Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
facebook.com/stratovarius

Nem kérdés, hogy számomra ez volt az év egyik legjobban várt albuma. Ennek két oka van, az egyik az, hogy az utolsó Stratovarius stúdiólemez hét éve jelent meg, a másik pedig az, hogy ősöreg fanatikus vagyok. Szerettem a Tolkki-korszak mára már klasszikusnak minősülő lemezeit (különösen az "Episode"-ot 1996-ból), de még lelkesebb voltam a kezdetben progos beütésű Kupiainen-éra első két lemezétől (Polaris - 2009, Elysium - 2011). El kell ismerjem, hogy a Stratovarius 3.0 utolsó két kiadványával (Nemesis - 2013, Eternal - 2015) szemben már voltak kifogásaim, főleg az Amaranthe-hoz hasonló eurodisco behatások miatt, de épp ezért komoly tétje volt annak, hogy hét év kihagyás után most mivel rukkolnak elő.

Egy kommentelő nem régen reménytelen, földhözragadt boomernek nevezett. Ez technikailag nem teljesen állja meg a helyét, hiszen nem a II. Világháború után született első generáció tagja vagyok (azok a szüleim), hanem az ún. Ratkó-korszak szülöttje (X generációs?), de kulturális jelzőként nem teljesen pontatlan a leírás, hiszen egy még nagyon aktív, de már ízlésében, preferenciáiban erősen megcsontosodott nemzedéket képviselek - legalábbis a rock/metál műfajon belül. Szóval nekem az Amaranthe-ban, Dynaztyben és egyes Stratovarius számokban kárhoztatott eurodance elemek, digitális hangzások nemcsak idegenek, de egyenesen hányingert keltőek. Ami egy Y és Z generációs rockernek talán nem is feltűnő (hiszen már ebben, ezzel nőttek föl), az nekem azonnal azt juttatja az eszembe, ahogy a '90-es évek elején a gépies, lélektelen techno és fattyúhajtásai letarolták a rádiókat, kiadókat - és a fiatalok közízlését. Ezt a sokkot nem tudtam földolgozni, nem lehetett kiheverni...

A Stratovarius egyfajta megfelelési kényszertől és relevancia-kereséstől hajtva (túlélésre játszva) sajnos még mindig alkalmaz olyan fogásokat, olyan elektro-táncdalos toposzokat (pl. Broken, We Are Not Alone), amelyek hallatán ökölbe szorul a gyomrom, de örömmel jelenthetem, hogy a "Survive" ezektől eltekintve egy klasszikus, de hangzásában már tök modern euro-power lemez, melyen még virtigli helloweenes eurogalopp nóták is szerepelnek (Glory Days, Before The Fall).

Nekem nyilván azok a dalok tetszenek igazán, amelyek a fönt említett két kategórián túlmutatnak. Szerintem ezekben ragyog föl igazán a Stratovarius veleszületett, több inkarnáción túlívelő zsenialitása. A "Survive" biztosan nem lesz klasszikus lemez, egyelőre úgy tűnik, hogy az elsőre ütős nagy slágerek is elkerülték őket, de jobbára életerős, energiadús, gyomorbavágó, hamisíttatan és hiperdallamos fémzenét hallunk tőlük. Kicsit savallom Jens Johansson relatív háttérbe szorulását (meg néhány manapság divatos hangszínét), de Kupiainen szólói, Kotipelto jó formája, na és főleg a lemezt záró, több mint 11 perces "Voice Of Thunder" bőven kárpótolnak.

Ha nekem játszanának, az ügyeletes kedvenc-gyanús "Voice Of Thunder"-höz hasonló másik 6 progos beütésű nótával pakolják tele az albumot, de sajnos nem nekem játszanak. Így ez most nem 10 pont, csak 8, tántoríthatatlan europower fanatikusoknak meg 9.

Tartuffe

Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

A Százszorszépek nem kotlottak sokáig ezen az anyagon, alighanem rendesen felpörögtek, mint annak idején - még John Corabival a fedélzeten - az eddigi két legjobb lemezük, a "Revolución" (2015) és a "Make Some Noise" (2016) környékén. A "Radiance" az átjáróház-szerű projekt (ilyen rotáció mellett bandáról aligha beszélhetünk) hatodik albuma, és a második, amelyik Glenn Hughes-zal készült.

A körülményeket figyelembe véve és a muzsikát hallgatva, valamint abból kiindulva, hogy mindössze egyetlen év telt el a legutóbbi lemez óta, aligha érhet bennünket meglepetésként, hogy nagyjából egy az egyben bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját. Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel. Ehhez hozzáadjuk az éltes kora ellenére is fantasztikus formában vitézkedő Hughest, aki a szövegírásban és dalszerzésben éppúgy jeleskedik, mint a bőgőzésben és az éneklésben, és bizony robbanásveszélyes elegyet kapunk.

Nem véletlenül asszociáltam a robbanásra, a lemez mind energiáját, mind hangzását tekintve alkalmas arra, hogy pillanatok alatt leszakítsa a hallgató fejét. A nagyszerű hangzásért Ben Grosse producer felel, aki a híres észak-hollywoodi The Mix Room stúdióban irányította a fölvételeket, az energiát pedig a korukat meghazudtoló zenészek szolgáltatják. A Deen Castronovót váltó régi-új dobos, Brian "Hard-hitting" Tichy is elmúlt már 54 éves!

Bár az előbb azt írtam, hogy simán bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a "Radiance" - ha lehet - még súlyosabb hangzású, még keményebb hangvételű lemez. Valamivel most kevesebb a Hughesra oly jellemző blues-funkos beütés, a soundot és a tempót figyelve sokszor - és ennek Túrisas kolléga nagyon fog örülni - az Iommi/Hughes-féle "Fused" (2005) jut eszembe. A lemezt indító "Face The Fear", a címadó "Radiance", vagy a doomos hangulatú "Cascade" riffjei mintha Tommy Iommi boszorkánykonyhájában készültek volna. Talán csak az utolsó nóta, a "Roll On" képviseli tisztán a Hughestól megszokott, védjegyszerű bluesos, funkos stílust.

Lehet, hogy aki az első három, corabis lemezből indul ki, enyhén szólva meglepődik, de aki szerette az Iommival közös Hughes klasszikust, a "Fused"-ot (márpedig mi szerettük..., de nagyon!), ezt az albumot hallgatva sem fog unott pofákat vágni.

Tartuffe

Kiadó:
Tradecraft/Universal

Honlapok:
www.megadeth.com
facebook.com/Megadeth

Már a legutóbbi bulijukon (az FFDP előtt) látszott, hogy ez a felállás nagyon ütős, pedig Mustaine hullasápadtan, betegségéből éppen csak felépülve nyomta. Igaz, utána kikerült a csapatból a hűséges társ, David Ellefson, de nyilvánvaló, hogy a helyére behúzott Steve Di Giorgio is simán megugorja a lécet. Ha már itt tartunk: bármelyik rockzenekartól gáz lenne, ha kiadói/promoteri nyomásra ki…teszi az egyik alapítótagot azért a nokedliért, amit Ellefson tett; Mustaine-től, aki szereti magát a műfajon belül is lázadónak és megmondóembernek beállítani, viszont egyenesen über-ciki. Annak, aki olvasta az életrajzát, persze nem lehet meglepetés, hogy a Megadeth – értsd: a saját jól felfogott anyagi – érdekében bárkin hajlandó átgázolni. Még a gyerekkori barátján is, olyannyira, hogy Ellefsonnak nemcsak a bandából kellett távoznia, de a már feljátszott basszus-témáit is száműzték az albumról, nehogy már némi jogdíjat kapjon szegény (ezért is - no és a betegség miatt - csúszott a megjelenés ennyit).

Amúgy mindehhez semmi közöm, nem is kellene érdekeljen, hogy menedzseli Dave barátunk a zeneipari vállalkozását, ameddig minőségi produkciókat tesz elénk. Márpedig azokat tesz ma is. Boomerségünkre tett újabb célzásként előre megkaptam, hogy azt írom majd, az első néhány lemez (esetleg a demók) voltak az igaziak, utána a Megadeth már szar lett. Nos, általánosságban még igaz is lehet, hogy az őskort hype-olom, jelen esetben azonban némileg árnyaltabb a kép. MegaDave (az éppen aktuális társaival) az utolsó nyolc lemezén ugyanis szerintem kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt, mint az első nyolcon, ezért jelen esetben a képlet kissé módosul. Oké, a nagy megfejtések (pl. a Rust In Peace) és a kreativitás náluk is az első időszakban tetőzött, ugyanakkor azoknak a cuccoknak baja is van bőven. Vagy szarul szólnak, vagy teljesen szét volt esve a csapat, amikor feljátszotta őket, de leginkább ezek egyszerre. Később pedig teljesen eszelőssé vált attól, hogy a Metallica beelőzte, és a siker hajszolása közben jó néhány elvtelen kompromisszumot kötött meg.

Egy szó, mint száz, nincsen semmi baj az újkori megjelenésekkel, lassan megszokjuk azt is, hogy átlagosan két lemez után lecserélődnek a zenészek M. körül. A folytonosságot és a minőséget maga a főhős biztosítja, aki úgyse enged nagyon belepofázni másokat a…, hát nagyjából semmibe. Na, és? Ötletei, fasza riffjei, úgy tűnik, még most is vannak. Az aktuális társakból is kifacsarja azok tehetségét, mint narancsból a lét szokás, ha pedig kezdik azt hinni, hogy ez itt egy csapat, és esetleg nekik is lennének ötleteik, akkor repülnek a szemétdombra, mint a visszamaradt héj. A hallgatókat természetesen mindez nem kell, hogy zavarja! Ez is egyfajta biznisz-modell, ráadásul úgy tűnik, olajozottan működik mára. Minden lemezen találni király gitártémákat, egy-két megjegyezhető dallamot, okos tempóváltásokat, és újabban a korai korszak tudatos megidézése is sztenderd. Az odamondogatós, politikus szövegek is adottak, rosszabb énekes se lett időközben, és mindezek tetejébe ma már tabu a pia és a drog. Ja, és jól is szólnak, természetesen.

Két meghallgatás után nem tudom megmondani, hogy erősebb-e a "The Sick…", mint mondjuk az "Endgame", de hogy a combosabb albumok közé tartozik, az fix. A többi meg végül is mellékes.

Kotta

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.skidrow.com
facebook.com/skidrow

A Bon Jovihoz hasonlóan New Jerseyből indult Skid Row bizony látott már sokkal szebb napokat is. A '80-as évek végén, nagyjából egy időben jelentek meg a porondon a Guns N' Rosesszal, és első két, ma már ikonikus lemezük alapján lehettek is volna akkorák, mint a pisztolyos-rózsás arcok, de valahogy elkerülte őket a szerencse, ráadásul a grunge éra is alaposan megtépázta őket. Akkoriban eredeti énekesük, Sebastian Bach - akivel azóta is nyilatkozatháborúban állnak - a csillagokat leénekelte az égről, a kétszeres platinum "Slave To The Grind" (1991) pedig heavy metal alapvetés. Punktum. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy a "Youth Gone Wild" és a "Monkey Business" örök érvényű metál himnuszok, az "18 And Life" és a "Wasted Time" pedig a zsáner legjobb balladái közé tartoznak. Annak idején a kazetta szalagját totálisan leamortizálva folyamatosan libabőrözve hallgattam ezeket a dalokat.

Mint oly sok korábban jobb napokat látott zenekar a kétezres évektől kezdve ők is próbálták visszaszerezni megkopott renoméjukat, de valahogy nem akart a dolog beindulni. Nyilván nem segített az egykori, sok fan által istenített frontemberrel folytatott macskaharc, és az sem, hogy Bach méltó utódjára nagyon sokáig nem tudtak rátalálni. Minden tiszteletem Johnny Solingeré, de rá szerintem túl nagy volt Bach bakancsa. ZP Theartot már határozottan a jó irányba való elmozdulásként értékeltem, végül mégsem vele készült el a 16 hosszú éve várt új album.

Itt jön a képbe a részben magyar származású alapítónál, Dave "The Snake" Sabónál több mint 20 évvel fiatalabb Erik Grönwall, aki épp az "18 And Life"-fal nyerte meg annak idején a Swedish Idolt. Ezek után került be a H.e.a.t csapatába, ahol sikert sikerre halmozott, amíg egy súlyos megbetegedés (leukémia) leállásra nem kényszerítette. Szerencsére egy sikeres csontvelő beültetés után mára már jól van, gyógyultnak nyilvánították, bár a videók tanulsága szerint elég soványka. Személyes véleményem az, hogy Grönwall nagyszerű választás volt, orgánuma, hangjának kifejezőereje vetekszik a fiatal Bachéval.

A Skid Rownak az elmúlt 16 évben elég ideje volt a dalszerzésre, és arra, hogy kellőképpen kiérleljék, tökéletesítgessék a szerzeményeket. Szerencsére nem estek abba a hibába, hogy előrukkoljanak egy közel 80 perces, 18 számos lemezzel. A "The Gang's All Here" amolyan baksára szabott, negyvenegynéhány perces, lényegretörő kiadvány üresjáratok, félkész töltelékek nélkül. Hál' Istennek a "Youth Gone Wild"-féle nyaktörő himnikus slágereknek is akad utóda, pl. éppen az albumot indító "Hell Or High Water". Érdekes módon nekem egyelőre a komótosabb tempóban fogant "Time Bomb" és a rém egyszerű "The Lights Come On" című régisulis rock n' roll a kedvencem, de biztos vagyok benne, hogy idővel a többi nóta is beérik nálam - kivéve talán a dallamában elég laposka "Nowhere Fast"-ot. Azt viszont sajnálom, hogy az ügyeletes líra (October's Song) - miközben remek kis dal - nem éri el a méltán legendás elődei (18 And Life, Wasted Time) színvonalát.

Lehet, hogy a Skid Row már túl van teremtő erejének csúcsán, de ez a lemez ékes bizonyítéka, hogy még így is sarokba ültetik az egyébként tagadhatatlanul tehetséges fiatal trónkövetelőket, mint amilyen pl. a Girish And The Chronicles, bár kétségtelen, hogy ehhez kellett némi vérfrissítés.

Tartuffe

Kiadó:
Magán

Honlap:
www.open.spotify.com/artist/7rdWNprl0A7K1DKtz5caSi

Conor Brouwerről mintegy harminc évnyi zenei érdeklődési pályám során semmit nem hallottam, de igazából az internet sem igen – ez pedig már csak azért is furcsa, mert jelenlegi és egyetlen lemezén olyan vendégzenészek szerepelnek, mint Henning Basse, Ralf Scheepers, Herbie Langhans, Roland Grapow, Tim "Ripper" Owens, Victor Smolski, Marius Danielsen, vagy Simone Mularoni – ugyanakkor hősünk egy igazi multitalentum, mivel az egy-egy számban szereplő vendégek mellett minden hangszert ő szólaltat meg. (Sajnos a producer és a hangmérnök is ő lehetett – de erről később.)

A stílus, amiben Conor utazik, a pár éve csúcsra futtatott metal opera műfaja – talán nem véletlen, hogy a vendégek között ott van az ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkező Marius Danielsen. Azt persze nem tudom, hogy mennyi segítséget nyújtott Brouwernek, mindenesetre a zeneszerzés terén kiváló eredmény született: szinte az összes szerzemény fülbemászó és magával ragadó, talán csak a Tim Owens által felénekelt "In the Deepest Part of Blackness" sikerült kissé egyhangúra, már ami az énektémát illeti, mert ebben a dalban nyújt támaszt Smolski, aki a tőle elvárt színvonalat prezentálja a gitárszóló területén. Owens sajnos képtelen a monoton darálásnál íveltebb refrénnel előhozakodni, sajnos azt kell, hogy írjam, a már megszokott módon, talán ebből is fakad, hogy énekesi tehetsége ellenére nem tudott sehol sem tartósan megragadni.

Ha a szerzemények címeit megnézzük, rögtön felidéződhet a Heavy Metal Könyve Legelkoptatottabb Sablonjainak fejezete; Eric Adams minden bizonnyal könnyes szemmel olvasná örökségének szövegbe foglalt utódait, és nem szabad elmenni a szörnyű borító mellett sem, aminél a 14 éves fiam is esztétikusabbat rittyent az itthoni képszerkesztőkkel.

Maguk a dalok is megmaradnak a Manowar/Virgin Steele/Avantasia indulósabb tételeinek tengelyén, de mint korábban írtam, ebben a tekintetben nincs semmi rossz – aki szereti az ilyen harci hevületben megteremtett hangulatot, az most sem fog csalódni, és már egyetlen hallgatás után együtt bömbölheti az énekesekkel a fémbe vert sorokat. A szereplőgárda pedig kitesz magáért, egy egész csapatnyi metal rajongó fülemüle sem dalolna szebben, ebben a tekintetben az is elégedett lehet, aki Sammet operáin nőtt fel.

A darab ugyanakkor több gyermekbetegségtől is szenved, melyekből a legsúlyosabb a hangzás. Az opera szereplői valószínűleg csak felénekelték, amit fel kellett, de azt már nem hallgatták meg, mi is születik meg az egészből, hiszen csak lett volna legalább egy metalhead, aki ráver az asztalra, mikor a szerző kiadásra késznek nyilvánította a művet. (Vagy ha mégis hallották, akkor hangszálaik hibátlanok, hallásuk azonban súlyos csapásokat szenvedett az évek során.) Komolyan, ilyen anyagot 2022-ben már demónak sem szabadna nyilvánítani, és számtalan olyan számítógépes program van, amivel otthon is százszor jobb hangzást lehet előcsiholni a vasjegyekből, nem mintha azt gondolnám, hogy látott egy fikarcnyit magára adó stúdiót is a lemez. A legfeltűnőbb – bár inkább fültűnőt kéne írnom – a gitárok hangja, aminek receptjéért sírva könyörögne az a százezer légy, amelyik egy lókupac felett ad elő zümmögő kórusművet.

Sajnálom, hogy a dalokat egy szűk dobozból játszva engedték szabadon, többek között itt is van a hátulütője annak, ha nincs egy olyan személy, mondjuk egy producer, aki a kívülálló fülével tudja megítélni az elkészült zenei részeket, és talán még azt is képes megmondani, hol a hiba. Így aztán kár, hogy a hangzás agyonvágja a produkciót, mert ebből sokkal több is kijöhetett volna, így azonban csak félve merem ajánlani azoknak, akik a stílus megveszekedett hívei, bátrabban pedig a légyölő galócáknak.

Garael

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.devilstrain.com
facebook.com/devilstrain

Korábban a Devil's Train eddig megjelent mindkét lemeze (I & II) terítékre került nálunk. Már akkor is csodálkoztunk rajta, hogy egy nemzetközi koprodukcióban készült, full európai banda hogyan tud ennyire amerikai hangon megszólalni. A Devil's Train ugyanis olyan virtigli blues/hard rockot játszik, amely minden ízében az Amerikai Egyesült Államokhoz, az ott kifejlesztett stílusjegyekhez köthető. Már nem is tudom, hol olvastam, de a hasonlat igazán találó: a Devil's Train az európai kontinens válasza az olyan jellegzetesen amerikai hangzású csapatokra, mint a Black Label Society, a The Dead Daisies vagy a Black Stone Cherry.

A formáció atyja egyértelműen a Mystic Prophecyből és a Steel Prophetből ismert (egyébként görög származású) RD Liapakis, akinek stabil társa már tíz éve az egykor Stratovariusban tündöklő Jörg Michael dobos. Korábban az ugyancsak görög Laki Ragazas gitáros és a finn Jari Kainulanen bőgős játszott velük, de a ráspoly-szerű hanggal megáldott Liapakis most frissített a fölálláson. A bőgőt ezúttal Jens Becker (Grave Digger, ex-Running Wild), a hathúrost pedig a számomra kevésbé ismerős Dan Baune (Lost Sanctuary, ex-Monument) kezeli. Bár mindkét korábbi muzsikus elismert név a szakmában, az eredményt hallgatva el kell ismerjem: Liapakis jól döntött. Becker a vasbeton szerkezetek szilárdságával és elképesztő, gyomorrengető döggel hozza az alapokat, Dan Baune pedig - miközben kifogástalan technikával játszik - tökéletesen elegyíti a koszos-füstös bluest a metál súlyos fémességével.

Az imidzs, az attitűd jottányit sem változott, maradtak a szexista, macsós, ürdüngös szövegek, de legalább a korábbi "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" és a "domina bőrcuccban pózoló ügyeletes csöcsike" lekerültek a borítóról. Persze a mellékelt videóban azért kivillan jó néhány hivalkodó női idom; úgy érzi magát a néző, mintha hirtelen egy lepukkant, útszéli strip bárban találná magát valahol a 66-os autópálya mentén.

Ami a zenét illeti, úgy érzem, ez eddig az együttes legerősebb albuma, ráadásul a hangzás - bár korábban is szikár és lendületes volt - még mintha szintet is lépett volna. Ahogy egyszer egy kommentben Kotta kolléga megjegyezte: "szinte kimászik a lejátszóból". Szó szerint az a benyomása az embernek, hogy a hangzás hovatovább egy 120 kilós, hegyomlásnyi kidobó képében kilép a hangfalból és lekever egy akkora sallert, hogy napokig cseng tőle a muki füle és még a hamut is mamunak mondja.

Nincs itt semmi túlgondolva, tükörsimára csiszolgatva, patikamérlegen kimérve. Sorjáznak a rövid, ütős, ösztönös, erőteljes - hogy ne mondjam -, szőrös tökű kocsmahimnuszok - de nem a faluvégi magyar talponállókról beszélek, hanem a balhés motoros bandáktól látogatott kétes hírű amerikai csehókról. Ennek tökéletes illusztrációja például az, hogy a Cameo nevű afro-amerikai funk formáció "Word Up" című slágerét is tökéletesen sikerült saját stílusukban újraértelmezni.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.amonamarth.com
facebook.com/amonamarth

Emlékszem egy céges csapatépítőre, ahol a vállalat szlogenjeit kellett különböző zenei stílusokban előadni, a szálláson melegében fellelt eszközök segítségével. Mi a metalt húztuk, így fénysebességgel megszavaztak énekesnek, mint a stílus ismerője, tiltakozni nem volt időm. Már csak azért sem, mert éppen kiugrottam a következő kör fröccsért – így jár, aki a fontos pillanatokban nincs jelen. Namármost, aki tisztában van a dalnoki képességeimmel, az már sejti, ennek a sztorinak jó kifutása nem lehet.

Szóval kaptam egy hosszú fekete parókát (honnan kerítették, azt ne kérdezzétek), és filctollal nekem esett a társaság megfelelő mennyiségű tetkót rajzolni a különböző testrészeimre (csoportunk stylistja úgy ítélte meg, az az egy, ami van, nem elégséges). Került hamar néhány felmosóvödör dobnak, fakanál dobverőnek, a gitár- és basszuszúzdát pedig Van Canto módra prezentálta a csapat (dzsidzsidzsidi, tátá-tá-tátá-tá-tá-tátá, dudum-dudum). Én pedig hörögtem, üvöltöttem, krákogtam, bömböltem. Úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes egyensúlyt Csihar Attila, Phil Anselmo és John Tardy stílusa között. Azóta sem értem, miért nem vagyok még a Hall Of Fame-ben.

Namármost az van, hogy azóta képtelen vagyok egy Amon Amarth albumot meghallgatni anélkül, hogy ez a bájos kis jelenet eszembe ne jutna. Sorjáznak a tökéletes, ütős, jól ismert és faszán bejáratott überdallamos riffek, még ikerszólók is vannak… - és erre rábömböl, ráüvöltözik valaki. Az egésznek olyan hatása van, mintha paródia lenne: a heavy metal kliséit szeretnék kifigurázni ezek a srácok? Nézhetjük persze ennek a pozitív oldalát is: soha ne add fel az álmaidat, látod, itt az élő példa: zéró hanggal is lehetsz egy jól menő zenekar énekese! Csak nagyot kell gondolni és hinni magadban. Na jó, egy éppen futó trendet elkapni sem árt éppenséggel.

Degradálónak hat, amit eddig írtam, tudom. Pedig a muzsika tényleg tök oké, a számok fogósak (minimum hármat fel tudnék tenni a "rockschlágerek" válogatásomra). A kötelező folk dajdajozásból is éppen annyi van csak, hogy az is elviselje, akinek a Korpiklaani vagy az Alestorm már gáz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ők a Manowar mai megfelelője: valahol baromi sablonos, ostoba és tulajdonképpen elég ciki, amit előadnak, már ha komolyan gondolják azt - de valahogy mégis jó. Kapunk amúgy némi ízelítőt abból is, milyen lenne ez a történet hagyományosabb vokalizálással: a "Saxons and Vikings" című számban Biff Byford is tiszteletét teszi, és hát…, hmm, ha az egész albumot ő énekli fel (akár csak duettben Johan Heggel), lehet hetekig ki sem tudnátok imádkozni a cuccot a lejátszómból.

Tessék, most, hogy megkaptuk, boomerek vagyunk, már megint egy hasonló hangvételű (nincs új a nap alatt, régen minden jobb volt) recenzió született. Az a szép a függetlenségben, hogy nem kell avval törődnünk, a mai fiatalok (fogyasztók) számára mi a releváns. Úgyhogy leírhatom, amit gondolok, mismásolás nélkül. Ergo simán mondhatnám most, ez egy vicc. De nem teszem, mert amúgy tényleg elég élvezetes…, az meg legyen az én bajom, hogy a csapatépítőkön minden baromságra kapható vagyok.

Kotta

Tényleg el van itt nálunk irgalmatlanul fuserálva szinte minden. Soha, semmi maradandó értéket fel nem mutató influenszerek (köztük számos "előadóművész") uralják a médiát, akik persze bőven kapnak megjelenési lehetőséget ott is, ahol helyettük akár értéket is lehetne közvetíteni. Rögtön van pénzre váltható "piaca" a talmi felszínességnek idehaza. Az utolsó szó pedig itt igenis lényeges és fájó. Sokadjára kell keserűen megállapítani; a posztkommunista blokk országai ebben is leköröztek bennünket. Az élőzenés kultúra alatt nálunk szakadt be leginkább a talaj. Öntudatos és büszke dáridóország vagyunk továbbra is (vagy egyre inkább?), mulatós falunapokkal, fesztiválokon pöffeszkedő pendrive-huszárokkal.

Nem véletlen a bevezető. A Jack Cannon is  leginkább Csehországba vagy lengyel barátainkhoz utazik, ha tehetségükhöz méltó koncertkörülményekre, ne adj' Isten elismerésre vágynak. A fővárosi klubélet is látott szebb napokat, úgyhogy örömre elvileg nincs okunk. Elvileg nincs, gyakorlatilag meg van. A JC most látta elérkezettnek az időt, hogy nekivágjon az üzleti szempontból tökéletesen halálra ítélt vállalkozásnak, első lemezük elkészítésének. Mindig öröm, ha a sok panasz helyett/mellett a muzsikusok lemezkészítést mernek bevállalni. A világ nem változik ettől meg, a falunapok, fesztiválok szánalmas felhozatala sem, de lesz egy maroknyi zenekedvelő, akik tartós értéket kapnak, ha beszereznek egy példányt a fizikai formátumban is megjelent hanghordozóból.

Engem némileg meglepett a tartalom, ugyanis valamiért tradicionálisabb blues megközelítésre számítottam. Ehhez képest rögtön a nyitó "Újra játsszuk a dalt" fogós gitártémája sokkal inkább egy slágeres rocknótát vezet fel. Ezután kapunk egy óriási groove-ot az "Ő az a lány" dalban. Nekem itt egy pillanatra az United zenekar neve is bevillant, kevésbé rádióbarát pillanataiban tudott ám a zenekar ennyire "groovy" is lenni.  Ez a koncepció végig megmarad, szinte valamennyi dal túllép és kitekint a hagyományos blues keretein túlra, noha a műfaj, mint deklaráltan legfontosabb hatás, azért mégiscsak végig tetten érhető a dalokban. Senki ne gondolja azonban azt, hogy mindent belefőzve készült itt valami stíluskatyvasz. Teljesen homogén és önazonos a végeredmény, magukat hallgattató, jól megírt, izgalmasan hangszerelt, változatos, minden túlzás nélkül remek dalokkal, amire azt gondolom, nagyon büszke most a zenekar.

A hangszerelés bravúros, az alaphangszerek (Zoltai György "Zozó" - ének, szájharmonika, Bíró Ádám -gitár, Gyergyádesz Péter - basszus, vokál, Lakatos Attila - dob, ének) mellett hangsúlyos billentyűk (Horváth Zsolt), kiváló vokálok (Czutor Anett, Török Jázmin) a megfelelő helyen. A stúdiómunka profi (Cserny Bogi Kálmán), az egész felvétel lélegzik, minden apró finomság, minden hangszer tökéletesen jelen van a hangképben. Számomra Bíró Adám gitározása külön erőssége az anyagnak. Változatos játék és hangszínek, számos hatásos és ötletes díszítés, szóló, kiváló sound jellemzi végig. Mindenből annyi van jelen, amit a dal megkíván és amennyiből azonnal kiderül; feelinges, rutinos, tapasztalt, zenében, dalokban gondolkodó hangszeres.

Kevésbé vagyok szövegcentrikus zenehallgató, viszont az nagyon idegesít, ha magyarul, egyben rettenet prozódiával énekelnek (lásd: "Őrizzük móóósolyodat"). Itt szerencsére ez az oldal rendben van, prozódia OK, a szövegek is, ugyan nem váltják meg a világot, de ők nem is költők, hanem muzsikusok, annak viszont egytől-egyig kiválóak. A felvételre zenészbarátokat is meghívtak,Nagy Ádám, Tóth András, Sturmann Pál gitárosok játéka is hozzátesz az egyébként is színvonalas produkcióhoz.

Fentebb már írtam, hogy a srácok biztosan nagyon büszkék az eredményre, azt viszont nem tettem hozzá, ezért most itt a végén pótolom; mindezt okkal és joggal teszik.

Túrisas

Honlapok:
www.davidreadman.com
facebook.com/wannahearyourock

David Readmant (Pink Cream 69, Voodoo Circle, Almanac, Adagio stb.) biztosan nem kell bemutatni a jól informált olvasónak. Bár a nagy példaképére, David Coverdale-re hajazó manírjai (szakmai nyelven: covizmusok) olykor kényelmetlenül közel vannak az eredetihez, nem hiába választotta oly sok színvonalas produkció a frontemberévé, nem beszélve a számtalan oldalági projektről és alkalmi vendégszereplésről. Readman immár saját jogán is legendává nőtte ki magát, épp ezért furcsa is volt, hogy eleddig mindössze egyszer próbálkozott saját szólóanyaggal. A saját néven 2007-ben kiadott szólóalbumot annak idején még Túrisas kolléga recenzálta a Rockinformban.

Úgy tűnik, Readman elérkezettnek látta az időt, hogy végre 15 év után újra saját néven adjon ki lemezt. Enyhén szólva meglepődtem, hogy e mögé nem állt be komoly kiadó, mondjuk éppen a Frontiers, amelynek mostanában még szívességet is tett, amikor a nápolyi cég új üdvöskéje, Aldo Lonobile új projektjének, a Black Eye-nak lemezét fölénekelte. Ehelyett a "Medusa" magánkiadásban jelent meg, Readman egy "go fund me" oldalon keresztül finanszírozta meg a lemez munkálatait.

A 2007-es szólólemez alapvetően inkább AOR-ihletettségű kiadvány volt, noha Readman már ott is meg-megvillantotta keményebb oldalát. A "Medusa" egyértelműen szikárabb fölfogású, metálosabb album; a lemezt nyitó "Madame Medusa" például akár Victor Smolski Almanacjából is származhatna. Readman természetesen nem akarta hanyagolni a Coverdale-hagyományokhoz illő bluesosabb tételeket sem (May Jane, Summer Wine).

Most is több neves vendégmuzsikus szerepel a dalokban; ha jól tudom (nem kaptam promóciós csomagot) a legtöbb dalt Bram Engelen holland gitáros játszotta föl (Readman manapság Hollandiában él), de egy-egy szóló erejéig föltűnik Roland Grapow (Helloween, Masterplan), Laki Razagas (Devil's Train) és Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Annak külön örülök, hogy néhány dalban Julien Spreutels (Epysode, Ethernity, Noveria) billentyűszólói is hangsúlyos szerepet kapnak. Ebből akár többet is el tudtam volna viselni.

A görög mitológiából ismert gorgók közül Medúszának - mint tudjuk - sok-sok kígyó "színesítette" félelmetes ábrázatát, és ez az album is elég változatosra sikeredett: megannyi stílus, fölfogás, attitűd tekereg igézően a 10 szerzeményben, mintha Readman eddigi karrierjének egyfajta összegzését akarta volna elkészíteni. Ha valóban ez volt a célkitűzés, szerintem a mesterterv kivitelezése elég jól sikerült. Nem fog senkit fülhallgatóval a fején a fotelhez szögezni, de igazán kellemes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
No Dust Records (Európa)
Animated Insanity Records (USA)

Honlap:
facebook.com/SpeakingToStones

Általában jó előre fölkészülök az engem érdeklő zenei kiadványok megjelenésére; már hetekkel, akár hónapokkal előre listázom (ha tudom), hogy mi várható, mi a megjelenés pontos dátuma, olykor még az előadók, kiadók oldalait is böngészem, hogy van-e valami újság. Erre vajmi kevés esélyem volt az új Speaking To Stones albumnál, hiszen eddig mindössze két lemezük jelent meg, az első "Speaking To Stones" címmel 2006-ban, a második "Elements" néven 2012-ben. Igen! Pontosan 10 éve! Azóta azt sem tudtam róluk, hogy léteznek-e, sőt egyáltalán zenélnek-e még.

A Speaking To Stones valójában egy New York állambeli, olasz fölmenőkkel rendelkező "szobagitáros", az egyértelműen Petrucci-iskolába tartozó Tony M. Vinci projektje. A bemutatkozó lemez még dobgéppel és egy grunge hatásokat mutató, azóta voice coachként dolgozó énekessel (Richard Fink IV) jelent meg, nem is hagyott túl nagy nyomokat bennem, noha már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy tehetséges húrnyűvővel állunk szemben.

A Speaking To Stones igazából akkor avanzsált kedvenccé, amikor Mark Zonder dobost (Fates Warning, Chroma Key, Warlord, A - Z) és Andy Engberg énekest (Lion's Share, Section A, Sorcerer) megnyerve Vinci elkészítette filozófikus témájú magnum opusát, azt az "Elements" című remekművet, amely 2012-ben - utólag is azt mondom: méltán - a toplistám ötödik helyére került. Ilyen előzmények után érthetően úgy megörültem a váratlanul fölbukkanó folytatásnak, mint idült alkoholista a reggel hatos kocsmanyitásnak.

Azon nyilván nem lepődtem meg, hogy ilyen hosszú hallgatás után, főleg idejétmúlt dallamos progresszív metált játszva a csapat két nevesincs - kvázi fiktív - kiadónál jelentette meg a harmadik albumot. Azon viszont meglepődtem - és mondhatom: nem kellemesen -, hogy az előző kiadványon jól bevált csapatnak már nyoma sincs, sem Zonder jellegzetes, fifikás ritmusai, sem Engberg bomba hangja és megkapó dallamérzéke nem simogatják már lelkemet. Helyettük persze itt van egy igen tehetséges, fiatal dobos, Mike Malyan (Monuments, Disperse), valamint egy számomra tökéletesen ismeretlen énekes/gitáros, Maxi Curnow (Tar & Honey), de azt kell mondjam: akármilyen fölkészültek is, bizonyos értelemben elszürkült, kevésbé jellegzetes vagy karakteres lett velük a végeredmény.

Az "(In)human Error" nyilván nem egy-két hallgatásos anyag, jócskán dolgozni kell rajta, vele, csak kellő idő- és erőráfordítás után bontakoztatja ki, mutatja meg erényeit, de az már most világos, hogy hiába a végre arányos, ütős megszólalás, Curnow egyszerűen nem olyan dallamérzékeny, mint a svéd Engberg, sőt sokszor inkább az első lemezen éneklő, jellegzetesen amerikai stílusú énekest idézi. Természetesen Vinci az elmúlt 10 évben sem felejtett el gitározni; riffjei, szólói tényleg élményszámba mennek, de az a véleményem, hogy nem sült el jól a fiatalítás, a promócióban beharangozott modernizáció. Az "In(human) Error" egyébiránt egész Teramaze-es lett, sajnos nem az ausztrálok legjobb korszakát idézve meg. Ezen bizony ülnöm kell még kicsit, de kétlem, hogy idővel képes lesz berágni magát szívemnek belső kamráiba.

Tartuffe