Kiadó:
Cruz Del Sur Music

Honlap:
www.cruzdelsurmusic.com

Az epikus doom metal a doom alstílusai között talán a legeszközigényesebb, ide bizony nem elég egy hörgésbe oltott siratóasszony zenei leképezése, és a dallamok sem monokróm sötétek: gyakran tanúi lehetünk a repertoárba becsúszott tulajdonképpeni lassított harci menetdal lelkesedésének – ilyenkor aztán mi is lelkesedünk félbehagyva a folyamatos zokogást. Talán nem véletlen, hogy a stílus népszerűsége – már amennyiben beszélhetünk ilyenről egy abszolút underground jelenséggel kapcsolatban – nem riasztja el azokat sem, akik számára az emberi és világi nyomorultság nem a mindennapok része, vagy tulajdonképpen a táncdalokat kedveli, de a dallamok révén nem idegen tőle az epikus megfogalmazás fenségessége. (Van ilyen ember, például én, és még azt is vállalom, hogy pózőr legyek a hívek szemében, nekem elég, ha megmártózhatok a dalok lassú folyamában.) Az epikus jelleg gyakran találkozik az örvénylő pszichedéliával és a szemlélődő panteizmussal, ez az a három elem, ami meghatározza az alapvetően színpadias hatást, néha bizony a giccsbe is fordítva az egyébként halálosan komoly szándékot.

Az Avatarium bebizonyította, hogy a stílus nemcsak a szomorú férfiak terepe, hanem a vidám hölgyeké is: Jennie-Ann Smith ráadásul nem is a metal-szcénából jött rávilágítani arra, hogy alapvetően a popból szocializálódva is lehet valaki a mély underground megkoronázott király(nője). S hogy ez mennyire így van, példa rá a jelenlegi recenzió tárgya, a Stygian Crown élén ugyanis egy női testbe bújt Eric Adams áll, aki nemcsak a vokális stílusa miatt, de a kibontakoztatott dallamok, no meg a harsány, vezéri kiállás révén is felidézheti nekünk a korai Manowar csataszagú vonulását.

A hatások között természetesen felbukkan minden epikus doom-remek ihletője, a Candlemass és a Bolt Thrower vaskos jelenlétén kívül ott van a Schwarzenegger-féle Conan filmek hangulata is, még ha nem is zenei értelemben – a masszív, dübörgő riffek felett úsztatott, lebegtetett, de egy oroszlán erejével megszólaltatott dallamokhoz könnyen hozzárendelődik a barbár alakja és a Robert E. Howard által megálmodott univerzum.

Az erős, meghatározó riffelés mellett Melissa Pinion klasszikus, modoros, ám a zenéhez tökéletesen passzoló hangja teremti meg az album összetett világát, amiben az egyes szerzeményeket is több "tételre" lehet osztani, és amire bőven megvan a hallgató – és a zenészek –  ideje, hiszen a dalok mindegyike jóval hat percen felül van, ám a tökéletesen egymásba úszó váltásoknak köszönhetően unalomról szó sem lehet.

Már az általában feleslegesnek ítélt intró is jelzi, hogy itt valami különleges következik: egy női müezzin reggeli imáját hallhatjuk – no jó, nem, de ha Cselőtei Laciék definiálni próbálnák a "maharadzsás fikcsi" fogalmát, nem kellene sokáig keresgélniük az eklatáns példát. Az enyhe orientális jelleg aztán megmarad a folytatásban is, hogy aztán egy hosszabb, panteisztikus, letisztult elmélkedésnek legyünk fültanúi: a "Through Divine Rite" úgy visz be minket a kavargó örvénylő világába, hogy észre sem vesszük a szédülést, amit a kezdő és végpont permanens körfogása idéz elő. A folytatás aztán már ismét metalosabb vizekre evez, a "Flametongue" hol lassabb, hol gyorsabb ütemei a jó formában lévő Candlemasst idézik egy olyan főtémával, ami bármelyik indulós heavy metal albumon főszerepért kiáltana.

Természetesen a Black Sabbath sem maradhat ki a sorból, a "When Old Gods Die" kezdő riffjeit mintha maga Iommi mester álmodta volna meg, a folytatásra azonban Ozzy fénykorában sem lett volna képes, az ismételt, elnyújtott, heroikus dallamvezetés inkább a Manowarral rokon, mintsem a szombatisták pszichedéliára hajlamos korabeli attitűdjével.

Nem is ragozom tovább: a Stygian Crown debüt albumával valahol a Sorcerer színvonalát célozta meg, és jóllehet, a hangzás autentikussága folytán nem lett olyan bombasztikus, mint Engbergék első jelentkezése, a dalok önmagukban kiállják a próbát, Melissa Pinton személyében pedig egy új domináns vezéregyéniséget ismerhettünk meg, akinek torkában ott bújik Dickinson és Eric Adams öröksége – ez pedig, úgy gondolom, már magában is értéket teremt.

Garael

Honlapok:
www.kikoloureiro.com
facebook.com/KIKOLOUREIROofficial

Bár írásainkból teljesen világos, hogy Túrisasnak és nekem (az ún. alapító atyáknak) az Angra és személyesen Kiko Loureiro gitáros hatalmas kedvenceink, Loureiro szólókarrierjének dokumentálásában mégsem voltunk teljesen lelkiismeretesek, pontosabban vannak hiányosságaink e tekintetben. Loureirónak, aki újabban Mustaine mester mellett jeleskedik a Megadeth soraiban (és – ha hihetünk a híreknek – eddig 18 dalt rögzítettek a stúdióban) az "Open Source" már az ötödik saját albuma, de mi összesen csak két korábbi lemezéről (Universo Inverso, Sounds of Innocence) és egy nagyszerű DVD-jéről írtunk a blogon.

Mivel Túrisas éppen mezőgazdasági idénymunkát végez rohamtempóban (értsd: arat), rám hárult a kicsit nyűgös kötelesség, hogy emberpróbáló elfoglaltságaim ellenére írjak néhány gondolatot az új anyagról. Nem állítom, hogy erre a feladatra én vagyok a legalkalmasabb, mert bár szeretem ezt a brazil zsenit (pontosabban a munkásságát, mielőtt valaki félreérti a dolgot), ez az album sokadik hallgatásra sem akarja megkedveltetni magát. Az eddigi anyagokat kimondottan csíptem attól függetlenül, hogy Loureiro a rockosabb vagy a jazzesebb énjét villantotta meg az adott hanghordozón. Az "Open Source" viszont olyan anyag, amely hallhatóan magán viseli a Megadethben eltöltött utóbbi évek nyomait, határozottan Marty Friedman és Chris Broderick stílusához igazodik, illetve olyan, egyébként kiváló gitárosok számomra kevésbé megnyerő instrumentális szólólemezeire hajaz, mint Stéphan Forté, illetve Jeff Loomis. Ez nekem speciel rossz hír, de másoknak akár okot adhat az örömtüzek gyújtására. Az ilyenek garantáltan padlót fognak majd az olyan (nekem inkább katyvasznak tűnő) szerzemények hallatán, mint az "Overflow", "Edm", "Black Ice" és társaik (ezek vannak túlnyomó többségben).

Loureiro természetesen fantasztikusan gitározik, a hangzás is tökéletes (Loureiro maga volt a producer, az anyagot Dennis Ward keverte és Jürgen Losky maszterelte), ráadásul jeles vendégek is szerepelnek, mint pl. Marty Friedman, Virgil Donati és Doug Wimbish (Living Colour). Az alapcsapat persze az Angra zenészeiből áll: Felipe Andreoli bőgőzik, Bruno Valverde dobol, illetve Loureiro élete párja, Maria Ilmoniemi (The Eternal) billentyűzik.

Sajnos ez az anyag nem fog bekerülni a CD gyűjteményembe, pedig tartalmaz olyan igazán szép pillanatokat, mint a "Vital Signs", a "Dreamlike”, a brazil őserőt árasztó "Running With The Bulls", vagy a lemezt méltóképpen záró "Du Monde". Ez azonban nekem kevés, még akkor is, ha objektív mércével nem nagyon találok kifogásolni valót a nyitott forráskódú albumon. Érdemei elismerése mellett iktatom a gépem brutális mennyiségű hangfájlja közé.

Tartuffe

Kiadó:
Silver Lining Music

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassin

Mike Lepond maga a megtestesült perpetuum mobile, az emberi örökmozgó, akit sem tűzvész, sem özönvíz, sem az emberiséget végigpusztító vírus sem tud megakadályozni abban, hogy alkosson, ráadásul olyan minőségben, amire a zenei esztéták is szívesen hivatkoznak, ha az érték fogalmát próbálják megmagyarázni az arra kíváncsiaknak. De jöjjenek a száraz, puszta tények: hősünk jelenleg – és most puskáznom kell az Encyclopaedia Metallum adatbázisából – 23 formáció aktív tagja, és ha ennek csak negyedében nyújtotta tudása legjavát, akkor is kiérdemelte a Metal Nagy Történelemkönyvében a nagybetűs címszót.

 A Mike Lepond's Silent Assassins pedig ilyen csapat – mert a projekt jellegen már túlnőtték magukat –, bárdunk ugyanis úgy játszik hangszerén, mint más a szólógitáron, ráadásul olyan formamutatványokat prezentálva, amiért bőven megérdemli a fekete övet a húrművészet basszus stílusában. Lepond ugyanakkor – ahogy egy mesterhez illik – roppant alázatosan is viszonyul a zenéhez, és jóllehet, vezető szerepe megkérdőjelezhetetlen az együttesben, nem ragadta el magát, hogy öncélú bűvésztrükkökkel szórakoztassa saját magát: jelen album szerzeményei ugyanis a káprázatos basszus nélkül is bőven megállnának a saját lábukon (bocs a képzavarért), bár ebben azért nagy szerepe van a Symphony X másik alapemberének, a segítségül hívott Michael Romeonak is.

Romeo szólóalbumán már bizonyította, hogy vonzódik a filmzenei megoldásokhoz, így ne csodálkozzunk, ha a dalok egyes elemeiben – hol nagyzenekari megszólalásban, hol pőre gitárszólóban – ott bujkálnak azok a jellegzetes mozi-témák, ráadásul olyan integráns módon, ami nem idegeníti el az alap száraz metal közegtől a tulajdonképpen stílusidegen elemeket.

Az Iced Earth, Judas Priest, Seven Witches, Saxon vonalán mozgó lemez – ugyanúgy, mint elődjei –  így válik többé, mint a puszta alkotórészek együttese: hol egy rockosabb téma, hol a kedvenc folk ütemek, hol pedig az említett filmzenei betétek díszítik fel a hallottakat – ettől függetlenül a "Whore Of Babylon" címe ellenére sem adja olcsón magát: már a kezdő "Dracul Son" is úgy söpör végig az éteren, mint éhes vámpírcsapat az éjszakában, a szinte thrashes riffek között megbújó dallamok – és a tuti Romeonak köszönhető "orchestrás" rész – annyi meglepetéssel szolgál, amennyivel Vlad Tepes (Drakula) annak idején a török követeknek.

De említhetném a "Night Of The Long Knives" reneszánsz alapdallamát, amire úgy ül rá egy flamenco (!) taktussal megbolondított, szuperdallamos gitárszóló, hogy arra minden történelem rajongónak könnybe lábadhat a szeme. "Ironborn". Ebből a címből rögtön következtetni lehet, hogy itt bizony nem balladáról lesz szó, a kapkodó, sodró ütemeket ötletesen szakítja meg a dallamos, szinte himnikus, szívet dobbantó refrén, majd az a zakatolásra lassuló váltás, amitől rögtön a Judas Priest juthat eszünkbe. Sajnos így ötven felé közelítve már nem ugrik be rögtön, hogy egy-egy riff, vagy dallam honnan "ihletődött" de a "Power Of Steel" csordavokállal dúsított, Manowar közeli alapriffjét már biztosan hallottam valahol, aki kitalálja, honnan származik, annak küldök egy virtuális pacsit.

A végére marad a szokásos, aprólékos kibontású, több részletre tagolható "nagyepika". Az "Avalon" a maga nyolc percével ötletesen foglalja össze a lemezen hallottakat: a folkos-reneszánszos indítás, majd a dúdolható dallamok és a filmzenei zárás izgalmasan fogja keretbe a történteket – mint mondjak: élvezet hallgatni! Persze igazságtalan lennék, ha minden jót LePond nyakába akarnék varrni: az énekes, Alan Tecchio férfias, power-etalon hangja, és a gitárosok összetett, ide-oda kanyargó szólói legalább annyit tesznek hozzá a végeredmény értékteliségéhez, mint maga a főszereplő.

Az ezt megelőző albumot lehet, hogy kicsit elrafinálkodták a több mint húsz perces, puzzle-szerűen összerakott fő szerzeménnyel – amit én speciel most is káprázatos ötletnek tartok –, itt viszont mindennek helye van, de legfőképpen a dicséretnek. Számomra eddig az év egyik legjobban sikerült alkotása, amit akárhányszor veszek elő, mindig találok rajta egy-egy újabb meglepetést okozó momentumot.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.hakenmusic.com
facebook.com/HakenOfficial

Az előzetes nyilatkozatokból már kiderült, hogy a "Virus" (amelynek inspirációja – a banda sietett leszögezni – nem a COVID-19 járvány volt) egyenes, koncepcionális folytatása lesz a két évvel ezelőtti "Vector"-nak. A sztori még 2013-ban indult az igazi áttörést hozó "The Mountain" album harmadik nótájával, a "Cockroach King"-gel. Ezt kezdték el kibontani a "Vector"-on, s ez nyer végre kiteljesedést az idei kiadvánnyal. Tudvalévő rólam, hogy az ilyen erőltetett történetek, ál-irodalmi és fél-intellektuális ambíciók engem nem nagyon érdekelnek, így mindjárt rá is térek a zenei tartalomra.

A "Vector"-ral érezhetően új fejezetet nyitottak a brit proggerek. A muzsika direktebb, keményebb, metálosabb lett, amelynek hátterében talán nem alaptalanul sejtem Mike Portnoyt, a Haken zenészeinek bálványból haverrá és többé-kevésbé rendszeres munkaadóvá avanzsált múzsáját (és rajongóját). A brutálisabb hangzás mögött persze ott rejlik a Periphery bőgős, Adam "Nolly" Getgood is, aki már a második Haken album keveréséért, hangzásáért felelős.

Több mérvadó és véleményformáló erejű külföldi oldal kritikáját is elolvastam a "Virus"-szel kapcsolatban, és azt kell mondjam, hogy nem egyértelmű a lelkesedés. Nem egyértelmű, mert bár gyakorlatilag mindenki dicséri a lemezt, sokan úgy érzik, hogy 2018-ban egy olyan folyamat indult el a zenekarnál, amelynek eredménye minimum megosztó. Míg a Haken sok új rajongót szerzett az egyszerűbb, metálosabb megközelítéssel, rengeteg régi fan úgy érzi, hogy az izgalmasabb, kísérletezősebb, egyénibb kezdetek után kezdenek mind a hangzás, mind a dalszerzés tekintetben belesimulni a zeneipar által diktált trendekbe.

Itt nyilván fölmerül pár kérdés: pl. hogy létezik-e még zeneipar, vagy vannak-e még meghatározó trendek a műfajon belül (egyáltalán létezik-e még ez a műfaj). Bármit is gondolunk ezekről a fölvetésekről, a kritikusok észrevétele jogos. Hol vannak már az intelligensen adagolt Genesis, Yes, Spock's Beard hatások, a brit prog-rock hagyományok, a szellős, elszállós-lebegős pszichedélia? Amit ezen az albumon hallunk, már sokkal közelebb áll a Dream Theater vagy a Periphery (lásd: hangmérnök) progresszív metál vénájához (a "Messiah Complex IV: The Sect" című dalban még némi blast beatet is hallhatunk).

A lemez most sem lett hosszú, kb. 52 perces, 11 dallal, ami valójában csak 7, hiszen a "Messiah Complex" öt összefüggő tételből álló (nomen est omen!) komplex szerzemény. A "Virus" a Haken eddigi legkeményebb, legmetálosabb albuma, ami a korábbi hangzáshoz és stílushoz képest érezhető jelentős elmozdulás miatt bizonnyal többeknek okoz majd némi csalódást. Ami engem illet, az új irány nem idegenít el, nem irritál; így az én szememben a "Virus" minden várt vagy váratlan fordulat ellenére az év egyik legjobb albuma. Kíváncsi vagyok, hol fog végezni az évet záró toplistámon. Ahhoz viszont még sokkal több hallgatás szükséges.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlap:
www.falconermusic.com

A Falconer azon kevés folkmetal együttesek egyike, amelyre még a sznob úri közönség sem legyint ajkat biggyesztve, olcsó bazári hatáskeltésként elkönyvelve a síppal, dobbal, hegedűvel bazseváló – egyébként jobb sorsra érdemes – népi vonalat. Én, jóllehet nem zárkózok el – s hogy most maradjunk magyar példánál – a Dalriada által képviselt iránytól sem, azt azért kénytelen vagyok elismerni, hogy a Solymászok egy más – ismétlem, nem jobb, más – vonalon indultak el annak idején: úgy tudták a népzenei-reneszánsz elemeket a metal-riffek közé integrálni, hogy azok szerves egészet alkottak, amolyan komplementerként egésszé téve a Falconer különleges világát. A finomabb, árnyaltabb megközelítés érzését nagyban fokozta az énekes kiválasztása is, aki érdekes módon teljesen testidegen résztvevőként, a musical vokalisták érzékeny orgánumát a zenei koncepcióba építve mutatta meg, hogy létezik fából vaskarika: olyannyira, hogy a banda történetének egy rövid szakaszában kiválásával magával vitte azt a különleges atmoszférát is, amivel aztán visszatérte után a csapat máig rendelkezik.

Maga az album némileg váratlanul ért, hiszen a hírek az együttes feloszlásáról szóltak, de hát érjen az életben sok ilyen meglepetés, és jóllehet a lemez most már tényleg a búcsúról szól, a hangulat és a hangzás nem a befejezést sugallják, inkább összegzést, ami szinte minden eddigi album erényéből fel tud mutatni kicsit, olyan karrierutat elénk tárva, amiből nem sugárzik semmiféle hiányérzet. A hat évvel ezelőtti "Black Moon Rising" az együttes legkeményebb, legmetalosabb lemeze volt, egy-két szerzeménynél szinte "black levegőt" fújdogált a vadászmező szele, ennek ellenére az egyik (ha nem a kedvenc!) Falconer albumommá vált, még akkor is, ha a jellegzetes középkori-folk elemek kissé visszaszorultak a nagy dühöngés közepette.

Jelen album azonban, amint írtam, más. Talán még sosem voltak ilyen sokszínűek a szerzemények, melyek fő szervező elemévé a dallamok és a finom hangszeres megoldások váltak. Keménykedés tehát csak annyi van, amennyi az élettörténetben feltárható, ám van rengeteg hangulati aláfestő elem, instrumentális reneszánsz varázslat, és olyan tempóváltások a dalokon belül, amelyek viszont eddig nem voltak annyira jellemzők: talán ezért is lett ezúttal dúsabb az akusztikus hangszerelés, zongorával, hegedűvel, lanttal, skót dudával, mégsem válik filmzene-szerűvé a dolog; eszedbe sem jut, hogy nem metal albumot hallgatsz. Az összegző, visszanéző jelleget erősíti, hogy a dalok között megbújt egy saját nyelven előadott is, a két instrumentális "reneszánsz táncdarab" pedig minden bizonnyal sláger lett volna Mátyás király udvarában is!

Természetesen Stefan Weinerhall gitározása most is a dalok meghatározó szegmense, Mathias Bladdal – aki valószínűleg egy bülbülmadár és egy szirén nászából született – képesek mindenre, amire ez a reneszánszos, folkos varázslat képes; elrepíteni minket egy olyan világba, ahol jól megfér együtt a kobzos dalmester és az elektromos gitár kezelője.

Dalokat nehéz lenne kiemelni, hiszen végig egyenletes színvonal uralkodik a lemezen – talán a váltásoktól furcsán, de ezáltal is izgalmasan töredezett "Redeem Ann Repent" és a málházós riffelésű, Hammond orgonával megbolondított "Thrust The Dagger Deep" azok, melyekre a fekete öves Falconer rajongók felvonhatják a szemöldöküket, hogy aztán jóváhagyó bólogatással ismerjék el: ez is jól áll kedvencüknek.

Sajnálom, hogy vége a csapat pályafutásának, de bízom benne, hogy a gitáros Weinerhall nem fogja tudni lezárni zenészi pályáját, és legalább olyan unikummal fog a jövőben megörvendeztetni minket, mint amilyenné a Falconer vált. Bravó, fiúk, ez jó mulatság, férfimunka volt!

Garael

Kiadó:
Pure Steel Records

Honlapok:
www.kenziner.net
facebook.com/kenzinerofficial

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon vártam már ezt a lemezt. Egyrészt szemernyi bizodalmam sem volt abban, hogy a meglepi újjáalakulás és a 2014-es – szerintem tök jó, de nem túl sikeres – album után nekifutnak még egyszer. Ráadásul semmilyen hírverés sem kísérte az album megjelenését, egyszer csak minden előzmény nélkül fölbukkant a radaromon, mint valami óvatlan kolumbiai kokain-járat az amerikai repülésirányítók képernyőin. A beharangozó reklámok elmaradását nyilván a kis kiadó (Pure Steel Records) és a sokkal nagyobb kiadóknál is minimális marketing költségek magyarázzák.

A finn progresszív metál egyik nagy úttörőjének számító gitáros-dalszerző, Jarno Keskinen (Ghost Machinery, ex-Virtuocity, ex-Let Me Dream) egy kicsit átszervezte a szakmai "stábot", a legszembetűnőbb (legfülbemászóbb?) különbség, hogy már nem Markku Kuikka (Status Minor, Thaurorod, The Ragged Saints) toporog a mikrofonnál, hanem egy számomra eddig ismeretlen arc, egy bizonyos Peter "Zinny" Zalesky (Boguslaw Balcerak's Crylord, Dragon's Eye). Zalesky szerintem jó választásnak bizonyult, orgánuma valamivel még színesebb is elődje kicsit fakóbb tónusú hangjához képest.

A 2014-es "The Last Horizon" kapcsán Túrisas cimbora bekommentelte, hogy szerinte a Kenziner a bemutatkozó albumhoz képest vesztett egyedi jellegéből, sőt, gyakorlatilag skandináv power metal tucattermékké vált. Ezzel akkor sem vitatkoztam, de a "Phoenix"-et hallgatva most sűrűn bólogatva kell elismerjem, hogy a kedves kolléga bizony rátapintott. Ami igaz volt az előző lemezre, az hatványozottan igaz az új megjelenésre. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz a lemez, vagy hogy ne ordíttatnám az anyagot embertelen hangerővel a kocsimban.

A helyzet az, hogy a "Phoenix" már tényleg csak jelzésértékkel tartalmaz neo-klasszikus elemeket és a prog-power sablonok sem ritkultak, az meg külön érthetetlen, hogy a teljesen "szakos" billentyűs, Ariel Perchuk miért nem jut hangsúlyosabb szerephez. Én tuti, hogy kihasználtam volna a lehetőséget, és telepakoltam volna a nótákat egymásnak "felelgető" gitár és billentyű virgákkal (mondjuk a műfajban ez is klisé, de ki bánja, ha jó?).

Eredetiség, epigon-lét ide vagy oda, a Kenziner továbbra is akkor üt igazán nagyot, amikor kellően kidomborodnak náluk a SymphonyX hatások (ügyeletes kedvencem a "Phoenix Rising"). Érdekes, hogy igazából csak két számot ugratok rendszeresen (Listen To The Devil, The Mirror), épp azokat, ahol a korábban hiányolt neo-klasszikus elemek (beleértve a stílustól egyáltalán nem idegen "kapkodó" ritmusokat) a leghangsúlyosabbak. A lemezt záró "The Miracle" című ballada is kisebbfajta meglepetés, de egész jól működik.

Összefoglalva: ezt megint rongyosra fogom hallgatni, mert jó, mert megvan benne az a kényelmes és kellemes ismerősség, ami másoknak irritáló ötlettelenség, az eredetiség kínos hiánya. Langyos lábvíz? Nem vitatkozom, de a megfelelő pillanatban milyen jól tud az esni!

Tartuffe

Kiadó:
Marshall Records

Honlapok:
www.badtouchrocks.co.uk
facebook.com/badtouchrocks

Hogy van az, hogy egy olyan banda, mint az angol (közelebbről norfloki) Bad Touch évekig elkerüli vizslató tekintetünket, főleg hogy a "Kiss The Sky" (egy demó CD-t kivéve) már a negyedik lemezük? Erre a kérdésre nincs elfogadható válaszom, az mindenesetre a szerencsés véletlenek közé tartozik, hogy végre "lencsevégre" kaptam őket, mert azt a fílinges, inspirációért egészen a '70-es évekig visszanyúló retro hard/blues rockot játsszák, amit mindig is nagyon komáltam. A gyökereiket a Led Zeppelin, a Free és a Lynyrd Skynyrd környékén kell keresnünk, no meg a The Black Crowes munkásságában. Bizony szalad az idő, a The Black Crows is gyakorlatilag klasszikussá vált, a mai fiatalok már gyermekkori hatásként emlegetik – amint azt teszik a Bad Touch tagjai is. Uff, de megöregedtem!

Az angol kvintett kétgitáros fölállásban nyomja, elvileg billentyűs nélkül, de a dalokban azért hallható olykor némi billentyűs (zongorás és hammondos) kíséret is. A sound csillagos ötös: tiszta, arányos, és úgy idézi meg a hard rock klasszikusait, hogy egyúttal frissen, modernül szól. Az előbb fölsorolt bandák közül én a Led Zeppelin és a The Black Crows hatásokat érzem a legmeghatározóbbnak; az utóbbival még az előszeretettel alkalmazott gospel jellegű kórusok is összekötik őket. Egyik-másik számuk simán szerepelhetne egy The Black Crows reunion, vagy egy The Magpie Salute lemezen!

Bármennyire nem forradalmi (sőt, minden eredetiségtől mentes) ez a muzsika, én totálisan hitelesnek érzem, s közben rendre azon kapom magam, hogy több mint 20 éve elhullajtott, képzeletbeli hajkoronámat rázva, lobogtatva, hol léggitározva, hol légdobolva borzolom a szomszédok kedélyeit a lemez újra és újrahallgatásával. Ilyenkor csak azt sajnálom, hogy nem olyan erősítőm van, mint a Spinal Tap gitárosának, akinél a potit nem tízig, hanem tizenegyig lehet föltekerni. Ez az album eddig az év egyik legkellemesebb meglepetése, igyekszem mihamarabb beszerezni a korábbi lemezeket is. Azt sem tartom kizártnak, hogy a végén még az évet lezáró, összegző toplistámra is fölkerülnek. Kétségkívül megérdemelnék, hogy az Egyesült Királyság határain kívül is megismerjék és ünnepeljék őket!

Tartuffe

Kiadó:
Athenaeum

A zombi-kultusz első filmes hulláma minden bizonnyal George A. Romerónak köszönhető: jóllehet, már a némafilm korában is voltak egyes előzményei az egyébként karibi-afrikai kultúrkörből született élőhalottaknak, mégis Romeróhoz köthető az önálló szubzsáner kialakulása, mégpedig egy ravasz húzással. Romero ugyanis, akárcsak az eredeti hagyományokban, eszközként használta fel a zombikat, akik a maguk torz parafrázisaként az emberi irányíthatóságra, kiszolgáltatottságra és kegyetlenségre hívták fel a figyelmet. Természetesen a Romero filmek jól működtek egyszerű horrorként is, bár azért meg kell jegyeznem, a trükkök és a tempó – különösen az első, 1968-ban készült moziban, ami a mai néző számára már zombiként csoszogó – nem biztos, hogy lekötné a Walking Dead-en, és a szélsebesen száguldó, őrjöngő fertőzötteken szocializálódott ifjúságot.

A zombik könyvbeli megjelenéséről – és az egész horror-történelemről – Stephen King bőven értekezik a "Danse Macabre" című antológiájában, sőt, maga is felhasználta Mobil című regényében az "újkori turbó zombik" jellegzetes tulajdonság-rendszerét, ezért nem is mennék bele a történeti előzmények taglalásába. Amellett azonban nem tudok elmenni, hogy a zombi alakja még a szépirodalmat is meg tudta fertőzni – bár nem harapással –, hiszen meghökkentő módon Jane Austen romantikus regényét is sikerült egy korrekt, bár helyenként parodisztikus élőholtas történetként újra írni (Büszkeség és balítélet, meg a zombik).

Mivel gyermekkorom óta rajongok a történelmi könyvekért, Arany Toldi-trilógiája pedig megkophatatlanul örök kedvenc, szinte villámcsapásként ért a hír, miszerint a többek között az Anjou sorozattal nagy rajongótábort szerző Bíró Szabolcs új regényében történelmi kontextusba ágyazva a zombi-apokalipszist, nem meglepő módon a rémségek színterét a nápolyi bosszú-hadjáratból hazatérő-menekülő I. Nagy Lajos korába helyezte. A regényben ezáltal feltűnnek a korábbi Anjou kötetekből is ismert történelmi, vagy fiktív alakok, elég csak Lackfi Istvánt, vagy Toldi Miklóst említeni: a romantikus hagyományokhoz hűen a szinte legyőzhetetlen vitézek ezúttal kénytelenek belátni, hogy van náluk egy erősebb hatalom is. Így válik a regény optimista kicsengésű hősi eposz helyett a bálványok ledöntésének krónikájává, ahol senki és semmi nincs biztonságban a zombiktól az író tollától, legyen az bármennyire is nagy hős, akitől a megszokottaknak megfelelően természetesen azt várnánk, hogy utolsó erejével győzedelmeskedjen a gonosz felett.

Bíró Szabolcs remekül használja fel a Lázár-mitológiát, ami által a főhősöknek a zombikon kívül még magukkal a környezet hatására vallási tébolyba zuhanó emberekkel is meg kell küzdeni – így válik az élő és az élőhalott egymást erősítő-kiegészítő hatalommá, ami ellen nem véd meg sem a dömöckölt penge, sem a bátor helytállás. Szintén szokatlan módon szinte tudományos magyarázatot kapunk, miért lassulnak le egy idő után a holtak, megfelelő plasztikussággal taglalva a halál beállta utáni fizikai pusztulás stációit, és a zombik viselkedésének okait, emellett jobban megismerhetjük a középkor emberének a halálhoz és a feltámadáshoz való viszonyát, amely kapcsolatrendszer végül is a regény egyik fő szervező elemévé válik.

Az író stílusa alkalmazkodik a borzalmak megfelelő ábrázolásához – a horror néha gore-ba, vagy body-horrorba csap át –, a pusztítás monumentálissá válása filmszerűen széles-vásznú, a regénybeli alakokról pedig eleget tudunk meg ahhoz, hogy ne csak egy újabb áldozatként, hanem olyan szereplőként tekintsünk rájuk, akiért érdemes drukkolni – esetleg a vesztét kívánni.

Szerencsére Bíró Szabolcs nem próbálja meg a párbeszédeket modoros módon "történelmivé" formálni, ezáltal a dialógusok megfelelően pergőek, alkalmazkodva az egymást gyors buzogány-ütésként követő kalandokhoz, a hangulat pedig a modern párbeszéd-formálás ellenére is kiválóan helyezi az adott korba az olvasót. Hogy a regény minden történelmi vonatkozása ellenére mégiscsak egy lektűr? Legyints rá, amit a stílusból ki lehet hozni, azt az író megtette: csak aztán ne fájlald a körmödet, ha tövig rágtad az események sodrában!

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.paralydium.com
facebook.com/paralydium

Semmi sem az, aminek először látszik, tényleg a hérakleitoszi "pantha rhei" cseppfolyós világában élünk. A The Paralydium Project, amiről 2015-ben lelkesen hírt adtunk, többé már nem is "The", nem is "Project", hanem csak simán Paralydium. Abban persze nem vagyok biztos, hogy ez a név mit jelent. Létezik egy titokzatos nyelv, melynek egyetlen máig megfejtetlen nyelvemléke, az ún. "Para-Lydian script" a kis-ázsiai Szardeisz ókori zsinagógájából került elő. Talán erre az elveszett nyelvre vagy kultúrára hivatott utalni a névválasztás? Nem tudom, de elég titokzatosan hangzik a dolog.

Szóval 2015-öt írtunk, amikor egy internetes portyám alkalmával ráleltem erre az akkor még Paralydium Project névre hallgató igazi gyöngyszemre. A csapatot a svéd hajmetál bandaként induló (azóta jelentős és nem föltétlen pozitív előjelű változáson átesett) Dynazty egyik alapítótagja, John Berg gitáros hívta életre. A Dynaztytől kölcsönvette a ritmusszekciót (Georg Härnsten Egg dobost és Jonathan Olsson bőgőst), valamint szerzett egy jó billentyűst (Mikael Blanc) és egy nem kevésbé tehetséges énekest (Mikael Sehlin). Velük készült el "magánvállalkozásban" a három számos bemutatkozó EP, amitől azonnal padlót fogtam. Gyorsan sok szerencsét kívántam nekik, illetve azt, hogy mielőbb találjanak maguknak egy rendes kiadót és írjanak egy ütős albumot. Nos, mindkettő szerencsésen megvalósult, az olykor progresszív vizekre is kievező Frontiers szerződtette őket, most pedig (a világjárvány miatt csak egy hónapos késéssel) végre megérkezett a valóban ütős album.

Az egyetlen csalódást az okozta, hogy a lemezre ugyan öt teljes évet kellett várni, mégis csak 45 perc hosszú lett. A mindössze kilenc szerzeményből ráadásul kettő csak amolyan intró (Enter Paralydium, Awakening). Simán idefértek volna bónuszként a kizárólag Spotify-on közzétett 2015-ös EP nem kevésbé zseniális nótái. Még a főnökre, John Bergre is ráírtam fölháborodásomban, hogy "Na, ezt most miért?" (persze kulturáltan fogalmaztam). A válasz sajnos egyáltalán nem nyugtatott meg; azt mondta, hogy: "Ha egyáltalán megjelennek azok a számok fizikailag, az majd csak valami extra CD-n vagy válogatáson lehetséges." El is morzsoltam a szemem sarkában egy könnyet, a szájam sarkában egy ízes magyar káromkodást.

A Paralydium tehát hosszú és nehéz szüléssel világra hozta a "Worlds Beyond" című első teljes albumát, amely hamisítatlan és hibátlan skandináv progresszív metált tartalmaz. Nincs is helye a félrebeszélésnek, nálam ez eddig az év prog nagylemeze (pedig az idén már jelent meg Psychotic Waltz és Conception album is!). Az az érdekes, hogy miközben tipikus skandináv terméknek neveztem a lemezt, nem annyira a Pagan's Mind, a Circus Maximus, a Seventh Wonder, a DarkWater, vagy valami hasonló formáció jut róla eszembe, hanem inkább a DGM oldalági projektjének tekinthető olasz Astra, annak is inkább a 2014-es, második kiadványa, a "Broken Balance".

Nem tudom, hosszú távon mi lesz a sorsa ennek a csapatnak (vagy egyáltalán lesz-e hosszú táv), hiszen nem tűnnek túl termékenynek, ráadásul a tagok közül kettő is elkötelezett egy másik bandában. Hiába került ki a hivatalos névből a projekt szó, egyelőre nem vagyok arról meggyőződve, hogy nem az volt a megfelelő leírás rájuk. Szeretném, ha végül rám cáfolnának és a Frontiers támogatásával szárnyra kapna a karrierjük, mert nagyon egyben van ez a muzsika: mintha névre szólóan nekem készült volna...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.electricmob.com.br
facebook.com/electricmob

Pont az idei H.e.a.t album kritikájában írtam le a következő szavakat "Erik Grönwall [a H.e.a.t énekese] fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében." Az ember ismerje be becsülettel, ha tévedett, és illendő, hogy a beismerés nyilvános legyen, ha már a tévedés is az volt. Nos, nem volt igazam: Renan Zonta, az Electric Mob nagyszerű énekese is egy tehetségkutatóban, a brazil Voice-ban tűnt föl. Azért csak ott suttog a fülembe a gonoszkás "Kicsi-Én": nem lehet véletlen, hogy ez a két kitűnő dalnok éppen Svédországban és Brazíliában tűnt föl – abban a két országban, ahol hagyományosan és kimagaslóan erős a rock kultúra.

A Frontiers állítólag egy ideje már figyelte Zontát és a bandáját, akik rengeteg YouTube videót posztoltak rock klasszikusok földolgozásaival (ezekből érdemes szemezgetni egy kicsit). Nem kell mindenben egyetérteni azzal, ahogy Perugino működteti a cégét, de a tehetségkutatásban kiemelkedően teljesítenek – mint a rock/metal környéki zeneipar letűnt aranykorában, a Reagan-adminisztráció alatti USÁ-ban. Zonta simán van olyan kaliberű tehetség, mint Jorn Lande, Ronnie Romero vagy Dino Jelusic (csak, hogy maradjunk a nápolyi kiadó istállójánál).

Sajnos az album kivesézése után az az érzésem, hogy az Electric Mob amolyan "one man show", egyszerűen annyira kiugró Zonta teljesítménye a többi muzsikuséhoz képest, hogy egyáltalán nem csodálkoznék, ha a kiadó rövid úton elkezdene újabb és újabb produkciókat szervezni alá. Félreértés ne essék, a csapat másik három zenésze sem gyönge (ez nem is divat a braziloknál), csak éppen az a bizonyos plusz hiányzik. Vegyük például a furcsa nevű gitárost, Ben Hurt (igen, nem elírás!): kíséretben dögös, ízes dolgokat csinál, de a hangzás szerintem hagy némi kívánnivalót maga után, a szólók pedig túl jellegtelenek (pedig pl. a "Brand New Rope", vagy a "We Are Wrong" szólója bizonyítja, hogy többre, látványosabbra, modernebbre is képes lenne).

A "Discharge" egyébként meglehetősen erős bemutatkozás, ha az album 12 száma nem is mindig mutat egyértelmű zenei egységességet (nem egyhangúságot vagy egyneműséget mondtam), és külön-külön értékelve, akadnak is kevésbé emlékezetes pillanatok, ez egy kimondottan élvezetes utazás vissza a rock axiális periódusába, a legendás '70-es évekbe. Itt elsősorban nem a Black Sabbath "proletár" súlyosságára, vagy a Deep Purple és a Rainbow neo-klasszikus elemekkel kacérkodó hetvenkedésére, de még csak nem is a Pink Floyd pszichedelikus progresszivitására gondolok, hanem a Led Zeppelin bluesosabb direktségére és – érdekes módon – a Lynyrd Skynyrd-féle southern rock "vidékies" füstösségére (Lásd a klipes "Devil You Know" vagy a "Higher Than Your Heels" című nótákat!). Meggyőződésem, hogy Renan Zontával innentől kezdve gyakrabban fogunk találkozni!