Kiadó:
Warner

Honlapok:
www.muse.mu
facebook.com/muse

A Muse dühös, és ez jó! A frusztráció általában jót tesz a művészetnek, a rockzenének pedig különösen. Legalábbis erre (ti. hogy a fiúk felb@szták az agyukat) lehet következtetni: ha már ezek a finom angol úriemberek is "We Are Fucking Fucked" címmel írnak számot, akkor tényleg betelt náluk a pohár. És igen, úgy látszik, kell ez a harag, mert a "Népakarat" némi gyengélkedés után, amely az utóbbi lemezeiket jellemezte, újra combos lett.

Ezzel persze óvatlanul meg is nyitottam azt a kérdést, hogy rockzenét játszik-e egyáltalán a devoni trió, vagy sem. A "Black Holes and Revelations" vette el a szüzességemet anno, a mai napig nagyon csipázom azt az albumot, én – a mindenféle egyéb hatások ellenére – rocknak tartom, sőt egyenesen progresszív rocknak. Ráadásul a progresszív eredeti, szó szerinti (előremutató) értelmében. Úgy érzem, mára a Muse digitálisabb, binárisabb lett valamelyest, azaz egy hangyafasznyival kevésbé organikusan keverednek náluk ezek a különböző hatások, de erről majd picit később.

Visszaolvasva úgy tűnik, a legutóbbi kritikámban (ITT) túlságosan kemény voltam velük, mert egyrészt igaz ugyan, hogy a Queen, a U2 és a nyolcvanas évek popzenéjének keverése feketelyuk-effektusnak oké (szippantsunk mindent magunkba), de a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető revelációnak (hogy stílusosak maradjunk), ugyanakkor a recept és az összetevők is adottak, tessék utánuk csinálni! Valahogy mégsem sikerül senkinek még csak közel azonos színvonalon sem prezentálnia ezt a fogást, azaz valamit mégiscsak nagyon tudnak. Ha más nem, erre bizonyíték lehet az is, hogy nálunk is rendszeresen megemlítésre kerülnek, igaz, leginkább negatív kontextusban, ti. Tartuffe nagyjából kéthavonta emlegeti föl valamelyik kedvence kapcsán, hogy skandalum, már ezek is elmjúzosodtak. A vélemény előjele jelen esetben azonban másodlagos: maga a tény a fontos, hogy hallhatóan komoly hatásuk van a kortárs könnyűzenére. Még a heavy metalra is, nem ám a többi, tulajdonképpen – trendek, népszerűség szempontjából – fontosabb stílusra.

Ahogy utaltam rá, volt némi visszaesés a "Black Holes…" után, egyre nagyobb teret nyert az elektronika, volt némi kísérletezés is (koncepciós, rock/pop-operás irányba), de az ilyenfajta útkeresés valahol természetes egy zenei áttörés után, amikor egyszer csak hatalmas stadionokban és arénákban találod magadat. Ez a cucc is tartalmaz bőven nyálat és már-már vállalhatatlan, a '80-as években is cikinek számító szinti-popot (drum 'n' bass alapokra), de amikor már éppen besokallnál a túlzásba vitt "Stranger Things" fílingtől, zúznak egy akkorát, mint ide Lacháza. A kísérletezés tehát most is megvan, nem csodálkoznék, ha a "Won't Stand Down"-t és "Kill or Be Killed"-et a Korn vagy a Slipknot ihlette volna. Van tehát itt ez is, az is (mint az életben általában), ahogy említettem, kicsit talán binárisabban (egyik szám ilyen, a másik olyan), mint a régi szép időkben, amikor ezek még szervesebben kapcsolódtak össze egy-egy nótán belül.

Akárhogy is, nekem baromira bejön, hogy amolyan modern Queenként olyan természetességgel járkálnak a stílusok között, mint fél Nyugat-Magyarország Ausztriába és vissza napi rendszerességgel (melózni, naná), miközben azért van egy markáns, összetéveszthetetlen stílusuk alanyi jogon. Ebben a tekintetben olyan, általam igencsak tisztelt előadók nyomában is járnak, mint Sting, Peter Gabriel, vagy éppen a Rush, ahol csak egyetlen fix pont állandó: a minőség. Tetszik az is, hogy csak azért sem dobják le a rockot magukról, pedig a nélkül valószínűleg még sikeresebbek lehetnének. Jó, ebbe a harag is belejátszhat, mert nehéz lenne dühtől eltorzult arccal csépelni a szintit…, vagyis lehet, de attól az még pajkosan csilingel. Szóval kell egy kis metal ahhoz, hogy kiírd magadból a Covidot, a háborút, az eszement kultúrharcot, a közelgő klíma- és energiaválságot, meg a többi sz@rt, amitől nemigen lehet manapság elbarikádozni magunkat. Ők megtették.

Kotta

Kiadó:
RatPak Records

Honlap:
www.davidellefson.com

Ellefson kiválása a Megadethből már a digitális kor (talán tipikus?) groteszk eredménye, aminek megítélése minden bizonnyal megosztja az embereket. Saját – és ismétlem, saját – véleményem szerint a csapatból történő kipenderítés nem éppen a kerekasztal lovagjainak etikai kódexe szerinti, ugyanúgy felrúgja a lojalitás, mint a több évtizedes barátság eszméjét, előtérbe hozván a rajongók elpártolásától való félelemet, egy olyan képmutató erkölcsiséget emelvén a magasba, ami némileg furcsa egy Megadeth nevet viselő zenekartól, és egy – a saját könyve szerint – az élete szinte minden részében addiktív zenekari vezetőtől.

Az idő majd persze eldönti, hogy lesz-e reunion: a metal birodalmában láttunk már ennél nagyobb harag utáni összeborulást is, és itt a James Bond filmeknél is erősebben jelen van a "soha ne mondd, hogy soha" klasszikus idézet. (Mindenesetre frivol egy olyan zenei stílusban erkölcscsőszt játszani, ami már megszületése kezdetén is zászlajára tűzte a "tedd, amit akarsz" jelmondatot, természetesen a józan ész határain belül.)

Ellefson – ahogy látszik – nem lett páriának kikiáltva, Jeff Scott Sotoval történő kollaborációja az elfogadás elegáns kinyilvánítása, ráadásul egy olyan énekestől, akinek megítélése szinte egyöntetűen pozitív, stílusokat, műfajokat áthidalóan. Soto utóbbi években megjelent "mérges", keményebb hangvételű power albumai igencsak bejöttek, főleg annak fényében, hogy legutóbbi, "Complicated" lemeze címe ellenére olyan langyossággal folyt el mellettem, ami egy újszülött baba fürdetésére is alkalmas lett volna. Az együttműködést olvasva aztán már előre dörzsöltem a tenyerem, mert Ellefson társaként nem gondoltam volna, hogy az énekes semmitmondó AOR produkcióval áll elő. A beharangozókat olvasva aztán kicsit megkavarodtam, mert a nyilatkozatok David Coverdale-t és Jimmy Page-et, Tommy Shawt & Jack Bladeset, Michael Sweetet & George Lynchet hozták példának – bármennyire is sikeres párosok az említettek, nem éppen a szigorúbb stílusokban tevékenykedtek és hoztak létre korszakalkotó albumokat.

Számomra a gitáros neve sem mondott sokat, bár az Arthemis, amiben Andy Martongelli is sokat játszott, "We Fight" című lemezével igencsak belopta magát a szívembe, de az album stílusa szintén messze áll a legendás párosok munkásságától. Szerencsére a találgatásoknak könnyű útját állni – elég csak meghallgatni a lemezt, hogy döntőbíróként igazat adjunk a nyilatkozatoknak, vagy legyintsünk egyet, hogy a marketing osztályon megint kutyaütők végezték a munkájukat. Ezen túl már a kezdő szerzemény zakatoló, modern power dübörgése, pulzáló folyama biztosított arról, hogy a példaképek hatása legfeljebb az együttműködésük módszerére hasonlít és nem kiadott műveikre.

De mégis mi az, ami tetszik az egészben, és mi az, amit én kissé furcsának találok? A basszus és a gitáros munka természetesen elsőrangú, a riffek úgy hasítanak át a hallgató agyán, mint egy odatévedt acélmagvas töltény – ebben hát nincs hiba. A verzék üteme, felépítése szintén magával ragadó, ám egy idő után kissé monotonná válik, és Soto nem képes a verzékhez felnőni képes refréneket alkotni, sokszor csak elkiabálja, darálja a sorokat, valahogy úgy érzem, hogy a dallamok nem lettek teljesen kidolgozva, és ha a zenészek Iommit és Hughest hozták fel példának, akkor még néhányszor meg kellett volna hallgatniuk Glenn részeit a dalokban, amik úgy lettek Krupp-acél keménységűek, hogy a refrének akár egy hard-rock albumon is elfértek volna. Ráadásul Jeff gyakran rekeszt, ami nem tesz jót a hangzásnak, mint azt már korábban leírtam, énekesünk hangja észrevehető kopásban van, bár az is lehet, hogy én tévedek, és az erőltetett rekedtség a koncepció része.

Mégsem tudom egyértelműen elutasítani az albumot, mert a lemez első felét sikerült jóra hallgatnom, második felére pedig megjönnek a dallamok is – úgy, ahogy a "The Reason"-ben is már ott bujkáltak, és minden sínre kerül. Azok azonban, akik el tudják fogadni a kezdeti kissé sika-mika dallamszerkesztési metódust, remekül szórakozhatnak, hiszen a hangszeres munka kiváló, Ellefson mellett Martongelli 12 ujjal bűvöli hangszerét – bár én azt jobban szeretem, ha a gitáros megfogható dallamokat is játszik a hangszerén és nem csak a világ összes formagyakorlatát mutatja be "nem középiskolás fokon", Ellefson bőgője pedig röfög, mint a vaddisznó – jóllehet mondjuk Michael Lepond játék-felfogása nekem szimpatikusabb – de ez már legyen az én bajom.

Hangszeresek előnyben, de akinek tetszett mondjuk Dee Snider legutóbbi szólóalbuma, az most is bátran tegyen egy próbát, garantálom, hogy nem lesz tömeghalál a vége.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/borealisband

Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a Borealis nagyjából a Savatage és az Evergrey bal kézről született gyermeke. Hogy ki volt a fiú és ki a lány? Hmmm. Manapság már a kérdésfölvetés is illetlen és politikailag totálisan inkorrekt; hagyjuk ezt a korlátolt bináris gondolkodást a sötét középkorra! Szóval a lényeg az, hogy a kanadai srácok ötvözik az amerikai és az európai power hagyományokat, próbálják mindkettőből a legjobbat kihozni.

Hogy erre ki kíváncsi? Nem tudom, valószínűleg nem sokan. A Savatage (és a Circle II Circle) régóta inaktív, az Evergrey is más irányba fordult, nem létezik már Masterplan vagy Tears Of Anger sem. Nem is nagyon van rá kereslet. Őszintén szólva évek óta már én sem nagyon hallgatok ilyen zenéket, persze jó a régi anyagokhoz időről időre visszanyúlni, de az a helyzet, hogy a végletekig telített és tömörített, folyton zúgó-zsizsegő, kétgitáros hangzás nagyon gyorsan nagyon sok(k) tud lenni - két-három szám után megcsömörlök. Az olyan csajos-duettes lírák, mint pl. itt a "Burning Tears" annyira jól tudnak esni, mint a végeláthatatlan konferenciákon a kávészünet (főleg, ha van süti is).

Mivel így állnak a dolgok, elég nehezen verekedtem át magam a Borealis új anyagán, de objektív véleményt is elég komoly kihívás megfogalmaznom. Annak ellenére, hogy a legutóbbi, 2018-ban megjelent "The Offering" című lemezt voltaképp megdicsértem, nem gyűjtöttem be CD-n, és alighanem az "Illusions" is erre a sorsra fog jutni. Ez nem föltétlen értékítélet, egyszerűen csak nem lenne valódi esélye bekerülni a lejátszómba.

Az "Illusions" az előző koncepcionális, enyhén metál-operatikus hajlamú kiadvány egyenes folytatása; a témával most - ha szabad - nem untatnám magam halálra, mások meg - ha akarnak - úgyis utánaolvasnak. Mind tematikusan, mind zenei eszközkészletében erősen sablonos a dalcsokor, minden létező power-metal közhely következetesen és akkurátusan el van pufogtatva. Nekem ez most még egyneműbbnek is tűnik, mint a közvetlen előd.

Akinek hiányzik a csipkerózsika-álmát alvó - hogy ne mondjam: hat láb mélyen a földben nyugvó - klasszikus, amerikai és európai hagyományokat egyaránt életben tartó power metal, az harapjon rá erre, mint fogtömés után az artikulációs papírra. Én most inkább passzolok.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

A Deep Purple-nek is voltak "mark"-áns korszakváltásai (melyeket Mark I, II, III stb. néven emleget a szakma). Ha szigorúak és szabatosak akarunk lenni, akkor ez a Queensrÿche gyakorlatilag már a Mark III, hiszen az első a DeGarmo-fémjelezte klasszikus periódus volt, a második a Tate által leuralt hanyatlás korszaka, most pedig - persze nem mentesen a tagcseréktől - éppen a Mark III korszak - nem is tudom - közepén (?) járunk. Természetesen fölmerül a kérdés, hogy nem teremtettek volna-e tisztább helyzetet annak idején, ha új néven folytatják tovább: mondjuk Tate Operation Mindcrime-jának mintájára Rage For Order vagy Empire néven. A döntő többség tudta volna, hogy miről-kiről van szó...

Mindenesetre nem gondolom igazságtalannak, ha kijelentjük, hogy a Mark III amolyan Queensrÿche-light, mivel mindössze két eredeti tag maradt náluk, ráadásul a dalszerzés és hangzás szempontjából leginkább meghatározó emberek távoztak. Ma már az eredeti dobos, Rockenfield helyén is Casey Grillo (ex-Kamelot) ül, ez viszont örvendetes fejlemény, hiszen akármilyen jó teljesítményt is nyújtott Todd La Torre dobosként, az nem normális állapot, hogy tartósan a dobos énekeljen vagy az énekes doboljon, Grillo pedig nagyon jó ütős ám!

A legutóbbi, 2019-ben megjelent "The Verdict" kapcsán elmondtam: "La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensrÿche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni." Ez az egyértelműen pozitívan értékelhető folyamat most tovább folytatódik. Nekem úgy tűnik, hogy míg a korábbi La Torre által fölénekelt anyagokkal inkább az egészen korai korszakhoz (pl. Rage For Order) igyekeztek visszanyúlni, ezúttal sokkal inkább a klasszikus "Operation: Mindcrime" hatásait vélem fölfedezni, sőt egészen a vége felé még az "Empire" hangulata is beköszön - ez pedig ígéretes.

Miközben az új lemez hangzásában közel tökéletes (látod, Andy Watt, ezt így kell csinálni!) és véleményem szerint a poszt-Tate éra legjobb kiadványa, annyi bajom mégis van vele, hogy ennek a csapatnak azért van egy megérdemelten legendás múltja, amihez - úgy tűnik - már sohasem lesznek képesek fölnőni. Talán az elvárás is irreális kicsit (vagy nem is kicsit), de az biztos, hogy itt nincs meg a korai lemezek nagyszerű dallamérzéke, kivételes drámai érzéke - valahogy nincs olyan emlékezetes. Ennek egyszerű szemléltetése, hogy a "Forest" pl. hiába az utóbbi két évtized legjobb Queensrÿche lírája, még sincs rám olyan libabőrös hatással, mint a már DeGarmo távozása után kiadott "Q2K" (1999) messze legjobb szerzeménye, a hátborzongatóan hangulatos "When The Rain Comes". Mennyei Atyám! Milyen már, ahogy Tate szó szerint belebőgi a mikrofonba: "I feel it in my heart, take away my pain!" Brrrr!!!

Nem akarok igazságtalan lenni a fiúkkal, a "Digital Noise Alliance" még így is az elmúlt 20-25 év legjobb Queensrÿche albuma, még a bónusz Billy Idol földolgozás, a "Rebel Yell" is tetszik. Nagyon mélyről jöttek, de úgy látszik, sikerült végre a fejüket kiemelni a víz alól...

Tartuffe

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
teramaze.bandcamp.com
facebook.com/teramaze

Létezik egy régi latin aforizma: "De mortuis nil nisi bonum", azaz "A halottakról semmit, hacsaknem jót", vagy ahogy a legtöbben ismerik: "A halottakról jót vagy semmit". Ha ezt egy pillanatig is komolyan venném, akkor most inkább bölcsen hallgatnék, de az biztos, hogy nem posztolnék kritikát az új Teramaze lemezről, ami - írd és mondd - szűk másfél év alatt a harmadik az ausztrál proggerektől. Normális ez a tempó? Értem én, hogy Covid meg ilyesmi, de a Teramaze eddig sem töltött hónapokat világkörüli turnékkal, javarészt szobazenészekből áll, akik Ausztráliában is max néhány klubkoncertet vállalnak, egyébként meg a házi stúdióban mókolnak naphosszat. Magyarul nem szakadt rájuk mostanában a korábbinál sokkal több szabadidő. Azt is értem, hogy a zenei agytröszt, Dean Wells kivételes tehetség és termékeny dalszerző, na de 167 perc progresszív rock/metal, plusz két single kb. 13 percben mindössze 16 hónap alatt. Hát hogy? Hát sajnos így...

Maradjunk tehát abban, hogy a jól ismert latin mondást most így módosítom: "Kvázi-halottakról csak nagyon keveset". Mert bizony az egykor briliáns progresszív thrash banda, amelyik idővel határozottan dallamosabb, de azért modern, innovatív, harapós progresszív rock irányba mozdult el, mára nyálkás, puhatestű valamivé vált, hullaoszlásnak indult - azaz kvázi-halott. Olyan sokszor elmondtam már, nem szabad megengedni - ha egyáltalán tehet valamit ilyenkor az ember -, hogy kivételesen tehetséges muzsikusok a valóságról leválva és művészi vákuumba zárva magukat minden kreatív kontroll nélkül alkossanak. Lásd Yngwie! Ez történt Wells esetében is: megszabadult minden producertől, kiadótól, énekestől, bólogató Jánosokkal vette körül magát, és most ontja magából a tök egyforma, izgalommentes - ha olykor instrumentálisan, főleg a gitárszólók terén magas színvonalú - anyagokat.

Az egész azért fáj annyira - s talán ezért vagyok ilyen harapós kedvemben -, mert 2015-ben képesek voltak arra, hogy elkészítsenek egy olyan örökbecsű alapvetést, mint a "Her Halo". Zseniális volt, van, lesz minden egyes hangja, amit viszont azóta csinálnak, a lejtmenet asszisztens teljes hiányára vall. Hiába a kiváló gitárszólók (ebben Wells éppúgy jeleskedik, mint Zuppa), hiába a keményebb instrumentális részek tetszetőssége, az ének és a billentyűk reménytelenül szirupos, popos hangzása, a dobok műanyag puffogása, az egy kaptafára készült, egymástól szinte megkülönböztethetetlen szerzemények tönkretesznek mindent. Egyáltalán nem vagyok nagy rajongója a hörgős zenéknek, de amikor a "Ticket To The Next Apocalypse"-ban valaki beleröfög a mikrofonba, szinte fölkiáltok: "Végre valami, ami nincs lekerekítve, megpuhítva, simára csiszolva és rózsaszínre festve!"

Szomorú ez az egész, mert a zenészek fantasztikusak, minden számban van néhány megkapó ötlet, akad egy-két nóta, amelyik egy vérbővebb hangzással még akár üthetne is (pl. Flight Of the Wounded, For The Thrill), ha pedig a "Battle"-t mondjuk az Eclipse vagy a H.e.a.t játszaná, még csettintenék is. Így a végére egy másik latin aforizma jut eszembe: "Corruptio optimi pessima" - "A legjobb romlása a legszörnyűbb dolog."

Tartuffe

Kiadó:
Verglas Records

Honlapok:
www.arenaband.co.uk
facebook.com/ArenaBandofficial

Egy pillanatra sem kérdéses, hogy az Arena - mely annak idején amolyan brit neo-prog szupercsapatként jött létre - a műfaj egyik legjobb alakulata. Már számtalanszor leírtam, de nem lehet elégszer elmondani, hogy a "The Visitor" (1998) és az "Immortal?" (2000) igazi gyöngyszemek, és az együttes pályafutásának csúcsát jelentették. Azóta mind az Arena, mind maga a brit neo-prog mozgalom leszállóágban van, a Marillion nyűglődése - s ezt sem vagyok rest minden adandó alkalommal elmondani - kiváltképp fájdalmas.

A legutóbbi, 4 évvel ezelőtt megjelent Arena album (Double Vision) - ahogy akkor fogalmaztam - határozottan jó irányokat jelölt ki. A "The Seventh Degree of Separation" (2011) és a "The Unquiet Sky" (2015) lemezekkel: "elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét. Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan billentyűs zsenije több esélyt kap a kibontakozásra."

Ami a "Double Vision"-nel elkezdődött, most csodálni való következetességgel folytatódik, amihez komoly segítséget jelent, hogy énekesként leigazoltak egy igazi angol prog-legendát, a sok más formációból ismert Damian Wilsont (Threshold, Ayreon, Star One, Damian Wilson, Headspace, Lalu). Wilson, akinek hangja egészen egyedi és sajátos lírai dallamérzékkel áldotta meg a Teremtő, a hangulatteremtés mestere, és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az Arena visszatalálni látszik a korábbi szellősebb, epikus hangvételhez. Ugyanakkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy erre a lemezre kicsit sok lett a líra, és Wilson is olykor már-már nőiesen, bántóan sok falzettel énekel. Ennél azért több férfias energia is elfért volna az albumon.

Szerencsére a Pendragonban is vitézkedő Clive Nolan billentyűs újra kifejezetten (és lelket simogatóan) "elől" van, a sok más projektben érdekelt (Kino, Lonely Robot, Frost), örökmozgó John Mitchell pedig gitárosként épp annyit tesz hozzá, amennyi szükséges a kiegyensúlyozott, harmonikus összképhez.

A 11 tételes, kb. egy órás zenei utazást ígérő album több szempontból is megelégedéssel töltheti el a régi rajongókat, az együttes alighanem visszatalált a nyerő recepthez. Nem tudom (sajnos nem hiszem), hogy van bennük még egy "The Visitor" vagy "Immortal?", ugyanakkor, ha megmaradnak ezen az úton és nem tolják túl a merengő, melankolikus balladákat, még okozhatnak nekünk kellemes meglepetéseket. Én mindenesetre ott leszek október 11-én az A38-as hajó gyomrában, hogy élőben is lecsekkoljam őket.

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.thepentagram.net
facebook.com/thepentagram

A török Pentagram (korábbi nevén Mezarkabul) a szűkebb baráti körömben kultikus zenekar, az "Anatolia" és a "Bir" című lemezüket, ha nem is instant klasszikusokként, de nagy kedvencekként tartjuk számon. Éppen azért, amit Garael kolléga is leírt az "MMXII" kapcsán, tudniillik, hogy nem a Myrath találta fel az orientális metalt, de még csak nem is az Orphaned Land vagy Emir Hot keverte először a rockot a balkán-arab (izraeli) folk muzsikával. (Mellékzönge, de nem értem/tudom, miért nem a Mezarkabul nevet használják inkább, akkor nem kellene minden ismertetőben leírni, hogy ez Pentagram nem az a Pentagram.)

A 2017-es "Akustik" albumra a banda összes addigi énekese meghívást kapott, aztán valahogy így maradtak, és ebben a nyolc fős felállásban készítették el ezt a korongot (pontosabban kilencen, egy vendég-zenész is közreműködik). Elsőre meglehetősnek csapongónak találtam az anyagot, mintha valamiféle antológia lenne, mondjuk válogatás a csapat eddig ki nem adott szerzeményeiből, azok keletkezési dátumára való tekintet nélkül. Merthogy minden korszakuk megvillan itt egy kicsit. Aztán a fentieket olvasva összeállt a kép: valóban amolyan pálya-összefoglaló alkotás ez, hiszen a különböző karakterű vokalisták más és más jellegű nótákat kaptak, inspiráltak.

Nagyjából három részre osztható az anyag. Az első három nóta középtempós, ezek hullámzóan-hömpölygően levitálnak, úgy Conception módra, enyhe progresszivitással és erősebb közel-keleti folk hatásokkal a dallamvilágukban. Zseniális, mintha a melankolikusabb Queensryche találkozna a Myrath világával. A "Revenant"-tól a "Damn the War"-ig tartó négyszámos blokk a szögelősebb korai korszakukat idézi meg; olyasmi leginkább, mint a Therion volt, amikor még jó volt. Az utolsó három szám aztán végleg teljesen eklektikus: van itt egy instrumentális, ami valamelyik Satrianin is feltűnhetett volna, az "Ödenmez" pedig leginkább valami unplugged cuccon, bár elektromos hangszerek is vannak benne.

A műsort a "Seek & Destroy" átiratával zárják. Namármost, lehet azt mondani, hogy tökéletesen felesleges ezt a számot feldolgozni, ismeri mindenki, nem is akkora durranás, de hát végül is a thrash felől érkeztek, valószínűleg elnyomták párszor annak idején a próbákon és a korai koncerteken. Jól is tolják, nekem jólesett hallgatni, valahogy illik ide a végére. Ebből is úgy tűnik, hogy amolyan pályafutás összegző és lezáró alkotás-féle ez; kíváncsi vagyok, hogy csak én érzem így, vagy valóban ők is annak szánták.

Személy szerint jobban örültem volna, ha az első néhány dal stílusában íródik az egész, de azt kell mondjam, így is kerek lett a "Makina Elektrika", és természetesen ajánlom is mindenkinek, aki szereti a folkos kemény muzsikákat. Főleg, ha annak a kifinomultabb, intelligensebb változatát preferálja, nem a harsány vonalat. Ők biztosan értékelik majd a nem szokványos ritmus-képleteket (az elején vannak ilyenek inkább) és az itt-ott finoman, ízlésesen adagolt népzenei dallamokat.

Kotta

Kiadó:
Crusader/Golden Robots Records

Honlapok:
www.crashdiet.org
facebook.com/realcrashdiet

Ezzel a recenzióval kicsit megcsúsztunk, hiszen a svéd glam/sleaze rockerek új lemeze még áprilisban jelent meg, de sajnos mi sem vagyunk mindig naprakészek; nehéz munka, család mellett, hobbiból úgy dolgozni, hogy rohamosztagosok módjára reagáljunk minden megjelenésre. A Crashdïet szerencsére most nem várt hat évet - mint legutóbb - az új anyag megjelentetésével, viszont közben a Frontierstől átigazoltak egy másik, sokkal kisebb kiadóhoz. Nem értem a váltást, hiszen a Frontiers mögött azért nagyon komoly disztribúció van, míg kellő promóció hiányában ez az album egy kicsit megbújt a többi között.

A Crashdïet már nem csikó banda, 2005 óta ez a hatodik lemezük. A 2009-es "Rust" volt az első kiadványuk, amiről mi is írtunk, na nem azért, mert nem ismertük őket, vagy mert nem tetszett, amit csinálnak, hanem a bevezetőben említett okok miatt egyszerűen csak kimaradtak a szórásból. A "Rust" egyébként egészen jól sikerült album volt, nekem határozottan bejött, ezért határoztam el, hogy - ha kicsit megkésve is - írni fogok az új anyagról.

A Crashdïet eddig nagyjából azzal kívánt kitűnni az erős skandináv fölhozatal bandái közül, hogy valamivel "amerikásabbra" vették a figurát; a jellegzetes, hiperdallamos európai hajmetál mellett/helyett inkább a karcosabb, "Dr. Feelgood"-környéki Mötley Crüe, valamint a Guns N' Roses ihlette őket. Az "Automaton" ebben a tekintetben nem túl következetes, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy pontosan mit is akarnak belőle kihozni.

Persze a régi, dögösebb vonal is megjelenik (Dead Crusade, Resurrection of the Damned, Shell Shock), de a lemeznek van egy "euro-kompatibilisebb", puhább arca is (Darker Minds, We Die Hard), amely ugyan jól illeszkedik az öreg kontinensen mostanában megfigyelhető trendekhez, de tartok tőle, hogy ezzel jó néhány régi rajongót elidegenítenek maguktól. Én ugyan nem vagyok hardcore fan, de nekem is elég vegyes ez a felvágott. Emésztési zavarokat nyilván nem okoz, de ízrobbanást sem érzek a számban, sőt a kóstolás után mintha visszamaradna egy kis furcsa, keserű íz is. Nem vészes a dolog, a dalcsokor határozottan élvezhető, csak épp nem föltétlen ezt vártuk tőlük. Legalábbis én biztosan nem.

Tartuffe

Kiadó:
Dark Horse Records/BMG

Honlapok:
www.billyidol.net
facebook.com/BillyIdol

Billy Idolról legutóbb az utolsó nagylemeze (Queens Of The Underground) kapcsán esett szó még 2014-ben. Azóta a hidrogénezett hajú, öreg pop-rocker átállt az EP formátumra. A tavalyi "The Roadside" című középlemezről nem írtunk, de alighanem jól is tettük, hiszen egyrészt egy éven belül itt a folytatás – nem is értem, miért nem lehetett a két EP-t együtt, LP formátumban megjelentetni –, másrészt a betegség miatt megcsúszott "The Roadside" turné épp a napokban érte el hazánkat. Erről később.

Az éltes korú soft punk előadóval elég felemás a viszonyom, hiszen gyermekkorom meghatározó figurája volt (erről az ucsó nagylemez apropóján meg is emlékeztem), ugyanakkor a "Rebell Yell" (1983) albumán kívül egyetlen produktumáért sem tudtam maradéktalanul lelkesedni. Bevallom, hogy a háttérben meghúzódó, de létfontosságú Steve Stevenst mindig többre becsültem a Bálványnál, aki a "Cyberpunk"-féle (1993) elhajlásával hosszú időre kivonta magát az érdeklődési körömből. Utólag a "Devil’s Playground" (2005) már tetszik, Steve Stevens visszatérése és a szálkásabb punk rock hangzás szép lassan lebontották bennem az ellenállást.

A "The Cage" – rövidsége ellenére – szerintem az egyik legélvezetesebb anyag, amit mostanában hallottam tőle. A címadó konkrétan egy orbitális hard rock sláger, de még a funky-diszkós "Miss Nobody" is rendkívül hangulatos – ha nem is tipikus Idol nóta. Persze megszokhattuk tőle, hogy gyakran és merészen kikacsingat más stílusok felé. Meg sem lepődtem, hogy az előző EP nevét viselő, egyébként is "best off" jellegű koncerten a négyszámos új középlemezről kettőt is eljátszottak. A címadó mellett előkerült a "Running From The Ghost" is, amiben viszont el kell ismerjem, hervasztóan gyönge teljesítményt nyújtott Billy. Egyébként sem volt jó formában (jó, előadóként soha nem a nagy hangjáról volt ismert), de ebben a számban bántóan hamisan énekelt.

Ennek ellenére, valamint a szakadó esőtől eltekintve nekem nagyon bejött a koncert. (Nem tudom, kinek volt az abszurd ötlete szeptember 25-én szabadtérre szervezni a hangversenyt.) Akárhogy is, ennyire rottyra pakolva még nem láttam a Budapest Parkot, a tömeg a hátsó étkezde-traktusig nyúlt, konkrétan a KFC-ig nyújtózott. A nagy sörözés közepette kicsit későn kapcsoltunk, s amikor Billy megjelent a színpadon már a küzdőtér közepéig sem volt esélyünk átverekedni magunkat. Szerencsére volt egy csomó kivetítő, s a hangzás sem volt gáz – ha nekem onnan hátulról kicsit halknak is tűnt. A fényképeim minősége is azért olyan, amilyen, mert gyakorlatilag a kivetítőről készültek, a színpad túl messzire volt, de a keverőpult és a kameraállványok is kitakarták a látványt.

Több rocker cimborám is arra való hivatkozással utasította el, hogy csatlakozzon hozzánk a koncerten, hogy: Billy Idol zenéje olyan nyálas szalon pop. Hát mindenkit biztosítok róla – és ebben mindig is biztos voltam –, hogy élőben erről szó sincs. Ez bizony kimondottan dögös (hard)rock koncert volt, akadt olyan szám, amelyikben – miután a billentyűs is gitárt ragadott – hárman nyűtték a húrokat. Steve Stevens Vince Neil "Exposed" című (nem mellesleg hibátlan) lemeze (1993) óta nagy kedvenc; akármilyen furcsán is hangzik, én sokkal kíváncsibb voltam rá, mint a 67 éves, erősen elhasználódott énekesre, aki soha nem volt igazi hang-akrobata. Külön örültem az akusztikus gitáron játszott, teljesen váratlan Led Zeppelin meddleynek, sőt, valójában minden egyes gitárszólónak – amiből valljuk meg őszintén, nincs túl sok a stúdiófölvételeken. Elismerem, hogy Stevens leginkább egy korosodó brooklyni, parókás nagymamára hasonlít, vagy még inkább Buga Jakabra (aki, mint tudjuk, nem szép ember, de legalább gavallér). Esztétikus látvány vagy nem (hát: nem annyira), mocskos jó húrnyűvő!

Régi restanciám volt ez a Billy Idol koncert, ezt is sikerült kipipálnom. Jólesett látni a tömeget, a koncert utáni "spontán" rock diszkó látványos népszerűsége is megvigasztalt: a rockzene közel sem halott!

Tartuffe

Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.ozzy.com
facebook.com/ozzyosbourne

Aki látta Ozzy legutóbbi, az új lemezt promotáló kétszámos fellépését (Rams Season Opener), annak Andrew Watt vállalhatatlan és rettenetes színpadi megjelenése mellett az is feltűnhetett, hogy a hivatalos videón Ozzy ugyan látszólag megfeszül, hogy jól teljesítsen, élő hangjából semmi nem hallatszik. Ami szól, az egyértelműen a stúdióban lett felvéve. Több felvételt is megnézve, ez nem az utólag kozmetikázott verzió volt, hanem a helyszínen is ez szólt, Ozzy meg sem próbált élőben énekelni. Igen, minden az irányba mutat, hogy Ozzy jelenleg nincs még abban az állapotban, hogy turnéra induljon az új lemezzel, pedig a realitásokat lazán negálva én már számolom vissza a napokat a budapesti koncertig.

Az "Ordinary Man" nekem év végi listás anyag volt, pedig erős prekoncepcióval éltem, jelesül a víz kivert a Post Malone-nal való közösködés hírétől és minden szóba jöhető gitárhős mellőzésétől. Ozzy mellett én évtizedekig a világ legjobb zenészeit és rockfazonjait szoktam meg, akik felbukkanásuk után örökre beírták nevüket a gitározás aranykönyvébe. Tehát nem mainstream bajszos rappereket. De még csak nem is buggyos selyempizsamában színpadra lépő gitárosokat. Igen, Watt ünnepelt producer és elismert gitáros, de Ozzy mellett ne idétlenkedjen így a színpadon! Nehezen tudnám a két utolsó anyag kapcsán a tehetségét és főleg a dalszerzői kvalitásait kétségbe vonni, de az egészen kiváló dalokkal kijött "Ordinary Man" gitársoundjának és szólóinak "igazságot" leginkább a "delete" gomb szolgáltatott volna, majd egy gyors sürgöny Zakknek, hogy: "Igyekezz, azonnal indulj a stúdióba, nem sikerült belenőni a zakó(d)ba! - Ölel, Andrew."

Azzal is tisztában vagyok persze, hogy ez mindössze a '80-as évek gitárhős korszakában szocializálódott gitárfanatikus-blogíró szubjektív véleménye, amit max. néhány tízezren gondolnak hasonlóan még így a világon, ezzel szemben még a tudatos zenehallgató rockerek milliói is azt fogják hallani, hogy az "Ordinary Man" gitársávjaival az égvilágon semmi baj nincs, vannak szólók és a ritmusgitár is zúz. Az, hogy ez most éppen divatos, kicsit kásás "stoner" hangzás és nem a klasszikus Rhoads/Lee/Wylde/Gus G. fémjelezte "old school" szóló- és ritmusjáték, az még a legtöbb Ozzy rajongónak sem probléma, fel sem tűnik, hiszen, ahogy mondtam, már az előző lemezen is kimagaslóan jó dalok sorjáznak, ez pedig még nekem az iszapszemű bloggernek is a legfontosabb  szempont.

De a lényeg, hogy a "sürgöny", sőt sürgönyök most ki lettek küldve és egy embert kivéve célba is értek. Mondanám, hogy a meghívókkal ezúttal még át is estünk a ló túloldalára, csakhogy ezen a területen nincs a lónak túloldala. "More is more", ahogy Yngwie mondja. És tényleg rendkívül fájlalom, hogy Jimmy Page nem reagált a megkeresésre. Akármennyire is szeretnénk optimistán a jövőbe tekinteni, a lemezen szereplő gitárosok zömének (Iommi, Jeff Beck, Clapton) nincs már sok aktív éve hátra, Page pedig ebben a családban nem távoli rokon, hanem közeli családtag. Nem sok olyan lemez fog már kijönni, ahol ekkora (stílusteremtő) ikonok jutalomjátéka lesz - egy szintén búcsúzó legenda mellett - hallható. Page nem akart élni a lehetőséggel, kicsit talán meglopva és megrövidítve bennünket. A dolog azért is fájó, mert utalva a fentebb írtakra, maga Ozzy (értsd: Sharon) sem azért trombitálta össze ezúttal a zenészbarátokat, mert utólag Andrew Watt stoner gitárhangzása már zavarta volna a fülét, hanem, mert érzi, hogy itt az idő, amikor lassan valamennyiüknek el kell búcsúzniuk a színpadtól, a stúdiótól, az élettől...

Párhuzamosan hallgatom a két utolsó lemezt, de nem tudom eldönteni, hogy dalok tekintetében melyik az erősebb, abban viszont biztos vagyok, hogy mindkettő nagyságrendekkel jobb, frissebb, mint a "Black Rain" vagy a "Scream". A legfontosabb faktor, a jó dal ezeken ugyanis ritka vendég, fásult, profi rutinmunkák voltak, számottevő izgalom nélkül. Ami a "P9" javára billenti a mérleg nyelvét, az eddig leírtak alapján talán egyértelmű.

Mindenkit jólesik hallani, némelyikük hazai pályán (Iommi), némelyikük esetében talán idegen terepen (Eric Clapton), de Jeff Beck és Zakk Wylde jelenléte tényleg igazi jutalomjáték. Utóbbi a lelkét kiteszi a "Nothing Feels Right"-ban , sőt úgy érzem, élete egyik legjobb szólóját játssza itt, megköszönve talán Ozzynak, hogy Randy után őt is szinte fiaként szerette. Most az a valószínűbb, hogy ez lesz az utolsó közös munkájuk, tehát helye és ideje volt mindennek, de ezt Zakk is pontosan tudja. A még aktív élő legendák új megjelenéseit követő kritikákban szinte mindig, visszatérően azt olvassuk, hogy a klasszikusokhoz nem lehet, nem szabad őket mérni, önmagához képest kell a színvonalat és minőséget nézni és értékelni. Ezzel szemben én itt lazán megkockáztatom két év távlatából, hogy az "Ordinary Man" lemez Elton Johnnal énekelt címadója és az "Under The Graveyard" már simán Ozzy klasszikus, semmivel sem lemaradva pl. a "Killer Of Giants" nagyságától.

Az új lemez kapcsán hagynám még kicsit ülepedni a dolgot, de a címadó mellett is óriási nóták sorakoznak, nagy slágerpotenciállal. Az "Immortal" nekem kicsit ugyan töltelék, talán az egyetlen nóta, amely totál nyom nélkül elment mellettem a maga kiherélt gitárhangzásával, de utána megérkezik Zakk, és egyszeriben helyére kerülnek a dolgok (Parasite). A "No Escape From Now" klasszikus Black Sabbath, naná, hogy Iommi a vendég! Ha negyven évvel ezelőtt írják, ma klasszikusként emlegetjük. Jön Clapton és kicsit ugyan furán hat Ozzy éneke a puhán simogató stratóval, főleg Iommi után, de a dallal nincs baj; hangulatos, szerethető. Marad a lírai megközelítés (A Thousand Shades) vonósokkal, amire Jeff Beck teszi fel a koronát, de milyet!!! Nem szeretem dalonként kivesézni a lemezeket, ezért ezt a vonalat ezennel el is engedem, Minden dalnak karaktere van. Egyetlen hiányérzetem a slágeres "Dead And Gone" elmaradt gitárszólója. Mit nem adtam volna azért, ha ide Page érkezik meg a Gibsonjával! Ezen tényleg nehezen teszem túl magam, na! 

A főszereplő ezúttal társszerzőként van feltüntetve több dalban is, de valójában nem tudhatjuk, hogy ebből mennyi Sharon diktátuma a producer felé és ténylegesen mennyit tett hozzá Ozzy a végeredményhez. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a kiváló énektémákba mennyire kellett belenyúlni a stúdióban. Illetve azt tudjuk, vélhetően nagyon, hiszen Ozzy még fénykorában sem tudott talán így énekelni. Mindegy, ez most (már) nem is érdekes, Betegségével harcolva, óriási akaraterővel van még mindig jelen a színtéren, ráadásul egy tényleg nagyszerű lemez promócióját végzi éppen a maga szerethető esetlenségével, majd rövidesen turnéra is indul (?). Semmi más nem számít.

Túrisas