Kiadó:
Verglas Records

Honlapok:
www.arenaband.co.uk
facebook.com/ArenaBandofficial

Egy pillanatra sem kérdéses, hogy az Arena - mely annak idején amolyan brit neo-prog szupercsapatként jött létre - a műfaj egyik legjobb alakulata. Már számtalanszor leírtam, de nem lehet elégszer elmondani, hogy a "The Visitor" (1998) és az "Immortal?" (2000) igazi gyöngyszemek, és az együttes pályafutásának csúcsát jelentették. Azóta mind az Arena, mind maga a brit neo-prog mozgalom leszállóágban van, a Marillion nyűglődése - s ezt sem vagyok rest minden adandó alkalommal elmondani - kiváltképp fájdalmas.

A legutóbbi, 4 évvel ezelőtt megjelent Arena album (Double Vision) - ahogy akkor fogalmaztam - határozottan jó irányokat jelölt ki. A "The Seventh Degree of Separation" (2011) és a "The Unquiet Sky" (2015) lemezekkel: "elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét. Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan billentyűs zsenije több esélyt kap a kibontakozásra."

Ami a "Double Vision"-nel elkezdődött, most csodálni való következetességgel folytatódik, amihez komoly segítséget jelent, hogy énekesként leigazoltak egy igazi angol prog-legendát, a sok más formációból ismert Damian Wilsont (Threshold, Ayreon, Star One, Damian Wilson, Headspace, Lalu). Wilson, akinek hangja egészen egyedi és sajátos lírai dallamérzékkel áldotta meg a Teremtő, a hangulatteremtés mestere, és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az Arena visszatalálni látszik a korábbi szellősebb, epikus hangvételhez. Ugyanakkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy erre a lemezre kicsit sok lett a líra, és Wilson is olykor már-már nőiesen, bántóan sok falzettel énekel. Ennél azért több férfias energia is elfért volna az albumon.

Szerencsére a Pendragonban is vitézkedő Clive Nolan billentyűs újra kifejezetten (és lelket simogatóan) "elől" van, a sok más projektben érdekelt (Kino, Lonely Robot, Frost), örökmozgó John Mitchell pedig gitárosként épp annyit tesz hozzá, amennyi szükséges a kiegyensúlyozott, harmonikus összképhez.

A 11 tételes, kb. egy órás zenei utazást ígérő album több szempontból is megelégedéssel töltheti el a régi rajongókat, az együttes alighanem visszatalált a nyerő recepthez. Nem tudom (sajnos nem hiszem), hogy van bennük még egy "The Visitor" vagy "Immortal?", ugyanakkor, ha megmaradnak ezen az úton és nem tolják túl a merengő, melankolikus balladákat, még okozhatnak nekünk kellemes meglepetéseket. Én mindenesetre ott leszek október 11-én az A38-as hajó gyomrában, hogy élőben is lecsekkoljam őket.

Tartuffe