá"-t, kiegészítve néhány korábbi dallal is. A képi és hangzóanyag két hangulatos koncertről lett összeválogatva, melyeket Santa Bárbara D’Oestében (Sao Paulo), 2009. júliusában rögzítettek. A kameramunka és a vágás profi munka, a közönség olyan lelkes, mint általában dél-amerikai rock koncerteken, a zenekar pedig top formában muzsikál. Mauro Henrique énekes élőben is hozza azt, amit a stúdióban, Juninho Afram gitáros a csillagokat is leszólózza az égről és a riffjei is fejszaggatók (egy session gitáros kövéríti a hangzást a háttérben), még Jean Carlos billentyűs is valamivel aktívabb, mint a stúdiófölvételeken. Mi mást kívánhatnék?

A hanganyag élvezhető 2.0-ás stereo és 5.1-es dolby digital minőségben, valamint megtekinthető rajta a kislemezes bivaly ballada, az "Incondicional" klipje és egy "Így készült" dokumentumfilm is. A szetlista tekintélyes, 19 nótát tartalmaz, a lemezről is ismert "People Get Ready"-vel (Jeff Beck, Rod Stewart) és a "God Gave Rock And Roll To You" Kiss klasszikus rövid részletével zárásképpen.

Az átlagos európai fémszívűt legföljebb az "idegenítheti el", hogy a földolgozásokat kivéve minden nótát anyanyelvükön, portugálul énekelnek (a zenekarvezető, Afram sokat vokálozik és Jean Carlos billentyűs is olykor belebőg a mikrofonba). Ezen túl talán furcsának tűnhet, hogy az egyébként is nyíltan keresztény szövegek mellett, Afram az "Incondicional" után "Mensagem" (üzenet) címszóval több, mint 10 percen keresztül prédikál a tömegnek. Mondjuk, ez meg legtöbbünkre ráfér, ráadásul egy gombnyomás, és már a "People Get Ready"-t hallgatjuk...

Sajnálom, hogy ez az anyag csak most, egy éves késéssel ért el engem, mert különben "hótt ziher" bekerült volna az egyébként is zsúfolt tavalyi TOP 15-be. Végezetül álljon itt egy YouTube-os ízelítő a koncertről (Meus Próprios Meios), mivel a magyar olvasók ennél többet aligha fognak élvezni a DVD-ből -- hacsak meg nem tanulnak portugálul, hogy Brazíliából irdatlan pénzért beszerezzék a kiadványt.

Tartuffe

Egy instru gitárlemez, amelynek minden lefogott hangját megbabonázva hallgatom, egy lemez, amelyet nagy valószínűséggel a büdös életben nem fogok többé meghallgatni. Nocsak, Skizofrén úr lemezkritikát ír? Nem, dehogy! Csupán arról van szó, hogy nem különösebben tehetséges (dőlj hátra Tartuffe, széles mosollyal az arcodon…) szobagitárosként mindig ámulattal figyelem, hogy egyes gitárvarázslók miként tudják megszólaltatni a hangszert, márpedig Pisti Franciahonból úgy tudja megszólaltatni, hogy az nekem lenyűgöző, akármit játsszon is. És itt a lényeg: Pisti Franciahonból a lemezen "akármit" játszik.

Forté főzenekara a neoklasszikus metalban domborító Adagio óriási kedvenc, minden lemezükért lelkesedek, mert hangszeres varázslatokat és DALOKAT tartalmaz. Szólólemezére utóbbit nem írt, csak pőre, de technikailag persze élményszámba menő "akármiket". Hiába a neves vendégek (pl. Jeff Loomis) csatolt fájlként szívességből átküldött és bekopizott skálázásai, a "The Shadows Compendium" egy korrekt workshop, herélt Adagio stílusban és ezzel le is tudja a feladatát.

Még a legvégére felvett "Holdfény" szonáta feldolgozása is spontán ötletelésnek tűnik a jól ismert zongoramelódiára. Szerintem a lemezfelvételnek nevezett gyakorlás levezetéseképpen elindította a felvétel gombot, és meg is hagyta nekünk meglepibe az első változatot azon melegében. Remélem az épkézláb zenei ötletek azért sorakozgatnak a következő, gyilkos Adagio lemezre, ezt meg majd csomagolják mellé bónusznak. Na, úgy kifejezetten csípném. Hát így készült és ilyesmi lett....

Túrisas

Na, ennek fog Viski cimborám nagyon örülni! A "Death Magnetic" (2008) a Metallica egyfajta főnix madár-szerű föltámadásaként értelmezhető megjelenés volt, és a túlkompresszált, alul-fölül digitálisan "kopaszra" nyírt hangzást is sikerült utólag javítani (Guitar Hero III). Most a 30. évforduló alkalmával megjelent (egyelőre csak digitálisan) négy olyan nóta, ami a "Death Magnetic" korszakból való, de az albumra valamiért nem kerültek föl. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy a lemez így is nagyon hosszúra sikerült, ráadásul mind a négy szám (csakúgy mint az album többi nótája) 7 perc körüli hosszúságú. Más elfogadható indokot nem nagyon találok, mert mind a "Hate Train", mind a rajongók körében egyszerűen csak "Shine"-ként elhíresült "Just A Bullet Away" kifejezetten jól sikerült darabok. Ez sajnos nem mondható el a "To Hell And Back" vagy a "Rebel Of Babylon" minden inspirációt nélkülöző próbatermi rutin-gyakorlatairól; ez a két szerzemény tényleg alig több demónál. Talán maradhattak volna a szekrényben.

Az első két dal erőtől duzzadó, virtigli Metallica trás (thrash) belassuló középrésszel. Véleményem szerint a "Just A Bullet Away" egy leheletnyivel jobban sikerült, Hetfield kicsit kiabálós, jellegzetes éneke és fejszaggató riffelése olyan húzást kölcsönöz neki, hogy azt a télapó rénszarvasai is megirigyelhetnék, ráadásul még Kirk Hammetnek is sikerült egy viszonylag összeszedett szólót beletennie (ha egyáltalán ő játssza, és nem Hetfield). Ezt persze Kirk "Nyelvespuszi" Hammett rögtön lenullázza szokásos kapkodásával a "To Hell And Back"-ben. Álljon is itt egy tribute a metál nagy szemfényvesztőjéhez:

Ennek ellenére lényegében aranyos kis szülinapi ajándék ez a négy nóta a rettenthetetlen rajongóknak, bár nem pontosan értem, miért kellett három évet várni vele. De ez a legkevesebb. Tessék szépen iktatni a gyűjteménybe, közvetlenül a "Death Magnetic" Guitar Hero III-as változata után!

Tartuffe

Kiadó:
7side

Honlapok:
www.sevenside.com
myspace.com/7sidediamond

Szeretem az abszurd dolgokat, ezért ne lepődjön meg senki, ha azt mondom, hogy Brazília a dél-amerikai szubkontinens Finnországa. Megmagyarázom. Brazília pont olyan elképesztő (a népességre kivetítve aránytalan) mértékben bővelkedik tehetséges metál zenészekben, mint azt megfigyelhetjük a mi tájékunkon, itt Európában a Suomi tesóknál. Ezért szinte már rutinból, különösebb tipródás nélkül hallgatok bele a tök ismeretlen brazil anyagokba, hiszen ritkán kell csalódnom.

A Seven Side Diamond a kilencvenes évek végén alakult egyetemi zenekarként, mert az alapító Fadel testvérek nemcsak a mérnöki kar padsorait, de hangszereiket is gyakran igyekeztek koptatni. Bevallom férfiasan, az előző két albumot (Seven Side Diamond - 2002; Transition - 2004) nem ismerem (azon túl, amibe bele lehet hallgatni a myspace oldalon), de az "Enigma" alaposan kiérlelt anyagnak tűnik; mondjuk, 7 év alatt volt is idejük elbíbelődni vele.

Nagyon érdekes muzsikát művelnek ezek a brazil srácok, egyfajta eszement, különcködő Dream Theater meets Spock's Beard zene ez gyakori Queen behatásokkal (elég, ha a "Shine" csatolt videóját megnézzük). A hangzás egy kicsit szikár, száraz, nincs agyondigitalizálva, de van, aki éppen erre izgul. Diego Americo énekes nem egy Andy B. Franck, de tisztességesen helytáll. Itt jegyzem meg, hogy a técsűn megtekinthető egy koncertfelvétel, ahol "tribute"-ból elnyomják a Dream Theater "Fatal Tragedy" című nótáját. Divat James LaBrie-t pocskondiázni, de a különbség "fülbeötlő"! LaBrie hangszínét, hangfekvését lehet nem szeretni, de a faszi gyönyörűen intonálja a (nem könnyű) hangokat, s ezt nagyon nehéz utánacsinálni.

Szóval a "hétoldalú gyémántok" (???) nagyon megtanultak zenélni, érdekes, összetett, sokszor akusztikus progresszív muzsikát játszanak, amire elsőre nem is merném rámondani, hogy metal. Valahol a metal és a rock határmezsgyéjén egyensúlyoznak jó érzékkel, és a zenei ambíciónak sincsenek híján: a címadó szerzemény pl. 13 (leírom, hogy félreértés ne legyen: tizenhárom) részes! Lehet szemezgetni...

Tartuffe

Kiadó:
Sanctuary Records

Honlap:
www.viviancampbell.com

Vivian Campbell óriási név a szakmában, a tavaly elhunyt törpe zseni, Dio mellett lett világszerte ismert és elismert, de megjárta a Def Leppardot, Whitesnake-et és a Thin Lizzy-t is. Nem amatőr garázsbandák... Campbellt alapvetően nem blues gitárosként tartjuk számon, de eddig egyetlen szólólemeze vérbeli blues anyag, klasszikus blues sztenderdekkel, és néhány földolgozással, mint pl. Rory Gallagher "Calling Card"-ja és a Fleetwood Mac "Like It This Way" című nótája.

Az egyetlen új dalt közösen szerezték és játsszák Billy Gibbons-szal a ZZ Top-ból (Willin' For Satisfaction), de egy nóta erejéig (Spoonful) vendégszerepel Joan Osbourne énekesnő is, akit az MTV-ben orrvérzésig játszott "One Of Us" miatt sokan ismernek (engem speciel ezzel ki lehet kergetni a világból).

Az albumon Campbell maga énekel, és egyáltalán nincs rossz hangja; reszelős, fátyolos orgánuma jól illeszkedik a füstös blues közeghez. Persze az örökzöld blues balladákat sajátosan európai stílusban adja elő, nagyjából a Rory Gallagher, Jeff Beck és Eric Clapton által meghatározott kánon szerint.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Campbell végig élvezetesen, technikásan penget, a rá jellemző dallamossággal szólózgat kedvére. Akármilyen profi munka is ez az album, semmi kiemelkedőt nem nyújt, nagyjából csak a megveszekedett Campbell rajongók lelkesedhetnek érte, de szerintem ők sem igazán ezt az oldalát szeretik az északír gitármágusnak. Tartok tőle, hogy ilyet és ilyen színvonalon sokfelé hallhat az ember, pl. Békéscsabán az Elefánt Sörözőben Borsodi Laci és neves vendégei interpretálásában.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.tommyermolli.net
myspace.com/tommyermolli

Azt épp nem lehet mondani, hogy uborkaszezon van, az új munkatársaknak köszönhetően november hónapban 36 (!) posztunk volt, én azonban már év végéig nem nagyon várok komoly megjelenéseket (kivéve talán az új Cloudscape anyagot, de annak pontos dátumáról meg még semmit sem tudni). Így keveredhetett ide Tommy Ermolli, olasz gitáros 2009-es instrumentális lemeze, a "Step Ahead". Nem világmegváltó anyag, ezért tulajdonképpen nem tragédia, hogy annak idején elmaradt a recenzió, de azért van annyira jó, hogy egy pihisebb időszakban szó essen róla.

Ermolli (Khymera, Cosmics) már régóta hűséges társa Daniele Liverani (Empty Tremor, Genius Rock Operas) multi-instrumentális zeneszerzőnek, és elsősorban a Liverani által életre keltett olasz progresszív metál szupergrúp, a Twinspirits gitárosaként ismert. Első (és eleddig egyetlen) szólólemezén is a Twinspirits zenészei kísérik (Danele Liverani, Dario Ciccioni, Alberto Rigoni), ami persze garantálja az alapok szikla szilárd halmazállapotát.

A "Step Ahead" nem leplez le semmilyen váratlan, meghökkentő vonást Ermolli zenei érdeklődésében, stílusában, mert azt halljuk tőle, amit minden eddigi hangzóanyagon: technikailag szeplőtelenül kivitelezett, elsősorban dallam-orientált és nem kérkedő muzsika ez, ami egyszerre demonstrálja Ermolli jó dalszerzői vénáját és megkérdőjelezhetetlen hangszeres kompetenciáját.

Egy kicsit mégis az az érzése az embernek, hogy egy kiváló muzsikus biztonsági játékát hallgatja, s bizony nem egyszer már-már álom szökik a hallgató szemére (pl. Enlightening Darkness, Virtual Redefinition). Hiába várunk valami meglepő, érdekes megoldásra vagy néhány kellőképpen kidolgozott énektémára - mondjuk a Twinspirits tehetséges énekesétől, Göran Nyströmtől. A lemez telis-tele van jó ötletekkel, de ezek sokkal jobban ülnének egy Twinspirits albumon. Ermolli alighanem az a gitáros, akinek nem intrumentális szólóanyagokra kellene koncentrálnia, hanem egy komplett bandában szólózni akkorákat, hogy a rajongóknak megroggyanjon a térdük (pl. Joy Of Illusion, Arrival).

Tartuffe

Kiadó:
Shrapnel Records

Honlapok:
www.fabrizioleo.com
myspace.com/fabrizioleo

Mikulásra – gondoltam – kedveskedek kicsit az instrumentális gitárzene kedvelőinek egy Fabrizio Leo új lemezéről írt beszámolóval. Az olasz gitármágus neve egyeseknek talán ismerős lehet a Citriniti testvérek saját családnevén futó jazz-rock fúziós projektből, de már ezen az oldalon is írtunk Leo első szóló próbálkozásáról (Cutaway - 2006). Leo egyébként érdekes figura, nem volt médiasztárolt gyerekzseni, már majdnem túlkorosnak számított, amikor 16 évesen elkezdett gitározni, de olyan gyorsan, mérföldes léptekkel haladt előre autodidaktaként, hogy sok "akadémiailag" képzett pályatársát is túlszárnyalta. No persze, Mike Varney nem is szokott husángujjú, fakezű hobbigitárosokat leszerződtetni a rangos, nagy múltú Shrapnel Recordshoz.

Öt évvel a bemutatkozás után a keresett session zenész most előrukkolt második lemezével, amivel meglátásom szerint sikerült még előrébb türemkednie a tehetségekkel bőven túltelített szakma tömött soraiban. Ebben nagy segítségére volt a zseniális billentyűs-hangmérnök, Alex Argento, aki nem csak jó érzékkel mixelte és maszterelte az anyagot, de varázslatos szólóival föl is turbózta azt (belőle bármikor többet is el tudnék viselni). Az argentin származású kiváló ütős, Sebastian Persini is jócskán hozzáteszi a magáét.

Az album egy szakmai körökben jól ismert, instrumentális gitárzenékért rajongó olasz rock újságíróról, Guglielmo Malusardiról kapta nevét, pedig éppen a címadó dal alapján simán viselhetné a Mr. Greg Howe nevet is. A jazz-rock fúzió világában nyilván megkerülhetetlen Howe, és hallhatóan a mi "Fábrinknak" is meghatározó gitárhőse volt, de szerencsére más, sokkal inkább dallamorientált hatások is érték; gondolok itt elsősorban Vajas Pistára vagy Szatírjanira (pl. Money Zero, SR). Pont azt találom üdítőnek Leo fúziójában, hogy a taljánokra kiváltképp jellemző dallamérzékenység és a szakmailag egyáltalán nem lealacsonyító közérthetőségre való törekvés sem áll tőle távol.

Leo alighanem rendelkezhet valamilyen magyar kapcsolattal is, máskülönben nem igen találok magyarázatot arra, hogy a 7. nóta miért viseli a sokatmondó "Kurva részeg" címet (így tömör magyarsággal). Magyar kapcsolat vagy nem, nekem mégis inkább a "Piedini Ballerini" a kedvencem a lemezről, vagy a "La ville lumière", akkora Alex Argento szólóval, mint az Empire State Building. A lényeg, hogy Mikulásra megvan a csemege; jobb is, mint a szappan ízű tejbevonóból készült csokitélapó!

Tartuffe