Történt pedig az Úrnak 2011-ik esztendejében, hogy a Pécsi Dávid (David Paich) és Lukács Pisti (Steve Lukather) által alapított, sportfogadási szelvényről elnevezett zenekar valahavolt dalnokai úgy döntének, hogy összemérnék (hang)erejüket. Mivel az X-faktor selejtezőjén kiestek - lévén, hogy Y kromoszómájuk is találtatott és diszkvalifikálva lettek - más módot kerestek az összehasonlításra. S lőn világosság az elméjükben: "csináljunk albumot!" - na, nem egymással, hanem ez is egy mással, meg az is egy mással.

Az originális fiú (a Toto-alapítótag Bobby Kimball), miután a szókirakó vetélkedőn elvérzett a teljesen értelmetlen Yoso szóval, némethon felé vette az irányt. A nagy zeneipari mágus, Bűnös Máté (Mat Sinner) vette szárnyai alá, aki megmondá vala a tutit: össze kell állni egy másik - régi nagy dicsőségén ábrándozó - mesterdalnokkal (Jimi Jamison), s midőn a Hold a Rák jegyébe lépett (október 18-án), és a szentimentalizmus eluralkodott vala a Földön, elérkezettnek látták az időt, hogy megjelentessék a két "öregecskedő" bárd fiatal lányok utáni vágyakozásáról szóló, videoklippel beharangozott albumot.

Sokan kritizálták is érte őket, mondván: nem vénnek való már ez a szentimentális ábrándozás, de hát a nagypapa korú urak is lehetnek szerelmesek, legfeljebb ma már más tempóban nyomják. (Kedvenc öregemberes viccem a kliphez aktualizálva: A felvétel szünetében Jimi megkérdi Bobbyt: - Mondd, te szoktál vizelni két közösülés között? - Naná, ki bírná ki két hónapig!)

A nagy mágus tehát összetrombitálá szolgáit, a Primal Fear-ben muzsikáló két kobzosát, Alex Beyrodt-ot és Magnus Karlsson-t, valamint Martin Schmidt-et, aki a Goddesss Shiva-ban ütötte a ritmust a varázsló speciális szetartásai alatt, továbbá Jimmy Kresic billentyűnyomogató kisiparost, aki egy másik szertartás, a Voodoo Circle alatt kísérte a muzsikacsináló gurut. Ő maga a basszusgitárt ragadá meg, hogy játékával emelje a produkció ázsióját. A zenét nagyrészt a vikingekre bízá, a svéd Toto-árus Robert Säll-re (Work Of Art), és a napfogyatkozásban utazó szemfényvesztő Erik Martensson-ra (Eclipse). De itt lábatlankoda a felvételeknél a Jimi Jamisontól egykor elválaszthatatlan Jim Peterik, úgymint Steve Lukather rendszeres szerzőtársa, Randy Goodrum is, hogy a Mr. Mister megálmodójáról, Richard Page-ről, és a The Babys vagy a Bad English énekeséről, John Waite-ről ne is beszéljünk.

Egy számot még a brazil szappanoperába illően befutott Auras is küldött a messzi Dél-Amerikából, hogy a modern varázslatoknak köszönhetően a germánföldön feljátszott zenei alapokra a két hangművész hazatérve, a los angeles-i stúdióban énekelje föl a dalokat, miután a tengerparton feltöltődtek napsugárral és a baywatch-lányok látványával.

Azt kell mondanom, a "Born To Be My Baby"-koppintástól eltekintve (Kicking And Screaming) igen egyedi és változatos lemezt sikerült teremtenie ennek a válogatott csapatnak, de a nyitó két Robert Säll-nóta kivételével inkább a biztos túlélésre törekedtek (Survivor), mint hogy a szerencsére bízzák magukat (Toto). Pedig a totózás jobban áll nekik!

A marginális fiú (a csak egy lemezen szereplő Fergie Frederiksen) megküzde a maga sárkányával, akit a gonosz varázsló rák képében küldött elébe, s midőn legyőzni látszék a gonoszt, máris lemez felvételébe kezde, hogy örök emléket hagyjon maga után. Ehhez egy másik, teutonhonba szakadt újvilági varázsló, Dennis Ward segíté hozzá, aki szintén basszusgitárosként híresült el a Rózsaszín Bombázók germán megfelelőjében,a Pink Cream 69-ban.

A feszes ritmusokat Dirk Bruinenberg biztosítá, aki már az Adagioban, majd David Readman szólólemezén is dolgozott vala a rocksámán kezei alatt, a varázsszőnyeget az ének alá a nagy kövér ember, Eric Ragno billentyűs helyezé el, őt szintén ismerhetik a David Readman rajongók, de ellátá szintetikus hangokkal a Ramos & Hugo, a Takara és még sok más kellemetes muzsika hátterét. Jómagam a Graham Bonnet koncerten láthatám őt élőben (bár be kell valljam, nem az ő lábai elé borultam le, sokkal inkább az énekes, vagy a gitáros Taz Taylor vonta magára a figyelmemet.

Az ügyes fiatal gitáros, Nathan Eashman ellátá a feladatát, de semmi extrát nem tett a produkcióhoz. Ellenben itt is felüték fejüket a brazil fiúk, akik saját szerzeményüket ezúttal fel is játsszák, és egy "Home Of The Brave"-szerű lüktetéssel megáldott nótát csinálnak. Már értem, miért hívják őket úgy, ahogy: AOR óriások ők, csak hát törik a magyart rendesen, ezért lettek Auras. A lemez legjobbjának kiáltom ki ezt a sorból kilógó "Lyin' Eyes"-t!

Érdekes, hogy a varázslóknak mennyire egy rugóra jár a homokórájuk: itt is fel-, majd eltűnedezik Robert Säll és Jim Peterik neve, mellyel nem mellesleg kellemes perceket szereznek nekem (ennyi elég az eszperentéből!). Bár a címadó "Happiness Is The Road" mintha inkább Toby Hitchcocknak íródott volna, csak valahogy lemaradt az utolsó Pride Of Lions lemezről, és végül itt kötött ki. Säll pedig hozza formáját, és a "Milyen Toto-dalcímet adjunk születendő lányunknak?" adatbázist (Angela, Lorraine, Eleonore, Rosanna, Lea, Pamela, Melanie) gyarapítja "Elaine" című szerzeményével, ami ráadásul egy Carmen-utánérzés! (Végülis a Work Of Art alapítója arra tette fel az életét, hogy az egyetlen Fergie Frederiksen-es Toto album, az Isolation stílusát egy az egyben lemásolva - de olyan aprólékossággal, hogy még Paich szinti- és Luke gitárhangszíneit is visszahallom a dalokban - létrehozza a '80-as évek AOR-iskolapéldájának a XXI. századba átemelt változatát.)

Aztán itt van már megint ez a Desmond Child-ízű "First To Cry", amit a House Of Lords is feldolgozott idén. Nos, ebben James Christian verziója jobban tetszett nekem, de ez nem jelenti azt, hogy Fergie változata ne lenne jó, csak hát a csillagos ötöst nem lehet felülmúlni! A lemez legjobb pillanatait azonban a brazil fiúkon kívül az ex-Dionysus (majdnem-druszánk) dobos, Ronny Milianowicz szerzeménye, a nyitó "Angel", és a David Roberts-kompozíció, a" Love Waits For No One" okozzák.

A legkisebbik fiú (a csupán 51 éves Joseph Williams), János fia József, akinek apja lehetett volna ácsmester is, de addig-addig faragá a fát, míg végül csupán egy pálca maradt belőle. Nosza, elkezdé bőszen lengetni, s elnevezé karmesteri pálcának, mellyel olyan filmzenéket vezényel le (azon túl, hogy meg is írá azokat), mint a Star Wars filmek, a Cápa, a Superman, az Indiana Jones filmek, az E.T., a Jurassic Park, és az első három Harry Potter film. Másnak egy is elég lenne ezek közül! De a fiú sem esett messze a zenélő fától, és számomra legkedvesebb Toto-énekesként beírta magát a rock-történelembe.

A nyolcvanas években inkább Lou Gramm-re hasonlító filigrán fiatalemberből meglett férfikorára jóllakott napközis lett vala, de ez nem hátráltatott még senkit az éneklésben (lásd: Pavarotti). Ő az "egy legyet két csapásra" elvet követé (nehogymá' fordítva!), és Peter Friestedt gitáros-producert kérte fel a varázslási és a gitárbűvészkedési feladatokra. A dalszerzéshez pedig telefonos segítséget kért Tommy Denandertől. Meggyőződésem, ha fordítva csinálja, sokkal jobb lemez kerekedik ki a kezük alól. Jó, hát kerek ez is, meg szép ezüst színű, de hiányzik belőle valami! Ahogy a cigányprímás mondta vala a fiatal brácsásnak: "jó-jó, csak hiányzik belőle a cisz".

Hiába a ragyogó indulás, a Robert "fene tudja honnan került elő már megint" Säll és a tipikus Toto íz a "Swear Your Love"-ban, hiába a nagy sláger, a "Stop Loving You" visszaköszönése a "Say Goodbye" énekdallamában, majd később még egyszer a "One More Night" gitárszólójában, hiába Bill Champlin (Chicago) felbukkanása egy duett erejéig a "Where To Touch You"-ban, hiába a kiváló Toto-interpretátor Lars Säfsund (Work Of Art) háttérvokálozása a dalokban, mindig visszaveti a produkciót egy-egy közbecsúsztatott unalmas lassú nóta (Sometimes You Win), halovány teljesítményű instrumentális szerzemény (Going Home), vagy egy közepes, s ezért fölösleges reggae próbálkozás (Gotta Find It). Tommy Denander ritmusgitárosként való foglalkoztatása egy feleolyan tehetséges másik gitáros mögött meg egyenesen öngól.

Tehát...visszaszámlálás..., óra állj! Felovasom a közönségszavazat (jelen esetben én) eredményét: Harmadik helyezett - őszinte fájdalmamra, mert a Fahrenheit / The Seventh One lemezek kapcsán lettem Toto-függő - Joseph Williams, aki egy fáradt, itt-ott unalmas, persze azért időnként megvillanó lemezt tett le az asztalra. Ahogy említettem, talán Tommy Denanderrel kellett volna kooperálnia inkább! Csupán az vígasztal, hogy tavaly láthattam őt élőben az újjáalakult Toto nyári turnéján, a Lovely Days fesztiválon Wiesenben, ahol az említett két lemezre épülő koncertet adtak, és olyan élményt nyújtottak, hogy szegény Gary Moore az eperjesi fellépésével lecsúszott a második helyre az év koncertje címért folytatott küzdelemben.

Második helyezett lett Bobby Kimball, akit Jimi Jamison erősen elvitt a Survivor irányába. Viszont nekik volt a legerősebb háttércsapatuk: Alex Beyrodt vagy Magnus Karlsson egyedül is elvisz a hátán egy lemezt, hát még ketten együtt! "And the winner iiiiis...", ahogy a nagy díjkiosztó gálákon szokták mondani, Fergie Frederiksen, aki csodával határos módon állt fel az inoperábilis májrák után, hogy a stúdióba vonulva megcsinálja az év AOR albumát. Nem voltak nagy zenészek, csak egyszerű iparosok, de a dalok úgy szóltak, ahogy a nagy könyvben meg van írva. És ott van az a bizonyos "Lyin' Eyes", amelyet kakukktojásként teljesen más zenészek - a fiatal brazil AOR csapat, az Auras muzsikusai - vettek fel, és amely azóta nem megy ki a fülemből - erre szerintem még Steve Lukather is csettintene!

CsiGabiGa

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
myspace.com/lancekingvox
www.nightmarerecords.com

Lance King a fémzene világában már valódi intézménynek számít, hiszen huszonvalahány albumon működött közre, énekelt pl. a Paramyze, Balance Of Power és Avian lemezeken, az általa létrehozott kiadó, a Nightmare Records pedig számtalan bandának adott lehetőséget a megjelenésre. Épp ezért furcsa, hogy mindeddig nem jutott eszébe szóló anyaggal előrukkolni. Most végre elszánta magát, és "ha lúd, hát legyen kövér" alapon kiterjedt kapcsolatrendszerét kihasználva komoly zenész csapatot hívott meg, hogy segítsenek neki megírni és följátszani a lemezt.

A teljesség igénye nélkül itt van néhány név: Jacob Hansen (Beyond Twilight, Anubis Gate), Michael Harris (Darkology, Thought Chamber), Tore St Moren (Jorn), Fred Colombo (Spheric Universe Experience), Markus Sigfridsson (Darkwater / Harmony), Kevin Codfert (Adagio), Elyes Bouchoucha, Malek Ben Arbia, Anis Jouini (Myrath). Nem gyenge csapat.

Ha azt mondom, a produceri munkát Jacob Hansen vállalta magára, akkor aligha lepődhet meg bárki is azon, hogy a muzsika nyíltan a Queensryche-Anubis Gate tengely mentén mozog. Erre csak ráerősít King fiatalkori Geoff Tate-re hajazó hangja, amely egyszer LaBrie, máskor Dickinson orgánumának színezetét is képes magára ölteni. Sajnos - és ez az egyik kifogásom - a hangzás túlságosan is Jacob Hansenes lett: kicsit szintetikus (főleg ami a dobokat és a gitárokat illeti) és irritálóan zajos (mint annak idején pl. a Ride The Sky).

Az anyag inkább hagyományos heavy vagy power metalnak minősül, bár vannak rajta progresszívebb darabok is, mint pl. a címadó dal. Az első négy nóta kifejezetten ígéretes dalcsokor, jól eltalált, közérthető dallamokkal (különösen a "Manifest Destiny", ami a Queensryche örökérvényű klasszikusára, az "Empire"-re is simán fölférne), de ezután kicsit megbicsaklik a színvonal, és bár a végére megint összekapja magát King mester (pl. "Infinity Divine"), a refrének itt már jóval elvontabbak. Úgy sejtem, a legutóbbi Anubis Gate lemezből már kimaradt Jacob Hansen ezekben a dalokban írta ki magát.

A hangszeres teljesítményre - figyelembe véve a végeredményhez hozzájáruló muzsikusok illusztris névsorát - természetesen nem lehet panasz. Szerintem messze ez a legjobb lemez, amin Lance King valaha is énekelt. Az is elismerésre méltó dolog, hogy az egyébként nyíltan keresztény kiadótulajdonos a lemez bevételeit teljes egészében karitatív célokra ajánlotta föl - a "Not For Sale" nevű szervezet javára, melynek célja, hogy az ún. szexrabszolgák ijesztő méreteket öltő adás-vétele ellen harcoljon. Akit esetleg nem győzött meg ez a recenzió és csak saját fülének hisz, az egész lemezt végighallgathatja streamelve itt.

Tartuffe

Nem tudom, hogy egyre növekvő olvasótáborunk előtt egyértelmű-e, de nem egy marginális, elfuserált "futottak még" kategóriában versenyző blog a Dionysos Rising. Ennek illusztrációjaként illesztettem be a képet, ami a tegnap esti aktuális helyezésünket mutatja.

Ha jobban megnézzük, a Metalindex szerinti pozíció egyben a legolvasottabb rocktémájú blogként mutatja a DR-t, hiszen jobbára komoly, sokfős szakmai stáb által működtetett honlapok előznek csak meg bennünket (meg sokszor a metalkilincs). Ráadásul ezek jelentős része hangszerbolt, rockruházat, koncertjegy értékesítés, ... stb. Nem is folytatom, mert a végén még csak kibököm, hogy a mellékelt kép szerint mi vagyunk az ország legjelentősebb netes intézménye rockilag. Nem egyébként. A Shock! még mindig jobb...

Tartuffe cimborámmal kezdett munkánk termése tehát kezd beérni, innentől kezdve pedig a mára ötfősre gyarapodott blogcsalád (Tartuffe, Garael, Kotta, CsiGabiGa, Túrisas) támad le Benneteket az írott szó és szakmaiság erejével...

Külön köszönet Boltsek Andinak (metalkilincs.blog.hu) az önzetlen segítségért.

Kiadó:
Frontiers Records

The Magnificent... Mi a szösz!? Csak nem a hollywoodi klasszikus film, a "The Magnificent Seven" (itthon: "A hét mesterlövész") zenéjének valami új kiadása? Már a fedetlen keblű szárnyas-glóriás hölgyet (?) ábrázoló borító is azt sejtette, hogy nem erről van szó, de azután az is gyorsan kiderült, hogy ezek nem is heten vannak! Ha úgy nézzük, csak ketten vannak, név szerint Torsti Spoof gitáros (Leverage) és Mike Eriksen énekes (Circus Maximus), akiket a '80-as évek aréna rock bandái iránt érzett múlhatatlan szimpátiájuk hozott össze egy finn-norvég koprodukció erejéig. Ők a projekt szíve-lelke. Más szemszögből viszont sokkal több ember tapossa itt egymás lábát: néhány kiváló zenész, mint pl. Rolf Pilve dobos (Status Minor, Essence Of Sorrow), Jukka Karinen billentyűs (Thunderstone, Status Minor), valamint Mats Haugen (Circus Maximus) és Tuomas Heikkinen (Leverage) gitárosok, akik zeneszerzőként is jegyeznek néhány nótát. A komponálásban segítségükre volt még több más zenész is a Leverage, Brother Firetribe és Urban Tale nevű és rokonlelkű formációkból.

Mind az alap-páros zenei preferenciáiból, mind pedig a közreműködő és zeneszerzésbe besegítő muzsikusok eddigi munkásságából nagy biztonsággal kikövetkeztethető (ha a Frontiers kiadó atyáskodása a projekt fölött nem lenne elég nyilvánvaló), hogy egy ízig-vérig európai (pontosabban skandináv) jelenségről van szó, könnyen emészthető dallamokkal, üvölthető refrénekkel, fogós kórusokkal, egetverő gitárszólókkal; méghozzá úgy, hogy a '80-as évek napfényes hangulata, de a harmadik évezred elejének dögös megszólalása köszön vissza az albumról.

Valójában a Leverage és a Brother Firetribe már régóta iparkodnak azon, hogy ezt a fajta "retro" hangulatú zenét divatos, modern köntösben tegyék elérhetővé a reménytelenül "maradi", dallamfüggő rajongóknak. Most azonban - talán a dalszerzők nagyobb száma vagy a közreműködők közti figyelemreméltó kémia miatt - az egész új, mindennél magasabb szintre emelkedett. Nyilván a Circus Maximus, Thunderstone és Status Minor környékéről, azaz a erőteljesebb vagy progresszívebb műfaj felől érkező muzsikusok bevonása sem maradt eredménytelen. Persze ez nem annyira a kompozíciók komplexitásában, hanem inkább a hangzásban és a hangszeres megközelítésben, pl. a kövérebb riffekben vagy a lélegzetelállító szólókban válik tetten érhetővé.

Talán nem is akkora sületlenség mint amekkorának így elsőre tűnik, ha azt mondom, hogy amennyiben a pénzéhes kiadók, az élvhajhász életmód és a seattle-i trutyi (grunge) nem szól közbe (azaz egy szerves fejlődés esetén) napjainkra ilyen lett volna a rádióbarát metál arculata. Nem mehetünk el szó nélkül amellett sem, hogy az egyébként jellegzetesen progresszív metál közegben forgolódó Mike Eriksen mekkorát énekel itt, és milyen döbbenetesen jól passzol a hangja ehhez a stílushoz! Nélküle sokkal kevesebb lett volna ez a projekt; teljesítménye alapján inkább hozzá illettek volna az angyalszárnyak, nem a borítón pucsító ledér nőszemélyhez.

Tisztázzuk: nem vagyok sem AOR, sem hajbanda rajongó, jóllehet tipikusan nem is zárkózom el egy műfajtól csak azért, mert a riffek nem szaggatják le a fejem, vagy az énekes nem hajlandó hörögve-rikácsolva borzolni a gyengébbik nem idegeit. Ez a muzsika azonban az elejétől a végéig tényleg pazar és fönséges, ahogy azt a projekt neve is hirdeti. Totál padlón vagyok tőle, csak iszom és iszom be a dallamvirágok bódító illatát: refrén ordítás, ököl rázás, léggitározás aktiválva! Ha ezután puhapöcsű nyálrockernek kiáltanak is ki, ez az album akkor is rajta lesz a 2011-es top listámon!!!

Tartuffe

Kőagyú rockerként nem az én asztalom a fúziós lemezek értékelése, mert az esetek többségében úgy tapasztalom,  a rock kárára történik a fúzió és elveszik belőle az, amiért  én lelkesedni tudok. Ha tehát egy fúziós lemezről én írok kritikát, az kettőt jelenthet: (1) szabadidős blogunk üzleti vállalkozássá érett, azaz nincs válogatás és mazsolázgatás, meg kell írni mindent, ami jön, mert fizetnek érte, punktum (ezúttal nem). (2) A fúzióban töménye(bbe)n benne maradt a rock (ezúttal de).

Alapi István (egyébként főállásban Edda Művek, nagyon gyengébbek kedvéért) akkor sem tudná letagadni, hogy rocker, ha gödrösarcú, teli mosolyú Dieter Bohlen-né maszkírozná magát. Ugyanis így, ennyire zabolátlanul vastagon csak egy rockzenész kezében szólal meg a hangszer, csomagolja azt akármilyen zenei kontextusba. És ugye tremolókart sem szoktunk ekkora gain szint mellett ilyen emberesen rángatni, csak mifelénk, itt Rockföldön…

A hangulatos "Intro" után, nekifutásból, páros lábbal rúgja be az ajtót a bepöccent Mr. A(lapi) a "Love Takes Money, Mr A." nyitónótában. Kérem, ez egy brutálisan húzós, kőkemény riff, nincs mese. Néhány (nekünk kőagyúaknak) szokatlan hang, skála és harmónia, de Rock, sőt Hard Rock. 

Nem hiszem, hogy a lemezfelvétel végére sok hang maradt Steve hangszereiben, mert mint megvadult Holle anyó párnájából a hópelyheket, ő úgy szórja ránk a sok-sok jóságot csodaszép Musicman Steve Lukather modelljéből (is). A "niXfactor" nem a visszafogottságáról fog elhíresülni, de én ezt nem különösebben bánom. Ráadásul úgy, hogy a kétségtelen és jó értelemben vett önmagvalósítás mellett sikerült jónéhány ragadós, dúdolható fúziós hard rock slágert megírni, változatos (a "Desert Wind" dalban pl. egy vélhetően kímélőbb üzemmódra kitalált oud nevű arab húroshangszert kényszervallat) és ötletes zenei gondolkodás mentén, lenyűgöző hangszeres kompetenciával. És távolról sem csak a gitár vonatkozásában. Barabás Tamás (basszus), Banai Szilárd (dobok) és Beke Márk (billentyű) is méltó társai az örömzenében.

Két daltól eltekintve nekem szinte telitalálat a lemez. A címadó kétségtelen súlyossága és kiolvasható zenei szarkazmusa ellenére sem működik nálam, azzal a megzenésített "WC pumpa munka közben"-szerű főtémával. Gyermekkorom máig megfejtetlen rejtélye Mézga Aladár hosszú és elnyújtott, pszichedelikus kapcsolatfelvétele Köbükivel, amit ráadásul epizódról-epizódra el kellett szenvednünk. Szerintem Steve tudattalanjából is ez a fel nem dolgozott élmény tört utat magának, amikor "Way To The 7th Galaxy" címmel kiírta magából terápiás céllal ennek gitáros változatát, szintén hosszan, elnyújtva és pszichedelikusan. Na, ezt nem fogjuk fütyülni az utcán, és szerencsére klip sem erre készült, hanem az álomszép "So Far" nótára.

Ennek ellenére a lemezt büszkén illesztem a gyűjteményembe, az "A" betűsök közé, közvetlen a "Belső világ" (1996) után…

Túrisas

Kiadó:
SPV

Honlap:
www.thegreybanner.com

Az európai szimfonikus power metal (bár egyesek szerint néha popmetal, ami azonban olyan paradox hibridet feltételez, mint mondjuk a "progresszív punk") királyai helyesebben királya és királynője (a szűznemzéssel megszaporodott Rhapsody of Fire és a Nightwish) mellett sajnos elég kevés figyelem irányul az olyan háttérbe szorított hercegecskére, mint a Dragonland. A svéd csapat amolyan levitézlett szegény rokonként áll abban a nemesi sorban, melyben a finn vérvonal - Stratovarius, Sonata Arctica -, a német wunderwaffe – Rage, Blind Guardian –, az elszármazott brazil család – Angra, André Matos – és a számtalan gótikus királyi ágyas – nőcis metal bandák – kapják a hol kétségtelenül, hol kétséges módon nekik irányuló figyelmet, néha még akkor is, ha a progresszió felé kacsingatva próbálják az említett, kényelmetlenné, vagy cikivé vált power vérvonalat az arisztokratikus kékről metál színűre csapolni.

Pedig nemhiába volt nem is olyan régen az ügyeletes kedvenc rovatban a sárkány família lokálpatrióta leszármazottja: az a komponálási intelligencia, mellyel a szimfonikus hatásokat integrálják a musical-es, epikus metal alá, könnyedén számol le azzal a lekicsinylő attitűddel, amivel a metal társadalom egy része viszonyul a dragon szót nevükben tudható bandákkal szemben.

Az évek során láthattuk, hogy nem is olyan egyszerű megtartani azt az egyensúlyt, ami ebben a műfajban még szavatolja a metal fanok érdeklődését, ugyanakkor elég teret ad a művészi megoldások kibontására, úgy, hogy azok ne forduljanak mézes-mázas giccsbe, vagy öncélú, herélt szimfonikus barázdabillegetésbe, lásd Virgin Steele. Szerencsére Dragonlandék nem estek az önmeghatározás skizofréniájának David DeFeis-i betegségébe, az alap, ha nem is a kétlábdob halmozó euro-power, de mindenképpen az az epikus kibontású metal, amiben a Manowarék, vagy a megfontoltabb, másodidőszakos Rhapsodyék olyannyira jók, de a B kategóriás csapatok ismerőseinek említhetném a megboldogult Dionysost is. (Nem, nem róluk nevezték el az oldalt…) Jóllehet, a szimfonikus részek a hagyományosnak mondható filmzenés világba kalauzolják a hallgatót, a gitármentes betétek néha a musicalek kissé modoros, ám számomra mégis kedves pillanatait idézhetik: a csapat zenéje azonban nem első hallásra fogyasztható slágerbomba-gyűjtemény, a dallamok harmadik-negyedik etapra fészkelik be magukat annyira az ember fülébe, hogy markáns módon elválaszthatóak legyenek. A hangzásban természetesen a billentyűs játssza a fő szerepet, de a gótikus bandák gyakran tapasztalt gitárszegénysége is távol áll sárkányoséktól, melyről két bárdista is gondoskodik.

Hiába azonban az instrumentális szekció bravúros kompozíció teremtése, ha nem állna a frontemberi poszton az a Jonas Heidgert, aki az Olaf Hayer-i iskolát kijárva még olyan huncutságokra is képes, mint a felvezető számként propagált "Fire and Brimstone", melyben egy elegáns bűvésztrükkel osztódik ketté, létrehozva önnön operaénekesi replikánsát. Persze az is lehet, hogy nekik nem volt annyi pénzük, mint Rhapsodyéknak, így Christopher Lee hiányában a mi Jónásunk volt kénytelen továbbképeznie magát az énekesi konzervatóriumban – hiába, nehéz a szegények sora…

A lemezről persze nem hiányozhat a több tételben megfogalmazott nagyepika sem, melyben Manowarékat megszégyenítő harciassággal és pátosszal vetítik elénk a koncept sztori csúcspontját jelentő ütközetet – itt egyébként olyan ínyencségek is találhatók, mint a hadakozás adrenalin túltermelésében kitört death-es rikács és némi blastbeat, persze csak amolyan színesítő jelleggel. Dragonlandék azonban jó harcos módjára nem bíztak semmit a véletlenre, így meghívták vendégszereplésre az újgenerációs power fiatal üdvösségét, az Amaranthe-ot is, akik minden bizonnyal amolyan fiatalos inspiráló hevülettel csiholták forróbbra a sárkány tüzét. Hogy hol, azt döntse el ki-ki maga az album meghallgatása után.

Garael

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.megadeth.com
myspace.com/megadeth

13 év (ennyi idősen kezdett el zenélni), 13 lemez, és még Mustaine szülinapja is 13-án van, vagy mi a szösz. Na jó, akkor maradjunk a számoknál. 13 nóta (naná!), 57 perc, azaz az átlagos számhossz alig valamivel több, mint négy perc. A címadó kivételével (amely itt rekord hosszúságú a maga öt és fél percével) gyakorlatilag minden tétel három és négy perc közé esik. Komolyan, mint egy pop (vagy AOR) lemezen! Ahogy elnézem az eddig megjelent véleményeket, reálértelmiségiként én vagyok az egyetlen, aki számológéppel hallgat Megadeth lemezt. Fanyalogni fogok kicsit, igen, mert egy potenciális klasszikus ment itt veszendőbe – van rajta annyi jó riff, szóló és énektéma, hogy lehetett volna ebből akár két kiemelkedő albumot is összehozni, ha Dave nem rutinból írná a számokat ma már. Így is átlagon felüli, de ezzel mégsem fogsz lelkendezve átrohanni a haverodhoz, hogy azonnal hallgassa meg, ahogy annak idején a "Peace Sells..."-zel, vagy a "Rust In Piece"-szel tetted.

Szóval értem is a halleluja hangulatot, meg nem is. Értem, mert jó a zene, fifikás gitártémákkal, és szólókkal, a refréneket ráadásul már elsőre is dúdolni lehet. Hála az égnek, a Disturbed háza tájékáról érkezett producernek sem sikerült elcsesznie, modernizálnia a hangzásukat, sőt, a stúdióban még David hangját is fel tudta turbózni úgy, hogy nem nagyon lóg ki a lóláb. Ugyanakkor nem értem, mert a 'deth kábé ugyanezt csinálja, ugyanilyen színvonalon (leszámítva az egyetlen apróbb félresiklásukat a "Risk"-kel) úgy 20 éve. De tíz biztosan. Talán egy "Lulu" kellett ahhoz, hogy végre elkezdjük értékelni a konzisztens, megbízható teljesítményt?

Ha már itt tartunk: Mustaine csapata az évek során szépen helyet cserélt a szívemben, fejemben a másik nagy kedvenccel, a Metallicával. Korábban a Megahalálról véltem azt, hogy a tudatmódosító szerek kicsit sem áldásos hatása miatt sosem tudják kihozni magukból a maximumot, most a Talicskáról gondolom, hogy az elvárások és a siker lélekölő nyomása drogként öli ki belőlük a kreativitást és a természetességet. MegaDave mindeközben szépen megbékélt magával és a világgal, ráadásul rálelt a nyerő formulára: manapság szerintem álmából felriadva is képes lenne pillanatok alatt összedobni egy fasza kis négypercest, tökös riffel (picit megvariálva valamelyik korábbit), ragadós énekdallammal (már a maga szintjén, persze), Broderick meg majd teker rá nagyokat, és kész. Láss csodát, megszületett a modern metal modern-kori Desmond Childja! Rossz szóviccel, a "Th1rt3en" a thrash metal "Trash"-e – iPod kompatibilis dalcsokor, amiről bármely szám megállja a helyét a hangulataidhoz igazított lejátszólistáidon, és mely nótái elég fogósak és kompaktak ahhoz, hogy a 21. századi zenehallgató keze shuffle üzemmódban se kezdjen el időnek előtte matatni a léptetés gomb után.

Amúgy nem kezdődik rosszul a móka! A nyitó "Sudden Death" szólói egy az egyben hozzák Chris Poland agyas dolgait, és a riffje is visszarepít minket a kezdetekig. De már a refrénben megkapjuk a "Countdown..." és a "Youthanasia" dallamvilágát is – értem én, amolyan pályaösszegző műről lesz itten szó, amely minden korszakukat hivatott megidézni. Nagyjából sikerül is beváltani az ígéretet, ami már csak azért sem túl meglepő, mert néhány korai demót és sorlemezen meg nem jelent számot is felmelegítettek a biztos siker érdekében. A folytatással sincs nagy baj igazán, több tuti sláger is a bitekbe lett égetve, főleg a korong második felén, melyek szépen beleillenek majd a koncertprogramba.

Mi is akkor az én hasfájásom tulajdonképpen? Csak annyi, hogy szeretnék már (újra/végre) egy olyan Megadeth lemezt hallani, melyen két és fél, valamint hat és fél perces trackek is helyet kapnak, és amin (majd) az összes nóta NEM ugyanabban a közép-gyors tempóban végződik, amiben elkezdődött, és NEM ugyanazoknak a - korábban megírt – refréneknek a különböző variációit hallom a számok ugyanazon helyein. Szeretném, ha több lenne rajta a "New World Order"-hez és a címadóhoz hasonló szerzemény, amely kilép a verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén sablonból (a díszítésnek mindenhová odapiszkolt gitárszólók sem okoznak már akkora katarzist, unjuk). Egy szó, mint száz, azt szeretném, ha meglepnének már egy kicsit, mert Mustaine csapata baromi kiszámíthatóvá vált, szerintem. Lehet, hősünknek mégiscsak el kéne szívnia egy-két spanglit, mielőtt legközelebb bemasírozik a stúdióba...

Kotta

Szeretnék pár szót (és könnycseppet) ejteni a februárban elhunyt gitárhős (Schenker után szerintem tőle van a legtöbb lemezem) utolsó felvételéről, mely a Montreux-i Jazz Fesztiválon készült 2010-ben, három nappal azután, hogy láthattam őt élőben Eperjesen. Még hogy nem létezik időutazás!

Csillag Zolinak köszönhetően (Petőfivel szólva: van-e, ki e nevet nem ismeri?) eljuthattam Eperjesre 2010 nyarán a Summer of Rock Tour egyik első állomására. Az ott vásárolt turnépólót azóta ereklyeként őrzöm, pedig már négyszeres árat is kínált érte, aki ott úgy gondolta, hogy "majd legközelebb". Ezen a koncerten a nyolcvanas évek hard rock korszakának legnagyobb pillanatait idézte fel Gary Moore, az akkori zenésztárs Neil Carter, és két újabban hozzácsapódott, habár nem kezdő zenész, Jonathan Noyce (ex-Jethro Tull) és Darrin Mooney (Primal Scream), néhány új számmal megspékelve, amelyek szervesen illeszkedtek a repertoárba. Szóval kinézett egy "Wild Frontier"-színvonalú album 2011-re, amire már jó előre félretettem a Frontiers akciókon megspórolt petákjaimat, aztán közbeszólt az élet (illetve a halál), és lett belőle egy DVD meg egy CD, ami felidézte az utolsó turné zsenialitását.

Megint csak Csillag Zolira hivatkoznék, aki a Gary Moore magyar és nemzetközi fan club vezetője, minden kiadványok tudora és szerintem birtoklója is, akitől kölcsönkaphattam a japánok által kiadott DVD + 2 CD kombót. A DVD megegyezik az európaival, bár az euró mélyrepülésének és a letöltések virágzásának időszakában az európai  kiadók csak egy szimpla CD-t vállaltak be a koncertről, amibe sehogy se sikerült belegyömöszölni a 90 percnyi zeneanyagot (bár azt nem értem, ha van 90 perces írható CD, akkor miért nem tudnak 90 perces CD-t nyomni). Ugyanakkor a japán yen irul-virul, és a japán zenerajongók megkapnak mindent, mi szem-szájnak ingere, így többek között a koncert teljes hanganyagát két lemezen. Mi barbár európai népek kénytelenek vagyunk lemondani a már úgyis ezerszer hallott "Still Got The Blues"-ról és a "Thunder Rising"-ről.

Nekem először itt ütött be a mennykő, hogy ha már olyan sóherek voltak és nem adták ki a teljes koncertet, legalább a "Still Got The Blues / Walking By Myself" párost hagyták volna le! Az a két nóta nem illett a hard rock tematikába, nem is értem, miért ragaszkodott hozzá Gary, hogy a műsorba kerüljenek. De a "Thunder Rising" a hard rock korszak elmaradhatatlan koncertnótája volt! Ebből látszik, hogy a kiadókat nem zeneértők vezetik. Ha én irányítanék, akkor meg rövid úton csődbe mennének, mert kiadnék néhány zseniális albumot, ami jó, ha rajtam kívül 50 embert érdekel, de hát ez egy másik történet. Szóval ennyit a CD-ről.

A DVD a szokásos Live At Montreux köntösben jelent meg, rajta a teljes koncert, remekül fényképezve, néhol talán túl jól is. Ismerek olyan művészeket, akik kikötötték, hogy közelről ne fényképezzék / filmezzék őket. Sajnos Gary sem volt már a régi önmaga, ez a közeli felvételeken jól látszik, de a gitártudása szerencsére nem kopott meg, így kaptunk másfél órányi felejthetetlen élményt, ami megmutatja, milyen is az igazi kelta ihletésű hard rock muzsika, az "Over The Hills"-től a "Johnny Boy"-ig, a "Military Man"-től az "Out In The Fields"-ig. Persze itt vannak a szokásos elnyújtott Gary Moore szólók is: két perces outro az "Over The Hills"-hez, három perces intro (So Far Away) az "Empty Rooms"-hoz, és ugyan az alsóörsi tizenöt percet nem überelte, de itt is tizenegy percesre sikeredett a minden koncertet záró "Parisienne Walkways".

A DVD-n bónuszként szerepel még négy nóta a '97-es montreux-i koncertről, és ez verte ki nálam másodjára a biztosítékot. Na, nem ahogy Gary kinéz azon a bulin: a sárga pólóban, fehér nadrágban, John Lennon-keretes napszemüvegben olyan, mint egy Woodstockból visszamaradt hippi, aki éppen a Roxette másodgitárosi posztjának castingjára érkezett. De ez a "Dark Days In Paradise" turnéja, ahol megpróbált a modern hatásokkal fűszerezett zenéhez megfelelő öltözéket találni. Kitalálhatjátok: nem igazán sikerült.

A biztosítékot valójában az verte ki, hogy belegondoltam: a '90-es montreux-i DVD-n már volt három szám erről a '97-es koncertről, szintén bónuszként, a "Definitive Montreux" DVD-n hat nóta képviseli ezt az időszakot, most megint négy, s ezek között mindössze egy átfedés van, ami azt jelenti, hogy a tizenhat számos koncertprogramból tizenkettőt már elcsöpögtettek. Ha előkerül még valamilyen kiadatlan montreux-i anyag, akkor jó eséllyel a maradék négy dalt is megnézhetjük a bónuszok között, és az igényesebbek egy videóvágó program segítségével összebarkácsolhatják maguknak a teljes koncertet.

Összességében nagyon jó kiadvány, kisebb bosszúságokkal, de talán csak a telhetetlenség beszél belőlem. Végül egy speciális kvízfeladat azoknak, akik már ikszedszer nézik a koncertet, mert ezzel ugye nem lehet betelni: Az említett fan club vezetője természetesen az első sorból nézte végig a montreux-i koncertet is, így gyakori szereplője a DVD-nek. De hányszor tűnik fel a képernyőn? A megfejtéseket ne küldjétek sehova, mert még magam sem vagyok biztos a válaszban!

CsiGabiGa

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/awakeuk

Még most sem hiszem el - pedig vagy ötször ellenőriztem -, hogy a brit prog-power zenekar, az Awake "Illumination" (2007) című lemezéről annak idején nem írtam recenziót. Csúnya mulasztás. A Cambridge-i Egyetem zene tanszakán végzett srácok még 2000-ben álltak össze, s kezdetben Humanity néven alkottak, majd Tom Englund (Evergrey) segítségével alaposan összekapták magukat, nevüket a nem kevésbé jellegtelen Awake-re változtatták, és kiadtak egy kvázi Evergrey lemezt.

Az "Illumination" album a kínos áthallások ellenére igazán szerethető produktum lett, bár néha nagyon oda kell figyelni, hogy megállapítsa az ember: most akkor Tom Englund vagy az Awake frontembere, Simon Shedwell énekel? A folytatást nem kapkodták el, de az időzítés mégis meglehetősen szerencsés, hiszen az általuk mindig is zsinórmértéknek tekintett Evergrey éppen gyengélkedik...

Az Awake kezdettől fogva kevésbé progresszív, sőt kevésbé metálos, mint az Evergrey, de ugyanaz a mágikus melankólia áramlik belőle. Ez a tendencia most is maradéktalanul érvényesül, az új gitárosok, Andy és Steven Coles egyszerű power riffekkel és technikás, de nem magamutogató szólóikkal ágyaznak meg Shedwell "Englund-stílusban" fogant vokális témáinak.

Az előző lemezhez képest talán csak annyi változott, hogy Craig Burkitt billentyűs háttérjátéka egy kicsit előrébb került - bár így sem több háttérjátéknál. Általában véve elmondható, hogy a zenészek magas képzettsége ellenére az Awake sohasem a káprázatos szólókról és nyakatekert technikai megoldásokról szólt. Ez valakinek lehet szimpatikus vagy ellenszenves, attól függően, hogy milyen elvárásokkal fog bele a zenehallgatásba, mégis azt kell mondjam, hogy az Awake-nek jót tenne egy kis variálás, mert ez a búskomor hangulat könnyen meg tud ülni néhány izgalmasabb, fordulatosabb megoldás nélkül.

Tartuffe

Módfelett büszkék vagyunk arra, hogy blogunk igen aktív az új hazai gitáros generáció bemutatásában. Király Pitta, Lovrek Krisztián és Bodor Máté is szerepelt már nálunk, és rajtunk nem fog múlni továbbra sem, hogy minél ismertebbé tegyük őket a hazai gitárbarátok előtt, főleg hogy a hazai rocksajtó sem (tisztelet a kivételnek) szaggatja az istrángot, ha médiafelületet kell(ene) számukra biztosítani.

Ott tartottunk a kettes sorszámot kapott Bodor Máté interjúnk végén, hogy kezded megvetni a lábad Angliában és az Institute Of Contemporary Music Performance-ben. Szívod magadba a tudást, lenyűgöz az iskola, viszont az Aeon Zen parkolópályára került. Szó sem volt még a Chapters zenekarról......

Igen, valójában az Aeon Zen után megpróbáltam minél többet az iskolára koncentrálni, illetve folyamatosan vettem fel ötleteket. Később alakult, hogy sikerült találnom embereket egy saját zenekar megalapításához. Nagyon jól haladt minden, rengeteg tervet szőttünk, de aztán több probléma adódott, főleg anyagi gondok a részemről. Végülis aztán ki lettem téve a saját zenekaromból. Akkor eléggé elkeseredtem, de pont hallottam, hogy a Chapters keres gitárost, úgyhogy sokáig nem bánkódtam. A Chapterst már ismertem régebbről. Tudtam, hogy koncertező banda és, hogy éppen lemezfelvétel közepén vannak, úgyhogy tökéletesen kijött a lépés. A beszállásom után feljátszottam néhány szólót az albumra és rengeteget próbáltunk, hogy összeszokjunk mint zenekar, és ez teljes mértékben sikerült is!

Mindezek mellett akkor kezdtem az első évemet az egyetemi szakon, amivel szépen haladok mai napig… csak most már, mint másodéves ugye (haha). Mostanában eléggé besűrűsödtek napjaim, főleg az egyetemi beadandók és gyakorlandók miatt. A zenekar többi tagjával külön is le szoktam ülni begyakorolni nehezebb részeket, és minden héten van közös próba is. Ezek mellett egyre több tanítványom is lesz novembertől, szóval nem unatkozom (haha).

Hogy sikerült a turné, vannak-e jelentős különbségek egy hazai turnéval összehasonlítva?

Nagyon jól sikerült! Sokkal jobb fogadtatásban volt részünk, mint gondoltuk. Szinte minden hely ahol játszottunk teltházas volt, főleg az utolsó londoni dátumon volt nagy őrület. Csak pont mire vége lett a turnénak kezdtünk belejönni igazán… bár szerintem ezzel az ember mindig így van, ha valami olyat csinál, amit nem akar soha abbahagyni.

Különbségek vannak persze. Otthon nem lehet turnézni…. Otthon senki nem megy el szerda este metál koncertre, nem hogy vidéken, még Pesten se nagyon. Én három dátumnál kevesebb egybefüggő koncertsorozatot nem nevezek turnénak. Otthon szerintem az a maximum, többet nem érdemes, mert nem sokan fognak elmenni a koncertedre, hacsak nem valami világmegváltó banda vagytok.

Itt azért másképp van, egyrészt a koncertek nincsenek olyan későn. Általában 10-11 fele vége van mindennek. Volt olyan nap, hogy este 7 kor mentünk színpadra és tele volt nézőkkel a terem. Magyarországon 7 kor még a klub nyitva sincs, nem hogy közönség lenne. (haha). Nem tudom, hogy jelenleg, hogy zajlanak a koncertek otthon, 2 éve nem koncerteztem Magyarországon, szóval, lehet, sok minden változott az óta. (Nem változott. - Szerk.)

Igazából szerencsénk volt bekerülni egy ilyen szintű turnéra. Nagyon jó szervezés volt, szóval valószínűleg ezért is ment minden simán. Az ország legjobb helyein játszottunk a Jägermesiter támogatásával… ennél jobb nem is lehetett volna. Elvileg lesz folytatása a dolognak a Sylosis-al, jelenleg december végén lesz még egy nagy közös karácsonyi koncertünk Readingben, ahol mi leszünk a fő nyitóbanda. Vannak már tervek jövőre is, de ezek még szervezés alatt vannak, remélem, hamarosan kiderül mi is lesz belőle. Egy kis Belga, Francia mini turnénk lesz majd márciusban, amit már nagyon várunk. Ez lesz az első európai koncertsorozatunk és kíváncsiak vagyunk, mik lesznek a visszajelzések.

A Facebookon követhető vagy, de más felületen (rocksajtó) nem nagyon látom, hogy jelen lennél.
 
Igen, ez így igaz. Valójában ez az időszakom kemény munkával, spórolással, tanulással és gyakorlással telik, hogy aztán a következő pár évben megtehessek valami olyan dolgot, ami viszont mindenhol ott lesz, nem csak a rocksajtóban. Természetesen, ha érdekel valamilyen magazint, webzine-t, hogy min is dolgozom, akkor szívesen válaszolok minden kérdésre, mint most is, és nagyon jó érzés, hogy embereket érdekli, amit csinálok. Minden héten kapok e-maileket és üzeneteket különböző kérdésekkel, zenekarról, a suliról, stb. Most a turnénak köszönhetően elég sokan írtak rólunk az angol sajtóban, ráadásul szinte csakis jó dolgokat. Örülünk, hogy a munka meghozta gyümölcsét, még ha csak egy kisebb helyi turnéról is volt szó, de odatettük magunkat rendesen, és sokan fel is kapták ránk a fejünket. Reméljük a lemez megjelenésével ezt az érdeklődét meg tudjuk duplázni legalább!

Idehaza figyeled-e a történéseket? Hallottál-e pl. a blogunk által (is) jogosan dicsért Király István lemezéről, vagy Lovrek Krisztián (és a Guitar Idol magyar résztvevőinek) sikereiről?

Szoktam követni a történéseket, bár nem annyira intenzíven mint régebben. Megpróbálok főleg az itteni élet dolgaira koncentrálni, hiszen ez a jelenlegi életterem, innen indul ki minden, amit csinálok. Persze, hallottam a Guitar Idol döntőseiről, de igazából nem látok ebben a versenyben nagy lehetőséget. Az igazság az, hogy itt senkit nem érdekel ki lett a Guitar Idol, nem lesz attól könnyebb bekerülni sehova és befutni sem fog egy éjszaka alatt. Jó felszerelést viszont lehet nyerni… esetleg ez lehet egy motiváció a dologban, számomra kb. ennyi lenne, mondjuk.

Én is indultam különböző versenyeken régebben, elvégre így kaptam ösztöndíjat is, csak valahogy meguntam kicsit, és nincs kedvem versengeni, hogy kinek jobb a vibrátója, vagy éppen ki tud tisztábban skálázni. Nem dönt semmin a dolog, nem befolyásolja, hogy kiből lesz igazi zenész, vagy hobbigitáros… Az amatőr instrumentális gitárhősök nagy része márpedig szobagitáros, és én nem akarok közéjük tartozni. Egyrészt ezért is hagytam fel az "instru" vonallal, másrészt, mert felettébb unalmassá vált.

Merrefelé halad a rockgitározás? Hány húr fér még el egy elektromos gitáron? (A Facebook információk alapján téged is elkapott ez az eszement Tosin Abasi-féle új hangzás, tévedek?)

Bár tudnám merre halad (haha). Mindig is nyitott vagyok új dolgok felé, így az új hangzás is tetszik, de igazából nem tartom nagyra Tosint. Persze zseniális gitáros, de ő személyesen nem fogott meg annyira. Az igazság az, hogy már minden el lett játszva, amit el lehetett, szóval nagy újítások, mint amik nyolcvanas években történtek már nem lesznek. Ezért is próbálnak már 8 húrt rakni egy gitárra, össze-vissza hangolni, mert már nem lehet új technikákat kitalálni. Én úgy látom, hogy az "új" stílusok kialakulás inkább különböző dolgok keveredéséből adódik, ami szerintem a jövőben is így lesz. Úgy hiszem, hogy a jelen zenéje, mindig is a már egyszer a múltban eljátszottnak a variánsa, modernizálása. Ez szerintem így is lesz még egy darabig.

Köszönjük az interjút!

Túrisas