Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.axel-rudi-pell.de

Már hosszú-hosszú évek óta azt gondolom, hogy sehová nem vezet, sőt visszaüt, ha valaki más produkciójában a hibát keressük; az alkotás, a kreativitás – főleg ha azzal nem másokat akarunk provokálni, hanem a saját belső, világunk, érzéseink kibontakoztatása a cél – az érték. Az pedig fel sem merül bennem, hogy jó Pell mester netán provokálni akar. Ha létezik a világon önazonos, senkinek megfelelni nem akaró produktum, az pontosan ARP életműve. És bőven, minden irónia nélkül beszélhetünk, ráadásul tartalmas életműről. A másik pozitívum és mindenki számára megszívlelendő tanulság, hogy nemcsak üres frázis az, hogy ha valaki kitűz maga elé egy elérni kívánt célt, és állhatatosan soha nem mond le annak beteljesüléséről, a maga részéről pedig mindent megtesz ennek érdekében, akkor azt bizony el is éri.

Axel Rudi Pell pedig mert nagyot álmodni. Gitáros, sőt gitárhős akart lenni, és sikerült neki. Ráadásul német területről indulva, ahol azért volt konkurencia. Ezt már senki nem veszi el tőle, és őszintén szólva elvitathatatlan teljesítmény. Az a tény pedig nemhogy leértékeli, de értékesebbé is teszi mindezt, hogy ARP tulajdonképpen nem tanult meg rendesen gitározni. Szólógitárosként kimondottan és meghökkentően amatőr maradt. Rajongásig szereti viszont azt a leginkább Blackmore nevével fémjelezett zenei világot, ami folyamatosan hallható lemezein és amit mára saját magára szabott. Igen, létezik ARP stílus, még a szólóiban is, igaz, utóbbi nem föltétlen kellemes hallgatnivaló a fülnek a szakma felől nézve. De mint mondtam, ez talán nem lényeges, sokkal többen vannak, akik ezt figyelmen kívül hagyják, és akik szemében ARP egy megalkuvást nem tűrő, üzleti szempontokat, divatos zenei trendeket figyelmen kívül hagyó gitárhős. 

Ők most is megkapták, amit vártak. Kiváló muzsikustársainak és főleg Johnny Gioeli torkának köszönhetően a lemez hallgattatja magát, és azt is el kell ismerni, hogy Herr Pell egyáltalán nem rossz zeneszerző. A "Long Live Rock" és a "Slaves On The Run" kimondottan jó dalok, de két tételt kivéve a többin sem érzem, hogy gáz lenne. Az egyik ilyen a "Truth and Lies" instru, ami megítélésem szerint már egészen kínosan amatőr (linkelt videóban 25:20-tól), valamint a "Towers Of Babylon" ami a kötelező keleties-málhás magnum opus helyett a (nagyon) szegény ember Stargazer/Gates Of Babylonja lett. Rajongóknak viszont megvan az éves betevő és mondom: simán lehet, hogy nekik van igazuk.

Túrisas

Kiadó:
NorthPoint Records

Honlap:
royalhunt.com

Két fajta Royal Hunt album létezik: jó és jobb. Vannak persze olyanok, akik a Mark Boals-szal készített lemezeket olyan anyaghoz hasonlítják, amit nem szeret az ember szagolgatni, de hát egyrészt a szar hasznos dolog – még várat is lehet belőle építeni -, másrészt a minősítés értéktartalmát tekintve az állítás nem igaz. A jelenlegi már a negyedik anyag azóta, hogy a csapat eredeti énekese, D. C. Cooper visszatért, és akik az előző két etapban kárörvendően hangoztatták, miszerint hősünknek igen megkoptak a hangszálai, azok most csattanós választ kaptak arra, mekkorát tévedtek. Cooper orgánumát, és hangterjedelmét mintha a Royal Hunt zenéjéhez teremtette volna az, akinek ez a dolga: a kissé színpadias, némileg operás frazírokkal, de fantasztikus érzelmi áradattal elborító hang Leone mércéjével mérhető – azt pedig az itáliai bajnok legfőbb ellenségei sem mondhatják, hogy nem képes a csillagokat is leénekelni az égről, legyen az olasz, vagy brazil éjszaka.

A főnök, Andersen – aki a legnagyobb billentyűs a szakmában, két méterhez közelítő magassága révén – koncepciója valószínűleg az epikus oldal kidomborítása volt, ebben egyébként is mindig jó volt a billentyűk Malmsteen-je, így nem is nagyon szaporították a szerzemények számát, amiből csupán egy-két darab nem kúszik hat perc fölé; és jóllehet progresszív váltásokról, vagy hosszas, időkitöltő szólókról nem beszélhetünk, az anyag mégsem fullad unalomba. A lineáris, világosan követhető dalszerkezetek ugyanis annyi apró színes momentumot és grandiózus énektémát tartalmaznak, hogy a refrének többször visszatérő volta sem kelti azt a képzetet, hogy itt most nem zenejátszásról, hanem rétestészta nyújtásról van szó.

A csapat markáns világában persze ismerősnek tűnhet egy-két megoldás, de erről inkább csak attitűd szintjén beszélhetünk: az a világ, amit Andersenék számos album során megalkottak, tele van olyan jellegzetes fordulattal, melyek ugyan végtelenségig variálhatóak, de itt, a matematikától eltérően nem adnak más és más értéket a konstans kiválón kívül. A főnök rutinos karmesterként vezényli le a hosszas etapokat, néha még a spontaneitás képzetét is keltve, pedig tudjuk, hogy a billentyűs klasszikus zenei múltjából fakadóan – és mellett – szeret mindent tökéletesre képzelni. Aztán hogy a végeredmény milyen lesz, már csak a zenészeken múlik, akik viszont tökéletesen értik a mester elképzeléseit.

Kiugró szerzeményt nem is tudok említeni, és jóllehet, minden egyes dal potenciális dallamorgia, meghatározó sláger ezúttal nem született, már ha "rádiós" értelemben vesszük a sláger fogalmát. (Azt viszont nem állítom, hogy bármelyik – ismétlem, bármelyik – hosszú lére eresztett darab verzéje és refrénje egy kis kurtítással tökéletesen alkalmas lenne listavezetői pozícióba harcolni magát.)

Az albumnak egyetlen gyenge pontja van, ami sajnos a csapat esetében szokásos: ilyen hangzással ezt a zenét – mit ezt, semmilyet! – nem szabadna játszani; a profi zenei megoldások ellenére ez a demós megszólalás amatőrre fokozza le a produktumot, aminek a már említett koncepció miatt is száz szimfonikus erejével kellene robbanni a hallgató fejében.

Ez utóbbi jellemző azonban rányomja bélyegét a minőségre, így hiába zenélik ki szívüket-lelküket az alkotók, az emberben csak az elégedetlenséget szítják, hogy képesek voltak a klasszis értékét elszalasztani: ez pedig korunk digitális zenei technológiájánál fogva nem biztos, hogy pénzkérdés, azzal meg ne jöjjön senki nekem, hogy hát minden RH album így szól. Igen, tudom, és alig várom, hogy Andersen maximalizmusa végre kiterjedjen a hangzás reformjára is – esetleg jöjjön ki abból a pincéből, ahol ez a megszólalás kiadás érettnek tűnik.

Garael

Kiadó:
Sony

Honlap:
www.judaspriest.com

Nos, az albumot kísérő ováció közepette felvállalom annak szerepét, akinek a szar is keserű, így következő soraim kissé formabontó módon nem elsősorban a lemez aprólékos elemzésére, hanem rendszertelen módon felötlő gondolataim összefogására szolgálnak. Nyugi, ez nem egy negatív kritika, hiszen az album jó, de képtelen vagyok olyan rajongással hurrá-hangulatba kerülni, mint a kommentelők egy része – szubjektíve jogosan, és mivel valószínűleg bennem van a hiba, megpróbálom ennek objektív okait feltárni, már csak a magam megnyugtatása végett is.

Mert mit is vár el az ember a Judas Priesttől, még így, a tagok életkorát, és a lenyűgöző, évtizedeken átívelő diszkográfiát tekintve? Nem jó albumot – annál többet: azt az érzést, amit annak idején a "Defenders Of The Faith", a "British Steel", vagy a "Painkiller" okozott. Csak hát azok az idők elmúltak. Egyrészt mi is változtunk, másrészt az a környezet is, amibe megpróbálnánk a progresszívet beilleszteni, azt az iránymutatást, vagy hivatkozási alapot, amit a csapat éveken keresztül adott.

Mert akármilyen is ez az album – ismétlem, a maga világában kitűnő –, azt el kell ismerni, hogy a Judas örökséget kezdő és befutott, sőt, újabb stílusalapító zenekarok százai használták fel és koptatták el – hiszen ezerszer könnyebb dolguk volt, mintha "üres papírt kellett volna megtölteniük". Miért is? Mert az alap ott volt, amire már csak építkezni kellett: az ikergitáros "káté"-k, az apokaliptikus riffelés, a kétlábdobos, szinte thrash üzemmódba váltó, esetleg dübörgő, menetelő tempó és a hangulati skála teljes spektrumát átölelő énekhang. Igen, ennél nem lehet többet nyújtani ebben a műfajban – és ez már magának a Judas Priestnek sem sikerült. Hogy irreális ez az elvárás? Természetesen, legalább annyira, hogy újra a nyolcvanas években élő fiatal legyek, aki rácsodálkozik a metalra, és aki korábban még nem hallott olyat, amit a "British Steel" albumon tapasztalt. Igen, ez az érzés olyan erősen égett belém, hogy azóta se tudom megszüntetni: hasonlóan a VHS korszak erőembereinek újabb megmozdulásához, akiknek fényét az idő jócskán megkoptatta, mégis – és biztos vagyunk még néhányan így negyven fölött – képesek még mindig megdobbantani az egykori rajongók szívét, akik szovjet partizánfilmeken és Derricken felnőve valami újjal, a kamaszkori elvárásokat egyetlen kohéziós erőbe formáló világgal találkoztak, legszívesebben felordítva: igen, ez az, ami vagyok – legalábbis a tükör előtt.

A csapat tehát jó, sőt, kitűnő albumot rakott le az asztalra, jobbat, mint a kissé öregesre és fáradt hangzásúra sikeredett elődje, még annak ellenére is, hogy Tiptonnál sajnálatos módon a Parkinson-kór olyan előrehaladottá vált, amivel ezen a szinten már nem lehet etalonnak lenni – így mindenki bele tudja helyezni saját és a zenekar értékvilágába a jelenlegi dalcsokrot. Remek összegzés hát, ami az együttes erényeit illeti – talán Halford egykori formáját kivéve –, ám nem több annál. Erre a színvonalra pedig – ha leszámítjuk a brand erejét – valljuk be, az iszonyatosan kibővülő színtér és lehetőségek fényében több csapat is képes. Hogy sokkal több meg nem? Ez igaz – én mégis hiányolom azt a bizsergető, egyben frissítő érzést, amit az addig sosem hallott megoldások, az új ötletek, és a remény szül, az a remény, ami újból és újból kíváncsivá tesz, ugyanakkor meg is nyugtat, hogy a stílusban van elég erő ahhoz, hogy fenntartsa prior státuszát, hogy legyen "mondvacsinált ok" arra, miért is a legkülönb a zenei stílusok között.

Lehet, hogy némileg keseredettebb hangvételűre sikeredett ez a kissé széteső írás, holott örülnöm kellene, hogy a Judas Priest – ha búcsúzni akar – méltóképpen vállalhatja utolsó albumnak is a "Firepower"-t, de hiába, az idő kerekét most nem sikerült sem hátra, sem előre forgatni, és tudomásul kell venni, hogy a csákányt, amivel az új utakat törték, már másnak kell marokba fogni. De vajon szükség van-e erre, és ha igen, van-e rá alkalmas jelölt? Ez a két kérdés pedig akár a stílus jövőjének alakulását is meghatározhatja, én pedig nem szeretem a megválaszolatlan kérdéseket.

Garael

Kiadó:
No Dust Records

Honlapok:
www.collibus.com
facebook.com/Collibus

Pafó! – így kaptam a hatalmas pofont, nagyobbat, mint amit az egyébként félelmetesen kemény, "legendás" youtube hős, Jani tudott volna lekeverni, ráadásul onnan, ahonnan nem is vártam. A Collibus nevű manchesteri zenekar hazájában versenyeket nyert és metál muzsikával elsőként lépett föl a parlament alsó házában – ami azért elég nagy fegyvertény! Mifelénk azonban majdnem totál ismeretlenek, bár – nem akarom itt tömjénezni magunkat – mi már a 2014-es "The False Awakening" című, ígéretes debütációról is beszámoltunk. Szóval ott tartottunk, hogy "Pafó!", így érkezett a holtteremből az irgalmatlan nagy saller, méghozzá a Collibus új albumának indító nótája, a "What We've All Become" formájában. Állkapca kiakad... padlófogás... csillaglátás... kész, K.O. Tuti "ügyeletes kedvenc" jelölt, hatalmas, fejszaggató sláger!!!

Hál' Istennek, a lemez később sem ül le, de a legfőbb mázli az, hogy Gemma Fox azon amazonok közé tartozik, akik nem igazán szorulnak máshonnan importált férfi énekesek támogatására. Nem fényes, csilingelő, vagy (ami sokkal rosszabb) operatikus női hang lakik a torkában, hanem egy férfiakat megszégyenítő ráspolyos hangorkán. Nem véletlen, hogy az első lemez recenziójában Veronica Freemanhez (Benedictum), vagy még inkább Magali Luytenhez (pl. Beautiful Sin) hasonlítottam. Lehet, hogy nem egy manöken alkat, de olyan frontember, aki még az én férfi énekesek irányában elfogult, jégbe fagyott szívemet is megmelengeti.

A lényegében három emberből, egy énekesből és két gitárosból álló csapat most (remélhetőleg stabil módon, hosszútávra) kiegészült Arun Kamath bőgőssel és Seb Sweet dobossal. Mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az alapemberek közé tartozó Daniel Mucs gitáros a mi kis hazánk elszármazott fia. Jó tudni, hogy a Collibus "vérbőségtől dagadó ereiben" némi magyar genetikai infót tároló anyag is csörgedez...

Mi értelme a további szószaporításnak? A "Trusting The Illusion" elejétől végig fület gyönyörködtető, piszkos jól eltalált heavy/power hallgatnivaló, de modern fölfogásban, az ausztrál Voyager módjára (csak éppen szépen kidolgozott, tetszetős szólókkal). Azon sem lennék meglepődve, ha az év végi összesítésben előkelő helyezést vívna ki magának. És még egyszer mondom: a hipnotikusan lüktető, igazi energiapumpaként működő "What We've All Become" pedig eddig az év nótája!

Tartuffe

Kiadó:
earMusic

Honlapok:
www.wesellthedead.com
facebook.com/WeSellTheDead

"A fejünkben létező vizuális elemeket kombinálva a néha kissé morbid szövegekkel arra jutottunk, hogy így szólt volna a heavy metal a 19. században, vagy ha Hasfelmetsző Jack előreutazik az időben, és belép egy metalzenekarba. Ebben az esetben a We Sell The Dead lett volna a magától értetődő választása háttérzenekarnak. Valószínűleg otthon érezné magát közöttünk." Promóciós szövegnek hangzatos, egyébként meg olyan ostobasággal hirdeti magát a banda, amilyet régen hallottam. Mert egyrészt hasfelmetsző nem éppen zeneszeretetéről volt híres – akkor egyrészt jelenünkben pár tucatpop nyálbandát látogatna meg szokásos eszköztárával -, másrészt hangszert tudomásom szerint nem kezelt, hacsak a hentesbárdot és az orvosi szikét nem vesszük annak. (Bár lehet, hogy a soha fel nem derített bűncselekmények mögött egy elvetélt muzsikus állt, aki ha szereti a heavy metalt, akkor Wagnert hallgatott volna …)

De mindegy, jussunk túl az agyament promóción, és nézzük a zenét, amit tapasztalt és sokat bizonyított zenészek szolgáltatnak, úgy, mint Niclas Engelin (ex-In Flames, Engel), Jonas Slättung (Drömriket), Gas Lipstick (ex-HIM) és Apollo Papathanasio (Spiritual Beggars, ex-Firewind) – az eredmény pedig magáért beszél – mit beszél, sikolt, ha már adekvátak akarunk lenni, jóllehet, ez a hasfelmetsző nem a Judas rikoltozós réme: a belassuló riffekkel (még mindig jobb, mint a szikével) operáló csapat doomos dark rockja inkább rokonítható az Evergrey-jel, vagy a The Cult-tal, mint a papokkal, no és persze azzal a tucatnyi epikus doom együttessel, akik előszeretettel használják fel a filmzenék gyászos hangulattal teli sablonjait.

Apollo persze nem tud kibújni bőréből – hacsak Jack nem segít neki –, így a dallamok mindazoknak ismerősek lehetnek, akik szeretik a Firewindet, vagy a Spiritual Beggars legutóbbi két lemezét, jóllehet, az alaphangulat kitűnően váltja depresszívvé a jól megformált verzéket és refréneket. Sőt, mint írtam, a fénykorában lévő Ian Astbury is nagy hatással lehet hősünkre, aki a "Turn It Over"-ben – ami egy doom lepellel álcázott The Cult szám is lehetne – olyan mélyre hangolja hangszálait, mint azt a példakép tette a bájos és buja baby-k elbűvölésére: persze nem holmi deviáns sorozatgyilkolászásos szándékból, de most szex helyett maradjunk a másik alaptémánál.

A szövegvilág egyébként hűségesen követi az imázst, így egy zenei gótikus horror pereg fülünk előtt, amiben a doom riffek laza füzére elegendő időt hagy a filmzenei megoldásoknak és Apollo dallamformálásának: talán ez az a két aspektus, aminél fogva a csapat nyitni tud a pőre doom-ból a stoner, vagy hard rock felé (ez a tagok múltjából egyébként is következik), de az is élvezheti, aki szereti az epikus heavy metal komorabb árnyait. Az alapvető hangulati elem mindez által nem a hideg verítéket okozó borzongás, hanem egyfajta fájdalommal kevert romantika. ("A Too Cold The Touch"-ban mintha Matt Barlow borzongatná a régi Iced Earth híveket – nem hiába énekelt annak idején fel egy egész lemezt horror-hősökkel).

Érdekes és élvezetes kísérlet, amivel az együttes megpróbálta közelebb hozni Rippert – na, már én is jövök a hülyeséggel, tehát: az ötletes (?) marketing az animációs klippel megtámogatva mit sem érne valódi teljesítmény nélkül, amivel azoknak is ajánlhatom az albumot, akik számára a doom fakezű lassú gitárosok és tehetségtelen templomi énekesek elvetélt kísérlete arra, hogy a jóérzésű hallgatóságot a sírba kergessék.

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.spocksbeard.com
facebook.com/spocksbeard

Az elmúlt néhány hét azzal telt, hogy próbáltam a DVD gyűjteményben regisztrált zavaró hiányokat pótolni. Ebbe a folyamatba illeszkedett szervesen a Spock's Beard 2008-as koncert DVD-jének kései, de hirtelen sürgőssé vált beszerzése. Férfiasan bevallom, annak idején annyira megviselt Neal Morse váratlan távozása (azóta lelkes híve lettem az osztódásnak, mindenki marha jól járt vele!), és a "Feel Euphoria" (2003) – "Octane" (2005) páros annyira nem tűnt lehengerlő teljesítménynek, hogy azt gondoltam, a "Live" DVD-t nyugodtan kihagyhatom. Ezt az érzést akkoriban csak erősítette bennem, hogy a "The X Tour Live" varázsának személyes átélése, majd a róla készült DVD megvásárlása minden lehetséges hiányérzetet kiölt belőlem. Egy ideig...

A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy visszatekintve a zenekar három frontembere közül mai napig Nick D'Virgilio a kedvencem, így csak idő kérdése volt, hogy a hiányérzet mikor hatalmasodik el végleg rajtam... Eddig bírtam... A közel két órás koncertet a hollandiai Zoetermeerben vették föl 2007. május 25-én. Érdekességként megjegyzem, hogy ugyanott, másnap a szólókarrierjét építő volt énekes, Neal Morse rögzítette "Sola Scriptura & Beyond" DVD-jét, amit a recenziómban – nyilván nem véletlenül – az "eszméletlen jó" kategóriába soroltam.

A "Live"-ot azért is mindenképpen be kellett gyűjtenem, mert olyan nóták szerepelnek a szetlistán, amelyek igazi kuriózumnak számítanak, s talán már soha sem lesz lehetőségem élőben hallani őket. Ilyen pl. a "Thoughts Pt.2", amely kicsit szomorúan, egymagában képviseli a zseniális "V" albumot. Fölfoghatatlan számomra, hogy banda élőben miért kerüli ezt a lemezt! De itt van a "Return To Whatever", amelyik nem is Spock's Beard nóta, hanem a szólógitárosnak, Alan Morse-nak "Four O'Clock And Hysteria" című instrumentális szólólemezéről való. Végül igazi meglepetésként teljes egészében elhangzik a négy részes, epikus "As Far As The Mind Can See" a "Spock's Beard" (2006) albumról. Én egyedül a "Surfing Down The Avalanche"-et hagytam volna le (Octane, 2005), azt viszont nagyon... Azt hiszem, ezt tartom az egyik leggyöngébben sikerült Spock's Beard dalnak... evör...

A koncerten kívül a DVD gyakorlatilag semmilyen extrával sem büszkélkedhet, viszont marha jól szól, és különleges szetlistája miatt tényleg hiánypótló. Nem volt éppen olcsó, de ma már viszonylag ritka, és egy pillanatig sem bántam meg a beruházást.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/borealisband

Annak ellenére, hogy a Borealis kanadai csapat, a muzsikájuk ízig-vérig európai. Ha nem tudnám, kik zenélnek, simán rábökném, hogy valami skandináv power hordáról van szó, akik együtt tolják kis klubkoncerteken az Evergrey-jel és a Pyramaze-zel. Az utóbbi még könnyen meg is történhet, de ezek a srácok tényleg kanadaiak, jóllehet kezdettől fogva európai kiadók támogatták őket – jelenleg (a Lion Music után) éppen az AFM Records. Ez mindenképpen nagy előrelépés, és a Matt Marinelli gitáros-énekes által vezetett együttes 2015-ös "Purgatory" című lemezét már ennek jegyében is készítette el. Akkor a szőrösszívű kritikusok szerint még nem föltétlen sikerült megszolgálni a komolyabb hátteret biztosító nagy kiadó bizalmát. Most azonban egy ambiciózusabb projektbe fogtak, a "The Offering" ugyanis egy tematikusan összefüggő, ún. koncept album.

Nagyon röviden, a horrorisztikus történet egy gyermekáldozatokat gyakorló okkult vallás kialakulásáról, tiszavirág életű "tündökléséről" és csúfos bukásáról szól. Ennél hadd ne kelljen részletesebben tárgyalnom a bárgyú sztorit. Legyen elég annyi, hogy a koncepcionális hozzáállás miatt végre sikerült a Borealis meglehetősen egynemű muzsikáját egy kicsit föllazítani, változatosabbá tenni, ami kifejezetten előnyére válik az anyagnak. Most végre nem a megszokott középtempóban zakatol végig a bő órás album, sőt, helyenként egy hölgyemény is színesíti az összképet bájos énekével.

Sajnos, amit évek óta kifogásolok a csapatnál, most sem változott: s ez nem más, mint a zavaróan szintetikus, túlságosan kompakt hangzás és a dagályos szinti hátterek. A produkcióért (keverés, maszterelés) teljes egészében az együttes ütőse, Sean Dowell felelős. Nos, vele egészen nyilvánvalóan nem vagyunk egy véleményen arra vonatkozóan, hogy miként kellene egy ilyen cuccnak megszólalnia. Az őrjítően műanyag ál-hegedű (The Devil’s Hand) pl. konkrétan okádék. Ezen a szinten ilyet nem szabad…

Az egészet azért sajnálom annyira, mert a "The Offering"-ről lerí a törődés, az akarás, az előrelépés igénye, ráadásul Marinelli simán világszám. Ott lakik a torkában Tom S. Englund, Zak Stevens és Russell Allen egyszerre, pedig ezekből egy is valódi istenáldása…

Tartuffe

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
www.dalriada.hu

Úgy gondolom, hogy a Dalriada-féle folkmetal – ami nem más, mint népzenei darabok a metal eszközrendszerével eljátszott változata – nem emeli, de nem is erodálja a népzene értékét. Persze lehetne ez a szimbiózis progresszív, ám határozottan tagadom, hogy lenne olyan destruktív eleme, mint a lakodalmas rocknak, ami egyébként sem a népzenéből, hanem a műzenéből táplálkozik. A népzene ugyanis nem egy elefántcsonttoronyba zárt fensőséges és érinthetetlen, formálhatatlan dolog: az alapvetően paraszti értékrendet és életképet visszasugárzó műfaj nem a néplélek "szentsége", tartalmában a felemelő mellett ott van az a hétköznapiság, esetleg vulgarizmus, amitől a "művészet" akadémista képviselői orrukat befogva menekülnek – az ihaj-csuhaj, lakodalmi érzés remekül együtt él a lélekábrázolás művészi kivetítésével, és köszönik szépen, nagyon is jól érzik magukat egymás társaságában. A Dalriada-féle rock tehát nem szegény rokon, amelyik lábszagával belerondít a vasárnapi ebédbe, hanem egy újabb eszköz arra, hogy olyanokat is megszólítson, akik a tradicionális formában nem fedezték fel a folklórban megbújó élvezetet.

Mert lehet, hogy zenei téren nem ért velem mindenki egyet, ám a dalok témájával és szövegével még azoknak sem lehet baja, akik talpig népviseletben mennek az operába, és a népzenét turulmadarak helyett művészeti diplomával rendelkező szirének éneklik az otthonukban, sőt. Jelen lemezen, ami zeneileg visszatért a korai idők kissé nyersebb megfogalmazásához, sikerült egy olyan "nagyepikai" művet – Thury György alakjának balladisztikus megfogalmazásában – alkotni, ami nem lóg ki a már feldolgozott Arany balladák sorából – és ez azt hiszem, önmagáért beszél. Persze nem azt mondom, hogy újabb nemzeti eposz született – arra egyébként is ott van a Zalán futása –, de mind tematikájában, mind a szöveg zeneiségében dicséretet érdemlőt hozott létre a csapat, nem beszélve arról, hogy a főhős Kinizsi mellett megfelelő hős-eszmény lehet a példaképektől elszegényedett ifjúság számára.

A végvári viadalok bajnokáról – aki a történetírók szerint több mint kétszáz párbajban győzedelmeskedett, és ha ennek csupán a tizede igaz, az már megsüvegelendő teljesítmény – szóló kéttételes szerzemény mellett a nyitó "Megöltek egy legényt" emelném ki, amely a Virrasztók "tollára" kínálkozó "dark ballada": egy olyan gyilkosság története, aminek megzenésítésében ott bújik egy-két remekül elrejtett doom riff, sőt, meghökkentő, kissé stílusidegen módon még a Hammondnak is szerep jut. Emellett a migrációt egy kissé más, történelmi szempontból vizsgáló, és a besenyők "keresztény integrációját" taglaló "Nyárutó" szolgál igazi meglepetésekkel az ügyes, autentikus hangminták és hangszerek használata miatt.

A csapat tagjai remekül érzik a magyar népdalok zenei alkotóelemeit, és igazából nem is tudom, hogy mi "kölcsönvett" dallam, és hol alkottak önálló "koreográfiát" a fiúk és a lány(ok). S ha már művészet: bevallom, nekem nagyon ínyemre vannak az egyébként agyonostorozott gyorsabb, esetleg gunyoros – Búsirató, Hollórege, Komámasszon –, táncolható darabok, melyeket lehet lakodalmasnak nevezni, csak hát az helytelen, maradjunk a legényes, a szapora, vagy a ropogtató kifejezéseknél.

Örülök, hogy a Dalriada nem tért le az önmaguk által kitaposott útról – miért is tették volna? – és nem próbáltak beleborulni valami erőltetett, progresszívebb világba: a népzenének ezt az oldalát is ki kell hangsúlyozni, a többire meg ott van mondjuk a Barbaro.

Garael

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
facebook.com/stularock

Modernebb és kommerszebb. Hogy jobb-e? Nekem tetszik, de azt is el tudom képzelni, hogy a keményvonalas stílus-rajongóknak egy-egy pillanat már túl popos – már ha ez a jelző értékbeli tartalommal bír. Szerintem nem, de mint egy metal zenei blog munkatársa, ilyet még mondanom sem szabad, nemhogy leírni, így hát legyen büntetésem a rockerek megvetése, ezt már ilyen idősen elviselem.

A Stula Rock Band új lemeze a főszereplő miatt adja magát az összehasonlításra: a Mobilmániából kurtán-furcsán távozott Molnár "Stula" Péter régi barátaival – és két vendéggel – összerakott új lemeze nem távolodik túl messze az "ex"-től, még akkor sem, ha az átfedések mellett vannak olyan szerzemények – mint például az Extreme-től ismerős "Mindent kölcsön kapunk" –, melyeket nehezen tudnék elképzelni Zefferéknél. Ugyanakkor ezek a könnyedebb, szellősebb pillanatok nem rosszak, Stula dallamérzéke és hangja vitathatatlanul az egyik legjobb Magyarhon ezen stílusában: a "Forgószél" lendületes ütemeinél, de szinte valamennyi dalban kísértetesen felrémlenek Vikidál Gyula frazírjai, és a deja vu már önmagában érdemteljes.

Stuláék nem cicomázzák túl a dolgot, a mélyre hangolt gitárokkal felvezetett lemez még a negyven percet sem éri el, ám tölteléknóták tulajdonképpen nincsenek: az viszont már egyéni preferencia kérdése, hogy a lendületesebb, rockosabb darabok tetszenek, vagy a "gyengédebb pillanatok" – nyugodj meg, Stula ez utóbbiaknak is képes fémes ízt adni, hiába, ezzel a hanggal Vivaldi nyár tételéből is viharos évszakot lehet formálni. Ami viszont biztos: a "Visszafordíthatatlan" vagy a "Ha látnád magad" megszületése pillanatában is klasszikus lehet, de a "Kirúgtak a mennyből" groove-os, mesélős hangvétele is slágerré avanzsálódhatna a rock-diszkókban (van még ilyen?), és tökéletesen alkalmas arra, hogy koncerten öklöt emelgetve harsogjuk bele az éjszakába a rock sémáinak elpusztíthatatlan jelszavait.

A modernség azonban nem csak a mélyre hangolt, szaggatott riffekben jelentkezik: sajnos a szólók relatív rövid jellege idomul az aktív trendekhez, ebben én elbírtam volna egy kicsit több tradíciót, de el kell ismerni, az "Őserő" Zeppelintől kölcsönvett riffje, vagy a már említett szerzeményekből sütő tényleges őserő jelzi neked: otthon vagy, és ez bizony a gitárok birodalma.

Bár nem hallottam még a most megjelent új Edda albumot, de nem hiszem, hogy a csapat lendületesebb számait komáló rajongóknak ne tetszene ez a lemez is, hiszen az érzékeny dallamformálás több esetben a fénykorában lévő csapatot juttathatja az eszünkbe, egy némileg marconább, fémesebb megközelítésben.

Szomorú voltam, mikor olvastam Stula kiválását a Mobilmániából, ám ezzel az albummal sikerült kissé megvigasztalni – nem beszélve Zefferék legutóbbi lemezéről: remélem, hogy a legközelebbi jelentkezésben egy picivel kevesebb "rádióbarát" slágert hallhatunk, mert hidd el, Stula, a rádió csak egy tárgy, mi viszont rockerek vagyunk! (Talán én is az maradtam…)

Garael

Kiadó:
Symmetric Records

Honlap:
bobkatsionis.bandcamp.com

Hat teljes év elteltével jutott el odáig Bob Katsionis, a Firewindből és az Outloudból ismert gitáros-billentyűs virtuóz, hogy kiadja ötödik szólólemezét, amely a beszédes "Előrejelzés & Összefoglalás" címet kapta. A muzsikus előzetes nyilatkozata szerint ez az album egyszerre összegzi eddigi munkásságát és jelöl ki neki zenészként, dalszerzőként új utakat. Hááát, nem tudom: az összegzés még rendben volna, de az előremutató jelleget nem igazán érzem rajta. Egyszerűen nem különbözik elég markánsan a korábbi anyagoktól...

Természetesen Katsionis most is az összes hangszert maga kezelte, kivéve a dobokat, mert azokat egy Vangelis Moraitis nevű úriember játszotta föl az athéni Sound Symmetry Studióban. Meg kell mondjam, tisztességes iparos, de nem vagyok oda meg vissza sem a soundjáért, sem a stílusáért.

Az a nagy büdös helyzet, hogy nehéz belekötni ebbe a muzsikába, de nehéz érte rajongani is. A maga nemében szórakoztató, kerek kompozíciókba foglalt, kifejezetten dallamos és technikás anyag, de valahogy sterilnek hat. Szerintem sokat dobna rajta egy jó énekes, de Katsionis ragaszkodik az instrumentális formátumhoz; a legutóbbi lemezen (Rest In Keys) pl. volt néhány énekes nóta is, de a "P&M" ebből a szempontból ortodox instru kiadvány.

Lehet, hogy mellétrafálok ezzel, de nekem az a benyomásom, mintha a tény, hogy Katsionis két hangszer szólistája, nem érte, hanem ellene dolgozna. Mintha a billentyűk dominálnának, de mégsem mondanám szinti lemeznek, miközben gitáralbumnak vékony. Főleg azok után, hogy a "Dark Matter" és a "The Messenger" konkrétan olyanok, mintha a híres honfitárs, Vangelis, vagy Jean-Michel Jarre lemezére készültek volna (mellékesen jegyzem meg, a most 70 éves Jarre "éltes" kora ellenére bazi jól tartja magát).

Ebben a kategóriában Janne Viljami Wirman (Children Of Bodom) "Warmen" projektje hozzám közelebb áll, bosszant is módfölött, hogy a 2014-es "First Of The Five Elements" (2014) albumot lényegében lehetetlen beszerezni. Úgy tűnik, engem a Firewind gárdája mostanában nem tud lázba hozni. A tavalyi Firewind szerintem határozottan gyöngére sikeredett, és Katsionisnak is hallottam már izgalmasabb szólólemezét. Gus G.-ra hárul a feladat, hogy megtörje az "átkot"; április 20-án jön a "Fearless" című új szólóanyaga, ezúttal trióban, Dennis Warddal (Pink Cream 69, Unisonic) a mikrofon mögött. Hááát, nem tudom, nem valami szívderítő...