Na végre! A világ kétség kívül legnépszerűbb gitárhősének karrierje ugyan életveszélyes fegyverek árnyékában (gyk. Guns N' Roses) teljesedett ki, ám az ezzel járó pusztítás, de talán legfőképpen egy szál Rózsa (vagy inkább Nárcisz…) olyannyira elvette a kedvét a további hódítástól, hogy utána évekig a háttérben, egy szinte teljesen szánalmas, ártalmatlan bársonypisztolyból (gyk. Velvet Revolver) adott le lövéseket, ráadásul vaktölténnyel.

De most eljött az idő, sőt maga is rájött, hogy nem hisztis, nagyszájú, fahangú drogosok oldalán állva kell forgatni a bárdot. Erre ugyan nem maga jött rá, csupán én mondom, hogy még csak nem is "all star" lemezre van szükség, ahol azért némi ocsú is keveredik a tiszta búzába (bár itt már eldördült néhány halálos lövés), hanem egy tökös rockbandát kell maga mellé szervezni és olyan koncertet adni az életmű legnagyobb nótáiból, hogy az ember álla a földre zuhanva szilánkosra verje szét a gyönyörű Victoria Hall padlózatát. Persze csak képzeletben, mert a többségnek nem adatott meg, hogy ezt személyesen is átélje.

Kompenzálásként viszont itt a DVD, amely az év befutója lehetne, ha "ha" nem lenne. Mint mondottam volt, az AC/DC "Live In River Plate" anyagánál naprendszerünkben, a tudomány mai állása szerint jelenleg nem létezhet jobb koncert DVD. A második hely kiadó még az idén, és a bőség zavarában magam sem tudom, hogy oda a Black Country Communion, az Orphaned Land, esetleg Slash fog-e megérkezni. (Nagyon jó még az új Volbeat DVD is, de őket kicsit felfújt, mély tartalom nélküli csapatocskának látom; nem hiszem, hogy azt 10 év múlva is elővesszük majd a polcról. A többieket meg de.)

A "Made In Stoke" gyönyörűen fényképezett koncert, bődület hanggal, egy hangulatos viktoriánus színházteremben, ráadásul Slash szülővárosában. Ugyan jó régen eljött már Stoke-on-Trentből, de biztosan sokan emlékeznek még a cilinderes, bongyor, naphemüs kisóvodásra, Gibsonnal a tökénél, mert azt elképzelni is nehéz, hogy nem úgy jött világra, ahogy huszonvalahány éve megismertük és azóta is változatlan fizimiskával látjuk.

A csapatot jó negyvenes, esetleg ötvenes, de fizikálisan szembetűnően karbantartott, igazi kipróbált rockerfazonok alkotják, az Alter Bridge énekes Myles Kennedy pedig akármit is mondanak, egy tökéletes frontember, zseniális hangi adottságokkal. No, nem mintha szinte az egész zenekar nem énekelne, vokálozna mellette kiválóan.

Slash. Nincs effekt- és pedálerdő, egy Cry Baby árválkodik (Civil War, Sweet Child, ugye…) csupán a kontroll láda mellett a színpadon, de a Gibson úgy szól végig a kezében, hogy azt nem lehet nem megkönnyezni. Még a kissé elkoptatott és hatásvadász "Godfather" téma is annyira sír és izzik a szólója közepén, hogy a hideg kirázott, pedig nem először hallom. Azért Korda Gyurci feldolgozásában is odaver rendesen: Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem....

A legutóbbi "all star" lemezére épülő, de karrierjének minden jelentősebb korszakából bőven szemezgető 21 nótás koncert igazi meg-megújuló koncertélmény a nappaliban, megy is a gyűjteménybe, mint a huzat, közvetlen a legnagyobb gitárhősök DVD-i mellé.

Túrisas

Honlapok:
www.thedproject.com
myspace.com/thedesbiensproject

The D Project, mi? Stéphane Desbiens kanadai gitáros-énekes Quebecből nem törte sokáig a fejét azon, hogy is nevezze el a bandáját. Az elég ötlettelen névválasztás egy neo-prog rock zenekart takar, akik majdnem tökélyre fejlesztették a "lenyúljuk a Pink Floyd stílusát, és meglovagoljuk a legenda töretlen népszerűségét" halál egyszerű stratégiáját.

Desbiens, miközben más bandákba is besegít, már harmadik lemezét adja ki, és csakúgy, mint a korábbi albumok esetében (Shimmering Lights – 2006; Sagarmatha Dilemma - 2008), most is pár neves vendéggel együtt muzsikálgat. Korábban meghívta Thomas Bodint (The Flower Kings) és Derek Sheriniant (Dream Theater), ezúttal pedig Tony Levin (Liquid Tension Experiment, King Crimson, Peter Gabriel) és Lalle Larsson (Karmakanic) segítették a stúdióban.

Amit Desbiens művel, az egyébként már a szemtelenség határát súrolja. Az egy dolog, hogy sok és aprólékos munkával levette Gilmour stílusát, az is egyfajta adottság, hogy külsőre a fiatalkori Gilmourra hajaz, a hangjáról nem is beszélve, de a dalok is vastagon nyúlnak a "Division Bell"-érás Pink Floydtól. Ezt a tendenciát – föltételezem, tudatosan – tovább erősíti, hogy a lemezt Desbiens kedvenc szerzőtársa, Francis Foy mellett az az Andy Jackson producerelte, aki a "Division Bell" és "A Momentary Lapse Of Reason" hangmérnök-producere is volt.

Az eredmény magáért beszél. Ha nem is pótolja a nagy legendát, amely Richard Wright halála óta már szinte biztos, hogy soha többé össze nem áll, azért legalább valamelyest enyhíti a rajongók elvonási tüneteit. Ebben a tekintetben a The D Project a német RPWL-lel rokon, bár Yogi Langék valamivel modernebbül szólnak, kevésbé tribute jelleggel állnak hozzá a dologhoz.

Tartuffe
 

Egy koncert DVD annál jobb, minél inkább vissza tudja adni az adott koncert hangulatát, de ahhoz képest, hogy egymás után jelennek meg a zenekarok élő fellépéseit megörökítő anyagok, kimagaslóan, a fentebb írt kitételnek minden ízében megfelelő cucc meglehetősen kevés van. Az Orphaned Land esetében viszont éppen az következett be, hogy a Club 202-ben adott és jelenlétemben lezajlott buli minduntalan összahasonlítódott általam a koncert előtt nem sokkal beszerzett tel-avivi fellépésüket megörökítő DVD-vel. Na, hát annyira jó ez a koncertfilm, hogy az élő előadás, elvileg semmivel nem pótolható élményét is bizony elfakította. (Meg persze az sem használt nekik, hogy ez az átok Myrath lejátszotta őket a színpadról.)

Nekünk, akik jobbára abban szocializálódtunk, hogy arrafelé a föld-föld típusú rakéta a legkifejezőbb közvetítő eszköze a kultúrák közötti békétlen együttélésnek, a társas érintkezést pedig hol éles, hol gumilövedékkel, hol utcakövekkel tudják le, egy egészen új ismeretet szerzett az izraeli csapat. Már a koncertbeszámolómban is írtam, hogy nem lehetett nem észrevenni azt a határtalan cimboraságot, ami a muszlim és zsidó metalheadek között kitört. Hát nem aranyosak? (Az egyik muzulmán és Myrath, a másik zsidó és Orphaned Land. Na, melyik melyik?)

A koncert kimondottan és kimondatlanul is a zene feltétlen egyesítő erejének szellemében zajlik, tomboló, hangosan éneklő tömeg előtt. Én eddig fáztam kicsit Tel-Avivtól, főleg mióta Steiner Kristóf önjelölt médiaceleb arról áradozott, hogy milyen jó hely az, ahol szinte mindenki meleg (ő mondta, így, én más szót használok), de most a koncertteremből nézve tuti kis helynek látszik.

Rengeteg vendégzenész, autentikus zsidó-arab népzenei dallamok és hangszerek, meg jó sok metal, mert mégiscsak ez lenne az egész hangos összejövetel alfája és omegája, mint ahogyan az is. Tökéletes kameramunka, tökéletes hang és előadás, nagyon jó muzsikusok, egy karizmatikus frontember, akit a cikk megírása után Nobel-békedíjra terjesztek. Mi kell még? Ha még van lehetőség, írjatok a Jézuskának. Ennek még Ő is különösképpen fog örülni (van a történethez némi kapcsolódása), és majd meglátjátok, igyekszik is teljesíteni.

Túrisas

Nem tehetek róla, de irritálnak a simulékony, puha kézfogású férfiak. (Írhattam volna puhapöcsűt is, de akkor megint kaptam volna az ívet a beteg fantáziájú munkatársaimtól…) Krisztiánnal személyesen ugyan még nem találkoztam, de az eddigi tapasztalataim alapján ő ennek éppen ellentéte lehet. Mármint a simulékony, döglött hal kézszorítású, számomra taszító típusnak.

Egy karakán magyar legény, akinek van véleménye a világról, aki tisztában van kiemelkedő hangszeres képességeivel, mindezt fel is vállalja, sőt büszke is rá, mondván, keményen megdolgozott érte. Legyen is büszke, igaza van. Meg azt is elmondja, kertelés nélkül, ha szerinte valaki zenészként és/vagy emberként egy kalap szart sem ér (ráadásul kb. így mondja el…). Ezen a téren talán bölcsebb lenne néha egy kis politikai korrektség, elsősorban a saját érdekében, de láthatóan őt ez sem zavarja.

Azért ez a felütés, mert a Lélek-Gyilkos érezhetően Krisztián személyiségének lenyomata (is). Ilyenformán tökéletesen őszinte, senkinek és semmiféle elvárásnak megfelelni nem akaró anyag. (Hú, de megnézném a fejét, ha egy producer, esetleg egy stylist megpróbálna kéretlen irányt szabni a Lovreck zenekarnak, ha-ha! Meg nem sokkal később aztán a stylist fejét is megnézném…)

Arcba mászó, beton, kompromisszumok nélküli anyag lett tehát a debüt, ami kimondottan jólesik a rockzenét is átitató trendek (hopp, kimondtam a szót, megyek  hányni…) ellenében. Milyen vicces és szánalmas már, amikor pl. a Depresszió beszél ugyanilyen indíttatásból készülő lemezükről, holott más sincs benne csak kínos megfelelés az aktuális elvárásoknak. (Most nem mondtam ki, de azért megint elmegyek hányni…)

A Lovreck rögtön kénytelen lesz megküzdeni (nem féltem Őket) egy hangos és gőgös ellentáborral, akik húzzák a szájukat, ha technikai felkészültséggel és hosszú gitárszólókkal találkoznak. Van olyan gitáros (!) fórum, ahol közmegegyezés szerint pl. Steve Vai közellenség, merthogy mit nem képzel ez az ember, hogy képes a zenét mindenféle bűvészmutatvánnyal helyettesíteni. Legyen igazuk ..., boldogok a lelki szegények, bár azt azért hadd jegyezzem meg, hogy érdemes lenne néha ugyanilyen önelégültséggel bekiabálni majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem nyitott ablakain is, hogy kurva nagy bunkóság ám pl. a hárfaoktatás, mert ha nem megy érzésből, kár technikázni a muzsika kárára.

Márpedig ha Krisztián elindul egy gitáros tehetségkutatón, azt vagy megnyeri, vagy második lesz, így a zene ennek megfelelően gitárgazdag, el sem hiszitek mennyire. (A  másodgitáros-harcostársként muzsikáló Kárpáti Zoltán önmagában is alázza a magyar átlagot.) Stílusát tekintve pedig technikás, húzós heavy metal, amelyre érezhetően hatottak Krisztián (gitár)hősei, alkossanak ők ritmusgitáron (Hetfield, Mustaine, de a "Tiéd volt" középrésze pl. tiszta Annihilator) vagy szólóban (Kee Marcello, John Petrucci, stb., hosszú a sor…) maradandót.

Meglepően jók a szövegek, prozódiai hibák nélkül, ami nagyon nem egyszerű feladat a magyar nyelv sajátosságai mellett. A lemez pedig kiválóan szól. És elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol kritikát is meg kell fogalmazzak. Ez pedig nem más, mint Krisztián hangja. Nem túl nagy terjedelmű, de pontos, tiszta férfihang, amivel alapvetően nincs is semmi probléma, sőt mindezzel kiválóan is bánik, dallamai jók, együtt húznak a zenével. Mégis…

A lemez végére már nekem túlontúl egydimenzióssá vált, és úgy éreztem, kellene egy kis változatosság az ének terén. Most olvasom, hogy nincs jó véleménye az énekesekről és személyes élményeiből táplálékozó szövegeit nem szeretné, ha más énekelné el. Megértem, de ezen a ponton nem biztos, hogy teljesen egyet is értünk, ám ettől ez még egy nagyon-nagyon jó lemez.

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.royalhunt.com

Nem értem. Lehet, meg kéne kérdezni Hofi anyósát, ő mindenre tudja a választ. Vagy az enyémet, mert ő is mindenhez ért, villanyszereléstől a bűntetetőjogig. Úgy látszik, az anyósok már csak ilyenek... Szóval, mama! (Megvan az a hangsúly, ugye?) Hogy lehet az, hogy a Royal Hunttól mindenki egy nem Royal Hunt-os albumot várt? Pont most, amikor nyíltan (fel)vállalták a visszatérést a korai hangzásukhoz, sőt, ennek a szándéknak szimbolikus megerősítéseként, bizonyítékaként még a tenyérbemászó képű csajmágnest, azt a zűrös jenkit is visszacsalogatták a bandába? Továbbá: hol a fenében voltak mindazok a "Paradox 2" turnéján, akik most dicsőítik a Boals-Jidell éra Symphony X-esedését, mert akárhogy is számolom, harminc ember mínusz húsz újságíró és fotós, az pontosan kilenc, azaz kilenc darab fizető nézőt jelent rajtam kívül?

Asszem, én már megint máshogy látom egy kicsit a dolgokat. Megértem és – őszintén szólva üdvözlöm – Andersen azon döntését, hogy visszatért a legsikeresebb korszakuk hangzásához, dalszerzői metódusához és énekeséhez. Üdvözlöm, mert a Royal Hunt éppen így jó és egyedi! Vadul riffelő szimfonikus power csapatból Dunát lehet rekeszteni, de még egy olyan színtisztán neoklasszikus zenekar, mint a Királyi Vadászat, nincsen. Amikor őket hallgatom, pontosan a vastagon hömpölygő billentyűszőnyegre van szükségem, az AOR-ba hajló dallamokra és a finom, agresszivitásmentes, klasszicizmustól átitatott gitárszólókra. Ilyenkor becsukom a szemem, és megjelenik előttem egy nagy-zenekar, hegedűkkel, brácsával, nagybőgővel, szépen hallani a basszusfutamokat és ahogy ráépülnek a különböző zenei rétegek, dallamok, kórusok. Ezt tudják ők, és ezt így csak ők tudják.

És megértem, mert a "Paradox 2" és az "X", a mellékelt ábra szerint, üzletileg sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mondjuk nekem bajom sincsen ezekkel, de tény, hogy Jidell baromira nem illett ide, szerintem egyáltalán nem érezte, mi kell ehhez a muzsikához. Boals ezzel szemben (papírforma szerint) erős húzónév lehetett volna, de őt sajnos már csak a leszállóágban sikerült megcsípniük. Csúnyán elmenőben van ugyanis a hangja, ha tetszik, ha nem, ez az igazság!

Tovább megyek, a "műanyag" hangzás sem zavar igazán, mert nagyjából – az előző két korong kivételével – mindig is így szóltak. A lényeg az, hogy a "Show Me How To Live"-re került nóták igen pofásak. Visszahozzák azt az intelligens fogósságot ami megvolt bennük a kilencvenes évek második felében. Nekem pedig ez számít igazán! A lehúzó recenziókból majd leveszik, hogy nem kell azért alámerülni a full retróban, és hogy a negyven perces lemezek kora lejárt (mondjuk legalább nincs rajta töltelékszám...). A hangzásukon is dolgozhatnak még egy kicsit, de azért alapvető problémák itt nincsenek. Az irányvonal mindenképpen rendben van, végre nem tankkal lövünk vaddisznóra, hanem lóháton és vérebekkel indulunk a vadászatra, ahogy azt elegánsan kell.

Kotta

Kedvesem vargabetűkkel tarkított IKEA-túrájának részleteit az indulás előtt megismerve nem nagyon láttam reális esélyt a pontos érkezésre, sőt a megérkezésre sem, ezért túlságosan nem is éltem bele magam, hogy a tömör fa konyhai munkalapon kívül nehezedik még rám súly a nap folyamán. Merthogy ez a turné nagyon súlyosnak ígérkezett, és ha az előzetes YouTube gyorsteszt az Artweget azonnal száműzte is a megnézendők listájáról, még mindig maradt három, na jó, inkább két méregerős banda. A készpénznek vett csúcsforgalmi dugó a körgyűrűn elmaradt, mi pedig, mint fés' a hajban haladtunk a célállomás felé olyan szenzációsan pontos érkezéssel, hogy az elsőként büntető Artweg szerencsére éppen le is tette a lantot.

Mielőtt rátérnék a fő műsorszám(ok)ra, gyorsan végezzük ki az Arkant is. Nem voltak rosszak, meg jók sem. Átlagos hangszeres teljesítménnyel, hörgéssel és női énekkel előadott szerzeményeik engem nem győztek meg maradéktalanul. Franciaországból jöttek, noha vélhetően a francia forradalom idején még kevés ősük rombolgatta a Bastille-t, de ezen az estén nem is erről volt szó. Orientális (gyk. keleti) hatásokkal bíró metal zenekarok turnéjaként volt meghirdetve az esemény, és a zsidó, algériai, tunéziai metal headek feltűnő cimboraságát nézve azt hihette az ember, hogy kurva egyszerűen megoldódnak a világ legnagyobb problémái is, ha van a  közelben egy csutkára feltekert erősítő, meg egy gitár, mert onnantól kezdve mindenki egy nyelvet beszél és nem uránt dúsít a puszta segge védelmére. Érdemes lenne talán a napokban Brüsszelben is ezt a problémamegoldó modellt alkalmazni, és 4-5 fős metal bandákat alakítani a tagállamok vezetőiből, ha már ilyen nagy a szar. (Fazonilag azért lenne gáz. Házinyúlra nem lövök, Sárközy majd legfeljebb lenöveszti a rőzsét, de így sincs garancia, Merkel menthetetlen...)

Összeszorul a fogam, szívem, végbélnyílásom, ha Tartuffe-öt kell dicsérnem, de azt hiszem, hogy a Myrath köztudatba emelése (2008-ban!) elévülhetetlen érdeme. Ha életében más értelmeset nem csinált (többször is átszámoltam, kb. ennyi), már érdemes volt a Teremtőnek őt szénvegyületté formálni. A Symphony X legjobb afrikai (tunéziai) tanítványai mára egy teljesen saját arccal léteznek és játszanak zseniális muzsikát. Új lemezük nálam simán az év lemeze, úgyhogy csak az volt kérdés, előzenekarként mi csillan meg az arabok tehetségéből. Semmi nem csillant. Ez atomvillanás volt, olyan lökéshullámmal, hogy a vakuum az utánuk következő izraelieket pillanatok alatt szippantotta ki a headliner státusból. Legalábbis az általam megéltek szerint.

Az kérem egy baromság, hogy a Myrath tucat progmetal muzsikáját csupán a keleties hangulatért felelős domináns fríg skála állandó használata miatt érezzük különlegesnek. A "Tales Of The Sands" minden egyes dala óriási énektémákat rejt, igazi progresszív slágerparádé. Az "csupán" gyémánt a turbánon, ahogy mindezt a zsenialitást  folyamatosan átjárja a kelet íze. Nagy koncerttapasztalatuk ugyan nem lehet, de nem látszott ez egyáltalán. Határozottan, precízen, fölényes biztonságú hangszerkezeléssel, meggyőző színpadi kiállással, a közönséget percről-percre a maguk oldalára állítva nyerték meg a világ legbékésebb kimenetelű arab-zsidó párharcát. A zenekarok egyébként is végignézték egymás produkcióját és közben ment az elismerő integetés oda-vissza, headbang, ugrálás az egész este alatt. Tényleg ritkán tapasztal az ember ekkora cimboraságot zenekarok között, ez több volt, mint feltűnő és több volt, mint szívderítő.

Az Orphaned Land élén Kobi Fahri frontemberrel nehezen tudna rossz koncertet adni. Vérbő metal nóták, zsidó-arab népzenei hatásokkal, jó zenészekkel. Majd rövidesen megírom a DVD recenziót is; na az beszarás, ott tényleg minden egyes képkockában benne van a mágia. Igaz, az hazai pálya volt, félőrült, önkívületi állapotban tomboló közönséggel, vendégzenészekkel. Itt és most én ezt nem éreztem, de attól tartok, erről csupán a Myrath tehet, hiszen Kobi nem volt kevésbé karizmatikus és a közönség is vevő volt az egyébként nagyszerű műsorukra.

A 2010-11-es évvégi toplistáim első helyezettjeinek koncertjeitől azt kaptam, amit a stúdiólemezek alapján várni lehetett. Igazi zenei élményt. Ritka ajándék, hogy ez így "two in one" összejön, úgyhogy az alábbi képen a Myrath tagsága által körülölelt megelégedett, nyílt, tiszta tekintetem teljesen őszinte. Szolgáljon lelki épülésetekre.

Túrisas

 

Kiadó:
Magic Circle Music

Honlap:
www.burningstarr.com
myspace.com/jackstarrsburningstarr

Duzzadó izmú harcos öldökli a gaz ellenséget, miközben a dúskeblű, fülbevalóba öltözött hölgy epedve várja, hogy a bárd megpihentével ő is megkapja a maga dárdáját. Nem, kedves olvasók, ez nem az udvari festőm új életképe rólam – bár nem állna messze az igazságtól, kérdezzetek csak meg egy szavahihető embert, például H. Sanyit –, de még csak nem is az új Manowar album borítója. Jack Starr ugyan tagja az "Amerikai Igaz Metalosok" szövetségének, de ő a hero-heavy intellektuálisabb oldaláról érkezett, még akkor is, ha ezt tulajdonképpen eredményesen sikerül titkolnia. Gitáros hősünk ugyanis annak a Virgin Steele-nek volt megbecsült tagja és tevékeny alkotói részese, ahol mostanában David DeFeis próbál úgy heavy metalt írni, hogy ne legyen benne se gitár, se riff. Ebből persze kitűnik, hogy David barátunk a zenei konzervatórium után elmehetett volna néhány állattenyésztői kurzusra is, hogy megtanulja: a paripából bizony nem lesz tenyészmén, még akkor sem, ha szárnyakat adva kinevezzük táltosnak.

Starr viszont úgy látszik, felismerte, hogy DeFeis a zenében akarja reprodukálni Bergman klasszikusát, a "Suttogások és Sikolyok"-at, és jó patrióta módján inkább megmaradt az amerikai fémnél: a Manowar indulós, slágeres vonalán egyenletes színvonalon haladva gyártja könnyen fogyasztható, ökölrázós dalait, és meg kell mondjam, ha annyi pénz állna mögötte, mint amennyi a mentor DeMaio csapatát támogatja, minden bizonnyal együtt emlegethetnénk a metal királyaival. No, oké, a jelenlegi énekes, Todd Hall nem éri el a mano-tenor színvonalát, de meg kell állapítani, hogy vokális teljesítménye vagy a stúdiótechnikának, vagy – és ez azért kevésbé valószínűbb – egy énektanár aktív közreműködésének köszönhetően látványos – illetve hallványos – fejlődésen ment keresztül a 2009-es albumhoz viszonyítva.

A zenei koncepció is módosult kicsit, míg a "Defiance"-en inkább az epikusabb megfogalmazású, terjengősebb szerzemények hívták harcba a metal vitézeket – bár azért a lemez címadója a jó öreg hatásvadász hagyományokkal teremt tábortűz hangulatot –, addig a "Land of The Dead" a konkrétabb megfogalmazású, blitzkrieges indulók gyűjteménye, azonnal ható, közhelyes, ám mégis szerethető dallamokkal, melyeket már első hallásra is együtt dúdol a hallgató az énekessel. (Nem elírás, mert a refrének annyira közérthetőek és szabály szerintiek, hogy már előre kitalálhatjuk a dallamívek alakulását.) Persze aki nem szereti ezt a fajta egyértelműséget, az csak legyinteni fog az ezerszer hallott megoldásokra, de én olyan ember vagyok, aki századszorra is megeszi a töltött káposztát, még akkor is, ha újramelegített.

Az instrumentális szekcióra sem lehet panasz, a hivatalosan is igazolt ex-Manowar dobos, Rhino munkájával Starréknak sikerült a heveny Manowar elvonási tünetektől szenvedő betegeknek kellemes pótszert találni, kár, hogy a DeMaio-ék gondozása alatt működő Magic Circle Music nem ölt bele több pénzt a produkcióba – naná, minek a szűkös piacon új ellenfelet kreálni –, mert egy "bombasztikusabb" hangzással minden bizonnyal nagyobbat durranhatna a lemez. Csak aztán nehogy rászokás legyen ennek is a vége!

Garael

Kiadó:
MK Music

Honlapok:
www.oficinag3.com.br
myspace.com/oficinag3

Az Angra mellett egyértelműen a hazánkban, de talán az öreg kontinensen is gyakorlatilag ismeretlen keresztény metál zenekar, az Oficina G3 a kedvenc brazil bandám (otthon megnyerték a Latin Grammy-t!). A legutóbbi lemezük, a "Depois Da Guerra" (2008), egy kemény váltás és kiváló énekes-igazolás után, hatalmasat durrant nálam. Kb. féléves utánajárás és könyörgés után sikerült beszereznem egy enyhén szólva is távoli brazil kapcsolattól eredetiben. Az egyik legritkább és legértékesebb darabja a tekintélyes CD gyűjteményemnek.

Volt ám örömködés, amikor megtudtam, hogy "DDG Experience" címmel megjelent egy koncert DVD-jük, amelyen egy az egyben elnyomják a "Depois Da Guerrá"-t, kiegészítve néhány korábbi dallal is. A képi és hangzóanyag két hangulatos koncertről lett összeválogatva, melyeket Santa Bárbara D’Oestében (Sao Paulo), 2009. júliusában rögzítettek. A kameramunka és a vágás profi munka, a közönség olyan lelkes, mint általában dél-amerikai rock koncerteken, a zenekar pedig top formában muzsikál. Mauro Henrique énekes élőben is hozza azt, amit a stúdióban, Juninho Afram gitáros a csillagokat is leszólózza az égről és a riffjei is fejszaggatók (egy session gitáros kövéríti a hangzást a háttérben), még Jean Carlos billentyűs is valamivel aktívabb, mint a stúdiófölvételeken. Mi mást kívánhatnék?

A hanganyag élvezhető 2.0-ás stereo és 5.1-es dolby digital minőségben, valamint megtekinthető rajta a kislemezes bivaly ballada, az "Incondicional" klipje és egy "Így készült" dokumentumfilm is. A szetlista tekintélyes, 19 nótát tartalmaz, a lemezről is ismert "People Get Ready"-vel (Jeff Beck, Rod Stewart) és a "God Gave Rock And Roll To You" Kiss klasszikus rövid részletével zárásképpen.

Az átlagos európai fémszívűt legföljebb az "idegenítheti el", hogy a földolgozásokat kivéve minden nótát anyanyelvükön, portugálul énekelnek (a zenekarvezető, Afram sokat vokálozik és Jean Carlos billentyűs is olykor belebőg a mikrofonba). Ezen túl talán furcsának tűnhet, hogy az egyébként is nyíltan keresztény szövegek mellett, Afram az "Incondicional" után "Mensagem" (üzenet) címszóval több, mint 10 percen keresztül prédikál a tömegnek. Mondjuk, ez meg legtöbbünkre ráfér, ráadásul egy gombnyomás, és már a "People Get Ready"-t hallgatjuk...

Sajnálom, hogy ez az anyag csak most, egy éves késéssel ért el engem, mert különben "hótt ziher" bekerült volna az egyébként is zsúfolt tavalyi TOP 15-be. Végezetül álljon itt egy YouTube-os ízelítő a koncertről (Meus Próprios Meios), mivel a magyar olvasók ennél többet aligha fognak élvezni a DVD-ből -- hacsak meg nem tanulnak portugálul, hogy Brazíliából irdatlan pénzért beszerezzék a kiadványt.

Tartuffe

Egy instru gitárlemez, amelynek minden lefogott hangját megbabonázva hallgatom, egy lemez, amelyet nagy valószínűséggel a büdös életben nem fogok többé meghallgatni. Nocsak, Skizofrén úr lemezkritikát ír? Nem, dehogy! Csupán arról van szó, hogy nem különösebben tehetséges (dőlj hátra Tartuffe, széles mosollyal az arcodon…) szobagitárosként mindig ámulattal figyelem, hogy egyes gitárvarázslók miként tudják megszólaltatni a hangszert, márpedig Pisti Franciahonból úgy tudja megszólaltatni, hogy az nekem lenyűgöző, akármit játsszon is. És itt a lényeg: Pisti Franciahonból a lemezen "akármit" játszik.

Forté főzenekara a neoklasszikus metalban domborító Adagio óriási kedvenc, minden lemezükért lelkesedek, mert hangszeres varázslatokat és DALOKAT tartalmaz. Szólólemezére utóbbit nem írt, csak pőre, de technikailag persze élményszámba menő "akármiket". Hiába a neves vendégek (pl. Jeff Loomis) csatolt fájlként szívességből átküldött és bekopizott skálázásai, a "The Shadows Compendium" egy korrekt workshop, herélt Adagio stílusban és ezzel le is tudja a feladatát.

Még a legvégére felvett "Holdfény" szonáta feldolgozása is spontán ötletelésnek tűnik a jól ismert zongoramelódiára. Szerintem a lemezfelvételnek nevezett gyakorlás levezetéseképpen elindította a felvétel gombot, és meg is hagyta nekünk meglepibe az első változatot azon melegében. Remélem az épkézláb zenei ötletek azért sorakozgatnak a következő, gyilkos Adagio lemezre, ezt meg majd csomagolják mellé bónusznak. Na, úgy kifejezetten csípném. Hát így készült és ilyesmi lett....

Túrisas

Na, ennek fog Viski cimborám nagyon örülni! A "Death Magnetic" (2008) a Metallica egyfajta főnix madár-szerű föltámadásaként értelmezhető megjelenés volt, és a túlkompresszált, alul-fölül digitálisan "kopaszra" nyírt hangzást is sikerült utólag javítani (Guitar Hero III). Most a 30. évforduló alkalmával megjelent (egyelőre csak digitálisan) négy olyan nóta, ami a "Death Magnetic" korszakból való, de az albumra valamiért nem kerültek föl. Ennek elsősorban az lehet az oka, hogy a lemez így is nagyon hosszúra sikerült, ráadásul mind a négy szám (csakúgy mint az album többi nótája) 7 perc körüli hosszúságú. Más elfogadható indokot nem nagyon találok, mert mind a "Hate Train", mind a rajongók körében egyszerűen csak "Shine"-ként elhíresült "Just A Bullet Away" kifejezetten jól sikerült darabok. Ez sajnos nem mondható el a "To Hell And Back" vagy a "Rebel Of Babylon" minden inspirációt nélkülöző próbatermi rutin-gyakorlatairól; ez a két szerzemény tényleg alig több demónál. Talán maradhattak volna a szekrényben.

Az első két dal erőtől duzzadó, virtigli Metallica trás (thrash) belassuló középrésszel. Véleményem szerint a "Just A Bullet Away" egy leheletnyivel jobban sikerült, Hetfield kicsit kiabálós, jellegzetes éneke és fejszaggató riffelése olyan húzást kölcsönöz neki, hogy azt a télapó rénszarvasai is megirigyelhetnék, ráadásul még Kirk Hammetnek is sikerült egy viszonylag összeszedett szólót beletennie (ha egyáltalán ő játssza, és nem Hetfield). Ezt persze Kirk "Nyelvespuszi" Hammett rögtön lenullázza szokásos kapkodásával a "To Hell And Back"-ben. Álljon is itt egy tribute a metál nagy szemfényvesztőjéhez:

Ennek ellenére lényegében aranyos kis szülinapi ajándék ez a négy nóta a rettenthetetlen rajongóknak, bár nem pontosan értem, miért kellett három évet várni vele. De ez a legkevesebb. Tessék szépen iktatni a gyűjteménybe, közvetlenül a "Death Magnetic" Guitar Hero III-as változata után!

Tartuffe