Alighanem éppen egy mániás epizódomat élem, melynek tárgya a Yes, de rendjén van ez így. Lelkesedhetnék éppen a szó szerint betegre ajnározott, de minimum furcsa (mindössze 18 éves) Billie Eilishért is, csak azért még sokkal, de sokkal többet kellene az asztalra letennie, illetve el kellene mennie egy jó pszichológushoz. Mondom ezt én, aki momentán egy mániás epizód közepén vagyok...

Nincs két hete, hogy arról értekeztem: a Yes "irigylésre méltó pályafutásában kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, nagyjából az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a 'modern korszak' két legzseniálisabb lemeze, a 'The Ladder' (1999) és a 'Magnification' (2001) által behatárolt rövid időintervallum." A múltkori posztban a Rabin-éra egyik kiemelkedő szerzeményét emeltem ki (Shoot High Aim Low), most pedig kényszeres zenehallgatási szokásaimnak köszönhetően a "modern korszak" kerül terítékre, annak egy emblematikus szerzeményével, a "The Ladder" című hibátlan lemez első (és lényegében címadó) tételével.

A "létrás" lemez (amit – jól emlékszem – egy minneapolisi használt CD üzletben vettem blindre) több szempontból fontos mérföldkő volt a zenekar életében: egyrészt megérezték, hogy össze kell szedniük magukat, friss teremtő erőket kell magukban mozgósítani ahhoz, hogy visszanyerjék a kritikusok kegyeit (ez nagyjából sikerült is), másrészt a stúdiómunkálatok megkezdése előtt elhatározták, hogy nincs különcködés, minden dalt közösen szereznek (és jegyeznek), valamint újra külső "fület", azaz, egy szimpatikus, neves producert vonnak be a munkálatokba – akit a kanadai Bruce Fairbairn személyében meg is találtak. Fairbairn komoly referenciákkal rendelkezett, hiszen olyan előadók lemezeit producerelte korábban, mint a Blue Öyster Cult, Bon Jovi, Poison, Aerosmith, AC/DC, Scorpions, Van Halen, Chicago, INXS, Kiss. Sajnos Fairbairn éppen a lemez keverése közben hunyt el tragikus hirtelenséggel; Jon Anderson, a Yes énekese talált rá vancouveri otthonában. A csapat végül az ő emlékének dedikálta az albumot.

Az Eagle Records gondozásában megjelent lemezen – a Yestől egyébként szokatlanul – afrikai hatások is megjelennek (Can I?, Nine Voices), a "The Messenger"-t például Bob Marley ihlette. Ez persze előfordult más – hogy egy tipikus amerikai kifejezéssel éljek – "kaukázusi" gyökerű muzsikusokkal is, elég ha pl. Paul Simon kifejezetten sikeres "Graceland" (1986) albumára gondolunk. A "The Ladder" ugyanakkor egyfajta visszatérési kísérlet is volt az együttes első meghatározó korszakának stílusához, miközben igyekeztek megteremteni egy jellemzően modern hangzást. Ebben nagy segítségükre volt Igor Khoroshev billentyűs (egy tipikus orosz csodagyerek), aki sajnos a turné alatt belekeveredett egy ronda szexuális zaklatási ügybe, amit később bíróságon kívül rendeztek, de a csapat (érthető okokból) kénytelen volt megválni tőle.

A "Homeworld (The Ladder)" eredeti munkacíme "Climbing the Ladder" volt, és egy Homeworld nevű számítógépes stratégiai játékhoz készült, melynek tematikájához igazították a szöveget is. (Anyabolygójuk elpusztítása után a túlélők űr-odüsszeiára indulnak, hogy egy élhető régi-új világot találjanak maguknak.) A közel 10 perces szám igazi tűzijátéka a Yes szinte teljes eszközkészletének; minden tipikus, rájuk jellemző zenei fordulat, stíluselem megjelenik benne. Olyan változatos és sokrétű a szerzemény, hogy Anderson szerint majdnem lemaradt az albumról, mert alig tudták a különböző részeket kellőképpen összehangolni, koherens egységgé kovácsolni. Részemről marha hálás vagyok, hogy végül sikerült, és a zseniális dal nem maradt le az albumról.

Aki a stúdióváltozatot kívánja meghallgatni az IDE kattintson, az én választásom viszont egy koncert előadásra esett a 2000-ben dupla CD-n és DVD-n megjelent "House of Yes: Live from House of Blues"-ról. Ezt a DVD-t nem mellesleg nevetségesen olcsón be lehet szerezni: Yes rajongóknak kötelező!

Tartuffe

Honlapok:
www.innerodyssey.com
innerodyssey.bandcamp.com
facebook.com/innerodysseyband

Olyan régen kukáztunk már! Otthon, az utcánkban is épp lomtalanítás van. Ezt egyébként úgy mondom, hogy amit most az internet szinte feneketlen süllyesztőjéből kibányásztam, egyáltalán nem oda való. Sőt, olyan, mint a trágyadombon kikapart aranykrajcár. Lehet, hogy az Inner Odyssey nem túl ismert zenekar, talán még otthon, Kanadában sem; azt is készséggel elismerem, hogy műfajában, a brit ihletettségű neo-prog rockban sem kiemelkedő, de annál mindenképpen többre érdemes, minthogy még egy olyan blog ingerküszöbét se ugorja meg, mint a miénk (ahol kezdettől fogva odafigyelünk a "kicsikre", az "elnyomottakra", a "hátrányos helyzetűekre"...).

A quebeci, tehát francia kanadai kvintett alapítója és fő zeneszerzője Vincent Leboeuf-Gadreau gitáros. Kemény munkával sikerült nevet szerezniük maguknak a számunkra jobbára ismeretlen, de egyébként nem jelentéktelen kanadai színtéren. A "The Void" már a harmadik nagylemezük, és annak ellenére szól kifejezetten tisztán, arányosan és modernül, hogy magánkiadásban jelent meg. A korábbi anyagokat sajnos nem ismerem, de a "The Void" nem annyira a honfitárs és szűkebb pátriából érkező Mystery Yes-közeli progresszivitását képviseli (bár az "Endgame" eleje speciel nem idegen ettől), hanem inkább az annál modernebb, Porcupine Tree és Riverside világát.

A soundot már dicsértem, a hangszeres kompetenciával sincs gond, különösen Mathieu Cossette billentyűtémái tetszenek, viszont az énekes, Etienne Doyon hangja nekem nem elég karakteres, de ezen hamar túl lehet lendülni. Összességében az is jót tenne az albumnak, ha valamivel kevesebb lenne a lassú merengés. Szerencsére akadnak harapósabb darabok, mint a videóval csatolt "The Reckoning", az "Endgame", vagy a "Nemesis". Ha inkább ezt az irányt követnék, sokkal meggyőzőbb lenne az az eredmény, ami így is figyelemre méltó...

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.biffbyford.com

A Saxon evolúciójának stációi, a hard rocktól a kő metálig, egy pop és egy folkdal, egy Iron Maiden parafrázis, némi kísérletezés és… és ennyi. Megérte? Ha engem kérdeztek, nem, ha a művészt, minden bizonnyal igen a válasz. De miért is vagyok elégedetlen? Elmesélem. A kezdés mindenesetre biztató, az első két dal, köztük a lemez címadójával, a csapat korai, rockos-boogies oldalát villantja fel, duplán echte slágert alkotva, aztán… aztán jön a választóvíz, egy rövid, prózai átkötés képében. A "Pit And The Pendulum" talán az egyik olyan szerzemény, ami nem férne bele a Saxon világába, a néha "disszonáns" riffek, a tempóváltás és a gitármunka szinte progresszívvé teszik a dalt, ám a középső, lírai rész sem tudta elrejteni a megfelelő vezérdallam hiányát: zeneépítésből jeles, Saxon mágiából elégtelen.

Innentől válik aztán eklektikussá a kép. A "Worlds Colide" a csapat két legutóbbi albumának keménységével próbálja behorpasztani az angolszászok sisakját, sajnos a nagy szigorkodásban el is veszik a megfelelő refrén, a dal címét ismételgető Biff pedig mintha beleragadna abba a fél oktávba, amiben mondóka-szerűen szajkózza a refrénnek evetélt szavakat.

Hiába a Simon & Garfunkel által világhírűvé tett angol népballadával, a "Scarborough Fair"-rel végre megérkező dallamok varázsa, nem hiszem, hogy a célközönség ezt szeretné, még akkor sem, ha ez egy szólóalbum, vagyis a kísérletek megfelelő platformja. Biff pedig nem hagyja magát, és a lírai pillanatok után ismét a sziklagörgetésé a terep. A "Pedal To The Metal" egy olyan Judas Priest szerzemény, ahonnan kihagyták a nagy ívű refrént, az énekes pedig hiába próbálja a dal végi sikolyokkal (illetve azok hiányával) megidézni a kortársat, az "idézetet” csupán az élvezetes gitárszóló menti meg a végtelen unalomtól.

A hangulat nem változik a következőkben sem, a "Hearts Of Steel" jól beleillik az utóbbi időszak értelmetlen keménykedésébe, nem is tudom, hogy miért kell a monotonitást az erő mértékegységévé tenni, főleg egy olyan személy esetében, akinek vérében vannak a dallamok. Ha pedig adóztunk a Judas emlékének, akkor adózni kell az Iron Maidenének is. A "Throw Down The Sword" ütemei a Vasszűz révedezősebb pillanatait ragadják meg, és talán itt sikerül felvillantani azt a refrénteremtési képességet, amit annyira hiányoltam eddig. Azt még hozzá kell tenni, hogy a gitárszóló itt is virtuóz – ez az egyetlen momentuma a lemeznek, ami végig egyenletesen magas színvonalat hoz. (A hangszeren az Opeth tehetsége, Fredrik Åkesson játszik.)

Ozzy új albumán a rajongók kedélyét az utolsó, egyszerű popdal korbácsolta fel leginkább, nos, Biff sem akar ettől elmaradni, és egy ragadós, ám tulajdonképpen a metaltól távol eső, akusztikus, saxo(n)fonnal dúsított nyáltermelővel mutatja meg, hogy ilyet is tud. Hát én meglettem volna enélkül a tudat nélkül is. A lemez zárása végre visszahozza a kezdetek dallamos, derűs világát, de mire idáig eljutok, már nincs erőm lelkesedni.

A másik oldalról vizsgálva természetesen egy szólóalbumba minden beleférhet, nem is a kissé szétszórt jelleggel és stíluskalandozással van a bajom, hanem a lemez metálosabb oldalában a dallamok ignorálásával, és az utóbbi két Saxon album világát jelentő erőlködő keménykedéssel. Akinek azonban ez bejön, a líraibb pillanatok elhagyásával megkaphatja a legújabb, modern Saxon EP-t.

Garael

Honlapok:
enigmaticinfinity.bandcamp.com
facebook.com/enigmaticinfinity

Az Enigmatic Infinity, amely voltaképpen Tombor Nándor (hűséges olvasónk...) "zenekara" nem először szerepel a blogon. Gyorsan le is lövöm a poént, Nándor nem torpant meg művészi kiteljesedésében, sőt lépésről-lépésre építi a ... – majdnem azt írtam, hogy a karrierjét, de valamennyire ismerve a felvevőpiac nagyságát, a "karrier" szót sajnálatosan ugyan, de ki kell zárjam.

Itt az nem lesz. Néhány szakmai elismerés és hátbaveregetés (talán), oszt jónapot! De abban is egészen biztos vagyok, hogy neki ezerszer fontosabb Derek Sherinian vendégszólója a "Nocturnal Wanderings" nótában, mintha pl. ByeAlex lapogatná a hátát, kereskedelmi céllal és megjátszott meghatottsággal, akár milliós nézettségű műsorban. 

Merthogy ez kérem, maga a nonprofit vállalás, illetve dehogy, maga a financiális öngyilkosság! Hihetetlen befektetett munka és vélhetően nem kevés ráköltött pénz is van a TSOOT mögött, de persze arra is mérget vennék, hogy az alkotási folyamatban nem forintosított mindent Nándi, ugyanis az megölte volna az önkifejezést. Egyszerűen nyilván tudomásul vette, hogy ingyen nem lesz minőség és pont.

Derek Sherinian és a progresszív rock/metál műfaji meghatározás miatt a kritikus már automatikusan gépeli be a d r e a m  t h e a t h e r szóösszetételt a klaviatúrán, holott ez messze elhibázott megközelítés, ugyanis  semmi, de semmi érdemi kapcsolódás nincs a zenekarhoz. Az EI (értsd: Tombor Nándor) meglehetősen saját zenei világgal bír, ami egyszerre áldás (művészi önazonosság) és átok (befogadhatóság). A dallamok, harmóniák esetében a "simogató" és "emlékezetes", "ragadós" szavak juthatnak eszünkbe legkésőbb, és itt van az a pont, ahol még azon prog-fanok is megfeleződnek (harmadolódnak), akik amúgy nyitottak lennének egy ilyen zenei kalandra. Viszont az én álláspontommal szemben a szerző nyilván azt mondaná, hogy ez a dallam- és zenei világ jön belőle, és ő igazából nem is érzi ezt "nehéznek". Személy szerint a Zero Hour zenekarral vagyok úgy, hogy néha előveszem, mert jólesik meghallgatni, de amikor véget ér, pont telítődök is a muzsikával, és nem is emlékszem vissza szinte semmire. 

Nem állítom, hogy az EI hasonlít a Zero Hour muzsikájára, mindenesetre a pulzáló ritmusjáték miatt (is) nekem sokkal inkább párhuzam, mint az Álomszínház. Színvonalában nekem meglehetősen homogén az anyag, nincs töltelék, ahogy nincs igazán katarzis-élményem sem, de végig zenei és minőségi munka. Rob Lundgren jól énekel, a hangszeres teljesítmény is kiemelkedő. A hazai prog-metal undergroundban az EI megkerülhetetlenné vált, aki tud azonosulni Nándi tényleg nem könnyen fogyasztható zenei világával, az próbálkozzon bátran, akár hazai kedvencet avathat, vagy ha már ismeri, a csalódás kizárt.

Túrisas

A Yes minden idők egyik legjobb progresszív rock zenekara, amelynél kevesebb formáció gyakorolt nagyobb hatást a kései utódokra. Ez eddig nem képez(het)i vita tárgyát, mert axiomatikus igazság. A fél évszázados karrier és a 21 stúdió album azonban akkora választékot, olyan már-már földolgozhatatlan dimenziójú örökséget jelent, hogy aligha találunk két embert, aki ugyanazt gondolja a banda különböző formációiról, korszakairól és albumairól.

Személyes véleményem az (és biztos akad majd, aki ezzel vitába száll, vagy ezen egyenesen fölháborodik), hogy ebben az irigylésre méltó pályafutásban kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a "modern korszak" két legzseniálisabb lemeze, a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) által behatárolt rövid időintervallum.

A "Shoot High Aim Low" a második korszak egyik legzseniálisabb dala, jóllehet nem lett emblematikus sláger belőle. A "Big Generator" album eleve nem lett akkora siker, sem az eladási listákon, sem a kritikusoknál, mint a "90125". A lemez kegyetlenül nehezen, sok konfliktus árán született meg, Trevor Horn producer a fölvételek közben hagyta faképnél az egymással folyton veszekedő muzsikusokat. A négy éven át készülő és így nagyjából kétmillió dollárba kerülő lemezről (ki fektetne most ennyit egy zenekarba?) végül három kislemezes dalt választottak ki (Rhythm of Love, Love Will Find a Way, Final Eyes). Úgy tűnik, akkoriban a "Shoot High Aim Low"-t nem találták elég erősnek, a "Big Generator" turné után nem is játszották soha többet élőben. Utólag azonban Rabin azt nyilatkozta, hogy visszatekintve ezt tartja a lemez legjobban sikerült szerzeményének. Ezzel pedig mélységesen egyetértek...

A dal éppen két napja megy folyamatosan a lejátszómban, még szerencse, hogy a szomszédok meglehetősen toleránsak. A kb. hét perc hosszú, Anderson és Rabin által közösen énekelt nóta úgy született, hogy amikor Rabin belépett a stúdióba, White épp egy hipnotikusan lüktető ritmust püfölt a cajonon (drum box-on). Ez azonnal megihlette Rabint, akinek hirtelenjében ki is pattant a fejéből az akkordmenet és a dallam nagy része. A számot egyébként az egész zenekar jegyzi szerzőként. Rabin mindkét gitárszólója, az akusztikus és a "villanyos" egyaránt a kedvenceim közé tartozik. Rettenetesen sajnálom, hogy az általam egekig magasztalt Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD szetlistáján sem szerepelt a "Shoot High Aim Low". Egyszer piszkosul meghallgatnám élőben...

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Néhány év alatt a skandináv dallamos rock egyik kiemelkedően fontos alkotó közösségévé vált a H.e.a.t, akiket már aligha nevezhetünk fiatal pályakezdőknek, hiszen ez a hatodik albumuk. Amikor megláttam a lemez címét, azonnal földerültem, hiszen az egyértelmű visszakanyarodást ígér az öndefiniáló kezdetekhez, erre pedig óriási szüksége volt a csapatnak, hiszen a legutóbbi, kísérletező jellegű 2017-es lemez (Into The Great Unknown) nálam hatalmas fiaskóként van számontartva. Az egy szörnyen halovány, nyálas pop dalcsokor volt, és kizárólag az egykor toplistás "Tearing Down The Walls" (2014) miatt határoztam el, hogy még nem írom le őket egészen, adok még nekik egy esélyt...

Ezt a bizalmat – úgy tűnik – megszolgálták, mert a "II" már nem csak nyomokban tartalmaz rockzenét (és gitárszólót), sőt talán pályafutásuk eddigi legdögösebb anyagát készítették most el (lásd: Dangerous Ground, Victory, We Are Gods, Under The Gun), ami azért továbbra is a '80-as évek hajbandáinak hiperdallamossága által kijelölt nyomvonalat követi, bár talán ezúttal kicsit kevésbé lenyomozhatóan. Eric Rivers gitáros helyett most a régi-új tagnak számító Dave Dalone vitézkedik a hathúroson, a frontember pedig továbbra is az az Erik Grönwall, akinek fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében.

Nem állítom, hogy a "II" hibátlan anyag, pl. a "Nothing To Say" című líránál érzékelek egy határozott megbicsaklást. Egyelőre ebből a szempontból a "Tearing Down The Walls"-t egységesebbnek érzem. A "II"-t hangulatában leginkább a 2012-es "Address The Nation"-höz hasonlítanám, azzal a kivétellel, hogy itt sokkal inkább a "saját hangjukon" szólalnak meg. Nem véletlenül nyilatkozták, hogy: "Valahogy így szólnánk, ha 2019-ben csináltunk volna debüt-albumot."

Az új album alig több, mint 40 percének a tömörség mellett az a legnagyobb erénye, hogy sikeresen elfeledtette velem azt a keserű csalódottságot, amit a legutóbbi lemez hallgatásakor éreztem. Úgy gondolom, hogy a srácoknak sikerült összekapniuk magukat, egyszersmind bebizonyították, hogy ebben a műfajban ők a "tábornoki kart" képviselik. Az utolsó, szerintem túlságosan fáradt és színtelen Eclipse lemeznél (Paradigm, 2019) pl. ez határozottan jobb és izgalmasabb (bár a borító terv kb. egy színvonal).

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.lordi.fi
facebook.com/LordiOfficial

Nem valószínű, hogy a Lordira gondolunk, ha a zene – és az ahhoz tartozó küllem – esztétikai élményéről nyitunk vitát, de azt el kell ismerni, hogy Mr. Lordi főgonosz kivételes érzékkel nyúl a dallamok és a kitépni való torkok után, és a csapat saját keretein belül mind a maszkok, mind az öltözet, mind a kialakított image (véres baltával) történő faragásában a maximumra törekszik.

Az alap persze a jól bevált, kitaposott ösvénnyel rendelkező shock rock, némi motoros/dirty/indusztriális feelinggel összekötve, így a kikerülhetetlen Alice Cooperen és Kissen kívül bátran említhetjük a Zodiac Mindwarp, vagy a White Zombie-féle szabadcsapatokat is: az egyszerű, de hatásos riffek még hatásosabb dallamokkal próbálják leszedni az ember fejét, már ha a tagok nem tették azt meg korábban. (Természetesen azoknak is igazat adok, akik szerint a Lordi nem a bátorságot, hanem a jó ízlést rombolja, még szerencse, hogy ezen személyek nem varrják a banda nyakába az összes globális szörnyűséget, amivel jelenleg a világban találkozunk.)

Az ötlet pedig jó: fikciós válogatás lemez elkészítése, a hard rock-heavy metal evolúciós útját bejárva, de az egyes stílusokat némileg saját képre igazítva. S mi kell ehhez? Hát elsősorban a stílusok lényegének üstökön ragadása, az a zenei empátia, ami a saját keretek közül is biztosítja a széles körű (ki)látásmódot.

Mint mondtam, az ötlet jó, de úgy érzem, a megvalósításból többet is ki lehetett volna hozni. Rendben van, azt belátom, hogy nem lehet minden alműfajról megemlékezni, hiszen már ezek elnevezésekor is ölre mennek a skatulyázásban jártas kritikusok és rajongók, meg egyébként vannak olyan stílusok, amiket tényleg nem lehet a Lordi zenéjének jótékony homályába kergetni, de a lemezen említett 5-6 kategóriánál azért lehetett volna szélesebbre is tárni azokat a bizonyos kapukat.

Nem is kezdeném felsorolni, mi az, ami kimaradt, vagy amit én hiányolok, inkább legyünk pozitív szemléletűek és folytassuk a jóval: van itt autentikus shock rock, Rob Zombie-féle modernkedő ritmusképlet, a Die Krupps dallamosabb oldalára emlékeztető ipari-döngölde, a disco korszakot megidéző, rocknak álcázott tánczene, Hendrix-riffes ősrock, popos megoldásokat kínáló AOR és mindezek egyvelege. Lordi pedig igencsak érzi, mi fán terem a rock 'n' roll, a stílusbeli játszadozások tökéletesre sikeredtek, a hangszerelés kiváló, és hát darabról darabra megjön az a feeling, aminek célja a számonkénti korszakidézés.

A játékosság azonban nem marad ennyiben: fikció a fikcióban, a számokat néha egy-egy rádiós beszélgetésnek álcázott humorbomba robbantja keretrendszerűre, és bár én jómagam eléggé rühellem, ha szövegelnek zenélés helyett, úgy érzem, ezeknek a többsorosoknak megvan a lemezen az odaillő helyük.

Mr. Lordi hangi adottságai persze némileg mosolygásra késztetik az embert, főleg az AOR betétek esetében, ahol ugye megszoktuk a selyemhangú hangszálakrobatákat. Nos, a főnök nem tartozik közéjük, mert nemhogy akrobatának, de bohócnak sem lenne jó – de hát ki várna mókát és kacagást egy megveszekedett démontól?

Mindez természetesen maradhatott volna egy csúnyán elcsúszott poén, ha a dalok nem lennének jók, de azok. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan szólalnának meg ezek a Lordi eredeti stílusában, de ne legyünk telhetetlenek, ha a sok metal vicsorgástól már elfáradt szánk, jólesik kicsit játékosabbra venni a figurát. Még ha szörnyfeje van, akkor is.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Tekintve, hogy ősi savafan vagyok, most hihetetlenül izgatottan kellene lelkendeznem, hogy újabb Savatage-közeli projekt látott napvilágot. A körülmények azonban higgadtságra intenek, egyrészt az egykori Savatage énekes, Zak Stevens egykori bandája, a Circle II Circle folyamatosan hanyatló formát mutatott, olyannyira, hogy a 2015-ös utolsó próbálkozást, a "Reign Of Darkness"-t olyan jelzőkkel voltam kénytelen leírni, mint: fáradt, középszerű, jellegtelen stb. Másrészt, a projekt másik főszereplője, Aldo Lonobile gitáros sem virított anyabandájának, a Secret Sphere-nek legutóbbi anyagával. Harmadrészt, ezen az oldalon már többször kifejtettem, hogy óvatosan kell bánni a Frontiers által mesterségesen összepakolt koprodukciókkal.

Ha ez nem lenne elég, hiányzik innen az a két ember, aki teljes egészében megteremtette és meghatározta a Savatage egyedülálló és maradandó stílusjegyeit. Egyrészt a szó szerint nagy formátumú Jon Oliva; az ő legutóbbi, régi demókat földolgozó anyaga óta eltelt hét szűk esztendő, és a mai napig ácsingózva várjuk, hogy előálljon valami frissel. Másrészt 2017-ben szomorú, végleges búcsút kellett vennünk a hosszasan betegeskedő Paul O'Neill producer/zeneszerzőtől, akinek mind a Savatage, mind pedig a Trans-Siberian Orchestra a leghangosabb sikereit köszönheti.

Az Archon Angel ötlete a fáma szerint kivételesen nem Serafino Peruginótól, a Frontiers tulajától származik, hanem Zak Stevens és Aldo Lonobile agyából pattant ki, amikor együtt dolgoztak a stúdióban a Timo Tolkki's Avalon "Return To Eden" lemezén (megjegyzem, ezt tavaly Garael kolléga TESCO gazdaságos anyagnak titulálta). A Stevens-Lonobile páros, miután elnyerte a "capo di tutti capi", azaz Perugino áldását, segítséget kért a Frontiers jelenleg két legfoglalkoztatottabb udvari zeneszerzőjétől: Simone Mularonitól (DGM, Empyrios) és Alessandro Del Vecchiótól [sóhaj...]. A kiadó a következő muzsikusokat utalta ki nekik a megvalósításhoz: Yves Campion bőgős, Marco Lazzarini dobos és Antonio Agate billentyűs.

Így született meg a "Fallen" névre keresztelt tematikus (concept) album, amit valami pogány gnózis által ihletett angyalos sztorira fűztek föl [legyintés...]. A terv tehát ambiciózus, az elképzelés nagyszabású, az ötlet ígéretes volt, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy az Oliva/O'Neill-féle mágikus tehetség nem helyettesíthető a Mularoni/Del Vecchio-típusú kompetens szorgalommal. Ennek egyik szemléletes példája az "Under The Spell" közepe felé hallható kánonban énekelt rövid kórus, ami egykor védjegye volt a Savatage-nak (hallga' csak a "Chance"-t!), de itt csak vérszegény utánzat.

Stevens, bár némileg megtokásodott és megpocakosodott, még mindig jó torok (mondjuk sosem volt az a típusú énekes, aki erőltette volna a komfort zóna fölötti sikolyokat), Lonobile pedig kitűnő gitáros, ehhez kétség sem férhet. Kettejük teljesítményével nincs is probléma, inkább azt kifogásolom, hogy a dalok elég középszerűek (s egy kicsit a műanyag szimfonikus betétek is idegesítenek). Hál' Istennek, azért akad itt pár jól eltalált szerzemény, pl. a lemezt indító két dal (Fallen, The Serpent), vagy az inkább a Geoff Tate-féle Sweet Oblivionhoz passzoló "Faces Of Innocence". Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy a "Fallen" az ucsó Circle II Circle-nél határozottan jobb, ez azonban a toplistára jutáshoz minden bizonnyal kevés lesz.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Nem először írom le, hogy azok közé tartozom, akik szerint nagyon kevés pótolhatatlan ember van. Van egy pár, de szerény véleményem szerint Mark Fox nem tartozik közéjük. Ahogy annak idején a Van Halent is jobban szerettem Sammy Hagarral, mint David Lee Roth-tal, úgy a Shakra is jobban tetszett John Prakesh-sel, mint Mark Foxszal, de ennek már nincs túl sok jelentősége, mert 2015-óta a banda újra az eredeti frontemberével dolgozik. A 2016-os "High Noon" nem is sikerült rosszul, még majdnem a Prakesh távozása miatt érzett mélabút is feledtette velem.

Viszont meggyőződésem, hogy egy évre rá a "Snakes & Ladders" túl korán érkezett. Azon még kotlaniuk kellett volna legalább egy évet, vagy úgy, ahogy van újrakezdeni a munkát, mert arra a lemezre bizony egy igen gyönge dalcsokor került. Így hát nem is baj, hogy a "Mad World"-re három évet gyúrtak, legalább volt idejük kiérlelni a témákat. A tény, hogy egy nem egészen 50 perces albumra 12 nóta fért föl, már jelzi, hogy itt nem bonyolult, végletekig csűrt-csavart progresszív opuszok sorakoznak, hanem egyszerű, hagyományos dalszerkezetek, direkt, vaskos riffek, szinte már AC/DC-s letisztultság...

A "Mad World" tipikus és kimondottan jó Shakra album lett kevés töltelékkel. Íme a töltelékek: "A Roll Of The Dice", "Fake News", na és a végén egy borzasztóan halovány líra, a "New Tomorrow". Phú, ez nagyon nem áll nekik jól! Végül ott van a "Turn The Light On", ami nem rossz dal, csak éppen az eleje túlságosan hasonlít a Scorpions "Rock You Like A Hurricane" című klasszikusára. A Shakra tehát megint jól teljesít, és mi ennek örülünk...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Serafino Perugino, a nápolyi Frontiers kiadó tulajdonosa a hard rock "Don"-ja, vagy mondhatnám keresztapának is. Remélem nem sértődik meg (úgysem olvas minket), de szinte látom magam előtt, ahogy éppen aláírat egy szerződést valamelyik jobb napokat látott, egykori első vonalas előadóval, majd azt mondja: "Egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőletek egy szívességet." A Fekete Hattyú bemutatkozó lemeze is valószínűleg úgy született, hogy Perugino magához hívatta Jeff Pilsont (Dokken, Foreigner stb.) és azt mondta: "Hát mégis eljött az a nap... Van itt a 'szakszervezetben' egy idősödő, de még mindig kiváló torkú énekes, kéne neki írni egy lemezt. Itt egy lista a nekem dolgozó zenészekről, válassz magad mellé, akit akarsz!"

Lehet, hogy kicsit cinikus ez a bevezető, de a helyzet az, hogy egyáltalán nincs elrugaszkodva a valóságtól. Akárhogy is, Pilson jó csapatot verbuvált (kapott?), hiszen McAuley majd' hetven éves, mégis baromi jó hangja van (szerintem az MSG vala volt legjobb torka), Reb Beach már számtalanszor bizonyított a Winger, Dokken és Whitesnake soraiban, Matt Starr pedig nevetséges, karikatúra-szerű bajsza ellenére joggal keresett szessön dobos.

A lemezt hallgatva nem érzem úgy, hogy indokolt lenne a címválasztás, ez ugyanis tuti nem fogja fölrázni a világot, ugyanakkor nagyon kellemes, könnyed hallgatnivaló: amolyan amerikás hard rock, amely nagyban (pl. a kórusok használatában) hasonlít a Night Ranger legutóbbi albumaira (Somewhere In California, High Road, Don't Let Up). Pusztán két kritikai megjegyzésem van: (1) nekem nem mindig tetszik Starr ritmus munkája (mondjuk ez egyéni ízlés kérdése), valamint (2) némileg elégedetlen vagyok Beach szólóival is.

Olyan érzésem van, mintha Beach csak fél gőzzel, rutinból, különösebb gondolkodás nélkül szólózta volna teli a számokat. Érdekes módon a lemez legjobb nótájának a "Make It There" című balladát tartom, mégis bántónak találom, ahogy Beach egy ilyen szép lírai számban szétkapirgálja a fogólapot: leginkább sietős, technikai jellegű villantásnak tűnik az egész. Mindezt leszámítva azért jó kis anyag ez, nem földrengés erejű, de stabil szórakoztatás.

Tartuffe