Naprakészek vagyunk, ugye? Azok vagyunk egyébként, még ezzel az ajánlóval is. Egyrészről a méhmagzatnak minden Scorpions dal új, de arra is kíváncsi lennék, hogy a hannoveri skorpiókat ismerők közül (és nem feltétlen a vindofcséndzsre gondolok) hányan hallották ezt a lemezt. Kevesen, tuti.

Az aktualitás másik érve a csodálatos pályafutás lezárása, illetve a dinoysosrising kötelező főhajtása, melyre rendhagyóan ezúttal nem az új lemez, hanem az első anyag méltatásával kerül sor. No, nem azért, mert az új anyagot nagyon elbaltázták volna, és kényszermegoldásban kellett gondolkodni. Sőt, ha jobban belegondolunk az emberöltőnyi pályafutás alatt csupán egyetlen szeplő esett rajtuk. Az "Eye To Eye" címmel, 1999-ben megjelent valami, zeneként nem működik, hallgatásra alkalmatlan, viszont tálibokat (is) lehetne vele tizedelni, ha az amerikai hadseregben idegölésre rendszeresített Metallica zenéjére kialakul majd bennük a védettség. A világ nagyobbik részén ők inkább függőséget okoznak, tehát előbb-utóbb Kabulban is lesz 'talicska koncert úgyis, az elektronikával kacérkodó félrock-rettenetet viszont soha nem lesz képes feldolgozni az egészséges emberi szervezet, ha tálib, ha nem.

Többet viszont nem hibáztak, és ha megígérik, hogy az utolsó turné reménybeli hazai állomásán nem jut eszükbe mégegyszer akkora marhaság, hogy a szemfényvesztő magyar beat-legenda gyöngyhajú zenebohócaival porig alázzák magukat, akkor nem kérdés, hogy a blogcsapat (2 fő) is ott fog tobzódni, majd könnyekig hatódni a búcsú perceiben.

Könnyek. Erről még szólni kell, mert a zenekart a felületesek csupán a szívfacsaró balladákkal azonosítják. Tényleg írtak ebből néhány tízezret, de köztük kevés az olyan, amit egy hard rock bandának ne lehetne felvállalni. Igen, igen, a pacifista füttyöst is...

Tudom, hogy ez az album a katalógusban a második, de ekkorra állt össze a Schenker/Meine/Roth/Buchholz alap- és álomcsapat. A nyomasztó brit zenei hegemónia páncélzatán bizony jókora lyukat ütött a fültépő német akcentussal és orrhangon éneklő frontemberrel kiálló zenekar. Hogy ez a kisérlet nem volt eleve halálra ítélve, az nem csak a teljes életmű fényében, de már a '74-es album ismeretében sem lehet meglepő. A lemezborítón ugyan még el lehetne vicelődni, vagyis nem ... ezen még szűk 40 év elteltével is csak zokogni lehet, az érintetteknek meg bocsánatot kell valamikor kérni, mert ennek a borítógrafikának mind ötlete, mind kivitelezése az elévülhetetlen bűnök közé tartozik - ám zeneileg kikezdhetetlen.

Schenker és Meine dalszerzésben a világ legjobbjai közé tartozott és tartozik a mai napig, akik a Hendrix-fanatikus Uli Roth gitárossal kiegészülve varázslatos hangulatú dalokkal pakolták tele a lemezt. A "Speedy's Coming" elementáris hard rock-ja, vagy a "Fly People Fly" lírája (azok a Roth szólók!!!) negyven éve megunhatatlan, és ez most már így is marad. De az egész album kincs, az adott zenei korszak egyik legértékesebb megjelenése. Hibátlan lemez, hibátlan életmű.

Kedves Skorpiók! Hálásan köszönjük!

Túrisas

Kiadó:
Lifeforce Records

Honlapok:
www.raintime.com
myspace.com/raintime

Szerettem volna valami frappáns fordulattal indítani ezt a kritikát, de egyszerűen képtelen vagyok feledni azt a sokkot, amit az olasz metalisták új lemezének külalakja okozott. Minden idők egyik legbénább lemezborítóját sikerült elkészíteni; ezt még egy nyafka alteros college banda is kapásból hajította volna vissza - lehet, hogy még a menedzsmentet is menesztik.

A kegyetlen jóra sikeredett, dögös-húzós-zúzós második lemez (Flies & Lies, 2007) után nem kis várakozással néztem a folytatás elébe, főleg, hogy nem lett a dolog elkapkodva. A Raintime sajátos zsenije, hogy izgalmas módon elegyíteni képes többféle stílust, a dallamos europower-t, a heavy metal amerikai újhullámát (pl. Avenged Sevenfold), a göteborgi dallamos death metal-t, és a progresszív hatásokat. Claudio Coassin énekes istenáldotta tehetség, akinek egyformán jól áll a dallamos éneklés és a karcos gerjedelem.

Az eddig megjelent értékeléseket böngészve kiderült, hogy a "Psychromatic" erősen megosztja mind a vájt fülű, mind pedig az önjelölt kritikusokat. Csúszós egy angolna ez a Raintime, nem igazán lehet fogást találni rajta, mert ahogy le szeretné őket szidni az ember, azonnal üstökön ragadják egy piszkosul eltalált énektémával vagy irgalmatlan riffel. Én is kaptam itt hideget, meleget, már kezdtem azt hinni, hogy középkorú férfi létemre klimaxos lettem. Nem arról van szó, hogy a kiváló és a gyenge nóták váltogatják egymást, hanem hogy egyazon dalban képesek fölvezetni egy gyalázatos diszkó ritmust, meg egy progos riff-orgiát (pl. Turned Up And Down). Mit lehet ezzel kezdeni?

Mindent egybevetve azonban nyilvánvaló, hogy ez a lemez a korábbinál általában szikárabb, lassabb, direktebb, kevesebb benne a progos színezet, a gitárszóló, és a hörgőket is kevesebbszer izzítja be Coassin tezsvér. Ennek ellenére akad itt néhány remekbeszabott "ortodox" Raintime-os pillanat, mint a Children Of Bodom-ot és az In Flames-et egyszerre kenterbe vágó "Nothing But A Mistake", no meg a nyakizmokat komolyan megterhelő "Beaten Roads". Személyes kedvenceim a "One Day" és a nagyobb lélegzetvételű, ellenállhatatlan groove-val megfejelt záró opusz, a "Walk-On Actor".

El tudom képzelni, hogy egyeseknek csalódást fog okozni ez a lemez, de őket abba a kategóriába sorolom, akik (ahogy Túrisas kolléga megírta) az új Avantasia hallatán is csak fanyalognak, és ajakbiggyesztve rohannak vissza Gamma Ray lemezeikhez egy dimenzióval töltekezni. A Psychromatic bizony ezerarcú, kimondottan zenei termék lett, amely rendesen meggyakoroltatja a szigorú stíluskeretek közé szorított, ellustult ízlésvilágot.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records (olasz)

Honlap:
myspace.com/disdainsweden

Március 15-i nemzeti ünnepünkön, a pesti radikális fiatalok hőbörgésének évfordulóján jelent meg a Disdain névre hallgató svéd csapat első nagylemeze. A jellegzetesen skandináv power metal műfaj már így is meglehetősen széles választékát bővíti ez a quintet, méghozzá szinte egyenes folytatásaként azoknak a szép hagyományoknak, amelyeket pl. a nem régen ismertetett és szomorúan kurta életű Heed alapozott meg és ápolt komoly kompetenciával (róluk itt). Ezért aligha csodálkozhatunk, hogy egy nóta erejéig (Leaping Cat) az aranytorkú és általam nagyon hiányolt Daniel Heiman (Lost Horizon, Heed) is belebömböl a mikrofonba. De hogy! Megjegyzem ugyanebben a számban vendégszerepel Matthias "IA" Ekhlund (Freak Kitchen) gitáros is, akinek hangszeres tudását maximum csak elvontsága múlja fölül.

A göteborgi metálhorda 2007-ben már beetetett egy EP-vel (mely a most megjelent albummal azonos címet kapott), s azóta jó néhány évük volt arra, hogy kellőképpen kiérleljék a bemutatkozó anyagot. Az euro-power cuccokra szakosodott olasz Scarlet Records jelentette meg a lemezt, ami a stílus töretlen népszerűségét figyelembe véve skandináv területen azért egy kicsit fura.

A zene egyébként nagyon rendben van: a két gitáros sziklaszilárd alapokat, dögös riffeket pakol a dallamos refrének alá, a szintis aláfestés kellően modern hangzást kölcsönöz a hagyományos power szerzeményeknek, Christian Börjesson énekesnek pedig nincs semmi szégyellnivalója a zseniális Heiman  mellett, akihez hasonlóan díszítő jelleggel és jól időzítve ő is elhördül olykor-olykor.

Úgy tűnik, ezt a szintet Göteborgban és környékén különösebb erőfeszítés nélkül nagyon sokan tudják. Egyénisége tehát nem sok van e muzsikának, de dög és dallam annál több van benne. Nem is húzom tovább: ez a CD is megy be szépen a gyűjteménybe: a Tears Of Anger, a Bloodbound, és a Heed mellé. Jól ellesznek együtt, majd headbang-elnek nagyokat...

Tartuffe

Jó, hogy nem honlap vagyunk, mert az mégiscsak egy nyitottabb fórum, talán bizonyos elvárásokkal és viselkedési kódexszel a szerkesztőkre nézve is, ezért ott pl. nem illene leírni, hogy hülye az a metalhead, aki tutujgatja az Avantasia első és második lemezét (Metal Opera I-II), a harmadik albumot (The Scarecrow) pedig köpködi, merthogy a speed himnuszok odalettek róla.

Hál' Istennek, mi csak egy internetes napló vagyunk, mindenféle megfelelési kényszer nélkül, ezért halálos lelki nyugalommal vetem ide, hogy "hülye az a metalhead, aki tutujgatja az Avantasia első és második lemezét, a harmadikat pedig köpködi, merthogy a speed himnuszok odalettek róla." Tudniillik, ez ölég akkut zenei korlátoltságra enged következtetni. A harmadik lemez, mely egyben a "The Wicked Trilogy" első része, ízlésektől függetlenül volt zenei. Színvonalában mindenképpen méltó az első és második albumhoz. A címadó "Scarecrow" pedig klasszikus. És az nem lehet érv, hogy a duplázó nem kapott főszerepet, mert ez sületlenség. Ráadásul kapitális. Jó, a beharangozó "Lost In Space" hallatán én is repülősó után kaptam, de akit a Roy Khan által énekelt "Twisted Mind", vagy a már említett címadó felbőszített és inkább azt szerette volna, ha Tóbiás egy franchise instant Helloween granulátumot felold vízben, majd kiadja Avantasia III címmel, az hallgasson élete végéig kizárólag Gamma Ray-t, és kedves, egydimenziós megelégedésére váljon.

Azon most nem kezdek el kattogni - ez Tartuffe vesszőparipája -, hogy miért került ~6500 pénzbe (postaköltséggel!!!) a limited edition box set, ha a tengerentúlról rendelem meg, amikor idehaza közel duplája, inkább belenyugszom a sorsomba:).

Az előzetes kritikák alapján a "gyengébb" lemezzel indítottam a meghallgatást és nem is láttam értelmét a továbblépésnek. Egyelőre ez elég, két kiadós főétel gyors elfogyasztása hedonizmus, meg egészségtelen is.

Tobias Sammet dalszerzői tehetségét kétségbevonni immáron nem lehet (nem lehet azt már régóta egyébként…). Nincs itt egy rossz nóta sem, ha speed (újra van ilyen, kedves die hard germanisták!), ha nem speed, ott van a minőség levakarhatatlanul a dalokban. Ami nekem külön meglepetés, hogy ezúttal nem csak a közös éneklésre késztető nagyívű (utálom ezt az elcsépelt kifejezést, de télleg az vazze!) énektémák és a vendégénekesek viszik el a hátukon a produkciót. Olyan zenei, hangszerelési megoldásokkal, hangszeres bravúrokkal rukkol elő nótáról-nótára a Sascha Paeth vezette muzsikus gárda, amelyre addig csak helyenként volt példa az Avantasia-vállalkozásban.

Lehet mindezt úgyis lereagálni, hogy pl. az  "Alone I Remember egy bluesos, picit funkos hard rockos valami, a rosszabbik fajtából" (Hard Rock Magazin), én inkább azt mondanám, hogy amivel itt főriffként beköszön Sascha, az egy gatyaszaggatóan feelinges gitárbravúr, és miért lenne már baj, ha a kvinteket néha most kiváltják a nagyobb technikai felkészültséget igénylő zenei megoldásokkal. Ne gyerekeskedjünk már!

Jorn Lande Tóbiás mellett a másik főszereplő, és nem tudok eléggé lelkesedni, hogy az Avantasia lemezeken nem az "Úúú, bébi-bébis" Coverdale-kópiát hallom, hanem a bömbölő oroszlánt. Csillagos ötös, dicsérettel, jutalomkönyvvel. (Az én időmben még adtak ilyet az iskolaelitnek, más kérdés, hogy az élmény nem személyes…) A Toy Master (Alice Cooper) ezúttal - és ettől megint csak nem borultam sírva az asztalra - maga a Mountain King (alias Jon Oliva)! Sammet pedig egy igazi testre szabott (nem volt kis meló, se így, se úgy…) nótát tett Oliva mester elé, aki köszönte szépen, és el is énekelte, gonosz kiskacajjal, félelmetesen, vérprofin, ahogy csak ő tudja egyedül a világon.

Ne ragozzuk tovább, így is hosszú lett már. Kötelező az europower szimpatizánsoknak, az elvileg jobbik lemezre ráadásul csak ma fog sor kerülni. De fasza lesz az estém!

Túrisas

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.kiuas.net
myspace.com/kiuasweb

A finn Kiuas egy szégyenletesen gyéren látogatott 2008-as Firewind koncert kapcsán került látóterünkbe (a beszámolót itt olvashatod), Túrisas is csak nemrégen szerezte be a "The Spirit Of Ukko" című debüt-albumot (2005), amit azóta is bőszen ajánlgat nekem. Sajnos a nyíltan keresztényellenes neo-pogány szövegvilág a zenei szimpátiákat is fölülírva befogadhatatlanná teszi számomra a lemezt. Persze világnézetileg azóta sem reformálták meg magukat, de a "Reformation" (2006) és a "The Dark New Age" (2008, a kritikát olvasd itt) ennek ellenére nagy becsben vannak tartva a tekintélyes CD gyűjteményemben.

Az új album megjelenése kicsit készületlenül ért, így több mint egy hete elfekvőben van nálam. Mondjuk ennek oka leginkább a sűrű húsvéti előkészületekben keresendő, de most, hogy Krisztus valóban föltámadt (míg Ukko évezredek óta a sarkköri fagyhalál foglya) végre nekiveselkedtem. Már a múltkor fölfigyeltem az erős Rage párhuzamokra, amelyek csak tovább domborodni látszanak, olyannyira, hogy a Kiuas távirati stílusban való jellemzésére egyáltalán nem gondolnám túlzásnak a "finn Rage" megnevezést. Talán annyiban változott a képlet a korábbiakhoz képest, hogy dominánsabbak lettek a thrash-es fölhangok, tempók. Előfordulhat, hogy mostanában sokat hallgatják a Metallica 2008-as lemezét (itt és itt).

Sajnos nekem ez az új irányvonal nem fekszik igazán, de ez egyéni szocprobléma; a lemez ettől függetlenül még elég jól sikerült. Aki bírja a kapkodós, cséplős (thrash) ritmusokat, sokkal jobban fogja élvezni a végeredményt. Én inkább megmaradok a hangulatos "Lights Are Many" című balladánál, a jellegzetesen skandináv folk-kocsmadalnál (Summer's End), a fogós power himnusznál (Of Love, Lust, And Human Nature), illetve az együttes progresszívebb hajlamait képviselő "Winter's Sting" nótánál. Ha belegondolok, majdnem mindenki találhat itt kedvére valót, s ez még akkor is igaz, ha a korábbi anyagoknál a "Lustdriven" jóval ritkábban kerül majd elő.

Tartuffe

Ezért a koncertért lóhalálában siettem haza Ausztriából, határidőnaplómba már egy hónappal korábban vastag betűkkel beírtam a dátumot. Egyrészt kifejezetten kedvelem ezeket a csapatokat, másrészről a Dreyelands ízelítője a hamarosan megjelenő debüt anyagról, valamint a Wendigo hányatott sorsú második lemezének várva-várt megjelenése olyan események, amelyeket nem szívesen hagytam volna ki. Ezek után csak hab volt a tortán, hogy rendkívül kedvező promóciók is kísérték a koncertet, hiszen a baráti árú, 1990 forintos belépőhöz mindenki megkapta bónuszként a Wendigo "Audio Leash" című albumát, az első néhány vendég (nem számoltam hány) pedig még egy ajándék Wendigo pólóval is gazdagodott. Bár nem verték nagydobra, fifikás "merchandise" pult látogatóként kiderítettem, hogy aki ezeröcsiért megvett egy Dreyelands pólót (már önmagában is korrekt ár), az megkapta hozzá az együttes három nótás EP-jét, egy gitárpengetővel egyetemben. A hülyének is megéri...

A beengedés késett kicsit, és a négy föllépő miatt (átszerelésekkel együtt) bőven jutott idő a céltalan lézengésre. Most voltam először a Dürer Kertben, és a valaha szebb napokat megélt épület igazán lehangoló, lepattant benyomást keltett, noha a nagyterem hasonló zenei programok befogadására kiválóan alkalmas. A Salvus és a Dystopia tehetséges, fiatal csapatok Szegedről, akiket (lévén, hogy én is a régióban élek) többször is volt már alkalmam megtekinteni. A Salvus frontembere, Pötörke Zoli igazán szuggesztív előadó, aki meggyőzően tudja tálalni a dalokat még olyan embereknek is, mint én, aki nem igazán érzi magáénak a stílust, s akinek - talán furcsa - a jellemzően magyar prozódia is "táj"-idegen. Szerény meglátásom szerint legalább annyi médiafigyelmet megérdemelnének, mint pl. a Depresszió, hiszen zeneileg is jóval önállóbbak. A Dystopia még "tökösebb" jelenség, nyilvánvaló Metallica fölhangokkal, amire nagyon ráerősít Vári Gábor Hetfield-es orgánuma és manírjai. Élőben mindkét együttes kimondottan süti, de én továbbra is hiányolom a fogósabb dallamokat.

A Dreyelands hosszú és fáradságos kutatás után végre leszerződött a nemzetközi szinten is jegyzett Lion Music-hoz, így április 17-én végre kézbe vehetjük az első nagylemezt. Illetve kézbe vehetnénk, ha a Lion Music nem éppen a közelmúltban vonult volna ki a magyar piacról. Így magyar terjesztő hiányában bajos lesz a hazai rajongókhoz eljuttatni a végterméket, de bízunk benne, hogy hamarosan sikerül megoldani a terjesztést (talán erre is ráharap a Hammer Music?). Az EP-n szereplő három nótán kívül most először hallottam az új lemez szerzeményeit. Kicsit meglepett, hogy a néhol már AOR-os, hard rock-os betétekkel színesített progresszív muzsika összhatásában mennyire borongós. Engem mindenesetre meggyőztek, még akkor is, ha végig a koncert alatt a keverőpult felé kellett pislognom abban a reményben, hogy Horváth András Ádám gitárja talán kap egy kicsivel több dögöt és hangerőt. Remélem a május 15-i Crazy Mama Music Pub-ba szervezett lemezbemutató koncerten már szólni fog az a gitár, mint az ágyú. Annyi bizonyos, hogy Nikola Mijic a régió egyik legjobb énekese, és leszerződtetése a Dreyelands részéről igen szerencsés húzás volt. Nekem alapszinten bejön ez a Mats Levén-es (Yngwie, Therion, újabban Adagio) orgánum, de a stúdióminőségben tálalt élő teljesítmény végképp elámított. Ha az Adagio nehéz természetű zenei agytrösztje, Stephan Forté Mats Levén-t is elmarná maga mellől, még mindig ott van Nikola. Persze reméljük, hogy erre nem kerül sor, és Nikola még sokáig tolja a Dreyelands éppen csak meglódult szekerét.

Ha már az énekeseknél tartunk, azt kell mondjam, ez a szokatlanul meleg tavaszi este tulajdonképpen BZ estéje volt. Nyilvánvaló, hogy az Audio Leash lemez viszontagságos, de végül szerencsés megjelenése igazi elégtétel a Wendigónak, ez látszott is a srácokon. Bár nem voltunk többen 150-nél a színpad előtt, a hangulat tényleg a tetőfokára hágott, és BZ szó szerint szárnyalt. Talán egy kicsit szerénytelenül, de teljesen jogosan jegyezte meg, hogy kurva jól énekel, bomba formában van. Az eleinte még kifogásolható hangzás fokozatosan és biztosan javult, így a végére az egész döbbenetesen jól, kristálytisztán szólt. Nem is tudom, talán a Dream Theater-t halottam utoljára ilyen vadállat módjára szólni (na, nem a Papp Laci Sportcsarnokban!!!).

Ígéretükhöz híven lenyomták az egész "Audio Leash" lemezt, de eljátszottak néhány nótát az első albumról is, sőt a "Unity" című Stonehenge ballada is elhangzott (amit annak idején BZ a Pain Of Salvation frontemberével, Daniel Gildenlöw-vel adott elő duettben). Nem mondom, hogy nem viselt meg a négy órás folyamatos hangerő, de még így is lefelé görbült a szám, amikor kiderült, hogy a koncert véget ért. Azon az estén olyan jó volt magyarnak lenni, mert egyáltalán nem éreztem, hogy itt valami kevesebb történik, mint egy igényes metál kricsmiben valahol a svéd, vagy a finn fővárosban. Megbízható, fölkészült zenészek adták elő igényesen összepakolt, a nemzetközi porondon is bármikor vállalható szerzeményeiket.

Tartuffe

Elnézést kérek, ne haragudjatok, de egyszerűen nincs érvem amellett, hogy a progresszív metal szerelmeseinek miért is kellene ezért az anyagért bemozdulni.

Félreértés ne essék, lehúzni sem fogom (az izzó magmáig), mert minden, a stílus szeretetéhez feltétlen szükséges részletében állja a sarat a lassan tizenöt éve aktív, de közben csak négy lemezt megjelentető norvég csapat. Mindenki képzett muzsikus, a megszólalás is jó, sőt miután berágtam azon, hogy a sokadik meghallgatás után is jószerével idegen testként feküdt az asztalon a kis promóciós papírtokjában a korong, egy, a mazochizmus határait feszegető, ötmeghallgatásos intenzív kúrával büntettem meg magam. Ennek végén már ketten kezdtünk kivetkőzni. Én emberi mivoltomból, ők pedig a totális jellegtelenség álcaruhájából. Egyikünknek sem sikerült mindez maradéktalanul. Halkan jegyzem meg, ennyi ismerkedés után a legelborultabb kortárs szerzők műveit, talán még egy Gustav Mahler szimfónia összes szekundtorlódását is ismerősként, önfeledten üdvözöltem volna. Igaz, akkor az emberi mivoltnak is lőttek.-)

És hangsúlyozom, nem arról van szó, hogy a csapat nehéz dallamokkal operál, amelyhez idő kell. A DM a részletek megközelítő hibátlanságában is egy merő nagy jellegtelenség, ami arról ismerszik meg, hogy ellenáll az időnek, de még csak véletlen sem "örökzöld" értelemben. Nem lehet megismerni, és az idő múlásával úgy megszelidíteni, ahogy mondjuk a Kis Hercegnek a rókát sikerült.

Tökéletes háttérzene, mert azt hihetnénk, hogy valami nagyon minőségi progmetal dübörög, míves gitárjátékkal, vastag megszólalással, nagy groove-okkal, szőrős énekhanggal, ami igaz is, csak éppen soha nem áll össze belőle semmi koherens, az égadta egy világon. Ha hasonlítani kell őket valakikhez, akkor a szintén tökismeretlenségben kimúlt Kenziner lehet a jó megfejtés, nem is annyira a neoklasszicizmus (itt az nincs nagyon), hanem a Firewind zenekart is megjárt Stephen Fredrick énekhangját és dallamait tökéletesen leutánzó Sindre Antonsen énekes miatt.

De hogy teljesen igazságtalan se legyek, tárgyilagosan kijelentem: verném a seggem a melegpörnyébe, majd farokfölvágva rohannék, ha egy ilyen színvonalú zenekarba meghívást kapnék. Akár roadként is…

Túrisas

Úgy illik, hogy a magyar zenék rendszeres, ám soha nem rosszindulatból fakadó ostorozása mellett teret adjunk  azoknak a zenéknek és zenészeknek a bemutatására, akik bőven tettek azért, hogy a hazai rock/metal muzsikák közt is legyen minőségi, értékálló és klasszikus. Rudán Joe kétség kívül közéjük tartozik. Sok érdekesség és aktualitás mellett néhány kijelentésével azért sikerült meglepni bennünket az ország egyik legjobb énekesének, sőt a sorok között még útbaigazítást is kaptunk, amit ezúton is köszönünk és megfontolunk. (:))

Ami önző módon leginkább érdekel: Van-e esély arra, hogy a közeljövőben az otthoni házimozin bömböltethetem az első Pokolgép DVD-n, az "Újra megszületnék" nótát?  De talán igény nem csak az én részemről lenne rá...

Több koncertet rögzítettünk már, de valamiért egyik sem felelt meg a kívánalmaknak, hol a fénytechnika, hol a hangzás, hol miegymás szempontjából. De egyébként még egyik kiadó sem jelezte felénk, hogy vállalná az ezzel járó befektetést, igaz, tudtommal mi sem kerestük a lehetőséget sehol.

Hogy haladtok az új album előkészületeivel? Valahol mintha azt olvastam volna, hogy az idei, a Pokolgép éve lesz. Merésznek tűnő megállapítás, de mutatja, hogy van harci kedv. Mi az alapja az optimizmusnak?

A zenekar írogatja a dalokat, mint mindig, amúgy nem hajt a tatár, nem kell pontos időpontra kész lenni az albummal, nálunk ez nem futószalagon készül, mint más zenekarok esetében,akiknél tartani kell az évi tervezetet. Bár nem tudom mitől lenne ez az év a miénk, de ha így lenne, akkor még belehúzhatunk keményen, még csak március van, úgyhogy ne legyünk pesszimisták, hátha eljön a kánaán.

Nem érdemlem meg Őket, ez tiszta sor. Kisírom a szerkesztőségből a lemezt, mert azért csak keresztüldöfi az oldalam, mire ez a nagy felhajtás körülöttük, de közben már látatlanban ott dolgozik bennem a kritikusi tárgyilagosságot felzabáló Belzebub, az ostoba előítéleteivel. Megjön a korong, ráadásul végre nem is a promóciós, beledumálós, papírtasakos idétlenség, hanem a zsír új CD komplett, én meg hallgatom, és persze rögtön az az első gondolatom, hogy kedves kollegák, ez azért nem az új Skid Row. Annak tudniilik alligátorharapása volt. Jó, a srácokhoz sem dugnám be a kezem, rendben, ők sem veszélytelenek, de ... igazából nincs de! Apage Satanas!

Egyszer ezt már megszívtam, amikor az Avenged Sevenfold-ra csak többéves késéssel mozdultam rá szégyenkezve, merthogy amit körbeajnároznak, főleg Amerikában, az hogy lenne már jó! Főleg Antifitness-rohadás kinézettel... Szóval, tényleg távozz tőlem Sátán! Mégegyszer nem akarok Canossát járni, hogy a több évtizedes zenehallgatási tapasztalat, meg nagyarc csúnyán megégett az objektivitás átmeneti zavara miatt.

De valamitől ez még akkor sem tud úgy működni, ahogy kellene, és ahogy szeretném. Pedig a Las Vegas-i srácok nem tehetségtelenek. Kisujjból ráztak ki 11 veretes, dallamos, hard rock / glam-himnuszt a debütáló lemezre, amit végtelen lazasággal, de zeneileg (hangszer / ének / vokálok) szinte tökéletesen vezetnek elő. Fazonilag is rendben vannak, és a modernebb karcosságnak sincsenek híján, bár én azt mondom, ebből azért adagolhattak volna még, a mihamarabbi meggyőzésem és felzárkóztatásom érdekében.

A következő lemez után a bandának vélhetően már komoly nemzetközi hírneve lesz, addig is hallgassátok és szeressétek őket, én meg majd a szokásos késéssel, sunnyogva loholok utánatok.

Túrisas

Kiadó:
Infrared Records

Honlapok:
www.lyleworkman.com
myspace.com/lyleworkman

Már jó ideje annak, hogy utoljára instrumentális gitáralbummal foglalkoztam ezeken az oldalakon, pedig régi perverzióm, hogy még a nagy rálátással rendelkező gitárőrült kritikus "pályatársak" előtt is tök ismeretlen előadókat bányásszak elő a világháló szinte kimeríthetetlen tárházából. Íme, itt van hát ez a "Munkás" csávó (micsoda egy hülye név!).

Nem fölkészületlen, rutintalan amatőr ez a Los Angeles-i arc, hiszen kismillió lemezen játszott már stúdiózenészként, és a Hollywood-i filmvilágban is keresett zeneszerző, olyan filmek zenéjét komponálta, mint a "Yes Man", "Superbad", "The 40 Year Old Virgin", "Forgetting Sarah Marshall" és a  "Knocked Up" (bocs, de filmet sose nézek magyarul, így csak az eredeti angol címeket ismerem). Röviden vérbeli profiról van szó, aki a stílusok egész széles skáláján mozog ide-oda teljes biztonsággal.

Egyre inkább az a benyomásom, hogy a Mike Varney és kiadója, a Shrapnel Records köré csoportosult pufihajú gitárhősök ideje végleg lejárt. A mai gitármágusok már nem annyira az egy másodperc alatt kipengetett hangok számában mérik a tehetséget, hanem kompozíciókban, összetett harmóniamenetekben gondolkoznak, ahol a sebes gitárszólók sokszor szolgai szerepet játszanak. Még maga a megtestesült gitárhős, Steve Vai is ebbe az irányba mozog mostanság.

Workman játéka egyáltalán nem magamutogató, mégis egészen meggyőző. Dalai inkább nyugisabb, érettebb, kimondottan jazz-orientált, nagyobb lélegzetvételű kompozíciók (olykor kortárs-zenei hajlamokkal, lásd pl. "Stratum Opus"), amelyeket szépen lassan, nyugisan fejt ki. Bajba is lennék, ha valamihez hasonlítanom kellene, de a korai Dixie Dregs hatások tagadhatatlanok.

A fellengős jazz-istákat is meggyőzi talán, hogy Workman olyan zenészekkel dolgozott együtt ezen az albumon mint Vinnie Colaiuta, Gary Novak és Simon Phillips dobosok, vagy Jeff Babko és Larry Goldings billentyűsök.

Személyes kedvenceim a finom keleties motívumokkal díszített "Ruckus Maximus" és a 9 perces, nagyívű "Nothing Left Unsaid", amely a bevezető pihekönnyű slide-os dallamot terjedelmes és varázslatos dallamorgiává bontja ki. Ortodox metallistáknak fölösleges bajlódni ezzel az anyaggal, de a kísérletezős kedvű, jazz-es kirándulásokra is nyitott vájt fülű zenefüggők igazi csemegére lelnek benne.

Tartuffe