Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Megmondom a frankót: egy kanyi vasat nem tettem volna föl tipmixen arra, hogy valaha még megjelenik MNB album, de abban gyakorlatilag biztos voltam, hogy Mike Portnoy innentől kezdve nem fog ráérni arra, hogy cimborájával, Neal Morse-szal közösen stúdiózgasson. Nem is tévedhettem volna nagyobbat! Egyébiránt fogalmam sincs, hogy a Dream Theater reúnióval bőven elfoglalt Portnoy (aki állítólag mindeközben dolgozik egy új Metal Allegiance lemezen is), hogy talál ilyesmire időt és energiát!

Természetesen a "L.I.F.T." szokás szerint ún. konceptalbum. Morse a témáról így nyilatkozott: „Röviden, a L.I.F.T. progresszív konceptalbum, amely egy olyan ember útját követi, aki szeretne valami nála nagyobbhoz tartozni. Az egész azzal kezdődik, hogy az illető kapcsolódva érzi magát a világhoz és az élethez, majd bekövetkezik egy törés az összetartozás érzésében, ezt követi a belső zűrzavar és a kétségbeesett kiáltás, végül pedig visszatérés a mély és mindent átható kapcsolódás állapotához.” Akármit is jelentsen mindez. Nekem ebből mindössze annyi jön le - és ennek örülök is -, hogy nem valami neoprotestáns ihletésű, überszentimentális vallási ömlengésről van szó.

A zenészóriásokból álló csapat persze hozza a formáját. Egyszerűen képtelenek visszafogni magukat; a lemez közel 80 perces, még úgy is, hogy állítólag a próbaterembe hozott "konyhakész" ötletek szinte egytől-egyig a polcon maradtak és az egész lemezt spontán módon, ott helyben szülték meg. Legalábbis a promó szöveg ezt sugallja. Hogy ebből mi igaz, valószínűleg sose tudjuk meg, az viszont nem kérdés, hogy Rich Mouser hangmérnök most is fenomenális munkát végzett, hiszen a hangzás etalon értékű.

Ezúttal nincsenek félórás "szimfóniák", a leghosszabb tétel is bő 11 perc, a játékidő java pedig meglepetésre 5-6 perces számokból tevődik össze. Nyilván felelőtlen dolog lenne egy majd' 80 perces prog rock anyagról sommás ítéletet mondani mindössze néhány hallgatás után, mégsem gondolom, hogy durván célt tévesztek, ha azt mondom, hogy minden zenei összetettsége és káprázatos hangszeres teljesítménye ellenére ez a dalcsokor most - legalábbis a korábbi anyagokhoz képest - nélkülözi mind a sodró ihletet, mind a kiemelkedően emlékezetes szerzeményeket.

Persze, ha ez az öt ember bárhol összejön, ott testhangokból (értsd: büfi, puki, hapci, ilyesmi) és ambient zajokból is kijön egy olyan anyag, amiért a legtöbb muzsikus akár napi két prosztata vizsgálatot meg egy kiadós béltükrözést is vállalna. A "Shame About My Shame" pinkfloydos gitárszólója például, amit gyanúm szerint nem is a borotvaéles Eric Gillette, hanem maga Morse mester jegyez (ezt majd csak az eredeti booklet megszerzése után tudom biztosan megállapítani), egészen hátborzongató.

A "L.I.F.T." - noha kicsit rutin szaga van - egyáltalán nem méltatlan a tekintélyes diszkográfiához, de pl. az előző album jobban tetszett, nem is beszélve Neal Morse tavalyi Cosmic Cathedral nevű projektjéről (ami hosszú évek óta az egyik legjobb cucc, amit hallottam tőle).

Tartuffe

Kiadó:
Mascot/Music Theories Recordings

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Előre kell bocsátanom, hogy miközben Paul Gilbert régóta az egyik kedvenc gitárosom, mindig is tudtam, hogy amolyan jámbor őrült (értsd: hajlamos a dilis humorra és az excentrikus magatartásra), másrészt a múlt évtized közepe óta (tehát nagyjából éppen tíz éve) olyan dolgokat csinál, amikkel nem igazán sikerült a szívemhez közel férkőznie. Voltak földolgozások: egy katasztrofális Dio-album meg egy spontán karácsonyi örömzene, de főleg felejthető szólólemezek, melyek közül az egyiket például teljesen egymaga játszotta föl (ez a halálom).

Amikor megnéztem az új lemez beharangozóját, nem ébredtek bennem nagy remények. Gilbert 18. századi gúnyában, ún. tricorne-kalappal a fején bohóckodott és bejelentette, hogy egy illemtan-könyvet zenésített meg. WTF? Hogy pontosan miről van szó? A 16. század végén létezett egy fiatal fiúknak szánt tankönyv, amit francia jezsuiták írtak az iskoláikban nevelkedő diákoknak (Bienséance de la conversation entre les hommes). Ezt egy Francis Hawkins nevű kamasz lefordította angolra 1640-ben, majd George Washington (az USA első elnöke) 1740-ben, 16 évesen kimásolta (vagy büntetésként, vagy szépírás-gyakorlatként, ki tudja?) egy saját füzetbe, ami azután "George Washington's Rules of Civility and Decent Behavior in Company and Conversation" néven híresült el. A "WROC" ennek rövidítése kezdőbetűkkel (Washington's Rules of Civility). Aki akarja, ITT mind a 110 illemszabályt elolvashatja (angolul).

Szóval úgy tűnik, Gilbert hajthatatlan tréfamester (vagy felelősségteljes szülő?). Szerencsére a zenében nyoma sincs komolytalanságnak, csak könnyedségnek, lazaságnak és játékosságnak. Hál' Istennek Gilbert ezt a közel egy órás lemezt most nem egyedül játszotta föl, hanem Doug Rappoport gitárossal, Timmer Blakely basszerrel és Nick D’Virgillio dobossal (Spock's Beard, Big Big Train), akivel a Mr. Big búcsúturnéján haverkodtak össze, és aki vokálozik is az albumon. A számokat - ahogy már egy ideje - most is "élőben", egy kvázi-stúdiókoncert keretében rögzítették. Ez külön kölcsönöz az anyagnak némi közvetlenséget és üdítő őszinteséget.

Nekem minden furcsasága ellenére is bejön az anyag, egyrészt mert énekes számok sorjáznak rajta, másrészről mert kevésbé jellemző rá Gilbert újdonsült hóbortja a "vokális dallamvezetésű gitártémák" erőltetésére. A viselkedéskultúra 13 szabályának megzenésítése alapvetően jól sikerült, bár prozódiailag azért nem lehetett egyszerű a dolgot tető alá hozni. Nem is minden darab ül, főleg nem első hallgatásra. Viszont minél többször leforog, annál szimpatikusabb az egész derűje, oldottsága, fesztelensége, a megfelelési kényszer és a görcsös fontoskodás teljes hiánya. Gilbert itt csak játszik: egy igazi homo ludens, aki úgy tud laza lenni, hogy közben egy pillanatra sem flegma. Ez bizony erény; lehetne akár a George Washington-féle etikett 111. szabálya...

Tartuffe

Kiadó:
M&O Music

Honlapok:
www.elementbandmx.com
facebook.com/elementhardrock

Ha kezdő fiatal csapatok jönnének hozzám tanácsért (mint ahogy nem jönnek), azt mondanám nekik: a dalszerzői képességüket, összeszokottságukat, előadói rátermettségüket úgy fejleszthetik, ha sokat zenélnek együtt (lehetőleg élőben) nagy kedvenceik klasszikus slágereit interpretálva. Nem egy csapat lett így világszerte elismert előadóvá, példaként szerintem elég fölhoznom a Myrathot és a Circus Maximust.

Ugyanezt az utat választotta a mexikói Element nevű zenekar, amikor 2010-ben, Sonora tartomány Hermosillo nevű városában Neto Bojórquez énekes megalapította őket. Eleinte (sőt még manapság is) helyi klubokba, bulikba, fesztiválokra jártak a '70-es, '80-as és '90-es évek slágereivel szórakoztatni magukat és a rock, hard rock, heavy metal műfajokat kedvelő közönséget. A "kezükben" van a U2-tól kezdve a Van Halenen át egészen Ozzyig a fent említett műfajok gyakorlatilag teljes eszközkészlete.

Jó néhány éve már saját dalokat is írnak; a készségszinten elsajátított zenei, hangszeres és kompozíciós kvalitásaikat igyekeznek saját szerzeményeikben is kamatoztatni. Az idei albumukra, az "Element"-re egy digitális bányafolyósó legmélyén találtam rá, véletlenül. Még szerencse, hogy adtam nekik egy esélyt (ilyenkor igenis sokat számít egy igényesen elkészített borító). A mexikói szeptett (mert heten vannak, mint a gonoszok) dallamos, a rock- és metálzene hőskorszakának elemeiből építkező progresszív hard rock és metál muzsikát játszik, ráadásul olyan kompetenciával, hogy azt a Rio Grandétól északra is megirigyelhetnék (mert arra manapság szomorú idők járnak az ilyen típusú zenékre).

Nem állítom, hogy tökéletes az anyag, de egy-két gyöngébb próbálkozást (javarészt balladákat) leszámítva határozottan élvezetes hallgatnivaló. Az alapító, Neto Bojórquez hangja engem leginkább Ronnie Romeróra emlékeztet, de talán még nála is kellemesebb, simulékonyabb az orgánuma. Juan Quiñónez is nagyon ügyes gitáros, bár a szólói talán lehetnének "kerekebbek", dallamosabbak. Ezt leszámítva nem nagyon találok fogást rajtuk, még a hangzás is teljesen vállalható. Konklúzióm: ínséges időkre ajánlott, szórakoztató csemege a fülnek. A mi környékünkön is igazán működhetnének ilyen "tribute" csapatok...

Tartuffe

Wolverine: Anomalies (2026)

Kiadó:
Music Theories Recordings

Honlapok:
www.wolverine-overdose.com
wolverine-sweden.bandcamp.com
facebook.com/wolverinetheband

Bár nehézsúlyú rajongója vagyok a progresszív zenéknek (ahogy öregszem, ez a jelző sajnos szó szerint is egyre inkább illik rám), ez nem jelenti, hogy annak minden egyes alfajáért kritikátlanul lelkesedem. Van a skandináv színtéren néhány olyan formáció, akik a jóval keményebb (death, metalcore stb.) oldalról érkeztek, és mintegy „beleszelídültek” az atmoszferikus, hangulatában továbbra is súlyos, ugyanakkor dallamos progresszív rockzenébe. Ilyen pl. a Nightingale, a Soen (róluk majd később) és a Wolverine is. Alapvetően ez nem az én világom, mert jobban kedvelem a könnyedebb, zenei értelemben véve is játékosabb dolgokat, de előfordul, hogy betalál nálam valami borongósabb téma. Ez történt 2011-ben a Wolverine "Communication Lost" című albumával, ami akkor valamiért nagyon megtetszett, és azóta is valami hasonló élményt várok tőlük, de ez sajnos mindeddig (lásd 2016 és 2021) elmaradt. Nagy bánatomra a legújabb lemezük sem hozta azt, amit szerettem volna. Itt már inkább csak hangulatteremtés van, zenei játékosság gyakorlatilag nuku. Nekem ez, így kevés. nem köt le, főleg úgy, hogy tisztában vagyok vele: ezek a srácok akár varázsolni is tudnának. Valahol varázsolnak is, csak éppen én erre a mágiára immunis vagyok.

Soen: Reliance (2026)

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlapok:
www.soenmusic.com
facebook.com/SOENMusic

Ahogy a Wolverine-nel kapcsolatban megjegyeztem, a Soen egyike azon skandináv együtteseknek, akik az extrémebb műfajok felől érkezve kötelezték el magukat végül egy dallamosabb, nyugisabb megközelítés mellett. Persze – ahogy írtam is – a „légköri nyomás”, azaz a szomorkás súlyosság, a melankolikus atmoszféra megmaradt, ha a blastbeatek és a hörgések át is adták helyüket a balladáknak és az érzékeny dallamformálásnak. A Soen pályafutását nagy szimpátiával követem, a 2019-es "Lotus" például közel hibátlan anyag. Az azóta kétéves rendszerességgel megjelenő albumokról is írtam recenziót (ITT és ITT), így semmi nem indokolja, hogy az idei etapot kihagyjam. A "Reliance" nem is okoz csalódást, hozza a kötelezőt, mindössze annyi a kifogásom, hogy a hangulati tényező olyan erős ebben a muzsikában, hogy zeneileg a csapat szinte stagnálni látszik. Nem nagyon látok/érzek különbséget egy-egy lemez, - urambocsá’ – egy-egy szám között. Lehetséges, hogy csak nem a megfelelő lelkiállapotban talált rám, de egyre inkább úgy érzem, hogy ha hallottál egy Soen lemezt, az összeset hallottad.

Textures: Genotype (2026)

Kiadó:
Kscope

Honlapok:
www.texturesband.com
texturesband.bandcamp.com
facebook.com/textures

A dán Textures egy kicsit kilóg ebből a villámkritikás társaságból. Ők nem "megszelídült” halálmetálosok, hiszen mindig is azt a progresszív hajlamú metalcore-t tolták, amiért még a kezdetekben megszerettük őket. Azután 2017-ben, gyakorlatilag a nagy áttörés torkában valamiért bedobták a törülközőt. Senki sem értette az időzítést, főleg úgy, hogy a 2016-os "Phenotype" albummal együtt megírtak egy másikat is, de azt az anyagot egyszerűen elsüllyesztették a fiókban. Szerencsére a föloszlás nem bizonyult véglegesnek, 2024-ben bejelentették a visszatérésüket. Ezek után csak idő kérdése volt – legalábbis ez volt a nem teljesen alaptalan föltételezésünk -, hogy az "ad acta" tett hangfájlok újra előkerüljenek. Nem kell sok hallgatás ahhoz, hogy rájöjjünk: amit az új albumon hallunk egyszerűen nem lehet egy az egyben a 2017-ben félretett anyag, de még csak nem is ráncfölvarrással vagy átdolgozással van dolgunk. És igazunk is van: ez a "Genotype” nem az a "Genotype"; a "Phenotype" közvetlen és egyenes folytatása érintetlenül maradt az együttes archívumában. Ez egy új kompozíció, ami a banda új, bár kétségtelenül önazonos arcát mutatja: elszállósabb – ha tetszik: gondolkodósabb – és főleg dallamosabb a 2016-os párjánál (elődjénél). Alapvetően más stíluspreferenciáim vannak, de ez a lemez szerintem roppant jól sikerült. A vadi új "Genotype"-pal egy "odafigyelős", értékeit lassan és fokozatosan föltáró, összetett dalcsokrot kaptunk, még ha gatyát nem is kell cserélnünk minden hallgatás után.

Tartuffe

Kiadó:
Cleopatra Records

Honlap:
facebook.com/EveryKingHasAClown

Azt a rézfánfügyülőjét! Bár Tartuffe kolléga felhívta a figyelmem, hogy a lemezen közreműködő zenészek a Frontiers kiadó hallgatócsalogató válogatottjához képest is minőséget képviselnek, azért ennek a csapatnak (mert kell egy, mondta Minarik Ede a magyar filmklasszikusban) az összeállítása olyan, mint az a világválogatott, amibe még Chuck Norris is csak cserejátékos lenne. Bár a lemezt összebazseváló Ryker Castronak – producer (is) lévén – minden bizonnyal megvannak a kapcsolatai és a megfelelő tapasztalata, hogy összerántson egy ilyen zenészbrigádot, de még annak a tudatában is, hogy bizonyára szó sincs jammelgetős csapatmunkáról, vagyis minden szereplő megkapta a maga adagját, amit aztán bitekbe integrált, meg kell emelnem a nem létező kalapomat, mert a végeredmény is közelít azokhoz az elvárásokhoz, amikben azért gyakran törik a bokájukat a Frontiers istálló versenylovai.

De nézzük is csak, kik szerepelnek az énekesi poszton – hát például rögtön a csatolt klipnótában bravúrkodó Berzan Önen. Hogy micsoda? Hogy nem is hallottál még erről a torzonborz úriemberről – no, de ilyet…, hát én sem. Ennek ellenére a torokének csiholásában is jeleskedő török énekes nyugodtan odaállhat az olyan klasszisok mellé, mint Ray Alder (Fates Warning, Redemption), Mats Levén (Therion, Candlemass), Mark Boals (Yngwie Malmsteen, Ring of Fire), Göran Edman (ex-Yngwie Malmsteen), Mike DiMeo (Riot, Masterplan), Anders Engberg (Sorcerer) valamint Christian Palin (ex-Adagio) és még azt is felvállalja, hogy a dal a Megadeth "Hangar 18"-jének örökbecsű riffjével kezdődik, de ezt tudjuk be a thrash brigád anatóliai búcsúztatójának.

Persze ettől még nem biztos, hogy hasra vágódunk, hiszen túlságosan is elkényeztetett bennünket a zeneipar, aminek egyik trükkje éppen a sztárlicitálás, ám ha azt mondom, hogy a doboknál a nem éppen ebben a dallamos metal műfajban babérokat szerzett  Fabio Alessandrini (Annihilator), Alex Vallejo (Progressive Device) és Bastian Thusgaard (Soilwork) üti a bőröket, a gitárosok posztján pedig az undergroundban hírnevet szerzett Pedro Vallejo (Progressive Device), Cacá Barros (Mindflow), Sam Bell (Mask of Judas) és Jose Pascual (Urbandux) villant egyet-kettőt az improvizáció terepén, akkor valószínűleg Te is úgy ülsz neki az albumnak, mint az egyszeri magyar a fociválogatott újabb szereplésének… Csak hát itt nem pusztán elvárások, esetlegesen remények, hanem konkrét teljesítmény boldogítja a hallgatóságot, amihez még a rádiós közvetítésekben a gyengébb megmozdulásokat is szépre formázó Szepesi György hangja sem kell, a múlt század ötvenes, hatvanas éveiből.

A megfejtés tehát az a dallamos heavy metal, ami valahol Magnus Karlsson és a Pretty Maids által kijelölt koordinátarendszerben boldogítja vagy az édes-mézes melódiákat, vagy a zordabb riffeket kedvelő fanokat, attól függően, hogy az adott dal megszólaltatója milyen stílusban szocializálódott. (Azért Anders Engbergtől és Mats Levéntől ne doom poroszkát várj – még szerencse, hogy mindkét trubadúr több műfajban is jeleskedett, köztük a lemez által prezentáltban; és még mondjátok, hogy nem fontos a sokszínűség!)

Ennek megfelelően tulajdonképpen minden közreműködő fel tudta fűzni a maga személyiségét a neki kapott dallamvázra, így fordulhat elő, hogy néha progresszív irányba is ki-kilendül az a bizonyos inga, bár ez inkább a gitármunkának köszönhető, mintsem a fémpacsirtáknak. A "személyeskedés" pedig igen jól sikerült, mert az Engberg-féle "Higher" beillene egy Section A darabnak is, ami, mint jól tudjuk, fontos állomása volt az énekes karrierének, de Göran Edman neoklasszikus darabja is pompásan illeszkedik a veterán életművébe, amihez természetesen elengedhetetlen a jól megtervezett gitárszóló.

A végére azért maradt egy meglepetés is, mert Ray Adler sarokba vágja a progresszivitást, és egy virtigli heavy metal darabbal tudatosítja bennünk, hogy képes ő lemenni kutyába is, ami jelen esetben magas tenyészértéket magába foglaló pedigrét takar. Hallgassátok és szeressétek hát a király bohócát, még akkor is, ha néha felmerül az MI segítségének gyanúja – de ezzel most már együtt kell élnünk.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.bigbigtrain.com
bigbigtrain.bandcamp.com
facebook.com/groups/bigbigtrain

Annak ellenére, hogy a Big Big Train majd' 40 éve létezik és ez a kiadvány már a 16. sorlemezük, mi csak 2024-ben figyeltünk föl rájuk. Ennek oka egyrészt egy olvasói ajánlás volt, másrészt pedig az, hogy végre egy nagyobb kiadóhoz kerültek (InsideOut) komolyabb, jelentősebb promócióval. Ezzel szerencsésen egybeesett Alberto Bravin énekes leigazolása, aki új energiákat és komoly zeneszerzői adottságokat hozott a kollektívába. Azért nevezem a Big Big Traint kollektívának, mert aligha beszélhetünk hagyományos értelemben vett együttesről akkor, amikor a hét muzsikus hat különböző országban él. Ennek ellenére a projekt jól működik, és erre a 66 percnyi új zenét tartalmazó album nyilvánvaló bizonyíték.

A 2024-es toplistámon ezüstérmes előző lemez (The Likes Of Us) is csak szép lassan, fokozatosan ért be nálam; nemcsak azért, mert összetett, "gondolkodós" muzsikáról van szó, hanem azért is, mert ez a Nagy-nagy vonat egyáltalán nem olyan, mint a sinkanszen: nem 300 km/órás, fejszaggató sebességgel közlekedik, inkább csak úgy komótosan, ám ellenállhatatlan erővel, mint valami alaposan fölfűtött, súlyos gőzmozdony. Ez különösen igaz erre az albumra, mert a "Woodcut" narratív jellegű alkotás, koncept-album, ahogy mondani szokás. A történet számomra - szokás szerint - érdektelen, egy fametszetekkel foglalkozó képzőművész nyűglődéséről szól. Akit ennél több érdekel, olvassa el a "booklet"-et! A lényeg, hogy a zene is alkalmazkodik a narratívához: lépésenként, ráérősen bontogatja ki mondanivalóját.

Ezt a lemezt nem szabad dalonként kóstolgatva fogyasztani. Rá kell szánni a bő egy órát, és teljes egészében, elejétől végig kell meghallgatni, különben nem mutatja meg igazi arcát, nem képes a kellő hatást kiváltani a hallgatóban. Ezt úgy mondom, hogy közben magamat is győzködöm, hiszen habitusomból eredően én egy kicsit feszesebb tempót szeretnék és sokkal több instrumentális részt, hangszeres szólót (mint pl. a "Cut And Run" című szerzeményben), de tudomásul kell venni, hogy Big Big Train nem így működik. Viszont működik - ez tagadhatatlan.

Még rengeteget kell hallgatnom ezt az albumot (és úgy, ahogy fönt leírtam), de két dolog már most világos előttem: (1) ez egy veszettül jó anyag, az év egyik kiemelkedő alkotása (azért ilyesmit február elején kijelenteni elég merész dolog, de ebből nem engedek); másrészt (2) az előző album már elsőre is jobban tetszett, így nehezen tudom elképzelni, hogy a "Woodcut" dobogós legyen az év végi összesítéskor. Ez persze nem kisebbíti érdemeit, pusztán egy szélesebb "tartományban" helyezi el és értelmezi a friss megjelenést.

Tartuffe

Kiadó:
Atlantic

Elképesztő, hogy 40-50 év távlatából is képes az ember fölfedezni olyan dolgokat, amelyek vagy elkerülték a figyelmét annak idején (az már más kérdés, hogy nem föltétlenül saját hibájából), vagy a zeneipar "bontógolyója" temette el tehetséges zenekarok álmainak több méteres törmeléke alá. Visszatekintésünk alanya most (megint csak) egy rövid életű, de jobb sorsra érdemes csapat: a Streets. Nem hallottál róla? Nyugi gumicukor! Én is csak egyszer, de már arra sem emlékszem.

A Streets eredettörténete ott kezdődik, hogy a Kansas 1980-as, a kritikusok által szétcincált albuma (Audio-Visions) után Steve Walsh énekes-billentyűs kilépett a bandából, állítólag Kerry Livgrennel folytatott vitái miatt (aminek oka vagy zenei nézeteltérésük volt, vagy Livgren megtérése - erről megoszlanak a vélemények). Walsh még ugyanabban az évben kiadott egy szólólemezt (Schemer Dreamer), amin Tim Gehrt dobos játszott - őt Walsh Glenn Hughes bandájából ismerte, akivel a Kansas akkoriban együtt turnézott. Walsh és Gehrt elhatározták, hogy alapítanak egy saját együttest, és az akkoriban - főleg a Journey hangos sikereinek köszönhetően - divatos, sokkal direktebb hangvételű, rádióbarát rockzenét célozzák meg.

Gehrt hozta magával Billy Greer bőgőst, aki hozzá hasonlóan keresett szessönzenész volt Atlanta környékén, s aki ezután közel 40 évet lehúzott a Kansasban is. A gitárost, Mike Slamert egy meghallgatáson választották ki - ő éppen akkoriban költözött Angliából az Egyesült Államokba, mert a szigetországban akkoriban gyakorlatilag senki sem játszott olyan "amerikás" zenét, amilyet ő akart. Slamer végül nagyon is fontos tényezője lett a Streets hangzásának, modern szellemű, virtuóz gitárjátéka ma is simán megállja helyét. Aki nem hiszi, hallgassa meg az Andrew Freemannel kiadott közös albumát (Devil's Hand, 2018), amely szerintem abszolút méltatlanul sikkadt el a Frontiers-dömpingben!

A meglehetősen fantáziátlanul "1st"-nek elnevezett debütáció nincs 40 perc, de ez a (bakelit)kor szokásaival teljes összhangban van. Megítélésem szerint a 9 dalból mindössze egy "ugratós"; a "Lonely Woman's Cry" szörnyű szenvedés, de a többi javarészt pörgős, életvidám nóta tetszetős gitárszólókkal, csúcsformában éneklő Walsh-sal és persze az elhagyhatatlan, '80-as évek elejére jellemző, "újhullámos" sounddal. Ez utóbbi egyébként nem gáz, főleg úgy, hogy a Rock Candy kiadó 2013-ban megjelentette remaszterelve is.

A kérészéletű formáció még egy albumot megjelentetett (Crimes In Mind, 1985), de azzal sem lettek sikeresek, így Walsh Greerrel (és Steve Morse-szal) együtt szépen visszakullogott a Kansasbe. A Streets nem örökzöld, inkább érdekes kordokumentum. Zeneileg nem is annyira az akkoriban csillagászati sikereket arató Journey lehet hivatkozási alap, hanem - meglepetésemre - a Joe Lynn Turneres Rainbow, főleg a "Bent Out Of Shape" (1983). Mindenesetre a két lemez anyagából egy modern hangzással megdörrenő Las Vegas-i koncertet bármikor bevállalnék - innék hozzá néhány hektó Samuel Adams sört csapolva, de lehet, hogy utána még a rulettasztalhoz is leülnék egy kicsit.

Tartuffe

Honlap:
alanmorse.bandcamp.com

Alan Morse bizonyos értelemben a Spock's Beard szürke eminenciása; annak ellenére, hogy mára ő az egyetlen eredeti (alapító) tag a csapatban. Szegénynek valószínűleg az egész életét mániákus testvérének, Nealnek árnyékában kellett töltenie, pedig 2 évvel idősebb nála, ráadásul ő is ugyanolyan univerzális muzsikus (gitározik, csellózik, billenytűzik és dobol). Viszont nem olyan megdöbbentően termékeny dalszerző, nincs sikeres szólókarrierje sem, a "So Many Words" is csak a második szólólemeze.

Az első albumról, a funkys/fúziós "Four O'Clock & Hysteria"-ról azért nem született oldalunkon recenzió, mert még a blog indulása előtt, 2007-ben jelent meg. Lévén, hogy én már akkoriban is "kérlelhetetlen" Beard-fan voltam, annak rendje-módja szerint beszereztem és rongyosra is hallgattam a lemezt. A "Four O'Clock..." teljesen instrumentális anyag volt, és tökéletesen szemléltette, hogy Alanbe is bőven szorult a család zenei tehetségéből, ráadásul egy sajátos stílust és hasonlóképpen sajátos (ujjal pengetéses) technikát képvisel.

Tekintve, hogy Alan eddig nem kényeztetett bennünket szóló produkciókkal, és mivel az első albumot kifejezetten szerettem, nagyon vártam ezt a kiadványt. De már az első nótánál seggre ültem, mert kiderült, hogy ez most énekes anyag, ráadásul egy kivételével ("It's never Enough" - Ted Leonard) Alan énekel, aki - mondjuk ki! - nem túl jó énekes - olyan, mintha az öccse, Neal rettenetesen megfázva, magas lázzal és eldugult orral próbálna helyt állni a mikrofon mögött... A különbség "kézzel fogható" az "In The Shadow Of The Sun" című dalban, ahol a két tesó duettben énekel.

A zenei közreműködők neve légió, ráadásul a szakma krémjét képviselik: pl. a dobok mögött olyan csákók ülnek, mint Simon Phillips, Nick D’Virgilio és Jimmy Keegan, de Dave Meros mellett ott pengeti a bőgőt a legendás Tony Levin is, akinek "jelenéseit" túlságosan hosszú lenne most fölsorolni. Ahhoz képest egyébként, hogy a lemez magánkiadásban jelent meg, a megszólalás teljesen rendben van. Sok nagykiadós banda a varangyos békát lesmárolná egy ilyen hangzásért.

A tartalom ellenben felemás. Egyrészt - annak ellenére, hogy mégiscsak egy szólógitáros lemezéről van szó - nem a gitár a főszereplő. Másrészt a majdnem pontosan egy órás lemezen hallható dalok között alig találni kapcsolatot. Olyan, mintha közel 20 év fiókban maradt ötleteit hajigálták volna egymás hegyére-hátára minden különösebb koncepció nélkül. Sajnos a színvonal is egyenetlen, az album első felében akad néhány jópofa, határozottan beardes tétel, de a második fele olyannyira érdektelen, hogy kettőnél többször nem is tudtam meghallgatni.

Nekem legalább akkora csalódás a zenei tartalom, mint a számomra tökéletesen értelmezhetetlen digitális grafikát fölhasználó borító. Ennél jóval többet vártam...

Tartuffe

Kiadó:
H-Music Hungary

Honlap:
facebook.com/stularock

Mit is foglal magába napjainkban a modern hard rock/dallamos metal doktrínája? Első szabály: egyszerűsíts! Második szabály: a ritmusszekció – különösen a dob – közelítsen a metronóm működéséhez, kerülje a csalafinta témákat – a sémát már a '90-es években kidolgozták az akkori techno/dance csapatok. Harmadik szabály: a gitárok legyenek 6 láb mélyre hangolva, riffmunkájukban erősítsék a ritmusszekciót, a szinti hangszíne pedig idézze a nyolcvanas évek végét. S végül a legfontosabb szabály: a gitárszólók száma közelítsen a nullához! Minek? Lásd az első szabályt.

Hát így állunk. A TiK-Tok nemzedék ugyanis siet. Még a fogyasztásban is. A termék legyen könnyen emészthető, gyorsan túl lehessen jutni rajta, aztán már jöhet is a következő. Hogy holnapra elfelejtik? Hogy nincs idő elmélyedni benne? A szabályok betartásával erre nincs is szükség. Élj a pillanatnak, ne maradj le a többiektől! Agyad folyamatosan lökje ereidbe az újabb és újabb dopaminfröccsöt, amit az újdonság generál! Az pedig van. De nem, tán már az sincs, mert megszületése pillanatában elavulttá válik. S hogy közben a zene bizonyos formája, tudod, az az elmélyültséget kívánó, aprólékos vagy akár játékosan komplex féleség lassan kikopik a rendszerből? Az legyen a harminc éven felüliek gondja-baja. Majd a piac, mint a modern digitális evolúció uralkodó formája eldönti, mi maradjon. Pusztuljon a férgese!

Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem mentem át lakossági filozófusba, pusztán gyorsan leírtam azokat a gondolatokat, amik az új Stula Rock lemez hallgatása közben bukkantak elő, nehogy elfelejtsem őket. Mert én is sietek.

Molnár Péter "Stulát" a Mobilmánia "Fénypokol"  című lemezén hallottam először, mit mondjak, a szívem bedobta a törölközőt egy pillanatra: mintha a fiatal Vikidál Gyula tért volna vissza, valahonnan a P. Mobil környékéről, egy fokkal reszelősebb hanggal, de ugyanazokkal frazírokkal, a bődületesen erős, férfias orgánumával és a hangterjedelemével - ráadásul még a kiénekelt dallamok is tökéletesen passzoltak, és csak azért voltam a dallamalkotási tehetség kiemelésével óvatos, mert az együttesben köztudottan Zeffer András a fő mindentudó.

Stula sajnos csak a szinte tökéletesnek mondható lemez erejéig maradt az átjáróháznak is keresztelhető együttesben, majd egy meghökkentőnek is mondható stílusváltással az Ómen énekese lett, hogy aztán szinte ezzel párhuzamosan megalakítsa saját bandáját. A Stula Rock ugyan hard rock csapatként aposztrofálja magát, ám az eddig megjelent lemezek stílusukban egyre keményebbé váltak, s míg az előző etapban Magnus Karlsson munkássága volt a hivatkozási alap (hibásan), addig az "Őrláng" inkább már a Dynazty-féle dallamos metal irányvonalat követi, annak minden előnyével (nincs) és minden hátrányával.

Ezek után mielőtt rákészülsz egy szarig alázós kritikára, figyelmeztetlek, hogy egyrészt nagyon igazságtalan lennék, ha belemennék egy olyan zenei hirigbe, ahol az "ellenfélnek" nincs lehetősége védekezni, másrészt igazam csak bizonyos nézőpontból lenne védhető, és ezáltal az objektivitást messze elkerülné – nem mintha a kritikai műfaj azzal áltathatná önmagát – már ha lenne tudata – hogy tud ő olyat is.

A lemez ugyanis hallgattatja önmagát, az már más kérdés, hogy kinek szól? Mert például az album címadója olyan dallamokkal simogatja a fület, amit anya – sőt, ha 10 éves vagy, akkor nagyanya is – szívesen dúdolna két szelet hús kirántása közben. Hogy ez nagyon nem metál? Hát nem. S most mutassunk vissza az ismertető elején lefektetett egyszerű szabályokra, amiket az „Őrláng” katonás fegyelemmel tart be, talán még szalutál is közben. Akinek ez bejön, lelke rajta, nem kárhoztatom, mert Stula ragyogó énekes, mézédes refréneket ír és még a szövegekben is van annyi, a jelenünkre reflektáló irónia, sőt, önirónia (Analóg generáció), hogy tanuljon belőle a nebuló, már ha odafigyel rájuk Tik-Tokozás közben.

Ehhez azonban én már túl boomer vagyok, és ha ez a metal jövője, akkor engedelmesen félreállok az útból, van azon olyan korábbi csapásvonal, amit egy másfajta szabályrendszer szerint zenélő múltidéző generáció nevezett el hatvanhatosnak. Gyere, de ne siessünk, ballagjunk hát azon tovább.

Garael

Dave Mustaine egy pöcs. Ha olvastad az életrajzát, akkor számodra ez nem lehet kérdés. Az egy dolog, hogy minden sikeres bandának szüksége van kemény kezű kormányosra, lásd Harris, DeMaio vagy akár Hetfield, aki Mustaine-hez leginkább hasonlatos módon énekes, gitáros és fő dalszerző is egyben. Csakhogy, amíg utóbbiakkal szívesen meginnál egy sört, mert a zenekarukat félretéve el tudod képzelni, hogy alapvetően rendes csávók, sőt, még a "melójukban" is elő-elő kukucskál a jó fej ivócimbora (lásd pl. Janick Gers megtartása és az általános kitartás azon haverok mellett, akikkel évtizedek óta együtt zenélnek; úgy tűnik, ők csak akkor cserélnek bandatagot, ha nagyon muszáj).

Ezzel szemben Mustaine úgy váltogatja a szakmunkásait, mint úri gyerek a szaros alsógatyát, de erről írtam legutóbb is. Ami még jól is elsülhetne akár, ha odaengedné őket a kreatív folyamatokhoz, ez a Megadeth megújulásához, érdekesnek maradásához vezethetne. De nem engedi. Csak azért feszegetem ezt a kérdést, mert egy ilyen one man show-tól (ahogy a többi évtizedes kedvencemtől sem) várok már komolyabb meglepetést. Főleg, hogy a hetedik x-ükben járó arcokról beszélünk, akik régen túl vannak a kreativitásuk zenitjén, és akik az invenciót és a fantáziát leginkább rutinnal helyettesítik, pótolják ki (lásd bármelyikük utóbbi lemezét, lemezeit). Oké, elismerem azt is, hogy ha próbálkoztak valami újjal, olybá hatott, mint amikor a boomerek erőltetik a Z generációs szlenget, kínosan. Rád nézek, "Lulu", többek között. Szóval le is szoktak róla gyorsan, ha és amennyiben megégették magukat ilyesmivel korábban.

Most akkor mit akar ez a nyomi firkász? Se ez nem jó neki, se az… - húzhatják fel a szemöldöküket azok, akik egyáltalán eljutottak idáig az olvasásban. Őket megnyugtatandó, csak látszólagos az ellentmondás. Kísérletezést sosem vártam tőlük, az nem járja, hogy Hetfield az aktuális divattól vezérelve grunge-ba kezd, vagy éppenséggel művész metalt akar "alkotni" úgy, hogy elakkordozgat Lou Reed dörmögésére. Ugyanígy állt égnek a hajam akkor, amikor AOR előadót erőltettek rá Mustainre producerként és társszerzőként, aki – lévén, hogy a mai napig a thrash metal Tobias Forge-ja szeretne lenni – dalolva ment bele ebbe a baromságba. Ne erőltessük, ami nem megy, kérem szépen!

Ugyanakkor, az működhetett volna, hogy egyedi karakterrel és megfelelő érdekérvényesítési képességekkel rendelkező társakat választ maga mellé, és ad is nekik némi teret kibontakozni. Így a saját erősségeire építő markáns zenei világ, kiegészülve a többiek stílusával, ötleteivel valami izgalmasat hozhatott volna létre. Kétszer kettő néha öt, ugyebár. Ilyen partner utoljára alighanem Marty Friedman volt, azóta inkább csak bérzenészekkel veszi körül magát. Na szóval, hogy kilyukadjak végre valahová, most sem vártam a "Rust in Peace" kettőt. (Titkon azért reménykedtem benne, ha már hattyúdal, ráadásul ezzel a címmel. Ahogy szerintem – valljátok be! -  ti is, mint minden második 'death rajongó. Hiába, a lepényhal meg utoljára.)

Nos, nem is lett az. Nagyon nem. Komplexitás, meglepetés? Az nincs. Az utóbbi 15 év albumain megszokott-bejáratott, és legyünk őszinték, mára kissé unalmas és egysíkú formulák profi prezentálása? Az van. Persze tök oké, meg minden - ahogyan azt a legutóbb érzékeltetni próbáltam a magam csavaros módján: bármelyik korong tőlük/tőle simán üti a mezőny 80%-át, akkor is, ha a saját klasszikusaikhoz mérten lapos, mint az Alföld. Persze, most pátosz üzemmódba is helyezhetném magamat, mert mégiscsak utolsó lemez, meg minden, de hát hiszem, ha látom! Egyelőre nehezemre esik kétkedés nélkül elfogadni hősünk bejelentését a gitárról és a szögről.

Nézzük a pozitívumokat, mert van azért abból is bőven! A hangzás talán egy kicsit combosabb, mint legutóbb, néha már-már majdnem elhiszed, hogy egy valaha volt thrash zenekar bazsevál. Változatos is: az aktuális slágerek mellett, amiket sokadszorra hallunk más és más szöveggel, megvannak a gyorsabb témák és a szokásos punk szösszenet/odamondogatás is. Elmorzsolhatsz egy könnycseppet a "The Last Note" alatt, ha komolyan veszed a visszavonulást. Metallica szám volt már Megadeth lemezen, az elsőn. Ott a "The Four Horsemen" MegaDave-féle változatának volt helye és miértje, a mostani "Ride The Lightning"-nak nincsen. Hovatovább, szerintem kontra-produktív: megmutatja mennyivel jobb is lehetne a banda, ha főhősünk mellett lennének még erős egyéniségek a csapatban.

Egy utolsó gondolat: Teemu Mäntysaari remekül teszi a dolgát. Lehet, hogy Kiko Loureiro összességében jobb gitáros, ezt nem az én reszortom megítélni, de ebben a közegben a finn alighanem otthonosabban érzi magát. Ha netán az ő érdeme, hogy egy kicsit feszesebben, ércesebben játszanak most, én maximum kenyérrel tudom megdobálni.

Elnézést kérek a hosszúra nyúlt ismertetőért, ígéretemmel szemben mégiscsak egyfajta nosztalgikus hangulatba lamentáltam magamat, úgy látszik. Nem hiszek a terjedelmes írásokban, már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán olvasunk még néhányan recenziókat, de mégiscsak egy korszak lezárását éljük éppen. Ennek az egyik fájó mérföldköve a Megadeth utolsónak gondolt és kikiáltott albuma. Ami tényleg nem rossz, letisztultan, sallangmentesen fogalja össze a zenekar utolsó két-három évtizedének az esszenciáját, úgyhogy a '92 utáni megjelenéseket szinte felesleges is elővenni. Az első öt nagylemez természetesen kötelező, meg ez. És akkor nagyjából meg is vagyunk.

"So here's my last will
My final testament, my sneer
I came, I ruled
Now I disappear” – The Last Note"

Kotta