Kiadó:
Firebox Records

Honlap:
www.grendelband.com

Aki visszatérő olvasója ennek az oldalnak, az tudja, hogy nem vagyok igazi rajongója, legföljebb a köteles tiszteletet készséggel megadó elismerője a death metal műfajnak, még a dallamosabb refrénekkel operáló változatban sem. Néha azonban nagyon jól tud esni egy kis szigorúság. Épp egy ilyen hangulatban - jó időben, jó helyen, ahogy mondani szokták - talált meg tavalyelőtt a Nino Laurenne által producerelt, kiváló hangzású "A Change Through Destruction", (2008) a 2000-es évek legeleje óta aktív finn szextett (határozottan egybeírva!), a Grendel második korongja. Imponált, hogy a refrének dallamosra, amúgy Paradise Lost-osan gótikusra vannak véve, s olykor még egy kis "könnyed" (he-he!) doom-olás sem áll tőlük távol.

Az Evil Eye Management által rendezett Metallia Perkele turné keretén belül 2010. október 8-án jártak is itt Pesten, a Dürer Kertben. Az egyébként jól sikerült eseményen történt meg az a csúfság, hogy az általam igencsak favorizált Status Minor föllépésekor rajtam kívül még csak kb. hárman lézengtek a küzdőtéren. Szerencsére a Kiana utánra időzített Grendel műsorra már sokkal többen voltak kíváncsiak, s láthatólag élvezték is a vérprofi előadást. Különösen Mikko Virtanen hörgész/énekes színpadi jelenléte (stage presence) és teljesítménye volt lenyűgöző.

Ezek után nem volt kérdés, hogy sorban a harmadik albumot recenzálnom kell. A "Corrupt To The Core" vészterhes címéhez méltóan súlyos és borús hangulatú anyag, amivel a finn metallistáknak egyértelműen sikerült előrelépniük zeneileg. Kevesebb a dallam és a belassulás (ez alól kivétel a "Five Years Without The Sun" - beszédes cím!), több viszont a gitárszóló, még ha - sajnos - nem is az Amott testvérek (Arch Enemy) stílusában. Kedvenceim a "Down", a "Through Hell" és a "Day Of Redemption", pedig az utóbbiban még egy értékelhető, "emberi" hangon énekelt refrén sincs. Lehet, hogy sokaknak ez egy könnyed ébresztő zene a reggeli briós és kávé mellé, nekem azonban rá kell készülnöm, és általában nem lesz tőle virágos jókedvem. De az élet nem is mindig felhőtlen trópusi üdülés, néha jeges, északi tájakon is barangol az ember...

Tartuffe

Kiadó:
BLP Music

Honlapok:
www.hardhungary.com
myspace.com/hardhungary

A HARD nem sokat piszmogott, mindössze egyetlen évvel az egyértelműen pozitív fogadtatásban részesült "Time Is Waiting For No One" megjelenése után kiadták ötödik nagylemezüket; a másodikat Björn Lodin (Baltimoore) csatlakozása óta. Ezúttal a hangzásra sem lehet panasz, az anyag sokkal dinamikusabban, dögösebben szól, mint elődje. A másik említésre méltó változás, hogy közben Vámos Zsolt vette át a szólógitáros – és Lodin mellett – a társ-dalszerző szerepét.

A megjelenés kapcsán jó néhány külföldi kritikát (is) elolvastam, és az ítészek között egyértelműen az a konszenzus alakult ki, hogy a hangszeres teljesítmény jócskán a dalszerzés előtt jár. Ez egyrészt szép dicséret, hiszen Vámos Zsolt szólóit és  hangszerének érett, telt hangzását mindenki magasztalja, míg a Mirkovics-Borbély párost a vasbetonszerkezetek szilárdságával vetekedő ritmusszekcióként emlegetik. Másrészről viszont továbbra is hiányzik az a 2-3 sláger - a fülbemászó, dúdolható refrénekről nem is beszélve -, ami egy ilyen erősen múltidéző produkcióra kellőképpen ráirányíthatja a nemzetközi média figyelmét. Még azt is megkockáztatom, hogy az előző lemez - ami ugyan közel sem szólt ilyen jól - több emlékezetes, szerethető dalt sorakoztatott föl (Time Is Waiting For No One, Love Goes With Anything, Shine On Me Now).

Az "Even Keel" is büszkélkedhet néhány jól eltalált, karcos nótával: a lemezindító "Truth Or Dare", a húzós "I Wanna Rock You" és a leleményes groove-val lüktető "Speeding Into Slow" egyrészt biztosít bennünket arról, hogy bárhol, bármikor vállalható csapattá érett a HARD legénysége, másrészt viszont feledteti velünk a "Pretty Little Liar" sablonos refrénjét, vagy az egyébként kellemesen morcos "Scream Out To Be Heard" lapos, esetleges dallamvezetését.

Ide a végére kívánkozik egy megjegyzés a Hammer World-ben (2011/04) megjelent Vámos Zsolt interjúhoz. Előrebocsátom, hogy Thomas Larsson nálam nagy kedvenc, így egyáltalán nem üres bók csupán, ha azt mondom, hogy Vámos Zsolt játéka semmilyen hiányérzetet sem okozott bennem. Sőt… Az ominózus HW cikkben olvasható fikázás az ún. "sportgitárokról" és "sportgitárosokról" azonban szerintem méltatlan egy vérbeli zenészhez. Ilyen alapon minden további nélkül le lehetne sajnálni, mondjuk Steve Vai-t, Paul Gilbert-et, vagy az éppen Whitesnake-kel turnézó Reb Beach-et (csak, hogy néhány nagy varázslót említsek, miközben a "sportgitárokat" gyártó tiszteletreméltó cégekről szót sem ejtek). Zsolt mentségére legyen mondva, érezhetően a HW munkatárs, Danev György kérdezett alá – megjegyzem: nem először – tendenciózusan riportalanyának. Remélem, a jövőben Zsolt nem ül föl az ilyen provokációknak…

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.uriah-heep.com
myspace.com/uheep

A Rolling Stone magazin kritikusainak szakértelméről és a lap kompetenciájáról a keményebb stílusok területén sokat elmond az a ma már klasszikussá vált történet, miszerint a Uriah Heep első albumának (Very 'eavy... Very 'umble, 1970) megjelenésekor Melissa Mills, a fostalicska magazin megmondó asszonya azt találta írni, hogy "Ha ez a csapat híres lesz, kénytelen leszek öngyilkosságot elkövetni. Az első hangtól kezdve tudod, hogy nem akarsz többet hallani belőle." Persze az epébe mártott tollú ítész túl gyávának bizonyult ahhoz, hogy ígéretét beváltsa...

A Uriah Heep köszöni szépen jól van, a tragikus halálesetek és a már-már követhetetlen tagcserék ellenére több mint 40 éve tolja a hamisítatlan brit hard rockot, sőt Bernie Shaw énekes csatlakozása óta (1986) határozottan megújult a fölállásában is megszilárdult öregfiúk csapat. Nem hajtják magukat agyon, a "Sonic Origami" (1998) és a "Wake The Sleeper" között például éppen 10 évet pihentek. Az "Into The Wild" anyaga is három éven keresztül érett, s talán el sem készül, ha a Frontiers Records nem szerződteti le őket (mint a Whitesnake-et is), és nem noszogatja őket kellőképpen. Serafino Perugino kiadójának keze egyébkent érezhetően benne van az új koncepcióban, mivel - híven a nápolyi elvárásokhoz - az új album lazább, puhább, balladásabb lett, mint elődjei.

Az "Into The Wild" nem mászik bele olyan fiatalos energiával az arcunkba, mint a "Wake The Sleeper" kétlábgépes fölvezetése (pimasz megoldás egy olyan csapattól, ahol az átlagéletkor 60 fölött van), inkább a csapat legendás dallamérzékére, dinamikus kórusaira építkezik. Mick Box sohasem volt egy nagy virga király, de ezen a lemezen szebben, tisztábban játszik talán, mint valaha (hallga’ csak a "Kiss Of Freedom" ízes gitártémáját!). Sajnos a nálam abszolút etalonnak számító "Sea Of Light" (1995) modern, már-már progresszív hajlamokról árulkodó világa egyáltalán nem jellemző az új megjelenésre. Az "Into The Wild" nem vezet be bennünket semmilyen vadonba: egy hangzásképileg teljesen modern, de koncepciójában meglehetősen maradi lemez lett, ahol dominálnak a melankolikusabb, líraibb témák.

A Bernie Shaw-val második kamaszkorát élő Uriah Heep-nek megítélésem szerint nem ez a legjobb lemeze, de azért nagyon korrekt anyag, főleg egy olyan együttestől, amit már születése pillanatában leírtak. Én azonban még mindig várok a csodára, egy "Sea Of Light II"-re, de legyen ez az én személyes nyomorúságom...

Tartuffe

Tipikusan indokolatlan, genyó magatartás, érzem, de a kritikusi lelkemből kiszakadó első gondolat fő motívuma a lemezanyag meghallgatása után még véletlen sem az volt, hogy éljen, éljen az EC, milyen pöpec kis melodikus cucc keletkeződött már megint,  az árgyélusát, immáron harmadjára! Hanem az akadékoskodás. Ráadásul a bunkóbbik fajtából.

Nem kerestem fogást a lemezen, merthogy nagyon nem is lehet. Dallamos rock/metal, jól megírt, kiváló és változatos dalokkal. Arról nem is beszélve, hogy Torsten Koehne gitáros személyében van egy sajátos stílusú (fordított húrozású gitáron, balkezes játék) virtuóz a csapatban. Aki ismer bennünket, az tudja, hogy utóbbival a blog munkatársait (mind a két főt…) kilóra meg lehet venni. Ezt az érdemet itt helyén és értékén kezeljük, nem szoktuk nyeglén kifizetni hosszú évek kemény munkáját és a tehetséget a "a gitáros teker, mint az állat" minősítéssel. Sőt keményen "odacsapunk" azért, ha valaki ostobán és vakon csak ennyit "lát" a prémium minőségű szólógitározásból.

Nos, az első gondolatom az volt, hogy vajon miért választódnak ki egyes csapatok és érnek el relatíve nagy sikereket az undergroundban, másokra pedig miért vár a tökéletes érdektelenség, főként úgy, hogy minőségben nem maradnak le a felkapottaktól.

Az EC guglis tesztje ad egy csomó magyar találatot, de egyébként is érezni, hogy a rocksajtó (nagyon helyesen) kedveli őket. Ugyanezen próbán ugyanakkor a Fair Warning pedig úgy vérzik el, mint marha a kóser vágáson. Rájuk kizárólag szinte csak dionysosblog-hivatkozások vannak, ami egyrészről büszkeség, másrészről pedig irígységet szül bennem, hogy a fene nem eszi meg a szűkkeblű fajtámat! Pedig nem tud nem eszembe jutni a párhuzam. Dallamos rock, egy gitáros zsenivel.

Ahogy mondtam, a Trinity, akárcsak az előző lemezek, nagyon rendben van, a stílus minőségi követelményeinek tökéletesen megfelel. Csakhogy nekem ebben a ligában továbbra is inkább Engelke, mint Koehne, és összességében továbbra is sokkal inkább a Fair. Még akkor is, ha egy elvileg Eden's Curse lemezről szóló kritikában ez a tartalom nem fair.
     
Túrisas

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.lostinthoughtband.com
myspace.com/officiallostinthought

"Hadd látom, úgymond, mennyit ér a velszi tartomány." Ez a klasszikus Arany-idézet jutott eszembe, mikor a Lost In Thought bemutatkozó lemezét elindítottam a lejátszómban. Az ugyancsak welsh Bullet For My Valentine már megmutatta, hogy tehetséges bárdokat nevelnek arrafelé. A brit hard rock-metál műfaj határozottan combosodni látszik, pedig kevesebb mint egy évtizeddel ezelőtt szinte csak elvétve lehetett ilyen jellegű muzsikát találni a londoni Picadilly Circus-on lévő Virgin Megastore-ban. Személyes élmény...

A David Grey gitáros és Simon Pike bőgős által megálmodott progresszív metál banda 2007-ben alakult és szerencséjükre egy olyan tapasztalt hangmérnök vette kezelésébe a debüt anyagot, mint az Anubis Gate-ből és a Beyond Twilight-ból ismert Jacob Hansen. Ez hallatszik is a zenén, mert egyrészt a banda által példaképként emlegetett Pagan's Mind, Circus Maximus és Threshold mellett éppen az Anubis Gate párhuzamok tűnnek erősnek (főleg a dallamok tekintetében), másrészt, ha valaki azt mondja, hogy a lemezt maga Jacob Hansen énekelte föl, nem pedig egy bizonyos Nate Loosemore, akkor minden további nélkül elhiszem.

Az együttes zenészei rendkívül fiatalok, ezért talán meg is lepődhetnék azon, hogy milyen kompetenciával kezelik hangszereiket és milyen magabiztosan fűzik egymásba a progos zenei témákat, de manapság oly sok ilyet látni-hallani, hogy az ember szinte csak legyint, hogy: "Ja, megint egy gimis banda, akik óvodás koruk óta együtt játszanak Dream Theater földolgozásokat." Greg Baker billentyűs tuti, hogy az oviban sokat hallgatta a "Falling Into Infinity" érás DT-t (nem lehetett nagycsoportosnál nagyobb, amikor kijött a lemez), mert játékában mindig ott bujkál, cinkosan kacsingat Derek Sherinian.

Az "Opus Arise" nem sok önálló zenei gondolatról árulkodik, de soha rosszabb bemutatkozást! Főleg egy olyan országban nagy szó ilyen anyaggal előrukkolni, ahol sokáig Noel Gallagher (Oasis) volt a szólógitárosok netovábbja! Brrr!

Tartuffe

Ó, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear Blast minden illetékesét, aki tevőlegesen részt vállalt abban, hogy az év DVD-je helyett egy felcicomázott, bíborba-bársonyba, gyöngyöskoszorúba öltöztetett,  de a képanyag tekintetében mindenképpen keserű csalódást okozó baszkurálmányt vehessünk kézbe.

Még most sem hiszem el, ezért naponta újra és újra beteszem, hogy hátha mégiscsak bűbáj és káprázat az egész és nem fog megtörténni, hogy a gyönyörűen fényképezett wackeni csoda a maga szerény hetvenezres, őrjöngő tömegével, négy szenzációs dal után - hopp! - elillan. Sajnos de. Már harmadik napja elillan, úgyhogy ez már így fog maradni, nem álom, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear…

Tehát akkor a tények: az első négy dal után vesszük a sátorfánkat és magunk mögött hagyjuk Wackent, meg a hetvenezres tömeget. Meg a képminőséget… Hiába a továbbra is nagyszerű, szinte tökéletes hang és a csehországi Vizovice (Masters of Rock, 2009) szintén hálás, éneklő közönsége, az élmény odavan. Ez a homályos, minősíthetetlen bootleg-kameramunka csak extraként lenne elfogadható és lett volna minden további nélkül megvalósítható. Akár egy alternatív helyszínmegválasztással, ahogy azt pl. a Helloween koncertanyagon (Live in Sao Paulo) minden nehézség nélkül megoldották.

A teljes koncertprogramot megfelezték (8 nóta Wacken, 8 nóta  MOR), miközben ide-oda ugrálunk, káprázat/bootleg/káprázat/bootleg/káprázat/bootleg leosztásban, és ezzel kb. el is van b@szva az egész.

Mindehhez a gyalázathoz sikerült az egyik általam valaha is látott legszebb csomagolást elkészíteni. A két keményfedeles, lapozható könyvben rejtőzik a négy korong, amelyből, mint kiderült, a hanganyag több mint zseniális, akár német, akár cseh. Ha csak hallgatjuk, akkor Tóbiás (egyáltalán nem teljesít rosszul egyébként), Lande, Matos, Catley, Hartmann, Somerville + végig éneklő közönség, ha nézzük, akkor is ugyanők, de helyenként szemcsésen, hogy a nyű nyuvassza ki..

Vagy optimistán örüljek annak, hogy a pohár félig mégiscsak a wackeni koncerttel van tele, benne a számomra legkedvesebb Avantasia-dalokkal? Nagyon más választásom nincs. "Song selection" menüpont, oszt jóccakát! Egy órácska felhőtlen szórakozás.

Felhőtlen? A fészkes fekete fenét! A kettes számú, az egész turnét dokumentáló korongon látom, hogy Wackenban pl. Uli Jon Roth is fellépett vendégként, ami élmény nekünk ezért a pénzért nem jár, hiszen akkor momentán mi éppen csehül állunk.

Ó, hogy a nyű nyuvassza ki a Nuclear Blast minden illetékesét!

Túrisas

Kiadó:
Avalon/Marquee

Honlapok:
www.symfonia.fi
myspace.com/symfoniamusic

Miután Tolkki apó belátta, hogy a XXI. században a reneszánsszal nem lehet forradalmat csinálni (beszámoló itt), gyorsan összetrombitált egy újabb euro-power projektet, ráadásul hatalmas nevekkel, akik a műfaj meghatározó formációiból érkeztek. André Matos énekes mellett (ex-Angra, ex-Shaman, ex-Viper) sikerült bevonni Jari Kainulainen bőgőst (ex-Stratovarius, ex-Evergrey), Mikko Härkin (ex-Sonata Arctica, ex-Kotipelto) billentyűst, sőt Uli Kusch dobost is (ex-Helloween, ex-Gamma Ray, ex-Masterplan, ex-Ride The Sky). Egy ilyen csapat fölállása után már szinte overkill-nek (szükségtelen túlzásnak) tűnik a nem éppen körmönfont Symfonia név kiválasztása, mert lehet-e egy pillanatig is kétséges, milyen muzsikát játszik egy ilyen euro-power szupergrúp?

Hát persze, jól rendezett csatasorba állítva masíroznak a korai Stratovariust idéző, neo-klasszikus uniformisba öltöztetett galopp-himnuszok, esetenként a kötelező "szimfonikus" középrészekkel. Aki az Angra és az új Stratovarius progressive power "elhajlásait" csalódottan fogadta, most elégedetten dörzsölheti össze a tenyerét, mert a Symfonia jóvoltából ortodox, kifejezetten régisulis anyagot vehet kezébe, ahol a gitárhangzás is a klasszikus Strató korszakot juttatja eszünkbe (a borítótól nem is beszélve!).

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy Tolkki tehetséges dalszerző, de azért az utolsó RR album után fölröppent pletykák miatt, miszerint helyette a lemez producerének kellett fölgitároznia a lemezt, bennem mocorog a kétkedő kisördög: vajon tényleg busafejű, bipoláris barátunk pengeti-e a húrokat? Ezért most – megbízható infó hiányában – inkább nem is dicsérem… Magasztalom viszont az ijesztően halálfejű Mikko Härkin-t, aki ezen a lemezen több mint kompetens.

Ha már itt tartunk, meg kell jegyezzem (jóllehet ezzel sokakat – beleértve Túrisas kollégát – magamra fogok haragítani) , André Matos vékony fejhangja engem már rövid távon is idegesít. Közel 22 évvel ezelőtt a Moonlight Sonata fémes földolgozásában (Viper: Theatre Of Fate, 1989) még aranyos volt, de nagyobb dózisokban ez a sivalkodás kezd irritálóan hatni.

Kézenfekvő, hogy az új Strató lemezt (itt) és az "In Paradisum"-ot meg kell méretni egymással szemben, össze kell ereszteni egy kis ketrecharcra. Nem tudom, a bookie-k (fogadóügynökök) miként határoznák meg a fogadási arányokat, de az tuti, hogy én minden pénzemet az "Elysium"-ra tenném. Matias Kupiainen rulez!

Tartuffe

Kiadó:
Vagrant Records

Honlapok:
www.protestthehero.com
myspace.com/protestthehero

Kanada és az Egyesült Államok között létezik egyfajta baráti versengés, úgy a sportok területén, mint a szórakoztatóiparban. Tekintve, hogy az USÁ-ban nagyjából tízszer annyian laknak, a küzdelem elég egyenlőtlen, amit az amerikaiak nem kevés kajánsággal rendre szóba is hoznak. A brit uralkodó hűséges alattvalói azonban nem hagyják magukat, a Protest The Hero pl. szemtelenül magabiztosan és rendkívül frappánsan megválaszolt arra a kihívásra, amit a napjainkra már vitathatatlanul világsztár státuszba emelkedett Avenged Sevenfold munkássága jelent.

A párhuzamok kézenfekvőek: az A7X-hoz hasonlóan a Protest The Hero tagjai is kis gimnazista koruk óta barátok, és már akkor együtt zenéltek, amikor "odalent" a szőrtüszők működése még jóformán be sem indult. Első koncertkörútjukra úgy indultak, hogy szinte szó szerint az érettségiről kijövet szálltak be a turnébuszba. Persze a hasonlóságok között ennél sokkal lényegesebb, hogy zeneileg is egy tőről fakadtak: klasszikus heavy metal keveredik itt metalcore és progresszív metál elemekkel. A PTH esetében az utóbbiból még talán több is akad, mint a kaliforniai "megfelelő" lemezein, sőt olykor a System Of A Down hagyaték is érződik szerzeményeiken.

Ezek a kanadai kölykök, bár tényleg arcátlanul fiatalok, egyáltalán nem kezdők. A "Scurrilous" már a harmadik nagylemezük, hangszerkezelésük pedig biztos tudásról és komoly rutinról árulkodik. Luke Hoskin gitáros játéka ritmikailag káprázatos, és bár nem erőlteti a klasszikus értelemben vett szólókat, azért jó párszor alaposan elsül a keze (hihetetlen, mit művel a "Termites"-ban!). A vokálokra is komoly hangsúlyt fektetnek, a bandában szinte mindenki kiveszi a maga részét az éneklésből.

A GTA (Greater Toronto Area) a Protest The Hero mellett még rengeteg föltörekvő tehetséges bandával büszkélkedhet; érdemes lesz rájuk odafigyelni (pl. Hostage Life, Bombs Over Providence, Dead Letter Dept, stb.). Különösen azok lakmározhatnak a "Scurrilous" gazdag menüjéből, akiket a legutóbbi A7X lemez balladázós kedélye nem talált el igazán, és inkább a "City Of Evil" korszak elszánt nótáit hallgatják szívesen.

Tartuffe

Az Én, Ozzy könyv kiolvasása után, miután végighallgattam / néztem az otthoni CD/DVD gyűjteményem Ozzy-kiadványait, egyre erősebben és csillapíthatatlanul éreztem a késztetést. Bizony, nagyon nincs rendjén, ha úgy telnek-múlnak a napok, hogy nincs a birtokomban a Madman szupersztár korszakát megörökítő koncert DVD. És Isten bocsássa meg: nem Ozzy miatt.

Azt minden további nélkül kibírtam volna, ha nem kell a némileg behízott fejére halmazati büntetésként kirótt hidrogénezett, hajlakkal belőtt rőzséjével, valamint ordenáré flitteres színpadi hacukájával vizuálisan szembesülni, mert ez mai szemmel szinte vállalhatatlan. Az egyébként cseppet sem könnyű DVD-beszerzés oka nevesítve: Jake E. Lee.

Közhely, hogy Ozzy mindig is a lehető legjobb gitárosokat kaparta elő a sokezerből. (Lehet okoskodni, meg szakérteni, de meggyőződésem, hogy ez most is sikerült. Gus G. tudásban és fazonban is a lehető legjobb választás volt, a játékában kissé statikussá vált Zakk helyett.) Az Ultimate Sin (1986) megjelenése utáni turné sikeréhez ezúttal is kellett egy gitárfenomén, aki minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak. Megjelenésben, színpadi mozgásban, és gitártudásban ennél jobban nem lehet megjeleníteni a nagybetűs Gitárhőst. Minden klasszikus szólót ugyanúgy, mégis máshogy játszik, de minimum, hogy lenyűgöző technikával és könnyedséggel. Intenzív mozgásával is ő viszi a hátán a bulit, Ozzy meg tapsol, totyog és jobb híján néha izomból megrángatja szegény Jake óriási hajzatát. De őt meg ezért szeretjük, na!

Most tabut döntök megint, de Jake E. Lee jobban, szebben játszotta el a Randy Rhoads írta szólókat, mint mostanában Zakk Wylde. A fiatal Zakk még partiképes volt, de ahogy emelkedett benne a tesztoszteron szint, és fokozatosan lanyhult nála az általános disztingválási faktor és ment le kutyába, egyre inkább a súlyra fektette a hangsúlyt, mintsem a játékosságra.

Itt azonban egy teljesen más fölfogás és játékstílus a meghatározó, noha mindkét Ozzy-bárdista zseni. Jake E. Lee  meglátásom szerint azonban egy kissé és nagyon méltatlanul leértékelődött Zakk Wylde mellett, ezért is kell megnézni ezt a 16 klasszikus Ozzy nótát és gigashow-t megörökítő, sajnos DVD-n csak Japánban megjelent filmet.

A hang és kép nyilván nem versenyképes egy mai felvétellel, hiszen eredetileg ez egy VHS-anyag volt, amit a japperek digitalizáltak, de bőven nézhetővé és élvezhetővé varázsoltak. Az eredeti film rendezője jó munkát végzett. Egyetlen képi megjelenítésért kellett volna csak bűnhődnie. A "Crazy Train" szólójának második részébe beúszik egy néhány másodperces filmes geg, amint Ozzy a sínekre helyez egy hajadont. - No, ezért viszont halállal. Tehát a lényeg mégegyszer: Jake E. Lee!

Túrisas

Nem hozza már lázba a világot egy új Michael Schenker megjelenés, és akkor még nagyon diplomatikusan fogalmaztam. Ha a teljes érdektelenség támogatásával meg(nem)valósuló pesti vendégszerepléséből indulok ki, akkor úgy is mondhatjuk: valójában szinte a kutyát sem érdekli, hogy éppen hol tart a megcsúszott Schenker meredeken lefelé ívelő pályafutása.

Játékával a legtöbb neves rockgitárosnak inspirációt jelentő muzsikus persze részben tehet is jelen pozíciójáról, hiszen a legutóbbi időkben már megjelenésében sem a gitárhőst idézte, aki a világ legjelentősebb rockszínpadjain túrt jellegzetes testtartásával. Lehetetlen sapijában, szőrősen, és mezítlábas tornacipőjében úgy festett, mint egy lepukkant homeless. Már csak a megmaradt ingóságaival kibélelt egy-két teszkós reklámtatyó hiányzott a kezéből. Ha már drogozik az ember, legalább nézzen úgy ki, mint Iggy Pop, nem?

Miska bácsi azért talán mostanra kezdi magát mentálisan összekapni, legalábbis a legújabb hírek, valamint a jubileumi japán koncert hang- és képanyaga ezt támasztják alá. Személy szerint lelkes vagyok, ha Schenkerre terelődik a szó. Mostanában különösen igaz ez a két Schenker-Pattison Summit albumra, amely 2004/2005-ben jelent meg, a legnagyobb titoktartás mellett. Alig volt visszhangja a két megjelenésnek, pedig ami ezeken hallható, azt vétek nem odadörgölni a gitárbarátok orra alá, füle elé.

A lemezek koncepciója csupán annyi, hogy elővettek néhány rock és blues klasszikust, leginkább a 60/70-es évekből, hullabiztos alapokkal és feelinges ritmusgitárral felrántották őket, Davey Pattison felénekelte, Schenker pedig jött a vadiúj Dean MS Retro Signature hangszerével és megmutatta, hogy nem a ruha teszi a Fendert (illetve a Dean-t).

Nem a tőle megszokott, hajlékony sound jellemző a lemezen. A megcélzott vintage hangulathoz jobban illeszkedő, a visszavett torzítással, de élesen, dinamikusan karcoló hangszín zseniális választás. Így egyszerre lett modern és nagyon is hagyománytisztelő a végeredmény. Amit pedig a "Whiter Shade Of Pale" (első lemezen), 'While My Guitar Gently Weeps', 'Layla', 'Dear My Fantasy' dalokban odatesz, az kötelező tananyag, mese nincs! 

Túrisas