Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.psychoticwaltz.com
facebook.com/PsychoticWaltzOfficial

Előre bocsátom, hogy túlcsorduló ellenszenvvel viseltetem a Valentin nap iránt. Már a nevéből is nyilvánvaló, hogy ez nálunk kultúridegen, mesterségesen gerjesztett, az emberek jóhiszeműségére bazírozó, fogyasztásra és pénzköltésre kalibrált marketingfogás. Magyarországon egyrészt Bálint nap van és nem Valentin nap (mint ahogy babák és nem bébik születnek), másrészt Bálint nem valami hamvas bőrű, rózsás képű, duci puttó volt, amolyan hájas hasú barokk Ámor, hanem egy 3. századi, igen kemény jellemű keresztény vértanú (akitől a modern reformliturgia bevezetése óta még saját egyháza is megtagadta a kultikus tiszteletet). Szóval most az egyszer megenyhült a kőkemény szívem, mert az ún. Valentin napra nagyon szép "hősszerelmes" ajándékot kaptam, méghozzá egy rendkívül régóta esedékes, vadonatúj Psychotic Waltz lemezt!

Tudom, hogy olcsó fogás, de muszáj élnem vele. A kemény 24 éve várt új Psychotic Waltz album címe: "Az Isten-alakú űr" (erre még visszatérünk). Nos, a kiéheztetett rajongókban az elmúlt közel negyed évszázadban leginkább egy Psychotic Waltz-alakú űr keletkezett, amit – úgy tűnt – semmi sem tölthet be. Ez a tarthatatlan helyzet nyert most orvoslásra azzal, hogy Bálint napi meglepetésként kezünkbe vehetjük a legendás "Bleeding" (1996) kései folytatását. Ami az "Isten-alakú űrt" illeti, a találó kifejezés Blaise Pascal keresztény tudós és gondolkodó "Pensées" (Gondolatok) című művére vezethető vissza, ahol ezt írja: "Mi egyebet harsog hát fülünkbe ez a mohóság és ez a tehetetlenség, mint azt, hogy valaha igazi boldogság lakozott az emberben, amelynek azonban már csak hűlt helye és puszta nyoma maradt meg benne, s ő hasztalan igyekszik kitölteni a környező világ dolgaival, az elérhetetlentől remélve az elérhető megtagadta segítséget, holott egyiktől sem kaphatja meg, mert a végtelen mély szakadékot csak valami végtelen és változhatatlan töltheti be, vagyis maga Isten?" (VII. 425.)

Meglepő gondolat-társítás egy olyan zenekartól, amelyet talán nem túlzás a prog-metál "Black Sabbath"-jaként emlegetni. Itt persze nem a Sabbath okkult/sátánista imidzsére gondolok (az egyébként is csak púder), hanem arra a baljóslatú, vészterhes, szinte horrorisztikus hangulatra, amelynek megteremtésében a PW páratlan mester. Devon Graves énekes a saját projektjeivel (pl. The Shadow Theory) is ezt a hagyományt ápolta, de a PW-t semmi sem pótolhatja.

Egy teljesen új anyag gondolatát a 2011/12-es európai retró turné komoly sikere ébresztette a zenekarban, de igen hosszú út vezetett a megvalósításig. A sok otthon szöszmötölés, lázas fájlcsere után Ulrich Wild hangmérnök vezetésével a banda otthonában, San Diegóban és – meghökkentő módon – a szomszédos Ausztriában (Studio D) folytak a stúdiómunkálatok. Az anyagot végül Jens Bogren keverte és maszterelte a híres svédországi Fascination Street Studiosban. Az eredmény magáért beszél. Már a "Bleeding" is frankón szólt, de a folytatás garantáltan leszedi a fejed – ráadásul úgy, hogy a hangzás teljesen önazonos, azonnal beazonosíthatóan, védjegyszerűen PW klasszik.

Nyilván illik néhány szót szólni a dalokról is, de majdhogynem fölöslegesnek ítélem. Ez nem lusta kritikus-duma, tényleg olyan, mintha ez a 24 éves kihagyás meg se történt volna. A "The God-Shaped Void" akár 1998 környékén is születhetett volna (ha az együttes nem hullik szét karrierje csúcsán). Jómagam nem tartozom az első három album föltétlen hívei közé; meggyőződésem, hogy a PW a "Bleeding"-gel talált igazán saját hangjára, a letisztult, szinte pőre, ragadósan dallamos, de azért mentalitásában még progresszív "gloom" metálra. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel tudnak majd új rajongókat toborozni, de bennünket, öreg rockereket kétségtelenül megörvendeztettek. Elnézve a tervezett megjelenések előzetes listáját, ez az év nem ígérkezik túl eseménydúsnak, de nem látok semmi rizikót abban, ha kijelentem (és ez nem csak nosztalgia): ennek az albumnak már most bérelt helye van a toplistám élbolyában.

A nagyjából 53 perces lemez (a bónusz nótát még nem volt szerencsém meghallgatni) zsíros tömörsége ellenére sem fekszi meg az ember gyomrát; épp olyan hosszúnak érzem, ami kellett ahhoz, hogy ütős és ne csömörítő (van ilyen szó?) legyen. Talán nem tökéletesen egyenletes a dalcsokor (bár üresjáratokról azért nem beszélhetünk), egyelőre a "veleje" tetszik legjobban (a Back To Black, All The Bad Men, The Fallen hármasa) – na meg a bűvöletesen fülbemászó "Sisters Of The Down" (ami nagyon ismerős valahonnan).

A zenekar azt ígéri a honlapján, hogy hamarosan bejelentik koncertkörútjuk állomásait. Nagyon remélem, hogy lesz magyar hangverseny, mert a megmagyarázhatatlanul kihagyott, mitikus 1997-es koncert mai napig sajgó seb, amire kell a gyógyír.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Urban breed elvesztette a tökeit. Ezen profán megállapítás stílusával lehet vitatkozni, jelentéstartalmával azonban – persze a zenei dimenziók között – nem. Ez van, punktum. Persze ha Te alapos ember vagy, esetleg csak saját értékítéletedben bízol, nosza, gyerünk, hallgasd meg a Serious Black új lemezét, és ha nem értesz velem egyet, kommentben nyugodtan jelezz, bár meggyőzni kijelentésem ellenkezőjéről nem fogsz, legfeljebb elfogadom a véleményed, tudomásul véve, hogy léteznek ellenkező értékítéletek is.

Pedig a lemez egész pofásan indul, sőt, magával a zenei résszel – a végig érezhető útkeresési bizonytalanság mellett – nincs is igazán bajom, a riffek talán sosem horzsoltak még ennyire, mint most, és az AOR hatások is "csak" a refrénekben bújnak elő, a verzék azonban próbálják kimeríteni a power metal fogalmát. S hogy ez jó így? Hát jó lenne, ha főhősünk nem gondolja úgy, hogy ezeket a fránya dallamokat nem azzal a rá jellemző, gonoszkás, karcos éllel kell előadni, és ha már a "menet" elején rájön, hogy az édeskés hangvékonyítás inkább kínos félmosolyt csal az ember arcára, mintsem vokális érzelemkitörés okozta gyönyört. Breed ezzel a magára erőltetett zenei pózzal olyan, mint az a 120 kilós testépítő, aki egy tütü felvételével azt hiszi, hogy máris balett táncos, ráadásul még bizonyítani is akarván a lehetetlent, képes végig ugrálni Csajkovszkij Diótörőjét. El tudjátok képzelni? Hát röhögés nélkül nehezen. (És ha mégis van olyan profi táncos, aki az említett paraméterekkel rendelkezik, attól bocsánatot kérek.)

Hősünk tehát szereptévesztésben van, akár a producer, aki vagy süket, vagy úgy gondolja, hogy a "Castiel" geil dallamait úgy kell énekelni, mint egy gótikus szopránnak, csak hát itt egy szőrös, nagyhangú valamikori vezérhímről van szó, nem pedig arról az angyalarcú énekesnőről, aki korábban remekül eljátszhatta volna Urbannal a szépség és a szörnyeteg kettősét.

Sajnálom a dolgot, mert mint említettem, a dalok – előnyükre – kissé súlyosabban szólalnak meg – hallgasd csak a "Solitude Étude" reszelős riffelését – mint amit eddig tapasztaltunk, és ha a refrének már nem is érnek fel a szigorúbb stílusok követelményeihez, azért a mostani divatos dallamos metal több dicsőített üdvöskéjére rá tudnak verni egy-két kört – már ami a teljesítményt illeti. (A dallamérzékkel breednél ezúttal sincs baj.)

Ettől függetlenül a csapattal szembeni ambivalens érzelmeim nem változtak – mint írtam, mintha még mindig az útkeresés fázisában lennének –, és hát bizony ilyenkor könnyű zsákutcába tévedni, esetleg olyan felesleges kanyarokat tenni, ami nem csak a hallgatót, de magát a zenészt is megszédíti. Legyünk egy "Masterplan light" utánérzés, a szegény ember Jorn Lande-jával? Netán tévedjünk rá a most divatos szintipoppal kacérkodó csapatok kitaposott ösvényére? Vagy legyintsünk az egészre, és próbálkozzunk valami újjal, de meghatározott végcél nélkül? Mintha ezek a kérdések járnának a zenészek fejében, akik az eddigi dallamosodás után most megpróbálnak valamiféle átmenetet képezni a szigorúbb bandák sorába, csak erről éppen az énekest felejtették el értesíteni. A végeredmény mindenesetre koránt sem meggyőző, és ez tulajdonképpen azért fájó, mert érezni, hogy az együttesben több van – mégpedig egy teljesen útját vesztett tehetséggel, akit kár lenne így veszni hagyni. Remélem, hogy legközelebb már helyére billen a mérleg, és nem érzem puszta felesleges súlynak breed teljesítményét, ami igencsak húzza hátra a többieket, oda, ahol számtalan jobb sorra érdemes zenekar jutott. Seriously.

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Forró vizet a kopaszra! – kiáltanék, ha ordas csahosaink megint nem valami különleges csomagot – pakkot – állítottak volna össze, csak úgy, a meglepetés miatt. Nem tudom, hogy Mark Sweeney és Michael Voss hogyan és miként tudja megszervezni a vendégek garmadáját, immáron a harmadik lemez óta, de tény, hogy ilyen szintű válogatottal az Avantasia albumokon találkozhat csak az ember, és ez még akkor is elismerésre méltó, ha a mai zenekészítéshez már nem kell a közös tér. (Biztos átcsaholnak egymásnak.)

A nagy vendégzenészi Kánaánban, főleg a Frontiers háza tájékán persze már rájöttünk, hogy a válogatás nem minden, és a hallgatócsalogató nevek garmadája néha akkora bakot lő, amivel két tucatnyi farkas is elcsapná a gyomrát. Most azonban nem a gyomorrontásnak van az ideje, és a meghívottak tényleg azt nyújtják, amit a két szervező megálmodott, és amit mi, metal fanok elvárunk egy ilyen impozáns lista hallatán. Michael Sweet, Mats Levén, Ronnie Romero, Michael Bormann nevei minden bizonnyal minden olvasónk számára ismerősek, mint ahogy a gitárosok frontjáról Joey Tafolla, Vinnie Moore, Bruce Kulick, Craig Goldy, Jeff Waters (!), de találkozhatunk a frissen felfedezett, "kéthangú" Yannis Papadopoulosszal a Beast In Blackből és kellemes meglepetésként Carl Santance-szel a Nazarethből.

Ilyen válogatott esetén két út lehetséges: vagy mindegyik dalt a maguk képére formálják a vendégek, és akkor kapunk egy amolyan vegyes-felvágottat – ami jellegéből adódóan még lehet kitűnő – , vagy a keretmuzsikusokra hagyják magukat, és akkor indulhat a verseny, hogy a meghirdetett műfajban ki a jobb. (Ezt persze képletesen értsétek, nehéz úgy versenyezni, ha az embernek fogalma sincs, mit csinál az ellenfél.)

Vossék a második lehetőséggel éltek, és ha szólók terén adtak is némi szabadságot a gitárosoknak, a dalok jellege mutat annyi egységet, hogy elhihessük: az énekesek szinte kész anyagot kaptak, amit "csak" prezentálni kellett. A hangvétel egyébként egy leheletnyit dallamosodott az elmúlt lemez óta – amit mondjuk Nick Holleman a Vicious Rumorsból és Jeff Waters az Annihilator-ből "bűnös élvezetként" élhetett meg, de a többieknek nem kellett nagyon kimozdulniuk komfort zónájukból, így a végeredmény színvonala sem lehet kérdéses. (Bár a "Beyond This Side" echte Judas Priest riffje nem éppen Nazareth kompatibilis, még szerencse, hogy Santance hallhatóan jól érzi magát a végítélet ütemei között, ugyanakkor Frank Beck le sem tagadhatná Gamma Rayes hátterét, amivel szinte lubickol a "Revolution" happy-dallamaiban.)

Azt persze fel lehet róni, hogy a dallamok néha már-már túl édeskések, így a pillanatnyi élvezeten kívül egy-két meghallgatás után már nem okoznak túl nagy meglepetést – némelyikük már első hallásra sem –, de fogjuk fel az egészet egy amolyan könnyű desszertként, vagy ha nem lenne még tél, akkor azt írnám, hogy gyors nyári kalandként, és akkor semmiképen sem csalódunk. Voss és Sweeny nemcsak azért szimpatikus, mert megajándékoztak minket egy ilyen szereplő gárdával, de nem érződik rajtuk a profizmus pénzszagú izzadtsága sem, mint ami mondjuk Alessandro Del Vecchio vagy Magnus Karlsson munkáinál annyira facsarja az orrot (fület).

Hasonló karakterrel bíró, de remek dallamokkal ellátott szerzeményeket hozott össze ismételten a német páros, aminek a maga diszkrét bája mellett megbocsájthatók a "bűnei" is, amiért azért remélem, nem fogja senki sem hívni a vadászt Piroska mellől.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/DirtyShirleyRock

Pár hónapja már nagyon várom ezt a lemezt. A Frontiers ugyanis még tavaly megszellőztette, hogy összeboronálta a közismert gitáros legendát, George Lynchet és a kevéssé ismert, de bazi tehetséges énekes titánt, Dino Jelusic-ot (manapság – valószínűleg a tengerentúli zenehallgatóknak kedvezve – amerikai írásmóddal inkább Jelusick). Mint oly sokszor, a nápolyi marketingfogás most is marha jól néz ki papíron. Lynch igazi gitárhős, amolyan gitárosok kedvence, Jelusic pedig Dio nagyreményű örököse; olyan hanggal, amivel egy Boeing 787 Dreamliner hajtóművét túl tudná kiabálni.

Persze, mint tudjuk, a papírforma csalóka lehet. Ilyen alapon pl. Jelusic horvát anyazenekarának, az Animal Drive-nak bemutatkozó lemezéért is rajonganom kellett volna (nem tettem), és Lynch legutóbbi frontiersos szupergrúpjától, a The End Machine-től is dobnom kellett volna egy hátast (ez is elmaradt). Szűkölni viszont csak akkor kezdtem, amikor Lynch nyilatkozatát olvastam arról, hogy miként folyt a "közös" munka. Hogy a párosítás milyen irányítottan és mesterségesen történt, jól illusztrálja, hogy Lynch úgy mondott igent a Frontiers fölkérésére, hogy leendő partnere keresztneve alapján azt hitte, hogy egy olasz pop énekessel kell dolgoznia. Csak amikor első demóira megérkezett Jelusic éneksávja, döbbent rá arra, hogy itt egy klasszikus hard rock torokkal van dolga, és teljesen másként kell az egészhez hozzáállnia. Ez azért sokat elmond a Frontiers módszereiről... Az alkotómunka nem szervesen folyik, a zenei megtermékenyítés laboratóriumi körülmények között jön létre...

Persze ettől a zene még lehet jó, és a Dirty Shirley történetesen az. Nem hibátlan, de kimondottan ütős anyag, intelligens hangszeres alapokon eget rengető vokálokkal. Az azért hallatszik, hogy nem volt egységes koncepció, több vonalon is elindultak, a bluestól a hard rockon át egészen a grunge-ig (pl. Grand Master). Ha folytatódik a projekt, remélem már világosabban látják, mi áll jól nekik, és következetesen azt viszik végig. Ha rám hallgatnak, akkor a klasszikus ihletettségű, magas oktánszámú, szőrös szkrótumú hard rock dalokat fogják erőltetni.

Egy ilyen kollaborációnak akkor van értelme, ha a közös munka eredménye valami olyasvalami, ami több a résztvevők és képességeik sima egymás mellé állításánál. Elmagyarázom egyszerűbben: ha 1+1=2, az még csak matek, de ha 1+1=3, az már varázslat. És nekem ez jobban tetszik, mint Jelusic vagy Lynch legutóbbi anyagai, ergo: sikerült a varázslat, ha még nem is Apollo Robbins vagy David Copperfield szintű...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Már a kezdetek kezdetén szkeptikus voltam ezzel a Frontiers-féle szülő(k) által előre elrendezett házasítással, pedig az első album kimondottan tetszett. Nem jósoltam nagy jövőt a csapatnak, annak ellenére sem, hogy három kipróbált, több legendás formációt megjárt (pl. Bad English, Hardline, Journey, Dead Daisies, Whitesnake, Night Ranger, Damn Yankees) muzsikusból áll. Az idő – úgy tűnik – mégsem engem igazol, hiszen ez az Alessandro Del Vecchio nevű hivatásos Frontiers szellemíróval megtámogatott trió harmadik lemeze.

A második album megjelenését beárnyékolta Deen Castronovo énekes/dobos 24 napig tartó, folyamatos metamfetamin használat által indukált ámokfutása (családi erőszak ügye). Valószínűleg nem ezért, de a második album nem lett olyan jó. Egyrészt próbáltak kimozdulni a Journey-utánzat skatulyából, másrészt érzelgősebb, lötyögősebb lett a muzsika. Castronovo azóta tiszta, bár még mindig elég ijesztően néz ki – talán nincs szüksége pszichoaktív drogokra ahhoz, hogy mániákusnak tűnjék.

A "Rise" az előző albumhoz képest mindenképp fölemelkedést jelent, feszesebbek, erőteljesebbek lettek. Ez nem változtat a tényen, hogy továbbra is elsősorban egyfajta Journey-pótlékként működnek, amire – és ezt Perugino igazgató úr nagyon jól tudja – szükség is van, hiszen a Journey utolsó lemeze éppen a Frontiersnál jelent meg 2011-ben. Azóta – főleg Jonathan Cain és Neal Schon politikai/vallási nézeteltérései miatt – csak egyre messzebb kerülünk attól, hogy valaha új Journey albumot tarthassunk kezünkben (már aki még vásárol fizikai hanghordozókat).

Mindent egybevetve: a kutyából nem lesz szalonna, ebből a Perugino által tető alá hozott házasságból nem fog születni csak olyan gyermek, amelyik megszólalásig hasonlít genetikai őséhez, a Journey-höz. Ebben a tekintetben talán mégis hozott némi újat a "Rise", mert ezúttal a Frontiers laboratóriumában a Petri-csésze "szennyeződött" némi Night Ranger genómmal is. Ezt alighanem Jack Bladesnek köszönhetjük, pedig a dalszerzéshez itt vajmi kevés köze van.

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Hát ez a Magnum nem akar berozsdásodni (jégkrém rajongóknak: nem képes veszteni az ízéből), pedig a csapat több-kevesebb tagcserével, de ugyanolyan idős, mint én, Bob Catley, az együttes frontembere és arca pedig a hetvenen is túl jár. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy a valódi kreatív időszakukat elhaladták volna, mert már három vagy négy album óta képtelenség róluk rosszat írni – legfeljebb a környezet változott, amiben a hasonszőrű bandák tucatjai ívelték át karrierüket, és tették le a lantot. Nem hinném, hogy mélyen bele kellene mennem jelen album elemzésébe: lehet, hogy vannak, akik kissé több progresszivitást várnának, de a csapat igazi erőssége mindig is a dallamalkotás volt, és hát egy lassan ötven éve alkotó brigád hadd tegye már azt, amit akar – ráadásul piszok jól és szórakoztató módon.

S hogy mi változott legutóbbi jelentkezésük óta? Nem sok minden, és ha igazán gaz szeretnék lenni, bemásolhatnám ide az ezt megelőző kritikámat, mert a lényeg maradt, ami volt. Az persze biztos, hogy a csapat dobosa nem fog infarktust kapni koncert közben a megerőltetéstől – akár egy középtempóban dolgozó metronómot is állíthatnánk a helyére, nagy változás nem történne, és a "You Can't Run Faster Than Bullets”-ban felhangzó tapsgép változatosabb ritmusban csattant, mint ahogy Lee Morris püföli a bőröket, de hát ilyen korban fő az egészség!

Az erényeket azonban nem lehet pusztán az életkorból fakadó tapasztalatra fogni, Magnumék genetikai állományát egyszerűen a dallamokra fűzték fel, olyan természetességgel képesek slágert írni, ahogy az állat ösztönei vezetik tetteit. (Ezzel nem azt akarom írni, hogy micsoda állat módon játszanak a zenészek, mert ez így félreérthető, hiszen brit vonásokkal felvértezett AOR-juk nem a pulzus vad gyorsítására teremtődött.) Ennek ellenére mégsem mondanám, hogy a "The Serpent Rings" andalítóan nyugis lenne, igenis ott van minden szerzemény mélyén az az izgalmat hozó faktor, ami nem engedi elunni az édeskés dallamokat, bár ha thrash-fan vagy, nem igazán fogod érteni, miről is beszélek.

A lemez másik nagy erénye, hogy rendkívül egységes színvonalú, ráadásul ez a színvonal van olyan magas, amitől az "On A Storyteller's Night", az igazi közönségsikert hozó valamikori csoda juthat az eszünkbe: hol az említett tapsgép, hol egy kis szimfonikus betét, hol fúvósok gondoskodnak róla, hogy minden dalnak egyéni karaktere legyen. (Ráadásul kissé feszesebbre is húzták a dalokat, így elkerülték a refrének végtelen ismétlését.)

Catley hangján azért lehet érezni a kort, de előadásmódja mindig is az orgánumról, és nem a hangterjedelemről szólt, így kellő rutinnal kerüli el azokat a csapdákat, melyekbe idősödő kollégái néha beleesnek. A hangzás most talán nem annyira fémes, mint a legutóbbi lemezen, és az összkép is kicsiny elmozdulást mutat a dallamok irányába, de ez inkább csak árnyalatokban jelentkezik, mintsem meghatározó attitűdben.

Nem hinném, hogy 2020-ban ennél többet kellene várnunk egy új Magnum album megjelenése kapcsán: a példa még mindig ott áll az AOR színtér többi tagja előtt, hogy hogyan is lehet az öregedést – vagy annak látszatát – elkerülni, ez pedig mondjuk a kozmetikai termékek terén soha nem teljesülő, milliárdokat hozó felfedezés lenne: nos, ezért (is) szeretem jobban a zenét, mint a szépségipart.

Garael

Szomorú kötelességünk megemlékezni a rockzene egyik legnagyobb legendájának, a kanadai Rush zseniális ütősének, Neil Peartnek haláláról. Nem volt teljesen váratlan, éveken át emésztette csendben, de módszeresen a legaljasabb kór, mégsem lehet földolgozni a szörnyű veszteséget. Szerintem Jon Lord elmúlása óta nem érte ilyen katasztrofális veszteség a szakmát (pedig mostanában is hunyt el egy csomó legendás muzsikus). Fantasztikus zenész volt, generációkat, stílusokat meghatározó egyéni játékkal, noha tolakodó ideológusa is volt az ordas ateizmusnak (Isten irgalmazzon neki, ha tud!). Amit Peart ehhez a műfajhoz hozzátett, páratlan és megismételhetetlen!!! Két dolgot tehetünk kegyeleti szempontból, még több Rusht hallgatunk, illetve megnézzük az esetlenségében is megkapó 2008-as filmet, az "Adventures Of Power"-t, amelyben joggal szerepel a Rush klasszikusa, a "Tom Sawyer" a lég-dobolás világbajnokságának mindent eldöntő, fölülmúlhatatlan alaptételeként. Álljon itt most emlékül ennek a dalnak tréfás, ámde legalább annyira kifejező videóklipje! Neil Tesó, legyen neked könnyű a föld!

Kiadó:
GrundRecords

Honlap:
www.pmobil.hu

A P. Mobil feldolgozás-albumot készített. Na és, akkor mi van? Erre a kérdésre persze a gonosz lelkek felkiálthatnak, hogy ez eddig is így volt, hiszen a korai lemezeken megtalálhatók az akkori elérhető, nyugati rock csapatok "lábnyomai", de mivel mi nem vagyunk a bulvár félhazugságos részei, örömmel fogadjuk az új lemez ismerős/átdolgozott szerzeményeit.

Ez az öröm pedig csak akkor lenne a Krakatau vulkán kitörésénél erősebb, ha a lemez első felét nem hallottam volna már ilyen-olyan koncert kiadványokon, esetleg bónuszként elpottyantva, ráadásul a két népdal – "Csitári hegyek alatt, Fellegajtó nyitogató" – feldolgozásának nem nagyon látom ilyen formában az értelmét: bár az előadás szuggesztív és érzelemteljes, nem ad többet, mintha pusztán autentikus formában, népi hangszerekkel rögzítették volna. Feldolgozásnak ugyanis véleményem szerint akkor van értelme, ha az "aktus" ad valami pluszt, valami mást, esetleg újra értelmezi az eredeti jelentéstartalmat és kvázi önálló "entitássá" gyúrja át az eredeti nyersanyagot. S hogy miért is gondolom azt, hogy igazam van? Mert amit az együttes a lemez második felén művelt, az példaértékű minden tribute/cover csapat számára, és én sem tudok mit tenni, mint virtuálisan megemelni a kalapom elismerésem jeléül.

Babylon. Ikonikus dal, az Omega egyik legsikerültebb a space-rock látomása, ami már eredeti formájában sem áll távol a fémhívők nagyobb csoportjának ízlésétől. Mobiléknak azonban az sem volt elég, és egy csodálatos, Tony Martin időszakos Black Sabbath nótát faragtak Mecky-ék alapanyagából, olyan, Iommira jellemző riffel, amit minden "szombatista" imába foglalhat.

A csapat bátran merít a lehetőségekből, így aztán elsőre meghökkentő az Echo táncdalos választása. A "Gondolsz-e még rám" ugyanis bármely hatvanas évekbeli Táncdalfesztiválon elindulhatott volna, ráadásul győzelmi potenciállal, úgyhogy nagyon nem metal, amit annak idején Visszhangék összeédeskedtek. Ijedtségre azonban nincs ok, Lóriék ugyanis egy echte blues-rock "siratót" bűvészkedtek ki a geil énekdallamokból – ennél kevés ötletesebb módját ismerem a stílus preferenciába történő integrálásnak, bravó.

Azt mindig is tudtuk, hogy a csapat szereti a humort: nos, a poén kedvéért az Illés Kégli dalát kívül-belül átformálták, új szöveggel, és a kissé szigorúbb dallamvezetéshez illő dübörgő riffeléssel nevettetik meg az arra fogékony hallgatókat. A viccgyártásnak azonban nincs vége, hiszen a Metro "Mi fáj?" slágeréből Mobil-féle death(!) metalt faragnak, amit Lóri vitézül hörög végig, ráadásul röhögés nélkül, amiért minden elismerésem. (A másik két ős-feldolgozás, a "Ha én ló lehetnék", és a "Hol van már az ezüsttál?", melyek tulajdonképpen hasonló paródiák, Presser Gábor belegyezésének híjával nem kerülhettek fel a lemezre. Kár.)

A végére hagytam a TRB "Szabad Vér" című dalát, amelyben a csapat ügyesen fordítja vissza a dal központi riffjét, így aztán mi is felismerhetjük, hogy Tunyóék annak idején a Deep Purple "Perfect Strangers" című dalából vették az ihletet. (Ha ez az eredeti szerzeménynél nem tudatosult, Lóriék egyértelművé teszik a helyzetet.)

Nem igazán szeretem a feldolgozás albumokat, de ez most ütött, mint a Terminátor vasökle – a lemezborító ötletes, fiktív újságcikkekből összeollózott montázsa, amiből megtudhatjuk az újságírók véleményét is az albumról, önmagában jellemzi azt az attitűdöt, amit a Mobil a lemez második felében felvállalt: ezt a nagy fityiszt azonban mindenképpen ki kell egészíteni a hallgatók várható attitűdjével, ami meggyőződésem, hogy egy lelkesen tapsoló tenyérpár.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.sonsofapollo.com
facebook.com/SonsOfApollo1

Apolló fiainak bemutatásakor sikerült egy szokatlanul hosszú, "tolsztoji" recenziót írni. Most ígérem, rövid leszek, méghozzá több okból. Egyrészt az ünnepek után vagyunk, és még mindig elsősorban arra koncentrálok, hogy az emésztőrendszeremet újra egészséges egyensúlyba hozzam. Másrészt – ébredezve a kajakómából és a baráti borozgatások utóhatásaiból – most sem tudok sokkal többet, vagy általában véve mást írni, mint az előző lemez, a "Psychotic Symphony" megjelenésekor. A Sons Of Apollo összetétele bizony nem egyezik a fejben már évekkel ezelőtt összerakott ideális progresszív metál bandám tagjainak listájával. Persze ez nem baj: ki foglalkozik azzal a teljesen ezoterikus gondolatgyakorlattal, amivel ráérős időmben, dolgozószobai magányomban szórakoztatom önmagam?!

Azt alapul véve, hogy a formáció muzsikusai milyen elfoglaltak (főleg Mike Portnoy), mindenesetre meglepő, hogy szűk másfél esztendő alatt összehozták a folytatást. Ráadásul nem is érződik a kb. egy órás anyagon, hogy összecsapták volna, pedig Portnoy, Sherinian és Bumblefoot (alias Ron Thal) gyakorlatilag három hét alatt írták meg a nyolc nótát. Az ilyenkor rendszerű nyilatkozatok persze arról szóltak, hogy a 83 állomásos turné alatt mennyire összeszoktak, és hogy ez mennyire meghallatszik a lemezen. Igazából azonban itt már ilyen-olyan formációkban összeszokott, sokat látott-tapasztalt profikról van szó, akik közül talán egyedül Bumblefoot számít újoncnak – és ő sem zenészként vagy dalszerzőként, csupán konkrétan ebben a társaságban.

A lényeg, hogy a Sons Of Apollo nem vett új irányt, nem talált ki új hangzást – hiszen itt mindenkinek megvan a saját névjegyszerű stílusa, soundja. Még nagyjából a dramaturgia is ugyanaz, mint az előző albumon. Vannak direktebb, slágeresebb nóták (pl. Goodbye Divinity, Desolate July, Resurrection Day), elszállósabb aprítások (pl. Asphyxiation, Fall To Ascend) és a kötelező, 16 perces "Opus Maximus", csak itt éppen "New World Today" címmel. Ez utóbbiban Bumblefoot újra bebizonyítja, hogy – amint a tavalyelőtti kritikámban megfogalmaztam – ő ennek a csapatnak az igazi kinyilatkoztatása.

Az "MMXX" olyan, mint a jó bor: kicsit hagyni kell szellőzni; nekem is csak néhány nap múlva, a sokadik hallgatásra értek be az ízei. Most már eljutottam oda, hogy a lejátszások után szinte gyötrelmes a fölismerés: ilyen gyorsan elfogyott? Nem kérdés, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén (nem katolikusoknak: március 25-én) ott a helyünk a Barba Negrában! Remélem arra a koncertre is elhozzák majd Kip Wingert, talán ezúttal az egész zenekarával együtt! Le kell szoknom ezekről a sóvár gondolatgyakorlatokról! ;)

Tartuffe

Nos, ... emlékezetes egy év volt, nem elsősorban, de zenei szempontból is, természetesen. Mivel a zene alapjaiban határozza meg a mindennapjaim, így a nem feltétlen és közvetlen zenei tárgyú történésekben is sok a zene. 21 év után intettem búcsút a munkahelyemnek, hogy  egy teljesen más irányba forduljak, valamint kétszer is kijutottam álmaim városába (New York), aminek zenei vonatkozású pillanatairól azért a blogot is több ízben tájékoztattam.

Márpedig New York csordultig van zenével, ami alól nem tudja kivonni magát az ember. Részben ezért, részben más okok miatt, de ebben az évben erősen a swing, blues és southern hard rock felé fordultam. Rengeteg új zenét hallgattam és kutattam fel, tehát (Tartuffe éktelen haragja elöl menekülve) eszemben sincs azt állítani, hogy a régi kedvenceket vettem elő, ezért nem maradt időm az új megjelenéseket figyelni. Beszereztem pl. sok-sok, számomra eddig ismeretlen Gene Krupa, SRV, korai Blackfoot, ZZ Top lemezt, amelyekkel meghitt pillanatokat töltöttem, és hiába fókuszáltam a kurrens metal kiadványokra is, csak ritkán ragadták meg a figyelmem tartósan, de ha igen, akkor azért nagy gyomrost vittek be.

Ezért lett egyértelműen befutó az új Slipknot. Óriási DALOKAT írtak, zseniális az anyag. Hasonló élmény a Myrath, de ez nem volt meglepetés. Kedvenc orientálisaim ezúttal sem hibáztak és süket duma, hogy csupán az arab zenei hatások különlegessége miatt történik mindez. Ők is a remek dalok miatt népszerűek. Harmadik Jimmie Vaughan, akinek helyezése nem független az amerikai kalandtól. SRV testvérét egy New York-i klubban láttuk és mivel nem egy termékeny előadó, új lemezére azonnal lecsaptam (borsos ára volt...). Gitárosként nem annyira kiemelkedő, mint testvére, de azért őt is a jelenleg élő 30 legjelentősebb blues gitárosként tartja nyílván a szakma. Ez a három lemez, ami idei megjelenés és a legtöbbet forgott. Nagyon örültem Szekeres Tomi új instrumentális albumának is, de azért nem felhőtlen az örömöm. Igaz, hogy más gitárosok sikerre vitt dalait is saját felfogásban játssza, amelyek néha jobban is tetszenek, mint az eredeti felvétel, de én több saját dalt akartam hallani ennyi idő után, nem pl. "Still Loving You" feldolgozást... Nagyon jó Walter Trout és Kenny Wayne Shepperd blues anyaga, mint ahogy ünnep mindig egy új Vinnie Moore instru is.

Nekem igazi kikapcsolódást jelentenek a minőségi koncert DVD-k, ilyen szempontból az idén el lettem kényeztetve, a Helloween és Sons Of Apollo is kitett magáért, mindkét anyag észbontóan jó.

Hát kb. ennyi a szöveges rész, itt meg a puszta tények:

1. Slipknot: We Are Not Your Kind

2. Myrath: Shehili

3. Jimmie Vaughan: Baby Please Come Home

4. Walter Trout: Survivor Blues

5. Vinnie Moore: Soul Shifter

6. Kenny Wayne Shepperd: The Traveller

7. Volbeat: Rewind, Replay, Rebound

8. Michael Sweet: Ten

9. Turilli/Lione: Zero Gravity

10. Nagyon sok eddig nem hallott blues, swing, southern rock lemez.

DVD: Helloween, Sons Of Apollo

Koncert: Yngwie Malmsteen (The Iridium, NYC), Jimmie Vaughan (The Iridium, NYC), Scorpions (Papp László Sportaréna)