Honlapok:
www.jarleholsen.com
myspace.com/jarleholsen

Mikor PJuan kolléga (passzio.hu) ajánlása alapján eljutott hozzám ez az instrumentális metal fusion anyag, éreztem, hogy nagyot nem csalódhatok, hiszen adott Jarle H. Olsen, egy norvég gitárfenomén (figyelem! igazi sportgitáros, Carvin gityókkal nyomja!) és Alex Argento, az általam bálványozott olasz billentyűs, s ezek a nevek már önmagukban garanciát jelentenek. Na, nem mintha valaha is hallottam volna a fiatal viking gitáros-zeneszerzőről, hanem mert Alex Argento nem adja a nevét nívótlan próbálkozásokhoz, és a Skandinávia+Itália párosítás az én szemszögemből csakis nyerő lehet.

A metal fusion nem pillekönnyű műfaj, legtöbben már a szavak hallatára elrettennek, odáig pedig már el se jutnak, hogy némi idő- és energiabefektetéssel átrágják magukat a sűrű hallgatnivalón. Őszintén szólva, még nekem - edzett és műfajilag szabadúszó kritikusnak - is le kell olykor győznöm előítéleteimet, miszerint egy ilyen anyag vélhetően egyet jelent a se füle, se farka, soha véget nem érő tekerésekkel, magamutogató, öncélú technikázással és az emészthetetlen, mérföldes dallamszörnyetegekkel.

Szerencsére Olsen muzsikája összetettségével, fényesre polírozott technikájával együtt is követhető, élvezhető, sőt szerethető. Nyilván nem Lemmy Kilmister dalszerzői vénája jellemzi a kompozíciókat (dalokról beszélni nyelvi slamposság lenne), de a komplex ritmika és a mindent átható hangszeres bravúrok ellenére is azt kell mondjam, hogy az album szinte már lírai hangvételű. A "From Deep Within" és a "Dark Matter", ha nem is klasszikus értelemben, de remekbeszabott balladák. Talán éppen az utóbbi a kedvencem az albumról (főleg az a lélegzetelállító uniszónó az ötödik perc körül!).

Bár Olsen egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy korábban játszott ugyan együttesekben, de a zenei kereteket túlságosan kötöttnek találta egy ilyen fölállásban, én mégis remélem, hogy lebilincselő szóló karrierje mellett hallhatjuk majd egy Pagan's Mind vagy Circus Maximus típusú norvég progresszív zenekarban.

Tartuffe

Elképzelni sem tudom – lekéstük –, a K3 hány embernek muzsikálta el bemelegítő műsorát, de ha abból indulok ki, hogy Marty Friedman koncertje alatt is biztos gerinctöréssel ért volna véget egy felelőtlen stage-diving, hát nem lehetett túl inspiráló a hangszerek mögül letekinteni a küzdőtérre.

Marty Friedman a rocktörténelem része és pont. Aki ezt vitatja, az azt is vitatja, hogy a "Rust In Peace" (gyk: Megadeth) rocktörténelem, ami viszont jelentős részben tőle lett az, ami. Következésképpen ismét írom befelé a virtuális ellenőrzőbe az igazolatlan hiányzásokat a szakmának, Szentkirályi Janit (Mobilmánia) kivéve. Ahogy egykoron (kevésbé) kedvelt osztályfőnököm óvott, némileg azért talán belül reménykedve, most magam is szólok előre: lassan annyi igazolatlan hiányzásotok gyűlik össze, kedves szakma, hogy lehet osztályt ismételni…

Még csak azt sem lehet mondani, hogy Marty egy lenne a sok shredder közül, hiszen teljesen egyedi, két hangból felismerhető stílusa van, ráadásul a rockszakmában a '80-as évek óta hivatkozási alap és meghatározó a jelenléte.

Ez a jelenlét persze azért nem szeplőtelen, legyünk őszinték. Mióta felfedezte magának a japán popzenét és a mechanikus ritmusokat (értsd: csűrdöngölős technót!), azóta nekem is sikerült néha összekötni véle a bajuszt. Illetőleg inkább hajat, mert az mindkettőnknek van, igaz, a világ legigazságtalanabb leosztásában. Iszonyú rőzse nőtt ennek az apró embernek a fejére. Csupán az a hajtömeg, ami az irdatlan headbang közben a hangolókulcsokra csavarodott és kitépve ott lifegett immár gazdátlanul, mennyiségében szinte versenyképes volt az én összesemmel, minőségében pedig alázta.

Ha valaki attól félt (pl. Tartuffe), hogy itt gitárvarázslatnak álcázott technópartinak lesz részese, azt gyorsan meggyőzte már a legelső perc. A sampler Tokióban maradt. Sajnos a kísérőzenészek színpadi hacukája és make up-ja nem. A hangszeres felkészültséggel semmi gond nem volt, sőt! A dobos néha a lámpatesteken időzött, majd onnan visszazuhanva érkezett meg a pergőre, előzőleg még a levegőben megpörgetett verőkkel. De a másodgitárosnak sem került volna túlzott erőfeszítésébe egy szabadon választott Yngwie-klasszikust kétszeres sebességgel ledarálni. De ahogy ezek a japánok mostanában az idióta anime-mániájukkal ki tudnak nézni, az számomra egyelőre feldolgozhatatlan. Mint a legrosszabb buzik, akárhogy is próbáljuk mindezt ideológiába csomagolni.

Ha az ember túltette magát azon, hogy tinilánynak sminkelt és öltözött férfiak segítik Friedmant, akkor már tényleg nem állt útjában semmi. 100% tiszta fémet olvasztottak ránk, óriási hangerővel dörrent a cucc, talán egy kissé éppen a szólógitár kárára, de azért nem volt veszélyes, fel lehetett ismerni a dallamokat és azokat a lehetetlen, de csodaszép nyújtásokat.

Én szeretem Friedman dalait, dallamait, ezért nem volt igényem a Japánban mindenki által ismert dalocskákra, de elfogadom, kellett egy kis emlékezés a közelmúlt tragédiájára, érdekes lett volna, ha éppen ők hagyják mindezt figyelmen kívül. A basszusgitáros éneke viszont éppen a tűréshatáron mozgott, át-átlendülve a piros tartományba. Mustaine ugyan általában nem kihívás énektechnikai szempontból, de szerencsére a "Tornado Of Souls" már csak kivonatosan, a lényegét érintve (szóló), instrumentálisan került terítékre.

Friedman játékának szerves részét képezik az akusztikus, meditatívabb pillanatok, sajnos ezek nem szólaltak meg igazán szépen, ahogy a lemezeken, de mást tényleg nem tudnék felhozni ellenük. Főleg, hogy jókedvűen, mosolyogva nyomtak kettő (!) órát ennek a maroknyi fanatikusnak.

(A képek jogtiszták, meg jó szarok is, telefonnal én csináltam...) A Hardrock.hu oldalon Kotta írt egy bővebb, nagyon jó beszámolót, olvassátok el, uccu!

Túrisas

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.master-plan.net
myspace.com/masterplanmetal

Nincs szó sem új sorlemezről, sem újabb fölállásról (Mark III), csupán egy válogatás albumról, amire fölpakolták az összes eddigi kislemezes dalt, illetve bónusz nótát. Meglepetést tehát nem okoz az anyag, de a kemény rajongóknak bizonnyal valódi ajándék, hogy nem kell plusz költségbe verni magukat és energiákat pocsékolni a bónuszolt album-változatok beszerzésével és az EP-k levadászásával. (Egyelőre sem az AFM Records, sem a Masterplan hivatalos oldalain nem találni az albumról semmit, de minden jel arra enged következtetni, hogy hivatalos kiadvánnyal van dolgunk.)
Mivel itt olyan dalok szerepelnek, amelyek annak idején nem találtattak érdemesnek arra, hogy a sorlemezekre fölkerüljenek, illetve az együttes csak a japán vagy orosz piacnak kedveskedett egy-egy elfekvő szerzeménnyel, a MK III garantáltan nem fog nagyot durranni. A nóták persze nem rosszak, de egyértelműen B-kategóriások, jóllehet akad köztük olyan is, amiért néhány másod- vagy harmadvonalas metálbanda a Jackass filmekből merített válogatott gusztustalanságokra is képes lenne.

Ha a címlistát összevetjük az eddig megjelent hanghordozókkal, kiderül, hogy egyedül a "The Master's Voice" maradt le a válogatásról, ami a 2007-es "Lost And Gone" EP másfél perces, áll-szimfonikus intrójaként szolgált. Nem értem, miért nem került föl az "MK III"-re, bár aligha fog bárkinek is hiányozni.

Sokatmondó, hogy egyértelműen az első album bónusz nótái a legjobban sikerült darabok (Through Thick And Thin, The Kid Rocks On) és az irgalmatlan harapós Led Zeppelin földolgozás (Black Dog) is ebből a korszakból való. Nagyon remélem, hogy Grapow és Jorn Lande jövőre vonatkozó mesterterve az, hogy egyértelműen ehhez az időszakhoz fognak visszakanyarodni.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/nogravityprog

A No Gravity igazi szupergrúp a mostanában egyre élénkebb olasz progresszív metál színe-javával, meg egy német kakukktojással, aki nem más, mint Andy Kuntz a Vanden Plas-ból. Rajta kívül énekel a korongon Michele Luppi (Killing Touch, ex-Vision Divine), Fabio Lione (Rhapsody Of Fire, Vision Divine), Mark Basile (DGM), Roberto Tiranti (Labyrinth) és Emiliano Germani (Moonlight Comedy). Aki otthon van a talján fémzene világában, alighanem már el is kezdte a nyálát csorgatni.

A neves muzsikusokból álló népes csapat mögött karmesterként és zenei agyként Simone Fiorletta áll, a Moonlight Comedy gitárosa, aki egy személyben jegyzi az összes dalt, sőt a lemez producerelését is végezte. Olyan vitathatatlanul képzett segítői akadtak, mint Andrea De Paoli billentyűs (Labyrinth), Andrea Casali bőgős (Astra), valamint két muzsikus a debütálás előtt álló Metaphysics nevű progresszív együttesből: Davide Perruzza gitáron és Marco Aiello a dobokon.

Személy szerint nagy rajongója vagyok a műfaj olasz kiválóságainak; az Astra, DGM, Empyrios, Sinestesia, Twinspirits, Solid Vision és Heart of Sun albumok rendszeres szereplői oldalunknak, de a Moonlight Comedy speciel éppen nem tartozik kedvenceim közé, annak ellenére sem, hogy Simone Fiorletta kétségkívül zseniális gitáros. Amikor tehát értesültem róla, hogy a Lion Music gondozásában egy komoly projekttel készül, amelybe számos tehetséges honfitársát is bevonja, elkezdtem reménykedni. A No Gravity tulajdonképpen meg is felel az elvárásaimnak, meg nem is. Zeneileg képtelen lennék fogást találni rajta (a "Religious Beliefs" pl. nagyon ütős), sőt színesebbnek, érdekesebbnek találom a Moonlight Comedy lemezeinél, mégis hiányolom a közérthetőbb, fogósabb dallamokat. Az egyetlen dal, ami elsőre eltalált, az az albumot záró "Unexpected Gift"... Valóban váratlan ajándék, de annak csudijó!

Aki először találkozik Simone Fiorletta nevével és a CD-t prekoncepciók nélkül helyezi be a lejátszóba, az egy remekbeszabott progresszív metál anyagot kap az arcába, ami arányosan, dögösen szólal meg, ötletesen van hangszerelve és az énekesek miatt kifejezetten változatos is. Ugyanakkor hamar kiderül, hogy a No Gravity nevével ellentétben egyáltalán nem könnyed hallgatnivaló. Sokat és hosszan kell barátkozni vele, kizárólag többszöri figyelmes hallgatás után adja meg magát – csak az elszántak előtt bontogatja ki a morcos, komplikált fölszín alatt rejtőző belső értékeit.

Tartuffe

Kiadó:
Muso Entertainment

Honlap:
myspace.com/officialstork

A zene üzlet (is)... persze..., de a Dream Theater új dobosának fölhajtása körüli szappanopera jellegű történések a végén már kifejezetten idegesítettek. Örülök, hogy ez a mizéria lezárult végre, és türelmetlenül várom a Mike Mangini-vel kiegészült DT új albumát. Mindazonáltal pozitív fejleményei is voltak ennek a jól kalkulált üzleti fogásnak, mivel rivaldafénybe állított néhány olyan kiváló zenészt, akiről eddig - a szűk szakmán kívül - csak kevesen tudtak. Közéjük tartozik az osztrák származású Thomas Lang, akiről a folytatásos DT "dobost keresünk, meghallgatásokat tartunk" valóságsó (angolosoknak: show) nem festett éppen hízelgő képet, jóllehet igazi szörnyeteg az arc, aki már egy rakat "év dobosa" és "legjobb dobos" címet begyűjtött szakmai folyóiratoktól.

A StOrk elsősorban róla, illetve szerzőtársáról, Shane Gibson gitárosról szól. Ők ketten együtt zenélnek egy Schwarzenator nevű death metal bandában is. Gibson egyébként a KoRn másodgitárosa, pedig többre hivatott, hiszen a nagy presztízsű Berklee School of Music ösztöndíjasa volt, így - mit mondjak? - elég jól pengeti. A triót Eloy Palacios bőgős teszi teljessé. A StOrk fúziós metált játszik, méghozzá instrumentális változatban, hasonlóan a Liquid Tension Experiment-hez, vagy a hazai K3-hoz. Nem könnyen emészthető zene, vannak egészen elborult nóták (Alien, Loki, Metal Fatigue), de szerencsére akadnak olyanok is, ahol a hangszeres virtuozitás még nem lépi át a határt a bámulatba ejtő és az irritáló között (Nautilus, DucksInAPonD). Tartok azonban tőle, hogy az utóbbi kategóriába tartozó szerzemények is kivernék a biztosítékot az átlag metalistáknál. Nekik nem is ajánlom a meglehetősen nehezen beszerezhető anyag levadászását, szigorúan csak komoly állóképességgel rendelkező ínyenceknek.

Tartuffe

Kiadó:
Storm Vox Records

Honlapok:
www.dynazty.com
myspace.com/dynaztyband

Ez most már egészen biztosan nem elszigetelt, egyszeri dolog, hanem olyan jelenség, amit illik komolyan venni. Nagy divat lett mostanában nosztalgiázni, és a NWOBHM szolgalelkű leutánzása után (lásd White Wizzard, Steelwing, Enforcer) úgy tűnik, a '80-as évek aréna rockja és pufihajas glam metal korszaka van terítéken. A trend egyre erősebben hallatja hangját és központja - minő meglepetés! - a Skandináv-félsziget, azon belül is Svédország.

A Dynazty a névválasztás által sugallt patinának teljesen híján van, ugyanis kölyökképű, pelyhesállú viking fiatalok alkotják, akik nyilvánvalóan sokat hallgatják a klasszikus Mötley Crüe, Quiet Riot, Ratt lemezeket, a honfitárs Europe-ról és Treat-ről nem is beszélve. Stílusukról sokat elárul, hogy az öreg kontinenst a The Poodles előzenekaraként turnézták végig. A "Knock You Down" már a második album 14 olyan dallal, amiről csak a dinamikus, modern hangzás árulja el, hogy nem a glam hőskorában szerezték őket.

Személyes véleményem az, hogy az ilyen retró hangulat általában a zeneipar útvesztésének, a kreatív energiák elapadásának nyomán ébred, s mint ilyen, természeténél fogva nem lehet hosszú életű. Az Enforcer, White Wizzard tipusú próbálkozásokkal szemben a Dynazty által képviselt trendnek az az előnye, hogy nem árasztja az áporodottság orrfacsaró bűzét, s ez egyértelműen a friss megszólalásnak köszönhető. Bár újra vastagon fog a szemceruza és a hajlakk is előkerült, de legalább nem pufognak a dobok, nem cincognak a gitárok, s olykor egy-két "heterodox" megoldás is szerephez jut.

Van még egy dolog, ami miatt ez a trend számomra szimpatikusabb (mint a NWOBHM klónozása): a '90-es évek eleje óta a rock zene nem egyszerűen ki lett tiltva a médiából, hanem sértődötten, mimóza módjára kivonult onnan; vagy magába fordult kinyúlt, elfeslett pulcsiban, vagy olyan tüntetően kemény lett, hogy már nyilatkozni is csak hörögve tudott. A dallamos, színpadi elemekkel, látványosságokkal színesített, közérthető, önfeledten bulizó, médiabarát rock kiveszni látszott. Rá lehet sütni a komolytalanság vagy súlytalanság bélyegét ezekre az együttesekre, de tömegeket nyerhetnek meg a befolyásolható tömegből a rock zenének. Én pedig úgy vagyok vele, hogy inkább ez szóljon a rádiókban, a tinik inkább ezt hallgassák a mobiltelefonjaikon, mint az elektronikus zajokat vagy az afro-amerikai álgengszterek acsarkodását...

Tartuffe

Az Aghora zenéje legalább akkora zagyvaságról árulkodik, mint az együttes zenei agyának, Santiago Dobles-nek sajátos kis világa. Santiago Venezuelában született, édesapja (Gustavo) elismert szimfonikus zeneszerző, de csemetéje kora gyermekkora óta a modern zenei formák iránt érdeklődött (ezt hívom én Victor Smolski-effektusnak). A híres bostoni Berklee School of Music-ban végzett filmzene és gitár szakon, most Miami-ban él, szerelmes az indiai kultúrába, jógázik, behatóan tanulmányozza a taoista filozófiát, miközben nemcsak gyakorlója, de oktatója is több indonéziai harcművészetnek. Erre varrjatok gombot...

Szóval Santiago Dobles enyhén szólva színes egyéniség, és ez szellemi gyermekének, az Aghorának muzsikáján is hallatszik: erősen technikai, progresszív, fúziós metált tolnak nem kevés indiai behatással, és ráadásul kristálytiszta női vokállal. Az együttesben folyamatosan cserélődnek a tagok és több mint tíz év alatt mindössze két albumot jelentettek meg, mégis sikerült a progresszív metál belterjes világában komoly nevet szerezniük maguknak. Sokan úgy tartják, hogy a debütáció (Aghora, 2000) jobban sikerült a második albumnál, nem utolsósorban azért, mert Danishta Rivero (már származása miatt is) autentikusabban énekelte az indiai zene által ihletett dallamokat. Zeneileg talán igazuk van, de Diana Serra hangját én képzettebbnek gondolom, és régóta nagy kedvencem a "Moksha" című dal, ami a mai napon bele is gyógyult a lejátszómba.

Brutál, vaskos riffek, technikás, de dallamos gitárszólók, fülbemászó, kidolgozott dallamok, és bonyolult ritmusok káprázatos kavalkádja ez a nóta. Mivel a szövege legalább olyan borult, mint a muzsika maga, csak annyit tudok mondani, hogy valamiképpen a szabadulásáról szól ("Liberation" az alcíme is), de ennél több infóval nem szolgálhatok. A "Moksha" tökéletesen kiszolgálja világzenés érdeklődésemet, ezen belül is a közel- és távol-keleti dallamok iránti vonzódásomat. Aki hasonló dolgokra kattan, itt tudja meghallgatni a szóban forgó szerzeményt.

Tartuffe

Kiadó:
Concord Music

Honlapok:
www.thecars.org
myspace.com/thecarsunlocked

A The Cars kedvéért még azt is megkockáztatom, hogy ortodox metálos cimboráim hetekig a véremet szívják, mint annak idején tették a Pély Barna-féle United Unplugged DVD-jének recenziója miatt (itt). Tudom, hogy a The Cars is vastagon stílusidegen együttesnek számít ezen az oldalon, de gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és "Best of" CD-jüket néha még ma is szívesen döngetem a kocsiban hosszabb utakon.

A karrierjét 1977-ben kezdő bostoni együttes zenei stílusát meghatározni rendkívül nehéz feladat. Az art rock, rockabily, punk, garázs rock és bubblegum pop hatásokat ötvöző együttes fő jellemzője az volt, hogy a gitár-orientált rádióbarát rock és az akkoriban egyre népszerűbb szintipop olyan egyvelegét tudták megalkotni, amely évekig fülbemászó Billboard listás slágerek sokaságával szolgálta ki az amerikai rádiók DJ-it. Persze az általuk képviselt műfaj csillaga a '80-as évek második felére leáldozott, így ilyen-olyan szólóprojektekre hivatkozva menthetetlenül jegelve lett a jobb napokat is látott közös vállalkozás.

2000-ben hasnyálmirigy rákban elhunyt Benjamin Orr, az együttes bőgőse és egyik énekese (kettő volt ugyanis), szerencsére azonban ez legföljebb elodázta, de nem futtatta zátonyra az újrakezdést. A "Move Like This" 1987 óta az első (sorban pedig a hetedik) stúdióalbumuk, amire a kísérletezésnek, stílusváltásnak - hál' Istennek! - még csak árnyéka sem vetül. Az ember azt kapja, amit vár: hamisítatlan "The Cars" hangzás, pop-rock himnuszok; mintha az elmúlt 20-25 évet egyszerűen átaludták volna. Egyetlen említésre méltó változás történt csupán, de ez sajnos negatív előjelű. Úgy tűnik, Elliot Easton gitáros időközben elfelejtett szólózni, vagy - eléggé el nem ítélhető módon - hagyta, hogy a zenei producer (egy bizonyos Jacknife Lee) lebeszélje róla.

A "Move Like This" nem hibátlan lemez, ilyet nem is tudtak egyet sem alkotni pályafutásuk alatt, még a csúcson sem. Ennek ellenére széles mosolyt csalt az arcomra néhány jól eltalált nóta, mint pl. a "Blue Tip", a "Keep On Knocking" vagy a "Sad Song". Az ortodox metálos cimborák meg le vannak sajnálva; néhanapján én is lehetek gyerekes...

Tartuffe

Kiadó:
AOR Heaven

Honlapok:
www.demonseye.com
myspace.com/thestrangerwithin

A Demon's Eye legénysége nem árul zsákbamacskát. Az együttes neve egy örökzöld, Gillan-érás Deep Purple sikernóta címe, míg a lemezcím választása az újjáalakult Rainbow 1995-ös albumát, a "Stranger In Us All"-t juttatja eszünkbe. Nyilván nem véletlen, hiszen a 13 éve Deep Purple tribute bandaként együtt muzsikáló német brigádnak sikerült megnyernie a Rainbow akkori énekesét, Doogie White-ot, hogy kiabálja föl az első olyan lemezüket, amelyen saját szerzeményeket adnak elő.

A Demon's Eye tulajdonképpen nem más, mint a magyar Cry Free germán változata; ők is részesülhettek abban a kitüntetésben, hogy Jon Lord szimfonikus koncertjein kísérhették az öreg zsenit és a mögötte helyet foglaló filharmonikusokat. Bennük azonban megvolt az az ambíció, hogy előálljanak egy olyan anyaggal is, amit saját kútfőből merítettek... legalább részben. Németországban mindig is nagy nimbusza volt a Deep Purple-nek és a Rainbow-nak, így nem csodálkozhatunk azon, hogy rövid időn belül - az új Voodoo Circle lemez megjelenése után - ez már a második olyan próbálkozás, amellyel a '70-es évek nagy hard rock klasszikusait megidézik.

Föltételezem, senkit nem lep meg, ha azt mondom, hogy az eredmény kísérteties. Az egy dolog, hogy Mark Zyk egy az egyben levette Blackmore játékát és gitárhangzását (bár a varázslat hiányzik), de a nóták is simán szerepelhetnének egy '90-es években megjelent képzeletbeli Rainbow lemezen. Ez persze nagyrészt köszönhető Doogie White-nak, de ennél azért többről van szó: a Demon's Eye tagjaiba valószínűleg már atomi szinten beépült a bálványozott zenekarok stílusa. Némileg meglepetés egy Deep Purple cover bandától, hogy nem annyira a nagy kedvenc, mint inkább a Rainbow zenei világa köszön vissza, de Blackmore miatt nyilván folytonosság van a kettő között. Sajnos a hangzás direkt retrósra lett véve, ami szerintem indokolatlan, hiszen ha egyszer Blackmore rászánná magát, hogy áll-reneszánsz kocsmadalok helyett megint hard rock-ot játsszon, biztos modernebbül szólalna meg.

Személy szerint a Voodoo Circle-t ötletesebbnek, jobban kivitelezettnek gondolom, de olyanoknak, akik a "Stranger In Us All" után hiába várták a folytatást Doogie White-tal, valamint azoknak, akik lelkesedtek a Cornerstone albumokért, mindenképpen ajánlom ezt a muzsikát.

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.pagansmind.com
myspace.com/pagansmind

Ebben az évezreddel egyidős "Pogány Agy"-ban kezdettől fogva igen kedvemre való muzsika fogan úgy 2-3 évente. A legutóbbi albumuk (itt) számomra egy csöppet felemásra sikeredett, amennyiben a tőlük megszokott progresszív "space" metal himnuszok mellett szerepelt néhány gyengébb, sablonosabb alkotás is. Egy varázslatos pesti koncert után (itt) alkalmam nyílt mind Jorn Viggo Lofstad gitárossal, mind pedig Stian Kristoffersen dobossal értekezni. Úgy nyilatkoztak, hogy bár maradt a tarsolyukban egy egész lemezre való szerzemény, szükségük van némi pihenésre, hogy azután valami igazán ütőssel tudjanak előállni.

Mit mondjak? Sikerült. A négy éves pihi, a komótos tempó meghozta maradandó és kívánatos gyümölcsét. Én eddig a "Celestial Entrance" (2002) és az "Enigmatic: Calling" (2005) albumokra esküdtem, de a "Mennyei Elragadtatás" magáért beszél, hogy úgy mondjam: önmegvalósító jóslat. Még úgy is, hogy bizonyos korábban elsütött riffek, dallamok, technikai nüanszok folyton visszaköszönnek. Ahogy én látom, itt nem annyira önismétlésről van szó, hanem az eddigiek egyfajta sommás és magasabb szinte emelt foglalatáról.

Ezek a borult norvég pogányok most elkészítették pályafutásuk eddigi legjobb lemezét, amivel - nincs bocsánat! e véleményemet bárkivel szemben megvédem - beléptek a progresszív metál pantheon tróntermébe, hogy fesztelenül kvaterkázzanak olyan "istenségekkel", mint a Dream Theater vagy a SymphonyX. Nincs mese, ez a lemez megy az idei Top 10 élbolyába!

A "Heavenly Ecstasy" nagyjából azt a direktebb, dalközpontúbb vonulatot viszi tovább, amit az előző albumon a címadó dal, vagy a "United Alliance" képviselt. Van két olyan nóta is, amit már inkább a hard rock kategóriába lehetne sorolni (Walk Away In Silence, Live Your Life Like A Dream). Nils K. Rue hangja szabadabban szárnyal, mint valaha, a gitárszólókat hallgatva pedig (különösen a keleties hatású "Eyes Of Fire"-ben, a "Follow Your Way"-ben, vagy a lírai "Live Your Life Like A Dream"-ben) azonnal beugrott a mikutyánkkölyke Dreyelands gitáros, Horváth András Ádám kijelentése: "A fél karomat odaadnám, ha úgy tudnék gitározni, mint Jorn Viggo Lofstad". Csatlakozom...

Nincs mentség, ezt a lemezt minden műfajbarát zenehallgatónak referencia-anyagként be kell szereznie, méghozzá eredetiben. Nem tudom, hogy leszek képes kivárni a hivatalos május 23-i megjelenést. És én még azt hittem, hogy húsvéttal véget ért a nagyböjti lemondások időszaka…

Tartuffe