Kiadó:
SPV

Honlap:
www.thegreybanner.com

Az európai szimfonikus power metal (bár egyesek szerint néha popmetal, ami azonban olyan paradox hibridet feltételez, mint mondjuk a "progresszív punk") királyai helyesebben királya és királynője (a szűznemzéssel megszaporodott Rhapsody of Fire és a Nightwish) mellett sajnos elég kevés figyelem irányul az olyan háttérbe szorított hercegecskére, mint a Dragonland. A svéd csapat amolyan levitézlett szegény rokonként áll abban a nemesi sorban, melyben a finn vérvonal - Stratovarius, Sonata Arctica -, a német wunderwaffe – Rage, Blind Guardian –, az elszármazott brazil család – Angra, André Matos – és a számtalan gótikus királyi ágyas – nőcis metal bandák – kapják a hol kétségtelenül, hol kétséges módon nekik irányuló figyelmet, néha még akkor is, ha a progresszió felé kacsingatva próbálják az említett, kényelmetlenné, vagy cikivé vált power vérvonalat az arisztokratikus kékről metál színűre csapolni.

Pedig nemhiába volt nem is olyan régen az ügyeletes kedvenc rovatban a sárkány família lokálpatrióta leszármazottja: az a komponálási intelligencia, mellyel a szimfonikus hatásokat integrálják a musical-es, epikus metal alá, könnyedén számol le azzal a lekicsinylő attitűddel, amivel a metal társadalom egy része viszonyul a dragon szót nevükben tudható bandákkal szemben.

Az évek során láthattuk, hogy nem is olyan egyszerű megtartani azt az egyensúlyt, ami ebben a műfajban még szavatolja a metal fanok érdeklődését, ugyanakkor elég teret ad a művészi megoldások kibontására, úgy, hogy azok ne forduljanak mézes-mázas giccsbe, vagy öncélú, herélt szimfonikus barázdabillegetésbe, lásd Virgin Steele. Szerencsére Dragonlandék nem estek az önmeghatározás skizofréniájának David DeFeis-i betegségébe, az alap, ha nem is a kétlábdob halmozó euro-power, de mindenképpen az az epikus kibontású metal, amiben a Manowarék, vagy a megfontoltabb, másodidőszakos Rhapsodyék olyannyira jók, de a B kategóriás csapatok ismerőseinek említhetném a megboldogult Dionysost is. (Nem, nem róluk nevezték el az oldalt…) Jóllehet, a szimfonikus részek a hagyományosnak mondható filmzenés világba kalauzolják a hallgatót, a gitármentes betétek néha a musicalek kissé modoros, ám számomra mégis kedves pillanatait idézhetik: a csapat zenéje azonban nem első hallásra fogyasztható slágerbomba-gyűjtemény, a dallamok harmadik-negyedik etapra fészkelik be magukat annyira az ember fülébe, hogy markáns módon elválaszthatóak legyenek. A hangzásban természetesen a billentyűs játssza a fő szerepet, de a gótikus bandák gyakran tapasztalt gitárszegénysége is távol áll sárkányoséktól, melyről két bárdista is gondoskodik.

Hiába azonban az instrumentális szekció bravúros kompozíció teremtése, ha nem állna a frontemberi poszton az a Jonas Heidgert, aki az Olaf Hayer-i iskolát kijárva még olyan huncutságokra is képes, mint a felvezető számként propagált "Fire and Brimstone", melyben egy elegáns bűvésztrükkel osztódik ketté, létrehozva önnön operaénekesi replikánsát. Persze az is lehet, hogy nekik nem volt annyi pénzük, mint Rhapsodyéknak, így Christopher Lee hiányában a mi Jónásunk volt kénytelen továbbképeznie magát az énekesi konzervatóriumban – hiába, nehéz a szegények sora…

A lemezről persze nem hiányozhat a több tételben megfogalmazott nagyepika sem, melyben Manowarékat megszégyenítő harciassággal és pátosszal vetítik elénk a koncept sztori csúcspontját jelentő ütközetet – itt egyébként olyan ínyencségek is találhatók, mint a hadakozás adrenalin túltermelésében kitört death-es rikács és némi blastbeat, persze csak amolyan színesítő jelleggel. Dragonlandék azonban jó harcos módjára nem bíztak semmit a véletlenre, így meghívták vendégszereplésre az újgenerációs power fiatal üdvösségét, az Amaranthe-ot is, akik minden bizonnyal amolyan fiatalos inspiráló hevülettel csiholták forróbbra a sárkány tüzét. Hogy hol, azt döntse el ki-ki maga az album meghallgatása után.

Garael

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.megadeth.com
myspace.com/megadeth

13 év (ennyi idősen kezdett el zenélni), 13 lemez, és még Mustaine szülinapja is 13-án van, vagy mi a szösz. Na jó, akkor maradjunk a számoknál. 13 nóta (naná!), 57 perc, azaz az átlagos számhossz alig valamivel több, mint négy perc. A címadó kivételével (amely itt rekord hosszúságú a maga öt és fél percével) gyakorlatilag minden tétel három és négy perc közé esik. Komolyan, mint egy pop (vagy AOR) lemezen! Ahogy elnézem az eddig megjelent véleményeket, reálértelmiségiként én vagyok az egyetlen, aki számológéppel hallgat Megadeth lemezt. Fanyalogni fogok kicsit, igen, mert egy potenciális klasszikus ment itt veszendőbe – van rajta annyi jó riff, szóló és énektéma, hogy lehetett volna ebből akár két kiemelkedő albumot is összehozni, ha Dave nem rutinból írná a számokat ma már. Így is átlagon felüli, de ezzel mégsem fogsz lelkendezve átrohanni a haverodhoz, hogy azonnal hallgassa meg, ahogy annak idején a "Peace Sells..."-zel, vagy a "Rust In Piece"-szel tetted.

Szóval értem is a halleluja hangulatot, meg nem is. Értem, mert jó a zene, fifikás gitártémákkal, és szólókkal, a refréneket ráadásul már elsőre is dúdolni lehet. Hála az égnek, a Disturbed háza tájékáról érkezett producernek sem sikerült elcsesznie, modernizálnia a hangzásukat, sőt, a stúdióban még David hangját is fel tudta turbózni úgy, hogy nem nagyon lóg ki a lóláb. Ugyanakkor nem értem, mert a 'deth kábé ugyanezt csinálja, ugyanilyen színvonalon (leszámítva az egyetlen apróbb félresiklásukat a "Risk"-kel) úgy 20 éve. De tíz biztosan. Talán egy "Lulu" kellett ahhoz, hogy végre elkezdjük értékelni a konzisztens, megbízható teljesítményt?

Ha már itt tartunk: Mustaine csapata az évek során szépen helyet cserélt a szívemben, fejemben a másik nagy kedvenccel, a Metallicával. Korábban a Megahalálról véltem azt, hogy a tudatmódosító szerek kicsit sem áldásos hatása miatt sosem tudják kihozni magukból a maximumot, most a Talicskáról gondolom, hogy az elvárások és a siker lélekölő nyomása drogként öli ki belőlük a kreativitást és a természetességet. MegaDave mindeközben szépen megbékélt magával és a világgal, ráadásul rálelt a nyerő formulára: manapság szerintem álmából felriadva is képes lenne pillanatok alatt összedobni egy fasza kis négypercest, tökös riffel (picit megvariálva valamelyik korábbit), ragadós énekdallammal (már a maga szintjén, persze), Broderick meg majd teker rá nagyokat, és kész. Láss csodát, megszületett a modern metal modern-kori Desmond Childja! Rossz szóviccel, a "Th1rt3en" a thrash metal "Trash"-e – iPod kompatibilis dalcsokor, amiről bármely szám megállja a helyét a hangulataidhoz igazított lejátszólistáidon, és mely nótái elég fogósak és kompaktak ahhoz, hogy a 21. századi zenehallgató keze shuffle üzemmódban se kezdjen el időnek előtte matatni a léptetés gomb után.

Amúgy nem kezdődik rosszul a móka! A nyitó "Sudden Death" szólói egy az egyben hozzák Chris Poland agyas dolgait, és a riffje is visszarepít minket a kezdetekig. De már a refrénben megkapjuk a "Countdown..." és a "Youthanasia" dallamvilágát is – értem én, amolyan pályaösszegző műről lesz itten szó, amely minden korszakukat hivatott megidézni. Nagyjából sikerül is beváltani az ígéretet, ami már csak azért sem túl meglepő, mert néhány korai demót és sorlemezen meg nem jelent számot is felmelegítettek a biztos siker érdekében. A folytatással sincs nagy baj igazán, több tuti sláger is a bitekbe lett égetve, főleg a korong második felén, melyek szépen beleillenek majd a koncertprogramba.

Mi is akkor az én hasfájásom tulajdonképpen? Csak annyi, hogy szeretnék már (újra/végre) egy olyan Megadeth lemezt hallani, melyen két és fél, valamint hat és fél perces trackek is helyet kapnak, és amin (majd) az összes nóta NEM ugyanabban a közép-gyors tempóban végződik, amiben elkezdődött, és NEM ugyanazoknak a - korábban megírt – refréneknek a különböző variációit hallom a számok ugyanazon helyein. Szeretném, ha több lenne rajta a "New World Order"-hez és a címadóhoz hasonló szerzemény, amely kilép a verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén sablonból (a díszítésnek mindenhová odapiszkolt gitárszólók sem okoznak már akkora katarzist, unjuk). Egy szó, mint száz, azt szeretném, ha meglepnének már egy kicsit, mert Mustaine csapata baromi kiszámíthatóvá vált, szerintem. Lehet, hősünknek mégiscsak el kéne szívnia egy-két spanglit, mielőtt legközelebb bemasírozik a stúdióba...

Kotta

Szeretnék pár szót (és könnycseppet) ejteni a februárban elhunyt gitárhős (Schenker után szerintem tőle van a legtöbb lemezem) utolsó felvételéről, mely a Montreux-i Jazz Fesztiválon készült 2010-ben, három nappal azután, hogy láthattam őt élőben Eperjesen. Még hogy nem létezik időutazás!

Csillag Zolinak köszönhetően (Petőfivel szólva: van-e, ki e nevet nem ismeri?) eljuthattam Eperjesre 2010 nyarán a Summer of Rock Tour egyik első állomására. Az ott vásárolt turnépólót azóta ereklyeként őrzöm, pedig már négyszeres árat is kínált érte, aki ott úgy gondolta, hogy "majd legközelebb". Ezen a koncerten a nyolcvanas évek hard rock korszakának legnagyobb pillanatait idézte fel Gary Moore, az akkori zenésztárs Neil Carter, és két újabban hozzácsapódott, habár nem kezdő zenész, Jonathan Noyce (ex-Jethro Tull) és Darrin Mooney (Primal Scream), néhány új számmal megspékelve, amelyek szervesen illeszkedtek a repertoárba. Szóval kinézett egy "Wild Frontier"-színvonalú album 2011-re, amire már jó előre félretettem a Frontiers akciókon megspórolt petákjaimat, aztán közbeszólt az élet (illetve a halál), és lett belőle egy DVD meg egy CD, ami felidézte az utolsó turné zsenialitását.

Megint csak Csillag Zolira hivatkoznék, aki a Gary Moore magyar és nemzetközi fan club vezetője, minden kiadványok tudora és szerintem birtoklója is, akitől kölcsönkaphattam a japánok által kiadott DVD + 2 CD kombót. A DVD megegyezik az európaival, bár az euró mélyrepülésének és a letöltések virágzásának időszakában az európai  kiadók csak egy szimpla CD-t vállaltak be a koncertről, amibe sehogy se sikerült belegyömöszölni a 90 percnyi zeneanyagot (bár azt nem értem, ha van 90 perces írható CD, akkor miért nem tudnak 90 perces CD-t nyomni). Ugyanakkor a japán yen irul-virul, és a japán zenerajongók megkapnak mindent, mi szem-szájnak ingere, így többek között a koncert teljes hanganyagát két lemezen. Mi barbár európai népek kénytelenek vagyunk lemondani a már úgyis ezerszer hallott "Still Got The Blues"-ról és a "Thunder Rising"-ről.

Nekem először itt ütött be a mennykő, hogy ha már olyan sóherek voltak és nem adták ki a teljes koncertet, legalább a "Still Got The Blues / Walking By Myself" párost hagyták volna le! Az a két nóta nem illett a hard rock tematikába, nem is értem, miért ragaszkodott hozzá Gary, hogy a műsorba kerüljenek. De a "Thunder Rising" a hard rock korszak elmaradhatatlan koncertnótája volt! Ebből látszik, hogy a kiadókat nem zeneértők vezetik. Ha én irányítanék, akkor meg rövid úton csődbe mennének, mert kiadnék néhány zseniális albumot, ami jó, ha rajtam kívül 50 embert érdekel, de hát ez egy másik történet. Szóval ennyit a CD-ről.

A DVD a szokásos Live At Montreux köntösben jelent meg, rajta a teljes koncert, remekül fényképezve, néhol talán túl jól is. Ismerek olyan művészeket, akik kikötötték, hogy közelről ne fényképezzék / filmezzék őket. Sajnos Gary sem volt már a régi önmaga, ez a közeli felvételeken jól látszik, de a gitártudása szerencsére nem kopott meg, így kaptunk másfél órányi felejthetetlen élményt, ami megmutatja, milyen is az igazi kelta ihletésű hard rock muzsika, az "Over The Hills"-től a "Johnny Boy"-ig, a "Military Man"-től az "Out In The Fields"-ig. Persze itt vannak a szokásos elnyújtott Gary Moore szólók is: két perces outro az "Over The Hills"-hez, három perces intro (So Far Away) az "Empty Rooms"-hoz, és ugyan az alsóörsi tizenöt percet nem überelte, de itt is tizenegy percesre sikeredett a minden koncertet záró "Parisienne Walkways".

A DVD-n bónuszként szerepel még négy nóta a '97-es montreux-i koncertről, és ez verte ki nálam másodjára a biztosítékot. Na, nem ahogy Gary kinéz azon a bulin: a sárga pólóban, fehér nadrágban, John Lennon-keretes napszemüvegben olyan, mint egy Woodstockból visszamaradt hippi, aki éppen a Roxette másodgitárosi posztjának castingjára érkezett. De ez a "Dark Days In Paradise" turnéja, ahol megpróbált a modern hatásokkal fűszerezett zenéhez megfelelő öltözéket találni. Kitalálhatjátok: nem igazán sikerült.

A biztosítékot valójában az verte ki, hogy belegondoltam: a '90-es montreux-i DVD-n már volt három szám erről a '97-es koncertről, szintén bónuszként, a "Definitive Montreux" DVD-n hat nóta képviseli ezt az időszakot, most megint négy, s ezek között mindössze egy átfedés van, ami azt jelenti, hogy a tizenhat számos koncertprogramból tizenkettőt már elcsöpögtettek. Ha előkerül még valamilyen kiadatlan montreux-i anyag, akkor jó eséllyel a maradék négy dalt is megnézhetjük a bónuszok között, és az igényesebbek egy videóvágó program segítségével összebarkácsolhatják maguknak a teljes koncertet.

Összességében nagyon jó kiadvány, kisebb bosszúságokkal, de talán csak a telhetetlenség beszél belőlem. Végül egy speciális kvízfeladat azoknak, akik már ikszedszer nézik a koncertet, mert ezzel ugye nem lehet betelni: Az említett fan club vezetője természetesen az első sorból nézte végig a montreux-i koncertet is, így gyakori szereplője a DVD-nek. De hányszor tűnik fel a képernyőn? A megfejtéseket ne küldjétek sehova, mert még magam sem vagyok biztos a válaszban!

CsiGabiGa

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/awakeuk

Még most sem hiszem el - pedig vagy ötször ellenőriztem -, hogy a brit prog-power zenekar, az Awake "Illumination" (2007) című lemezéről annak idején nem írtam recenziót. Csúnya mulasztás. A Cambridge-i Egyetem zene tanszakán végzett srácok még 2000-ben álltak össze, s kezdetben Humanity néven alkottak, majd Tom Englund (Evergrey) segítségével alaposan összekapták magukat, nevüket a nem kevésbé jellegtelen Awake-re változtatták, és kiadtak egy kvázi Evergrey lemezt.

Az "Illumination" album a kínos áthallások ellenére igazán szerethető produktum lett, bár néha nagyon oda kell figyelni, hogy megállapítsa az ember: most akkor Tom Englund vagy az Awake frontembere, Simon Shedwell énekel? A folytatást nem kapkodták el, de az időzítés mégis meglehetősen szerencsés, hiszen az általuk mindig is zsinórmértéknek tekintett Evergrey éppen gyengélkedik...

Az Awake kezdettől fogva kevésbé progresszív, sőt kevésbé metálos, mint az Evergrey, de ugyanaz a mágikus melankólia áramlik belőle. Ez a tendencia most is maradéktalanul érvényesül, az új gitárosok, Andy és Steven Coles egyszerű power riffekkel és technikás, de nem magamutogató szólóikkal ágyaznak meg Shedwell "Englund-stílusban" fogant vokális témáinak.

Az előző lemezhez képest talán csak annyi változott, hogy Craig Burkitt billentyűs háttérjátéka egy kicsit előrébb került - bár így sem több háttérjátéknál. Általában véve elmondható, hogy a zenészek magas képzettsége ellenére az Awake sohasem a káprázatos szólókról és nyakatekert technikai megoldásokról szólt. Ez valakinek lehet szimpatikus vagy ellenszenves, attól függően, hogy milyen elvárásokkal fog bele a zenehallgatásba, mégis azt kell mondjam, hogy az Awake-nek jót tenne egy kis variálás, mert ez a búskomor hangulat könnyen meg tud ülni néhány izgalmasabb, fordulatosabb megoldás nélkül.

Tartuffe

Módfelett büszkék vagyunk arra, hogy blogunk igen aktív az új hazai gitáros generáció bemutatásában. Király Pitta, Lovrek Krisztián és Bodor Máté is szerepelt már nálunk, és rajtunk nem fog múlni továbbra sem, hogy minél ismertebbé tegyük őket a hazai gitárbarátok előtt, főleg hogy a hazai rocksajtó sem (tisztelet a kivételnek) szaggatja az istrángot, ha médiafelületet kell(ene) számukra biztosítani.

Ott tartottunk a kettes sorszámot kapott Bodor Máté interjúnk végén, hogy kezded megvetni a lábad Angliában és az Institute Of Contemporary Music Performance-ben. Szívod magadba a tudást, lenyűgöz az iskola, viszont az Aeon Zen parkolópályára került. Szó sem volt még a Chapters zenekarról......

Igen, valójában az Aeon Zen után megpróbáltam minél többet az iskolára koncentrálni, illetve folyamatosan vettem fel ötleteket. Később alakult, hogy sikerült találnom embereket egy saját zenekar megalapításához. Nagyon jól haladt minden, rengeteg tervet szőttünk, de aztán több probléma adódott, főleg anyagi gondok a részemről. Végülis aztán ki lettem téve a saját zenekaromból. Akkor eléggé elkeseredtem, de pont hallottam, hogy a Chapters keres gitárost, úgyhogy sokáig nem bánkódtam. A Chapterst már ismertem régebbről. Tudtam, hogy koncertező banda és, hogy éppen lemezfelvétel közepén vannak, úgyhogy tökéletesen kijött a lépés. A beszállásom után feljátszottam néhány szólót az albumra és rengeteget próbáltunk, hogy összeszokjunk mint zenekar, és ez teljes mértékben sikerült is!

Mindezek mellett akkor kezdtem az első évemet az egyetemi szakon, amivel szépen haladok mai napig… csak most már, mint másodéves ugye (haha). Mostanában eléggé besűrűsödtek napjaim, főleg az egyetemi beadandók és gyakorlandók miatt. A zenekar többi tagjával külön is le szoktam ülni begyakorolni nehezebb részeket, és minden héten van közös próba is. Ezek mellett egyre több tanítványom is lesz novembertől, szóval nem unatkozom (haha).

Hogy sikerült a turné, vannak-e jelentős különbségek egy hazai turnéval összehasonlítva?

Nagyon jól sikerült! Sokkal jobb fogadtatásban volt részünk, mint gondoltuk. Szinte minden hely ahol játszottunk teltházas volt, főleg az utolsó londoni dátumon volt nagy őrület. Csak pont mire vége lett a turnénak kezdtünk belejönni igazán… bár szerintem ezzel az ember mindig így van, ha valami olyat csinál, amit nem akar soha abbahagyni.

Különbségek vannak persze. Otthon nem lehet turnézni…. Otthon senki nem megy el szerda este metál koncertre, nem hogy vidéken, még Pesten se nagyon. Én három dátumnál kevesebb egybefüggő koncertsorozatot nem nevezek turnénak. Otthon szerintem az a maximum, többet nem érdemes, mert nem sokan fognak elmenni a koncertedre, hacsak nem valami világmegváltó banda vagytok.

Itt azért másképp van, egyrészt a koncertek nincsenek olyan későn. Általában 10-11 fele vége van mindennek. Volt olyan nap, hogy este 7 kor mentünk színpadra és tele volt nézőkkel a terem. Magyarországon 7 kor még a klub nyitva sincs, nem hogy közönség lenne. (haha). Nem tudom, hogy jelenleg, hogy zajlanak a koncertek otthon, 2 éve nem koncerteztem Magyarországon, szóval, lehet, sok minden változott az óta. (Nem változott. - Szerk.)

Igazából szerencsénk volt bekerülni egy ilyen szintű turnéra. Nagyon jó szervezés volt, szóval valószínűleg ezért is ment minden simán. Az ország legjobb helyein játszottunk a Jägermesiter támogatásával… ennél jobb nem is lehetett volna. Elvileg lesz folytatása a dolognak a Sylosis-al, jelenleg december végén lesz még egy nagy közös karácsonyi koncertünk Readingben, ahol mi leszünk a fő nyitóbanda. Vannak már tervek jövőre is, de ezek még szervezés alatt vannak, remélem, hamarosan kiderül mi is lesz belőle. Egy kis Belga, Francia mini turnénk lesz majd márciusban, amit már nagyon várunk. Ez lesz az első európai koncertsorozatunk és kíváncsiak vagyunk, mik lesznek a visszajelzések.

A Facebookon követhető vagy, de más felületen (rocksajtó) nem nagyon látom, hogy jelen lennél.
 
Igen, ez így igaz. Valójában ez az időszakom kemény munkával, spórolással, tanulással és gyakorlással telik, hogy aztán a következő pár évben megtehessek valami olyan dolgot, ami viszont mindenhol ott lesz, nem csak a rocksajtóban. Természetesen, ha érdekel valamilyen magazint, webzine-t, hogy min is dolgozom, akkor szívesen válaszolok minden kérdésre, mint most is, és nagyon jó érzés, hogy embereket érdekli, amit csinálok. Minden héten kapok e-maileket és üzeneteket különböző kérdésekkel, zenekarról, a suliról, stb. Most a turnénak köszönhetően elég sokan írtak rólunk az angol sajtóban, ráadásul szinte csakis jó dolgokat. Örülünk, hogy a munka meghozta gyümölcsét, még ha csak egy kisebb helyi turnéról is volt szó, de odatettük magunkat rendesen, és sokan fel is kapták ránk a fejünket. Reméljük a lemez megjelenésével ezt az érdeklődét meg tudjuk duplázni legalább!

Idehaza figyeled-e a történéseket? Hallottál-e pl. a blogunk által (is) jogosan dicsért Király István lemezéről, vagy Lovrek Krisztián (és a Guitar Idol magyar résztvevőinek) sikereiről?

Szoktam követni a történéseket, bár nem annyira intenzíven mint régebben. Megpróbálok főleg az itteni élet dolgaira koncentrálni, hiszen ez a jelenlegi életterem, innen indul ki minden, amit csinálok. Persze, hallottam a Guitar Idol döntőseiről, de igazából nem látok ebben a versenyben nagy lehetőséget. Az igazság az, hogy itt senkit nem érdekel ki lett a Guitar Idol, nem lesz attól könnyebb bekerülni sehova és befutni sem fog egy éjszaka alatt. Jó felszerelést viszont lehet nyerni… esetleg ez lehet egy motiváció a dologban, számomra kb. ennyi lenne, mondjuk.

Én is indultam különböző versenyeken régebben, elvégre így kaptam ösztöndíjat is, csak valahogy meguntam kicsit, és nincs kedvem versengeni, hogy kinek jobb a vibrátója, vagy éppen ki tud tisztábban skálázni. Nem dönt semmin a dolog, nem befolyásolja, hogy kiből lesz igazi zenész, vagy hobbigitáros… Az amatőr instrumentális gitárhősök nagy része márpedig szobagitáros, és én nem akarok közéjük tartozni. Egyrészt ezért is hagytam fel az "instru" vonallal, másrészt, mert felettébb unalmassá vált.

Merrefelé halad a rockgitározás? Hány húr fér még el egy elektromos gitáron? (A Facebook információk alapján téged is elkapott ez az eszement Tosin Abasi-féle új hangzás, tévedek?)

Bár tudnám merre halad (haha). Mindig is nyitott vagyok új dolgok felé, így az új hangzás is tetszik, de igazából nem tartom nagyra Tosint. Persze zseniális gitáros, de ő személyesen nem fogott meg annyira. Az igazság az, hogy már minden el lett játszva, amit el lehetett, szóval nagy újítások, mint amik nyolcvanas években történtek már nem lesznek. Ezért is próbálnak már 8 húrt rakni egy gitárra, össze-vissza hangolni, mert már nem lehet új technikákat kitalálni. Én úgy látom, hogy az "új" stílusok kialakulás inkább különböző dolgok keveredéséből adódik, ami szerintem a jövőben is így lesz. Úgy hiszem, hogy a jelen zenéje, mindig is a már egyszer a múltban eljátszottnak a variánsa, modernizálása. Ez szerintem így is lesz még egy darabig.

Köszönjük az interjút!

Túrisas

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.jameschristianmusic.com

Nehéz a szívem. (...de könnyű a marmonkanna, ahogy a Voga-Turnovszky duó énekelte a 80-as években.) Itt egy ragyogó lemez a House Of Lords-tól, aztán a következő hír az, hogy az énekes prosztatarákkal küzd. Szeretem James Christian hangját, pedig annak idején nem is miatta kezdtem hallgatni a HOL zenéjét.

Nagy Angel rajongóként Gregg Giuffria billentyűmágus nyomait követve jutottam el a Lordok Házába. Akkoriban a House Of Lords / Sahara / Demons Down mesterhármassal beírták nevüket a rocktörténelembe, hogy aztán egy huszárvágással feloszlassák magukat, mint egy tisztességesebb parlament. 2000-ben álltak össze újra az eredeti tagok, de mire 2004-ben kiadták a "The Power and the Myth" albumot, Giuffria már megunta a nyűglődést. Az az album egyébként tényleg nyögvenyelősre sikeredett, nem véletlenül maradt a Frontiers Records nyakán és került fillérekért (nálunk annak idején a 666 Ft-os akcióban) az üzletekbe.

2006-ban James Christian teljesen új irányba indult el a "World Upside Down" albummal, és új zenészekkel (Jimi Bell gitáros és B. J. Zampa dobos). Ez az irány sokkal inkább gitárközpontú, és bár még játszik rajta Giuffria, a billentyű egyre inkább háttérbe szorul, annyira, hogy a későbbi lemezeken a közreműködőket már inkább Tommy Denander AOR gitáristen erősíti. Kövezzetek meg, de nekem ez az új irány jobban tetszik, mint az ős-hármas!

Eddig a "Come To My Kingdom" volt a kedvenc HOL lemezem, de most elbizonytalanodtam. Az új lemez annyira megfogott, hogy azon vettem észre magam, hogy sűrűbben hallgatom, mint az új Schenkert, ami pedig nálam már kóros elváltozásokat sejtet. Az elején azt hittem, elcseréltem a lemezt, és a Dream Evil énekese üvölti, hogy "METAL", csak le van lassítva kicsit, azért hallom "MONEY"-nak. A nyitó riffek is lassabbak, mint a Dream Evil-nél, úgyhogy lehet, talán tényleg igazam van.

De aztán meghallom James Christian egyedi hangját és már tudom, hogy jó lemez került a lejátszóba. De még milyen jó! Igaz, hogy eddig sohasem hallott mértékű idegen hatásokat fedeztem fel a zenében, de a Def Leppard vonal sem áll rosszul a bandának, a "First to Cry" pedig egyenesen olyan, mintha a Bon Jovi "Slippery When Wet" albumáról csente volna el Desmond Child az utolsó pillanatban.

Aztán amikor ugyanezt a dalt egy másik 2011-es albumon is felfedeztem (Fergie Frederiksen), akkor már érdekelni kezdett: Jeff Silbar Grammy díjas zeneszerző munkája, aki eddig számomra marginális zenék között mozgott (Kenny Rogers, Dolly Parton), és a dal egy Mark Free demó feldolgozása, amit először 2007-ben az Ignition nevű svéd banda fedezett fel magának, aztán most 2011-ben ketten is.

A leginkább Christian-re jellemző dal azonban az első videóklipes nóta, a "Someday When". Elsőre nem is ütött akkorát, de minél többet hallgatom, annál jobban fáj. Megemlíteném még személyes kedvencemet, a "Once, Twice" kezdetű "mondókát", mely oda-vissza kanyargó-ugráló dallamával egészen behálózott.
  
Minden erőmmel szurkolok James Christian-nek, hogy felépüljön betegségéből, hogy legyen ereje és ideje megturnéztatni ezt a kiváló albumot, és ha esetleg még néhány hasonlót letesz az asztalra, az ellen sem lenne kifogásom.

CsiGabiGa

Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.thetangent.org

Sosem értettem igazán ezt a neo-prog elnevezést, azt hittem, új stílusmegjelölés akkor jár, ha sikerül elég markánsan különbözni a meglévő kategóriáktól – márpedig szerintem az ide sorolt együttesek (Marillion, IQ, Arena, Pendragon, stb.) nem tettek hozzá túl sokat a Yes, Genesis, King Crimson és a Pink Floyd által kitaposott úthoz. Ezzel szemben azokat, akik valamelyest megújulásra és egyéni látásmódra, hangzásra törekednek a progresszív érán belül (pl. Dredg, Bigelf, Beardfish, Von Hertzen Brothers), nem sorolják ide. Tudom, korhoz és helyhez is kötött egy áramlat önálló életre kelése, csak érdekességképpen vetettem fel ezt az anomáliát, és persze jól jött a "COMM"-ról írt recenzió felvezetéseként is.

Az eredetileg a The Flowers Kings oldalhajtásaként indult zenekar új albuma ugyanis egyértelműen az első csoportba tartozik, amennyiben kísérletet sem tesz a stílus megreformálására, újraértelmezésére. Tőlük teljesen hagyományos, kissé billentyű-túlvezérelt rockot kapunk. Öt szám, közel egy óra és – természetesen – egy koncepció (kommunikáció) köré felépülő sztori. Ahogy a nagykönyvben az meg vagyon írva. Az újdonságot kutatók ezért ne itt keresgéljenek! Akik ezzel szemben nem szeretnék elmulasztani az év egyik legjobb tradicionális felfogású progos lemezét (Don Airey "All Out"-ja mellett), azoknak erősen ajánlott a belefülelés.

Nyitásnak mindjárt egy 20 perces, többtételes kompozíciót kapunk, ahol nehéz nem észrevenni a Spock's Beard párhuzamot. Hiába, Neal Morse és egykori csapata sem akarta/akarja feltalálni a spanyolviaszt, csak szintetizálni és picit modernizálni a nagy elődök örökségét. Gyakran befigyel a Jethro Tull is, részben a fuvola használata miatt, részben pedig hangulatában. Bizony a fúvós hangszerek itt külön zenészt kaptak (Theo Travis – szaxofon, fuvola), ezért, és a gyakori jazz-rockos betétek, megoldások okán a Colosseum/Van Der Graf Generator vonal is bejön a képbe – ennyiben talán egyedinek mondható a The Tangent hangzása.

A Jethro Tull vonalat erősíti az ének alul-intonáltsága is. Ha van gyenge pontja a produkciónak, akkor az Andy Tillison billentyűs-zenekarvezető nem túl erős hangi adottságaiban rejlik. Ez szerintem nem túl zavaró, inkább csak erősíti a muzsika művész-rock jellegét. Negatívumként említhető talán még a ritmusszekció pontos, ámde innovatívnak semmiképp sem nevezhető játéka, ezzel szemben Luke Machin gitáros nagyokat teker, amikor időnként szót kap. Hogy a bandának humorérzéke is van, azt a "Tech Support Guy" bizonyítja, ez a szám kifejezetten zappás lett így, szerény véleményem szerint.

Úgy tűnik, ez a csapat a klasszikusokat próbálja meg (kifejezetten nagy merítéssel) megidézni és  ahogy látom, a vállalást maradéktalanul teljesíteni is tudták. Tillisonnak könnyen befogadható dallamokat, futamokat sikerült erre a CD-re írnia, így a muzsika - összetettsége ellenére - is gyorsan hat. Hibái ellenére szerethető munka, mert a pozitívumok jócskán felülmúlják a gyengeségeit. Idén a Haken már egyszer rendesen mellbe taszított, hogy emlékeztessen, nem szabad leírni ezt a műfajt, a The Tangent pedig bevitte az ippont érő dobást. Nem is ragozom tovább, a stílus kedvelőinek kötelező, de a kevésbé elkötelezetteknek is minimum javallott!

Kotta

Ha lehet, ezt most nem indokolnám...tessék kitalálni...

Mindenesetre érdekes, hogy ez a dal nem volt fellelhető a YouTube-on, de pótoltam a mulasztást.

Túrisas

Nem vagyok nagy rajongója a '80-as évek emblematikus glam metal zenekarainak, főleg nem a Poison-nak, de még a '90-es évek közepén valahol az USÁ-ban, egy Best Buy áruházban belefutottam a Poison "Native Tongue" című CD-jébe kemény 99 centért. Világos, hogy ennyiért nem hagyhattam ott, főleg, hogy - mint kiderült - Richie Kotzen, a Mike Varney által fölfedezett és Shrapnel Recordshoz szerződtetett ifjú titán gitározott rajta.

Még magam is meglepődtem azon, hogy mennyire bejött nekem ez a muzsika. Azt kell mondjam, hogy a "Native Tongue" a műfajon belül telitalálat, nincs rajta szinte egyetlen gyenge nóta se. Nyilván a zenekar "klasszikus" korszaka a '80-as évek második felére tehető, amikor a bandában még C. C. DeVille gitározott, de 1991-ben az MTV Music Awards alkalmával DeVille alkohol és drog hatása alatt ország-világ előtt igazán szánalmas teljesítményt nyújtott, és az azt követő színpad mögötti verekedés DeVille és a frontember, Bret Michaels között rövid úton véget vetett ennek a fölállásnak.

Ekkor került a képbe 21 évesen Richie Kotzen elképesztő gitártudásával, női szíveket megdobogtató színpadi jelenlétével, füstös "fekete" hangjával és - nem utolsósorban - kiváló dalszerzői vénájával. Szerencsére Kotzen kapott elég alkotói szabadságot, hogy ne csak beugró zenész legyen, hanem igazi dalszerző, s ennek egyik ízletes gyümölcse a "Stand" című western rock ballada.

A "Native Tongue" kereskedelmi szempontból sikeres lett, annak ellenére, hogy a Kotzen által dalokba oltott blues és funk hatások nem minden rajongó (és kritikus) tetszését nyerték el. Azt már sosem tudjuk meg, hogy mire lett volna még képes ez az új fölállás, mert Kotzen a turné közben összeszűrte a levet a dobos, Rikki Rockett menyasszonyával. Ennek az afférnak az lett a vége, hogy Kotzent azonnal kirúgták a bandából, a rossz emlékek miatt a banda azóta is pocskolja a karrierje csúcsteljesítményének számító közös albumot, sőt még a legnagyobb slágereket sem hajlandók koncerten játszani.

A kellemetlen incidens óta persze Kotzen is keményen leszólja ezt az időszakot, ugyanakkor a Poison rajongók sem kímélik Kotzent, pedig még a legelvakultabbak is elismerik, hogy a "Strike Up The Band" vagy a "7 Days Over You" az együttes legjobb nótái közé tartoznak. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy 1993-ban a műfaj már reménytelenül vergődött, lényegében haláltusáját vívta a zenei csatornák által új kedvencként kényeztetett trutyi rock (grunge) gyilkos szorításában. Ahogy mondani szokták: rosszkor, rossz helyen....

Utólag már lehetünk okosak, az időközben eltelt közel 20 év megadja a szükséges rocktörténeti távlatot. Ennek ellenére a nagy igazságszolgáltatás még mindig nem történt meg, jóllehet a Poison is belátta, hogy Richie-vel valami értékeset alkottak, hiszen nemrégen kiadták az 1993-as Seven Days Live turnén készült, eredetileg VHS-en megjelent koncertet DVD-n. A buli színhelye a legendás londoni Hammersmith Apollo volt.

A "Stand" ennek a koncertnek is valódi fénypontja, szegény Rikki Rockett még valószínűleg nem sejtett semmit, Kotzen irgalmatlan keze alatt meg csak úgy füstöl a gitár nyaka. Kotzen sokkal nagyobb elismerést érdemel, mint amire manapság számíthat a "zeneértő" kritikusoktól. Teljesen egyetértek Túrisas kollégával, aki szerint akármilyen ügyes és ajnározott gitáros Joe Bonamassa, Kotzen pár testhosszal előtte teker (szó szerint és képletesen).

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.riotrockcity.com

Fókák! Lázadás! Hiába, Amerika messze van a Feröer-szigetektől – most aztán a Tyr legénysége megkönnyebbülve sóhajthat fel –, így a grönlandi-eszkimó metáléletnek sosem kellett félnie attól az ideológiai csapástól, amit a veterán heavy metal/hard rock csapat albumborítóival mért a kereskedelmi méretű állatpusztítókra – no meg a közízlésre és esztétikára. Nos, abban, hogy a Riot nem futott be olyan karriert, amit zeneileg megérdemelt volna, talán a fókák szerepeltette és jelezte identitászavar játssza a fő szerepet: most komolyan, létezik olyan rocker, akinek a bájos állatkáról a metal jut eszébe? Oké, tudom, egy IGAZI rajongó nem a borító alapján alkot véleményt, de azért kíváncsi lennék arra a színpadképre, mondjuk Wackenben, ahol Eddie után egy amerikai vízipark fókalabdás akrobatikája adja a vizuális élményt a beindulásra váró rockerek zöldpárti szekciójának.

A Riot a hetvenes évek elején indult, ami később meghatározóvá tette zenéjének kétoldalúságát: a hard rock hatásokat annak ellenére sem tudták kinőni, hogy a nyolcvanas években a brit heavy és a kontinentális speed metal ugyanúgy formálójává vált a csapat világának, mint a rockorientáltabb, groove-os riffelés és a rock n' roll életfelfogás panelhalmaza. Hiába a csapat fő mozgatójának, a gitáros Mark Reale-nek fantasztikus instrumentális képessége, ha sosem volt képes a tömegeket megmozgató gitárkirályi attitűdökre, talán a művészi alázat és önkéntes alárendeltség az ő esetében inkább visszahúzó, mintsem ösztönző erőnek bizonyult. A karakter hiánya aztán az olyan, korszakalkotónak is titulálható, poweresebb albumok ellenére, mint a "Thundersteel" vagy a "The Privilege Of Power" sem tudta az igazi elitmezőnybe röpíteni a csapatot, a stílusbéli viszonylagos eklektika nem engedte a koherens állásfoglalást és stabil pozíciót, a rockerek pedig, jól tudjuk, nem igazán szeretik, ha bizonytalanok abban, hogy milyen szerephez kell idomulniuk.

Ez a kettősség tulajdonképpen végig jelen van a régi-új énekessel, és a "klasszikus" instrumentális szekcióval felálló új albumon is: ahol a kezdő szám után – melynek felvezető riffje akár a Running Wild "Rock n' Rolf"-jától sem lenne idegen, és melynek folytatását egy bespeedezett korai Acceptnek is tulajdoníthatnánk – egy echte, bulizós, metalriffekbe mártogatott Johnny-s rock n' roll következik, bármi megtörténhet, fejvakarásra késztetvén a szerencsétlen kritikust, hogy most mit vegyen elő a szekrényből, a szöges csuklószorítót, vagy az amerikai fazonú "veszkó-csizmát"?

Persze most azt gondolhatja az olvasó, hogy egy amolyan ledorongoló kritika fog következni, elmés eszmefuttatással arról, hogyan NEM működik az a dolog, ha b…ni is akarunk, de szüzek is maradni – mert az album a leírtak ellenére is már három napja folyamatosan pörög a lejátszómban, köszönhetően az azért túlnyomó részben uralkodó, angolszász genetikai térképpel rendelkező hol málházós, hol speedelő heavy metal riffeknek, és a remekül eltalált, azonnal magával ragadó dallamoknak. A csapat korábbi, egyik (mert sok volt nekik) korszakára jellemző Rainbow hatások csak nyomokban érhetőek tetten – talán a "Crawling" remek, keleties motívummal felvezetett gitárszólójában –, helyüket az olyan kőpanelek vették át, mint a Judas tematikájú "Sins Of The Father", vagy a szinte US powerbe hajló "Wings Are Of Angels", de én maximálisan elégedett vagyok a rockosabb megközelítésű – bár orbitálisan ostoba, paneles szöveggel rendelkező – "Whiskey Man"-nel, és a líraiként is felfogható, ám tulajdonképpen egy gyémántkeménységű metal riffre épülő, nosztalgikus dallammal kivarázsolt "Fall Before Me"-vel is.

A Tony Moore-ral történő reuniont eredményező album többé-kevésbé hozta az előre beígérteket, ráadásul meggyőződésem szerint jóval erősebb dallamokkal, mint az öt évvel ezelőtti elődje: ajánlom hát mindazoknak, akik egyetlen lemezen szeretnének amolyan fejlődéstörténeti stíluskalauzt kapni, remek zenészekkel, és a sokszínűség ellenére is egységes színvonallal.

Garael