Honlap:
www.animetalusa.com

Kiadó:
Sony Music

Gyermekkorom szamurájos-nindzsa filmjei okozta kíváncsiságom eredményeként gyorsan rájöttem arra a tényre, hogy a japánokkal bizony jobb, ha csínján bánik az ember. Egyrészt ugye ott van a több évezredes kultúra az európaitól eléggé eltérő, kötött szabályokkal zsúfolt kultúrrendszere – melynek alakítói a vallás, a történelmi hagyományok és a több évszázados elszigeteltség –, másrészt az a – paradox módon szintén a keleti szemléletből eredeztethető –, a kötelességen (do-n) kívül eső területekre vonatkozó extrémitásig szabados felfogás, melynek során az amerikai-angolszász hatásokat úgy gyűrik maguk alá, mint a sumo bajnokok a kötelező ágyékkötőt.

A "furcsaságoknak" persze megvan a maguk szociológiai-pszichológiai magyarázata, de az egyszeri ember az internet korában szembesülhet igazán a japán kultúra "vadhajtásaival", s döbbenhet rá, bizony nem árt óvatosnak lenni. Most ugye olcsó poén lenne előszedni a távoli ország néha meghökkentő, európai ésszel deviánsnak is mondható szexuális szokásait, melyek keretei között minden megtörténhet – és meg is történik, de most maradjunk csak a könnyűzenénél, ami a maga nemében szintén tartogat meglepetéseket.

Mert hát a szigetország a kilencvenes évek elején-közepén ugyan megmaradt a grunge-ból kiutált hagyományos hard rockot és metalt játszó amerikai és európai zenészek paradicsomának – és ezt tekintve akár egészségesnek is mondhatnánk a zenei ízlést (grunge hívők ne sértődjenek meg, ez nem az a blog, ahol objektíven elismerik a garázs éra máshol vitathatatlannak titulált érdemeit), ám a visual key képviselőire vetett pillantás már nem biztos, hogy egyöntetűen tetszést aratna a macsó-hímsoviniszta európai metálhívők körében. És persze ha hozzátesszük, hogy "kultúrhatásként" az ottani éra Marty Friedmanból "techno-krata" popikont varázsolt, már egyáltalán nem lehetünk meggyőződve arról, miszerint a dolgok ugyanúgy működnek odaát, mint amit a jó öreg kontinensen megszokhattunk.

Ettől függetlenül az a gitármágián alapuló, Malmsteen-i speed világ, ami Amerikában mondjuk szinte kiveszett a köztudatból (talán benne sem volt), Japánban vitathatatlanul és folyamatosan virágzik (nem úgy, mint az elmúlást szimbolizáló cseresznye), és olyan hazai – tehát nem importált – sztárokat termel ki, akiknek munkássága előtt akár a stílus valóban ismert és elismert nagyjai is képesek amúgy huszárosan tisztelegni.

Bevallom, gőzöm sincs róla, ki az az Eizo Sakamoto, akinek Animetal nevű bandája "tribute"-kodni ösztönözte a "Malmsteen metal" jeles képviselőit, de talán nem is ez a lényeg. Annál inkább a tisztelet csapat névsora, ami igazán impozáns: a japán kötődésekkel megáldott Mike Vescera és Marty Friedman szereplése nem meglepő, mint ahogy a Racer X-es időkben a stílus koronázatlan dobos királyáé, Scott Travisé sem, de az odaát szupersztárnak számító Chris Impellitteri vagy Rudy Sarzo is minden bizonnyal kedveli Nippont, ahol még mindig tömegeket képesek megmozdítani az Európában talán már kissé elkoptatott arpeggio-shred sémákkal.

A lemezen található számok egyébként semmi különöset nem tartalmaznak a Dragonforce sebességet újradefiniáló játékossága után. Aki ismeri mondjuk a Galneryust, az körülbelül képben is lehet az animek szövegi és design világát felidéző Sakamoto univerzumban: rágógumi, gyermekdal játékosságú, szirupos dallamok egy bekokainozott egér őrült szaladgálására gyorsítva, szerencsére a japán bandákra jellemző feminin, vagy "szamurájosan torokszikár" énekhang mellőzésével. A zenészek elsőrangúak, Impellitteri pedig végre kiélheti az Amerikában talán már cikinek számító és Rob Rockkal a tudata mélyére száműzni kényszerült Malmsteen-mániáját. (Bár Chris mindig is megmaradt a dalalkotás priorizálásának valóságos talaján, nem úgy, mint vetélytársa…)

A meglepetés tehát ezúttal elmaradt – hacsak nem ütődünk meg a zenészek anime-fazonra igazított külsején – , de még mindig fenntartom, továbbra is legyetek óvatosak, nehogy úgy járjatok, mint az egyszeri angolna a japán barlangjáró túrán… A többit a képzeletetekre és az anime képregényekre bízom.

Garael

Erről a produkcióról nem lehet hagyományos lemezkritikát írni, sőt, még rendhagyót sem. Mert ez a cucc valójában nem egy rock album. Sokkal inkább reklámfogás, blöff, poén és végső soron márkaépítés. Maximum elmélkedni lehet – esszé jelleggel, belekontárkodva szociológiába, pszichológiába – a siker és a pénz jellemromboló mechanizmusán, és filózni arról, hogyan szakadhattak el a valóságtól a valaha volt pumacipős rockerek azon nyomban, ahogy Guy Laroche öltönyre váltották a farmermellényt, olyannyira, hogy nem hallják a fülükkel, ha a lemezük szarabbul szól, mint egy első demós garázsbandáé, és nem látják a szemükkel, ha az album borítója annyira gáz, hogy azt még ez a szóban forgó amatőr bagázs is szégyellené nyomdába adni.

Bár elképzelhető, hogy a St. Anger zenéjében, vagy a Death Magnetic borítóján is az az absztrakt művészi szemlélet tükröződik, ami a Lulun, amely szerint lehet valami annyira tré, hogy az már  kvázi zseniálisnak minősül, úgyhogy elképzelhető, bennünk van a hiba - nem értjük mi ezt, tufa rockerek... De az is egy lehetőség, hogy felsőbb körökben már csak ennyi jár egy misiért – feltételezem, ennyi zöldhasút minimum fizettek a művész úrnak vagy a hangmérnöknek a remek teljesítményért, mégis csak van benne egy fél órácskányi munkájuk, ha már ennyit kapott Trujillo is, mielőtt még egyetlen hangot is lefogott volna a basszusgitárján.

Lehet esetleg még azon morfondírozni, vajon hány értékelhetetlen produktumot kell kiadnia (vagy hány évre kell eltűnnie) egy Metallica / Guns and Roses szintű bandának ahhoz, hogy a népszerűsége jelentősen megcsappanjon. A példa azt mutatja: akárhányat, akárhányra. Ezen zenekarok olyan egészségtelen ismertségre tettek szert a '90-es évek elején, hogy olybá tűnik, a legcikibb teljesítménnyel sem tudják lenullázni azt – ahhoz nem élnek elég soká. Azért a Metallica ezt úgy látszik, nem teljesen így gondolja, ők szeretnék elkerülni a lassú lemorzsolódást, mely a Death Magnetichez hasonló, a kreativitás és a megújulás legapróbb jeleit is nélkülöző teljesítménnyel hosszabb távon óhatatlanul bekövetkezne. Márpedig, ha igazán jó lemezt nem tudunk írni, akkor írjunk nagyon..., hmm...,  különlegeseket!? Így legalább folyamatosan velünk foglalkozik a sajtó és nem lesz esélye a mai fiataloknak elsiklani mellettünk, megkerülni minket (ej, ha erre mondjuk UDO is rájött volna időben, Ke$hával duettezne inkább, mintsem hogy egyre másra gyártsa a korrekt, de nem kiemelkedő metal albumokat).

Eképpen okoskodhatnak. Olyan piszok gazdagok, hogy a lé már nem számít, már azzal sem tudnak mit kezdeni, amennyijük most van. Ergo bármit megtehetnek, ami csak eszükbe jut. - Te James, kivel nyomulnál legszívesebben? De ne rockert mongyá' nekem, mert az se érdekelt senkit, amikor Lemmyvel bratyiztunk. - Hát, Johnny Cash az cool lenne... - Ő már nem él, tesó. Meg azok a panterás gyerekek már csináltak valami country-metal cuccot, legyen most valami más... Valahogy így lehetett végül Lou Reed a befutó. Ehhez volt kedvük, és leszarják, hogy jó lesz-e a muzsika vagy sem. A lényeg az, hogy mindenki róluk beszéljen.

Nem mintha nem sülhetne ki valami igazán jó egy ilyen típusú együttműködésből. Csak ahhoz tudniuk kellene zenélni egy kicsit. Mert annak ellenére, hogy a Metallica piszok jól csinálta valaha azt, amit csinált, nem különösebben jó muzsikusok. Hiányzik belőlük az a képesség, képzettség, hogy a szűk műfajukból kilépve maradandót alkossanak. Nem véletlen, hogy az S&M se lett jó: Michael Kamen ide vagy oda, szerintem az egyik leggyengébb szimfonikus – rockzene kooperáció, amit valaha készítettek. Ezt érzem itt is: kevesek ők ehhez a kihíváshoz! Ha teszem azt, a "The View" riffjét Iommi nyomná, TÉNYLEG olyan hátborzongató lenne a muzsika, ahogy azt a mondanivaló megkívánja. Az is fix egyes, hogy például Steve Vai Reed beteg és kifacsart zenei világához is izgalmas zenei alapokat tudna biztosítani.

Szóval itt van nekünk egy cipész, aki olyan felkapott lett a lábbelijeivel, hogy mára már egy nemzetközi ruházati láncot igazgat. Neki jó, mert nem görnyed és gürizik egy rosszul megvilágított műhelyben naphosszat, helyette a divatszakma krémjével hetyeg. Nekünk meg az lenne az igazi, ha maradt volna a kaptafánál, ugyanis kurvára nem tudunk mit kezdeni az avantgarde ruhakölteményekkel, mikor szimplán csak egy tökös western csizmára lenne szükségünk.

Kotta

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.gronholmband.com
myspace.com/mikagronholm

Grönholm. Csak így egyszerűen. Akkor most nézz utána! Nyilván nem Marcus "Bosse" Grönholm, a híres autóversenyző, aki kétszer is megnyerte a rally világbajnoki címet (2000-ben és 2002-ben). Tartok tőle, hogy nincs a mostanában sokat emlegetett pesti Új Színházban futó "A Grönholm-módszer" című darabhoz sem köze. Némi utánajárás után kiderült, hogy Mika Grönholm, több hangszeres zenész és hangmérnök áll a finn metál banda mögött.

Tavaly jelent meg első lemezük (Eyewitness Of Life), s már akkor erőst gondolkodtam rajta, hogy meg kellene írni, hiszen finn is, kicsit progresszív is, pont ahogy én szeretem. Sajnos végül elbizonytalanodtam, mert bár végig érezhetően ott bujkált a tehetség a szerzeményekben, az a bizonyos "umpf" mégis hiányzott belőle, így elmaradt az a bizonyos "azannya" is. Pedig Mikka Grönholm jó kis csapatot szedett össze, Markku Kuikka énekes (Status Minor, Thaurorod) mellé bepalizta Derek Sheriniant és Ty Tabort is.

Azt vártam, hogy a második próbálkozásra, már érettebb, összeszedettebb anyag kerül ki a kezük alól, de azt kell mondjam, hogy most sem sikerült meggyőzniük. Valahogy csapongó az egész, mintha a Tony Martinos Black Sabbath-tól kezdve (Under My Star) a Dream Theaterig bele akarnának sűríteni mindent. Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy olykor egész tetszetős megoldásokat, akár kimondottan jól sikerült nótákat fedezzünk föl az albumon. A "Distorted Eyes" pl. jó kis húzós, sallangmentes power nóta, a Pink Floyd "Animals" korszakát idéző akusztikus "Set The Stones"-ban pedig Markku Kuikka domborít egy nagyot.

Nem mondanám, hogy rossz a lemez, meghallgatni ugyan érdemes, de megvásárolni valószínűleg már nem. A második nekifutás sem hozott áttörést a Grönholm számára, és az éppen azért bántó, mert a másod- vagy harmadvonalas teljesítmény mögül végig ott kukucskál a lehetőség. Ha le akarnám fordítani az arisztoteliánus-tomista metafizika nyelvére, akkor azt mondanám, hogy a lehetőség (potentia) sajnos tiszta lehetőség (pura potentia) marad, mert nem megy át a megvalósult létbe (actus).

Tartuffe

Van az úgy ritkán, hogy egy név, ezért vagy azért, de olyan súllyal telepszik az azt viselőre, hogy akár naponta meg kell vívni vele/ellene a harcot, és a győzelem még így is erősen kétséges. Na, de hogy kettő??!!

A családi név ebben az esetben már önmagában felér egy halálos ítélettel, már ha az azt viselő ifjú gitározásra adja a fejét, hiszen Blackmore apu életműve olyan árnyékként telepszik a gyerkőcre, ahonnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. Igen, a nagy Blackmore fekete lyukként nyeli el a kis Blackmore-t, valahányszor az gitárt ragad. És ezzel még nincs vége a nevek okozta megpróbáltatásoknak…

Ha esetleg megkapta volna az esélyt, hogy pl. John Blackmore-ként próbáljon kitörni a fekete lyuk sűrűségéből, akkor megmaradt volna a reménye, hogy büszkén, magasra emelt fejjel bukjon el. De nem, ő ezt az esélyt nem kapta meg. Megkapta viszont a keresztségben (?) a Jürgen nevet…

Jürgen Blackmore. És mégis mozog a Föld! Hiába mondaná el az egyébként abszolút hihetőt, miszerint a név okán ő az elvárások miatt hátrányból indul, elgondolkodtam, hogy ezzel a tehetséggel, vajon lenne-e a kebelbarátja a szinte teljes germán rockszakma. Sorban álltak volna-e a stúdió előtt a válogatott énekesek, ha őt éppen nem Blackmore-nak, hanem Jürgen Engelstädter-nek hívják. Nem hiszem. Ugyanis Jürgen tagadhatatlanul örökölt valamit apu vonásaiból (sokat) és tehetségéből (keveset), de ez nem gondolom, hogy rendes esetben mindez elég lenne egy szólókarrierhez.

Ráadásul Jürgen az apu által kitaposott (mit kitaposott? az izzó magmáig kivájt) úton halad. Ugyanazt a Rainbow hatású hard rockot, jobban mondva annak egy modernebb, metalosabb irányát célozta meg, több-kevesebb sikerrel. Jó összehasonlítási alap lehet talán egy kései Rainbow dal, a hasonló zenei felfogásban fogant "Black Masquarade", de hogy éreztessem a különbséget: ha ez a dal szerepelne ezen a lemezen, minőségében olyan magányos és társtalan lenne, mint anno a zwickaui Trabant gyár késztermék udvarán egy odatévedt Aston Martin V12 Vanquish.

Jürgen ugyanis tucatzenész, egy igazi iparos. Tudja a kötelezőt, de sem kimagasló dalai, sem saját, jellegzetes soundja nincs. Sőt, engem kifejezetten idegesít a semmilyen, zoom-torzítós, gitárhangja. Más esetben talán fel sem tűnne, esetleg dicsérném is, de ő itt mégiscsak Jürgen, akarom mondani Blackmore.

Ezzel együtt a lemez hallgatható, néhány jobb torok (Oliver Hartmann, Dave Esser, Michael Bormann) miatt helyenként elismerően is bólogattam, de összességében megmaradtak és győzedelmeskedtek a természet törvényei: A fekete lyukból egy szikra, egy molekula sem tudott kitörni.

Túrisas

Nincs ezzel a fúzióval és általában a Luluval az égadta világon semmi baj. Egészen addig, amíg a nevén nevezik a produktumot.

Mondjuk, kiáll a zenekar és elmondja, hogy: "emberek, mi elértünk mindent, amit metal banda elérhet, ráadásul nem érdemtelenül. Most úgy gondoltuk, hogy ezzel a bálványként tisztelt vén demens drogossal kiadunk egy vicc-albumot, csupán poénból. A zenei alapot összerántottuk seperc alatt, sokat nem kotlottunk rajta, de ezt bárki hallhatja, Orion-szerű témákat tehát senki se várjon. És senki ne lásson mögé semmi intellektuálisat, márcsak azért sem, mert nincs mögötte az égvilágon semmi intellektuális. Az öreg berántott, barátságtalan kappanhangján végigsztorizta a felvételeket, majd beszartunk egyébként neki, iszonyú jó dumája van. Egy földönfekve röhögős lazulás volt az egész, de úgy gondoltuk, az estéket legalább a magunk számára felidézendő, kiadjuk, esetleg töltsétek le, azonban pénzt csak tényleg akkor adjatok érte, ha már minden másra költöttetek. Nem akarunk zsákbamacskát, tisztességtelen lenne."

Nem ez történt, és itt az a pont, ahol éppen csak nem hányok a saját ölembe, ahogy hallgatom ezt a szart és olvasom a pofátlan promóciós szövegeket. Hammett szerint egyenesen a legjobb dolog, amit valaha készítettek, és ennyire kreatívak már a '80-as évek óta nem voltak. - Szégyellje magát, és az összes többi zeneművész-tagtárs is, mert kb. ehhez hasonló megnyilatkozásokat olvashatunk mindegyikőjüktől. A vén demens drogos szerint egyenesen világtörténelmi a jelentősége, persze, ha az ő véleménye egyáltalán számít valamit.

Piero Manzoni művész úr 1961-ben 90 darab 30 grammos, 4,8×6,5 centiméteres konzervet adott közre, melyre több nyelven az volt ráírva, hogy "A művész ürüléke, nettó 30 gramm". Az alkotás néhány darabja 1961 augusztusában szerepelt kiállításon, s a művész akkor egy-egy példány árát az arany aktuális árához igazította hozzá, vagyis pontosan annyiba került, amennyiért harminc gramm aranyat lehet vásárolni. Korán bekövetkezett halála után mind több példánya talált gazdára, egyre magasabb áron. Mostanra mind a kilencven számozott példány elkelt, Manzoni konzervdobozba zárt ürüléke mára magasan meghaladta az arany árát, hiszen volt (olyan állat), aki grammonként 4133 eurót fizetett érte.

Hetfield, Ulrich, Hammett, Reed művész urak! Miért kellett ez a sok ostoba, velejéig hazug duma az alkotás köré, hiszen Manzoni óta tudjuk, hogy a "A művészek ürüléke" címmel is sikeres lehetett volna a Lulu? Én is röhögtem volna és nektek sem kellene szégyenkezve tükörbe nézni. De fognak ebből eladni így is jó sokat, és lehet majd áradozó kritikákat is olvasni pl. a húszpercesre hízlalt "Junior Dad" nagyszerűségéről azok szellemi társaitól, akiknél valószínűleg máig ott figyel a házi trezorban a drágáért vett és féltve őrzött székletke.

Mi azért nevezzük nevén ezt nyugodtan csak szarnak (ha máshogy nem, legalább fennkölt művészi értelemben) és akkor legalább nem csapjuk be egymást, ok?

Túrisas

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.andromedaonline.com
myspace.com/andromedaonline

Már azt sem tudom, hányadán állok a svéd progresszív metál élbolyba tartozó Andromédával. Első lemezük, pontosabban annak újrakevert változata (Extension Of The Wish – Final Extension, 2004) nálam alapműnek számít, de azóta minden egyes albumuk vegyes érzelmeket ébresztett bennem; nagyjából fele-fele arányban váltva ki belőlem lelkesedést és értetlenséget. A legutóbbi anyag, a "The Immunity Zone" (2008) pedig egyenesen övön aluli ütésnek tűnt azok után, hogy a "Playing Off The Board" DVD az előző évben toplistánk ezüstérmese volt.

Hosszas és fáradságos küzdelem után végül sikerült két nótát megkedvelnem a "The Immunity Zone"-ról (Slaves Of The Plethora Season, Worst Enemy), noha a klasszikus értelemben vett gitárszólók hiányát továbbra is rosszallom. Akkor meg is állapítottam magamban, hogy az Andromeda – hasonlóan a névadó spirálgalaxishoz – nagyjából két és fél millió fényévnyire van a mi kis bolygónktól (következésképpen az átlag metálkedvelő nyárspolgártól), kivéve, amikor élőben játszanak, mert akkor nagyon közel tudnak férkőzni az ember szívéhez.

Reméltem, hogy a "Manifest Tyranny" a hosszas érlelődés, a kiadóváltás és az előző anyag sikertelensége miatt jobban fog sikerülni. A lemezt indító "Preemptive Strike" hallgatása közben összeszorult a szívem, mert egy az egyben visszaköszöntek az előző anyag szépséghibái: az ének irritálóan torzított, a dallamok esetlegesek és még egy gitárszóló sem fért bele. Hál’ Istennek, gyorsan megvigasztalódtam, mert a következő nóta (Lies R Us) már majdnem slágergyanús, Johan Reinholdz pedig illő dallamérzékkel olyat teker benne, ami már tényleg méltó egy Kee Marcello szólóin nevelkedett svéd őstehetséghez.

A zenészekre nyilván most sem lehet panasz, Martin Hedin billentyűs szerepe ezúttal ugyan valamelyest kevésbé hangsúlyos, de Thomas Lejon dobos továbbra is döbbenetesen dolgozik (az a lábmunka a "Stay Unaware"-ben!!!), nem hiába volt titkos jelöltem a megüresedett Dream Theater pozícióra. Persze engem Petrucciék nem kérdeztek… magukra vessenek.

Számomra a lemez csúcspontja egyértelműen a "Survival Of The Richest" című ballada, amely az "Eclipse" és a "Two Is One" legszebb hagyományait követi; erősen ügyeletes kedvenc gyanús. Egy csúnyán alulkormányzott kanyar után az Andromeda visszatért tehát a régi kerékvágásba, sajnos nem a "Final Extension" száz százalékos teljesítményéhez, mert van egy-két gyengébb dal, mint ahogy akad zseniális pillanatokkal megtűzdelt fajsúlyos elborulás is. Az "Asylum" elektronikus fölvezetése pl. halálra idegesít, a "Play Dead" elborulásait pedig csak egy lélegzetelállító Reinholdz szóló ellensúlyozza. Az összkép tehát vegyes, de megint van egy féllemeznyi anyag, amitől – élőben hallgatva az együttest – garantáltan elgyöngülne a lábam.

Tartuffe

Kiadó:
Universal Records

Honlapok:
www.steelpantherrocks.com
myspace.com/steelpantherkicksass

Elő a golyókkal! Nos, ha ez a mondat nem az 1/A számú lőgyakorlat előtt hangzik el, mondjuk a simonpusztai gyalogsági lőtéren, hanem egy csinos nő szájából, akkor bevallom, kellemes emlékeim támadnak – ám ha az említett hölgy kapásból nagyobbakat tud kirakni (mármint a golyókból), akkor bizony fel van adva a lecke az egyszeri "hímsoviniszta, mocskosdisznómindenférfiugyanaztakarja" kritikusnak. Nyugi, nem kell megijedni vagy rossza gondolni, az említett szavak nem Thaiföldön, a nemzeti idegenforgalmi politika hivatalosnak nyilvánított "találd ki, nő vagyok, vagy férfi" című vetélkedőjének elpuskázott válasza után kiáltatnak az éterbe, hanem egy művészinek szánt – no jó, nem művészinek, inkább alpárinak, de a kettő néha ugyanaz – Steel Panther album borítójáról, méghozzá a legújabbról, amúgy grafikai formában, enyhe célzásként vagy felszólításként a "magna actio"-ra.

Nos, aki ezek után nem kezd gyanakodni, hogy itt valami paródiáról lehet szó, az vagy szereti a porno-core-t – és ugye nekik nincs igazán humorérzékük, mert a porno komoly dolog –, vagy az olyan kifinomult humorvilág lelkes követője, ahová nem fér el (vagy be) a méretekkel igencsak összeegyeztethető altesti viccrészleg szó szerint sikamlós poénteremtése. Nekik tehát lassan leírva: igen, a Steel Panther egy paródia-csapat – elég csak egy pillantást vetni a honlapra –, még akkor is, ha a parodisztikus jelleg inkább a szövegi, mintsem a zenei világban nyilvánul meg, központi témaként a szexet körbejárva, mit járva, fröcsögve. No oké, de ilyen alapon a Manowar is az említett kategóriába férne bele, csak náluk a merevedés elsősorban a végtelen csatározástól keletkezik, és nem ott, ahol a párduc-fiúknak, akik viszont Joey Demaioékkal ellentétben nem veszik komolyan a témát, és talán még az ellen sem tiltakoznának, ha a metal árulóinak kijáró fenyegetés hatására el kellene hagyni a termet, pedig az eszköztárban bizony, hogy a panelek mellett precíziós fegyverek lapulnak (nem, nem a golyók, meg a puska).

H. Sanyi barátom annak idején pontosan mutatott rá a következő dologra: szar dolga van a bohócnak. Miért is? Szegény krumpliorrúnak ugyanis mindent tudni kell, amit a zsonglőröknek, akrobatáknak, állatidomároknak tudni illik, ráadásul orra bukva, hátrabukfencezve, és fityiszt mutatva. Ja, és persze szórakoztatóan, nevettetve, mert hiába a mutatvány, ha jutalma inkább a kínos csönd, mintsem a jóízű nevetés.

Steel Pantherék azonban jó bohócok: úgy tudják megidézni a manézs nagy művészeit, hogy az egy percig se legyen unalmas, és a deja vu ugyan minden hangnál fennáll, ám nem legyintünk unatkozva, hogy ááá, ezt már láttam, illetve hallottam. Ráadásul, aki nem ismeri az ihletforrásokat – és nem tud angolul – az is jól szórakozhat, hiszen a zenészek és az előadott dalok a stílus nagy pillanatait prezentálják, olyan eszenciát, amiért annak idején a Sunset Strip nagyipari módon szórta a világba a dollármilliókat kereső aréna és hajbandákat. Van itt hát minden, mi szem-száj, no és persze fül (a többi testrészről nem is beszélve) ingere, a Def Leppardtól a Mr. Bigen keresztül a Rattig és Mötley Crüeig, a Poisont pedig csak azért nem említem, mert a glamfiúk soha nem tudtak ilyen fémgolyókat asztalra (ki)rakni, mint amilyeneket az egykori Fight projekt első gitárosa kipenget. Michael Starr ráadásul jobb énekes, mint az egész idézetgyűjtemény összes dalnoka együttesen (kivéve persze Mr. Vocalistet), így aztán azok számára is élvezetes a mutatvány, akik a paródiamentes hajbandákon is csak röhögni tudtak.

Az első albumtól nem nagyon különböző, profi stíluskalauzt kapunk, a kérdés csak az, hogy meddig lehet még folytatni ezt a szex-kalandtúrát? Mert harmadikra már nem biztos, hogy "el fog sülni" a poén… bár az is lehet, hogy a Panther fiúk kezében ott a zenei viagra receptje – csak győzzük aztán szedni.

Garael

Kiadó:
Roadrunner/Warner Bros./Reprise

Honlapok:
www.mastodonrocks.com
myspace.com/mastodon

Hadd kezdjem a magyarázattal és egyfajta hitvallással is egyben. Már ha egy rockzenei firkásznak lehet olyan. Mindegy, nekem van, szóval: egy komoly, országos népszerűségű lapban szerkeszteni felelősséget és leterheltséget is jelent egyben. A blogformátum nem csak időben illeszkedik sokkal jobban az életvitelemhez, de a szubjektivitásnak is nagyobb teret enged. Nem mintha ezzel élni – legfőképpen pedig visszaélni – gyakran szeretnék, mert alapvetően a rajongói attitűd jellemez. Azaz könnyen megbocsátom a kisebb hibákat, ugyanakkor az eredetiség, a hitelesség legapróbb jeleiért is hálás tudok lenni. Ebben a stílusban nincs sok zseton, mi értelme is lenne még egyet belerúgni azokba, akik kizárólag a műfaj szeretete miatt küszködnek a színtéren. Azokra persze, akik vérciki teljesítménnyel is szarrá keresik magukat, nem vonatkozik ez a fajta védettség, úgyhogy fikázom is majd a Metallicát, meg a Rammsteint rendesen, de hasonlóan klassz céltáblákat ebben a szcénában sajnos nehéz találni. Ennyit a krédóról.

A hangzatos belépő után azonban mindjárt kivételt teszek, és egy meglehetősen egyedi álláspontot zúdítok rátok, annak szándékától vezérelve, hogy lerántsam a leplet a jelenségről, amely manapság jó néhány zenekar (szerintem) indokolatlan hájpolásához vezet. Az addig rendben is lenne, hogy minden generációnak szüksége van saját sztárokra, egy mai fiatal ne az Iron Maidenért és a Acceptért rajongjon, de még csak ne is a Therion, vagy a Rhapsody hallatán dobbanjon legnagyobbat a szíve. Ragasztgasson csak Opeth és Mastodon plakátokat, felvarrókat az ágya fölé és a farmerdzsekijére, így van ez jól. De azért nekem személy szerint ne kelljen már hasra esnem attól, ha 20 év aktív zenélés után egy zenekar eljut odáig, hogy biztonsággal tud megírni és eljátszani néhány dallamos ének- és gitártémát, ne adj' Isten, le tudja nyúlni a Pink Floydot.

Miért zavar engem a Heritage körül kialakult ujjongás? Pusztán csak azért, mert ennek a zenei világnak ('60-as, '70-es évek prog/hard rockja) az örökségét kismillió durván tehetséges banda (melyek többségéről itt olvashatsz) ápolja magas színvonalon és hitelesen, akiket Tartuffe-ön és rajtam kívül azonban még max. tizenketten ismernek/hallgatnak kis hazánkban. Ezen produktumok a töredékét érdemlik annak a figyelemnek, elismerésnek, mely egy volt death metal bandát kísér, csak azért, mert ők sosem voltak bénák? Magyarán, az igen magas szinten álló igazságérzetem berzenkedik, hiába tudom, hogy az élet nem habos-torta és senki sem ígért egyenlő esélyeket. Ennyit az Opeth-ről.

Akárhogy hallgatom, a Mastodon is messze van attól a komplexitástól és zsenialitástól, amit hozzájuk úton-útfélen társítani szokás. Van egy markáns hangzásuk, ez tény, és a The Hunter valóban jól sikerült - magam is adnék egy nyolcast az első hallgatható korongjukra, de azért túlzásokba ne essünk velük kapcsolatban sem. Attól, hogy elhagyták a hörgést, bömbölést, még nem tanultak meg énekelni, és az sem véletlen, hogy a gitárszólók..., khm..., hogy is mondjam, meglehetősen Tesco gazdaságosak. Az pedig nem elég az üdvösséghez, hogy a dobos végigpörgeti a CD-t.

Amúgy én komoly párhuzamot vélek felfedezni köztük és az Amorphis pályafutása között: mindketten ráleltek egy sajátos megszólalásra, zenei világra, így bármi, amihez nyúlnak, olyan mastodonos (amorphisos) lesz. Ami a finneknél az északi folk metálba integrálása volt, az itt a country/southern rock témák prezentálása agyig torzított gitárokon. Mindkét zenekarnál fontosabb a hangulatteremtés, mint a tökélyre csiszolt technika. Ők is elhagyták a kezdeti hörgést, amivel nyitottak egy szélesebb közönség felé - ilyenkor döbben rá a nép, hogy ez most valami új, és máshogy is lehet a fémzenét játszani. Ezen a lemezen az ezredfordulós Amorphis egy évtizeddel későbbi változatát hallom. És félek, ugyanaz lesz a sorsuk, mint a skandinávoknak: mivel a rendelkezésükre álló zenei eszköztár meglehetősen szűkös, hamar unalomba fullad majd a mutatvány. Szerintem a "The Hunter"-rel nem csak a végső "hangjukat" találták meg, de el is lőtték a puskaporukat: csinálnak még 3-4 ugyanilyen albumot, és a végén már senkit sem fog izgalomba hozni, ahogyan a "Skyforger" és a "The Beginnig Of Times" se hoz. Ennyit a Mastodonról.

Konklúzió: a megfelelő pillanatban meglépett dallamosodás, szelídülés segíthet az underground sikereket a mainstream népszerűség aprópénzére váltani. Metallica, RHCP, Faith No More – néhány példa arra, hogy viszonylagosan extrém zenei közegből (thrash, punk-, alterock) is stadion-sztárrá lehet válni. Úgy látszik, ez a folyamat "odaát" a mindenható MTV egyeduralma nélkül is működik tovább, elég csak belefülelni honnan indult a kétezres évek üdvöskéje, az Avenged Sevefold, és hova jutott mára – zeneileg és népszerűségben. Ez a hullám most éppen a Mastodont dobja felszínre, megjegyzem, nem teljesen érdemtelenül, így lehetnek akár ők az új évtized egyik ikonja - ettől azonban még nem zsenik, és a muzsikájuk sem über-összetett. Pusztán csak a zeneiparnak (és a közönségnek) szüksége van arra, hogy időről időre feltűnjön valami MÁS. Ennyit a jelenségről.

Kotta

A csapat a szimfonikus euro-metal színtér méltatlanul alulértékelt szereplője, pedig ha az önmagában sokszor "gagyiszagú" zenei crossoverek színvonalát vesszük – melyek komolyzeneinek célzott részein egy bukásra álló zeneakadémista is a hasát fogná a röhögéstől -, akkor talán a Dragonland is joggal követelhetné, hogy a szimfonikus integrálás tekintetében helyezzék a Savatage trónja mellé. (Amellett vannak annyira őrültek, hogy legutóbbi lemezükön egy háromtételes, gitárral kísért szimfonikus instrumentális tétellel borzolják az ökölrázó ritmusokra váró fanok idegeit. Ehhez hasonlót az Angránál tapasztaltam, csak ők még a gitárt is voltak bátrak a sarokba dobni, kvázi egy komplett nagyzenekari szintetizátoros darabot alkottak a "hogyan képezzük tovább zeneileg magunkat" kurzusra beiratkozni vágyó egyszeri rockerek nagy örömére.)

A "Beethoven's Nightmare" a leírtak mellett inkább musical-es, filmzenés hatásokról árulkodik, de a magával ragadó fődallam és a stílusokon átívelő hangszeres játszadozás talán azokat is elismerő hümmögésre készteti, akik szerint az ilyenfajta "genetikai mixtúra" nem sokban különbözik a klasszikusok diszkóritmusban értéket seggberúgó attitűdjétől. Ja, és hamarosan várható az új album, ami minden bizonnyal nem lesz rémálom…

Garael

Kiadó:
Metalville Records

Honlapok:
www.astraldoors.com
myspace.com/astraldoors

A monumentális Dio örökség elnyeréséért úgy tűnik, napjainkban legalább három nehézsúlyú és világhírű rock toro(c)k verseng. Elsősorban Jorn Lande, aki a törpe mester előtti tisztelgésként már akkor kiadta tribute lemezét, amikor Dio földi porhüvelye még jóformán ki sem hűlt. Azután - számomra némi meglepetést okozva - a SymphonyX énekese, Russell Allen, aki az önhibájából saját bandáján kívül szorult Mike Portnoy által sovány vigaszként életre keltett Adrenaline Mob számaiban egyre merészebben kántálja az apró termetű mágus varázsigéit.

S végül, de nem utolsósorban a svéd Nils Patrik Johansson, aki bármerre járjon is (Space Odyssey, Wuthering Heights, Lion's Share) egyfajta auDio-Dio hasonmásként üvölti bele gigantikus hangját a mikrofonba. Nyilván pontosan azért esett rá a választás, hogy az Astral Doors frontembereként a lehető legleplezetlenebb módon művelje zenei passzióját, egy az egyben "levéve" úgy Dio manírjait, mint sületlen, álmisztikus szövegeit középkori lovagokról, varázslókról, démonokról és sziklabörtönökről.

Ha egyedül a hasonlóság lenne szempont a Dio-féle "örökösödési perben", alighanem Johansson nyerne orrhosszal Lande és Allen előtt, mert stílusa nem keveredik úgy Coverdale hatásokkal, mint Jorn esetében, de a karcosságot sem erőlteti úgy, mint manapság Allen. Ezért hát szerencsés egymásra találás eredménye a "Csillagkapuk" szférikus összhangzata, hiszen a többi muzsikus is teljesen az Elf-Rainbow-Black Sabbath-Dio konstelláció foglya – hogy ne mondjam: szolgalelkű napszámosa.

Azt semmiképpen sem lehet elvitatni tőlük, hogy ez a koncepció nagyon fekszik nekik, jó érzékkel gyártják a klasszikus ízű, de modern köntösbe bújtatott rock himnuszokat. Régi tartalom ez új csomagolásban, és ráadásul egyre jobban megy nekik a dolog. Túrisas kolléga Top 10-es listáján a 2007-es album (New Revelation) egészen a 9. helyig kúszott, de érzésem szerint mind a tavalyi "Requiem Of Time", mind pedig a keresztes háborúk tematikáját körbejáró "Jerusalem" rá tudott tenni egy lapáttal.

Lehetne ugyan akadékoskodni, hogy a "Child Of Rock 'n' Roll" még címében sem igen tudott vagy akart leválni Dio "Rock 'n' Roll Children"-jének (Sacred Heart, 1985) kívánatos, kerekded emlőiről, de az Astral Doors esetében az eredetiség deklaráltan nem cél vagy szempont. Most, hogy szegény Dio – remélhetőleg – Teremtőjéhez költözött (Geezer Butler szerint papot kért halálos ágyához), nyugodt szívvel vigasztalódhatunk a tehetséges svéd epigonok olyan nótáival, mint a "Seventh Crusade" vagy a címadó "Jerusalem".

Tartuffe