Egy újabb, illetve újragondolt dal a mulandóságról, az idő visszafordíthatatlansága miatt többé újra át nem élhető közös élményekről.

Kiadó:
SMV Enterprises

Kezdjük rögtön azzal, hogy világraszóló nagy Pink Floyd rajongó vagyok. Amikor tizenegy-két évesen bátyámmal kölcsönkértük egy osztálytársa jó ízléssel összeválogatott bakelit gyűjteményéből a "Wish You Were Here"-t, az szerelem volt első hallásra! Nincs rá jobb kifejezés, az mágia volt, varázslat, bűvölet, kapu egy másik dimenzióra… De az sem volt gyönge, amikor úgy csajoztam, hogy érdeklődésem szépséges alanyát meghívtam hozzánk, hogy nézzük meg együtt az "A Fal" című filmet (hát, nem egy romantikus komédia!). Nem tudom, mit gondolhatott rólam; null-nullnál bedobni egy ilyen unortodox udvarlási technikát, merőben szokatlan programot… Majd megkérdezem tőle, ma is jóban vagyunk…

Ami Roger Waterst illeti, rá mindig nehezteltem egy kicsit. Naivan őt okoltam azért, hogy annak idején "elpinkesedése" okán szétesett a legendás kvartett, ráadásul David Gilmour szólókarrierje, majd a Pink Floyd általa vezérelt újjáalakulása azt sugallta, hogy valójában ő képviseli a folytonosságot. Ma már másként látom a dolgot. Annak a varázsnak, ami gyerekkoromban elcsavarta a fejem, Waters legalább annyira része volt, sőt, a szó szoros értelmében nélküle Pink Floydról sem beszélhetünk (bár az "A Momentary Lapse Of Reason"-t és a "The Division Bell"-t a mai napig lelkesen, nagykanállal habzsolom).

Abban azért ma is biztos vagyok, hogy ők együtt tudtak igazán maradandót alkotni és Waters szólólemezei (ide sorolom a Pink Floyd néven megjelent "The Final Cut"-ot is) már nem képviselik azt a színvonalat. Mindazonáltal Waters "In The Flesh – Live" DVD-jét nézegetve az osztódást már nem is látom olyan tragikusan. Ez a 2000. június 27-én a portlandi Rose Garden Arenában rögzített koncert ugyanis döbbenetesen jó, sőt, egyenesen zseniális! A 2000-ben megjelent audio CD-n nem (vagy legalábbis nem teljes egészében) ez a koncert van, a 2002-ben kiadott DVD-n viszont végig ez az este van dokumentálva.

Bár (Waters szólóban megjelent szerzeményeitől eltekintve) nagy – talán túl nagy – az átfedés a Gilmour-féle Pink Floyd és a Gilmour saját neve alatt kiadott koncertfölvételek szetlistájával, azért némileg másként szólalnak meg itt a klasszikus dalok, és két nóta erejéig előkerül az "Animals" is. Ennek nagyon örülök, mert ez rendre kimarad Gilmour előadásaiból, pedig többre érdemes (a rajongók által is durván alábecsült) albumról van szó. Annak idején szerintem (ez az én erősen kisebbségi véleményem) sokkal nagyobbat durrant volna ez a lemez, ha legalább olyan bikán szól, mint pl. a "Wish You Were Here"… Végtelenül szomorú is vagyok, hogy még Waters sem volt képes csinálni egy "Animals" turnét…

Miközben remélem, hogy az "Us+Them" koncertkörútról is készül majd egy baba DVD (a 74.000 forintos "arany-jegy" és hasonlók azért elég meredeknek tűnnek), meg kell mondanom, hogy az "In The Flesh – Live" a maga kategóriájában gyakorlatilag tökéletes kiadvány, jó a fényképezés, a színpadkép, a hang (na, az különösen!), a banda, a szetlista… minden. Waters sem az a cezaromán, egoista jelenség, akinek egyesek beállítják: enged másokat is énekelni, pl. a billentyűst, Jon Carint (Dogs) és a gitárost, Doyle Bramhall II-öt (Money). Az utóbbi fontos, üdítő eleme, játékosa a bulinak, ő képviseli a vad, blues-os, Stratocasteres szólistát, míg kollégája, Snowy White inkább a megfontolt, dallamorientált Gibsonos szerepében tetszeleg.

Tekintve, hogy a DVD-t ilyen-olyan forrásból manapság már gyakorlatilag egy mekis szendvics-menü áráért be lehet szerezni, nem nagyon tudok olyan legitim kifogást elképzelni, amivel igazolni lehetne hiányát a dédelgetett házi gyűjteményből.

Tartuffe

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

Mi újat is írhatnék egy olyan együttesről, amely több mint 40 éve koptatja a színpadokat, ráadásul az a Bob Catley a frontembere, aki szólótevékenységében tulajdonképpen az anyacsapat zenei ösvényét követte? Hát elég sokat! Szerencsére a Magnum, bár alapvetően nem lépett ki az általa alkotott zenei keretek közül, azért az új albumon ki-kikacsingat a tengerentúlra, esetleg visszaás a brit progresszív gyökerekhez, sőt – ami sosem állt távol a zenekar mesélős-folkos dallamvilágától – a Meat Loaf-féle zongorás rock-musicalek eszköztárából is mer szemezgetni – hiszen mondjátok meg, ki vethetné ezt szemükre?

A rockveterán vezette együttes markáns képviselője a szigetországi AOR-nak, ami nem olyan harsány, mint amerikai kisöccse, és mint utaltam rá, szereti saját népzenei gyökereit a világ elé tárni, de ha kell, olyan jammelős-progresszív megoldásokkal is színesíti egyébként is tarka zenei világát, mint amilyenekkel a "Show Me Your Hands"-ben kenegetik – háj helyett – az arra fogékonyakat. A blues talán nem annyira meghatározó ennél a megközelítésénél, bár a nyitó darab riffje bármelyik southern brigád becsületére lenne, a dallam azonban annyira európai – és jellemző – hogy egy Magnummal szemben is fogadni lehetne keletkezési helyére (bár az epigonok és kopírozók korában, amikor szinte mindent eljátszottak, ami csak elképzelhető, sőt, annak az ellenkezőjét is, már a eredményben sem vagyok biztos: nyert ügy, vagy egy tisztes, zombiölő fejlövés lesz a dolog vége?).

Az új album természetesen nem szűkölködik a dallamokban, hiszen a Magnum zenéjének fő szervező eleme mindig is ez volt: emlékezetes riffjeiből meg lehetne írni a világ legrövidebb zeneszámát, bár például a "Show Baby"-ben a gitárok szokatlan módon reszelnek: talán ez is lehet az oka, hogy ezzel együtt szinte végtelenre is nyújtják szerencsétlen szerzeményt, és annyiszor játsszák el a riffre ültetett refrént, hogy már nem tudom, ismételnek-e, vagy a fejemben visszhangzik Catley hangja? Talán ez az egyetlen gyenge pontja a "Lost On The Road To Eternity"-nek, a zenészek mintha nem tudták volna időben befejezni az egyébként remek és tényleg fülbemászó dallamokat, melyek úgy bújnak az ember bőre alá, mint egyszeri parazita a gazdatestbe: ezzel persze lehet, hogy magukat szórakoztatták, esetleg nárcisztikus módon egyfajta zenei tükörnézegetésbe merültek, de úgy gondolom, egy producer igazán szólhatott volna a dallamtémák huszadik újrajátszásánál, hogy oké, fiúk, menjetek pihenni. (Már csak azért is, mert Catley elmúlt hetven éves.)

Most aztán lehet, hogy következetlennek tart az olvasó, hiszen mindig az emlékezetes refrénekért nyavalygok, de tudjátok, kedvenc kajámból, a krémesből sem tudok annyit enni, mint a Sose halunk meg c. film kamasz főhőse: esetleg a végére én is olyan szenvedő arcot vágok, mint a presszó közönsége, akiknek mély empátiáját a cukormázzal borított levegő még inkább elmélyítette. Elég ennyi, kiáltanám szinte az összes szám negyedik-ötödik percénél – tudjuk, hogy képesek vagytok erre –, és akkor az egyébként kiváló, progresszív futamokkal ékesített "Welcome To The Cosmic Cabaret" sem nyúlna nyolc perc fölé, esetleg öt-hat egyforma refrén helyett lehetett volna egy kicsit tovább húzni a játékos jammelést.

De miket is hordok itt össze-vissza: a Magnum új albuma kiváló, az itt felhozott, talán szubjektív tényezők ellenére is, Catley pedig valószínűleg minden nap kondiztatja a hangszálait, hogy még mindig ilyen remek formában van. Persze az is lehet, hogy a gének a felelősek, melyek annyira átitatódtak zenével, mint szerencsétlen Nelson admirális teste a rumos hordóban.

Garael

Kiadó:
Mascot

Ez a lemez igazi kuriózum, főleg egy olyan blogon, ami azért mégiscsak túlnyomó többségében hard rock/heavy metal megjelenésekkel foglalkozik. Mégsem kérdés, hogy helye van nálunk, hiszen sztelláris csapatot sikerült verbuválni ehhez az alapvetően hobbi-albumhoz. Mert ez valóban amolyan hobbi kiadvány: Sterling Ball, aki az Ernie Ball Music Man "hangszer-manufaktúra" tulaja és igazgatója, elhatározta, hogy cimboráival örömködik egyet: csinál egy földolgozás lemezt, amelyen fiatalkorának legmeghatározóbb zenei élményeit gyűjti össze a cége által gyártott hangszereket nyüstölő gitárosok közreműködésével.

A zenekar összeszokott magját hárman alkotják: Sterling Ball gitáron, John Ferraro bőgőn és Jim Cox a dobokon, ők már vagy 30-40 éve együtt muzsikálnak; hozzájuk társultak olyan nagynevű művészek, mint Steve Morse, Steve Lukather, Steve Vai, Albert Lee, John Petrucci és Jay Grayson. Ez papíron tök jól néz ki, és éppen nagyon jól is elsülhetett volna, de nekem mégis az a benyomásom, hogy a lemez túl sokoldalú, túl szerteágazó. Mintha Ball egy kicsit túl sokat akart volna markolni: van itt pop, jazz, rock n' roll, fúzió, country, motown, R&B, funk, és mivel majdnem minden nótát más szólista játszott föl, szinte semmi sincs, ami egységesítené az anyagot.

A földolgozások színvonala sem tűnik egységesnek, vannak egészen jól sikerült stílusgyakorlatok: azt kell mondjam, hogy a Steve-ek (Morse, Lukather, Vai) marha jól teljesítenek, de sajnos akadnak gyöngécske darabok, és ezek esetében nehéz eldönteni, hogy a gitárosok nem kapták el a fonalat, vagy maguk a szerzemények felelősek a hangulat megüléséért. Albert Lee pl. "ragyog" a "Hey Good Lookin'"-ban, de a "Cryin' Time" kevesebb, mint 4 perce alatt minduntalan vagy háromszor bealszom...

A leggyöngébb láncszem – minő fájdalom! – egyértelműen John Petrucci. Egyáltalán nem tud alkalmazkodni ehhez a közeghez, ráadásul egy meglehetősen szerencsétlen darabot fogott ki: egy Disney Medley-t. Ez az infantilis, se füle, se farka kapkodás metál stílusban hihetetlenül bizarr. Szóval a koncepció sokat ígért, de a válogatás és a megvalósulás nem hibátlan. Persze professzionálisan kivitelezett, kellemes hallgatnivaló, de inkább háttérzene fílingje van.

Tartuffe

Mindeközben a fehérorosz televízióban:

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ReVertigoOfficial

Az érintettek (Mats Levén és Anders Wikström) akár a csillagokat is leesküdözik az égről: nem a kiadó kapacitálta őket erre a munkára, hanem saját elhatározásból kezdtek el együtt dolgozni, és 2016-ban egy három számos demóval kopogtattak Serafino Perugino ajtaján, aki volt olyan jó fej, hogy készséggel állt rendelkezésre, a nótákat hallva pedig azonnal támogatásáról biztosította őket. Ja, eddig a hivatalos narratíva... Engedtessék meg nekem, hogy a kiadó eddigi történetéből, munkamódszereiből kiindulva kételkedjem az előbb fölvázolt eseménysor tényszerűségében. Cinizmusomért gyakorlatilag egyedül a Frontiers felelős, ahol nagyüzemi módszerekkel párosítgatják ilyen-olyan projektekbe a dallamos hard rock valaha volt, vagy éppen ügyeletes nagymenőit.

Végeredményben mindegy is, hogyan találta meg egymást újra Levén és Wikström, a lényeg, hogy kettejük ismeretsége még a '90-es évek legelejére datálódik, amikor a svéd dallamos hard rock egyik ünnepelt csapata, a Treat éppen fölbomlóban volt. Az alapító Robert Endlund énekest egy nem túl sok képzelőerőről árulkodó módon, egyszerűen csak "Treat"-re keresztelt album erejéig Mats Levénnel próbálták pótolni. Az ígéretes, fiatal tehetség igazolása (és az egyébként abszolút korrekt dalcsokor) sem mentette meg őket a teljes széthullástól, a "Treat" bizonyult az együttes hattyúdalának. Közel 20 évig jegelték is magukat, hogy azután az eredeti énekessel két marha jó albumot is készítsenek (Coup de Grace, Ghost Of Graceland) – természetesen a Frontiers gondozásában. ;)

Levén és Wikström állítólag (legalábbis a promóciós szöveg szerint) azóta keresték a lehetőséget, hogy újra együtt dolgozhassanak. Végül 11 dalt sikerült megszülniük úgy, hogy minden hangszert ők ketten kezeltek, egyedül a dobok mögé ültettek be egy vendéget Thomas Broman személyében (Great King Rat, Michael Schenker Group). Elvileg minden adott volt ahhoz, hogy a Treat sikeres újjáalakulásával minden tekintetben összemérhető anyag szülessen, egyfajta "Treat 2". Sajnos nem ez történt...

Nem érzek semmiféle ihletettséget sem az egykori kiadójuk (Vertigo) után "ReVertigo" névvel fölcímkézett formáción, illetve albumon. Az alaphangon csalódni fog, aki a '90-es évek első felének hangulatát idéző muzsikát várt, de az is, aki azt hitte, hogy a dallamok itt is olyan fogósak, fülbemászók lesznek, mint a legutóbbi Treat lemezeken. Dramaturgiai szempontból is szerencsétlennek találom, hogy a nem éppen sodró lendületű, meglehetősen darabos "Hoodwinked" című dallal indítanak. A második "Sailing Stones" már sokkal ígéretesebb, de ezt követően újra visszazökkennek a középtempós érdektelenségbe, és innen már nem is "áll föl" a duó.

A "ReVertigo" zenei könyvelésemben a neves előadók ellenére is a kihagyott ziccer kategóriában lesz nyilvántartva. Bár megértem az igyekezetet, hogy ezúttal ne egy újabb Treat anyag, hanem valami modernebb, valami más (kicsit szikárabb, komorabb) szülessen meg a kezeik között, de ebből nekem most csak az erőlködés, a görcsös próbálkozás jött át. Ennek ellenére akad itt három pofás nóta, a már említett "Sailing Stones" mellett, a "Luciferian Break-up" és az "In Revertigo", de a 11-ből 3 elég rossz arány, na és az a kriminális borító!

Tartuffe

Kiadó:
Capitol

Honlapok:
www.poisonofficial.com
facebook.com/Poison

Aquinói Szent Tamás – föltételezem – nem túl gyakori vendég rockzenei blogokon. Nos, minden idők legnagyobb teológusa úgy kerül ide, hogy az igazságot mindennél többre tartotta, és azt mondta: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni. Én ma a shockmagazin.hu-n találtam az igazságra, ahol Pálinkás Vince írt egy remek kis retrospektív szösszenetet a Poison egyetlen Richie Kotzennel készített albumáról, a "Native Tongue"-ról (1993). Bizonyítani tudom, hogy teljesen egy húron pendülünk Pálinkás Vincével, ami ezt a súlyosan alábecsült lemezt illeti: 2011-ben ugyanis ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy ügyeletes kedvenccé avassam róla a "Stand" című nótát, és a "Seven Days Live" DVD-t is agyba-főbe dicsértem...

A "Native Tongue"-ról énekelt shockoló (sic!) elégia engem is megihletett, viszont irtózom a redundaciától, így inkább a Poison egy másik albumáról szeretnék megemlékezni, ami – ha lehetséges – még a Kotzennel készített lemeznél is sanyarúbb sorsa jutott. Miután Kotzent "nőrablás" miatt kipattintották a bandából, a "mérges csapatnak" sikerült találni egy csont nélkül Kotzen-kaliberű gitárost Blues Saraceno személyében. Saraceno – akit felénk sajnos kevesen ismernek – káprázatosan jó muzsikus, akinek "Hair Pick" című albuma nagy kedvencem. Kár, hogy manapság inkább csak reklám- és címzenék komponálásával foglalatoskodik.

A "Native Tongue" folytatása bizony rossz csillagzat alatt született. A lemez munkálatai közben Bret Michaels énekes Ferrarijával együtt magát is brutálisan összetörte: az orra, állkapcsa, több ujja és bordája, valamint négy foga bánta... Mire Michaels fölépült és be tudták fejezni a lemezt, már 1995-öt írtak, és a kiadó (Capitol Records) úgy döntött, hogy ad acta teszi a kész anyagot: kit érdekelt volna egy Poison album a grunge-korszakban? Így a "Crack A Smile..." névre hallgató lemez csak 2000-ben jelenhetett meg, akkor is csak a rajongók folyamatos, csillapodni nem akaró nyomására...

A kiadó – talán volt egy kis lelkiismeret-furdalásuk? – azzal engesztelte ki a frusztrált fanokat, hogy alaposan megbónuszolva dobta piacra a lemezt; megspékelte stúdió "outtake" dalokkal, valamint négy nótával az együttes 1990-es MTV Unplugged bulijáról. Azt kell mondjam, utólag hálásak lehetünk a fanatikus rajongók nyomásgyakorlásának, hiszen nagyon-nagy kár lett volna, ha ezek a szerzemények a fiókban maradnak. Elsősorban Saraceno miatt, és nemcsak azért, mert sokkal jobb gitáros C. C. DeVille-nél, hanem mert szerencsénkre – éppúgy, mint Kotzen – a dalszerzésbe is vastagon beleszólhatott.

A "Crack A Smile... And More!" igazán hányattatott sorsú lemez, amelynek talán már az utókor sem fog soha igazságot szolgáltatni, de ez engem, személy szerint egyáltalán nem zavar. Egyszerűen élvezettel hallgatom, s közben arra gondolok, amit Aquinói Szent Tamás mondott: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni...

Tartuffe

Kiadó:
Militia Guard Music

Honlap:
www.saxon747.com

Annak is eljött az ideje, hogy egy Saxon albumon hörgést hallhatunk: a "Predator" című számban egyenesen a kultikus űrvadász szólal meg, bájosan elcsiripelve azt, amit Biff barátunk nem akar. Pedig ha a Saxon szigorodási ütemének növekedését nézem, azon sem csodálkoztam volna, ha Byford a thrash vizekre evezi csapatát – ami tulajdonképpen részben be is következett –, már ami a dallamok ignorálását illeti. Igen, én nem vagyok feltétlen híve a keménykedésnek, amit a "Battering Ram"-nél a közvélemény nagy részének véleményével szembe menve ki is fejtettem: kérem, ha egyetlen szó többszöri, monoton ismétlését refrénnek nevezzük, akkor nem a heavy metal birodalmában járunk, hanem egy törzsi szertartáson, ahol pusztán a dobtól révületbe lehet esni, úgyhogy a dallamokat el is hagyhatjuk. A jelenlegi albumon szerencsére kevesebb már a lebutított Accept/UDO féle riffelésre rákárogott primitív refrén, és a csapat részben visszatért ahhoz a fémesen dallamos attitűdhöz, amiben tudnak igazán nagyot is alkotni. (Nem mintha a "csapassuk hát" világban nem, de ezt most már bizonyították – forduljanak tehát ismét oda, ahol viszont kiemelkedőt is teremthetnek.)

Nem is tévednek a kezdéssel: a lemez címadó számában a gőzmozdony erejű riffek és Biff mesélős hangja megalapozzák a továbbiakat: a "The Secret Of Flight" epikus megközelítésének dallamait igaz, hogy hallottam már korábbi Saxon albumon, de az új környezet miatt nem igazán beszélnék önlopásról, ráadásul a viszonthallás öröme még a kisördögöt is elhallgattatja, ami bíráló szavakat íratna velem. Nem, ennek nem itt van ideje, hanem a következő három tételnél, azok ugyanis visszautalnak a "Battering Ram" értelmetlenül csapkodó, monoton erőfitogtatására. Sajnálom, mert a "Nosferatu (The Vampire's Waltz)" szimfonikus verzéje és filmzenés hangulata igazán illik a címhez, csak a refrént – ami üvöltött volna a nagy ívű megközelítés után – vágták ki zeneszerkesztő programmal a dalból, így a váltásokkal való játszadozás sem menthet meg az unalom perceitől – félelem helyett aludtunk hát egyet!

A "They Played Rock And Roll" nem hiába készült Lemmy emlékére – tökéletesen sikerült elcsípni a Motörhead lényegét, csak sajnos a csapat sohasem volt az én világom, így most is hiányolom a megfelelő dallamvonalat a sikálás felett, és ezen még az sem segíthet, hogy maga Lemmy biztat a rock szeretetére. A már említett Predatoros kiruccanás hallatán valószínűleg Schwarzenegger is megrémülne – én mindenképp, hogy így folytatódhatott volna az album, de szerencsére nem. Jóllehet, a "Sons Of Odin" riffje erősen a "Heaven And Hell" ütemeit idézi – így fel lehet fogni Lemmy után egy Dio emlékdalnak is –, de a kidolgozás rendben van, és a deja vu is gyorsan elmúlik.

Az album maradék részében kapunk még egy zakatoló zúzdát a "Sniper" képében, ám itt legalább sikerült emlékezetesebb refrént írni – valahogy így kellett volna a többi Saxon csapásnál is, a "Wizard's Tale" pedig a "Thunderbolt" legjátékosabb tétele, aminek hallatán a rajongót úgy kapja el az optimizmus, ahogy a csapat a megfelelő hangulatot, amit meg is tart a záró, tradicionális "Roadies' Song"-ig.

Felemásak hát az érzéseim: ami tetszik, az nagyon tetszik, de az album felét most sem tudom élvezni a leírt okok miatt. Nem szeretném persze az egyszeri autós szerepében találni magamat, aki egyedül hajt szemben a forgalommal, így talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a kritikát – bár azt hiszem, társaim preferációit ismerve, még így jártunk a legjobban.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
facebook.com/circusmaximusband

Ez a CD+DVD kombó nagyon-nagyon későn jött, több szempontból. Egyrészt szó szerint később jelent meg, mint azt ígérték, mert a poszt-produkciós munkákkal irgalmatlanul sokáig szöszmöszöltek, másrészt – bár tudván-tudom, hogy az ilyesmihez nagyobb népszerűség és rettenetesen sok pénz kell – a koncert albumnak valamikor az "Isolate" (2007), de legkésőbb a "Nine" (2012) környékén kellett volna kijönnie, mert a "Havoc" (amit a buli elvileg promotál) óvatosan fogalmazva némileg megosztó, keményen fogalmazva bántóan halovány.

Mindjárt az elején gyorsan kidühöngöm magam, ok? Szóval: a francért kellett a Muse-Coldplay-féle brit pop-rockba beleájult "Havoc"-ról hat nótát eljátszani (majdnem a koncert felét lefoglalva ezzel), amikor ott van még három, sokkal jobb, izgalmasabb lemez!? Tenni ezt ráadásul úgy, hogy a koncertet 2016 februárjában adták, miközben – akkor is produkciós csúszások miatt – a "Havoc" csak kb. egy hónappal később jelent meg!? Akármilyen lelkes és fanatikus volt a hazai közönség, ezeket a dalokat akkor és ott hallották először – csak bámulva, mint hal a szatyorban. Frusztrációmat csak fokozza, hogy az "Isolate"-et csak két nóta képviseli (Arrival Of Love, Abyss), a "The 1st Chapter"-t pedig egyetlen árva dalocska (Sin)!!! Hol van a lehengerlő "Sane No More" és az epikus "Mouth Of Madness", amit Túrisas 2007-ben "egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala"-ként emlegetett? De még inkább: hol van a káprázatos "Glory Of The Empire", vagy a közönségénekeltetése tökéletesen alkalmas übersláger, a "The Prophecy"!? F@ck!!!

Most, hogy levezettem a feszültséget, jöhet a recenzió érdemi része. Hál' Istennek, nem a Frontiersra jellemző minimál színpadképes, olcsó produkcióról van szó. A Circus Maximus tényleg kitett magáért, lefoglalták a hazájukban legendás Rockefeller Music Hallt (szülővárosukban, Oslóban), komoly fénytechnikát szerveztek a bulira, sőt pirotechnikára is futotta az erejükből. A hangzás teljesen rendben van, az utólagos beavatkozások (pl. vokálok) tekintetében sem tolakodó az anyag, és a hazai közönségre sem lehet panasz.

Egyébként élőben a "Havoc" dalai közel sem olyan idegesítőek (Finbråten retro szinti hangzását kivéve), mint a stúdiólemezen. No jó, azt annak idején az album kritikájában is elismertem, hogy az itt is egyben lejátszott "The Weight-Highest Bitter" páros nem gáz. Sőt! Ennek ellenére a régi daloknál (pl. Arrival Of Love, Sin) mintha magasabb sebességre és hőfokra kapcsolna a műsor. Istenem! Legalább kétszer ennyi régi nótával 400 százalékkal sütibb lenne az anyag! Jó, tudom, megpróbálom elengedni...

Hisztizhetnék én itt napestig, az sem változtatna a tényen, hogy ez a koncertkiadvány még így is baromi jó, a műfaj szerelmeseinek pedig kötelező, különösen azoknak, akiknek anno nagyon bejött az itt hat dallal szereplő "Nine", és a "Havoc" újszerű hangvétele sem rettentette el őket. Lehet, hogy a banda fele már durván elapásodott (testalkatilag), viszont fantasztikus muzsikusok, és a CM most koncertföllépőként is bebizonyította, hogy abszolút csúcsteljesítmény!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Hát, ezzel a lemezzel elég nehéz helyzetben vagyok, nem azért, mert nem jut eszembe róla semmi, hanem mert gyakorlatilag már mindent elmondott róla CsiGabiGa a hardrock.hu-n. Egykori kollégánk elképesztő enciklopédikus tudással rendelkezik, főleg azokról a '70-es, '80-as évekről, melyeket a Voodoo Circle oly kísértetiesen (szolgai módon?) képes megidézni. Csigának együttesre, számra pontosan sikerült beazonosítani a "hatásokat", amihez azért nem csak fül és háttér információ kell, hanem bizony példás asszociatív emlékezet. Nyilván sokat mahjongozik... :)

A Victor Smolski által alapított Almanacba igazolt David Readman távozása elég kellemetlen helyzet elé állította Alex Beyrodt csapatát. Nem egyszerűen azért, mert Readmen személyében egy világklasszis frontembert vesztettek el, hanem mert a Voodoo Circle kezdettől fogva erőst bazírozott Readmen Coverdale-klón voltára, főleg a két utolsó albumon (itt és itt). Sokan már durva túlzásként kárhoztatták az egyre erősebb Whitesnake párhuzamokat (nyúlásokat?), de nekem ebben a formában ez egyáltalán nem okozott gondot. Azok közé tartozom, akik az ún. eredetiséget nem tartják egyfajta nyolcadik szentségnek.

Persze aki azt hitte, hogy a Beyond The Bridge-ből is ismert Herbie Langhans érkezése (vagy éppen Alessandro Del Vecchio gyors távozása) ebben a tekintetben gyökeres változást hoz majd, elementáris erejű, Gorcsev Iván-féle pofonra számíthat – akit elbocsátottak a Rangoon teherhajóról, mert megverte a kormányost, Sanghajban egyszer tizenkét taxisofőrt inzultált egyszerre és rendszeresen különböző bútordarabok alatt helyezte el az André nevű lakájt. Egy interjúban Beyrodt bámulatos őszinteséggel elismerte, hogy atom beleragadt a '70-es, '80-as évek blues alapú hard rock zenéjébe, és valahol 1989 körül vesztette el végleg a fonalat, hogy a '90-es éveket csak amolyan téli álmot aludva tudja átvészelni. Azt hiszem, ez a nyilatkozat mindent tisztába tesz...

A Jacob Hansen stúdiómágus által kikevert hangzás – ha lehet – még a korábbiaknál is dögösebb; szeretem, amikor egy múltidéző muzsika csak zenei megoldásokban nosztalgikus, hangzás tekintetében azonban merészen használja a legmodernebb technikákat (persze óvatosan és ízléssel, ahogy azt Hansen teszi). Nekem, akinek épp a két legutóbbi album a kedvencem, a "Raised On Rock" egy hajszálnyival halványabbra sikeredett (egy picit több egyenetlenséggel a színvonalban), de még így is kiváló anyag. Viszont elismerem, nekem nem kellett Langhans hangjával barátkoznom, hiszen a zseniális Beyond The Bridge lemezen (vajon lesz-e folytatás?) már jó barátságba kerültünk egymással.

A végén még gyorsan hozzáteszem, hogy a két bónusz nóta (Time For The Innocent, There's More To See) egyáltalán nem lógnak ki, mint a vörösseggű ördög patái... Nagyon remélem, hogy a Voodoo Circle Raised On Rock turnéja eljut majd kis hazánkba, nem úgy, mint a március 20-án csak Pozsonyban koncertező Myrath. Ó, a szégyen, ó, az indulat!

Tartuffe