Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Neal Morse az a muzsikus, aki nem apróz el semmit. "Ha lúd, legyen kövér"-alapon – úgy tűnik – elhatározta: folytatja a "Sola Scriptura" című, eleve kétlemezes albumának gondolatmenetét. A "Prelude" című bevezetőben konkrét utalás történik a "Sola Scriptura" főszereplőjére, Luther Mártonra. Ez vajon azt jelenti, hogy elő fog kerülni a protestáns hitvallás alapjaként kezelt mind az "öt sola": a "sola Scriptura" (egyedül a Szentírás) és a "sola gratia" (egyedül a kegyelem) után esetleg terítékre kerül a "sola fides" (egyedül a hit), a "solus Christus" (egyedül a Krisztus) és a "soli Deo gloria" (egyedül Istené a dicsőség) is? Ha figyelembe vesszük, hogy milyen neurotikus-mániákus termékenységgel áldotta meg a Teremtő Morse-ot, az eshetőséget kizárni bizony nem lehet.

A lemez dalait természetesen most is a Neal Morse Band zenészei játszották föl, kivéve, hogy ezúttal a koronavírus-járvány miatt kénytelenek voltak eltekinteni a személyes találkozástól. A fölvételeket még áprilisban végezték az ilyenkor szokásos internetes fájlküldözgetéssel. A "sola gratia" tétel szövegszerű kifejtése – hála Istennek! – ezúttal sem egy teológiai értekezés formátumát követi; vezérfonalként Szent Pál apostol megtérése és élete szolgál, aki Morse szemében személyes illusztrációja, megtestesítője a jelmondat igazságtartalmának.

A blog rendszeres olvasói tudják, hogy durván elfogult vagyok Neal Morse munkásságát illetően, és ez vonatkozik arra a bő 10 évre is, amit a Spock's Beard kötelékében töltött. Zseniális a pali, minden porcikájából megállíthatatlanul szivárog a zene, dallamokkal a fejében fekszik és kell, a házi stúdióját pedig legföljebb a biológiai funkciók ellátása érdekében és az istentiszteletek idején hagyja el. Ugyanakkor az utóbbi időben határozottan a fáradás, a kreatív energiák elapadásának jeleit látom rajta, még akkor is, ha egyébként mély álomból fölébresztve is tudna min. két jó nótát írni még fogmosás előtt. A tavalyi duplalemezes anyag, a "Jesus Christ the Exorcist" véleményem szerint vastagon engem igazol. Annak idején az a vád ért, hogy elhamarkodtam a recenziót, de az ítéletem egy év távlatából is teljesen megállja a helyét.

Bármilyen magabiztosan, sőt, nagyképűen hangzik: egyszerűen annyira a bőröm alatt van már Morse életműve, stílusa és muzikalitása, hogy egy-két hallgatás után is megalapozott, időtálló állásfoglalásra vagyok képes. A "Sola Gratia" szerintem jobban sikerült, mint a tavalyi anyag, s ez talán annak köszönhető, hogy nem lett kétórás játékidőre kinyújtva. Persze jobban is szól, és Mike Portnoy szereplése sem elhanyagolható tényező. Ennek ellenére zavaróan sok az önismétlés; úgy tűnik, erősödik a musicalesedés nem föltétlen pozitív előjelű tendenciája, és már azt az ihletet sem érzem, ami a szólókarrier első öt évét jellemezte.

Ez egy olyan korszakos géniusz esetében, mint Neal Morse, nyilván nem jelenti, hogy középszerű, unalmas album született, vannak itt bőven szép pillanatok, lebilincselő instrumentális részek és kitűnő szólók (a "Never Change" Gilmouros gitárszólója pl. egészen hátborzongató). Mondanám én, hogy "Neal, itt az ideje, hogy pihenj egy kicsit!", de tudván tudom, hogy a csókának az a pihenés, ha beül a stúdiójába komponálni...

Tartuffe

Honlap:
facebook.com/duanemorano

Ez már a sokadik ilyen történet. 1991-ben Duane Morano gitáros és Dan Michaels énekes a floridai Tampa Bay egyik stúdiójában Shattered Image néven rögzítettek egy négyszámos demót, hogy elkezdhessenek vele házalni a kiadóknál. A "Manhattan" című dalukat egy lelkes helyi rádió DJ el is kezdte játszani, de azután beütött a trutyi (angolul: grunge), így az "ódivatú" dallamos hard rock muzsikájukkal és a tupírozott, hosszú hajukkal mehettek a sóhivatalba; esélyük sem volt a vágyva vágyott lemezszerződésre.

Az időközben kertvárosban lakó középosztálybeli apu-kinézetet öltött Morano mégsem adta föl, és közel három évtizeddel később a Pledge Musicnál kampányba kezdett, hogy megfinanszírozhassa annak az albumnak fölvételeit és saját kiadását, amelyet annak idején a kedvezőtlen körülmények és a kordivat ellenirányú hurrikánja miatt képtelen volt a nagyvilág elé tárni. A zenéléssel nem hagyott föl, session muzsikusként sok barátot szerzett a szakmában, így a vállalkozáshoz sikerült elég komoly neveket szereznie.

Az énekesek között megtaláljuk pl. Danny Vaughn-t (Tyketto), Terry Ilous-t (XYZ) és Bryan Cole-t (Firehouse), a ritmusszekciót – mások, pl. Tony Franklin közreműködése mellett – gyakorlatilag az Extreme-től kölcsönözték (Pat Badger – bőgő, Kevin Figueiredo – dobok), de egy szóló erejéig beköszön Alice Cooper női gitárosa, Nita Strauss is (Manhattan). Ez azért nem rossz csapat, még ha csak virtuális kapcsolatban is álltak egymással a fölvételek alatt.

Az "Incognito" zenei anyaga stílusában és hangzásában tényleg olyan benyomást kelt, mintha Morano egyszerűen csak leporolta volna az annak idején fiókba hajított mesterszalagokat. Valójában teljesen új fölvételekről van szó, amelyekhez a vendégmuzsikusok is hozzájárultak egy-két ötlettel. Gondolom, a szerzemények túlnyomó többsége azért nem mostanában született, ez süt is az olyan dalokról, mint az "After The Love", a "Kid Gloves" , a bevezetőben említett "Manhattan", a "Why" és "Sincerely Yours". Mivel mostanság rá vagyok gyógyulva az ilyen "mi-lett-volna-ha" típusú "hajbandákra", én nagyon élvezem az egészet, még akkor is, ha ez azért a hőskorszakban is csak a második vagy harmadik vonalba tornázhatta volna föl magát.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.stryper.com
www.facebook.com/Stryper

Annak idején a Stypernek hatalmas szerepe volt abban, hogy teljes mellszélességgel fölvállaltam a metál műfajt. Sokáig "tartózkodtam", mert az ún. körítés rettenetesen taszított, főleg a mesterkélt gonoszkodás (a halálosan komoly pedig még inkább!). Egyszerűen képtelen voltam (vagyok) megérteni, hogy mi a vagány, mi a menő abban, ha valaki az ördöggel cimborál. A kárhozat egyáltalán nem vicces... még a lehetőség szintjén sem. A Stryper klasszikus lemezeit hallgatva döbbentem rá arra, hogy – akármilyen fura is – lehet ezt elkötelezett keresztényként is hallgatni, szeretni, művelni. A Stryper szó szerint keresztes hadjáratot folytatott annak érdekében, hogy visszahódítsa a metál fanok elvadult szívét.

Ezek után érthető, ha van bennem egy jó adag elfogultság velük szemben, és hajlandó vagyok őket megvédeni olyan helyzetekben is, amikor már alig tűnnek védhetőnek: amikor már túl sok(k) a pufi haj vagy a nyálas líra, a szájbarágós igehirdetés vagy a közönség Bibliákkal való dobálása. A Frontiers által finanszírozott és menedzselt föltámadásuk nem kevés elégtétellel és jó érzéssel töltött el, de az utóbbi időben kezdett lankadni a lelkesedésem: úgy éreztem, hogy Michael Sweet túlexponálta (kiírta) magát. A 2018-ban megjelent legutóbbi album már elég langyos fogadtatásra lelt nálunk.

Most sem világos előttem, hogy miért kellett a Strypernek egyértelműen lenyomozható Iron Maiden (No More Hell To Pay, 2013) és Judas Priest (God Damn Evil, 2018) panelekből építkezniük, amikor nagyon rég óta megvan a saját stílusuk. Azt meg végképp nehéz elfogadnom, hogy a retró-koncepció szerint a gitároknak – úgy tűnik – folyamatosan úgy kell szólniuk, mintha egy Musima Lead Start reszelnének egy ezer éves, olcsó Boss pedálon keresztül. Ennek ellenére azt kell mondjam, az "Even The Devil Believes" jobban sikerült az elődjénél, határozottan több van benne a klasszikus éra hangulatából.

Fogalmam sincs, hogy a régi barátot és muzsikustársat, Tim Gainest sok-sok huzavona után miért kellett kitenni a zenekarból, de ezen a lemezen már Perry Richardson (Firehouse) pengeti a basszusgitárt. A lemez nagyjából a koronavírus-járvány miatt bevezetett karanténban született, próbálván némi pozitív üzenetet közvetíteni a hit erejéről az egyre inkább frusztrált és elszigetelődő embereknek.

Amint már mondottan, ez a lemez egyfajta visszakanyarodás a régi szép időkhöz, és ez nagyon jól van így. Nem állítom, hogy az album hibátlan, de van itt két darab három nótából álló dalfüzér "Let Him In – Do Unto Others – Even The Devil Believes" és "This I Pray – Invitation Only – For God & Rock 'n' Roll", ami jó eséllyel meg fogja dobogtatni a konzervatív rajongók szívét. Nekem egyelőre csak az albumot záró, címében és szövegében is nehezen értelmezhető "Middle Finger Messiah" tűnik kimondottan rossz döntésnek.

Tartuffe

Kiadó:
RenSam Songs/
Sound Mind Music

Honlapok:
www.johnpetrucci.com
facebook.com/johnpetrucciFB

Jóllehet instrumentális albumról van szó (amit még a megveszekedett rock/metál rajongók közül is kevesen hallgatnak), John Petrucci (Dream Theater, Liquid Tension Experiment) szólólemeze igazi mérföldkőnek mondható. Egyrészt, mert ez az 53 éves Petruccinak még csak a második szólómunkája a 2005-ben megjelent "Suspended Animation" óta (15 évet kellett tehát várni rá), másrészt, mert a két nagy cimbora, egykori egyetemi évfolyamtárs, sógorkoma, hajtóerő a Dream Theaterben (természetesen Petrucciról és Portnoyról van szó!) 2010, vagyis a Nagy Szakítás óta nem zenéltek együtt. Remélem ezzel végleg lezáródott egy kellemetlen korszak az "Álomszínház" című szappanoperában...

Nálunk ugyan nem jelent meg értékelés a "Suspended Animation"-ről, aki hallgatta azt az anyagot, tudja, hogy szólóban Petrucci próbálta kerülni a DT stílusának szolgai másolatát. Ez nincs másként most sem, a "Terminal Velocity" nem instrumentális DT muzsikát tartalmaz, jóllehet a "rokonság" azért nyilvánvaló (pl. Glassy-Eyed Zombies, Temple Of Circadia). Persze jó újra együtt hallgatni az egykori fegyvertársakat, azt kell mondjam, hogy Portnoy (bár kétségkívül fölismerhető jellegzetes stílusáról) olyan sokat nem ad a dologhoz, a "Suspended Animation"-t földoboló Dave DiCensónak és Tony Verderosának nincs semmi szégyellnivalója méltán legendás kollégájukhoz képest.

Az 55 perces anyagon 9 új szerzemény kapott helyet. Majdnem végig jókedvvel hallgatható, általában élvezetes dalokról van szó, bár szerintem a fölhozatal nem teljesen egységes. A "The Oddfather" ún. balalajkázása (ez régóta idegesít Petruccinál), a "Happy Song" elcsépelt dallamai, az "Out Of The Blue" mesterkélt, szinte minden koszt, fílinget nélkülöző blues utánérzése (megjegyzem: itt Portnoy sem virít) nálam komoly mélypontok. Ezzel szemben kimondottan érdekesek Petrucci gondolatkísérletei, amelyeket a '80-as és '90-es évek hajmetál bandái ihlettek (The Way Things Fall, Snake In My Boot), illetve a klasszikusnak mondható Petrucci szerzemények (Terminal Velocity, Gemini).

Bár a lemez hangzása kifogástalan (a keverést és a maszterelést Andy Sneap irányította), személy szerint továbbra sem vagyok maradéktalanul megelégedve Petrucci gitárhangzásával; no, nem azért mert sz.r (ezért a legtöbb gitáros a fél lábát odaadná), hanem mert szerintem régebben jobban szólt, valahogy könnyedebb (játékosabb?) volt az egész. Persze erre majd jön csuklóból a replika: ez ízlés kérdése. És igaz is...

Miközben őszintén örülök Petrucci és Portnoy összeborulásának, azt mondom: ebben a stílusban egy ún. "epigon" már alkotott nagyobbat. Brian Maillard tavalyi instrumentális szólólemezét (Stabilized) többre tartom és sokkal szívesebben hallgatom.

Tartuffe

Kiadó:
Escape Music

Az a nem túl sok magyar rajongó, akiket a '70-es évek óta megihletett a Kansas egyébként zseniális progresszív rock muzsikája most jócskán örülhet, mert az idei év nagyon kegyes volt hozzájuk. Egyrészt hosszú, 16 éves kihagyás után a Kansas újra aktív (bár a régi zenészek közül mindössze kettő, a dobos és a gitáros maradt). Az új fölállásban már második lemezüket jelentették meg júliusban "The Absence Of Presence" címen. Másrészt létezik egy Kansas emlékzenekar, jóllehet ezt a tagok soha, sehol nem deklarálták így. Mindazonáltal nehéz lenne tagadni, hogy a Jerome Mazza (Angelica, Outlaw Son) és Torben Enevoldsen (Section A, Fatal Force, Acacia Avenue) által létrehozott Pinnacle Point elsődleges forrása, ihlete a klasszikus Kansas figyelemreméltó munkásságában keresendő.

A Pinnacle Point 2017-ben a Perris Recordsnál mutatkozott be a "Winds Of Change" albummal. Akkor recenziómban még azt írtam, hogy a Kansas mellett jócskán merítettek a Journey és Saga zenéjéből is, de mára teljesen elhatalmasodott rajtuk a Kansas-láz, amit csak erősített Valeria Pozharitskaya hegedűs hangsúlyos szerepeltetése. Tekintve, hogy Mazza hangja tiszta olyan, mint egykor Steve Walshé, a Kansas-párhuzam eleve adott volt, de ebben is sikerült egy magasabb dimenzióba emelkedniük.

A "Symphony Of Mind" nekem valamivel jobban tetszik, mint elődje. No, nem a Kansas már-már szolgai másolása miatt, hanem mert jobbnak és rétegzettebbnek hallom a hangzást. Ebben lehet, hogy szerepe van annak is, hogy a Perris Recordstól (ami inkább csak egy amolyan internetes CD áruház) átkerültek az Escape Musichoz (ami azért még mindig nem a BMG).

Mazza és Enevoldsen nem aprózták el, a lemez közel 70 percébe 12 szerzemény fért bele. Az instrumentális "Ascent To The Point" ideális kezdés, és bár nem minden dal 100 százalékos, bőven akad itt olyan nóta, amit nagyon szívesen látnék akár egy új Kansas lemezen is (nem is lógnának ki egy csöppet sem). A "So Alive" például egyenesen telitalálat, csakúgy, mint a "Prodigal", az "In The Wake Of Hope" és az albumot záró, Walsh hiperdallamos balladáit idéző "Nothing At All". Talán még egy hajszálnyival jobban is tetszik a nagy példakép idei lemezénél, mert tempósabb és több rajta a technikás, bő lére eresztett gitárszóló. Igen kellemes meglepetés...

Tartuffe

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.assignment-music.com

Az argentin Diego Valdez Ronnie Romeróhoz hasonlóan az utóbbi idők egyik legnagyobb énekes-felfedezettje, és jóllehet nem futott be akkora karriert, mint chilei kollégája, a Helkerrel, a Dream Childdal, az Iron Maskkel és jelen recenzió tárgyával, az Assignmenttel sikerült magát amolyan underground sztárrá kinőni, még akkor is, ha a pampák bikája révén képes bakot is lőni – de erről később. Az Assignment megalakulásakor még death metallal próbálkozott, majd a "fejlődési ívnek" megfelelően thrashbe váltottak, hogy aztán végül is egy némileg meghökkentő ugrással már progresszív-power metalt játsszanak, amihez viszont kellett egy olyan hang, akivel meg tudják valósítani elképzeléseiket.

Az album nagy örömömre egy balkáni-hatású instrumentális szösszenettel indít: a Sevdah Metal óta nagy kedvelője vagyok a térség népzenéjének, nem hiába vált kedvencemmé idén az Alogia. A fiúk nem hódolnak be a szokványos folytatásnak, mert a bevezetőt nem egy slágeres, lendületes darab követi: a hat percen is túlnyúló "Obsession" már az első körben jelzi, mire is számíthatunk a továbbiakban. Zord, tüskés, távolságtartó zenét okád elő a csapat, aminek teljes befogadásához kell jó néhány meghallgatás – és mivel én eléggé refrén-érzékeny vagyok, bizony csak hosszú idő múltán sikerült kihámoznom a zajfolyamból a nekem tetsző rendszer-elemeket. (Valdez nem hiába az Iron Mask tagja, a refrén, ha torz és üvöltő formában is, de onnan származik.) Diego, aki a Dio-iskola klasszikus képviselője – bár középtartományban Tim Owens is eszünkbe juthat –, megpróbál idomulni a hangulat durvaságához, de ez a rekesztő, dühös, néha már hörgésbe folyó kiabálós ének nem áll jól neki, és bizony néha mintha még egy-egy hamiskás hang is becsúszna a dallamok közé.

A "Mercyful Angel" aztán plasztikusan vezet vissza minket a csapat ősforrásához: ez az a dal, aminél majdnem feladtam az ismerkedést, hiszen a refrén nélküli thrash zúzda a maga mindent eltipró monotonitásával már abszolút nem az én világom. Szerencsére a továbbiakban már más a helyzet, az énekbe néha egy hölgy is besegít – Inés Vera-Ortiz – bár Valdez hangereje mellett nem sok vizet zavar. A gitárok és a billentyűk hosszas instrumentális kavargásába Diego próbál kapaszkodót adni, ha nem sajnálod az időt, minden bizonnyal te is megtalálhatod azokat, s ha valahol analógiát kellene keresnem, akkor egy-két riff hallatán a Pagan's Mind jutna az eszembe, egy jóval őrültebb, kavalkádosabb kivitelben. Az Assignment kompromisszum-elutasítási attitűdjét jelzi a szerzemények hossza is, gyakori a hat perc fölé nyúló dal, de a hosszas kifejtéshez – ami nem pszichedelikusan elnyúló, inkább tömör hangrétegeket egységbe kalapáló – kell is ennyi idő.

Az album a vége felé kissé barátságosabbá válik, bár a záró szerzemény egy újabb maratoni összefoglalással próbálja a hallgató fejébe verni a csapat zenével kapcsolatos attitűdjét. Ez bizony most nem a könnyed pillanatok ideje, az Assignment nem félt a nehezebb utat választva hirdetni a power metal és a progresszió összekapcsolásának rájuk jellemző módszerét, amihez kellenek idegek – no és türelem –, de nekem megérte, a tüskés héj alatt ízletes gyümölcs rejtőzik. Ajánlom a kóstolót.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.painofsalvation.com
facebook.com/Painofsalvation

Nem lehet azt mondani, hogy nem vagyok kiéhezve valami új muzsikára, hiszen a vírushelyzet és a szokásos kánikuláris uborkaszezon vészesen megritkította a megjelenéseket, így az érdemi anyagokról írható recenziók számát is. Bármilyen kiéhezett állapotba kerültem is, ez a kritika tömör lesz és velős, nem pedig amolyan tolsztoji vagy Gárdonyi-féle ömlengés. Ennek oka – azon túl, hogy érdemeik elismerése mellett a Pain of Salvation soha sem volt szerkesztőségünk (hú, de nagyképű egy kifejezés ez miránk vonatkoztatva!) kedvence – elsősorban az, hogy ezt a "Párducot" inkább félem, mint csodálom. Ilyenek a nagymacskák, van amikor kecsességük csodálatot ébreszt, és van, amikor csak elborzad tőlük az ember.

A hosszú egészségügyi szünetet követően 2017-ben megjelent "In The Passing Light Of Day" hangzásában sem volt – ahogy írtam – semmi melegség, de azt a lemezt azért a sokadik hallgatás után meg lehetett szeretni. Most annyira lecsupaszított, olyan száraz lett az egész, hogy szinte megakad a torkomon. A PoS mindig is kísérletező alakulat volt (bár megismétlem: itt Daniel Gildenlöwnek abszolút hegemón szerepe van), ezért nem meglepő, hogy a nyilatkozatok alapján megint nagyon igyekeztek kitolni a határokat zeneileg és a hangzás tekintetében. Nos, ennek az lett az eredménye, hogy a dobsound olyan, mintha a lényegesen többre hivatott szegény Léo Margarit egy kiskalapáccsal verdesné pár faláda tetejét. Ennél még idegesítőbb, hogy többször úgy szól az egész, mintha valamelyik jack kontakthibás lenne (pl. Icon).

A "Panther"-t én már nem is kísérletezőnek, hanem inkább zagyvának mondanám, nem is annyira progresszív rock/metál az, ami itt szól, hanem inkább alternatív pop-rock néhány alkalmi, de spúr módon adagolt zúzdával. Gildenlöw depresszív merengéseit néha megszakítja némi dubstep effektelés, egy kis Linkin Park utánérzés és bőséges adag trap metal inspiráció. Biztos lesz olyan rajongó, aki teljes mellszélességgel kiáll a csapat (pontosabban Gildenlöw) zenei víziója mellett, de ami engem illet, ez nekem már fogyaszthatatlan. Most először érzem, hogy Gildenlöw nem a lelkét teszi merészen közszemlére, hanem mesterkélt módon, művészieskedve sulykolja az album központi mondanivalóját: milyen is másnak, furcsának lenni a sok "normális" ember között...

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.deeppurple.com
www.deep-purple.com
www.thehighwaystar.com

Nem vártam sokat a Deep Purple 20. albumától, így egyáltalán nem estem kétségbe, amikor kiderült, hogy a COVID-19 járvány miatt ennek megjelenését is elhalasztják kb. két hónappal. Az együttes már pár éve lebegteti, hogy leteszik a lantot, de ennek nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani; ők is olyanok, mint a Scorpions: mindig lesz egy újabb búcsúturné, vagy még inkább, mint Ozzy, akit valószínűleg csak hordágyon lehet lecipelni a színpadról. A beharangozóként még május elején közzétett szerzemény, a "Man Alive" nem ébresztett bennem nagy reményeket, nagyjából azt az öreguras formát hozta, amit már évek óta kifogásolok náluk (bár elismerem, Steve Morse kivételével valóban mindnyájan 70 fölött vannak!)

A dalszerzés szempontjából mindig is súlytalan Ian Paice sajnos most stílusában és hangzásában is súlytalanná vált. Lehetséges, hogy ez az egyébként legendás producer, Bob Ezrin hibája, de az sem elképzelhetetlen, hogy Paice játéka idővel éppen annyira nagypapás lett, mint a fizimiskája. Ebből a szempontból továbbra is külön fájdalmam Steve Morse vékonyka hangzása. Sokszor szinte úgy tűnik, mintha csak pilickázna, de az tuti, hogy botrányosan "hátra" van keverve! Persze a szólók jók, de hol vannak már a a "Purpendicular" kövér riffjei, hol van az a fejszaggató hangzás, hol van a gitáristenek által irigyelt régi gitársound?!

Korábban is mondtam, hogy ez már nem is annyira Deep Purple, mint inkább Ian Gillan (Kotta kolléga szerint: Rémusz bácsi, lásd: "Man Alive") szólócsapata. Most annyival árnyaltabb a helyzet, hogy – többek között Steve Morse érthetetlen visszahúzódása miatt – Don Airey hallhatóan előre lépett egyet, vagy inkább kettőt. Gillan mesélős, lebegős hangulatai, "mezítlábas" dülöngélős ritmusai, valamint Airey mindent elárasztó szinti aláfestései vették át az uralmat. Ha gonosz lennék, azt mondanám: így lett a Deep Purple-ből kb. 2005 óta Gillan-Airey Band. Szinte fölüdülés hallgatni az "And The Address" című zenei időutazást: itt kapunk valamit a régi tűzből – ez volt ugyanis a DP legelső lemezének, a "Shades Of Deep Purple"-nek (1968) instrumentális nyitótétele.

Persze nincs az rendjén, hogy egy olyan szuperfan, mint amilyen én vagyok, csak keseregjen és nosztalgiázzon. Az előző két lemez, a "Now What?!" (2013) az "Infinite" (2017) viszonylag sok progresszívnak mondható dallal, "elszállós" zenei betéttel lepett meg minket. Ez az érezhetően élénkebb "Whoosh!"-ra sokkal kevésbé jellemző (íme, a kivételek: Step By Step, The Power Of The Moon, Man Alive), inkább a középtempós soft rock nóták dominálnak, és szerencsére akad egy-két húzósabb rock n' roll darab is (No Need To Shout, What The What, The Long Way Around).

Nagyon félve írom le sommámat: ez amolyan tökéletesen kivitelezett középszer, kellemes háttérzene fantasztikus zenészekkel, akikben már kialudt a tűz, akik már jóllaktak a sikerekkel, és inkább csak a saját szórakoztatásukra muzsikálnak. Ettől még megveszem, hiszen nélküle nem lenne teljes a nagybecsű diszkográfia, de nyilván nem fogom erőltetni a CD+DVD Mediabook kombót, amely egy kb. órás beszélgetést kínál Roger Glover és Bob Ezrin között (fú, de izgi lehet!), valamint a 2017-es hellfestes koncert fölvételét.

Tartuffe

Honlap:
bandaopusv.bandcamp.com

Ez érdekes recenzió lesz, lévén, hogy a világon semmit sem tudok erről a brazil (pontosabban Sao Paulo-i) prog-power zenekarról, azon kívül, hogy létezik, és hogy ez az első lemezük. A lényeg, hogy a brazilok nem szoktak gyöngén teljesíteni: a hatalmas kiterjedésű amazonasi őserdő ellenére az egy négyzetkilométerre eső rockzenészek száma arrafelé kiugróan magas. Ennek okán minden félsz nélkül töltöttem le az ismeretlen banda bemutatkozó albumát, főleg, hogy a nyári bágyadtság ellen Brazíliából elsősorban két üdítő orvosság érkezhet: egy vödörnyi fanyar lime illatot árasztó, jeges caipirinha, illetve egy igényes rock vagy metál zenei kiadvány.

Ez utóbbit kapjuk meg az "Igazságok világegyeteme" című lemezben, ahol mindenki kiválóan teljesít a hangszerén (ezen már meg sem lepődünk), a kémia is működik, a nagy elődök vénájából is kaptak legalább egy-egy tasaknyi vérátömlesztést. Talán egyedül az énekdallamokkal nem vagyok igazán kibékülve, és a frontember orgánuma sem a kedvencem – leginkább Martin LeMar (Tomorrow's Eve, Mekong Delta, Lalu) fakó, rekedtes hangjához tudnám hasonlítani. Az instrumentális részek, a gitár és billentyű zenei kölcsönhatása viszont pazarnak mondhatók.

Arról nyilván nincs szó, hogy az Opus V élvonalbéli formáció lenne, egyelőre max. a harmadik vonalban, tartalékként szolgálnak, a lemeznek is inkább csak az első fele (az első négy nóta) érdemes a hallgatásra, azon belül is elsősorban az orientális motívumokkal díszített "Get Out Of My Way", az "Ichtus Factor" és a "Universe Of Truths, Pt. 1". Ebben a kánikulai melegben azért majdnem olyan jól tud esni, mint egy gyöngyöző pohár caipirinha...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlapok:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial

Ezek azok a pillanatok, amelyekért érdemes zenét hallgatni, esetleg kritikát írni: adva van a kedvenc együttesed, akiknek különösen ihletett pillanatukban sikerül tökéletesen elcsípni az ízlésedet, és úgy érezheted, ezt az albumot csakis neked írták. Oké, ez így kicsit ellentmondásos, hiszen minden kritikus azt kívánja, hogy az összes hallgató értsen egyet a véleményével, és együttesen emeljék pajzsra a bandát, összeölelkezve a metal nagy testvéri társaságában, ahol égő karddal írják az égre: a Primal Fear a mi zenénk!

Tudom, ez a metafora olyan, mint egy kiskamasz első nedves álma, amelyben végre nem csak az ihlet csókolja meg a serdülő fiút, hanem a szomszédban lakó öt évvel idősebb új szomszéd lány (nő), de mit csináljak, ha ötven fele járó vén csatalóként még mindig tudok lelkesedni – ha ez baj, ott egye meg a fene a világot, az én legjobb haverom a Primal Fear, a többi meg nem érdekel!

De lássuk csak, mi is történt. Adva van a szupergrúp, amelyben két olyan gitáros zeneszerző is játszik – Magnus Karlsson és Alex Beyrodt –, akikből egy is elég lenne a világhírhez, és akiknek tudását hallgatva kétszer is meggondolja az ember, hogy gitárt ragadjon a kezébe. Mellettük ott van a szintén zeneszerző géniusz basszeros és az abszolúte lusta, ám klasszis énekes, aki jóllehet, csak a hangját adja az egészhez, de az is több mint elég. (Hansen mesélte a Gamma Ray Scheepers fémjelezte korszakából, mennyire is így van ez a dolog: Ralph ugyanis gyakran csak a próbák vége felé jelent meg, hogy a teljesen kész dalokat felénekelje, ami viszont Kainak nem volt teljesen elég, az elégedetlenségnek pedig szakítás lett a vége, a jelen együttes és az én szerencsémre.)

"Metal Commando", "Raise Your Fists", "My Name Is Fear" – hát ha a lemez és a dalok címeiből, valamint a szövegekből indulunk ki, akkor sokak számára érthetetlen lehet a lelkesedés, hiszen a "prózai rész" tulajdonképpen a metal sztahanovisták lelkesítő prospektusainak tömény kivonata, ami még azon diétázóknak is megfekszi a gyomrát, akik mindennap a Manowar-diszkográfiával edzik gyomrukat, hogy mindenfajta zöldséget meg tudjanak emészteni.

Elégedettségemet az is fokozza, hogy a legutóbbi albumon a fáradtság és az önismétlés jeleit véltem felfedezni – nem mintha jelen dalcsokorban sok újító kezdeményezés lenne –, a refréneket kidolgozatlannak éreztem, és hiányoltam azt a magával ragadó lelkesedést is, amely általában a kreativitás dobozának a nyitókulcsa. A csapat az "Apocalypse" albumon visszatért a kezdeti, szikárabb megközelítéshez, ám a dallamokat nem sikerült a verzék horzsoló minőségéhez passzintani, így a dalok kiüresedett riffhalmazzá váltak, melyeket csak a remek gitárszólók mentettek meg attól, hogy lufiként szálljanak fel az égbe, hogy aztán csöndesen kidurranjanak.

A keményvonalas attitűd a "Metal Commando"-t is jellemzi, a billentyű egyedül az utolsó, epikus "Infinity"-n tűnik fel, ám Scheepers ezúttal megfogta a (dallam)isten lábát, mert a kőkemény, Judas Priestet idéző hangzás ellenére is szinte fütyülhető slágerek születtek. Érdekes, hogy a "lazább" környezethez szokott Karlsson mennyire be tudott illeszkedni ebbe a keménykedő világba is, Beyrodt-tal együtt elkövetett neoklasszikus hatású szólói hatékonyan csiszolják gömbölyűre a sarkos német zenei fordulatokat. S ha már említettem az "Infinity"-t – olyan epikus, három részből álló csoda született, amely az együttes eddigi teljesítményének egyik csúcspontja, és tökéletesen alkalmas arra, hogy az izmozásban kissé megfáradt hallgató lelke is megkapja a magáét.

A Primal Fear tehát méltó lett "régi nagy híréhez”, a zenekari tagok összessége egy még magasabb minőséget hozott létre, ami ha nem is a progresszió csúcsa, de mindenképpen szórakoztató és tökéletesen alkalmas arra, hogy egy-egy fárasztó nap után ki tudd ereszteni a gőzt.

Garael