Kiadó:
Inside Out

Honlap:
www.thetangent.org

Sosem értettem igazán ezt a neo-prog elnevezést, azt hittem, új stílusmegjelölés akkor jár, ha sikerül elég markánsan különbözni a meglévő kategóriáktól – márpedig szerintem az ide sorolt együttesek (Marillion, IQ, Arena, Pendragon, stb.) nem tettek hozzá túl sokat a Yes, Genesis, King Crimson és a Pink Floyd által kitaposott úthoz. Ezzel szemben azokat, akik valamelyest megújulásra és egyéni látásmódra, hangzásra törekednek a progresszív érán belül (pl. Dredg, Bigelf, Beardfish, Von Hertzen Brothers), nem sorolják ide. Tudom, korhoz és helyhez is kötött egy áramlat önálló életre kelése, csak érdekességképpen vetettem fel ezt az anomáliát, és persze jól jött a "COMM"-ról írt recenzió felvezetéseként is.

Az eredetileg a The Flowers Kings oldalhajtásaként indult zenekar új albuma ugyanis egyértelműen az első csoportba tartozik, amennyiben kísérletet sem tesz a stílus megreformálására, újraértelmezésére. Tőlük teljesen hagyományos, kissé billentyű-túlvezérelt rockot kapunk. Öt szám, közel egy óra és – természetesen – egy koncepció (kommunikáció) köré felépülő sztori. Ahogy a nagykönyvben az meg vagyon írva. Az újdonságot kutatók ezért ne itt keresgéljenek! Akik ezzel szemben nem szeretnék elmulasztani az év egyik legjobb tradicionális felfogású progos lemezét (Don Airey "All Out"-ja mellett), azoknak erősen ajánlott a belefülelés.

Nyitásnak mindjárt egy 20 perces, többtételes kompozíciót kapunk, ahol nehéz nem észrevenni a Spock's Beard párhuzamot. Hiába, Neal Morse és egykori csapata sem akarta/akarja feltalálni a spanyolviaszt, csak szintetizálni és picit modernizálni a nagy elődök örökségét. Gyakran befigyel a Jethro Tull is, részben a fuvola használata miatt, részben pedig hangulatában. Bizony a fúvós hangszerek itt külön zenészt kaptak (Theo Travis – szaxofon, fuvola), ezért, és a gyakori jazz-rockos betétek, megoldások okán a Colosseum/Van Der Graf Generator vonal is bejön a képbe – ennyiben talán egyedinek mondható a The Tangent hangzása.

A Jethro Tull vonalat erősíti az ének alul-intonáltsága is. Ha van gyenge pontja a produkciónak, akkor az Andy Tillison billentyűs-zenekarvezető nem túl erős hangi adottságaiban rejlik. Ez szerintem nem túl zavaró, inkább csak erősíti a muzsika művész-rock jellegét. Negatívumként említhető talán még a ritmusszekció pontos, ámde innovatívnak semmiképp sem nevezhető játéka, ezzel szemben Luke Machin gitáros nagyokat teker, amikor időnként szót kap. Hogy a bandának humorérzéke is van, azt a "Tech Support Guy" bizonyítja, ez a szám kifejezetten zappás lett így, szerény véleményem szerint.

Úgy tűnik, ez a csapat a klasszikusokat próbálja meg (kifejezetten nagy merítéssel) megidézni és  ahogy látom, a vállalást maradéktalanul teljesíteni is tudták. Tillisonnak könnyen befogadható dallamokat, futamokat sikerült erre a CD-re írnia, így a muzsika - összetettsége ellenére - is gyorsan hat. Hibái ellenére szerethető munka, mert a pozitívumok jócskán felülmúlják a gyengeségeit. Idén a Haken már egyszer rendesen mellbe taszított, hogy emlékeztessen, nem szabad leírni ezt a műfajt, a The Tangent pedig bevitte az ippont érő dobást. Nem is ragozom tovább, a stílus kedvelőinek kötelező, de a kevésbé elkötelezetteknek is minimum javallott!

Kotta

Ha lehet, ezt most nem indokolnám...tessék kitalálni...

Mindenesetre érdekes, hogy ez a dal nem volt fellelhető a YouTube-on, de pótoltam a mulasztást.

Túrisas

Nem vagyok nagy rajongója a '80-as évek emblematikus glam metal zenekarainak, főleg nem a Poison-nak, de még a '90-es évek közepén valahol az USÁ-ban, egy Best Buy áruházban belefutottam a Poison "Native Tongue" című CD-jébe kemény 99 centért. Világos, hogy ennyiért nem hagyhattam ott, főleg, hogy - mint kiderült - Richie Kotzen, a Mike Varney által fölfedezett és Shrapnel Recordshoz szerződtetett ifjú titán gitározott rajta.

Még magam is meglepődtem azon, hogy mennyire bejött nekem ez a muzsika. Azt kell mondjam, hogy a "Native Tongue" a műfajon belül telitalálat, nincs rajta szinte egyetlen gyenge nóta se. Nyilván a zenekar "klasszikus" korszaka a '80-as évek második felére tehető, amikor a bandában még C. C. DeVille gitározott, de 1991-ben az MTV Music Awards alkalmával DeVille alkohol és drog hatása alatt ország-világ előtt igazán szánalmas teljesítményt nyújtott, és az azt követő színpad mögötti verekedés DeVille és a frontember, Bret Michaels között rövid úton véget vetett ennek a fölállásnak.

Ekkor került a képbe 21 évesen Richie Kotzen elképesztő gitártudásával, női szíveket megdobogtató színpadi jelenlétével, füstös "fekete" hangjával és - nem utolsósorban - kiváló dalszerzői vénájával. Szerencsére Kotzen kapott elég alkotói szabadságot, hogy ne csak beugró zenész legyen, hanem igazi dalszerző, s ennek egyik ízletes gyümölcse a "Stand" című western rock ballada.

A "Native Tongue" kereskedelmi szempontból sikeres lett, annak ellenére, hogy a Kotzen által dalokba oltott blues és funk hatások nem minden rajongó (és kritikus) tetszését nyerték el. Azt már sosem tudjuk meg, hogy mire lett volna még képes ez az új fölállás, mert Kotzen a turné közben összeszűrte a levet a dobos, Rikki Rockett menyasszonyával. Ennek az afférnak az lett a vége, hogy Kotzent azonnal kirúgták a bandából, a rossz emlékek miatt a banda azóta is pocskolja a karrierje csúcsteljesítményének számító közös albumot, sőt még a legnagyobb slágereket sem hajlandók koncerten játszani.

A kellemetlen incidens óta persze Kotzen is keményen leszólja ezt az időszakot, ugyanakkor a Poison rajongók sem kímélik Kotzent, pedig még a legelvakultabbak is elismerik, hogy a "Strike Up The Band" vagy a "7 Days Over You" az együttes legjobb nótái közé tartoznak. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy 1993-ban a műfaj már reménytelenül vergődött, lényegében haláltusáját vívta a zenei csatornák által új kedvencként kényeztetett trutyi rock (grunge) gyilkos szorításában. Ahogy mondani szokták: rosszkor, rossz helyen....

Utólag már lehetünk okosak, az időközben eltelt közel 20 év megadja a szükséges rocktörténeti távlatot. Ennek ellenére a nagy igazságszolgáltatás még mindig nem történt meg, jóllehet a Poison is belátta, hogy Richie-vel valami értékeset alkottak, hiszen nemrégen kiadták az 1993-as Seven Days Live turnén készült, eredetileg VHS-en megjelent koncertet DVD-n. A buli színhelye a legendás londoni Hammersmith Apollo volt.

A "Stand" ennek a koncertnek is valódi fénypontja, szegény Rikki Rockett még valószínűleg nem sejtett semmit, Kotzen irgalmatlan keze alatt meg csak úgy füstöl a gitár nyaka. Kotzen sokkal nagyobb elismerést érdemel, mint amire manapság számíthat a "zeneértő" kritikusoktól. Teljesen egyetértek Túrisas kollégával, aki szerint akármilyen ügyes és ajnározott gitáros Joe Bonamassa, Kotzen pár testhosszal előtte teker (szó szerint és képletesen).

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.riotrockcity.com

Fókák! Lázadás! Hiába, Amerika messze van a Feröer-szigetektől – most aztán a Tyr legénysége megkönnyebbülve sóhajthat fel –, így a grönlandi-eszkimó metáléletnek sosem kellett félnie attól az ideológiai csapástól, amit a veterán heavy metal/hard rock csapat albumborítóival mért a kereskedelmi méretű állatpusztítókra – no meg a közízlésre és esztétikára. Nos, abban, hogy a Riot nem futott be olyan karriert, amit zeneileg megérdemelt volna, talán a fókák szerepeltette és jelezte identitászavar játssza a fő szerepet: most komolyan, létezik olyan rocker, akinek a bájos állatkáról a metal jut eszébe? Oké, tudom, egy IGAZI rajongó nem a borító alapján alkot véleményt, de azért kíváncsi lennék arra a színpadképre, mondjuk Wackenben, ahol Eddie után egy amerikai vízipark fókalabdás akrobatikája adja a vizuális élményt a beindulásra váró rockerek zöldpárti szekciójának.

A Riot a hetvenes évek elején indult, ami később meghatározóvá tette zenéjének kétoldalúságát: a hard rock hatásokat annak ellenére sem tudták kinőni, hogy a nyolcvanas években a brit heavy és a kontinentális speed metal ugyanúgy formálójává vált a csapat világának, mint a rockorientáltabb, groove-os riffelés és a rock n' roll életfelfogás panelhalmaza. Hiába a csapat fő mozgatójának, a gitáros Mark Reale-nek fantasztikus instrumentális képessége, ha sosem volt képes a tömegeket megmozgató gitárkirályi attitűdökre, talán a művészi alázat és önkéntes alárendeltség az ő esetében inkább visszahúzó, mintsem ösztönző erőnek bizonyult. A karakter hiánya aztán az olyan, korszakalkotónak is titulálható, poweresebb albumok ellenére, mint a "Thundersteel" vagy a "The Privilege Of Power" sem tudta az igazi elitmezőnybe röpíteni a csapatot, a stílusbéli viszonylagos eklektika nem engedte a koherens állásfoglalást és stabil pozíciót, a rockerek pedig, jól tudjuk, nem igazán szeretik, ha bizonytalanok abban, hogy milyen szerephez kell idomulniuk.

Ez a kettősség tulajdonképpen végig jelen van a régi-új énekessel, és a "klasszikus" instrumentális szekcióval felálló új albumon is: ahol a kezdő szám után – melynek felvezető riffje akár a Running Wild "Rock n' Rolf"-jától sem lenne idegen, és melynek folytatását egy bespeedezett korai Acceptnek is tulajdoníthatnánk – egy echte, bulizós, metalriffekbe mártogatott Johnny-s rock n' roll következik, bármi megtörténhet, fejvakarásra késztetvén a szerencsétlen kritikust, hogy most mit vegyen elő a szekrényből, a szöges csuklószorítót, vagy az amerikai fazonú "veszkó-csizmát"?

Persze most azt gondolhatja az olvasó, hogy egy amolyan ledorongoló kritika fog következni, elmés eszmefuttatással arról, hogyan NEM működik az a dolog, ha b…ni is akarunk, de szüzek is maradni – mert az album a leírtak ellenére is már három napja folyamatosan pörög a lejátszómban, köszönhetően az azért túlnyomó részben uralkodó, angolszász genetikai térképpel rendelkező hol málházós, hol speedelő heavy metal riffeknek, és a remekül eltalált, azonnal magával ragadó dallamoknak. A csapat korábbi, egyik (mert sok volt nekik) korszakára jellemző Rainbow hatások csak nyomokban érhetőek tetten – talán a "Crawling" remek, keleties motívummal felvezetett gitárszólójában –, helyüket az olyan kőpanelek vették át, mint a Judas tematikájú "Sins Of The Father", vagy a szinte US powerbe hajló "Wings Are Of Angels", de én maximálisan elégedett vagyok a rockosabb megközelítésű – bár orbitálisan ostoba, paneles szöveggel rendelkező – "Whiskey Man"-nel, és a líraiként is felfogható, ám tulajdonképpen egy gyémántkeménységű metal riffre épülő, nosztalgikus dallammal kivarázsolt "Fall Before Me"-vel is.

A Tony Moore-ral történő reuniont eredményező album többé-kevésbé hozta az előre beígérteket, ráadásul meggyőződésem szerint jóval erősebb dallamokkal, mint az öt évvel ezelőtti elődje: ajánlom hát mindazoknak, akik egyetlen lemezen szeretnének amolyan fejlődéstörténeti stíluskalauzt kapni, remek zenészekkel, és a sokszínűség ellenére is egységes színvonallal.

Garael

Kiadó:
Metal Mind

Honlap:
www.doogiewhite.com

Aki közelebbről ismer, az tudja, hogy volt egy korszakom, amikor teljesen rágyógyultam a Deep Purple Gillan-érás lemezeire. A "Machine Head" (1972) dalait a végén már szegény megboldogult édesapám is kívülről fújta, annyit ordíttattam a lejátszómban. Akkoriban, ha valaki "klasszikus" hard rockot akart hallgatni, visszafelé kellett tekingetnie az időben, le kellett porolnia a régi Jugoton nyomású bakelit albumokat.

Ma alapvetően más a helyzet, a hasonló ízlésű rockerek a bőség zavarával küzdenek, hiszen újra divat lett a '70-es évek stílusában alkotni, és napjainkban számos kifejezetten színvonalas zenei produktum lát napvilágot, amely hitelesen, ugyanakkor modern hangzással idézi meg a rock zene axiális periódusát. Oldalunkon csak a közelmúltban három meglehetősen jól sikerült lemezről számoltunk be (Voodoo Circle, Don Airey, Demon's Eye), de nincs két hónapja, hogy az Opeth is egy sokatmondó névre keresztelt retro lemezzel rukkolt elő (Heritage), a leplezetlenül nosztalgia-zenekarként működő Presto Balletről már ne is beszéljünk.

A kényeztetés pedig folytatódik, ezúttal a brit nagy öreg, Doogie White csiklandozza a hard rock rajongók füleit. Doogie már letett egy s mást az asztalra, megjárta Ritchie Blackmore Rainbow-ját és Yngwie Malmsteen Rising Force-át, de ezt a muzsikát népszerűsítette a Cornerstone frontembereként és a már említett Demon's Eye soraiban is. Ilyen háttérrel és szakmai tapasztalattal tulajdonképpen nem is értem, miért nem jutott eszébe korábban, hogy szólólemezt jelentessen meg. Föltételezem, nem is ütközött nagyobb nehézségbe olyan embereket megnyerni tervéhez, mint Patrick Johansson, Derek Sherinian, Tony Carey, Neil Murray vagy Marcus Jidell, csak hogy az ismertebbeket említsem.

A "Címmel még el nem látott" címmel ellátott album Doogie White örömzenéje, belesűrítve abba nagy kedvenceit: a Deep Purple-t, Rainbow-t, Whitesnake-et (nincs meglepi), de bizony a Bon Scott-érás AC/DC-t is. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy a "Time Machine"-t vagy "Catz Got Yer Tongue"-ot hallgatva nyilván még a Young testvérek is elbizonytalanodnának, hogy vajon nem ők írták-e ezeket a nótákat még valamikor 1980 előtt.

Az albumot (hosszú szinti szólóval) indító szám (micsoda "Tarot Woman" áthallás!!!), a "Come Taste The Band" már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá teszi, hogy mi várható (a gyengébbek kedvéért ez volt a Deep Purple 1975-ös lemezének címe is), de én se mondhatok mást: ha csipázod a '70-es évek európai nagy hard rock klasszikusait, óvatosságot félretéve nyugodtan kóstolj bele a Fehér (White) Varázsló által kotyvasztott tartalmas és laktató főzetbe! Szerintem jobban sikerült, mint a kicsit egysíkú Cornerstone, bár Alex Beyrodt voodoo mágiája nekem még mindig erőteljesebbnek tűnik.

Tartuffe

Honlap:
www.animetalusa.com

Kiadó:
Sony Music

Gyermekkorom szamurájos-nindzsa filmjei okozta kíváncsiságom eredményeként gyorsan rájöttem arra a tényre, hogy a japánokkal bizony jobb, ha csínján bánik az ember. Egyrészt ugye ott van a több évezredes kultúra az európaitól eléggé eltérő, kötött szabályokkal zsúfolt kultúrrendszere – melynek alakítói a vallás, a történelmi hagyományok és a több évszázados elszigeteltség –, másrészt az a – paradox módon szintén a keleti szemléletből eredeztethető –, a kötelességen (do-n) kívül eső területekre vonatkozó extrémitásig szabados felfogás, melynek során az amerikai-angolszász hatásokat úgy gyűrik maguk alá, mint a sumo bajnokok a kötelező ágyékkötőt.

A "furcsaságoknak" persze megvan a maguk szociológiai-pszichológiai magyarázata, de az egyszeri ember az internet korában szembesülhet igazán a japán kultúra "vadhajtásaival", s döbbenhet rá, bizony nem árt óvatosnak lenni. Most ugye olcsó poén lenne előszedni a távoli ország néha meghökkentő, európai ésszel deviánsnak is mondható szexuális szokásait, melyek keretei között minden megtörténhet – és meg is történik, de most maradjunk csak a könnyűzenénél, ami a maga nemében szintén tartogat meglepetéseket.

Mert hát a szigetország a kilencvenes évek elején-közepén ugyan megmaradt a grunge-ból kiutált hagyományos hard rockot és metalt játszó amerikai és európai zenészek paradicsomának – és ezt tekintve akár egészségesnek is mondhatnánk a zenei ízlést (grunge hívők ne sértődjenek meg, ez nem az a blog, ahol objektíven elismerik a garázs éra máshol vitathatatlannak titulált érdemeit), ám a visual key képviselőire vetett pillantás már nem biztos, hogy egyöntetűen tetszést aratna a macsó-hímsoviniszta európai metálhívők körében. És persze ha hozzátesszük, hogy "kultúrhatásként" az ottani éra Marty Friedmanból "techno-krata" popikont varázsolt, már egyáltalán nem lehetünk meggyőződve arról, miszerint a dolgok ugyanúgy működnek odaát, mint amit a jó öreg kontinensen megszokhattunk.

Ettől függetlenül az a gitármágián alapuló, Malmsteen-i speed világ, ami Amerikában mondjuk szinte kiveszett a köztudatból (talán benne sem volt), Japánban vitathatatlanul és folyamatosan virágzik (nem úgy, mint az elmúlást szimbolizáló cseresznye), és olyan hazai – tehát nem importált – sztárokat termel ki, akiknek munkássága előtt akár a stílus valóban ismert és elismert nagyjai is képesek amúgy huszárosan tisztelegni.

Bevallom, gőzöm sincs róla, ki az az Eizo Sakamoto, akinek Animetal nevű bandája "tribute"-kodni ösztönözte a "Malmsteen metal" jeles képviselőit, de talán nem is ez a lényeg. Annál inkább a tisztelet csapat névsora, ami igazán impozáns: a japán kötődésekkel megáldott Mike Vescera és Marty Friedman szereplése nem meglepő, mint ahogy a Racer X-es időkben a stílus koronázatlan dobos királyáé, Scott Travisé sem, de az odaát szupersztárnak számító Chris Impellitteri vagy Rudy Sarzo is minden bizonnyal kedveli Nippont, ahol még mindig tömegeket képesek megmozdítani az Európában talán már kissé elkoptatott arpeggio-shred sémákkal.

A lemezen található számok egyébként semmi különöset nem tartalmaznak a Dragonforce sebességet újradefiniáló játékossága után. Aki ismeri mondjuk a Galneryust, az körülbelül képben is lehet az animek szövegi és design világát felidéző Sakamoto univerzumban: rágógumi, gyermekdal játékosságú, szirupos dallamok egy bekokainozott egér őrült szaladgálására gyorsítva, szerencsére a japán bandákra jellemző feminin, vagy "szamurájosan torokszikár" énekhang mellőzésével. A zenészek elsőrangúak, Impellitteri pedig végre kiélheti az Amerikában talán már cikinek számító és Rob Rockkal a tudata mélyére száműzni kényszerült Malmsteen-mániáját. (Bár Chris mindig is megmaradt a dalalkotás priorizálásának valóságos talaján, nem úgy, mint vetélytársa…)

A meglepetés tehát ezúttal elmaradt – hacsak nem ütődünk meg a zenészek anime-fazonra igazított külsején – , de még mindig fenntartom, továbbra is legyetek óvatosak, nehogy úgy járjatok, mint az egyszeri angolna a japán barlangjáró túrán… A többit a képzeletetekre és az anime képregényekre bízom.

Garael

Erről a produkcióról nem lehet hagyományos lemezkritikát írni, sőt, még rendhagyót sem. Mert ez a cucc valójában nem egy rock album. Sokkal inkább reklámfogás, blöff, poén és végső soron márkaépítés. Maximum elmélkedni lehet – esszé jelleggel, belekontárkodva szociológiába, pszichológiába – a siker és a pénz jellemromboló mechanizmusán, és filózni arról, hogyan szakadhattak el a valóságtól a valaha volt pumacipős rockerek azon nyomban, ahogy Guy Laroche öltönyre váltották a farmermellényt, olyannyira, hogy nem hallják a fülükkel, ha a lemezük szarabbul szól, mint egy első demós garázsbandáé, és nem látják a szemükkel, ha az album borítója annyira gáz, hogy azt még ez a szóban forgó amatőr bagázs is szégyellené nyomdába adni.

Bár elképzelhető, hogy a St. Anger zenéjében, vagy a Death Magnetic borítóján is az az absztrakt művészi szemlélet tükröződik, ami a Lulun, amely szerint lehet valami annyira tré, hogy az már  kvázi zseniálisnak minősül, úgyhogy elképzelhető, bennünk van a hiba - nem értjük mi ezt, tufa rockerek... De az is egy lehetőség, hogy felsőbb körökben már csak ennyi jár egy misiért – feltételezem, ennyi zöldhasút minimum fizettek a művész úrnak vagy a hangmérnöknek a remek teljesítményért, mégis csak van benne egy fél órácskányi munkájuk, ha már ennyit kapott Trujillo is, mielőtt még egyetlen hangot is lefogott volna a basszusgitárján.

Lehet esetleg még azon morfondírozni, vajon hány értékelhetetlen produktumot kell kiadnia (vagy hány évre kell eltűnnie) egy Metallica / Guns and Roses szintű bandának ahhoz, hogy a népszerűsége jelentősen megcsappanjon. A példa azt mutatja: akárhányat, akárhányra. Ezen zenekarok olyan egészségtelen ismertségre tettek szert a '90-es évek elején, hogy olybá tűnik, a legcikibb teljesítménnyel sem tudják lenullázni azt – ahhoz nem élnek elég soká. Azért a Metallica ezt úgy látszik, nem teljesen így gondolja, ők szeretnék elkerülni a lassú lemorzsolódást, mely a Death Magnetichez hasonló, a kreativitás és a megújulás legapróbb jeleit is nélkülöző teljesítménnyel hosszabb távon óhatatlanul bekövetkezne. Márpedig, ha igazán jó lemezt nem tudunk írni, akkor írjunk nagyon..., hmm...,  különlegeseket!? Így legalább folyamatosan velünk foglalkozik a sajtó és nem lesz esélye a mai fiataloknak elsiklani mellettünk, megkerülni minket (ej, ha erre mondjuk UDO is rájött volna időben, Ke$hával duettezne inkább, mintsem hogy egyre másra gyártsa a korrekt, de nem kiemelkedő metal albumokat).

Eképpen okoskodhatnak. Olyan piszok gazdagok, hogy a lé már nem számít, már azzal sem tudnak mit kezdeni, amennyijük most van. Ergo bármit megtehetnek, ami csak eszükbe jut. - Te James, kivel nyomulnál legszívesebben? De ne rockert mongyá' nekem, mert az se érdekelt senkit, amikor Lemmyvel bratyiztunk. - Hát, Johnny Cash az cool lenne... - Ő már nem él, tesó. Meg azok a panterás gyerekek már csináltak valami country-metal cuccot, legyen most valami más... Valahogy így lehetett végül Lou Reed a befutó. Ehhez volt kedvük, és leszarják, hogy jó lesz-e a muzsika vagy sem. A lényeg az, hogy mindenki róluk beszéljen.

Nem mintha nem sülhetne ki valami igazán jó egy ilyen típusú együttműködésből. Csak ahhoz tudniuk kellene zenélni egy kicsit. Mert annak ellenére, hogy a Metallica piszok jól csinálta valaha azt, amit csinált, nem különösebben jó muzsikusok. Hiányzik belőlük az a képesség, képzettség, hogy a szűk műfajukból kilépve maradandót alkossanak. Nem véletlen, hogy az S&M se lett jó: Michael Kamen ide vagy oda, szerintem az egyik leggyengébb szimfonikus – rockzene kooperáció, amit valaha készítettek. Ezt érzem itt is: kevesek ők ehhez a kihíváshoz! Ha teszem azt, a "The View" riffjét Iommi nyomná, TÉNYLEG olyan hátborzongató lenne a muzsika, ahogy azt a mondanivaló megkívánja. Az is fix egyes, hogy például Steve Vai Reed beteg és kifacsart zenei világához is izgalmas zenei alapokat tudna biztosítani.

Szóval itt van nekünk egy cipész, aki olyan felkapott lett a lábbelijeivel, hogy mára már egy nemzetközi ruházati láncot igazgat. Neki jó, mert nem görnyed és gürizik egy rosszul megvilágított műhelyben naphosszat, helyette a divatszakma krémjével hetyeg. Nekünk meg az lenne az igazi, ha maradt volna a kaptafánál, ugyanis kurvára nem tudunk mit kezdeni az avantgarde ruhakölteményekkel, mikor szimplán csak egy tökös western csizmára lenne szükségünk.

Kotta

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.gronholmband.com
myspace.com/mikagronholm

Grönholm. Csak így egyszerűen. Akkor most nézz utána! Nyilván nem Marcus "Bosse" Grönholm, a híres autóversenyző, aki kétszer is megnyerte a rally világbajnoki címet (2000-ben és 2002-ben). Tartok tőle, hogy nincs a mostanában sokat emlegetett pesti Új Színházban futó "A Grönholm-módszer" című darabhoz sem köze. Némi utánajárás után kiderült, hogy Mika Grönholm, több hangszeres zenész és hangmérnök áll a finn metál banda mögött.

Tavaly jelent meg első lemezük (Eyewitness Of Life), s már akkor erőst gondolkodtam rajta, hogy meg kellene írni, hiszen finn is, kicsit progresszív is, pont ahogy én szeretem. Sajnos végül elbizonytalanodtam, mert bár végig érezhetően ott bujkált a tehetség a szerzeményekben, az a bizonyos "umpf" mégis hiányzott belőle, így elmaradt az a bizonyos "azannya" is. Pedig Mikka Grönholm jó kis csapatot szedett össze, Markku Kuikka énekes (Status Minor, Thaurorod) mellé bepalizta Derek Sheriniant és Ty Tabort is.

Azt vártam, hogy a második próbálkozásra, már érettebb, összeszedettebb anyag kerül ki a kezük alól, de azt kell mondjam, hogy most sem sikerült meggyőzniük. Valahogy csapongó az egész, mintha a Tony Martinos Black Sabbath-tól kezdve (Under My Star) a Dream Theaterig bele akarnának sűríteni mindent. Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy olykor egész tetszetős megoldásokat, akár kimondottan jól sikerült nótákat fedezzünk föl az albumon. A "Distorted Eyes" pl. jó kis húzós, sallangmentes power nóta, a Pink Floyd "Animals" korszakát idéző akusztikus "Set The Stones"-ban pedig Markku Kuikka domborít egy nagyot.

Nem mondanám, hogy rossz a lemez, meghallgatni ugyan érdemes, de megvásárolni valószínűleg már nem. A második nekifutás sem hozott áttörést a Grönholm számára, és az éppen azért bántó, mert a másod- vagy harmadvonalas teljesítmény mögül végig ott kukucskál a lehetőség. Ha le akarnám fordítani az arisztoteliánus-tomista metafizika nyelvére, akkor azt mondanám, hogy a lehetőség (potentia) sajnos tiszta lehetőség (pura potentia) marad, mert nem megy át a megvalósult létbe (actus).

Tartuffe

Van az úgy ritkán, hogy egy név, ezért vagy azért, de olyan súllyal telepszik az azt viselőre, hogy akár naponta meg kell vívni vele/ellene a harcot, és a győzelem még így is erősen kétséges. Na, de hogy kettő??!!

A családi név ebben az esetben már önmagában felér egy halálos ítélettel, már ha az azt viselő ifjú gitározásra adja a fejét, hiszen Blackmore apu életműve olyan árnyékként telepszik a gyerkőcre, ahonnan sem anyag, sem fény nem szabadulhat ki. Igen, a nagy Blackmore fekete lyukként nyeli el a kis Blackmore-t, valahányszor az gitárt ragad. És ezzel még nincs vége a nevek okozta megpróbáltatásoknak…

Ha esetleg megkapta volna az esélyt, hogy pl. John Blackmore-ként próbáljon kitörni a fekete lyuk sűrűségéből, akkor megmaradt volna a reménye, hogy büszkén, magasra emelt fejjel bukjon el. De nem, ő ezt az esélyt nem kapta meg. Megkapta viszont a keresztségben (?) a Jürgen nevet…

Jürgen Blackmore. És mégis mozog a Föld! Hiába mondaná el az egyébként abszolút hihetőt, miszerint a név okán ő az elvárások miatt hátrányból indul, elgondolkodtam, hogy ezzel a tehetséggel, vajon lenne-e a kebelbarátja a szinte teljes germán rockszakma. Sorban álltak volna-e a stúdió előtt a válogatott énekesek, ha őt éppen nem Blackmore-nak, hanem Jürgen Engelstädter-nek hívják. Nem hiszem. Ugyanis Jürgen tagadhatatlanul örökölt valamit apu vonásaiból (sokat) és tehetségéből (keveset), de ez nem gondolom, hogy rendes esetben mindez elég lenne egy szólókarrierhez.

Ráadásul Jürgen az apu által kitaposott (mit kitaposott? az izzó magmáig kivájt) úton halad. Ugyanazt a Rainbow hatású hard rockot, jobban mondva annak egy modernebb, metalosabb irányát célozta meg, több-kevesebb sikerrel. Jó összehasonlítási alap lehet talán egy kései Rainbow dal, a hasonló zenei felfogásban fogant "Black Masquarade", de hogy éreztessem a különbséget: ha ez a dal szerepelne ezen a lemezen, minőségében olyan magányos és társtalan lenne, mint anno a zwickaui Trabant gyár késztermék udvarán egy odatévedt Aston Martin V12 Vanquish.

Jürgen ugyanis tucatzenész, egy igazi iparos. Tudja a kötelezőt, de sem kimagasló dalai, sem saját, jellegzetes soundja nincs. Sőt, engem kifejezetten idegesít a semmilyen, zoom-torzítós, gitárhangja. Más esetben talán fel sem tűnne, esetleg dicsérném is, de ő itt mégiscsak Jürgen, akarom mondani Blackmore.

Ezzel együtt a lemez hallgatható, néhány jobb torok (Oliver Hartmann, Dave Esser, Michael Bormann) miatt helyenként elismerően is bólogattam, de összességében megmaradtak és győzedelmeskedtek a természet törvényei: A fekete lyukból egy szikra, egy molekula sem tudott kitörni.

Túrisas

Nincs ezzel a fúzióval és általában a Luluval az égadta világon semmi baj. Egészen addig, amíg a nevén nevezik a produktumot.

Mondjuk, kiáll a zenekar és elmondja, hogy: "emberek, mi elértünk mindent, amit metal banda elérhet, ráadásul nem érdemtelenül. Most úgy gondoltuk, hogy ezzel a bálványként tisztelt vén demens drogossal kiadunk egy vicc-albumot, csupán poénból. A zenei alapot összerántottuk seperc alatt, sokat nem kotlottunk rajta, de ezt bárki hallhatja, Orion-szerű témákat tehát senki se várjon. És senki ne lásson mögé semmi intellektuálisat, márcsak azért sem, mert nincs mögötte az égvilágon semmi intellektuális. Az öreg berántott, barátságtalan kappanhangján végigsztorizta a felvételeket, majd beszartunk egyébként neki, iszonyú jó dumája van. Egy földönfekve röhögős lazulás volt az egész, de úgy gondoltuk, az estéket legalább a magunk számára felidézendő, kiadjuk, esetleg töltsétek le, azonban pénzt csak tényleg akkor adjatok érte, ha már minden másra költöttetek. Nem akarunk zsákbamacskát, tisztességtelen lenne."

Nem ez történt, és itt az a pont, ahol éppen csak nem hányok a saját ölembe, ahogy hallgatom ezt a szart és olvasom a pofátlan promóciós szövegeket. Hammett szerint egyenesen a legjobb dolog, amit valaha készítettek, és ennyire kreatívak már a '80-as évek óta nem voltak. - Szégyellje magát, és az összes többi zeneművész-tagtárs is, mert kb. ehhez hasonló megnyilatkozásokat olvashatunk mindegyikőjüktől. A vén demens drogos szerint egyenesen világtörténelmi a jelentősége, persze, ha az ő véleménye egyáltalán számít valamit.

Piero Manzoni művész úr 1961-ben 90 darab 30 grammos, 4,8×6,5 centiméteres konzervet adott közre, melyre több nyelven az volt ráírva, hogy "A művész ürüléke, nettó 30 gramm". Az alkotás néhány darabja 1961 augusztusában szerepelt kiállításon, s a művész akkor egy-egy példány árát az arany aktuális árához igazította hozzá, vagyis pontosan annyiba került, amennyiért harminc gramm aranyat lehet vásárolni. Korán bekövetkezett halála után mind több példánya talált gazdára, egyre magasabb áron. Mostanra mind a kilencven számozott példány elkelt, Manzoni konzervdobozba zárt ürüléke mára magasan meghaladta az arany árát, hiszen volt (olyan állat), aki grammonként 4133 eurót fizetett érte.

Hetfield, Ulrich, Hammett, Reed művész urak! Miért kellett ez a sok ostoba, velejéig hazug duma az alkotás köré, hiszen Manzoni óta tudjuk, hogy a "A művészek ürüléke" címmel is sikeres lehetett volna a Lulu? Én is röhögtem volna és nektek sem kellene szégyenkezve tükörbe nézni. De fognak ebből eladni így is jó sokat, és lehet majd áradozó kritikákat is olvasni pl. a húszpercesre hízlalt "Junior Dad" nagyszerűségéről azok szellemi társaitól, akiknél valószínűleg máig ott figyel a házi trezorban a drágáért vett és féltve őrzött székletke.

Mi azért nevezzük nevén ezt nyugodtan csak szarnak (ha máshogy nem, legalább fennkölt művészi értelemben) és akkor legalább nem csapjuk be egymást, ok?

Túrisas