Kiadó:
Zyx Records

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Nem egészen értem, hogy mi történt a Holzwarth testvérekkel, Oliverrel és Alexszel, akik a legendás német progresszív együttes, a Sieges Even bámulatosan stabil ritmusszekcióját alkották. Egyáltalán mi történt a Sieges Evennel? A 2005-ös újraalakulás után két bivalyerős lemezt írtak, 2007-ben mégis szétszéledtek. Nagyon csíptem őket, a "Paramount" (2007) nálam egészen a Top 10-es lista 8. helyéig kúszott. Ennek ellenére a leghalványabb fogalmam sem volt arról, hogy Markus Steffen gitáros és Arno Menses énekes nem adták föl, hanem Subsignal néven új csapatot verbuváltak a Dreamscape nevű ugyancsak müncheni illetőségű progresszív metal csapat volt tagjaiból.

A tény, hogy "Beautiful & Monstrous" című 2009-es lemezük mindeddig elkerülte a figyelmemet a szégyen korábban nagyon kevésszer tapasztalt intenzitású érzéseivel tölt el. Nagyjából és lényegében úgy érzem most magam, mint a könyörtelen és lelkiismeretlen Arnold Toht őrnagy, akinek az Indiana Jones - Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben büntiből csúnyán leolvadt az arca - noha nem a szégyentől... (szemléltetés itt).

A Subsignal - hála Istennek! - egy az egyben ott folytatja, ahol a Sieges Even szárnyalása meglepetésszerűen megszakadt. Arno Menses sajátos orgánumával és tudatosan építkező, bonyolult dallamaival rendületlenül bűvöl és varázsol, Markus Steffen pedig intelligens, szellős, de olykor kellőképpen zúzós gitárjátékával ápolja a nagy előd legszebb hagyományait. Roel van Helden, aki a Sun Caged soraiból önként jelentkezett "szolgálatra", rendkívül kompetens dobos, nekem egy csöppet mégis hiányoznak Alex Holzwarth nyakatekert, finoman tördelt ritmusai.

Az önálló billentyűs bevonása David Bertok személyében kimondottan jót tett, teltebbé vált tőle a hangzás, amire a kis kiadó és az alacsony költségvetés ellenére sem lehet panasz. Sőt. A Subsignal abban a tekintetben is egyenes folytatása a Sieges Even második virágzásának, hogy a "Paramount"-ban megfigyelhető tendenciáknak megfelelően valamivel direktebb, bátrabb, kevésbé merengős lett a végeredmény (ld. Where Angels Fear To Tread, The Trick Is To Keep Breathing), jóllehet itt is megtaláljuk a lassabb, melankólikus tételeket, mint pl. a furcsán, fájdalmasan gyönyörűséges címadó dalt.

Szerencsés körülmény és örömteli aktualitást ad ennek a megkésett recenziónak, hogy ezév szeptember 30-án, kb. két hét múlva jelenik meg az együttes második lemeze "Touchstones" címmel. Semmi kétségem sincs afelől, hogy zseniális darab lesz. Már dörzsölöm a tenyerem és készítem a pénztárcám...

Tartuffe

Értem is, meg nem is Tartuffe félelmét az új DT recenzió kapcsán. Ha a fórum-cunamikat nézem netszerte, jogos a para, hiszen minden kétséget kizáróan fontos megjelenésről beszélünk, ráadásul a világ egyik legjobb ütőse, nem mellesleg a zenekar motorja szerencsétlenkedett egy kurva nagyot, ami a zenekari tagságába került. Szinte szükségszerű, hogy ebben a pillanatban a progrock tábor egy emberként váljon DT-szakértővé és kinyilatkoztasson a lemezről. Meg is történt. A hozzászólásokat nézve érdekes, hogy két sarkos vélemény mentén lehet csoportosítani a "szakértést".

(1) Végre kikászálódott a gödörből a zenekar, felszabadultak lettek, igazi csapattá értek, hogy ez a gonosz Portnoy nem uralkodik többé felettük, ráadásul kötheti fel a gatyáját, hiszen kiderült, hogy nem is olyan jó dobos, mert itt ez a Mangini fiú, aki csodát tett. A lemez természetesen a legjobb 4 közé került a DT katalógusban.

(2) Az utóbbi időben is szarok voltak, most is azok, LaBrie nyivákol éneklés helyett, a zenekarnak meszeltek, a lemez egy unalmas, dallamtalan fércmunka. Megjegyzem, az első vélemény a gyakoribb.

Nem áll tőlem távol, hogy magam is a kinyilatkoztatók táborát erősítsem, főleg miután a fórumokon sokan kétségbe vonják, hogy létezik valóban szakértő megközelítés. Pedig de, elő is állnék vele:)).

A DT eddigi pályaívének legnagyobb törése nem az ADTOE, hanem továbbra is a "Falling Into Infinity". A szinte egyhangúlag zenei mérföldkőnek elismert "Awake" után minimálra cserélni a zenekari logót (ez sose jelent jót), Desmond Childot bevonni a zeneszerzésbe (ez akkor jelent jót, ha a zenekart nem Dream Theaternek hívják), Kevin Moore-t elengedni és nem bebetonozni a klaviatúra elé, mind olyan aktus volt, ami még a jelenleginél is drámaibb fordulata volt az eseményeknek. 

Gyengébb is lett a lemez, nem kicsit, nagyon, de egy valamit azért megmutatott: a Dream Theater enerváltan, önmagát keresve, elanyátlanodva  is meghatározó a progresszív mezőnyben. A zenekari kvalitások (hangszeres kompetencia és dalszerzés) olyan kiemelkedőek, hogy hacsak nem lépnek egyszerre mind az öten taposóaknára, az élvonalba fognak tartozni.

És ez is történt. Érte őket megannyi örömteli és kevésbé örömteli zenei hatás, lett mindenféle megközelítésű lemezük, de mindegyik, kivétel nélkül messze az átlag feletti kvalitásaik nyomát hordozza. Ezen belül pedig csak az lehet a kérdés, hogy kinek mi jön be inkább. A Muse Theater, esetleg a Dreamtallica…

Elérkeztünk a drámai fordulathoz, ami nincs is. Portnoy jellegzetes stílusa ugyan hiányzik, az szimplán hülye, aki azt állítja, hogy észrevehetetlen a csere. De megmaradtak a kvalitások, egy DT megjelenés továbbra is progrock ünnep, mert dalokat és szenzációs hangszeres megoldásokat vonultat fel. Minőségben nem jobb, nem rosszabb az utóbbi lemezeknél, ezen is megtalálhatja mindenki a maga kedvencét és ezen is rajta lesz az, amit nem fog sokat hallgatni. Feltéve, ha a meghallgatás előtt már nincs meg a kész véleménye az anyagról, attól függően, hogy a Portnoyon kacagó, esetleg az őt sirató táborba tartozik.

Tény, hogy a  színtéren mozgó zenekarok is fejlődtek és tényleg van olyan köztük, aki minőségben már megközelíti, esetleg utol is érte őket, de még ez is az ő úttörő érdemük. Egy dolgot viszont nem tudok megállni. Be kell, hogy illesszem az alábbi lemezborítót (Circus Maximus: The 1st Chapter, 2005). A DT  mára nem kizárólag utat mutat, kölcsönhatás is létezik….

Túrisas

Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.anubisgate.com
myspace.com/anubisgate

A dán progresszív metál élbolyának jeles képviselője, az Anubis Gate utoljára 2009-ben jelentkezett új lemezzel (itt). Tavaly azonban - miután majdnem egy egész albumnyi anyagot gondosan megírtak - váratlanul kilépett Jacob Hansen énekes (Beyond Twilight), aki nem mellesleg producerelte is a bandát. Az elképedt tagok mégsem zuhantak mély depresszióba, gyorsan találtak egy új kiadót Minneapolisban, Lance Kingnél, majd a mikrofon elé léptették Henrik Fevre bőgőst, akinek hangja nem sokban különbözik Hansenétől és régebben is sokat vokálozott.

Hansen ide vagy oda, a képlet semmit sem változott: a kutyafejű Anubis kapuján keresztül továbbra is a korai Queensryche szelleme jár kísérteni (számomra a QS idei albuma végképp bebizonyította, hogy az az entitás, amelyik az "Empire"-t alkotta már nincs az élők sorában). Ez a jótékony szellem, csak hogy összezavarjon minket, olykor a Crimson Glory és a Fates Warning hangján szólal meg. Ez nem zárja ki, hogy a dánok rendelkeznek önálló, modern hatásokat is sikeresen integráló zenei arculattal, sőt már egy rövid belehallgatás után is legott rájön az ember, hogy Anubis kapujának küszöbén áll. Szokatlan, nem éppen slágerorientált, kórusokkal gazdagon megtámogatott dallamvilág jellemzi őket, amit kóstolgatni kell egy ideig, hogy kibontakozzanak sajátos ízei.

Szerencsére a megszólalás most talán kevésbé műanyag, bár a teltebb hangzás érdekében továbbra is előszeretettel alkalmaznak szemplereket, elektromos kütyüket. A váratlan komplikációk ellenére a hangulat sem olyan borongós, mint az utóbbi lemezen. A fiúk megmutatták Hansennek, hogy nélküle is boldogulnak, és ez valóban dicséretes, de amondó vagyok, hogy a 2007-es "Andromeda Unchained" albumot még mindig nem sikerült túlszárnyalniuk... főleg ami a lemezborítót illeti.

Tartuffe

Kiadó: AFM Records

Honlap: www.wolfpakk.net

Úgy látszik, 2011 a farkasok éve – legalábbis a heavy metalban. Nemrégen ugye egy csapat turbóba oltott vérfarkas üvöltötte le a holdat az égről, most meg egy pakknyi ordas (Nyilas Misi, ne figyelj ide, mert ez a pakk nem az a pakk…) próbál a metal ösvényeken szagot kapni. A Wolfpakk nevű projekt ötlete Michael Voss (Ex-Casanova, Mad Max) és Mark Sweeney (Ex-Crystall Ball) ridegfarkasok agyából pattant ki, és igazi furmányos féreg módjára (nem a biológiai ismereteimmel van a baj, a középkorban a farkast féregnek is hívták, lásd: ordít, mint a fába /csapdába/ szorult féreg) próbálják a szimatot elkapni és a vadat becserkészni.

De hogy is van ez? Nos, a két ambiciózus ragadozó nem volt rest olyan vendégeket összerittyenteni a várható lakomára, akik tehetségüknél fogva jóllehet kinőttek már a kósza ragadozó létből, mégis ridegfarkas módjára kószálnak az erdőben, ki-kisegítve az ürücombon kívül éppen hírnévre ácsingózó fiatal toportyánokat. Rob Rock, Tim "Ripper" Owens, Mark Boals, Jeff Scott Soto, vagy a "wannabe farkas, egyébként meg kutya" Paul DiAnno azon vadászokat is izgalomba hozhatja, akik számára ez az ősi művészet pusztán úri huncutság, és a puskájukat is külön szolga olajozza használhatóra – már amikor nem bakot lőnek vele.

Az ordas-vokálon kívül a meghívott gitárosok neve is ismerősen csenghet a metalon szocializálódott Piroskáknak, hiszen Olaf Lenk, Torsten Koehne, vagy Ira Black tapasztalt ragadozói a színtérnek. Úgy gondolom tehát, hogy ez a vadászat eleve sikerre ítéltetett, s hogy mégsem így történt, azért bizony a két ötletgazdát illeti a felelősség. No persze nem mondanám azt, hogy mindenki éhkoppon maradt, mert azok, akik szeretik a tök(fej)et, megkaphatják a maguk vacsora adagját – halld a "The Crow" orbitális Helloween himnuszát – de valljuk be őszintén, ilyen parádés vendégsereg esetén nem a felvert porban feltűnő királyfarkasok jelenlétét, illetve eltűnését szeretnénk tapasztalni. Ha nem tudnám, hogy kik lettek meghívva, Rob Rockon kívül egyetlen szereplőt sem tudnék beazonosítani. Oké, hogy az álcázás a vadászat egyik fő eleme, no de ha a saját csapatok sem látják a vezéreket, abból könnyen káosz lehet…

Oké, ha nem lettek volna felfokozott igényeim a szereplők neve láttán, valószínűleg nem lennék ilyen szigorú, és kedvtelve hallgatnám (egy ideig) a németesen szögletes, de élvezetes gitár- és billentyűszólókkal megpak(k)olt dallamos metal nótákat à la Crystall Ball, így azonban megkeseredik számban az áldozatnak vélt zsákmány húsa. Mert itt bizony én lettem az áldozat, aki azt remélte, ilyen csapat mellett zsíros cubákot fog vacsorázni, s azt, hogy két rágós sündisznó lett a vége, sajnos a lemez végére pakolt majd 10 perces farkasviadal sem tudja feledtetni, pedig a műszimfonikusokkal megtámogatott összefoglalás kijelölte azt a helyes csapást, ami minden bizonnyal tartalmasabb zsákmányhoz vezethetett volna.

Garael

Andy Timmonst, bár lemezek százezreit adta el világszerte és olyan nagy nevekkel játszott már együtt, mint Kip Winger és Simon Philips, a szakmai sajtó is gyakran "the unsung hero"-nak, magyarul: a meg nem énekelt hősnek titulálja. Nem pontosan értem az okát, de a kilencvenes évek közepe óta folyamatosan aktív muzsikust fele akkora médiafigyelem sem kíséri, mint semmivel sem tehetségesebb pályatársait. Csak azóta kapott valamivel nagyobb hírverést, mióta Steve Vai kiadója, a Favored Nations fölkarolta. A "That Was Then This Is Now" (2002) című albumát Túrisas kolléga igazi instrumentális gitár-alapvetésnek tartja, és az egyik legnagyobb kedvence.

A "Gone" című remekbe szabott ballada azért került be az "ügyeletes kedvenc" rovatba, mert egyrészt szimplán zseniális, másrészt a 2001. szeptember 11-i New York-i tragédia emlékére íródott, s ennek éppen ma van az évfordulója. Ez utóbbi tény persze csak arra ad magyarázatot, hogy miért éppen most, milyen apropóból ragadt be a nóta a lejátszómba.

Bár a dal egyáltalán nem pörgős, és Timmons leheletfinoman, fokozatosan, jó drámai érzékkel bontja ki a témát, érzelmileg kifejezetten felfokozott, fölkavaró élményt nyújt az értelmetlen emberveszteség és az erkölcsileg igazolhatatlan agresszió fölött kesergő "Gone". Ahogy az USA sem lesz már a régi 9/11 után, úgy a szerzeményt figyelmesen meghallgató személy sem kerülheti el, hogy hassanak rá a hátborzongatóan szép dallamok, a hol melankolikus, hol zaklatott, hol lágyan simogató, hol dühösen csapongó gitárjáték. Ha lehet ilyet mondani, Timmons (mint valami kortárs Musszorgszkij) egész élénk képet fest a hangjegyekkel, pl. a 3. perc körül szinte megjelennek lelki szemeink előtt a száguldva szirénázó rendőr és tűzoltókocsik.

A youtube-os video az Andy Timmons Band texasi koncertjén készült DVD-ről való (2008). A Granada Theaterben, 2006. május 2-án tartott koncerten egy az egyben elnyomták a "Resolution" album anyagát. Bár a hangminőség kiváló, sajnos a színpadkép és a fényképezés nem a legemlékezetesebb, és a játékidő is hervasztóan szűkös – kevesebb, mint ötven perc… de legalább hiánypótló.

Tartuffe

Honlap:
www.holyforceband.com

Egy pillanatig sem gondoltam, hogy Mark Boalsnak ideje lesz megszokni a frontember szerepét André Andersen despotikusan irányított bandájában, a Royal Huntban. Miközben ott már a klasszikus "Paradox" (1997) folytatása készül (újra) D. C. Cooperrel és egy új gityóssal, Jonas Larsennel, Boals - aki úgy tűnik, sehol sem tud igazán gyökeret verni - elkötelezte magát egy Holy Force néven futó projekt mellett.

A Holy Force egy bizonyos Ango Chen fejéből pattant ki, akit Mike Vescera bandájából lehet, hogy ismernem kéne, de férfiasan bevallom, még életemben nem hallottam róla (ebből látszik, hogy nem igazán követem az ex-Malmsteen énekes pályafutását). A taiwani születésű gitáros-billentyűs nem éppen rock fazon, de a Holy Force-ot hallgatva kiderül, hogy a kisujjában van a Rainbow-iskolás neo-klasszikus gyökerekkel rendelkező hard rock zene minden csínja-bínja.

Ango Chen nemcsak a zenét és a szövegeket szerezte, de a billentyű részeket is ő játszotta föl, illetve a lemezt is ő producerelte. Mark Boals leigazolása kézenfekvőnek tűnik, hiszen Chen neo-klasszikus vonzalma nem annyira Yngwie, mint inkább Andersen stílusával rokon. A Holy Force - bár gitárdúsabb és ugyanakkor szinti-szegényebb mint a Royal Hunt - olyan összképet mutat, mintha Andersen egyik szólólemeze lenne.

Nem egészen értem hogyan került a csapatba, de a bőgőt Mike LePond (Symphony X) kezeli, a feszes, erőteljes ritmusokat pedig Kenny "Rhino" Earl (Angels of Babylon, Holy Hell, ex-Manowar dobos) szolgáltatja. Ezek a nevek biztosan segítenek fölhívni a kritikusok figyelmét az egyébként ismeretlen taiwani muzsikus munkájára. Tartok tőle, hogy erre már azért is szükség lesz, mert Chen nekem nem tűnik sem kivételes tehetségű zeneszerzőnek, sem figyelemreméltó gitárhősnek.

A Holy Force tulajdonképpen egy középszerű és kicsit szárazra kevert anyag, amely - miközben hűségesen ápolja a klasszikus Rainbow örökséget - elsősorban Boals és LePond miatt érdemes az érdeklődésünkre. Boals rajongói - megjegyzem: nem tartozom közéjük - nyilván hálásak lesznek az anyagért, jóllehet a magas fejhangok mestere megfordult már nagyobb formátumú zenészek bandáiban is.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.dereksherinian.com
myspace.com/dereksherinian2008

Derek Sheriniant legtöbben a Dream Theaterrel ismerték meg, pedig előtte is, azóta is rengeteget dolgozott session zenészként, ráadásul olyan stúdió és koncert zenészként, akinek saját ötletei, szerzeményei vannak. A kismillió projekt és bedolgozás mellett az "Oceana" már a hatodik szólólemeze. Szólóban eleinte klasszikus jazz-rock fusion vonalon mozgott (pl. "Inertia", 2001), majd néhány kimondottan metálos "kirándulás" után Zakk Wylde-dal és Malmsteen mesterrel, most visszakanyarodott a fúzió világához.

Nem volt ez túl éles kanyar, hiszen alapvetően mindig is ez a zenei megközelítés jellemezte, és az új albumon is vannak rockosabb, metálosabb pillanatok, pl. a "Ghost Runner" Steve Stevens-szel. Mindenesetre föltűnő, hogy a neves muzsikus vendégek között leginkább csak jazz-rockkal, esetleg blues-zal foglalatoskodó arcok szerepelnek, tipikus "metálosok" nem. Fölbukkan itt Steve Stevens mellett (talán ő minősül itt a kakukkfiókának) Steve Lukather, Joe Bonamassa, Doug Aldrich (aki ebben a közegben nem nagyon tud kibontakozni) és Tony McAlpine, míg a ritmusszekciót Simon Philips, Tony Franklin és Jimmy Johnson alkotják.

Az én problémám ezzel a Berklee diplomás billentyűvarázslóval mindig is az volt, hogy jazzistának túl metálos, metálosnak túl jazzista. Bár manapság divat a progresszív zene (vagy az arra való hivatkozás), azért úgy istenigazából kevesek számára átjárható a két műfaj, és a rajongótáborok sem túl barátságosak egymással. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy nem kedvelem Sherinian hangszíneit, valahogy olyan szerencsétlen érzékkel válogat a szinti hangzások között, mint Pat Metheny a gitárhangzások között.

Az "Oceana" sem tudott meggyőzni engem arról, hogy Sheriniannek maradnia kellett volna a Dream Theaterben (pedig Rudess-szel sem vagyok száz százalékosan kibékülve). Mindössze két nótát találok igazán szerethetőnek: a "Ghost Runner"-t és a címadó "Oceana"-t, és talán nem véletlen, hogy mindkettőt Steve Stevens pengeti. Ez a két szám azonban kevés ahhoz, hogy egy lemezt nyugodt szívvel ajánljak vagy fenntartások nélkül jónak minősítsek.

Tartuffe

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlap:
www.alicecooper.com

H. Sanyi, (saját állítása szerint) a magyarok többszörös világbajnok sprinter futója az úriemberekre jellemző fölényes fordulattal ütötte el a riporterek rosszindulatú kérdéseit, mikor 10 évnyi kihagyás után, visszatérve a versenypályára, a serdülő korosztály akkori legjobbja is 50 métert vert rá a 110 m-es gátfutás válogató versenyén. Uraim, mondta Sanyi, jegyezzék meg, nem én lassultam le, pusztán a világ gyorsult fel olyan mértékben, amire nem számítottam. Ehhez pedig csak gratulálni tudok.

Úgy gondolom, jóllehet Alice Cooper, a rockvilág veterán világbajnoka nem hagyott ki reflexkoptató éveket – sőt, néha meghökkentő váltásokkal volt képes az adott trendekhez viszonyulni – ezúttal úgy tett, mint az a magasugró, aki egy mai versenyen is gurulós módszerrel próbálkozik a Fosbury által "kitermelt" technikai virtuózok között. Esély persze van a győzelemre, de vajmi kevés, és valljuk be őszintén, a nosztalgia kedves-keserű bája mellett nem inkább az újabb és újabb eredményekre vagyunk kíváncsiak? De hogy is jön mindez ide? Alice ugyanis olyannyira komolyan gondolta 1975-ös lemezének folytatását, hogy amennyiben a hangzás nem lenne a tradicionális megoldások mellett is második évezred utáni, pusztán a zenei anyagot tekintve készülhetett volna rögtön az első részt követően, amúgy lendületből, mondjuk 1976-ban. (Bár meggyőződésem, hogy akkor nem 14 szám, hanem mondjuk csak 8 kapott volna helyet az albumon.)

Igazából nem is a koncepcióval van bajom, alapvetően szeretem ezt a rock n' roll sémákra épülő, a Slade slágerkorszakára is jellemző dallamos, táncolható vonalat – ráadásul ilyen bivaly megszólalásban –, ám félek attól, hogy a jelenlegi túltermeléses időszakban ennyi már kevés az üdvösséghez (illetve Alice relevanciával a kárhozathoz). Még akkor is, ha hősünk minden horror-show tapasztalatát felvonultatta a siker érdekében. De kérdem én, most, amikor a TV – vagy monitor – előtt, egyenes adásban nézhetünk meg mindent, ami sokkolónak minősülhet – de már nem is minősül annak –, el tud minket kápráztatni a bábu művérrel öntözött lefejezése? Engem már nem igazán. Ráadásul Alice, alárendelve a lemezt a színpadi koncepciónak, egy szórakoztató show eklektikájával gyömöszölt mindent a produkcióba, ami ugyan színessé tette az előadást, de félek, a disco műfajon elsütött poénon ma már csak az újszülöttek nevethetnek. Mert azoknak ugye minden vicc új…

Ráadásul, ha már retro, nem tudom, mit keres ez a Kesha nevezetű sztár(?) a mester mellett (mert alatta még megérteném, elnézve a hölgy bájos figurátumát), főleg egy elektronikus ízléstelenséggel felturbózott, álcázott popdalban? De félre ne értsen a kedves olvasó, nem akarom elvenni a kedvét az albumtól, mert a leírtak ellenére ÉN élvezem az "új rémálmot", hiszen a lejátszott rhythm and blues panelek ezredszerre is működnek, tapsgépekkel, elkoptatott dallamfordulatokkal, kiszámíthatóságukkal együtt és nem hányok hupililát a rockba ágyazott kuplétól sem.

Cooper pályája kezdete óta igazi boszorkányos ügyességgel tudott slágert teremteni, s ha nem ő, akkor a segítségül hívott profik gondoskodtak arról, hogy azoknak is legyen mit fütyörészniük, akik sem a horrort, sem a bögyös cicákkal játszott szado-mazót nem kedvelték. Ez pedig most sincs másként, még a Beatles alapú, lassú nóták sem unalmasak, pedig korábban már mind Alice, mind a korszak veteránjai megírták őket; és abban is (majdnem) biztos vagyok, hogy ha az említett módon 1976-ban jön ki az album, az első résszel felérő klasszikusként emlegethetnénk. Kár, hogy jelenleg 2011-et írunk…

Jó kis album ez, talán a legjobb Alice modernkedő korszaka óta, abba viszont nem vagyok biztos, hogy a jelenlegi lemez dömping tükrében – mondjuk fél év múlva – magamtól is kényszert fogok érezni a lemez ismételt meghallgatására, nemhiába futok majd kétszer jobban, mint húsz évvel ezelőtt – viszont nem is vonultam ki a versenyből 10 évre, mint a legendás H. Sanyi.

Garael

Kiadó:
Roadrunner Records

Honlapok:
www.dreamtheater.net
myspace.com/dreamtheater

A legendás banda körüli sajnálatos események: elsősorban Portnoy kiválása és az ízléstelen nyilatkozatháború miatt nehéz szívvel, némi dühvel és jókora adag félelemmel ültem neki a lemez meghallgatásának, de most, hogy elérkezett a recenzió megfogalmazásának ideje, aggodalmam csak fokozódott. Ezt most tényleg nem lehet elhamarkodni, ellazulni, felelőtlenül és félvállról kezelni, mert minden szónak súlya és következménye van. Ki merem jelenteni, hogy az a kritikus, aki most nem kakál billiárdgolyókat, egy link alak, vagy eddig a Pápua Új-Guinea-i őserdőben egy fa tetejére épített gyékényházban élt az egykor kannibál életmódot folytató kombai törzs "vendégszeretetét" élvezve. Magyarul: fogalmatlan.

A Portnoy-jal ma már beszélő viszonyt sem ápoló tagok nyilatkozatai mostanában másról sem szóltak, csak arról, hogy hátrahagyva a hiperaktív dobos önkényuralmi rendszerét, kollegiális hangulatban és teljesen fölszabadultan vetették magukat az új lemez elkészítésének munkálataiba. Az már első hallgatásra nyilvánvaló, hogy Portnoy feszes és céltudatos produceri tevékenységének hiányában az anyag csapongóbb, kevésbé leszabályozott. Nem mutat olyan egységes - olykor valóban talán túl egységes (hogy ne mondjam: kiszámítható) - arculatot, mint azelőtt, és Portnoy ügyeletes kedvenceinek hatása sem lenyomozható.

Talán igaza van LeBrie-nek, aki nemrég azt nyilatkozta, hogy végre, hosszú ideje először mindenki száz százalékosan magát adhatja a lemezen. Tekintve, hogy a DT zeneszerzői szinte kizárólag Petrucci és Rudess, én inkább csak az ő "szárnyalásukat" hallom ki az új szerzeményekből, főleg Rudessét, aki minden eddiginél hangsúlyosabb szerepet játszik, úgy szólistaként, mint komponistaként. Ellenben a FEZEN fesztiválos koncertbeszámolók által beharangozott Myung-föltámadásnak nem igazán látom nyomát; játéka a stúdióban nem került sokkal "előrébb". Mangini pedig - ahogy ezen a szinten elvárható - kifogástalanul, bár elődjénél valamivel kevésbé karakteresen teljesít.

Nem tudom, hogy pontosan minek tudható be ez a fejlemény, talán az ötödik X-nek (Rudess már a hatodikban jár!) vagy a közelmúlt megpróbáltatásainak, de az album elég lírai lett, annyi ballada került rá, mint eddig DT lemezre soha. A "This Is The Life" a maga nemében zseniális darab, de a zongorával és vonósokkal végigkísért "Far From Heaven" - akármilyen szép - nálam már a nyálas kategóriába tartozik. Egyébként is kevésbé metálos a hangvétel, teli instrumentális merengésekkel. A kislemezes "On The Backs Of Angels" alapján őszintén szólva egy második "Falling Into Infinity"-t vártam, de ez most valahogy kevésbé kiszámítottan, irányítottan, üzletszerűen kommersz.

A nagy enigma számomra egyértelműen a "Build Me Up, Break Me Down" szemplerekkel telepakolt, elektronikus hangzása. Mintha LaBrie felejthető Mullmuzzler lemezeiről maradt volna le. Bár egy másik bandától ez akár még csúcsteljesítmény is lehetne, remélem, ez itt és most csak egy kísérlet. A "Lost Not Forgotten" és a "Bridges In The Sky" feszesebb formái állnak hozzám legközelebb, ezek is emlékeztetnek leginkább a korábbi önmagukra.

Nos, akkor elérkezett a sommás ítélet ideje. Ez a lemez valóban drámai fordulatot hozott a DT életében. Portnoy nélkül és Rudess előtérbe kerülésével úgy változott meg az együttes zenei arculata, hogy azért a meghatározó stílusjegyek megmaradtak. Ez tehát jól hallhatóan, azonnal fölismerhetően Dream Theater, de már nem AZ A Dream Theater. Tartok tőle, hogy az már végképp a múlté, és tisztem most az, hogy mint egyfajta Antonius ne elfogultan dicsérjem, hanem a végtisztességet megadva eltemessem "Cézárt".

Az élet persze megy tovább, a DT van akkora gépezet, hogy még jó néhány évig olajozottan és jövedelmezően működjön. Könnyen meglehet, hogy amit most csinálnak, még sokkal őszintébb, sokkal hitelesebb, sokkal kevésbé kiszámított, mint az utóbbi időszakban. A Dream Theater, Portnoy-jal vagy nélküle, tagadhatatlanul és megkerülhetetlenül rocktörténelmi intézménnyé vált, és továbbra is szerethető, tiszteletre méltó, de most először kimondom nyilvánosan - és belesajdul a szívem - érdeklődésem, lelkesedésem már egy ideje az európai "epigonoké".

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.epysode.com
myspace.com/epysode

Mivel én kicsit másképp értékelem a hangjegyekbe oltott krimit, mint Tartuffe kolléga, olvassátok el a lemez értékelését az én "hallatszatomban" is...

Úgy látszik, Zenészországban a kormány foglalkoztatáspolitikája van annyira hatékony, hogy az éppen munka nélkül kallódó énekesek részére akkor is megélhetést biztosítson, ha a gazdaságban az adott időszakban éppen együttes-recesszió mutatkozik. Idén ugyanis ez már a harmadik olyan projekt, melynek vokális állományát az éppen ráérő, főállásban egyébként szupersztár énekesek alkotják, alkalmi egyesületként amolyan alkalmi tehetség-társulással kisegítve az alkotást létrehozó zenész ötleteinek megvalósulását.

A Kaktus Projectről ugye pár hete írtam, de itt ólálkodik a közelben a Mark Boals, Rob Rock, Tim Owens közreműködésével acsarkodó Wolfpakk is, nem beszélve jelen recenzió tárgyáról, aminek vokál (és instrumentális) kínálata azokat is nyálcsorgatásra késztetheti, akiknek az ilyesfajta szerepléstől a hakni szó jut az eszükbe. Samuel Arkan, a project belga megálmodója a Virus IV-ből lehet ismerős azoknak a rajongóknak, akik annak idején az Uli Kusch féle, egylemezes, ám emlékezetes Beautiful Sin oroszlánhangú énekesnőjének szakmai utóéletére is kíváncsiak voltak.

Nem véletlen hát, hogy a misztikus bűnügyi történetet feldolgozó "progresszív-power opera" egyik szereplőjét az említett hölgy személyesíti meg, ismételten bizonyítva, hogy a Metal Ladyk a magyar tapasztalatokkal ellentétben énekelni is tudnak. A mű főszereplője azonban nem ő, hanem az a Kelly "Sundown" Carpenter, aki joggal pályázhatna a "legkifacsartabb énektémákat is bravúrral prezentáló" metal énekes címére. Carpenter véleményem szerint műfajában korunk egyik legjobbja, aki nem hiszi, hallgassa csak meg a Beyond Twillight vagy Outworld fémjelezte ténykedéseit. Kár, hogy általában olyan dallamokat rekeszt az éterbe, amelyek megfejtéséhez két zenei fordítógép is kevés szokott lenni. Rick Altzi, a hagyományosabb terepről induló, Lande iskolában végzett vendég Carpenter méltó társa, mellettük még egy szokásos angyalka hangú hölgy, Liselotte "Lilo" Hegt felelős a sorozatgyilkosos sztori megfelelő érzelmi-hangulati aláfestéséért.

Jóllehet, a projekt gazdája az említetteknek megfelelően gitáros, az Epysode hangsúlyos hangszere mégis a billentyű, és a prezentált stílus is inkább hajaz a Star One, a Roswell Six, vagy a gitárakrobatikától megfosztott James LaBrie szóló-progresszióra, mintsem a hagyományos, euro-powerben fogant koncept művekre. Lucassen mester szellemének megidézéséhez a dalszerkezeti hasonlóságok mellett a projekt billentyűsének is nagy szerepe van, aki a történeti koncepciónak megfelelően képes az érzelmi, cselekménybeli és hangulati fordulatokat zenei formába oltani. Arkan tevékenysége inkább a koncepció konstruálásában, mintsem a progresszív "agyas" gitárjáték adta lehetőségek kihasználásában nyilvánul meg. A riffek inkább csak a billentyű adta variációk alatti, amolyan staccatós, hasítós alapokat biztosítják, komor támogatást nyújtva a történet stílusdeterminált, nyomasztó hangulatának.

Úgy vélem, az ilyen fajta operai meseszövés (közönség) sikerének az lehet az egyik titka, ha a zenész nem rendeli alá túlságosan a zenei oldalt a történeti összefüggéseknek (a "valódi" operák librettói sem a túlbonyolított, lelki analízisekről híresek). Ellenkező esetben a "magvas" gondolatok túl személyesek lehetnek és a hangulati élmény a történeti plusz mellé olyan individuális követelményt teremthet, amit aztán csak egy bizonyos réteg tud megfelelően abszolválni. Ez persze nem baj, de én általában nem tartozom a megszólított kiválasztottak közé, így különösképpen nem is tudnak lekötni az ilyen felfogásban íródott darabok, még akkor sem, ha azokba egy komplett filozófiatörténeti kurzus tananyaga is bőven belefér.

Arkan szerencsére megfelelő arányban adagolja a muzikális és történeti komponenseket, és végre Carpenternek is módja nyílik olyan dallamok megformálásába, melyeket akár már két hallgatás után is fejből idézhet az ember. Az Epysode tehát abba a populárisabb megfogalmazású progresszív vonalba illeszkedik (már ha a populáris és progresszív szavak összeegyeztethetőségét a rajongók nem tartják szentségtörésnek), melynek élvezetéhez nem kell komplett zenei lexikonnal a hónunk alatt rébuszokat fejtegetnünk, az album végére érve mégis számottevő intellektuális tartalmat is kapunk – a l’art pour l’art zenei élvezet mellett. Akinek tehát bejöttek az említett koncept albumok, és hozzám hasonlóan "vokalista elitista", az mindenképpen próbálkozzon meg az Arkan krimivel, még akkor is, ha nem szeret borzongani.

Garael