Teramaze: Are We Soldiers (2019)

y_239.jpg

Kiadó:
Mascot Label

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze

Hosszú-hosszú hónapok óta türelmetlenül látogatom a Teramaze facebook oldalát; vajon mikor jelenik meg már végre az elbűvölő progresszív gyöngyszem, a 2015-ös "Her Halo" folytatása? Miközben a megjelenés dátuma egyre csak tolódott, rendre komoly meglepetések – hogy ne mondjam: csalódások – értek. Dean Wells lassan és csöndben gyakorlatilag mindenkit kirúgott a "Her Halo" totál nyerő csapatából. Leginkább az új énekes, Nathan Peachey kényszerű távozása ütött szíven, mert hihetetlenül sokra becsültem ezt a fiatal csákót; amellett, hogy nagyszerű, szép tónusú hangja van, szerintem dallamokban is képes volt mást (többet, jobbat) hozni, mint elődje. Mondom ezt úgy, hogy igazából a régi-új frontember, Brett Rerekura sem piskóta.

Dean Wells tehát nem siette el a folytatást, dalszerzés közben kénye-kedve szerint rendezgette a Teramaze nevű sakktáblán a figurákat. Föltette, majd a lemez fölvételei után kurtán-furcsán levette a második gitárost, Chris Zoupát (WTF?), valamint – és ez kivételesen pozitív és remélhetőleg maradandó változás – leigazolta a Pyramaze billentyűsét, Jonah Weingartent. Persze azt nehéz eldönteni egy ilyen nehéz természetű zseni esetében, mint Wells, hogy ez a fölállás mennyire lesz szavatos, mint ahogy az is tisztázatlan, hogy a dalok kétgitáros témáit hogyan fogják eljátszani élőben. Rendben, ez a zenekar gyakorlatilag mindig is róla szólt, de nem tudom elképzelni, hogy ez a nagy jövés-menés jót tegyen az alkotási folyamatoknak.

Az előzmények után talán érthető, hogy izgatottan, de egyfajta félsszel ugrottam neki az új, közel 70 perces anyagnak. Rerekura visszatérte után az volt az egyik legnagyobb kérdés, hogy az "Anhedonia" (2012) prog-thrash fölfogásához térnek vissza (az albumot záró "The One Percent Disarm"-ban van is egy kis thrash-es károgás), vagy az "Esoteric Symbolism"-mal (2014) megkezdett hiperdallamos, olykor djent elemeket integráló, kórusaiban már-már popos progresszív metál kap folytatást. Az utóbbi történt. Szó szerint. Az "Are We Soldiers" ugyanis az avatatlanok türelmét komolyan megpróbáló hosszát és jól beazonosítható stílusát tekintve is egyenes folytatása az "Esoteric Symbolism"-nak. Ennek nyilván – ízlés szerint – lehet módfölött örülni, de részemről továbbra is kötöm az ebet a karóhoz: a "Her Halo"-t nem tudták fölülmúlni.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az "Are We Soldiers" közepes színvonalú, színtelen-szagtalan zenei termék lenne. Korántsem! Ez ugyanis – tévedés ne essék! – vérprofi, sokszínű, fordulatos, lehengerlő progresszív metál a legjavából; abból a fajtából, ami bizony nálam idén (is) köröket ver a műfaj némileg megfáradt alapító atyjára, a Dream Theaterre (pedig a legutóbbi lemezük a Portnoy-talan éra legjobbja). Azt természetesen be kell vallani, hogy 70 perc az ilyen tömény muzsikából bizony nagy falat még a magamfajta Hakapeszi Makinak is. Ülepednie, tisztulnia, levegőznie kell még, de az biztos, hogy a szerethető, tipikus Teramaze védjegyek mind megvannak: összetett, de követhető dallamok, fogós refrének, nyakatekert, szólóértékű riffek, káprázatos hangszeres szólók, folyamatos tempóváltások, epikus igényű építkezés...

A lemezt indító "Fight Of Flight" – jóllehet kiváló nóta – kezdésnek nekem furcsán lanyha (középtempós). Egyelőre az a benyomásom, hogy az album második fele erősebb, kiváltképp a csatolt klipen meghallgatható "Weight Of Humanity" tetszik, illetve abszolút mindent visz a jó értelemben szörnyűséges "M.O.N.S.T.E.R.S.". Szent Kleofás! Az emberben bennakad a lélegzet! Ilyen kellett volna még több, és akkor dehogy nosztalgiáznék én a "Her Halo"-ról! Nagyon ajánlom, hogy az ígért európai turnénak legyen egy magyar állomása is!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika