Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Mindig nagy szimpátiával figyeltem a svájci dallamos hard rock két koronázatlan királyának, a Gotthardnak és a Shakrának karrierjét (persze nem feledkezünk meg a Krokusról sem), ugyanakkor nem mondhatnám, hogy tűkön ülve vártam minden egyes új megjelenést, de a teljes diszkográfiát sem szereztem be a tekintélyes CD gyűjtemény gyarapítására. A két banda közül azt hiszem, alapvetően mindig is a Gotthard volt szimpatikusabb, de 2010-ben nagyot fordult a világ, amikor szegény Steve Lee-t egy amerikai tahó Las Vegasban halálra gázolta, a Shakra pedig Mark Fox helyett John Prakesht volt kénytelen a mikrofonállvány elé állítani. A Gotthardba érkező, egyébként jó torkú Nic Maeder nem tudott kilépni Steve Lee árnyékából, és a vele készült lemezek egyre gyengébbre sikeredtek, mindeközben a Shakra John Prakesh-sel szárnyalni kezdett, a "Back On Track" pl. 2011 egyik legbikább hard rock albuma lett.

A "Powerplay" (2013) már nem sikerült olyan jól, de még ez is sokkal élvezetesebb volt a Maederes Gotthardnál, vagy éppen a közben szólókarrierbe kezdett Mark Fox két saját néven kiadott albumánál (itt és itt). Ezután következett egy "best of" gyűjtemény három új dallal, aminek így zártam a recenzióját: "...nem egészen értem, hogy a hivatalos megjelenés előtt ... mindössze két héttel John Prakesh, a banda indiai származású énekese miért jelentette be kilépését a csapatból... Prakesht 2009-ben több mint 100 meghallgatott jelentkező közül választották ki, most pedig kezdhetik elölről az egész cécót." Nos, a hard rock svájci szabadságharcosai úgy döntöttek, hogy nem kezdenek mindent a nulláról, inkább visszacsalogatták a szólóban nem túl hangos sikereket arató Mark Foxot. Teljesen megértem őket, jóllehet nekem Prakesh hangja jobban tetszett.

Fox-szal együtt visszatért egy bizonyos feszesség, élc, és a '70-es évek rock n' roll legendájának, a szerencsére máig aktív AC/DC-nek szórványosan érvényesülő hatásmechanizmusa. Úgy érzem, ez a fajta muzsika is azt a nézetemet igazolja, hogy miközben a stílus Amerikában keserves haláltusáját vívja (Bon Jovi és Steve Tyler szerint a jövő a country!), Európa még mindig állja a sarat, még mindig képes kompromisszummentes, szórakoztató albumokkal kényeztetni a nagyérdeműt. A "High Noon" bizony ilyen: kicsit avítt, kicsit áporodott, de megnyugtatóan, bizalomgerjesztően ismerős. Prakesh távozását ugyan bánom, de Fox-szal alighanem a legjobb megoldást választották a bandában.

Tartuffe